Ararát - egy nap alatt a csúcsra

A 2025 nyarán teljesített Törökországot átszelő kerékpártúránk utolsó állomásához érkeztem. Egyedül néztem farkasszemet az ország legmagasabb és leghíresebb hegyével, az Ararát jellegzetes vulkáni kúpjával. Mindössze egy éjszaka és egy nap állt rendelkezésemre, hogy a hegy lábától mindenfajta külső segítség és támogatás nélkül feljussak az 5137 méter magas csúcsra és onnan épségben visszatérjek. Akkor jöjjön az egész túrám legkalandosabb éjszakájának és legfárasztóbb nappalának rövid története.

turkey

Az Ararát meghódítása

Az Ararát-hegy (törökül Ağrı Dağı) Törökország legmagasabb csúcsa, 5137 méter magas, és a híres Noé bárkája-legenda kapcsán is ismert. A hegy egy hatalmas rétegvulkán, amely jelenleg inaktív, és az örmény kultúrában kiemelt szimbolikus jelentőséggel bír, jóllehet ma török területen található. Az Ararát valójában két csúcsból áll: a Nagy-Ararátból (5137 m) és a Kis-Ararátból (3896 m).

Hegymászás szempontjából nem technikailag nehéz, inkább a nagy magasság jelent a kihívást. Egyetlen hivatalos útvonal vezet a csúcsra a keleti oldalról keleti oldalról indul, általában 3-5 nap alatt másszák akklimatizációtól függően. A csúcs eléréséhez hivatalos engedély szükséges a török hatóságoktól, mivel katonailag érzékeny határvidék közelében található. Hivatalosan helyi vezető nélkül nem szabad belépni a területre.

Nos az én történetem kicsit másról szól.

Adatok a túráról:

Túra időpontja: 2025. augusztus 8-9.
Útvonal: Ararat Garden - Alaptábor - Cevirme - Alaptábor - Kettes tábor - Ararát csúcs (5137 m) és vissza
Túratáv: 21,7 + 21,3 km, összesen 43 km
Szintemelkedés: 3585 m
Meghódított hegycsúcs: Ararát (5137 m)
Résztvevő: Puskás Zoltán

FÉNYKÉPALBUM

Térkép

A részletes, nagyítható térképhez kattints a képre

Túrabeszámoló

2025. augusztus 8. - 20 óra 30 perc

Útra készen

Lehunyt szemmel és széttárt karokkal fekszem a hátamon a vaksötét sátorban. Mindent összepakoltam, felöltöztem, hátizsákom ott fekszik mellettem összekészítve. Én már készen állok, de még nem jött el az indulás időpontja. Bár itt nincs hivatalos rajt, az indulást fél tízre lőttem be, s reményeim szerint így reggel 7-8 körül fogok felérni a csúcsra. Kicsit olyan érzés ez most, számomra, mint egy hosszú, több mint tízórás terepultra előtti pillanatok. A testem már készen áll, most már csak a lelkemet kell felkészíteni a hosszú, kétes kimenetelű útra. Kint óriási szélvihar tombol naplemente óta, de a kis sátor kupolája és az Ararat Garden barátságos kempingjének fái még megóvnak tőle. Most még biztonságban vagyok, még nem kell megküzdenem az elemekkel, a magassággal és önmagam gyengeségeivel.

Fejben igyekszem még egyszer, utoljára felidézni a következő 15-18 óra forgatókönyvét. Lépésről lépésre. Mert először lélekben kell tudatosítani magamban, hogy meg tudom csinálni, s – ha így van – a testem úgyis engedelmeskedni fog.

Jól tudom, hogy a mai éjszakában rengeteg bizonytalan tényező van. Nem magától az úttól félek igazán, inkább annak körülményitől. Az Ararát ugyanis egy katonai övezetben fekszik, ahová engedély és vezető híján nem szabad belépni. A hegymászás népszerűségének növekedésével párhuzamosan – mint megannyi hasonló magasságú és hírnévre szert tett hegyet – úgy a törökök legmagasabb csúcsát is utolérte az üzletszerű hegymászás eszméje. Ez a gyakorlatban úgy fest, hogy a hatóságok olyan korlátozó szabályokat hoznak, melyek papíron a hegymászók biztonságát, valójában viszont a saját haszonszerzési törekvéseiket hivatott alátámasztani. Az Ararát vonatkozásában egyrészt ott van az 50 amerikai dollárba (16 700 forintba) kerülő csúcsengedély, melyet a tavasz folyamán többször, több forrásból próbáltam beszerezni, de – mint kiderült – csak utazási irodákon keresztül lehetséges, ők pedig rendre azt válaszolták, hogy csak olyan esetben intézik, ha náluk foglalok túrát. Na és itt kezdődik az igazi lehúzás! Ugyanis az Ararát túrát szervező cégek egyáltalán nem veszik figyelembe az egyéni képességket, igényeket, a csomagok kialakításánál kifejezetten a saját bevételeik maximalizálására törekszenek. Szinte mindenhol csak 4-5 napos, szakácsot, hordárt, telepített sátrakat és minden igényt kielégítő luxushegymászásokat hirdetnek. Ez egyrészt nyilván azzal is magyarázható, hogy így sokkal nagyobb a sikeres csúcshódítások száma, mely tovább növeli a cégek presztízsét, másrészt pedig egyértelműen azért, mert minél hosszabb időre lefoglalják az ügyfélt, annál több pénzt lehet kicsikarni belőle. A szervező irodák, ugyanis egyáltalán nem szégyenlősek, ha az anyagiakról van szó. Egy ilyen ötnapos túra 350-700 amerikai dollárt (117 – 233 ezer forintot) kóstál. A drágább verzióban benne van a transzfer a legközelebbi reptérről, az első és utolsó nap szállodai elhelyezés a hegy lábánál fekvő Dogubayazit városában is, az olcsóbb verzió csak a kisbuszos transzfert a hegy lábáig, nagyjából 2200 méteres magasságig és a köztes táborokban lévő ellátást és túravezetést tartalmazza. Részemről az is kompromisszumot jelentett volna, ha egy érvényes csúcsengedély birtokában hagynak szabadon mozogni a területen, de mivel ilyen opció nem létezett, úgy döntöttem, hogy lázadni fogok.

Természetesen nem tűzzel és vassal, hanem saját jól bevált módszeremmel. Az elmúlt években rengeteg munkát fektettem bele, hogy szervezetem képes legyen rá, hogy akár egyetlen nekifutással teljesítsen egy akár 20 órás folyamatos terheléssel járó kihívást. Az éjszaka sötétségét kihasználva könnyű, gyors és észrevehetetlen egységként rést ütök a török pajzson, s mire a Nap felkel már a csúcsközelben próbálok majd elvegyülni az aktuális hegymászó partik rengetegében.

Mivel még nem jártam a hegyen, s csak beszámolókat olvasgattam, sok volt bennem a bizonytalanság ennek sikerét illetően. Tudván, hogy katonai területről van szó, simán lehet, hogy ha elkapnak, nem csak kitessékelnek, vagy megbüntetnek, hanem a rendőrségre is elcitálnak, s így biztosan nem fogom elérni a mászás után két nappal Agriból induló járatomat.

Sokat rágódtam ezen az utóbbi napokban, amíg a hegy felé közeledtem kerékpáromon. A bizonytalan, s folyamatosan aggódó énem egyáltalán nem akarta ezt a procedúrát, s már-már reménykedett, hogy hátha rossz idő lesz ott fent, s meghiúsul a kísérlet. De szerencsére a másik, kalandor, felfedező énem sokkal erősebb volt nála. S most ez az utóbbi fekszik itt a sátorban. Egyelőre mozdulatlanul, némán, látszólagos nyugalomban, de lélekben már rendületlenül a hegy felé menetelve.

2025. augusztus 8. - 21 óra 23 perc

Az indulás pillanata

Megtett táv: 0,0 km, tengerszint feletti magasság: 1550 m, szintemelkedés: 0 m

Még rendkívül közvetlen és barátságos kurd vendéglátóimnak sem beszéltem tervemről, akik teljesen ingyen ajánlották fel a kempinghelyet. Teljes titokban hagytam magam mögött az Ararat Garden biztonságos környezetét, s néztem először farkasszemet a sötét pusztasággal. A délután folyamán, még világosban hosszasan gyönyörködtem innen az országút túloldaláról az Ararát eszméletlen hegytömegében. Azonosítottam rajta a mellékcsúcsokat, a táborokat és haladásom irányát. Most éjszaka a telihold fényében sokkal sejtelmesebb és lenyűgözőbb kép sejlett elém. A hegyen hivatalosan csak egy útvonal létezik, mely az innen körülbelül 6 kilométerre található Demirtepe falucskától indul. A vezetett túrák – átugorva az első kopár, s napközben igencsak forró nyolc kilométert – jóval feljebbről, 2200 méteres magasságból indulnak, odáig kisbusszal viszik fel a klienseket. De felvihetnék őket akár a 3200 méteren található alaptáborig is, hiszen odáig járható gépjárművekkel az út. Első nap tehát az alaptábor a cél számukra, melyet ezer méter szintemelkedéssel, nagyjából 3-5 óra alatt abszolválnak. A program része szinte minden esetben egy akklimatizációs nap eltöltése az egyes táborban, mely nagyban növeli a sikeres csúcsmászás esélyét. Így indulnak tovább a kettes táborig, mely már 4200 méteres magasságban található. A csúcsmászó partik a harmadik túrázós nap korahajnalán indulnak útjukra, s az 5137 méteres főcsúcs érintése után vagy a kettes, vagy egészen az egyes táborig ereszkednek vissza. A túra negyedik napján hagyják maguk mögött végleg az Ararátot. Szép-szép és nem is hangzik olyan eszméletlenül nehéznek. Nekem viszont ezt a négy napos, oda-vissza 42 kilométeres és majdnem 3600 méternyi szintemelkedést tartalmazó útvonalat most egyetlen egy nap alatt kell teljesítenem mindenféle külső segítség és bárminemű támogatás nélkül. Az éj leple alatt besurranni, kitűzni a jelképes zászlót a csúcsra, s mire a várvédők észbe kapnak, már a lehető legmesszebb távolodni ettől a hatalmas vulkántól.

Harminc literes hátizsákomban minden benne van, ami a mászáshoz szükségeltetik. Most még rövidben vagyok alul felül, egészen forró szél fúj, de – ahogy haladok majd felfelé – egyre hidegebb lesz, felkerül majd rám a hosszúnadrág, a pulóver, s végül a sapka, sál, kesztyű és az egészen könnyű, de nagyon meleg pehelykabát is. Emellett az utolsó néhányszáz méter megtételéhez szükségem lesz hágóvasra is, ezt viszont csak bakancsra tudom majd felhúzni, így a rajtam lévő terepfutócipőt itt le kell cserélnem. A folyadék mindig nagy kompromisszum, hiszen tömege az egyik legnagyobb tényező, hiánya viszont komoly gondokat okozhat. Bízom az éjszakai hidegben, így két liter teát és egy liter limonádét pakoltam el, emellett néhány energiazselé, csokiszelet fogja adagolni az energiát a kritikus pillanatokban. Hátizsákom így nagyjából 8 kilót nyom, de ez a súly óráról-órára csökkenni fog.

Nagy szerencsém volt, hiszen a mászásom egészen véletlenül pontosan a telihold éjszakájára esett. A kristálytiszta égbolton az este 8 után felkelő élénk színű holdsugár beragyogta a tájat. Nemcsak a hegy sötét kontúrját és hósapkájának csillogását, hanem az úton elterülő akadályokat is tisztán láttam. Ha tényleg figyeli a katonaság a hegy kopár szoknyáját, akkor a fejlámpám apró fénykörét akár 5-6 kilométeres távolságból is könnyen kiszúrhatnák.

Vettem még néhány mély lélegzetet, miközben tekintetem a hegy hófödte csúcsán pihentettem. „Gyerünk, meg tudod csinálni” – mondom halkan, majd elindítottam a stoppert, s elindultam az Ararát felé.

2025. augusztus 8. - 22 óra 48 perc

Cevirme falu környékén

Megtett táv: 6,5 km, tengerszint feletti magasság: 2000 m, szintemelkedés: 450 m

Az elmúlt egy órában a kicsiny falu fényei világítótoronyként segítették utamat, de ahogy közeledtem feléjük beláttam, hogy nem szerencsés túl közel merészkednem hozzájuk. Több beszámoló megemlítette, hogy – a falun is áthaladó – az egyes táborig vezető földúton katonai ellenőrzőpontba botlottak. Nekem egy ilyen találkozás legjobb esetben a túrám végét jelentené. A táborhely felől szemlélve simának és akadálymentesnek tűnt a terep idáig, ám a valóság egészen mást mutatott. A látszólag sík kőmezőt rendre mély szurdokok, s nagy kiterjedésű, nehezen járható sziklás szakaszok tagolták. A fények szerencsére sokat segítettek, így a tervezett időn belül, bő egy óra alatt magam mögött hagytam a hat kilométeres és nagyjából 450 méter szintet tartogató szakaszt. A falu mellett egy mély szurdok védelmét élveztem, melyből kicsit feljebb másztam ki egy meredek oldalban. Itt már a jó minőségű földúton folytathattam utam, mely szerencsére teljesen néptelen volt. Tartottam ettől a szakasztól, hiszen jól tudtam, ha bármilyen jármű érkezik, akkor nekem nagyon rövid időn belül búvóhelyet kell találnom. Ez az éles és beláthatatlan kanyarok és az utat határoló majdnem függőleges sziklafalak miatt korántsem bizonyult könnyű feladatnak, így – csökkentve a kockázatot – a hátizsákom súlya ellenére igyekeztem kocogásra váltani, s a lehető legnagyobb tempóval túljutni ezen a néhány kilométeren. Szerencsére az utolsó kritikus helyen, a kisbuszok „drop-off” pontján, a túraösvény kezdetén sem találtam semmilyen járművet, így végre elbúcsúzhattam a széles földút hamis biztonságától, s kezdetét vehette a klasszikus Ararát-mászás.

Megnyugtató érzés volt az apró, poros ösvényen haladni, hiszen a katonai ellenőrzés veszélye az alaptáborig megszűnt. A völgy fényei már messze pislákoltak alattam, bár szemem többnyire az utat kereste a lábam előtt. Cervime után határozottan meredekebb lett az út, s jól tudtam ez lépésről lépésre fokozódni fog. A hegy lábánál tapasztalható szélvihar immár a múlté. Itt a hegyen meg sem rezdül a levegő. A környéken nomádok sátrai álltak, ám ezeket csak a lemenet során láthattam. Most csak a kutyaugatás töri meg néha-néha az éjszaka csendét.

2025. augusztus 9. - 1 óra 55 perc

Alaptábor

Megtett táv: 14,5 km, tengerszint feletti magasság: 3200 m, szintemelkedés: 1650 m

Számítottam rá, hogy nem néhány kisméretű túrasátor fog árválkodni, hiszen lentről a hegy lábától is tisztán látszott az alaptábor, de ami itt várt rám, az minden képzeletemet felülmúlta. Akár egy menekülttábor: hatalmas telepített sátorerdők sorakoztak katonás rendben, utcákba rendezve, közvilágítással ellátva, mellettük terepjárók parkoltak. „Micsoda élet lehet itt napközben!”. Így hajnali kettő előtt szerencsére minden csendes és nyugodt volt. Már a térképen is feltűnt a tábor tekintélyes mérete, így kevéssel alatta letértem az útról, s próbáltam úgy kerülni, hogy épphogy csak a szélét érintsem. Így is elhaladtam jónéhány sátor mellett, de szerencsére senkivel nem futottam össze. A levegő még mindig meglepően enyhe volt, így a hajnali órákban is rövidben voltam, még nem kívánkozott fel a pulcsi. Eddig nagyjából 15 kilométert tettem meg, tehát a csúcs már csak 6 kilométerre emelkedett felettem, de jól tudtam, hogy időben még csak az út felénél járok, hiszen még majdnem kétezer méter szintemelkedés várt rám, egyre mostohább, oxigénszegényebb magashegyi környezetben.

Felpillantottam a csúcs irányába, s láttam a felvillanó fejlámpák fényét. Az első partik már megindultak felfelé a kettesből. Ők azok, akik már a napfelkeltét is fentről szeretnék megcsodálni. Én pedig végre magam mögött hagytam az alaptábor fénytengerét és újra a sötét oldalban kaptattam tovább egyre csak felfelé.

2025. augusztus 9. - 4 óra 42 perc

Kettes tábor

Megtett táv: 18,7 km, tengerszint feletti magasság: 4200 m, szintemelkedés: 2650 m

Nem sokkal a tábor előtt végre megérintett a hegy hűs lehelete. 3800 méteren jártam ekkor, ideje volt már végre felöltözni. Az is kész csoda, hogy idáig fel tudtam jönni rövidben. Gyorsan csekkoltam a kulacsaimat, a limonádé már elfogyott, teából még nagyjából bő egy liter maradt. Elég kevés ez tudván, hogy nappal lefelé egyre melegebb lesz majd. De muszáj volt inni, semmiképp sem szerettem volna kiszáradni. Négyezer körül azért már elkezdtem érezni a magasságot. Nem volt vészes a helyzet, de szívem egyre jobban kalapált, s az álmosság is egyre nagyobb erővel tört rám. Majdnem hét órája voltam úton, a csúcs már itt volt előttem, szinte egy karnyújtásnyira, alig két kilométerre, ám ez a hatalmas, sötét bazalttömb egyre meredekebben meredt fölém. Elkezdtem bevetni az eddig gondosan megőrzött energiazseléket. Talán ezek koffeintartalma segít egy picit jobban koncentrálnom. Jött is a hatás, jó 20-30 percig éreztem a flowt, aztán újra visszazuhantam. A vércukrom leesett, szédülés fogott el, nem tudom, hogy a magasság, vagy az álmosság űzte velem ezt a játékot, de nem volt túl kellemes szédelegni az egyre kitettebb hegyoldalban. Közben szép lassan elkezdett derengeni a keleti égbolt. Megpillantottam Kis-Ararát hegyes csúcsát, mely 3896 méterével már bőven alám került. Az éjszaka szürkesége után ezer színben pompázott a hajnali égbolt, de nem igazán tudtam élvezni. Újra és újra elnyomott a szédülés és az álmosság bódító elegye. Benyomtam egy második zselét, megint jött az energialöket, „talán ez elég lesz a csúcsig” – reménykedtem. Mellettem szépen kirajzolódott a hegy hatalmas kúpjának árnyéka, jelezvén hogy a túlsó oldalon, Örményországban már felkelt a Nap. „Gyerünk! Nem lehet már olyan messze! Koncentrálj!”. Végre látótérbe került a hegy hósipkája, szinte függőlegesen felettem csillogott a reggeli napfényben. Fogalmam sem volt, hogy pontosan, milyen magasan lehettem, de nem is érdekelt. Mint egy robot törtem előre, csak egy érzés maradt meg bennem: mindenáron fel akartam jutni a tetejére. A morzsalékos út hatalmas sziklákat kerülgetve több ágra szakadt, egyre nehezebb volt megtalálni a helyes nyomvonalat. Nem törődve a fáradsággal és az egekig emelkedő pulzussal már-már szinte kézzel-lábbal kapaszkodtam, küzdöttem felfelé. Aztán varázsütésre megszűnt felettem a meredély, végre megpillantottam a hómezőt, s az Ararát havas főcsúcsát, mely ekkor még nagyjából 220 méterrel magasodott fölém.

2025. augusztus 9. - 7 óra 51 perc

Ararát-csúcs

Megtett táv: 21,7 km, tengerszint feletti magasság: 5137 m, szintemelkedés: 3585 m

Az utolsó szakaszon már inkább az ösztöneim vezérelték meggyötört testemet. Egyre jobban éreztem az oxigénhiányt, lábaim elnehezedtek, lépéseim egyre rövidebbek és keservesebbek lettek. De már nem csak egy égbe meredő sziklafalat láttam, most már ott volt a cél előttem, egy közepesen meredek havas domb formájában. Már csak fel kellett sétálnom rá.

A hómező alján sok-sok ember bajlódott a hágóvasával. A többség már lefelé jött, már csak néhányan tartottunk felfelé. Gyorsan felhúztam a bakancsot, felszereltem rá a vasat, s nekivágtam a jégmezőnek. Nem túl meredek a gleccser, de hágóvas nélkül nem mertem volna rámenni, ugyanis az egyik vége egy majdnem függőleges kuloárban végződik. Aki oda belecsúszik, az nem ússza meg élve.

10 óra 27 perc 34 másodperc. Az órám szerint ennyi időre volt szükségem a felfelé vezető út megtételéhez. Az utolsó négy kilométeren már 300 méter körül emelkedtem kilométerenként, valószínű ezért éreztem ilyen kegyetlennek ezt a szakaszt. De mindez már nem számított, hiszen végre ott állhattam az Ararát 5137 méteres csúcsán. Eddig a mászás hevében nem nagyon volt időm és erőm a tájban gyönyörködni, ezért szinte sokkolt, amit láttam. Mintha egy repülőgép ablakából pillantottam volna ki, olyan volt körülöttem a táj. A szomszédos kétezres csúcsok jelentéktelen dombságnak tűntek, még az Ararát kistestvére is eltörpült mellettem. De nem volt sok időm gyönyörködni, hiszen rettentően hideg volt. A hőmérséklet kevéssel fagypont alatt volt, s ezt tovább rontotta az erős szél, mely szó szerint lefagyasztotta arcomról a mosolyt.

Nagyjából 5-6 percet töltöttem csupán fent. Egy török partival kölcsönösen fotóztuk egymást, majd – mielőtt teljesen elfagytak volna az ujjaim – nekivágtam a lefelé vezető út első lépéseinek.

„Te jó ég! Ez még csak az út fele! Innen még le is kell jutni valahogy!” –talán a Matterhornon állva éreztem ezt utoljára. Fáradt voltam, alig vittek a lábaim és innen fentről elképesztően messze volt alattam a völgy. De tudtam, hogy le kell mennem. Itt nem maradhatok. Ha nem haladok, azzal csak tovább növelem az egyébként sem apró kockázatot. Hiszen világos van, most már nem bujdokolhatok tovább a sötétben. El kell vegyülnöm a lefelé haladó partik kavalkádjában.

Gyorsan vissza is értem a jégmező aljára, lecsatoltam, de a bakancsot fent hagytam az ereszkedéshez. Nagyon mély az út, a futócipőm rendre megtelt volna kavicsokkal. Hamar be is álltam a sorba. Ha akartam, se tudtam volna rohanni, hiszen a partik zöme ekkorra már lefelé tartott. Teljesen véletlenül pont egy magyar csapat mögé sikerült besorolnom. Nem fedtem fel a kilétemet, nem akartam kockáztatni az inkognitómat, de jó volt hosszú idő után újra magyar hangokat hallani körülöttem.

Lefelé haladva – az ötezres szint elhagyása után – szép lassan elkezdett visszatérni belém az erő. De rohanásról szó sem lehetett a meredek, omladékos hegyoldalban. S itt történt az egyik legijesztőbb, legveszélyesebb esemény is. Az egyik hölgy egy jókora, nagyjából 40-50 centiméter átmérőjű sziklába próbált megkapaszkodni, mely a hirtelen rántástól kimozdult helyéről és szép lassan elkezdett gurulni. Mindannyian reménykedtünk, hogy pár fordulat után megáll, de megpattant, hirtelen felgyorsult és több kisebb sziklát is megindított. Közvetlenül alattam történt az eset, így az első sorból láthattam, ahogy megindult a hatalmas görgeteg az emberek irányába. Volt sikítozás, ordibálás rendesen, de szerencsére mindenkinek sikerült kitérni, nem lett baleset.

2025. augusztus 9. - 9 óra 39 perc

Kettes tábor

Megtett táv: 24,7 km, tengerszint feletti magasság: 4200 m, szintemelkedés: 3585 m, ereszkedés: 937 m

Az előttem vidáman cseverésző magyar parti megkönnyebbülve konstatálta, hogy az ő mai túrájuk itt véget ért. Szívesen csatlakoztam volna hozzájuk egy finom tea erejéig, de még hosszú út várt rám. Ahogy eltűnt előlem a tömeg nagyrésze, s az út is könnyebben járható lett, végre én is fel tudtam gyorsulni. Szerencsére a magasság már nem kínzott tovább, a fejem kitisztult, s a furcsa szédülés is alábbhagyott. Maradt helyette egy masszív fáradtság, nehéz lábakkal, de ezt már megtanultam a helyén kezelni. A csúcs környékének zsongása egy pillanat alatt megszűnt. A kettesből szinte senki sem indult lefelé, s az egyes tábor lakói sem indultak még fel a felső táborba. Csupán a hordárok járták az ösvényt hat-hét megpakolt lovat kísérve. Együttérzően félreálltam a súlyos terhet cipelő, vézna állatok elől, hisz – akárcsak én – ők is az „ipari hegymászás” áldozatai. Úgy gondolom, hogy elég elszomorító az a szemlélet, hogy a mai hegymászásban már nem igazán számít az, hogy milyen eszközök segítségével jutsz fel a csúcsra. A csúcsfotóból nem derül ki, hogy hány ló vitte fel a kajádat, s esetekben a teljes hátizsákodat a hegyre, mint ahogy az sem, hogy milyen magasságig vettél igénybe motorikus segítséget. Csupán a csúcshódítás ténye számít, s vannak olyan emberek, akik ezért bármit bevállalnak lelkiismeret-furdalás nélkül. Egy zarándok mesélte még az El Caminon, hogy az utolsó száz kilométeren megötszöröződött a zarándokok száma, mert ott is csak a célba érkezés számít, senki sem kérdezi a végén, hogy honnan indultál. De könyörgöm, mi lenne, ha egy maratoni versenybe is csak az utolsó tíz kilométerre csatlakozna be a mezőny fele? Mit éreznének ott a célban csillogó éremmel a nyakunkban? Van egy nagyon igaz mondás, hogy nem a célok számítanak, hanem az út, mely elvezet hozzájuk. De az út csakis azé, aki végigmegy rajta. Az elejétől a végéig.

2025. augusztus 9. - 11 óra 20 perc

Alaptábor környékén

Megtett táv: 28,9 km, tengerszint feletti magasság: 3200 m, szintemelkedés: 3585 m, ereszkedés: 1937 m

Szerencsém volt. Közvetlenül az alaptábor felett valaki az út mentén hagyott egy bontatlan másfélliteres palackot. Nem tudom, a karavánok ejtették el, vagy valaki direkt ide készítette, de úgy véltem nekem most nagyobb szükségem van rá, mint bárki másnak. A tábor meglepően nyugodt volt így a déli órákhoz közeledve, gondolom mindenki a sátrában pihent. Csupán néhány helyen láttam mozgolódást, de szerencsére engem senki sem környékezett meg. Háromezer méteres magassághoz közeledve azán végre visszatértek a színek és az illatok. De szeretem ezt a hegymászásban! Kicsit olyan ez, mint egy új tavasz kezdete, mikor először halljuk a madárcsicsergést, s érezzük a föld és a természet illatát. Bár itt az Araráton azért kicsit más a helyzet. A Nap már lassan felettem jár, s a brutálisan erős UV sugárzáshoz itt igazi nyári meleg is társul. Iszkolnom kell, mert már biztosan tudom, hogy a nálam lévő víz így sem lesz elég. Már a kettes tábor után megszabadultam meleg ruháimtól, rögtön rövidbe vedlettem vissza. Eleinte csípett egy kicsit, de így legalább gyorsan haladhattam. Most már vissza kell vennem a tempót, hiszen a sebesség az alacsonyabb a magasságon extra izzadással jár, amit mindenképp szeretnék elkerülni. Lábaim szépen vitték még többe mint 12 órája mozgásban lévő testemet, nem könyörögtek pihenőért. Az éjszaka furcsa hangjai most színekkel és képekkel egészültek ki. Egy kicsit élveztem a természet szépségét, nomádok sátrai körül a legelésző állatok, vadlovak látványát. De a völgy még mindig elképesztően messze látszott alattam, az Ararat Garden szabályos körvonalai mintha egy másik univerzumban lettek volna. Jól tudtam, most már csak egy veszélyes hely van előttem: Cevirme falu környéke és a földút. Ha ott nem kapnak el, akkor a katonáktól már nem kell tartanom, hisz onnantól csak egy kósza vándor leszek, aki szerette volna kicsit közelebbről megcsodálni ezt a hatalmas hegyet. De még véletlenül sem akar felmászni rá.

2025. augusztus 9. - 13 óra 12 perc

Cevirme környékén

Megtett táv: 36,9 km, tengerszint feletti magasság: 2000 m, szintemelkedés: 3585 m, ereszkedés: 3137 m

Úgy döntöttem, hogy visszafelé sem kockáztatok, még a falu előtt lemásztam az éjszaka már megismert szurdokba. Innen már előttem a cél: idefelé Cevirme fényei, most pedig a kemping fái mutatták iránytűként az irányt. Az Ararat Garden egyébként akkora, hogy még a csúcsról is látszott. Egy zöld oázis ebben a sárgás-barnás kiégett pusztaságban.

Egyre jobban kínzott a szomjúság, a száraz levegő teljesen kiszárította számat. Kerültem már többször ilyen helyzetbe, pontosan tudtam, hogy nincs sok időm. A hőkimerülés határán voltam, izzadással már nem tudtam tovább szabályozni a testhőmérsékletemet. Egyetlen esélyem volt csupán. Be kellett érnem a célba. Csalóka a hegy szoknyája, látszólag olyan, mintha csak egy karnyújtásnyira lenne előttem a fás liget, de a tempóm alapján még nagyjából egy órányi távolság. Olyan volt ez, mint amikor egy versenyen befordulok a célegyenesbe. Itt már nincs mit taktikázni, egyszerűen menni kell és kész! El kell érnem az egyetlen folyadékfelvételi helyet, mielőtt rosszabbra fordul a helyzet. Lábaim még nem görcsöltek ez volt az egyetlen szerencsém, a többi kellemetlenséget pedig el tudtam viselni. Gondolataim a sátorban hagyott kétliteres kólám körül forogtak. Mint egy reklámban láttam a hidegtől párás üveget, s hallottam a szisszenést, ahogy letekerem a kupakot. Mindennek nyilván köze sem volt a valósághoz, de nem ez számított. Csak az a néhányezer lépés, mely eljuttat hozzá.

2025. augusztus 9. - 14 óra 30 perc

Ararat Garden

Megtett táv: 43,4 km, tengerszint feletti magasság: 1550 m, szintemelkedés: 3585 m, ereszkedés: 3585 m

Mint egy zsák krumpli úgy dőltem be a sátorba. Ittam egy keveset, de nem esett olyan jól, mint ahogy elképzeltem. A kiszáradásból nem olyan egyszerű visszatérni. Összegörnyedve feküdtem az oldalamon mozdulatlanul. A rárakódó portól szürkéllő cipőmet és lábaimat kilógattam, s vártam, hogy szívódjon fel a kóla. Víz, koffein és a cukor. Ezen elemektől vártam a megváltást, hogy újra talpra tudjak állni. Zavart agyam kétségbeesetten próbált rendet teremteni ott bent, miközben gondolataim villámként cikáztak a fejemben. A sikeres csúcsmászás endorfinja még nem hozta a kívánt hatást, talán még el sem hittem ekkor, hogy tényleg megcsináltam. Az viszont beugrott, hogy holnap 120 kilométert kell majd tekernem Agri repülőteréig egy kétezres hágóval megtűzdelve, de gyorsan elhessegettem ezt a szörnyű gondolatot. „Van még időm, addig összekapom magam” – nyugtáztam.

Fél óra fekvés után aztán kikászálódtam a sátor elé, ott jobban járt a levegő. Tőlem 5-6 méterre az asztaloknál egy helyi kurd nagycsalád apraja-nagyja töltötte együtt a hétvégét. Az ötéves kisgyerektől a nyolcvanéves nagymamáig, minden generáció képviseltette magát. A kicsik a fűben játszottak, az idősebbek együtt beszélgettek, sütögettek, teázgattak. Valahogy így éltük még mi is 20-30 évvel ezelőtt, még egy másik nem rohanós, sokkal békésebb és nyugodtabb világban. Telefon csak az én kezemben volt, röviden tájékoztattam az otthoniakat, hogy épségben megérkeztem. A kurdok eleinte furcsán szemlélgettnek, ahogy porosan, mocskosan s szemmel láthatóan kimerültem fetrengtem a sátram előterében. De nem hiszem, hogy bármelyikük azt feltételezte volna, hogy „ez a vadbarom megmászta az Ararátot 17 óra alatt”. Ekkora aljasságot szerintem egyikük sem nézett ki belőlem. Aztán szépen lassan kezdtem magamhoz térni, s már éppen azon járt az eszem, hogy harapni kéne valamit, amikor éreztem, hogy valaki megkocogtatja a vállamat. Lassan feltápászkodtam. Egy fiatal kurd srác állt felettem, kezében két tányér. Az egyik tele faszénen sült csirkecombokkal, a másikban valami savanyúság volt. Kérdezés nélkül átnyújtotta a két tányért és egy egész cipót. „Jó étvágyat” – valami ilyesmit mondhatott az anyanyelvén, én meg csak pislogtam, s nem győztem kifejezni hálámat. A szilárd étel csodát tett a szervezetemmel, fél óra múlva már én is ott ültem köztük az asztalnál s együtt fogyasztottuk az esti teát. Nagyon barátságos és befogadó közösség volt, ezt a reakciókból és a pillantásokból rögtön leszűrtem. Beszélgetni sajnos – közös nyelv híján – nem tudtunk, pedig mennyi mindent tudtam volna nekik mesélni az elmúlt éjszaka és a mai nap történéseiről. De ezt a titkot nem tudtam megosztani velük, inkább elhoztam Nektek haza, ím, olvashattátok. Remélem tetszett!