Beszámoló a 2019. november 29-én megrendezett Eilat Desert Marathonról
Negev sivatag Izrael, helyi idő szerint 9 óra
A lábaim egyre nehezebbek, érzem, hogy fogy belőlem az erő. Elhaladok a 35. kilométerjelző mellet és hallom, ahogy dombról átbukva megfújja az erős szél a rajtszámomat. Miközben monoton haladok előre, azon gondolkozom, hogy miért csinálom ezt?! Ha otthon maradtam volna, valószínűleg még a puha ágyban fordulnék az egyik oldalamról a másikra. Ehelyett a kopár kősivatag dombjait járom már 3 órája. Azt hiszem én sem tudom a választ…
5 órával korábban:
Éles hangon visít a telefonomon az ébresztő, az óra hajnali 4-et mutat. A kevés alvás ellenére gyorsan kipattan a szemem, ébernek és frissnek érzem magam. Kihúzom a sátor ajtaján a ponyvát és felnézek a gyönyörűen csillagos égre. Eljött hát a nagy nap! Katonásan csinálom a dolgom. A fejlámpám fényeiben felveszem az előző este összekészített versenyruhám, rendszerezem a dolgaim és bontom a sátrat. Közben Zoliék sátrában is felgyullad a fény és rövid időn belül már úton is vagyunk a koromsötét éjszakában a rajt felé. Út közben feltankolok szénhidráttal a jól bevált nutellás kenyér banán kombóval, és ledöntök fél üveg magnéziumos vizet a görcs ellen. Szótlan vagyok, csak a verseny jár a fejemben.
Fél óra gyaloglás után megérkezünk az Ice Mall bevásárlóközponthoz, a versenyközponthoz. Eilat majdnem olyan menő hely, mint Dubaj a sípályával. Izraelben még a sivatagban is lehet jégkorizni. A kötelező hidratálási és WC-zési körök után leadjuk a csomagjainkat és beállunk a rajthoz, ahol már rengeteg futó ugrál a dübörgő pörgős zenékre. A rajtvonallal szemben már Jordánia hatalmas és kopár hegyei néznek velünk farkasszemet, melyek mögül halványan, de kezd világosodni.
5:59
Meg fogom csinálni, meg fogom csinálni – mantrázom magamnak üveges tekintettel, miközben a hegyeket figyelem. Kizökkent a héber szöveg, ami hirtelen ordítani kezd a mellettem álló hangfalból. A speaker mondja, hogy 1 perc a rajtig. Zoli mellettem áll, sok sikert kívánunk egymásnak és jön a szokásos pacsi. 3-2-1 halljuk a szervezőket héberül ordítani, majd eldördül a rajtpisztoly.
6:00
Szép lassan megindulunk. A rajtnál lévő chipiszőnyeg után áthaladva próbálok ráállni a tervezett tempómra, az első kilométeren lehagyok pár embert, majd beállok egy bolyba, akikkel tovább haladok a sivatag felé. Hamar ráfordulunk az Izraeli-Jordán határra, ami mellett a sáv 4 éve még halálfejes „Vigyázz, aknamező!” táblákkal volt megtüzdelve. Gondoltam magamban nem lenne jó buli letérni az útvonalról.
6:30
A hatodik kilométert is elhagyva, a rajt utáni tömeg szétszakad kisebb csoportokra. Egy kiszáradt folyó medrében kezdjük meg az emelkedést az első nagyobb dombunkra. A talaj egyre kavicsosabb és süppedősebb, érzem, hogy minden lépésemnél visszacsúszok egy kicsit. Egy rövid időre átfut az agyamon, hogy ez így nem lesz jó, túl sok energiát vesztek, de ezt a gondolatot hamar elhessegetem.
7:30
A domb tetejéhez közeledve a rajt melletti hatalmas hotelek apró makettként bújnak meg a Vörös-tenger partján, Eilat már bőven a lábunk alatt van, nagyjából 17 kilométernyi kősivatag választ el tőle. Befutunk egy aranysárga kanyonba, melyben majd vissza is kell jönnünk. Miközben egyre beljebb haladok a sárgálló kopár sziklák között, a már visszafelé tartó embereket számolom. A taktikázás kizökkent a dombfutás monotóniájából, s örömmel állapítom meg, hogy nagyjából a 27. lehetek a mezőnyben. Kezdem érezni a lábaimat, ami nem jó jel másfél órával a rajt után. Talán a tempó túl gyors? Vagy a terepet nem bírom? Sok gondolat cikázott a fejemben, nem akartam az elejét elfutni. A visszafordító után már újra gyors a pálya, szemtől szembe láthatom a kaptatón küzdő sorstársaimat, miközben a már ismert útvonalon futok vissza a következő frissítőpontig. A kanyonból kiérve látom meg először a Jordánia hatalmas sivár hegycsúcsai mögül előtörő napsugrarakat, melyek gyönyörűen megfestik az élettelen dombok oldalát.
8:00
Magabiztosan konstatálom, hogy a félmaratoni időm 1 óra 45 perc lett, ami nagyon bíztató a 3 óra 45-ös tervezett célidőmhöz. Úgy gondoltam, ha gyors is a tempó a végére akár még belefér egy erősebb meglassulás is. Eközben Zoli felfut rám és egyre hangosabban hallom, ahogy a cipői minden egyes lépésnél belecsapódnak a kavicsos talajba. Úgy érzem, hogy lassulok, ez nem lesz így jó. Próbálok erőt meríteni, majd két óra után elérem 24-es kilométerjelzést is, ahol az útvonal legmagasabb pontja van. Az újabb frissítőpont előtt betolok egy sótabit és egy energiazselét, majd kikapok egy vizet az egyik frissítő személyzet kezéből. Nagyon jól esik a cukros ragadós zselé után a víz, de egyre erősebben érzem a Nap erejét, így a palack másik fele a kezeimre megy hűsítőnek. Ez a pont testileg és lelkileg erőt ad. A lejtőn elengedem magam és hagyom, hogy vigyenek a lábaim. Miközben gyorsan haladok lefelé pattognak a kavicsok mindenfelé, összpontosítanom kell, hogy ne menjen egy se a cipőmbe.
8:30
Két és fél órával a rajt után már újra Eilat felé tartunk, ami lelkileg sokat számít. Már minden lépéssel közelebb kerülünk a célhoz és a jól megérdemelt csobbanáshoz a tengerben. Elérünk egy hosszú, nyílegyenes szakaszhoz, ahol leszakad Zoli és egyedül folytatom tovább. A mezőny itt már annyira szétszakad, hogy a legközelebbi ember 100 méterre lehet. A nap egyre perzselőbb és a lábaim is fáradnak, de lelkileg újra erős vagyok. A sivatag monotóniáját jól bírom, próbálok az apró részletekre figyelni. A hosszú egyenes alatt megfigyelek alaposan minden kopár dombot. Üressége ellenére van valami gyönyörű a sivatagban, mely teljesen megbabonáz. A 100 métert lassan, de biztosan faragom le az előttem lévők és köztem, már hallom a lépteiket.
9:00
A lábaim egyre nehezebbek, érzem, hogy fogy belőlem az erő. Elhaladok a 35. kilométerjelző mellet és hallom, ahogy dombról átbukva megfújja az erős szél a rajtszámomat. Miközben monoton haladok előre, azon gondolkozom, hogy miért csinálom ezt?! Ha otthon maradtam volna, valószínűleg még a puha ágyban fordulnék az egyik oldalamról a másikra. Ehelyett a kopár kősivatag dombjait járom már 3 órája. Nincs körülöttem semmi élettel teli, csupán üresség és kopár dombok. Ennek ellenére rég éreztem ennyire, hogy élek. Érzem, hogy fogy az erőm, de a kemény felkészülés egy olyan lelki alapot ad, amiből az utolsó kilométerekben erőt tudok meríteni. Magamra parancsolok, „nem kell picsogni” ez van, menni kell. Betolok még egy sótabi, energiazselé kombót a következő frissítőnél, majd erőre kapok és tempót váltok.
9:15
A városhoz közeledve sorra hagyom le az előttem futókat, hirtelen még ahhoz is energiám van, hogy mosolyogjak a fotósoknak. Lepacsizok 3 aranyos kissráccal és az anyukájukkal, akik „Apának” és persze a többi futónak jöttek ki egy kis plusz erőt adni. Az eddigi maratonjaimon az utolsó 5 kilométer a szenvedésről és a lassulásról szól, azonban most annyi erőt gyűjtöttem, hogy rákapcsolok, lemegyek 4:30-as ezrekig. Érzem, ahogy kiráz a hideg, libabőrös leszek. Ahogy hagyom le a futókat mantrázom magamnak, hogy „Ezaz, meg fogom csinálni!”. Az utolsó frissítőpontnál már összeszorított fogakkal, ólomnehéz lábakkal faragom a métereket a célig. Jól esnek a figyelő tekintetek, az egyik frissítőpontos sráctól kapok is pár hátra szaltót, de már elcsodálkozni sincs erőm.
9:27
Az utolsó párszász méter, újra a határon az aknamező mellett, majd éles jobb kanyarral levisz az útvonal közvetlenül a tengerpartra. Vigyáznom kell, hogy a hullámok ne nyaldossák meg a cipőmet, bár már valószínűleg nem érdekelne. Már látom. Ott van! A célkapuig már csak egy mezőn kell átfutnom, ahol orkán erejű szél kap oldalba, de már semmi nem érdekel, meg fogom csinálni. Az utolsó húsz méteren a kavicsos talaj vörös szőnyegre változik. Két oldalt szurkoló tömeg tombol, utolsó erőmmel még rákapcsolok és mosolyogni próbálva, vicsorogva kezeimet a magasba téve besprintelek a célba.
A célba érve egy nő mikrofonnal odajön, megkérdezi a nevem és még poénkodik is, hogy vicces, hogy Márton maratont fut, de valami miatt nem tudom ebben az állapotomban értékelni a viccét így tovább araszolok. A minden célba érkezőnek járó érem a nyakamba kerül és boldogan, de kimerülten odavánszorgok a célterület italokkal és ételekkel teli asztalaihoz. Ledöntök vagy 5 fehérjés italt, és csak ez után kezdem felfogni, hogy milyen idővel értem célba. Az órám 3 óra 27 perc 58 másodpercet mutat. Ilyen időt szoktam futni síkon, nem 630 méter szinttel, nehéz terepen, a forró sivatagban. Még az is megfordult a fejemben, hogy valamit elszámoltam, rosszul nyomtam le az órát. Sajnos barátnőmék lekésték a célba érkezésem, mert azt mondtam nekik még legalább negyed óra, mire beérek, pech. Hihetetlenül boldog és legalább ugyanennyire fáradt voltam. Odacsoszogtam egy padhoz a lagúna mellett és sűrű köhögések közepette lefeküdtem. Szerintem egy reumás csiga gyorsabban megoldotta volna nálam. 10 perccel később Zoli is beért, ő sajnos kiszáradt és erős hányinger kapta el az utolsó pár kilométeren. Nem nézett ki jobban nálam, hamar vízszintesbe vágta magát ő is.
A verseny után tudtam meg, hogy összetettben 11. lettem és a kategóriámat (18-29 év) sikerült megnyernem. Hihetetlenül boldog voltam, hisz még soha nem szerepeltem ilyen jól maratoni versenyen. Megérte a kemény felkészülés! A kateóriagyőzelemért egy érdekes kinézetű „sámándob” járt, inkább emlékezetes, mint szép szuvenír. Miután újra erőt gyűjtöttünk kibuszoztunk a korall beach-re és egész délután szabadtüdős búvárkodtunk gyönyörű színes halakkal úsztunk a korallzátonyok között.
Hogy miért fizetek még pénzt is azért, hogy sanyargassam magam 42,195 km-en keresztül a sivatagban?! Erre a kérdésre még mindig keresem a választ. Azonban egy biztos, jövőre újra rajthoz állok egy maratonon!