A 2025 nyarán teljesített Törökországot átszelő kerékpártúránk során a fiúkkal hármasban sikerült meghódítanunk az Erciyes majdnem négyezres csúcsát. Kayserit vonattal hagytuk el, majd Erzincan városból újra kerékpáron haladva átkeltünk az Észak-Anatóliai hegységrendszeren. Északról ugyanis jobb lehetőség kínálkozott az ország negyedik legmagasabb, s méltán híres Kaçkar 3937 méteres csúcsának meghódítására. Az időjárás azonban a Fekete-tenger partján jóval csapadékosabb és változékonyabb, mint bent a Közép-Anatóliai magasföldön. A hágón átképve olyan érzés volt, mintha az Alpokba csöppentünk volna. Zöldellő hegyóriások emelkedtek a magasba, a völgyekbe pedig egész mélyen beúsztak a felhők.
A Kaçkar megmászása
A Kaçkar-hegy Törökország negyedik legmagasabb hegycsúcsa. A Fekete-tengeri partvonulata mentén elhelyezhedő, töb mint 400 km hosszan húzódó Észak-Anatóliai-hegység (másnéven Pontoszi-Alpok) legmagasabb vonulata. Már a tervezés során kiderült számomra, hogy magát a hegyet nem könnyű megközelíteni. Délről kopár folyóvölgyek szegélyezik, melyeken hosszan rossz minőségű földúton lehet csak odajutni a lábához. Északról jobb utak vannak, viszont nincs meg az Anatóliai magasföld ezer méteres tengerszint feletti magasságának luxusa. Itt nincs mese, közvetlenül tengerszintről kell kezdeni a mászást. Végül úgy döntöttem, hogy mégiscsak ez a jobb megoldás, átkeltünk a 2330 méter magas Soganli-hágón, majd - rövid tengerparti szakasz után a Firtina-folyó völgyében közelítettük meg a vonulatot. A mászást két napra terveztük, de az időjárás végül átírta terveinket, így egy napba sűrűsödött a túra.
Adatok a túráról:
- Túra időpontja: 2025. július 20.
- Útvonal: Galer - Yukari Kavrun - Öküzyatagi camp (alaptábor) - Kaçkar-csúcs - Deniz-tó - Atisz-hágó - Kavron-hágó - Derebasi-tó - Yukari Kavrun - Galer
- Túratáv: 37,4 km
- Szintemelkedés: 2580 m
- Meghódított hegycsúcs: Kaçkar (3937 m)
- Résztvevő: Puskás Zoltán
Térkép
A részletes, nagyítható térképhez kattints a képre
Rövid beszámoló:
2025. július 20-át írunk. Reggel öt óra van. A sátor ponyvájáról a nyakamba hullanak a kövér vízcseppek, ahogy kimászok rajta. Csendes és nyugodt minden. Társaim még mélyen alszanak, így próbálom csendben magamhoz venni a tegnap este már összekészített zsákomat, s minél hamarabb útnak indulni. Eredetileg közös túrát terveztünk, ráadásul két naposat, s fent a Deniz-tónál 3000 méter körül szerettünk volna éjszakázni, de a Fekete-tenger irányából érkező kiadós csapadékzóna alaposan átírta terveinket. Tegnap délután, nagyjából fél hat tájékán érkezett meg dörgéssel-villámlással és függönyszerűen szakadó esővel kísérve, ekkor még nagyjából 1600 méteres magasságban, Galer falu előtt tapostuk a pedálokat. Szerencsére az egyik vendéglős sátrába behúzódhattuk, tűznél melegedhettünk, meleg teát ihattunk, így egész jól megúsztuk, de az előrejelzést böngészve nem tűnt jó ötletnek a két napos verzió. Végül úgy döntöttünk, hogy - mivel a délelőtt várhatóan még csapadékmentes lesz - korahajnali indulással egymagam kísérlem meg a csúcstámadást, a többiek pedig elém jönnek a Derebasi-tóhoz.
Hajnali ötkor csípett a levegő rendesen itt fent 1700 méteren. A Nap még a nagy hegy túloldalát sütötte, a völgyekbe nem hatolt be, de az égbolt teljesen tiszta volt, így nem tétováztam, nekivágtam a túrának. A 2333 méter magasan fekvő Yukari Kavrun falu nagyjából 6 kilométerre van innen, ezt gyors tempóban egy óra alatt elértem a földúton. Két kutya társaságában siettem felfelé, ahogy megláttak, rögtön úgy döntöttek, hogy velem tartanak. Örültem neki, hiszen a sötét fenyvesekben még semmi mozgás nem volt, így ha esetleg előbukkan egy maci, nem leszek magamra utalva. A falunál udvariasan lecsatlakoztak kísérőim, itt elhagytam a széles földutat, s egy alig látható ösvényen folytattam utam a zöldellő folyóvölgyben. Néhány kopottas piros nyilon és Kackar feliraton kívkül semmi sem utalt arra, hogy ez népszerű turistaút lenne. Sokhelyütt nekem kellett taposni a nyomot a tegnapi vihartól tocsakos, kövér vizes fűvel határolt apró ösvényen.
Magam is meglepődtem, hogy milyen hamar felértem 2700 méteres magasságba, ahol egy marhacsorda és néhány sátor fogadott. Közben hátranézve látom ám, hogy megérkeztek a mai felhők is a Fekete-tenger irányából, szép lassan kúsztak be alám a völgybe. Tudtam, hogy sietni kell, ha dél körül kitör a vihar én már nem akarok a hegyen lenni! Egyik sátor mellett láttam két emberkét, ők voltak az utolsók, innen aztán az egész túrán, amíg vissza nem értem Yukari Kavrun hegyvidéki falucskába, egyetlenegy lélekkel sem találkoztam. A tábor után határozottan nehezebb lett a terep. Nem véletlen, hiszen légvonalban már itt magasodott előttem a főcsúcs alig egy kilométerre. Ez elvileg a hegy legkönnyebb útja, elsőre mégis elbizonytalanodtam. A szinte függőleges sziklafalak alatt omladéklejtők és meredek hómezők közül lehetett választani. A jelzések pedig valószínű a hó alatt pihentek. Végül csak belőttem az irányt: eleinte egy hómezőn, majd pedig egy meredek törmeléklejtőn küzdöttem magam felfelé egy hágóig. Innen aztán kezdődhetett a gerincszakasz, mely első látásra szintén mászókásnak tűnt, de itt már újfent segített néhány kopottas nyilacska a legkönyebb út megtalálásában. A kitettség egyre növekedett, s néhol tényleg mászni kellett, de élveztem az egészet, s a jó tempó továbbra is repített felfelé. Fogytak a méterek, s ahogy megnyugodtott a meredek gerinc, már tudtam, hogy közel lesz a csúcs. Délelőtt 9 körül, alig 4 óra mászás után meg is pillanthattam a csúcsot jelző apró táblát. A rettegett felhők megrekedtek a völgyben, így rövid pihenő után úgy döntöttem, hogy - ha már kimaradt a kétnapos túra - nem a felmeneti úton térek vissza, hanem lemegyek a déli oldalon a Deniz gölü partjára, s a hegyet megkerülve térek vissza majd az északi oldalra. Hát utólag nem feltétlenül volt ez bölcs döntés, ugyanis ekkor még nem tudtam, hogy - érdekes módon - itt nem a hegy árnyékosabb északi, hanem a kissé laposabb déli oldalát szegélyezik kiterjedt hómezők. Másrészt pedig 5 hágón kell majd áthaladnom abszolút jelzetlen ösvényeken, nagyon nehéz járóterepen.
De hát az edzés soha nem árt, így hát elindultam. Már a tengerszem előtt volt egy kisebb havas hágó, de a tóig végig brutál nehéz járóterep volt, követhetetlen ösvényekkel, így inkább ösztönből másztam lefelé a sziklákon. A tónál pihentem egy rövidett, ettem és ittam a vizéből, majd nekivágtam a déli vonulatoknak. Innentől 3 hágó következett gyors egymás utánban egyenként 100-150 méteres szintemelkedéssel, de végig 3000 méter felett és olyan meredekséggel, ahol már ekkorra egyáltalán nem esett jól az ereszkedés sem, nemhogy a felfelé kaptatás. Egyre inkább éreztem, hogy fogy az erőm. Diával tudtam kommunikálni, ő elesett és megsérült a térde, ezért visszaindult a tábor felé, a tónál várakozó fiúkkal nem tudtam kapcsolatot teremteni. Egyre inkább frusztrált, hogy várnak rám, de a sziklás terepen egyre nehezebb volt az előrehaladás. Folyton kerestem az ösvényt, de mikor meglett, alig párszáz méter múlva újra meg újra elveszett. A hatalmas sziklákon való átkelés pedig egyrészt balesetveszélyes, másrészt pedig roppant lassú haladást tesz lehetővé.
Délután három óra után értem el a 3280 méter magas Kavron-hágót, ahonnan ekkorra már ömlött át a felhőtömeg az eddig tiszta déli oldalra. A ragyogó napsütést így szinte átláthatatlan köd váltotta fel, melynek sűrűségéből következtetni lehetett, hogy hamarosan megérkezik a mára ígért eső is. Mire elértem a Derebasi-tavat, már alig 30 méter volt a látótávolság. A fiúkat továbbra sem értem el telefonon, ami nem véletlen, mert most láttam, hogy itt a tónál egyáltalán nincs térerő. Kiabáltam, kerestem őket, de nem jött válasz. Az eső, pedig egyre jobban rázendített. Megjött a vihar, a völgy felvette legkomorabb arculatát én pedig az esőkabátot, s gyors léptekkel megindultam lefelé. Útnak továbbra sem akadtam nyomára, de innen már nem érdekelt, haladtam ahogy tudtam. Hol a patakmederben térdig átgázolva, hol zsombékokon ugrálva folyton-folyvást igyekeztem megtalálni a lehető leggyorsabb lehetőséget. Innen még 5,6 km volt a falu, de egy örökkévalóságnak tűnt lejutni. Közben végre pittyent a mobil, visszatért a térerő, s megtudtam Diától, hogy a fiúk már előttem elindultak visszafelé. Így már csak magam miatt kellett aggódni. Tudtam, hogy a falu előtt elérem majd a földutat, s a völgyben a végén már minden nagyobb követ autónak képzeltem.
A faluba leérve aztán véget ért a hosszú-hosszú, egészen a csúcstól idáig tartó 16 kilométeres bolyongás, végre tempót válthattam és megkezdtem az utolsó ereszkedést vissza Galerbe. Kőkemény nap volt a mai!
Lent hagytam a fényképezőgépet, de készült néhány jó fotó lent a völgyben a Derebasi-tóhoz felfelé menet
Mobillal fotózva a csúcs és Deniz-tó közötti szakaszon. Egy lélek nem járta a hegyeket rajtam kívül sem ösvények, sem nyomok, semmi.
A Magas-Tátrában egy ilyen látványt nagyjából ötszáz emberrel kellett volna megosztanom egy ilyen szép nyári napon. Itt tíz kilométeres körzetben nem volt senki.
