Két világ határán, két keréken
Japán egyszerre ismerős és teljesen idegen.
Ősi szentélyek és üvegpaloták, neonfényes városok és ködbe burkolózó hegyek, csend és lüktetés – egymás mellett, mégis tökéletes egyensúlyban.
A Japán–Tajvan kerékpártúra egy 2016 nyarán megtett, 3369 kilométeres, 35 napos utazás története. Tokióból indulva, a világ legnagyobb urbanizált térségén áttekerve, majd elhagyva a zsúfolt partvidéket, a szigetország belső, vad hegyvidékei felé. Oda, ahol a turisták többsége már sosem jár – és ahol az „igazi Japán” kezdődik.
Ez a könyv nem csupán egy út krónikája.
Sokkal inkább találkozás egy olyan kultúrával, ahol a hagyomány és a modernitás nem ellentét, hanem egymást erősítő jelenlét.
Óceánparti szakaszok, dzsungellel benőtt hegyek, ködös hágók, a Fuji látványa, majd Tajvan különleges világa zárja ezt a keleti utazást. A kerékpár itt nemcsak közlekedési eszköz, hanem kulcs: hozzásegít ahhoz, hogy lassítsunk, figyeljünk, és valóban megértsük a körülöttünk lévő világot.
Miről szól valójában
- Mit jelent egyedül kerekezni a világ egyik legsűrűbben lakott országában
- Hogyan él együtt a természet és a technológia Japánban
- És miért ad a kerékpáros utazás egészen más perspektívát egy idegen kultúrára
A szerző több mint húsz év túrakerékpáros tapasztalatára építve nemcsak élményeket oszt meg, hanem gondolatokat, tanulságokat és egy letisztult, személyes látásmódot.
Könyvadatok
- Cím: Japán–Tajvan kerékpártúra
- Szerző: Puskás Zoltán
- Megjelenés éve: 2017
- Terjedelem: 118 oldal
- Országok: Japán, Tajvan
- Témák: óceán, hegyek, dzsungelek, Fuji, keleti kultúra
Ez a könyv azoknak szól, akik szeretnék megérteni,
hogyan fér meg egymás mellett múlt és jövő —
és mit ad ehhez a kerékpár lassú ritmusa.
Megjelent nyomtatott formában 2 kiadásban.
Jelenleg már csak elektronikus formátumban (pdf) érhető el.
INGYENESEN KÉRHETŐ!
 |
 |
Részlet a könyvből:
– Distance to Destination: 55 km – pillantottam rá az előttem lévő ülés háttámlájába épített kijelzőre. Befordultunk a célegyenesbe! A hatalmas Boeing fékszárnyait és orrsegédszárnyait már kiengedte, ezzel próbálta lefékezni a többszáz tonnás repülő tömeget az ideális 270 kilométer per órás leszállósebességre. A majdnem tizenegy órás repülőút kétszázötven elcsigázott utasa és tizenöt főnyi személyzete már feszülten várja, hogy a kerekek végre talajt érezzenek maguk alatt.
– Még mindig nem látni semmit – közlöm Diával, ahogy kipillantok az ablakon – pedig már háromezer méter alatt vagyunk!
Ezen sajnos nincs mit csodálkozni! Alig negyven perce tíz kilométer magasan belerepültünk a tejfehér ködbe, s azóta csak műszereink és remélhetőleg pilótáink tudják, hogy merre járunk. Japánt ennél jobban nem tudták volna elrejteni szemünk elől!
Tíz hónappal ezelőtt, mikor elhatároztuk, hogy ezen a nyáron meghódítjuk ezt a misztikus országot még olyan simának és egyértelműnek tűnt minden. Lenyűgöztek a virágzó cseresznyefák, a meghitt szentélyek, az ködbe burkolózó hegyek, dzsungelek. Ám tudtam, hogy mindenhol ott lesz a civilizáció nyoma: a hatalmas forgalom, az átláthatatlan méretű kaotikus nagyvárosok, megannyi idegen, s egy kerékpáros számára kellemetlen vidék. Ezért amennyire vártam, annyira tartottam is a túrától.
– „Japánért vagy rajong valaki, vagy ki nem állhatja, vagy nem érdekli semmilyen szinten.” – írta nekem egy régi, gyermekkori barátom az egyik nekem címzett üzenetében. Szepi (Virág Eszter) messze az első kategóriába tartozik. Tinédzserként volt szerencséje kiutazni egy cserkész világtalálkozóra, azóta teljesen új irányt vett élete: japán szakon végzett az ELTÉ-n, s jelenleg is magyar-japán tolmácsként dolgozik Esztergomban a Suzukinál. Sokszor eszembe jutott ez a mondat, ahogy hónapról-hónapra haladtam az út terveivel. Rengeteget olvastam, útikönyveket, szubjektív beszámolókat egyaránt az országról, de nem lettem rajongó, s az utálat sem lett úrrá rajtam. Pedig tényleg érdekelt!
– „Kellő tisztelettel, alázattal és nyitottsággal mindenkinek megadja Japán azt, amit remél tőle.” – szóltak hozzám Szepi gondolatai – „Nem az a lényeg mi van itt vagy máshol, és mi van ott, hanem, hogy Japán egy külön világ, nem hasonlítható semmihez, mert mindent, amit átvesznek máshonnan, a saját életvitelükhöz formálnak. Nem úgy büszkék, mint az amerikaiak, ők ezt tartják magától értetődőnek, de közben minden európai dologtól és embertől tátva marad a szájuk. (...) Szívjatok Magatokba, amit csak lehet Japánból!”.
Igen, ezért indultunk útnak. Ám hiába a sok-sok átlapozott oldal, hiába a személyes segítség. Még mindig úgy érzem, ennyire felkészületlenül még egy országba sem érkeztem meg. Vajon mi vár ránk ott lenn, a felhők alatt?
– Ezer méter, még mindig semmi – jelentem Diának. Kigyulladtak a gép szárnyain a leszállófények, ám ezek sem tudták áttörni a vastag felhőtakarót. Néhány kisebb légörvénytől eltekintve simán ereszkedtünk az ismeretlenbe. „A lényeg, hogy ne add át Magad a rossz érzésnek, csak az új dolgokra figyelj, a többi csak mellékzaj olyan, mint a kabócák éneke, hozzátartozik majd Japánhoz, utána már időd nem lesz erre figyelni.” – csengtek a fülemben Szepi kedves, bíztató szavai, de belül mégis elfogott az aggodalom. Július közepén este hétkor Japánban már teljes sötétség van, ők nem állítanak órát. Próbáltam valami támpontot keresni a földön, de tekintetem elvész a homályban. Próbáltam egyetlen apró pozitív jelzést kapni ettől a rejtelmes országtól, mely sok embert teljesen megbabonáz, ehelyett sűrű esőzóna került utunkba. A gép hatalmas szárnyain függönyként csaptak át a trópusi jellegű zivatar hullámai.
– Odakint ömlik az eső – Dia bosszús tekintettel fogadta a hírt. Gyermekeink születése óta ő már csak kéthetes utakat vállalt, s az utóbbi években nem volt szerencséje. Mindig neki jutottak a túrák hidegebb, esősebb kilométerei. Remélte, hogy ezúttal más lesz.
Átfutott az agyamon, hogy bő egy óra múlva mi is ott leszünk a sötétben, az esőben egy teljesen idegen földön, egy számunkra ismeretlen kultúrájú és szokásrendszerű emberekkel tömött vidéken, s próbálunk majd nyugodalmas helyet keresni. Ahol ki tudjuk pihenni a tízezer kilométernyi, 8 időzónát keresztülszelő utazást. Ahol újra súlya és következménye lesz minden apró döntésünknek és cselekedetünknek. Ahol magunk mögött kell hagyni több, mint háromezer kilométert ezen a fülledt, hegyes és kellemetlenül párás vidéken. Ahol meg kell ismerkednünk a helyi ételekkel és italokkal, hogy biztosítani tudjuk az ehhez szükséges energiamennyiséget. De a legfontosabb, hogy ezek tetejében még jól is kell érezni magunkat. Hiszen mi másért is indultunk volna útnak?
„A lényeg, hogy ne add át magad a rossz érzésnek” – de nehéz ez most! Hátra kell hagyni minden megszokottat, a kényelmest. Hamarosan nyílik a gép ajtaja! A kaland ott kezdődik majd! De könnyű ezt mondani!
Ötszáz méteren végre kibukkantak alattunk a reptér jelzőfényei. Most már mindjárt ott leszünk! Most már el kell engednem minden rossz érzést. A tíz nappal ezelőtti bölcsességfog-műtétem sanyarú emlékét, a fájdalomtól átvirrasztott éjszakákat. Az otthoniak féltő aggodalmát. Minden bizonytalanságot, ami által gyengének tűnik az ember. Hiszen most már nincsen kiút. Így, vagy úgy végig kell csinálni az elejétől a végéig. Elsőre mindig felelőtlen őrültségnek tűnik egy ilyen utazás, ám jobban belegondolva általa juthatunk előrébb az életben. Közelebb céljainkhoz, közelebb önmagunkhoz. Általa érezzük igazán, mi is az az élet.
