Puskásné Kustán Klaudia vagyok, 35 éves feleség, édesanya, és nem utolsósorban bicajos. A kerékpározásra férjem szoktatott rá, bár, mint vidéki lánytól soha nem állt távol tőlem a tekerés. Csak a kilométerek nyúltak meg azóta. Főállásban magyart és éneket tanítok egy budafoki általános iskolában, nevelem a 4,5 és 1,5 éves fiaimat, és ha időm engedi, nekivágok Zoliékkal egy-egy túrának.
Nem mondom, hogy minden kezdet könnyű volt, bár Zoli először a szép, magyar Alföldön tesztelt engem, de a következő ugrás Olaszország volt le, egészen Nápolyig.
Rá kellett jönnöm, nem az a fontos, hogy meglegyen minden kényelmünk, kádban fürödjünk, asztalnál együnk, és persze egyéb komfortjaink se szenvedjenek hiányt. Hiszen, ha ebből kilépünk, az adja meg az egésznek a sava-borsát. És nálam még fontos szerepet játszott a lelki tényező is. Első határom 40 km körül volt, ott adtam fel lelkileg, persze fizikailag mentem azért tovább, de nem szívesen mondom, hogy milyen hangulatban. Aztán ahogy jöttek a túrák, az én lelki állóképességem is nőtt annyira, hogy mikor Zolival 2007-ben összeházasodtunk, egy majdnem 4 hetes Skandináv bicajtúrára mentünk nászútra. Az volt életem legszebb utazása!
Azóta sem szerettem ki belőle, csak a két kisfiúnkat még nem szeretném hosszabb időre magukra hagyni. Azért, ha nem is a teljes túrákra, de igyekszem minden évben elindulni egy-egy rövidebb szakaszra, és majd ha a fiúk is nagyobbak lesznek, akkor majd őket is visszük, hisz már az anyaméhben is tekertek.
Sokan kérdezik, hogy nem bánom-e, hogy nyaranta férjem ilyen hosszú időre elmegy? Bánhatnám, de tudom, hogy ez örömet szerez neki, nekem is, mert lélekben vele vagyok, és ilyenkor oly módon csodálkozunk rá a világra, ahogy a legtöbb ember nem is látja. Az élmények sokkal intenzívebbek, annyi kaland és izgalom történik egy-egy túrán, mint máskor soha, és tudom, hogy ezáltal a gyermekeinknek is többet tudunk adni a világból, tanítani az életről.