16 éves hagyomány már baráti körömben, hogy nyár elején kisebb-nagyobb csapattal körbetekerjük a Fertő-tavat. Az ötlet anno egy középiskolás szombathelyi srác fejéből pattant ki. Ekkor még nem létezett Balatoni bringakörút, így ha valaki kerékpárúton szeretett volna tavat kerülni, akkor csakis a Fertő-tó jöhetett szóba nála. Az első tíz évben szombathelyi barátaimmal szülővárosunkból indultunk útnak, s egy soproni görbe éjszaka után másnap vágtunk neki a tó megkerülésének. Az évek során annyi kalandban volt részünk, melyeknek történetét már nehéz számon tartani, de ha nagy ritkán összeülünk rendre felemlegetjük az itt megszerzett közös élményeket. Nem mentes a túrák története jó hangulatú tábortüzektől, kilátóban alvástól, hatalmas éjszakai fürdőzésektől, de jókora esésektől, leégésektől és a hőkimerülés tünetegyüttesének felismerésétől sem. A túrát azóta – ha nem is minden évben – igyekszem megszervezni. Persze azóta felnőtt ember lett belőlünk, már jócskán változott a társaság összetétele is, s bizony-bizony egyre több kifogást kell végighallgatnom, hogy ki miért nem ér rá pont ezen a hétvégén, de a Fertő-tó csodálatos tájéka még mindig el tud bűvölni. Érdekes ez, hiszen 16 év alatt annyi helyen megfordultam bringával, annyi szépet, érdekeset láttam már, de ha az ember visszatér gyermekkorának egy jellegzetes helyszínére az mégis mindig újra és újra el tudja varázsolni.
Pedig „autós” szemmel nézve nem túl látványos és érdekes hely ez a Fertő-Hanság. A nyugati part lankáin hatalmas szőlőültetvényekkel igyekeznek a sógorok a tokaji, egri és badacsonyi borainknak konkurenciát csinálni (kevés sikerrel, bár az Alpokban még ennél is kevesebb esélyük lenne rá). Az északi parton kis falvak sorakoznak, melyek utcáin a kerékpárút olyan kacskaringósan halad végig, hogy kitáblázás nélkül szinte biztosan eltévednénk. A nyugati part pedig végtelennek tűnő egyeneseiről híres. Magáról a nemzeti parkról most nem írnék, nem akarom versenytársam esélyeit rontani. De mégis van valami a Fertő-tó körül, ami egyedi és megkapó. Van valami, ami miatt újra és újra érdemes megcsinálni, végigküzdeni, s kánikula, valamint nagy szél esetén végigszenvedni a kört! Az egyik ok talán a bringatúrázók számában keresendő! Ugyanis vannak olyan útszakaszok, ahol szinte egymást érik a kisebb-nagyobb csoportok, melyek a magányos bringázóktól egészen az akár 15-20 fős karavánokig tendálnak. Másrészt a széles, számozott és sima utakon tekerhetünk nagyrészt ketten, akár hárman is egymás mellett, s így végig beszélgetve sokkal gyorsabban pörögnek a kilométerek, mint egymás szélvonalában küzdeni a kocsisorral. Úgyhogy érdemes nekivágni! Így tettünk mi is június végén!
Nyolcfős csapatunkból öten Vasvárról érkeztek! Régi, hű cimborám és túratársam Nagy Tomi mindig gondoskodik arról, hogy meglegyen a létszám, bár nincs nehéz dolga, hiszen csapatát egytől-egyig lelkes jó bringások alkotják: elhozta magával Szita Lacit és Leskó Pistit, akikkel az elmúlt nyáron Olaszországot jártuk végig, valamint Laci feleségét Zsuzskát és Janit is. Egy másik régi jó cimborám Bence és barátnője a cseh származású Martina Budapestről csatlakozott hozzánk.
Nekem korán indult a nap, Csornáról indultam útnak egymagam, hogy az alig két hete átvett, s azóta csak rövidebb túrákon tesztelt vadiúj Caprine Voyage Pro bringámat végre egy igazi, komoly túrán teszteljem. Fertőbozon találkoztunk, s nem kis megdöbbenésemre rég nem látott cimboráimat jobban érdekelte a hófehér túragép, mint újdonsült gazdája. Megcsodálták, majd később a túra során egy-egy rövid szakasz erejéig kipróbálhatták milyen egy Caprine nyergében szelni a kilométereket.
Fertőrákosnál léptünk határt, s innen már a végig kitáblázott B10-es számú Neusiedlersee Radweg-en, magyarul Fertő-tó kerékpárúton haladunk észak felé. Rögtön be is álltunk egy tömött alakzatba, így jókora beszélgetés vette kezdetét, miközben azt vettük észre, hogy már át is haladtunk a Wulka-folyó hídján. Ez a kis patak (mert folyónak nem igazán nevezném) olyan, mint a Balatonnak a Zala. Az egyetlen komoly vízutánpótlási lehetőség. Lenézve a hídról nem csodáltuk, hogy a tó átlagos mélysége papíron nem éri el az egy métert! Donnerskirchenben tartottuk az első kisebb pihenőnket. Az osztrákok az utóbbi években nagyon kitettek magukért: kb. 10 kilométerenként pompás kerékpáros pihenőhelyeket építettek ki paddal, vízzel és ami nekünk most a nyári kánikulában legfontosabb: árnyékkal. A közeli cseresznyefákat már a sok-sok bringás elég rendesen lelegelte, de a felsőbb ágakon akad még egy kis mézédes gyümölcs. Martina pedig közben bebizonyította, hogy a cseh nyelv nem áll túl messze a szlováktól miközben barátian elcseverészett egy szlovák túrázó párral.
Neusiedl am See városát elhagyva utunk visszatér a természetbe, innen kezdődik az „igazi” Fertő-tó túra, bár a tavat eddig még az őt körülvevő széles nádas miatt csak nagyon távolról láthattuk. Táblával jelzik a kerékpárosok számára, hogy az út innen a nemzeti park területén halad tovább, s hogy ezt még jobban érzékeltessék velünk megszűnik az aszfalt is egy szakaszon, s helyét egy jó minőségű, döngölt „fehér poros út” veszi át. Még régen kapta ezt a nevet tőlünk, ugyanis bringáink a túra után még hetekig-hónapokig fehérek maradtak az itt lerakódott porrétegről. Persze a hófehér bringámon ez most nem lesz feltűnő. Egy madárlesnél időztünk egy keveset, megszemléltük a sok-sok fehér vitorlást a tó kék vizén. Szinén ezen a szakaszon van kis csatorna, melyen gázló vezet át. Az utóbbi időben persze ácsoltak mellé az osztrákok egy takaros kis fahídat is, de újoncainkat mégis minden évben nekiindítjuk a „nem is olyan mély” víznek. A legnagyobbat eddig Zanx barátunk alkotta, aki 2005-ben a kormánya felett elrepülve jutott át a másik partra. Erről árulkodik a „Zanx esése” nevű videó a youtube-on. Idén Pisti próbálkozott meg a lehetetlennel, de legnagyobb csalódásunkra simán vette az akadályt, csak a bringája lett sáros.
Nemsokkal ezután megérkeztünk Podersdorfba, egyúttal a túrán során magának a Fertő-tónak a partvidékére. Hatalmas strand van itt, melyben a maihoz hasonló kánikulában osztrákok ezrei élvezik a strandolás minden örömét. Mi is így tettünk egy óra erejéig, de gyorsan telt az idő, s várt már ránk a túra leghírhedtebb szakasza a Hanság hosszú, monoton egyeneseivel, a kánikulával és a széllel. Egyre jobban elpilledtek a lányok, egyre keservesebben mentek a kilométerek az árnyék nélküli alföldön. Hatalmas búzamezők, kiszáradt szikestavak, legelők mellett haladt utunk, mely ismét jócskán elhagyta a tó partvidékét. Pomogy után értük el újra kis hazánkat mely itt egy szégyenletesen rossz minőségű kerékpárúttal várja az Ausztriából áttévedő megfáradt vándorokat. Fertődön az Esterházy kastély parkjában intettünk búcsút egymásnak. Bencéék vonatra szálltak, a vasváriak folytatták a kört Nagycenk irányába, én pedig úgy döntöttem, hogy bringázok még egy keveset. Ha már lúd, legyen kövér, nézzük, mit tud az új Caprine, pontosabban mit tudok vele én kezdeni. Akárcsak kora reggel, ismét csendesen és nyugodtan teltek a kilométerek a 85-ös főúton. A sárgálló búzamezők, repcetáblák látványa és illata, a tücskök ciripelése mind-mind azt az üzenetet hordozza: végre itt a nyár! Itt az idő tekerni, világot látni! De ez egy olyan érzés, amit nem lehet elmesélni, ezt át kell élni: úgyhogy fiúk-lányok bringára fel és irány a természet!
A Nap szép lassan lebukott a horizontról mikor megérkeztem Győr városába. 210 km a kilométerórámon és a lábaimban. Szép teljesítmény! Jól ment a bringa, jól ment a tekerés! Törökország várhatsz ránk! Hamarosan ott leszünk!
