2009 nyarán a Portuáglia-Andalúzia-Marokkó kerékpártúránk közben vészesen közel kerültünk a Magas-Atlasz legmagasabb csúcsához, a 4167 méteres Toubkaltól. Nem hagyhattuk ki. Ez volt az első négyezres csúcsom.
A Toubkal-csúcs meghódítása
Marokkói túránk utolsó napjaiban került sor a 2 napos alpesi stílusú túrára, miután sikeresen áttekertünk Marrakech előtt a forró sivatagi szakaszokon. Kerékpárjainkat 1750 méteren lévő Imlil faluban hagytuk, innen kezdtük meg a 26 kilométeres gyalogtúrát. Első éjszakát 3207 méteren lévő Neltner alaptábor melletti sátortáborban töltöttük (saját sátorban), innen indultunk másnap a csúcs meghódítására. 11 óra tájékán értük el a csúcsot és még aznap visszagyalogoltunk Imlilbe.
Toubkal trekking:
- Túra időpontja: 2009. augusztus 2.
- Útvonal: Imlil - Neltner - Toubkal és vissza
- Túratáv: 26 km
- Szintemelkedés: 2417 m
- Meghódított hegycsúcs: Toubkal (4167 m)
- Résztvevők: Bimbó László, Puskás Zoltán
FÉNYKÉPALBUM
TÉRKÉP
Túrabeszámoló
Délelőtt 11 óra körül végre elérjük az Atlasz lábánál 1181 méteren fekvő Ásni városát, melyet már 3 napja beterveztünk. Mivel a hiányos reggeli miatt már kopog a szemünk az éhségtől, veszünk kenyeret és üdítőt nagy adaggal, s jól bereggelizünk. Kell is az energia, hisz újabb domb jön. Célunk a Magas-Atlasz egyik turistaközpontja: Imlil. Az 1750 méteren fekvő berber falucska fogalom a hegymászás szerelmesei számára. A svájci Zermatt-tal szokták párhuzamba vonni, de jócskán van köztük különbség. Először is az, hogy míg a svájci hegyi városkából teljesen kizárták a motorikus járműveket, addig az ide vezető szűk egysávos 16 km hosszú úton boldog-boldogtalan feljöhet. Sorra járnak a taxik, és a buszok emberrel megrakodva. Nem egynek még a tetején is utaznak, de ez a látvány így a 8. marokkói napunkon már teljesen megszokott. Délután fél kettőkor érjük el a helyi Club Alpin Francais menedékházát, ahol a recepciós kedvesen fogad, s roppant rugalmasan meg tudunk egyezni velük. Gyorsan elmagyarázzuk, hogy ma még fel szeretnénk menni az alaptáborig, majd holnap kimásznánk a csúcsot, és utána térnénk csak vissza a cuccainkért, s egyben itt is éjszakáznánk. A két bicaj és a csomagok őrzését összesen 35 dirhamért (875 Ft) vállalják, melyet kifizetünk, majd gyalog indulunk a zsúfolt hegyvidéki falucska boltokkal és kifőzdékkel rogyásig megrakott utcáin a hegy irányába.
Még Imlilben veszünk fejenként 3 liter vizet és 5 kenyeret. Mivel kishátizsákunkat már csurig pakoltuk, nejlonszatyrokkal és sátorral a kézben haladunk felfelé. Hát mit ne mondjak, nem éppen úgy nézünk ki, mint akik életük első négyezresére készülnek!
A falu felső határán aztán – ahogy várni lehetett – bepróbálkoznak a teherhordók, az önjelölt túravezetők, de mindenkit határozott „nem”-mel visszautasítunk. Az út első szakaszát nagyon sok ember járja. Gyorsan kiemelkedünk a folyócska zöldellő völgyéből, ahol rengetegen élvezik a strandolás örömeit. Cikk-cakkban vezet az utunk a délutáni verőfényben. Izzadva kaptatunk felfelé, miközben a szembejövő sok-sok fáradt arc egy része már a csúcsról tart lefelé. No és ott vannak még a teherhordók, akik – csakúgy, mint az országutakon a kamionok – súlyuknál és méretüknél fogva itt is előjogra tesznek szert. Nem ajánlatos nem kitérni, egy hátizsákokkal rogyásig megrakott csacsi elől, akin olyan szerencsétlenül ül fent a pecsenyére sült európai, vagy amerikai turista, mint majom a sövényen. Másrészt elgondolkodtató az is, hogy ilyen kegyetlen módon, egy állat szenvedése árán feljutni a hegyre az én szememben nem számít valami erkölcsös dolognak.
Jó tempót nyomunk, sorra hagyjuk el a többnyire helyi papucsos kirándulókat, s a szamarakat. Így fél óra múlva már egy dombra épült, szinte mintaszerű berber falu mellől pillantunk vissza az alattunk a mélyben elterülő zöld és barna színben úszó Imlilre. Innen egy hosszú kősivatagon keresztül vezet az út, majd újra felkaptat a hegy oldalára, s tovább emelkedik az egyre szűkebb folyóvölgyben.
Délután 3 körül, alig másfél óra gyaloglás után egy menedékház-féleséget vélünk felfedezni. Nagy az élet, a patakban sokan fürödnek, a kevés vízszintes placcot pedig sátrak foglalják el. Egy kicsit én is megzavarodok: „Ez lehet a Neltner alaptábor?”. Majd gyorsan észhez térek, hiszen nyilvánvaló, hogy másfél óra alatt nem tehettük meg a 10 km-es távot, 1457 méter szintemelkedéssel. A helyi vendéglátósok persze itt is megállásra csábítanak. Szlogenjük: „last berber village for the Toubkal”. Jó duma, de találjanak ki jobbat! Megyünk tovább felfelé.
Már elhagytuk a 2500 méteres magasságot, mikor elkezd csöpörögni az eső. A falucska után már eléggé kihalt az út, csak néhány szamár jár hajcsárával, meg egy-két kósza túrázó. Egy európai duettet előzünk meg. Ők már nagyon szenvednek. Kérdik tőlem, hogy mennyire van még a tábor. „Már nem lehet olyan messze” – mondom, de ezzel inkább bíztatni akarom őket. No és persze magunkat is. Kajálunk egy rövidet, majd nyomjuk tovább. Kanyar kanyart követ a sziklás völgyben, de csak nem akar feltűnni a menedékház. Már a mi erőnk is fogytán van. Hosszú nehéz napok állnak mögöttünk, s nincs még vége!
Este hat óra körül végre feltűnik a menedékház kőépülete. Negyed órával utána már mi is a ház alatti rögtönzött sátortábor lakói vagyunk, mellettünk egy vidám, franciául beszélő, marokkói társasággal. Míg pár nappal ezelőtt komoly összegeket felajánlottunk volna pár csepp esőért, addig itt 3200 méteren már nem esik olyan jól az égi áldás. Tomi – ha itt lenne – húzhatná az újabb strigulát. A huszonnegyedik napon megkaptuk a második esőnket. Bár – halkan megjegyzem – esőkabátra azért – akárcsak Granadában – most sem volt szükség.
Vacsira ismét „acimás” paradicsomos fehérbab a menü. Már kezdem nagyon megutálni. Szerencsére Bimbyt sikerül rávennem, hogy kérjen öngyújtót szomszédainktól, így legalább nem kell hidegen megenni, mint tegnap.
Estére ismét ráz a hideg, és rosszul érzem magam. Orrom ugyancsak többször vérzett a nap során, nem javult az egészségi állapotom. Mindezt tetézi, hogy megfürdök a hideg patakban. Este negyed nyolckor már a sátorban pihengetünk. Nincs túl meleg, mindössze 13-14°C, mely az elmúlt napok után vészesen hidegnek tűnik számunkra. Alá is öltözök a nyári hálózsákban, hosszúnadrág, térdvédő, zokni, pulcsi. Szinte minden létező ruhadarabom felveszem, amit felhoztam a hegyre.
***
Az éjszaka hátralévő része már nyugalmasan telik. Hajnalban, mikor már eltűnt a Hold a horizontról kimegyek a sátor elé, s felettem annyi csillag ragyog, melyet még soha életemben nem láttam. Ébresztem Bimby is, ezt neki is látnia kell! Eszméletlen, így 3200 méter magasból, mindenféle felhő, pára-, vagy ködfolt és fényszennyezettség nélkül csodálni az égboltot. Szabályosan világítanak a csillagok. No és persze hullócsillagot is látunk.
A hideg éjszaka után 8-kor kelünk, s elhagyjuk életünk eddigi legmagasabb táborhelyét. A sátor és a cuccok egy része megvár, amíg mi megjárjuk a csúcsot. A patakból veszünk fel vizet, ugyanis a tegnapi adag már elfogyott. A biztonság kedvéért belerakok egyet a vízfertőtlenítő tablettából, melyre eddig még nem volt szükség. Egy nehezen követhető sziklás úton lépünk ki a völgyből. Bimby inkább menne a szamarak után, de nem tart sokáig meggyőznöm, hogy úgy aligha jutna fel a Toubkalra.
A hegyoldalban gyorsan emelkedünk, s így háromezer felett már sípol a tüdőnk rendesen az oxigénhiánytól. Bimby, mióta feljöttünk az Atlaszba, elég szótlan, de ez most szerintem nem lelki okokra vezethető vissza. Ő fiatalabb, és nehezebb mint én, így duplán hátrányos helyzetben van az oxigénfelvétel területén. Nem várhatom el tőle, hogy még a szöveget is nyomja, holott azért jó lenne beszélgetni is valakivel.
Félúton reggelizünk, s hamarosan feltűnik előttünk maga a Toubkal a maga 4167 méterével, egy aprócska hófolttal az oldalán. Az út – ahogy előzetesen tudtuk – technikailag nem okoz gondot – fizikailag annál inkább. Néha egy meredekebb szakaszon – pár izmosabb lépés után – meg kell állni, hogy az ember rendezni tudja oxigénháztartását. Mások napokig akklimatizálódnak egy ilyen túra előtt, mi viszont egy hete még a tengerszinten bicajoztunk, s csupán 3 napja vagyunk igazi magashegyi környezetben. Innen viszont már nincs visszaút. Fél 12-kor végre ott állunk a Toubkal-tetején. Alattunk messze látszik Imlil is, egy aprócska zöld foltként, másutt a Toubkalnál alig alacsonyabb négyezresek zárják le a panorámát. Délre húzódik még egy hosszanti völgy, de sajnos a Szaharáig innen azért nem lehet lelátni ebben a párás időben. Hűvös van fent, mindössze 8-10°C, s erős szél fúj. Ennek ellenére fél órát töltünk a csúcson: befaljuk a csúcs-csokinkat, fényképezgetünk, nézelődünk. A magányt itt sem tudjuk élvezni, hiszen egy elég vegyes csoport helyezkedik el a fémből épített csúcsháromszög körül (arab országban nem divat a csúcskereszt). Egy angol fickó el is enged egy állati beszólást. Szabadfordításban valahogy így hangzik: „O.K. Ez megvolt, most akkor irány a felvonó, majd a menedékházban egy Gulaschsuppe”. Hatalmasat röhögünk a poénján, majd ő is derül, miután megtudja, hogy honnan érkeztünk. Már csak ezért is megérte feljönni ilyen magasra.
Az emlegetett felvonó persze nincsen sehol. Innen mindenki úgy megy le, ahogyan feljött: a saját lábán. A mai 960 méteres szintemelkedés után, még ennél is fárasztóbb feladat vár ránk. Le kell ereszkednünk 2417 métert! Aki szokott hegyet mászni, az tudja, hogy lefelé egy sziklás, csúszós ösvényen éppoly fárasztó haladni, mint felfelé. Eddig még egyben ennyit soha nem ereszkedtem.
Délután fél egy felé végre feltűnik az alaptábor felülnézetből, s mellette aprócska fehér pontként a sátrunk. „De miért is fehér? Hiszen a mi sátrunk kék! Hová tűnhetett róla az esőponyva? Lefújta a szél? Vagy ellopták? „ – tesszük fel magunknak a kérdéseket azalatt a fél óra alatt, amíg leérünk a völgybe. Itt aztán kiderül, hogy a köves talajon ügyetlenül rögzített esőponyvát egyszerűen letolta róla a szél. Elvinni azért szerencsére nem tudta. Megebédelünk, majd 2 órakor elindulunk tovább a völgy irányába. Akárcsak felfelé, lejtmenetben is toljuk rendesen. Itt már nem olyan meredek az út, jól lehet haladni. Mindössze 2 megállóval, délután ötre már lent is vagyunk Imlilben. Útközben lekerültek rólunk meleg ruhadarabjaink, hiszen itt 1750 méteren már tombol a kánikula. Ezt most jobban bírjuk, mint a fagyoskodást! Mivel egész nap csak klóros patakvizet ittunk, nagyon jól esik a kóla, melyet a nap során már többször megemlegettünk. A kempingbe visszatérve egy új recepciós fogad. Ezúttal egy szőke hölgy. Ő viszont nem beszél máshogy, csak franciául. Szerencsére kint üldögél a ház előtt egy francia pár, akik segédkeznek nekünk a tolmácsolásban. Ráadásul a helyes francia lány, miután megtudja, hogy hol jártunk, még tovább érdeklődik a túránkról és magáról a hegyről. No a mesélés nagyrészt nyelvi korlátokba ütközik, de a lényeget most is sikerül elmondanom.
Bimby mutatja az utat, melyen felküzdöttük magunkat életünk első négyezresére
