Törökországot átszelő kerékpártúránkon utunkba esett az ország harmadik legmagasabb hegye. Egy négyezres vulkán melyhez nem szükségeltetik semmilyen speciális felszerelés. Gondoltuk megnézzük mi van a tetején.

A Süphan vulkán megmászása
A Süphan Törökország harmadik legmagasabb hegye. Dupla kráterű vulkán. Az első perem (3900 m környékén) után kisebb tavak, gleccserek találhatók, s ebből emelkedik ki az utolsó kúp. A mászás Harmantepe faluból indul 2125 méterről, szintkülönbsége 1933 méter. A túrához egy teljes nap igényeltetik (8-10 óra gyaloglási idővel). Vizet nagy tételben vigyünk, mivel meleg lesz, s vízszerzési lehetőség az út során nem lesz. Mi másfél naposra terveztük a túrát, első délután nagyjából 3500 méterig gyalogoltunk fel, itt sátraztunk, s másnap innen indultunk neki a főcsúcsnak. Feri sajnos az első peremig jutott csak, főcsúcs bazaltkúpjának nem mert nekiindulni. Maga a csúcs egy viszonylag nagy területű havas-sziklás fennsíkon van, elég nehéz megállapítani a legmagasabb pont pontos helyét. Mi találtunk egy kőembert, valószínű ez lehetett az.
Adatok a túráról:
- Túra időpontja: 2012. július 15-16.
- Útvonal: Harmantepe - Süphan és vissza (jelzett út itt nem létezik)
- Túratáv: 18 km (oda-vissza)
- Szintemelkedés: 1933 m
- Meghódított hegycsúcs: Süphan (4058 m)
- Résztvevők: Nagy Tamás, Puskás Zoltán (Cseke Feri az első peremig jutott)
Írásos beszámoló az útról:
Délután, a legnagyobb melegben indultunk a Süphan hatalmas vulkáni kúpjának irányába. Törökország harmadik legmagasabb hegye 4058 méteres magasságának köszönhetően büszkén emelkedik a Van-tó felé, s partjának bármely pontjáról tisztán kivehető.
A városban 30 líráért ajánlottak taxit, ami felvisz közvetlenül a hegy lábához, Harmantepe falucskába, de mi inkább gyalog indultunk neki az országútnak. Persze nem akartuk legyalogolni a 12 km-es útszakaszt, ahogy kiértünk a városból rögtön neki is láttunk stoppolni. Nem volt túl nagy forgalom a kicsiny, de jelentősen emelkedő mellékúton. Másfél kilométer és két sikertelen kísérlet után, mikor már kezdett rossz ötletnek tűnni ez az utazási forma, egy platós teherautó fékezett le, hatalmas csikordulással. Az utastérben két török fickó trónolt az összes helyet elfoglalván, ám egyikük int, hogy a plató még üres. Nem is kellett nekünk sok bíztatás, felszórtuk cuccainkat és száguldottunk is felfelé a vulkán lábához. Nagy élmény volt így utazni!
Harmantepe koszos, szegényes kis falucska 2125 méteren. Miután elhagytuk döngölt agyagházait, poros utcácskáit, nem maradt más a látóterünkben, csak egy hatalmas zöldessárga kúp. A Süphan eszméletlen hegytömege. Turistajelzést persze ne keressen senki, ez nem divat errefelé, ezt a hegyet úgy szokás megmászni, mint nálunk egy kopár, zöld fűvel benőtt dombot. Elindulsz rajta és mindig arrafelé mész, amerre emelkedik. Ha minden irányban lejtőt látsz magad körül, akkor biztosra veheted, hogy felértél. Innen alulról a Süphan is egy „kis” dombnak tűnt, jóval alacsonyabbnak, mint egy hóval borított, sziklás alpesi csúcs. A hatalmas, széles hegytömeg jócskán becsapta az ember magasságérzetét. Találomra választott poros földúton búzamezők között sétáltunk a forróságban, kishátizsákkal, átlagos cipőben, nejlontáskákkal, sátorral a kézben, mintha csak a Badacsonyra készülnénk, nem pedig egy 4000 méter feletti csúcsot szeretnénk meghódítani. Ebéd közben azon tanakodtunk, hogyan tovább. Mivel a lefutó hegygerincek elég hullámosak voltak, úgy döntöttünk, inkább egy völgyben folytatjuk utunkat. Jó döntésnek tűnt, habár utat sehol sem láttunk, csupán vékony, nem folyamatos csapások jelezték számunkra, hogy más is járt itt valaha, ám egy árva lélekkel nem találkoztunk. Elég monoton volt a felfelé vezető út, végig ugyanazt láttuk magunk előtt, egy közepesen meredek, kiszáradt, sziklás völgyet a hegyek szorításában, csak hátrafelé pillantva tűnt fel, hogy percről percre egyre hatalmasabb alattunk a panoráma. No meg Tomi tájékoztatott minket folyamatosan magasságmérős órájával az aktuális pozíciónkról. 3000 méter körül végre kiértünk a völgyből, egy füves fennsíkra, s elhagyatott sátrakat, karámokat találtunk. Időnk még volt bőven, így rövid pihenő után a továbbmászást választottuk. A növényzet felfelé haladva egyre gyérebb lett, eltűntek a lejjebb jellemző szúrós növények, szép zöld havasi rét és színes virágok vették át a főszerepet. 3500 méteren újra kiegyenesedett a terep, innen már tisztán látszott volna a hegycsúcs, ha nem burkolózott volna vastagon felhőkoszorúba. A szél már roppant hideg volt, így - bár még majdnem két óránk maradt sötétedésig - a táborállítás mellett döntöttünk. Jól lecövekeltük a pihe-puha füves rétre sátrunkat, majd mosakodás céljából a közeli hófoltot látogattuk meg. Közben arra lettünk figyelmesek, hogy a hegyi nomád kecskepásztorok éppen lefelé tartanak éjszakázni karámjaikba. Nem gondoltam volna, hogy ilyen magasra feljönnek, habár fű még akadt bőven, majdnem egészen 3900 méterig. A rét felett magasodott néhány kisebb sziklacsúcs, ezekre felmászva gyönyörködtünk a Van-tó páratlan esti panorámájában. Fentről térképként rajzolódott ki alattunk a vidék egészen a Nemrutig, utunk minden lényeges pontját fel tudtuk mérni. Valójában ilyen hely kell ahhoz, hogy rádöbbenjünk, milyen kicsiny, jelentéktelen lények vagyunk mi ezen a hatalmas és csodálatos Földön. Ahogy a legfényesebb égitest egyre mélyebbre kúszott, úgy borultak árnyékba a völgyek és a kisebb hegyek, végül már csak a Süphan oldala úszott aranyban, de fénye mellett melegséget már nem kaptunk tőle. A hideg szél elől a sátorba húzódtunk vissza. Hármunk részére csupán egy kétszemélyes kis sátrat hoztunk fel, ami jó döntésnek bizonyult Feri aggodalma ellenére is, mondván, hogy ő csak „embriópózban” képes aludni. Ezt a fagyos éjszakát ugyanis nyári hálózsákjainkkal nem lesz könnyű átvészelni.
Didergősre sikerül a hajnal. Mint három hatalmas báb, úgy feküdtünk vékony hálózsákunkban összebújva, egymást melegítve 3500 méteren a Süphan oldalában. Tomi minden létező ruháját felvette, még az esőkabát-csuklyája is a fején volt. Leheletünkkel sikerült valamelyest fagypont felett tartanunk a belső hőmérsékletet, de kívülről a páracseppek ráfagytak sátrunk oldalára, kis hőmérőm 0,6 fokot mutatott reggel hat órakor, mikor a didergés és hálózsákunk szorgos belehelése helyett a továbbmászást választottuk. A hegy délnyugati oldala még árnyékban, a kövek deresek. Próbáltam tempót menni, hogy elgémberedett kezeink, lábaink életre keljenek, de ennek persze kemény ára van ilyen magasságban. Kapkodtuk a levegőt rendesen. Egyre kevesebb van belőle! Feri közben jócskán lemaradt.
Szerencsére a Napra lehetett számítani! Hamarosan fölénk emelkedett és felolvasztotta a hegy innenső oldalát is. Ekkor Tomival már 3900 m környékét tapostuk. Elértük az első peremet.
A Süphan egy dupla kráterű vulkán, melynek legmagasabb pontja a belső kráter bazaltkúpján található. Elsőként a külső kaldera tetejére másztunk fel, amely már szintén 4000 méter felett van. A látvány lenyűgöző volt. Nyugat és Dél felé eszméletlen panoráma, a másik irányban viszont ott magasodott egy sötétszürke bazalthalom, mely első látásra is nehéznek és veszélyesnek tűnt. Feri azóta sem érkezett meg, így szinte biztosra vettük, hogy visszafordult. Tomi már indult is volna lefelé, de épp elég hegyről tette meg ezt az utóbbi időben, így ez egyszer nem adtam meg neki azt a lehetőséget, hogy csúcsközelből visszaforduljon.
– Én felmegyek oda – közöltem vele – és most te is jössz velem!
Nagy nehezen beleegyezett, s csúsztunk, ereszkedtünk be a perem és a kúp közötti árokba, melyben kicsi tengerszemek, és hatalmas hófoltok csillogtak. Innen fentről próbáltunk optimális utat találni, de nem volt könnyű dolgunk. Átvágtunk a hasadékon, majd megkezdtük az utolsó, körülbelül 150 m szintkülönbségű izzasztó mászást. Látszatra nagyon közel voltunk, de valójában a neheze még csak most következett! Nem volt könnyű dolgunk a mozgó, csúszó, guruló kövek között. Félórányi kemény küzdelem után végre feljutottunk a tetejére, előttünk sok-sok hasonló méretű csúcs magasodott, az egyik közülük a hegy teteje. A hófoltok, sziklatornyok tagolta kő- és gleccsermezőn nehéz és küzdelmes az előrehaladás, de szerencsére hamarosan feltűnt előttünk egy "kőemberrel" jelzett csúcs. Valószínűleg ez a Süphan teteje! Még pár fel-lemászás következik a meredek, omladékos kis tornyok között mire végre sikerült elérni a 4058 méteres magaslatot. Tegnap szinte egész nap felhősipka ült a csúcsra, de ma hatalmas szerencsénk van. Páratlan panoráma tárult szemünk elé minden irányból. Legalább 100 km a látótávolság! Keletre tőlünk az örmény határon az Ararát szabályos kúpja magasodik, Délen pedig az egész Van-tó feltárul előttünk. Nyugatra a tegnap meghódított Nemrut látható, Északra pedig háromezres hegyek zárják a panorámát. Fantasztikus érzés volt itt fenn lenni! Olyan, mintha a világ tetején állnánk! Neki is láttunk reggelizni, s figyeltük az alattunk elterülő hatalmas, néma világot.
Életem során másodszor adatott meg az az élmény, hogy négyezer méter fölé gyalogolhattam, s megtapasztalhattam mindazt a semmivel össze nem hasonlítható hatalmas érzést, amit egy ilyen mászás során érez az ember. Egyrészt fizikailag hatalmas kihívás, hiszen Budapest 100 méteres tengerszint feletti magasságához szokott tüdőnk – habár az utolsó két hétben sikerült ezer méterre „átállítani” – azért keményen megérzi 3000 méter felett a levegő ritkaságát. Lábaink elnehezülnek felfelé menet, s tüdőnk is egyre reménytelenebbül küzd a növekvő légszomjjal. De mindez megéri, hiszen egy fantasztikus, semmivel össze nem hasonlítható élmény a csúcson állva befogadni mindazt, ami velünk történt. A fantasztikus panoráma mellett azt, hogy mindezt a saját erőnkből teljesítettük az első lépéstől az utolsó mászásig. De nem is ragoznám tovább, hiszen aki mászott már hegyet az úgyis tudja, miről beszélek, aki pedig nem, annak fogalma sincs róla.
Sokáig azonban nem marasztalhatott minket a csúcs, hiszen ahogy megálltunk, egyre jobban kezdtünk újra kihűlni. 20 perc pihenő után megkezdtük a fárasztó és cseppet sem könnyű ereszkedést. Újra átszeltük a kőmezőt, s a nyugati oldalon le kellett mászni az omladékos, meredek lejtőn. Eleinte szépen haladtunk, mígnem kimozdítottam egy méretes követ a helyéről. Szerencsére még időben sikerült kilépnem előle, mert minden bizonnyal lesodort volna a mélybe. De sajnos jobb kézfejem alá szorult, s egy centiméteres szélességben öt centi hosszan leszakította róla a bőrt. Olyan mély volt a seb, hogy biztosra vettem, ez soha nem fog elmúlni nyomtalanul. Ezt kaptam emlékbe a Süphantól búcsúzóul.
Két órás séta után értünk vissza a táborunkba, melyet azóta már kecskenyájak vettek birtokba. Feri is itt várt ránk. Ő is feljutott az első peremig, de a bazaltkúpnak már nem akart nekimenni. Meg lehet érteni. Lebontottuk a sátrat és újabb hosszú-hosszú ereszkedés után értünk vissza Harmantepébe. 2100 méteren már kánikula fogadott, s már csak emléke maradt meg a hajnali és délelőtti didergésnek. Szerencsére hamar kaptunk fuvart vissza Adilcevazba, ismét platón utaztunk frissen nyúzott birkabőrök között. Ferit nagyon kimerítette a mászás, így a panzióba visszatérve ő magányra és nyugalomra vágyott csupán. S bár mi is fáradtak voltunk Tomival, azért felkerekedtünk és lesétáltunk a Van-tó partjára. A helyi „strand” köves és meglehetősen nyugodt volt. El is méláztunk rajta, hogy Európában egy ilyen helyen emberek százai napoznának, fürödnének, itt pedig egy árva lélek sincsen. Úsztam egyet a tó érdekes, lúgos vizében, majd kifeküdtünk a partra napozni. Bár már késődélután volt, a Nap még mindig roppant erősen tűzött. Ez persze nem csoda, hisz 1700 méteren jobban lehet barnulni, mint az otthoni „csokicsöves” szoláriumok bármelyikében.
A két perem között apró gleccsertavak húzódnak. Technikailag csak az utolsó rész igényel némi figyelmet


