Tinédzser koromban szenvedés volt a futás. Szúrt az oldalam, hányinger kerülgetett, s alig vártam már, hogy vége legyen. De valami mégis hajtott tovább. Talán a tudat, hogy egyszer majd jobb lesz.
Voltam vagy 16 mikor kezdett letisztulni ez az egész. Lett értelme nekimenni a szokásos négy kilométeres „nagykörömnek” és magamra verni még néhány másodpercet. Vagy legalábbis megpróbálni. Jó érzés volt minden egyes rekorddöntés, de hatalmas kudarc, ha nem ment aznap a futás. Márpedig azért zömmel az utóbbi volt jellemző. Nem azért futottam, mert annyira jól esett, inkább azért mert kihívás volt legyőzni önmagam.
21 éves koromban a helyi Vas Népe újságban megláttam egy hirdetést: „Hétvégén rendezik a Budapest Félmaratont”. Soha nem hallottam róla, s addig csak maximum 14 km-es helyi kis versenyeken indultam, de nagyon jól hangzott. Másnap már a vonaton ültem, s harmadik nap ott álltam első félmaratonom rajtjánál. Nem volt terv, taktika. Nem volt semmi, csak futottam a tömeggel. 1 óra 30 perc. Fantasztikus időnek számított felkészülés nélkül. Valami bekattant. Te erre születtél!
