Magyarországról Kréta szigetére tartó kerékpártúránk során elhaladtunk Görögország legnagyobb hegye mellett. Nyivlán nem lehetett szó róla, hogy nem másszuk meg.
Az Olümposz megmászása
A túra során egy egész napot szántunk az 1894 m szintkülönbségű, kb. 15 km hosszúságú túra megtételére, melynek célja, hogy feljussunk az Olimposz és egyben Görögország legmagasabb pontjára a 2919 méteres Mütikaszra. A csúcs légvonalban mintegy 20 km-re van a tengertől, fent még hófoltokkal is találkozhatunk. A mászás nem nehéz, csak kondícióigényes.
Gyalgotúra Görögország legmagasabb csúcsára:
- Túra időpontja: 2010. július 26.
- Útvonal: Prionia parkoló - "A" menedékház - Skala-gerinc - Mütikasz-csúcs és vissza
- Túratáv: 16 km (oda-vissza)
- Szintemelkedés: 1900 m (kb.)
- Meghódított hegycsúcsok: Mütikasz (2919 m)
- Résztvevők: Bimbó László, Puskás Zoltán, Szita László, Tolnai István
Térkép:
A túra története:
Délután fél kettőkor érjük el a Prionia vendéglő parkolóját 1077 méteren. Rengeteg az autós, de meglepetésemre csak nagyon kevesen vállalkoznak túrára, legtöbbjüknek – köztük több magyar kirándulónak – csak annyit jelent az Olympos, hogy ide felhajtanak, körülnéznek és gurulnak vissza a tenger partjára. Pedig itt aztán tényleg nincs semmi látnivaló, ezért kár pazarolni a méregdrága benzint pláne, hogy a görögöknél most éppen hiány van belőle. Az igazi látványosságokért – mint általában – itt is meg kell szenvedni, ezeket nem lehet holmi autóval bevenni. A vendéglőnél érdeklődünk, hogy nem hagyhatnánk-e náluk elzárva a bringákat, de nem igazán vesznek komolyan minket. Azt tanácsolják, nyugodtan rakjuk le a gépeket valahová, senki nem fogja bántani. De annyira nem vagyunk nyugodtak, hiszen úgy tervezzük, hogy csak holnap délután érünk vissza a gyalogtúráról, éjszakára pedig nem szívesen hagynánk felmálházott gépeinket a bezárt étterem mellett. Szükségmegoldásként a mellékhelység mögötti, kerítéssel elzárt bozótos kis területet szemeljük ki. Beemeljük az öt járgányt, s talált lim-lomokkal, bádoglemezekkel még sikerül egy kicsit álcázni is őket.
Furcsa, de kifejezetten jó érzés 17 napi tekerés után gyalog útnak indulni. Egy kiszáradt patak völgyében indul utunk, s ahogy egyre magasabbra kapaszkodunk, az időjárás is egyre rosszabb lesz. A mészkőcsúcsok komor fellegekbe öltöztek, s Zeusz villámai is rendre ostromolják őket, a mennydörgés a völgyben jóval hangosabban zeng, mint általában szokott. Kétezer méter környékén aztán megnyílnak az ég csatornái. Zuhogó esőben érjük el a 2100 méteren lévő „A” jelzésű menedékházat. Minden bizonnyal itt fogunk aludni ma este. A rossz idő ellenére sok-sok turista van a házban, igazi nemzetközi mezőny: a görögök mellett osztrákok, bolgárok és ki tudja még milyen országból érkezők verődnek össze a tágas és kemencével fűtött társalgóban. Mivel a menedékház mellett sátorhelyek is ki vannak építve én – az eső ellenére – maradnék a sátras megoldásnál. Egyrészt, mert buli, no meg így nem hiába cipeltük fel a sátrakat. Na jó, azért az is segített a döntésben, hogy a sátras éjszakázás a bentinek mindössze egyharmadába kerül, mindössze 4 euró fejenként. Pityu vállalja, hogy kint alszik velem, a többiek inkább biztos fedél alatt maradnak. Szerencsére estére eláll az eső, s az épület elől gyönyörködhetünk abban a fantasztikus látványban, ahogy a lemenő Nap fénye megcsillan a távban alig 30 km-re és szintben 2100 méterrel alattunk elterülő Égei-tenger hullámain. Valószínű, hogy csak a hegy gyűjti össze a viharfelhőket, a tengerparton látszatra teljesen más az időjárás.
Éjszaka már nem esik több eső, nincs is túl hideg, csak magunk alatt érezzük nagyon hidegnek a talajt, mindaddig, amíg el nem csórjuk társaink polifoamját is, így már végre puha, komfortos körülmények között aludhatunk.
Másnap reggel napos, hűvös reggel köszönt ránk túránk legmagasabb táborhelyén. Gyorsan magunk mögött hagyjuk a menedékházat, s tovább kapaszkodunk az Olympos csipkézett gerince irányába, ahol végre feltűnik a hegység 2900-as csúcskoszorúja, köztük az épphogy legmagasabbal, a 2919 méteres Mütikasszal. Nem sokkal az erdőhatár elhagyása után egy kőből épült padnál reggelizünk. A szikrázó napsütésben messze alattunk csillog a tenger, felettünk pedig hófehéren szikráznak a hegycsúcsok. Egyre pazarabb a látvány. Már-már karnyújtásnyira érezzük magunktól a hívogató hegyeket, de valójában még többórás küzdelem vár ránk. Másfél órai gyaloglás után, reggel 9-kor érjük el a Skala-gerincet (2866 méteren). Pár éve, Harkányi Árpi barátom tekert le Athénig. Ő is útba ejtette az Olympost, de a májusi hó nem kedvezett a csúcshódításnak, így ő idáig jutott fel társával. Szerencsére így július végén már jól járható az utolsó 400 méteres szakasz is, mely rövid ugyan, de ez a legmeredekebb, legveszélyesebb szakasza az útnak. Erre egy többnyelvű, sárga tábla is felhívja a figyelmet. Ajánlják a hegymászó-felszerelést, de mi ennek hiányában sem rettenünk meg, ha már ide felküzdöttük magunkat, nem hagyhatjuk ki Görögország tetejének meghódítását!
Egy meredek ereszkedéssel indul az út, s ahogy lépkedek le a hatalmas, de jól tagolt sziklalépcsőn, megszólalok: „Fiúk! Szerintem itt Tomi nem fog lejönni!”. Elég sokszor volt már módom Tomival magashegyi túrán, illetve mászáson részt venni, s pontosan tudom róla, hogy – bár elég jól és ügyesen mászik – felszerelés nélkül bizonytalansági küszöbe meglehetősen alacsony. S lám milyen igazam lett, alig fél perc múlva ennyit hallunk: „Hahó, én visszafordultam”. Eddig tartott Tomi Olympos-túrája! Kissé abszurd az eset olyan szemszögből, hogy még tegnap, mikor bringával ostromoltuk a hegyet, Tomink száját a következő mondat hagyta el: „Vigyázz Zeusz! Jövünk! Most már nem tudsz megállítani!”. S bár nem bizonyított a görög mitológiai alakok léte, így ha nem is Zeusz, a hegy most elég jól megállította társunkat.
Így négyen folytattuk utunkat az utolsó 300 méteren. A veszély és kihívás a többiekre pont ellentétes hatással bír, még Bimbyn is nyomokban felfedezem azt a tüzet, ami régen közös túráinkon jellemezte. Pityu és Laci pedig még soha nem járt ilyen magasan, ők is hatalmas lelkesedéssel vágnak neki a nem túl nehéz, de nagy figyelmet igénylő feladatnak. Felkapaszkodunk egy meredek sziklatoronyra, de a köd miatt nem láthattuk a szomszédos Mütikaszt. Innen újra meredek lemászás következik, szinte karnyújtásnyira haladtunk a hegy csipkézett gerincétől, melynek túloldalán ott tátong a majdnem függőleges északi fal. Leérve a két csúcs közé egy hatalmas repedést kellett átlépni, s lám-lám, feltűnik a ködből a görög zászló a következő torony tetején! Nem is kell nekünk több, eszeveszett módon mászunk fel a meredek falra, nem törődve azzal, hogy itt majd le is kell jönni valahogy. S 9 óra 46 perckor végre ott állhatunk Görögország tetején! Bár a kilátás a felhők miatt nagyon korlátozott, mégis hatalmas érzés meghódítani a majdnem háromezres hegyóriást. Pityu kitűzi a görög zászló fölé, kis magyar lobogóját is. Rajtunk kívül csak egy magányos hegymászó érkezik a Mütikaszra, itt most mi vagyunk az „istenek”! Pár fotó után búcsút intünk Zeusznak, megköszönjük neki, hogy megengedte, hogy a tegnapi cudar idő után ma megtekinthessük lakhelyét, s kezdetét veszi egy újabb, az előbbinél egyáltalán nem könnyebb feladat: vissza kell másznunk oda, ahonnan feljöttünk. De nincsen ezzel semmi gond, csak észnél kell lenni, keresni a fogásokat, lépéseket, mert mindkettőből akad bőven. Egy pillanatig nem gondoltam rá, hogy én itt leeshetek, pedig egy meggondolatlan lépés után ez bármikor bekövetkezhetett volna. A Skala gerincre visszatérve kicsit oszlanak a felhők, így újra előtűnnek a csúcsok és a köztük elterülő csipkézett gerinc. Kigyönyörködjük magunkat, majd Tomi után eredünk, aki nem várt meg minket a szeles, hűvös, kitett helyen, hanem egészen a menedékházig visszavonult. Sátorbontás, majd kaja hiányában további ereszkedés a program. Útközben öszvérkaravánnal is találkozunk. Szegény állatok mázsás súlyokat cipelnek, így hozzák fel az utánpótlást a menedékházba. Fent percre pontosan tippeltem a leérkezési időt, pontosan 13:50-kor érünk vissza a bringákhoz. Délutánra újabb viharfelhők érkeznek, így gyorsan ebédelünk, s amint lehet, megkezdjük a gurulást. A zuhogó esőben azonban csak nagyon lassan lehet haladni, a fékek hatásfoka töredéke a normálisnak, ugyanakkor kopnak is rendesen. Nem nagyon ízlett így ez a jókora lejtő senkinek. Lent Litochoroban is zuhog, csupán a partmenti Pláka nevű üdülőfalu elérése után szűnik meg az égi áldás, s egycsapásra olyan meleg lesz, hogy percek alatt fel is szárad az aszfalt. Vetünk még egy gyors pillantást a komor, felhőtakaróba burkolódzó Olymposra, s végre megszabadulunk esőkabátjainktól, melyekre remélhetőleg a túránk során már nem lesz szükségünk. Legalábbis itt Görögországban.
Görögország teteje felhőbe burkolózott ittjártunkkor
