Az idei mászást tervezéséhez egy interneten néha-néha felbukkanó cikk adta meg az alapot számunkra. Kecsegtetően hangzott a „mássz meg 7 db négyezrest egy nap alatt” cím. Persze az már később derül ki, hogy a mászást általában az Alpok legmagasabban fekvő menedékházából szokás kezdeni, mely eleve egy négyezerötszázas csúcson van. Mi átalakítottuk a tervet a saját alpesi stílusunkra. A menedékház helyett bivakoltunk, vezető nélkül másztunk és mindent magunknak biztosítottunk, kezdve az étkezésünktől egészen a felszerelésig.
 |
 |
Monte Rosa 2022
gleccsertúrák a Pennini-Alpok négyezresein
Bár a tavalyi tervek arról szóltak, hogy idén végre nagyobb csapattal ostromolhatjuk a (még) gleccsertakaróba burkolózó alpesi négyezreseket, végül úgy alakult, hogy idén is kedden vágunk neki a Dolomitokból az onnan még jó ötszáz kilométerre nyugatra található hívogató csúcsoknak. Hosszú, egész napos autózás után értük el a hegy lábánál 1800 méteren fekvő apró Staffal nevű falut, mely közvetlenül az Aosta-völgyből közelíthető meg egy szűk, kanyargós és a falvakban eszméletlenül keskeny kis utacskán. A fülledt, száraz Pó síkság után felüdülés volt újra megérkezni erre a magasságra. Így nem volt más dolgunk mint még egy jót aludni, majd másnap összerakni a súlyos zsákokat, és nekiindulni a hófehér hegyek irányába.
1. nap (2022. augusztus 15.)
Már előre aggódtunk, hogy hogyan is fogunk leparkolni a Nagy Hegyek lábánál, ugyanis a szemközti Zermatt-völgyben hírhedten lehetetlen otthagyni az autót napokra. Azonban a mi mostani kiindulási pontunk egy Staffal nevű falucska volt, ahol egy óriási fizetős parkoló állt rendelkezésre mindenki számára, azonban 200 méterrel lejjebb az út szélén egy felfestett ingyenes parkoló várta a leleményesebb túrázókat, így természetesen mi is itt hagytuk az autót.
Nem akartuk elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint az előző években, így most megfontoltan úgy döntöttünk, hogy nem vállaljuk be, hogy háromnapi teljes felszerelésünkkel, 20 kg-os zsákokkal végig felgyalogoljuk 1800 méterről 4100 méterre, de találtuk köztes megoldást.
Így felvonóval felvittem mindkét hátizsákot, amíg Zoli lelkesen letudta a futóedzését is, ugyanis 2980 méteren találkoztunk a Passo dei Salati elnevezésű végállomásnál, így neki jutott aznapra plusz 7 km és 1150 méter szint is.
Felkaptuk a hátizsákokat és megcéloztuk a 3647 méteren található Gnifetti menedékházat, ahol a többség az éjszakáit tölteni szokta, azonban nekünk nem ez volt a napi végső helyszínünk. Már a házikót elérni sem egy könnyű, papucsos séta volt, ugyanis át kellett verekedünk magunkat kettő, erősen olvadó gleccsernek az alján, majd egyéb opció híján, egy kötéllel biztosított útvonalon haladtunk a sziklafal oldalában, ami akár pozitív élmény is lehetett volna, azonban a kitömött hátizsákokkal minden lépés kihívást jelentett, különösképpen azok, amiknél 60-70 centire kellett fellépni. Egy fix köteles úton verekedtük fel magunkat az elénk tornyosuló sziklafal tetejére, ám ekkorra még mindig nem értük el a menedékházat, ugyanis oda egy igazi gleccseren át vezetett az út. Felkaptuk hágóvasainkat, amik innentől a leghasználtabb eszközeinkké váltak, és el is indultunk a kitaposott nyomon. A ház előtt egy éles jobb kanyart vettünk és ezáltal kihagytuk az utolsó civilizált helyszínt, s innentől kezdődhettek az igazi kalandok.
A gleccser szokásosan rossz állapotban volt, mindenhol hasadékok, hóhidak, amiknél a plusz 20 kg-os nehezítésünkkel különösen vigyáznunk kellett, illetve 1-1 lendületesebb átlépésnél is koncentráltunk, nehogy rossz irányba vigyen minket a gravitáció. Azonban az út ki volt taposva mindenhol, ahol tönkrement régi és új utat találtak, ott végig jelölve volt magas, piros színű karókkal. Látszott, hogy ebből az útvonalból él rengeteg hegyi vezető, a felvonók több oldalról, illetve 3 menedékház is, nem lehetett elhanyagolni a haldokló gleccseren sem az útvonalat. Kicsit meglepő volt, hogy ennyire „kiépítették”, ugyanis Svájcban pont az ellenkezőjét tapasztaltuk ennek a mentalitásnak, ott szándékosan nem volt semmi segítség a hozzánk hasonló, vezető nélkül túrázó csapatoknak, mondván fizess egy helyi guidenak, és ő úgyis minden hasadékot a nevén üdvözöl.
Kaptunk egy kis havazást, illetve szélvihart még, majd csigalassan vánszorogva megláttuk a Balmenhorn tetején lévő házat, ahova éppen tartottunk, vagyis nem pont a házat, hanem a hegycsúcson lévő 3 méter magas szobort, ami Jézust ábrázolja és mellette egy pici emberkét, aki a szobatársunk lett egy bő fél órán belül.
Rendkívül fáradtan értünk a Balmenhorn lábához, ami egy a gleccsermezőből kiemelkedő, nagyjából 10 méter magas sziklatorony volt. Fix kötél és U alakú acélkapaszkodók segítettek, hogy az utolsó métereket is meg tudjuk tenni. Már majdnem érezve a bivakban készülő finom ételek illatát, gyorsan hágóvasban felszaladtunk rajta, majd beléptünk az ajtón, ahol igazi "kocsmahangulat" fogadott minket kártyapartival, s gázfőzők duruzsolásával. Egészen pontosan 8 ember volt fent, 6 cseh és 2 olasz, plusz mi ketten erősítettük a társaságot innentől, úgyhogy mondhatjuk, hogy nem is bivakoltunk, hanem egy ingyenes menedékházban aludtunk 4167 méter magasan.
Ami különleges volt, hogy ilyen magasságban vizet már csak szilárd halmazállapotban, hó és jég formában lehet találni, így mi is kipróbálhattuk minden hegymászós film és könyv alapjelentét: a hóolvasztást. Tanulság, hogy sokat kell kevergetni, kétszer szomjan halsz, amíg elolvad a hó, ugyanis rengeteg idő és energia kell hozzá, illetve le is kellett mászni a szikláról a gleccserig, ahol csak jégcsákánnyal tudunk törni magunkat az estére már jéggé fagyott nedűből.
Gyorsan főztünk egy tésztát és teát, majd költöztünk is fel a bivak padlás részére, ahol nem is sejtettük, hogy a 10 ember által belehelt helységben kisebb kánikula fog kialakulni. Arról nem is beszélve, hogy mindenki ultravastag hálózsákokat cipelt fel, azonban, ha kinyitottuk az ajtót és beengedtük a mínuszokat, akkor nem fulladoztunk oxigénhiányban. Ráadásul még nem voltunk akklimatizálódva erre a magasságba, így álmatlanul forgolódva telt az éjszaka a szokásosnál jóval magasabb pulzussal.
2. nap (2022. augusztus 16.)
A hajnali kelés volt a nap első nehézsége. Nem részünkről, hanem a cseh barátainkéról, akik - mint már tegnap kiderült - kizárólagos tulajdonuknak tekintették a bivakot. Hajnali három órától hangosan pakoltak, főztek, nevetgéltek, így innentől sem mi, sem pedig a kétfős olasz gárda nem tudott érdemben pihenni. Így már csak abban bízhattunk abban, hogy a napi mászás után elfáradnak és legalább a következő éjszakánk nyugodt lesz.
A kellemetlen keltés után hajnali öt körül mi is megkezdtük a mászást. A taktika az volt, hogy először másszuk meg a két legközelebbi csúcsot, majd felmegyünk a Margherita Hüttébe reggelizni (ami szintén egy csúcson található), s onnan újult erővel másszuk meg a két szomszédot, a Zumstein- és a Parrotspitzét.
Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy célba vettük a Ludwigshöhe (4341 m) nevű magaslatot, ahová még napfelkelte és a nagyobb csapatok előtt egy viszonylag könnyű, de meredek sétával jutottunk fel. Innen már jól látszott a szomszédos Corno Nero (4321 m), ami már nagyobb falatnak ígérkezett. Ugyanis közvetlenül a csúcs előtt, egy 30 méteres jégfal állta az utunkat, középen egy standdal, de addig semmi biztosítás nem tudtunk alkotni. Ráadásul csak egy lapkánk volt, az is csak véletlenül, így minimálban kellett megoldanunk a helyzetet. Előre engedtünk egy vezető-kliens párost, akiktől ellestük a módszereket, majd Zoli bevállalta, hogy előre viszi a nagyjából 60-70 fokos jégfalon a kötelet. Szerencsésen feljutott, igaz adrenalinból is jutott bőven, de utána már csak átlépdeltünk a kitett sziklapárkányon a csúcshoz. A sok hajnali 4000 feletti kötéltechnikázás után szétfagyott lábakkal ereszkedtünk le, majd összeszedtünk magunkat és nekivágtunk a négyezerötszáz méter felett található menedékházig, a reggelizőhelyünkig.
Kicsit megütött a magashegyi klíma, így hála nekem, átálltunk expedíciós tempóra és végeláthatatlan hosszúnak tűnt feljutni a Punta Gnifetti 4556 méter magas csúcsára, aminek a tetején található Európa legmagasabban fekvő menedékháza.
Jól esett végre az energia utánpótás, hiszen ebben a magasságban az egeket verő pulzustartományok miatt gyorsan fogynak a belső készleteink. Nézelődtünk, pihentünk egyet az ekkor már kellemessé váló napsütésben a ház szélárnyékos oldalán, majd felmértük a szemközti csúcsot, a Zumsteinspitzét (4563 m) és átvándoroltunk oda. A mászás szintén kitett volt, de nem nevezném nehéznek, inkább az olvadó hóban kellett figyelni arra, hogy hova lépjünk. Átintegettünk a szomszédos Dufourspitze mászóinak, s felevelenítettük azokat az élményeket, mikor három éve Zermatt felől másztuk meg az Alpok második legmagasabb csúcsát. Innentől – más lehetőség híján – elindultunk visszafelé, de természetesen nem hagyhattuk ki a Gnifetti mellett emelkedő Parrotspitzét (4432 m) sem, amit Zoli egész nap csak Badacsonynak nevzett az alakja miatt, ám - mint később rájöttünk - megmászása sokkal több izgalmat tartogatott, mint a balatonparti exvulkáné, ugyanis, egy meredek, kitett útvonal vitt fel, a 10 óra tájékán már jelentősen megolvadt gerincre, ahol egy lépésnyomnyi úton kellett egyensúlyozni két szakadék között. Nem is mertünk az ismeretlen déli oldalon lesétálni inkább a hosszabb oda-vissza útvonalat választottuk.
Ahogy leértünk már kifejezetten meleggé vált az idő a csúcsok között rejtőző szélvédettebb katlanban. A hó csak úgy verte vissza a szikrázó napsugarakat, így lekerült a sapka, kesztyű, sőt a kabát is. Koradélután értünk vissza a bivakhoz, ahol egy német páros sütkérezett, váltva az olaszokat.
Átfutott rajtunk a gondolat, hogy egy gyors tésztaparti után megmásszuk-e a déli szomszédunkat, a 4215 méteres Vincent Pyramidot, de végül a pihenés mellett döntöttünk.
A csehek szerencsére csak az esti órákban estek be (hullafáradtan), addig nyugodtan aludhattuk, főzhettünk.
3. nap (2022. augusztus 17.)
Az, hogy nem másztuk meg az előző nap a Vincentet, lehet utólag rossz döntés volt, ugyanis hajnalban felkelve azt tapasztaltuk, hogy éjszaka a hegy "eltűnt". Kilépve a bivakból ködös, felhős táj fogadott, s még pár centi hó is lehullott az éjszaka. Halasztottuk még egy kicsit az indulást, felvettünk még egy pulcsit és összepakoltunk, hogy a Vincent Pyramid után gyorsan le tudjunk menni a közelgő hóvihar előtt. A lenti menedékházaktól legközelebb fekvő négyezressel ebben a rossz időben is sok-sok parti próbálkozott. A ködös-jeges csúcsfotó után utoljára másztunk vissza a Balmenhornra, felkaptuk súlyos hátizsákjainkat (a sok felelőtlen bivakolóval ellentétben mi az összes szemetünket is levittük), s el is indultunk lefelé a töredezett gleccsernyelven.
Lefelé is megfontoltan, ám sokkal gyorsabban haladtunk, s a déli órákban már a Passo del Salati felvonójánál jártunk. Érdekes, hogy az olasz sziaszta még egy ilyen hegyi jármű üzemidejére is kiterjed, dél és kettő óra között nem jártak a kabinok). Így kihasználva a holtidőt még megmásztunk egy közeli háromezres csúcsot, aztán a felvonó-futás párossal lementünk a parkolóba és elindultunk hazafelé. Már az autóban ültünk mikor lentről a Pó-síkság felől megérkezett a vihar, özönvízszerű esővel árasztva el az utat.
Tartalmas, szép három napot töltöttünk fent a Monte Rosa csúcsai közt, számomra különösen nagy élmény volt a négyezer feletti bivakolás és a svájcinál sokkal rugalmasabb és barátságosabb környezet, mely nem a hozzánk hasonló alpesi stílusú túrázók kiszorításásáról szól a vezetős partik javára.
Írta: Bodó Aliz
Adatok a túráról
- Túra időpontja: 2022.augusztus 15-17.
- Meghódított hegycsúcsok: Balmenhorn (4167 m), Ludwigshöhe (4341 m ), Corno Nero (4321 m), Signalkuppe (4554 m), Zumsteinspitze (4563 m), Parrotspitze (4432 m), Vincent Pyramid (4215 m)
- Gyalogtúrák hossza: 7,8 km + 9,1 km + 9,8 km = 26,7 km (fel és lefutás 2*7,3 km)
- Résztvevők: Bodó Aliz és Puskás Zoltán
FÉNYKÉPALBUM
Térkép
A nagyítható térképhez, kattints a fenti képre
Út a gleccseren át lefelé
