„Mindenkinek meg kell másznia a Fudzsit egyszer életében, de csak a bolond mássza meg kétszer” - tartja a régi japán mondás. Mivel mi először látogattunk az országba és kétséges még a visszajövetelünk, úgy gondoltuk, nem hagyhatjuk ki az ikonikus hegyet.
A Fuji meghódítása
Fudzsiszan Japán legmagasabb hegye, az ország egyik jelképe, ezért gyakran előfordul a művészetben. 2013-ban az UNESCO a kulturális világörökség részévé nyilvánította. A hegyet szinte állandóan felhők borítják, de ha mégsem, akkor tiszta időben akár 150 km-re is el lehet látni. A hegyre felfelé is, lefelé is négy különböző útvonal alakult ki. Az egyes utak tíz állomásra oszlanak, melyek között a távolság nem egyenlő. Az első ötig kövezett út vezet; az út nehezebb része az ötödik állomás után következik, de legtöbben csak itt kapcsolódnak be a mászásba. Ez a tengerszint felett 2400 méter körül van (maga a hegy 3716 méter magas). Tokióból indulva a legnépszerűbb és legkevésbé meredek a Kavagucsiko-Josidagucsi útvonal. A mászás nem igényel sem hegymászó felszerelést, sem előzetes tapasztalatot. Nagymamától az unokáig sokan megteszik ezt a - japánok számára - szent zarándoklatot a Fudzsi csúcsáig, azonban a csúcs eléréséhez jó állóképesség és lábbeli szükséges. Mi szerencsére nem a legnépszerűbb útvonalon haladtunk, de a tömeget így sem kerülhettük el teljesen, mivel július vége, augusztus eleje a legnépszerűbb mászóidőszak.
Adatok a túráról:
- Túra időpontja: 2016. július 26.
- Útvonal: Fujinomiyaguchi (5. állomás) - Fuji és vissza
- Túratáv: 11 km (oda-vissza)
- Szintemelkedés: 1300 m
- Meghódított hegycsúcs: Fuji (3716 m)
- Résztvevők: Nagy Tamás, Puskás Zoltán, Kustán Klaudia, Marton Krisztián, Leskó István
A túra leírása (részlet a Japán-Tajvan című könyvből):
A Fuji oldalában 2800 méteren
- június 26. hajnali 3 óra
フジ
Kis fejlámpám fényében csak apró részletei látszanak a japánok szent hegyére vezető ösvénynek a folyamatosan szemerkélő esőben. Bioritmusom ádáz ellensége lett testemnek, mivel az ilyenkor szokásos pihenést intenzív mozgásra cseréltem. Vércukor szintem kritikusan lezuhant, a fejem zúg, a gyomrom eszeveszettül fáj. De nem állok meg! Napfelkeltére fel kell érnünk a Fuji tetejére!
„Mindenkinek meg kell másznia a Fudzsit egyszer életében, de csak a bolond mássza meg kétszer” –tartja a régi japán mondás. S látszatra a japánok is így gondolják. Ahogy tegnap kaptattunk felfelé a hatalmas vulkáni kúp oldalán rendre előztek meg bennünket a turistabuszok. Pedig próbáltuk kerülni a tömeget, így a hegyre felfelé vezető négy, különböző tradicionális útvonal közül szándékosan nem a legnépszerűbbet, hanem a hegy déli oldalán felfelé kanyargó „hátsóbejáratot” választottuk. Mint mindegyik, ez is 10 állomásból áll, s minden állomást egy-egy menedékház alkot. 2400 magasságig szerencsére felvezet az aszfaltos út, így mi rögtön az ötödik állomástól kezdtük meg a túrát, ezen az esős hajnalon. A sűrű dzsungelt először csenevész bokrok, majd szürkés-vöröses lávakövek váltották fel, ezek közt botladozva haladtunk egyre magasabbra.
A hegyet amolyan bringás módra, teljesen önerőből kívántuk meghódítani, így másfél napi komoly bringás hegymászással a lábunkban indultunk neki az utolsó szakasznak. Tegnapelőtt még Odawara város kastélya után hagytuk el a zsúfolt, párás partvidéket. Az első napokra kellemetlen, esős időjárást kaptunk, minden szürkébe öltözött, így a Tokiótól idáig tartó óceánparti szakasz elég rémesre sikerült. A hegyeket és az óceánt vastag párafelhő borította, mi csak egy dolgot láttunk: egy végtelennek tűnő, 100 kilométer hosszú várost, forgalommal, házakkal, keresztutcákkal, piros lámpákkal. Megtippelni sem merem hány piroson hajtottam át, s hányszor bosszankodtam egy jókora lejtő alján elhelyezett piroslámpa miatt. Mert – úgy látszik – a Japánok nem ismernek más forgalomszabályozó eszközt csak a piros lámpát. Körforgalom? Ugyan már! Így mindenhol áll a dugó, szakaszosan araszolnak az autók, s aki jobbra szeretne fordulni, annak szinte születnie kell az út másik oldalára. Így volt ez Tokióban, majd Yokohamában, s az ezt követő partmenti városok mindegyikében. Ha Japánban járunk, a városokról alkotott véleményünk alapvetően megváltozik. Mifelénk egy város már messziről látszik, ahogy közeledünk feléje, vannak különböző előjelei. Szélesedik az út, megszaporodnak a bevásárlóközpontok, javul az infrastuktúra. Hát Japánban nincs ilyen! Honshu – a legnépesebb fősziget – déli és nyugati partvidéke önmagában egy hatalmas metropoliszt alkot. Ezeknek a városoknak nincs elejük, közepük, végük, s pont odáig tartanak, ahol a másik város kezdődik. Mondhatni a japánok minden lehetséges helyet beépítettek, hogy 127 milliós lakosságuk benne maradjon a gazdasági mókuskerékben, így nem véletlen, ha öt emberből négy városlakó ebben az országban. Ám ahogy bolyongtunk ezekben a városokban, engem egyre jobban kezdett érdekelni, mit csinál a maradék a 20% ott fent a hegyekben?
Ahogy végre elhagytuk Odawarát egycsapásra megváltozott a körülöttünk elterülő világ képe. A széles és viszonylag sík partmenti sáv felett ugyanis áthatolhatatlan dzsungel terpeszkedik, ez teszi ki az ország 75%-át. Patakokban folyt rólunk a víz, ahogy egyre magasabbra küzdöttük fel magunkat. Egycsapásra eltűntek az autók, a házak, az emberek. Helyettük csak a kabócák éneke töltötte be a tájat. Meredeken kapaszkodtunk felfelé egészen az Ashi-tó partvidékéig, melynek kristálytiszta vizén hajók ringatóztak. Az este már egy nyirkos, hűvös erdőben köszöntött ránk, ahol a tábortűz fényénél próbáltuk kiértékelni az elmúlt napok történéseit.
Hamar be kellett látnom, hogy csapatunk sajnos idén sem mondható egységesnek. Hiába indultunk el öten otthonról, nem hogy egymást erősítenénk, hanem inkább hátráltatjuk. Pisti, aki szinte az indulás előtti nap találta ki, hogy velünk jön, semennyire sem készült fel az országból. Mivel szinte csak főzhető instant ételeket hozott, tüzet pedig az esőzések, a városok és a 80% feletti páratartalom miatt esélytelen volt raknunk, folyamatosan éhezett és szenvedett. Több helyen próbáltam gázpalackot venni gázfőzőmhöz, hiszen azt nem engedik fel a repülőgépre, de eddig nem sikerült megfelelő áruházra lelnünk. Krisztián lelkileg felkészültebb volt, neki a fizikai hiányosságai láttak napvilágot rögtön az első emelkedőn. Ez lesz a harmadik nagy túrája velünk, mégsem bírta felvenni az iramot. Ahogy megkezdődtek a hegyek, órákat vártunk arra, hogy feltolja a gépét. Ha egy tapasztalatlan tinédzser lenne, aki túlvállalta magát, egyből megbocsájtanék neki, de már felnőtt ember, két – ezer kilométernél is hosszabb túrával a háta mögött– így tudnia kéne, mire számíthat egy általam szervezett túrán. Számomra a társak és a csapat iránti tisztelet ott kezdődik, hogy megfelelően felkészítjük magunkat egy kerékpártúrára. Egy szó, mit száz, nem lesz könnyű dolgunk Japán-Alpokban! Márpedig ez már a tervezéskor világos volt mindenki számára: nem maradhatunk a zsúfolt partmenti szakaszon 7-800 kilométer hosszan. Rendre el kell, hogy hagyjuk azt, hogy átvágjunk az ország belső vidékein.
A 3716 méteres, az UNESCO kulturális világöröksége listáján szereplő hegy az elsők között szerepelt a túrán megvalósítandó céljaink között. Jó idő esetén a vulkán még Tokióból is látható, mi viszont a mászás napjának reggelén találkoztunk először vele személyesen, ahogy elhagytuk az Ashi-tó partvidékét és egy alagúton keresztül átjutottunk Gotemba városába, mely közvetlenül a kúp lábánál fekszik 460 méteres magasságban. A délután hosszú, lassú menet volt: megkerültük a vulkánt, eközben szépen fel is kaptattunk az oldalán. 1400 méteren egy kis látogatóközpontra lettünk figyelmesek, itt megpihentünk, majd szembefordultunk a heggyel:
– Jöjjön, aminek jönnie kell!
Rendesen szétszakadt csapatunk, estére megfáradva, több hullámban érkeztünk meg az utolsó, 2400 méteren lévő parkolóba, ahonnan – pár órás pihenés után – gyalog vágtunk neki a Fujinak.
Shioyiri-hágó (Okaya)
- június 27. esti órákban
塩尻峠
Hihetetlen, mekkora szerencsénk van! 121 forró dombos kilométer után sikerült nyugodt táborhelyre lelnünk! Monoton menet volt a mai: egész nap gyűrtük a forgalmas 20-as számú főutat távolodva a parti nagyvárosoktól a sziget belseje felé, de itt sem volt nyugalom. Bár az egybefüggő városok megszűntek, helyettük hatalmas rizsföldek terpeszkedtek minden vízszinteshez közeli helyen. Szepi még otthon azt mondta nekem, hogy a japán autóvezetők türelmesek és kifejezetten figyelmesek a bringásokkal. Na, a mai napon mi ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltuk: az úton rengeteg a kamionos és nem éppen törekednek arra, hogy előzéskor megtartsák a biztonságos oldaltávolságot! Nem volt jó érzés ma ezen az úton bringázni!
Tegnap hajnalban végül siker koronázta tervünket: feljutottunk a Fuji tetejére! Mindössze három óra 20 perc kellett hozzá. Nem volt meg a megszokott csúcsélmény, hiszen tömeg volt, s a várva várt napfelkelte sem érkezett meg. Súlyos felhők borították az égboltot. Miután elkészült a kötelező csúcsfotó egy kicsiny szentélyben vártuk meg a lemaradó Pistit és Krisztiánt, majd együtt indultunk el lefelé. Délután már locsogó trópusi esőben – bringáink nyergében – ereszkedtünk egészen ötszáz méteres magasságig. Tekintettel a délután közepéig egyfolytában szakadó esőre, egy kis temető pagodájának védelmében szunyókáltunk, s csak este kapaszkodtunk újra fel a Fuji öt tó vidékéig. A csodálatosan tiszta vizű Motoszu-tó mellett töltöttük az éjszakát.
Japán tetején. Hiába értünk fel hajnalban, a csúcsfotóhoz így is sorba kellett állni.
