2013 nyarán tekertük keresztül Amerikát. Mivel pont útba esett, így nem maradhatott ki az "egybefüggő USA" legmagasabb hegycsúcsának meghódítása sem.
A Mount Whitney megmászása
2571 méteres magasságig van aszfaltos út, s innen indul az ösvény, mely 17 km hosszan vezet fel a Mount Whitney (4421 m) csúcsára. Az ösvény nyár végén már teljesen hómentes, könnyen járható. Kora reggeli indulással egy nap alatt megjárható a csúcs oda-vissza (1850 m szintemelkedés). Az útvonal népszerűsége miatt korlátozzák a túrázók számát, mégpedig úgy, hogy regisztrálni kell egy sorsoláson a www.recreation.gov oldalon.
Mount Whitney Trail
- Túra időpontja: 2013. augusztus 14.
- Útvonal: Whitney Portal - Bighorn Park - Mirror Lake - Mount Whitney és vissza
- Túratáv: 34 km (oda-vissza)
- Szintemelkedés: 1850 m
- Meghódított hegycsúcs: Mount Whitney (4421 m)
- Résztvevők: Nagy Tamás, Puskás Zoltán, Cseke Feri
Térkép
A túra leírása (részlet a Kerékpárral keresztül Amerikán című könyvből):
Whitney Portal, Kalifornia
- augusztus 14. este
– Jártányi erőm sem maradt – így éreztem. A lábaim teljesen felmondták a szolgálatot. Este hét óra felé járt az idő, amikor lerogytam az egyszerű kis táborhely faasztalára.
– Leértem, végre!
A többiek még úton vannak, Tomit alig egy órája hagytam el, Ferit már közvetlenül a csúcs alatt. De nem aggódtam értük, tudtam, hogy lassan, de folyamatosan jönnek lefelé. Tíz percig meg sem moccantam. Hátamat az asztal lapjának vetve élveztem a nyugalmat, a csendet. Hagytam, hogy egész nap kemény munkát végző lábaim ellazuljanak és visszatérjen belém az erő.
Hajnali fél hatkor indultunk útnak a még félhomályba burkolózó ösvényen. Kipihenten, erőtől duzzadva tettük meg a harmincnyolc kilométeres, egész napos túra első lépéseit. Akklimatizálódni megint nem volt sok időnk. Tegnap délelőtt másztunk fel a prérifarkasok, skorpiók és csörgőkígyók lakta sivatagból ide, a feketemedvék birodalmába. A hegyvidékek állatait a tájékoztatók három csoportba sorolják. Az első csoportba azok tartoznak, akikkel lehet találkozni túránk során. Ilyen például a mókus, a mormota s a madarak többsége. A második csoport tagjai rejtve élnek, velük valószínűleg nem fogunk találkozni: apró csúszómászók, kistestű emlősök. A harmadik csoport tagjaival pedig nem érdemes találkozni. Ide tartoznak a medvék mellett a hegyi oroszlánok, másnéven pumák is. A látogatóközpont munkatársa mindent elmondott ezzel kapcsolatban:
– Ezek az állatok nem viccelnek! – Ahogy a mondás tartja: Minden, ami nem öl meg, az megerősít. Kivéve a medve. Mert az megöl.
De legjobb esetben is elveszi tőlünk az ételt. Itt, Amerikában, a vadak ellen nem hatalmas kerítéssel, hanem ésszel védekeznek. Van pár alapszabály, amelyet mindenképp be kell tartanunk, ha nyugodtan akarjuk tölteni az éjszakát. A legfőbb: ne tarts a sátradban semmit, aminek bármilyen különleges, ételre emlékeztető szaga van. Ide tartozik – számomra meglepő módon – a tusfürdő és a fogkrém is. A medvék szimata ugyanis nagyon kifinomult, kilométerekről megérzik a táplálék illatát, s akkor meglátogathatnak minket az éjszaka közepén. Egy vékony sátorfal nem lehet neki akadály. Több olyan képet mutattak nekünk, melyen személygépkocsik csomagtartóját, sőt akár lezárt konzerveket is felnyitottak karmukkal ezek a nem túl barátságos állatok.
Itt nagyon nem éri meg vadkempingezni, s nem is szabad. Bár az egyszerű kis táborhelyek első látásra nem adnak nagyobb biztonságot a vadkempinghez képest, itt mégis sokkal nyugodtabban telnek éjszakáink, mint valahol az erdő közepén. Fürödni a közeli kis patakban lehet, ez egyben az ivóvíz forrása is. A mellékhelység igényes, mint Amerikában bárhol, lehet tüzet rakni, s a sátrainkat is egy kiszintezett, finom sóderrel feltöltött helyre állíthatjuk fel. A lényegi különbség abban rejlik, hogy minden táborhelyhez tartozik egy csomó, a széfhez hasonló tároló rekesz, melyet még az ügyesebb és erősebb medvék sem tudnak kinyitni. Felszerelésünk nagy része ezekben a dobozokban éjszakázik.
Bringával sem volt semmi ez a kemény kaptató. A táv mindössze 19,3 km volt, ám ezalatt majdnem 1500 métert emelkedtünk. Közben végig magunk előtt láttuk a hatalmas hegyvonulatot, annak legmagasabb csúcsával, mely innen lentről messzinek és elérhetetlennek tűnt. Ahogy gyűrtük a lassú, keserves kilométereket felfelé egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy szembejövő autós lassít, megáll az út közepén, vezetője, egy napszemüveges, fiatal, rendszám alapján kaliforniai srác letekeri az ablakot. Az utastérből áradó hangos, ütemes zene elhalkul.
– Hát titeket meg honnan szalajtottak?
Két vidám szempárat fedeztem fel az utastérben. Az imént említett fiatal gyereket és szemrevaló barátnőjét. Csak úgy áradt belőlük az itteniekre jellemző közvetlenség és lazaság. Ha nem az út közepén parkoltunk volna, annak teljes szélességét elfoglalva, talán még ki is pattantak volna, hogy kezet rázzanak velünk, s legurítsunk közösen egy jó hideg sört.
– New York Cityből – ment az immár szokásos válasz. Mindig mögé teszem a várost, ugyanis még az első napokban sokan visszakérdeztek. New York önmagában nekik ugyanis az államot jelentette.
– Awesome! – csillant fel a fiatalok szeme – Nini, milyen lelkes bringások!
Tomi még egy rövid félmondattal ecsetelte, milyen kemény szakaszon vagyunk túl, hisz átjöttünk a Halál-völgyén. De erre csak vidáman bólogattak.
– És hová mentek? – jött az újabb kérdés.
– San Franciscoba – válaszoltunk.
– De az nem erre van, ez egy zsákutca, egy parkolóban végződik az út!
– Tudjuk, de úgy gondoltuk, ha erre járunk, akkor nem hagyjuk ki a Mount Whitney csúcsot sem!
– Mount Whitney? – hüledeztek – Az nagyon magas ám! Mi csak a parkolóig mentünk fel. Onnan már egész szépen látszik. Ugye ti is csak addig mentek!
– Bringával igen! Aztán holnap tovább gyalog a csúcsra!
Na itt fogyott el a türelmük. A srác egy hatalmas „fucking nuts” felkiáltás közepette sebességbe rakta verdáját és amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan elhajtottak. Se puszi, se pá. Még egy viszlát sem! Ez Kalifornia!
Napokig próbáltuk megfejteni a srác utolsó üzenetét, mert a „nut” szóról nekünk csak a mogyoró jutott eszünkbe. A mászás után az első könyvtár adta meg a választ, miszerint ez a szleng jelentése szabad fordításban: „kiba**ott baromság!” Egy vidám kaliforniai srác rövid, tömör véleménye utunkról.
A tegnap délután nagyon nyugalmas volt. A délelőtti kemény hegymenet után hatalmas fenyőfák suhogását hallgatva napoztunk. Élveztük a nyugalmat és a számunkra szokatlanul hűvös, 27°C körüli klímát. Most éreztem igazából, milyen nehéz volt a sivatag. Ott nem volt megállás! Még pihenő közben is szívta energiánkat az az irdatlan hőség. Tán a szokatlan magashegyi levegő tette, hogy erőm elhagyott ezen a délutánon.
– Képes leszek-e arra a hosszú, kemény útra, ami rám vár? – ez járt a fejemben. Életemben harmadszor szeretnék négyezer méter fölé jutni, s jól tudom, ez mivel jár. Azon a magasságon egy lassú, kimért séta is felér egy futótempóval. Csak abban bízhattam, hogy az éjszaka elég hosszú lesz ahhoz, hogy tüdőm, vérem „emlékezzen,” s az elmúlt hét mélységei után vissza tudjon állni a hegyvidék ritka levegőjére.
Hajnalban elindult a nagy menet. Az elemlámpák pontfényei csak úgy villogtak a hegyoldalban, ahogy feltekintettünk. A „kiválasztott” csapat nagy része már úton volt. A felkelő nap már 3000 méteren köszöntött minket. A hegyvidék csodálatos arca tárult elénk zöld fenyvesekkel, csillogó kék tavakkal és a föléjük magasodó hófehér sziklákkal. Nem véletlenül választottuk ezt a hegységet gyalogtúránk színhelyéül. Nem is elsősorban a magassága, hanem a páratlan szépsége miatt. Bizonyára emlékeztek még, amikor a Sziklás-hegységben kalandoztunk, azt írtam róla, hogy szép–szép, de engem valahogy nem fogott meg. Hiszen – bár az is magashegység volt a javából – nem volt sem jellegzetes, sem pedig különleges. A Sierra Nevada viszont az első pillanattól kezdve levett minket a lábunkról. Életem egyik legszebb és legváltozatosabb gyalogtúra–útvonala állt előttem.
Két kis tábort érintettünk, ahol a „overnight”-osok, vagyis az éjszakázást is magába foglaló engedéllyel rendelkezők sátrai álltak. Az egyik a Bighorn Park nevű tisztás több százéves fenyőfái, a másik pedig egy kis tengerszem kopár sziklái mellett található. Az utóbbit elérve már majdnem 3700 méteren jártunk, itt már közvetlenül fölénk magasodott a főcsúcs csipkézett sziklakoronája.
Másznunk viszont nem kellett egy métert se. A jól kiépített út szerpentinezve győzte le a hátralévő mintegy 500 méter függőleges szintkülönbséget a hegy gerincéig, ahonnan újabb elképesztő látvány tárult elénk. Eddig csak hátra, a sivatag felé nyílt panoráma, itt viszont feltárult elénk a Sequoia Nemzeti Park egyedi sziklavilága, melyet érdekes alakú tengerszemek tettek még változatosabbá.
Egyre nehezebbé vált a gyaloglás, tüdőnk zihált, szívünk egyre vészesebben kalapált, s lelassuló agyunk egyre kevésbé volt alkalmas arra, hogy rögzítse a külvilág képeit, eseményeit. Enyhe szédülés, tompa fejfájás, étvágytalanság mind-mind egyre csak jelezte, hogy már bőven 4000 méter felett jártunk. Ám az utolsó szakasz a gerincen nem volt vészes. Jobbra–balra meredek szakadékok futottak le a mélybe, s egyre csak hagytuk el a mellékcsúcsokat, míg egyszer csak elfogyott minden, ami nálunk magasabb. Délután fél egykor, hét órás kemény küzdelem után megtapasztalhattuk azt a semmivel össze nem hasonlítható egyedi érzést, amit csak akkor érezhetünk, ha magunk erejéből jutottunk fel egy csúcsra.
Szokatlanul hosszú időt, egy órát töltöttünk el a Sierra Nevada tetején. Ragyogóan sütött a Nap, minden irányban hatalmas távolságok nyíltak volna, ám a párhuzamos, nálunk jóval alacsonyabb hegyláncok lezárták a panorámát. Egyik oldalon ott húzódott mellettünk az Ovens-folyó félsivatagos völgye Lone Pine 1136 méteren lévő városával, ahonnan tegnap reggel útra keltünk ide fel. Mögötte az Inyo Mountains kopár hegylánca emlékeztetett a Mojave-sivatagban átélt élményeinkre. A másik oldal viszont tele volt élettel. Itt már nyoma sem volt a kopár, sárgás sivatagnak. Sötétzöld fenyvesek, mélykék tengerszemek bontották meg a magashegység hófehér sziklavilágát. S mi itt egyensúlyoztunk e két, egymástól teljesen eltérő világ között 4421 méteren.
Egy hatalmas hegycsúcson üldögélni mindig különös élmény. Ahogy a földimogyoróval telt fémdoboz megzördült kezemben, a semmiből, a sziklák közül máris előbújt egy kis mormota. A Nap égette bőrünket, a hőmérő mégis csak 6°C-ot mutatott árnyékban. Hihetetlennek tűnt ez a kontraszt. Ez a megszokottól eltérő, teljesen egyedi világ. Aztán nem volt más hátra, el kellett indulni visszafelé. Hiszen az út fele még hátra volt, s bár lefelé haladni könnyebbnek tűnik, ez a rész mégis mindig jóval gyötrelmesebb. Hiszen nemcsak magunkat, hanem a mászás során „összeszedett” fáradtságunkat is le kell cipelnünk a hegyről.
A Whitney csipkés gerincén. Háttérben a Guitar Lake
