Amikor úgy 4-5 évvel ezelőtt megismerkedtem A KÖR-rel, ezzel az instant terepfutó kihívással még úgy gondoltam, hogy ez már bőven az a szint, amit a hozzám hasonló egyszerű földi halandók nem tudnak megugrani. Ekkor még egy 30 kilométeres, 1000 szintes terepkör is komoly kihívást jelentett. Szerencsés (vagy szerencsétlen) véletlenek egész sora kellett hozzá, hogy klasszikus (fél)maratonistából igazi terepultrás legyen belőlem. Kezdve az éjszakába nyúló téli havas Börzsöny-átkelésektől az első 75 kilométeres Nagy-Szénás körömön át a Vadlán, majd a Vipava 100+ kilométeres teljesítéség. Ám mindig is tudtam, hogy a KÖR teljesen más, a fenti teljesítményekhez nem mérhető. Tavasszal mikor arra vállalkoztam, hogy 40-45 kilométeres szakaszokban befussam a pályát, minden edzésről úgy jöttem haza, mint akit agyonvertek. De szép lassan kezdtek kitisztulni a részletek, helyére kerültek az utolsó mozaikdarabkák, s úgy éreztem, hogy igen, lassan eljön az az idő amikor már eséllyel állhatok oda a királyréti rajthoz. 2024. november 8-án délután öt órakor aztán kezdetét vette a 30 órás őrület.
A KÖR
Terepfutó kihívás a Börzsönyben
2024.11.09. (szombat) - este 8 óra 12 perc
Lomha lépéseim súlyát susogva nyeli el a vastag avarréteg. „Bal-jobb, bal-jobb. Gyerünk előre!” – csak erre koncentrálok. Lábaim helyett nehéz ólomtömböket próbálok mozgásba hozni, fáj minden lépés. Minden mozdulat gyötri, kínozza a 28 órája folyamatosan dolgoztatott testemet. Fájnak a karjaim, fáj a nyakam, le akar szakadni a derekam is, de nincs megállás tudom, hisz úgy még tovább tartana ez az áldatlan állapot. Megyek-suhanok, csak török előre a vadregényes Börzsöny egyik kalandos ösvényén, jelen esetben a Foltán-kereszttől Béla rét irányába tartó kék sáv jelzésen. „4,9 kilométer a jelzésváltásig csak előre” – próbálom követni az Országos Kéktúra immár sokadjára bejárt ismerős szakaszát, mely most, hullafáradtan az éjszaka sötétjében mégis oly idegen számomra. De nincs mese, futni kell bármennyire is fáj. Hangosan felszisszenek, ahogy belerúgok egy nagyobb sziklába az avar takarásában. Nem is számolom már hányadik botlás volt ez. Pár lépés és egy újabb szikla. Hangosan üvöltve káromkodok, ahogy az éles fájdalom végigszalad meggyötört testemen, majd csendben, magamban kostantálom: „Nincs baj, gyerünk tovább! Gyűrd le ezt a rohadt négy kilométert!”. A kanyarban éles szempárak villannak az erdő mélyéről, majd hangosan zörög a bozót. A zaj mértékéből ítélve nagyvadak mozognak a közelemben. De nincs félelem bennem. Az elmúlt éjszakán rendszeresen környékeztek nagy csapatokban a szarvasok, vaddisznók. Mostanra pedig már 28 órája élvezem a Börzsöny vendégszeretetét, lassan már én is az erdő részének érzem magam.
Agyam már naplemente óta zavaros. Egy zuzmóval benőtt sziklát sátorból kiszűrődő fényként, száraz ágon csüngő leveleket madarakként, s a fákra elhelyezett fényvisszaverő pontokat rendre fejlámpás emberekként hallucináltam. Néha még vissza is köszöntek. Lassan megszűnt körülöttem létezni a világ, csak egy apró fénykörré zsugorodott a valóság, s csak egyetlen érzés maradt meg bennem, mely egész eddigi életemet meghatározta: „Ne állj meg! Csak menj tovább!”
Mennék én, sietve tudnám le ezt a maradék távot, de már nem tudok. Reménykedve az órámra pillantok, de elborzadok a számok láttán: „1,3 km a kereszttől, 10:11 perc/km tempóátlaggal”. Az összes távot már régóta nem figyelem, fogalmam sincs, mennyi van hátra, vagy mennyit mentem összesen, csak az aktuális szakasz érdekel. De képtelen vagyok elhinni, hogy egy erősebb gyalogtempó, amiben jelenleg képes vagyok futni dombnak lefelé. Bokáim kegyetlenül sajognak, lassan 7000 méter szintet ereszkedtek lefelé irdatlan terhelést mérve ínszalagjaimra, melyek minden tompítást heves és fokozódó fájdalommal konstatálnak. „Mikor lesz már vége ennek a rohadt lejtőnek?”.
De minden földi kínon túl, ebben az elmezavarodott, tébolyult állapotban, minden nehézség ellenére egy dolgot biztosan tudok. Innen már nem állíthat meg senki. Célba fogok érni Magyarország talán legkegyetlenebb és legnehezebb instant terepfutó kihívásán, a legendás KÖR-ön
|
A KÖR-ről (forrás: wikipedia.hu) A Kör egy rendkívül nehezen teljesíthető terepfutó kihívás a Börzsönyben. Teljesítése nincs időponthoz kötve, az év bármely napján neki lehet vágni egyéniben vagy párban. A futóknak egy kb. 152 km hosszú – településektől nagyrészt elzárt – útvonalat kell teljesíteniük, amely 7100 méter pozitív szintemelkedést tartalmaz. A teljesítésre 30 órájuk van, amit a szervezők által biztosított nyomkövetővel kell igazolni. A Kört két hazai terepfutó, versenyszervező, Csányi „Csanya” László és Erdei „DonRazzino” András álmodta meg. Nem versenyt akartak létrehozni, hanem egy igen nehezen teljesíthető kihívást. Ilyen – úgynevezett – instant verseny már volt a világon több helyen, azóta hazánkban is lett pár, de Magyarországon ez volt az első ilyen jellegű kísérlet. A Kör helyszíne rövid mérlegelés után a Börzsöny lett, annak domborzatából fakadó nehézségei, valamint településektől távoli elhelyezkedése miatt. Az útvonal 2013 szeptemberére állt össze, és még annak az évnek az őszén megjelentek az első próbálkozók. A nagyjából 152 km 7100 méter szintemelkedéssel 30 óra alatt kevés futónak jelenthet reális célt. A sikeres teljesítők mindegyike jó pár év futáson, 100 km-es teljesítések tucatján van túl. Bírni kell a monotóniát, az egyedüllétet, az időjárási viszontagságokat, esetenként a hosszú éjszakát. Gyakran rögtönözni kell, például egy eltévedés esetén. A nehézségeket jól mutatja, hogy tíz év alatt 228 próbálkozásból 124 volt csupán sikeres, a páros teljesítéseket és a többszörös teljesítőket figyelembe véve is csupán 83 ember mondhatja el magáról, hogy rendelkezik sikeres Kör-teljesítéssel. 11 nő és 72 férfi. A sikeres teljesítéshez elengedhetetlen a börzsönyi útvonalak haladó szintű ismerete. Az útvonal ugyan térképen elérhető, de a Börzsöny vadregényességéből fakadóan még gyakorlott futó is több helyen el tudja veszíteni a helyenként hiányos turistajelzéseket, jelentős időt veszítve ezzel. Az útvonalkövetésen túl a másik nagy nehézség a Börzsöny vulkanikus jellegéből fakad. Több helyen is 5-600 méternyi szintemelkedést, illetve ereszkedést kell leküzdeni, gyakran rendkívül meredek, sziklás szakaszokkal megspékelve. A völgyekben bővizű patakok, gyakran nagy sár nehezítik a haladást. A terepből fakadó nehézségek eloszlása sem egyenletes a teljes távon. A Kör legnehezebb szakaszai, a Magas-Börzsöny embert próbáló terepei 40 és 85, illetve 105 és 140 km között kiemelt nehézséget jelentenek. A legjobb futók is jóval lassabban haladnak a Körön, mint egyéb hazai tájegységeken. Mivel a próbázási szándékot 10 napra előre be kell jelenteni, sokszor további nehézséget jelentenek az előre ki nem számítható időjárási körülmények, amit nehezít a Magas-Börzsöny mikroklímája. |
Királyrét után néhány kilométerrel
2024.11.08. (péntek) - délután 5 óra 20 perc
A díszlet ugyanaz. Egy falevelekkel borított, a sötétségbe vesző, kanyargós ösvény, kék helyett zöld csíkokkal kipingálva. De az érzés teljesen más. Húsz perccel múlt délután öt óra. A Nap már bő egy órája eltávozott, kezdetét vette a 13 órás novemberi éjszaka. Az újhold vékony sarlója fel-fel tűnik néha déli égbolton, de ettől eltekintve olyan érzés, mintha egy feneketlen kútba estem volna. Lassan telnek a percek ebben az idegen, furcsa világban. Sötétben minden kilométert nagyjából a kétszeresének érzékelünk, s belegondolni sem merek, milyen messze van még a pirkadat. „Pocsék időpont választás volt ez” – jól tudtam, de nem volt más lehetőségem. A szabályok szerint 10 nappal a tervezett próba előtt jelezni kell a szervezők felé a kiválasztott időpontot. Én ezt már október közepén megtettem. Szombat reggel 7 órakor szerettem volna indulni. De pechemre levelem a spam-mappában kötött ki, s mire erre fény derült, egy másik futó már befoglalta a vasárnapot kizárva így az én szombat hajnali indulásomat. Október elején indultam a Vadlán Ultra Trail 107 kilométeres távján, így akár egy héttel korábban sem lett volna szerencsés indulni, később pedig a közeledő tél jelenthet komoly veszélyt a teljesítésre. Így hát nem volt más választásom. Maradt a péntek délutáni indulás.
Őrült káosz közepette hagytuk magunk mögött a főváros kátyús útjait. Mintha minden és mindenki összeesküdött volna ellenem. Hiába indultunk el délután fél 3-kor, az EU csúcstalálkozóról hazafelé tartó küldöttségek miatt minden fontos útvonalat lezártak, mi pedig másfél órát araszoltunk az egysávos utakon mire végre elértük a városhatárt. Majdnem felrobbant az agyam, olyan ideges voltam.
Végül 17:02-kor parkoltunk le Királyréten, kihagyva az utolsó bevásárlást, verseny előtti étkezést és a normális rajt lehetőségét. Nyolc perc alatt átöltöztem, magamba erőltettem néhány falat kakaóscsigát, s 10 perces késéssel bevetettem magam a Börzsöny rengetegébe.
18 kilométert hagytam magam mögött az Érsek-tisztásig. Egy örökkévalóságnak tűnt. A friss lábaim vittek volna gyorsabban, de a sötétség óvatosságra intett. Nem akartam már az elején eltévedni. Szervezetem egy ekkora erőpróba elején még tiltakozik: fantomfájdalmakat produkál, próbál lebeszélni az önsanyargatásról, de főképp lelkemet kell még szoktatni ehhez az új helyzethez. Egyedül a sötétségben, összezárva magammal, s gondolataimmal, ez most a legnehezebb. Az elmúlt 7 évben nagyon sokat kirándultam-futottam a Börzsönyben rengeteg szép emlék köt ide, s nem kizárt az sem, hogy valamelyik fagyos, havas téli gyalogtúrán beszélgettem itt A KÖR-ről az egyik ifjú tanítványommal. Akkoriban a terepfutásnak ez a szintje nagyjából a Mount Everest távolságában érződött, inkább klasszikus futó voltam, s csupán a hétvégi hosszú futások kedvéért adtam fel az aszfaltot. De aztán 2019 novemberében az egyik hosszú, hideg tél elején mindez örökre megváltozott.
Korábban csupán az őszi és a tavaszi szezonra tagolódott a futás az életemben, általában aszfaltos maratonokra készültem, majd a cél elérésével elégedetten hátradőltem. Ebben az évben az utolsó versenyem, életem első terepen futott maratonja, az Eilat Desert Marathon volt november végén. Hazatérve arcomba csapott a hideg, ködös magyar valóság, de mielőtt hagytam volna, hogy lenyomjon a szokásos téli depresszió, úgy döntöttem, hogy idén én leszek az erősebb. A téli szünetben azon kaptam magam, hogy minden második nap a kőszegi vonaton ülök, és újabb körökön töröm a fejem a Kőszegi-hegységben. Növeltem a távokat, a szinteket és a legszebb az egészben, hogy élveztem az egészet. Futva ugyanis nincs hideg, még télen sem. Hihetetlen nyugalom áradt a megfagyott téli erdőből, a fehér zúzmarába öltöztetett tájból. Általában senkivel sem találkoztam, teljesen egyedül róttam a kilométereket. Először 18-20-at, később 22-26-ot, aztán megpróbálkoztam a 36-tal. Jól esett! Kellemes fáradtsággal tértem vissza jó meleg otthonomba.
Szünet után már megszületett a fejemben a döntés. Ultrát fogok futni! De nem versenyben, hanem egyedül, saját magamnak. Ki is tűztem az időpontot április első hétvégéjére. Így jutottam el a Nagy-Szénás kör 75 kilométeres távjának a sikeres teljesítéséig, melyet aztán a Kinizsi 100 privát megfutása, majd életem első ultrafutó versenye a Vadlán Ultra Terep 107 km követett 2020 októberében.
De nem lett belőlem igazi versenyző. Inkább futó maradtam. Hétvégente nem az járt az eszemben melyik lesz a következő nagy versenyem, inkább az, milyen útvonalat nézzek ki magamnak a környező hegyekben. Jó volt egy egész napos gyalogtúra útvonalat pár óra alatt magam mögött hagyni, kaptatni a dombokra, száguldani a völgyekbe, átugrani a patakokat, s közben nem gondolni semmi másra.
De hiába a töretlen lelkesedés, a száz kilométer feletti teljesítések, belül éreztem, tudtam, hogy A KÖR-höz még nem vagyok elég erős és kitartó. Sok-sok céltudatos edzésmunka és tapasztalat hiányzik még a kelléktáramból.
2023 őszén csatlakoztam a Sashegyi Gepárdok futóklubhoz, ahol a minőségi edzések mellett inspiráló csapattársakkal is ismerkedhettem. Jó barátságot kötöttem Vidovics Zolival, aki már kétszeres kör teljesítő, s talán az ő hite és bizalma adta meg az utolsó lökést, hogy 2024 őszét ennek a célnak rendeljem alá.
Mivel A KÖR lefutásához elengedhetetlenül szükséges egy egy éven belüli kvalifikációs verseny teljesítése, október elején Zolival és edzőmmel Szabó Gáborral indultunk a Vadlán Ultra Terepen, ahol bő fél órával gyorsabb voltam, mint három évvel ezelőtt, s fejben is sokkal összeszedettebben tudtam végigcsinálni a 13 órás tortúrát. Úgy éreztem most már eljött az én időm, egy hónap regenerálódás után, novemberben, ha sikerül életem legjobb formáját hozni, akkor talán lesz rá esélyem, hogy célba érjek.
Nagybörzsöny falu határán
2024.11.08. (péntek) - éjjeli 11 óra 17 perc
Több mint 6 órája úton. A fáradtság már megkörnyékezett a Nagy-Koppány környékén, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam. Fejlámpám visszavette a fényerőt, merül az akksi, így nagyon megörültem, mikor végre megláttam a kis börzsönyi falu fényeit. Marci a megbeszélt helyen, a kisvasút állomásánál várt. Meleg tea, palacsinta. Bőséges kiszolgálás. Ez a harmadik találkozásunk, de tudtam most van a legnagyobb jelentősége, hiszen innen az út felkanyarodik a Magas-Börzsönybe, s legközelebb már csak pirkadat előtt fogjuk újra látni egymást.
Az első szakasz nagyon tetszett. Az Érsek-tisztás után végre kifutottam a sötét dzsungelből, s feltűntek alattam a Dunakanyar apró falvainak a fényei. A legjobb kilátás a Só-hegyről és a Márianosztra feletti Kopasz-hegy kovácsoltvas keresztje mellől nyílt. A kaotikus rajtkörülmények és a kezdeti tétova bizonytalanság után kezdtem ráérezni a futásra és szép lassan tudatosult bennem, hogy miért jöttem, s valójában mit is keresek itt. Egyre elszántabban gyűrtem le a dombokat, s hagytam magam mögött a kilométereket.
Idén január 21-én futottam a kör első 40 kilométeres 1500 szintet tartalmazó szakaszát, akkor – igaz egy órával korábban – de meggyötörve érkeztem meg ide Nagybörzsönybe. Most – ha nem is teljesen frissen – de mégis vállalhatóan ugrottam neki a második szakasznak. Jól fel kellett tankolnom, hiszen a Magas-Börzsöny felé vettem az irányt, s tudtam, hogy a következő 31 kilométeren nem számíthatok frissítésre.
Nagy-Hideg-hegy
szombat, hajnali 1 óra 40 perc
A füst fanyar illata már jó fél kilométerről megcsapta az orrom, ahogy baktattam felfelé a Börzsöny negyedik legmagasabb, de talán legnépszerűbb csúcsának irányába, melyen az utóbbi években én is rengetegszer megfordultam. Szeretem ezt a helyet, a kőből épült masszív menedékházzal és a Dunakanyar látványával. Megállok egy percre a padoknál már csak a rutin kedvéért is. A többszintes épület néhány ablakából halvány fény szűrődik ki, ettől eltekintve minden nyugodt és békés. Felettem – mint egy hatalmas absztrakt festmény – úgy feszül a kristálytiszta égbolt, ezen a hideg, novemberi éjszakán. Nagybörzsönytől idáig melós kilométerek voltak, sok-sok jelzésváltással, meredek kaptatókkal, most végre sikerült felülemelkednem az erdő sűrű útvesztőjén, ha csak egy rövid időre is. Visszagondolok az elmúlt évek sok-sok kalandjára: a tavalyi Vulkántúrára, rövidebb futásaimra, vagy amikor térdig érő hóban közelítettük meg ezt a csúcsot. Ezekből próbálok erőt meríteni. De testemet már nem kell bíztatni. Teszi a dolgát szépen, kilométerről kilométerre darálja az ösvényeket, s hagyja maga mögött a KÖR technikás és néha igencsak meredek szakaszait. Gyomrom rosszalkodik csak egy picit, kezd eltelni a sok energiában és koffeinben gazdag, de tápértékben szegény ételtől. Pedig itt, a hegység közepén sajnos mással nem szolgálhatok, s ezt is magamnak kellett felhoznom. Marci remélhetőleg az igazak álmát alussza most lent a falu mellett.
Fogalmam sincs hány óra van, végtelennek tűnik az idő, mint egy sarkvidéki téli éjszakán, s bár az ösvényen az akadályokat látni, magát az utat érezni kell. Haladni tovább bele a sötét bizonytalanságba, lépni, futni mindig csak előre.
Magyar-hegy oldalában
szombat, hajnali 5 óra 10 perc
Pontosan 12 órája vagyok úton. Kegyetlenül feszülnek a vádlik, ahogy egyre magasabbra lépdelek, a Vulkántúra útvonalának egyik jellegzetes szakaszán, a Magyar-hegy oldalában. A Börzsöny-patak partjáról, 270 méterről nagyjából 2,8 km alatt megy fel az út 700 méter fölé. Ez barátok között is bőven 15% feletti emelkedés. Nem az első ilyen meredek kaptató A KÖR útvonalában, inkább egy a sok közül. „Ne siess, kíméld a lábad!” – mantrázom, hiszen egyik felem már szeretne túllenni ezen a meredek szakaszon. Délkeleti irányban a völgy túloldalán hamar szintbe kerülnek a Magas-Börzsöny csúcsai a Nagy-Hideg-heggyel és a Csóványossal, s felettük az Orion csillaggéppel díszített kristálytiszta égbolttal.
A völgyekben alattam fagyott a levegő, ahogy ereszkedtem, mindig éreztem a párás, hűvös levegő érintését, de ahogy kiemelkedtem, könnyű, enyhébb fuvallatok járták át az aranysárga lombokat. Sajnáltam is szegény kísérőmet emiatt. Marci tette a dolgát rendesen. Bár a rajtban nem volt időnk részletesen egyeztetni, mindent szépen megtalált, s pontról pontra egyre hasznosabb segítőtárs lett. Főzte a meleg teát, mely a fagypont közeli éjszakán életmentőnek bizonyult, gázfőzővel melegítette a palacsintákat, s mindent előkészített mire odaértem hozzá. Sőt még zenét is szolgáltatott. Így, ahogy most is eddig mindig jó hangulatban hagytam magam mögött a találkozási pontokat, s bár a gyomrom még mindig kavargott, tudtam, hogy a Fekete-völgyben a meleg étel és a világosság visszahozza majd az erőmet és az életkedvemet.
Fekete-völgyi panzió
szombat reggel 7 előtt pár perccel
Tegnap délután öt óra óta most először ültem le. Alig tíz percre, hogy egy tányér milánói makarónit magamba lapátoljak. Jól esik a meleg étel, bár az éjszakai ridegtartás után még igencsak nehezen csúsznak a falatok. Próbálok nem belegondolni, hogy alig vagyok túl a táv felén, abba meg pláne, hogy hány kilométert hagytam magam mögött az éjszaka folyamán (nyolcvannál járok). Inkább örülök neki, hogy fejem tiszta, s lábaim is szépen tették a dolgukat a Vulkántúra keleti gerincén a Magyar-hegy és a Holló kő közti dimbes-dombos, sziklás szakaszon. Elképesztő élmény volt a pirkadat. Ilyen hosszan még soha nem futottam-bringáztam sötétben. Először a Magas-Börzsöny felett jelent meg egy enyhe pír, ekkor még a Vár-nyereg környékén jártam. Majd szép fokozatosan keltek életre az őszi erdő színei. Nem sokkal a Kövirózsás csúcs előtt kapcsoltam le a lámpát. A tizenhárom órás „alagút” után, újra ismerős helyen találtam magam. Felpillantottam a Holló-kő impozáns sziklacsúcsáról a büszkén emelkedő Csóványosra, s csak annyit mondtam: „Ma még találkozunk!”.
Bernecei-patak völgye
szombat reggel fél tíz környékén
„Jajj, de jó ez a rövid aszfaltos-szakasz, mégha egy picit emelkedik is”. Elértem a KÖR papíron egyik legkönnyebb szakaszát, az északi szektort. Marci pár perccel ezelőtt kívánt sok szerencsét a Bábaasszony-rétjére hallgató találkozópontunkon, a hegység túloldalán már Szilvié lesz a feladat, hogy valahogy célba juttasson. Rendben letudtam a harmadik szakasz elejének brutális emelkedőit, a Sas-utat, melyen megközelítettem a hegység szívét, hogy aztán az esti órákban még egyszer visszatérjek.
Az előttem lévő 15 kilométer könnyűnek tűnik, ám – véleményem szerint – mégis kulcsfontosságú. Innen Pénzásásig ugyanis csak elvétve akad néhány meredek emelkedő, általában lágy hullámokkal halad az út. Már a tervezéskor úgy véltem, hogy ez az utolsó szakasz az út folyamán, ahol még van esélyem leszakítani az engem oly ádázan üldöző „szintidő” figurát. Az a kegyetlen kis „fickó” végig stabil tempóban mássza a legmeredekebb ormokat is, mindent elkövetve, hogy a végén ő legyen a győztes, itt viszont még van egy kis esély megleckéztetni. Nyolc perc kilométerenként az átlagtempóm így 90 körül a sík és enyhén emelkedő részeken. „Nem rossz, nem rossz.” Négy percet kap tőlem minden kilométeren ez a kis idegesítő izé. Felküzdöm magam a hegyhátra, a Börzsönyi kékre, mely Drégely várán át egészen Pénzásásig a kísérőm lesz. „Sárkány-törés, Bugyihó” – jutnak eszembe a régi túrákról ismerősen csengő, vicces nevű csúcsok. De a hangulatom már nem olyan vicces. Egyre nehezebben megy ez a folyamatos futás, a lábaim már sétáért könyörögnek, de nem engedhetek nekik. „Jön a kék emberke! Most kell elvennem a kedvét, hogy a végén már ne tudjon megszorongatni”. Futok, küzdök, ahogy erőmből kitelik, várom Drégelyt, Szondi két apródjával, s várom, hogy végre kezdetét vegye a végjáték. De az még nagyon messze van, oda még el kell jutni. A Csóványos most jó messziről szemez velem a szikrázó napsütésben. Szinte hívogat. De még nem mehetek, még dolgom van itt, hogy török-módjára a vár alá befutva annak legmeredekebb ösvényén meghódítsam az ősi erődöt. Nem gondolok fáradságra, nem gondolok arra, hogy mi vár még rám, csak arra, hogy itt és most a lehető legnagyobb tempóra kell kapcsolnom ezen a „reative” sík szakaszon.
Pénzásás
szombat, dél körül
Elfogyott az erőm. A délelőtt folyamán ez a folyamatosan futható szakasz egyenletes terhelése meghozta a nem várt gyümölcsét. A műút mellé kiérve hívogatóan sorakoznak egymás mellett a farönkök, pont ülőmagasságban csábítanak a pihenésre. Nem tudok mit tenni, így majdnem 19 óra futás után engedélyezek magamnak néhány percnyi pihenőt. Lábaim szinte fellélegeznek, ahogy leveszem róluk a testsúlyom terhét. Megtapogatom a kötött vádlijaimat. „Ne hagyjatok cserben légyszi!”. Elég sokan itt Drégely körül 100 km megtétele után adják fel ezt a próbát. Vagy nem megy már a futás a sík részeken sem, vagy pedig egyszerűen elfogy az erő. Nálam azért még egyik opció sem játszik. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy menni fog az utolsó ötvenes, de abban igen, hogy küzdeni fogok az utolsó erőmig. Életmentő ez az izo ital és a két csoki, amit – mint később megtudtam – Marci egy öt kilométeres futással teleportált ide, a sorompó miatt autóval nem tudott feljönni. Závozig már nem biztos, hogy kitartottam volna utánpótlás nélkül.
De nincs idő ábrándozni. Újra talpra kényszerítem magam, s megindulok felfelé az aszaltos emelkedőn. Vár rám a Kámor, a Závoz, a hegység keleti csúcsai, majd pedig a várva várt végjáték a Magas-Börzsöny meredek, sziklás ösvényein.
Dobogó-bérc
szombat délután 2 óra 45 perc
Megkezdődött az az etap, melyre egész nap vártam. A KÖR legádázabb, legkeményebb szakasza, a Magas-Börzsöny északi bércei. A Závoztól még négy kemény felmenet várt rám, abból az elsőre, a Dobogó-bércre már felküzdöttem magam. A nyeregben kellemes, napos időben és jó hangulatú, kipihent második kísérőm Szilvi fogadott finom meleg kajával és egy kényelmes székkel. Jól csúsztak a falatok, éreztem megint, hogy nagyon kell már az rendes étel. Az ebédet gyors zoknicsere követte, s így vágtam neki a mindent eldöntő utolsó 35 kilométernek. A bőséges kalóriának köszönhetően újra beindultak energizáló folyamataim, lábaim gyors gyalogtempóban, nagyjából a szintidő sebességével kaptattak felfelé a zöld jelzésen, de aztán jöttek a technikás bércek, s tudtam, hogy itt már sem felfelé sem pedig lefelé nem tudok majd rohanni. Egyre kevésbé tudtam koncentrálni, s a hibákat az ösvény keményen és fájdalmasan büntette. De tudtam, hogy még két óra és leszáll az éj. Onnantól aztán megsokszorozódnak a problémáim. Most kell haladom, amíg a fény még segíti utamat.
Nagy-Mána-csúcs
szombat, délután 4 óra 40 perc
Lassan egy napja indultam Királyrétről. A hosszú, hideg éjszakát egy derűs, meleg nappal követte, ám ennek is lassan a végéhez közeledek. Már Drégely környékén érzékeltem, ahogy a bágyadt őszi napsugár egyre nehezebben hatol át a fák lombjai közt. Teljesen elveszítettem időérzékemet, sokszor nem tudtam pontosan hány óra van, s mennyi időm van még a világosságból. De most – ahogy az árnyak egyre sötétebbek lettek, s a Sasfészek-bérc meredek ormain haladó piros sáv jelzésű apró ösvény egyre jobban beleveszett a félhomályba – tudatosult igazán, hogy megállíthatatlanul közeleg az éjszaka. A sziklás terep és a sok bedőlt fa miatt lassan, szinte lépésben közelítem a bérc legmagasabb pontjaként emelkedő Nagy-Mána csúcsot. Az egynyomos ösvény kesze-kusza vonalvezetését egyre nehezebb volt követni, főleg, hogy lábaim is egyre kevésbé akartak már engedelmeskedni. „Már csak egy meredek leereszkedés és jöhet a Csóványos” – bíztattam magam – „Ezt már megeszed vacsira!”. Közben persze tudom, hogy még hosszú órák kellenek a célbaérkezéshez. Az utolsó szakasz nem fogja egykönnyen adni magát. Jobbra és balra pillantva feltűnnek mellettem a szomszédos bércek. Már mindegyiken jártam ma. Lassan nincs olyan hely a Börzsönyben, ahol még nem voltam. De a Csóványos még mindig büszkén magasodik mögöttem jelezvén, hogy a legnagyobb mászás még hátravan.
A meredek köves lemeneten végre megpillantottam Szilvi fejlámpáját. Eljött az utolsó frissítés, bő huszassal a cél előtt. A völgyekből egy pillanat alatt eltűnt a nappali kellemes szellő, újra hideg és csípős lett a levevő. Taktikailag nagyon fontos volt ez a pont számomra, hiszen tudtam, hogy innentől a célig már csak magamra, egészen pontosan a 24 órája rommá gyötört testemre számíthatok. Szerencsére kísérőm mindent felhozott, amire szükségem volt, sőt még eszébe jutottak olyan dolgok is, melyre nekem már nem terjedt ki a figyelmem. Jól esett a meleg tea, s – mint korahajnalban a Nagy-Hideg-hegy előtt – most is feltankoltam tartalék étellel-itallal, majd újra a Hegy felé fordultam és kezdetét vette az utolsó tánc.
Csóványos
szombat este 6 óra 25 perc
„A körön vagy ugye?”. A melegséget árasztó tűz mellől egy emberi alak szólongat. „Nem kérsz egy teát? Jó meleg!”.
Hosszú órák óta megint egy apró fénykörbe zsugorított világba vagyok zárva. Lassan harminchat órája nem aludtam. Elmém kezdi feladni a harcot a végletekig kihasznált szervezetemmel, érzem ahogy szép lassan csúszik ki a kezemből az irányítás. A hegy meredek északi bércei az összes maradék erőmet felszippantották. Aléltan bolyongok a végtelennek tűnő, szemmel alig követhető turistaút ritkás jelzéseit követve. Az idő és a táv – mint fogalom – megszűnt számomra létezni, a múlt és a jövő ismeretlen fogalommá vált, csak a jelenben élek. Lépésről lépésre haladok ebben az ismerős, s sokszor bejárt, de most mégis oly idegen mesevilágban. A képzelet és a valóság határai összemosódtak, s elvesztek bennem a távlatok. A kavargó emlékek és a jelen történései furcsa és értelmezhetetlen egyveleget alkotnak elmémben. De egy fontos dolog még mindig megmaradt tudatomban: „Mennem kell tovább. Csakis előre!”.
Ám fent, a csóványosi kilátó mellett az hang igencsak valódinak tűnt. Arcot nem láttam hozzá, de valahol legbelül éreztem az emberek jelenlétét. Rögtön eszembe juttatta szeretteimet, barátaimat, akik számára most én is egy ugyanilyen arctalan mozgó jel vagyok a térképen, de biztos vagyok benne, hogy gondolnak rám és együttéreznek velem ezekben a nehéz órákban. „Nem állhatok meg, mennem kell tovább! Nemcsak magam miatt, hanem miattuk sem!”
„Köszönöm, innen már kihúzom valahogy” – szólaltam meg végül, s a kilátó sötét kontúrját elhagyva megkezdtem az ereszkedést az országos kék Csóványost és Nagy-Hideg-hegyet összekötő sziklás gerincén.
„Vigyázz magadra, a nehezén már túlvagy” – jött utánam a biztatás az arc nélküli embertől, aki egyszemélyben testesítette meg azokat, akik a monitorra tapadva figyelik nyomkövetőm minden jelét, s szurkolnak nekem ezen a hideg és sötét novemberi éjszakán.
Égés-bérc
szombat este 7 óra 20 perc
„Basszus, eltévedtem!”. Kerestem minden irányban a kis zöld háromszögeket, de sehol sem találtam. Az Égés-tetőn a leágazás szépen ki volt jelölve, ahogy elhagytam a kéket, ám a kezdetben összevissza kanyargó apró ösvény nyomvonal beleszaladt egy frissen dózerolt, nyílegyenesen lefelé haladó, széles útba. Megörültem neki, végre nem kellett a mély avarban kamikaze módjára ereszkedni. Amennyire kötött izmaim engedték, megnyújtottam a lépéseim, s az elmúlt órák botorkálása után próbáltam végre valami tempót erőltetni magamra. De a kis zöld háromszögek közben eltűntek. „Telefon elő, nézzük a GPS-t!” – jön az ilyenkor szokásos rutin, de basszus nem találja a jelet! Nem merek továbbmenni, félek, hogy egyre jobban eltávolodok az úttól. Nem akarom, hogy emiatt kizárjanak! Kapcsolok mobilnetet, jön is rögtön egy üzenet Marcitól. „Vigyázz, letértél!”, majd érkezik a kép is hozzá. Így már mindent látok. Nem akarok visszamászni a meredek dózerúton, inkább szintben haladok vissza a jelzés felé. Nagy kő esik le a szívemről, mikor végre újra meglelem a kis háromszögeket az egyenes bükkfák törzsén. 10 percembe biztosan belekerült ez a hiba, s emellé 20 perc időbüntetést is kaptam a pályaelhagyás miatt. De a sikeres, szintidőn belüli teljesítés még nem került veszélybe. Innen már hibázás nélkül végig kell mennem.
Királyrét
szombat este 9 óra 44 perc
Súlytalanná válik testem, ahogy az erdőben meredeken kanyargó, falevelekkel és megannyi akadállyal nehezített zöld sáv jelzés végre kikanyarodik a biztonságos aszfaltra. „Megcsináltad te nemnormális!” – mondom magamnak – „KÖR teljesítő lettél”. Az erdő megszokott csendje mellett a távolban pislákol csak néhány apró fényforrás. Itt nincs meg az az élmény, amit egy maratonista a verseny utolsó kilométereiben átél. Nincsenek a pálya mentén szurkoló tömegek, nincs szpíker aki a nevedet üvölti, nincs ütemes zene, sem díszes célkapu. És csillogó érem sem vár rám lent a kihalt parkolóban. Csak egy ember. Szilvi, akinek a mai délután elévülhetetlenek voltak az érdemei abban, hogy én most megérkeztem a híres-neves tábla mellé, melyet csak minden második kör-pályázónak sikerül kétszer látnia egy teljesítés folyamán. S ezek közül is nagyon kevés olyan van, aki ezt mindkét alkalommal sötétben tette meg.
Jó lenne úgy zárni a történetet, hogy az utolsó pillanatokban lepereg előttem az utóbbi 30 év, amit a futásnak szenteltem. Az első négy kilométeres körömtől a Kőszegi-hegységen át az első maratonomig, majd onnan tovább a terepultrák irányába. De ez nem igaz. A katarzis és az eufória messze elkerül. Végletekig kizsigerelt testem és lelkem pihenésre vágyik, egy meleg helyre, ahol végre ellazíthatom izmaimat és átadhatom magam a várva várt pihenésnek. A sötétben suhanó autóban gyorsan elnyom az álom, egyre távolabb kerülünk a Börzsönytől, s a KÖR-től, de már most tudom, hogy az elmúlt 29 óra emléke örökké élni fog bennem.
Az órám által rögzített útvonal
A célban (Fotó: Szerény Szilvia)
Budapest, 2024. november 14.
Puskás Zoltán
