 |
 |
 |
Amíg 2017-ben felfedeztük az Ötz-völgyét, addig három évvel később ismét visszahúzott a szívünk Tirolba. Idén a Ziller-völgyében kezdtünk, s csak a túra utolsó két túráján látogatunk vissza az Ötztal környékére és Imstbe. Fantasztikusan jó időnk volt, így nem nagyon kellett újratervezni az út során.
„Ez is csak egy verseny” – próbálom nyugtatni magamat. Rajtszám feltűzve, futócipő duplára kötve, mellbimbó leragasztva, fejpánt a helyén. Hányszor csináltam már az elmúlt években! De most mégis minden más. Koromfekete sötétség borul a kis zalai falucska, Cserszegtomaj fölé ezen a csípős őszi hajnalon. Rajtam kívül csak a 350 induló, s a szervezők zavarják meg azt a világvégi nyugalmat, ami a helyből árad, fáklyák, kavargó fejlámpák. S mikor beállunk a rajtba, akkor tudatosul igazán, ez most nem is verseny lesz igazán, sokkal inkább egy hosszú utazás. 108 kilométer dombra fel, dombról le a Keszthelyi-hegységben, ám sokkal inkább itt belül, önmagammal összezárva.
Nem vagyok tapasztalt ultrafutó, szoknom kell még a távot, a magányt, a gyűrődést. Mindazt, ami ezzel jár. Suhanunk a néma erdőben a fejlámpák fényében, melegednek a lábak, könnyű a tempó. Senki sem szuszog körülöttem, mintha sétálnánk, de tudjuk délutánra már álom lesz ez az iram szinte mindannyiunk számára. Most még minden egyben van, minden kerek, csak arra kell vigyázni nehogy sérülés legyen a sötét erdei úton, de vigyázunk magunkra, vigyázunk egymásra. Csak így tovább…
2018 nyarán tombolt a járvány, így a tervezett Norvégia túránk helyett Krétára vezetett utunk. S a sok-sok bringázás mellett beterveztük a sziget két legmagasabb csúcsának a megmászását is.
Tinédzser koromban szenvedés volt a futás. Szúrt az oldalam, hányinger kerülgetett, s alig vártam már, hogy vége legyen. De valami mégis hajtott tovább. Talán a tudat, hogy egyszer majd jobb lesz.
Voltam vagy 16 mikor kezdett letisztulni ez az egész. Lett értelme nekimenni a szokásos négy kilométeres „nagykörömnek” és magamra verni még néhány másodpercet. Vagy legalábbis megpróbálni. Jó érzés volt minden egyes rekorddöntés, de hatalmas kudarc, ha nem ment aznap a futás. Márpedig azért zömmel az utóbbi volt jellemző. Nem azért futottam, mert annyira jól esett, inkább azért mert kihívás volt legyőzni önmagam.
21 éves koromban a helyi Vas Népe újságban megláttam egy hirdetést: „Hétvégén rendezik a Budapest Félmaratont”. Soha nem hallottam róla, s addig csak maximum 14 km-es helyi kis versenyeken indultam, de nagyon jól hangzott. Másnap már a vonaton ültem, s harmadik nap ott álltam első félmaratonom rajtjánál. Nem volt terv, taktika. Nem volt semmi, csak futottam a tömeggel. 1 óra 30 perc. Fantasztikus időnek számított felkészülés nélkül. Valami bekattant. Te erre születtél!
A lábaim egyre nehezebbek, érzem, hogy fogy belőlem az erő. Elhaladok a 35. kilométerjelző mellet és hallom, ahogy dombról átbukva megfújja az erős szél a rajtszámomat. Miközben monoton haladok előre, azon gondolkozom, hogy miért csinálom ezt?! Ha otthon maradtam volna, valószínűleg még a puha ágyban fordulnék az egyik oldalamról a másikra. Ehelyett a kopár kősivatag dombjait járom már 3 órája. Azt hiszem én sem tudom a választ…
2019 októberére szerveztük a Totes Gebirge legkalandosabb drótkötéllel biztosított útjának a meghódítását. A korábban Bert Rinesch névre keresztelt D nehézségű út akkoriban sem számított könnyű teadélutánnak, de osztrák barátaink továbbgondolták, s Priel Klettersteig néven megalkották 2130 m drótkötélhosszal az egyik legkeményebb osztrák csúcsra vezető utat, mely mind technikai, mind pedig fizikai igényben felveszi a versenyt a Dachstein Super Ferratával. Sőt személyes véleményem szerint a Priel út így még talán egy fokkal nehezebb is.
A Gran Paradiso sikeres megmászása után a csapatból ketten maradtunk még Svájcban. Célunk az volt, hogy megmásszuk az Alpok második legmagasabb csúcsát, a 4634 méteres Dufourspitzét. A csúcs nehézségét a magasságán kívül az adja, hogy az egyik legnehezebben megközelíthető helyen van. A három napos izgalmas expedíciót végül siker koronázta.
2019 nyarára nagyot álmodtunk, s a szokásos osztrák-olasz nagycsapatos túrák hegyett egészen Olaszországig utaztunk. Aosta város környékére vettük be magunkat, ahol a via ferratázás mellett, egy igazán komoly csúcs is előtérbe került. Svájcon keresztül utaztunk haza, így a Jegihorn Klettersteig sem maradhatott ki a végére.
 |
|
A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:
Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.
Köszönjük látogatásod!
