Bár 2017-ben két társammal már megmásztam a Mont Blanc csúcsát, akkor - a közelgő rosszidő miatt - az első szakaszt 2400 méterig fogaskerekűvel tettük meg. Az utóbbi években arra törekedtem, hogy a négyezres csúcsokat tisztán, a hegy lábától a csúcsig tisztán, saját erőből, mindenféle külső motorikus, elektromos segédeszköz nélkül hódítsam meg. Így az Alpok legmagasabb csúcsa továbbra is kilógott a sorból. Tavalyi matterhornos kötéltársammal, Sárosi Kristóffal terveztük a mászást, ám - betegsége miatt - végül szólóban indultam útnak.
 |
 |
Mont Blanc és Paradiso 2024
csúcsmászás, töbnapos hátizsákos túrák és via ferrata
Jelentős többletköltséget jelentett volna párban, vagy egyedül kiutazni az Alpok túlsó szegletébe, így idén tovább csökkentve ökológiai lábnyomomat a buszos megoldást választottam. A Hohe Tauern 4 napos csapatos túra utolsó napján Villachban elbúcsúztam a többiektől és az éjszakai járattal utaztam Genfen keresztül Courmayeur városáig. Tervem szerint a Mont Blanc olasz útjának szólómászása lett volna a fő progamelem, ám a gleccser rossz állapota miatt kénytelen voltam 3100 méteren visszafordulni. De nem adtam fel a tervem, mivel időm volt bőven nagy hátizsákkal két nap alatt megkerültem a hegyet és az északi oldalról a francia normálúton sikeres mászást hajtottam végre szólóban 1750 méterről. Miután megérkeztem Chamonixba buszra szálltam, s az utolsó 3 napra újra viszamentem Olaszországba, de ezúttal a Paradiso-csoportba, ahol - egy szintén korábban az időjárás miatt meghiúsult - csúcsot ismételtem: a Monte Emiliusra másztam fel. Ez az Alpok legmagasabb csúcsa, ahová via ferratát építettek.. Az egyedüllét ellenére jól éreztem magam, jó volt végig a saját korlátaimhoz igazodva, saját tempóban haladva teljesíteni a kihívásokat.
Adatok a túráról
- Túra időpontja: 2024.augusztus 16-23.
- Meghódított hegycsúcsok: Mont Blanc (4809 m), Becca di Nona (3142 m), Monte Emilius (3559 m), Punta della Valletta (3090 m), Punta di Monpers (2793 m), Punta del Drinc (2665 m), Punta de la Pierre (2653 m)
- A tekking során megmászott magashegyi hágók: Col de la Seigne (2516 m), Col de la Grande Écaille (2700 m), Col d' Enclave (2650 m)
- Gyalogtúrák hossza: 6 + 22 + 16 + 21,8 + 16,2 + 27,8 + 22 + 25,1 + 22,2 = 179,1 km
- Résztvevő: Puskás Zoltán
FÉNYKÉPALBUM
Térkép
A nagyítható térképhez, kattints a fenti képre
1. nap (augusztus 14.)
Megtett táv: 6 km, szintemelkedés: 300 m
Egész éjszakán át tartó buszút után a délelőtti órákban érkeztem meg Genfbe. A három órás várakozást egy rövidebb városi sétával ütöttem el a tó partján. Legalább szoktam a nehéz hátizsákom. Délután fél 4 körül indultam tovább Chamonix érintésével a Mont Blanc alagúton át az olasz Courmayeur városáig. Öt óra előtt nem sokkal aztán végre kezdetét vehette a túra. A mai napra azt terveztem, hogy az ingyenes buszjárattal felviszem a nagy cuccomat a Veny-völgybe. A busz nagyjából 1700 métereres magasságig vitt fel, innen három kilométerre és nagyjából 300 méteres szintemelkedéssel érhető el a Combal menedékház, ahová a koraesti órákban értem fel. Fürödtem egyet a folyóban, s a ház feletti erdős-dombos részen állítottam fel a sátramat nagyjából 2000 méteres magasságban.
A Combal menedékház 1968 méteren. Mögtte találtam alkalmas helyet a sátorozáshoz
2. nap (augusztus 15.)
Megtett táv: 22,5 km (ebből 8 km teljes cuccal), szintemelkedés: 1885 m
A túra második napján végre megkezdődhetett a várva várt felkapaszkodás az Alpok legmagasabb csúcsára. Idén - mint a beveztőben írtam - a tervem az volt, hogy a hegyet a lábától hódítom meg, ebbe nyilván nem fért be a tegnapi buszozás, így - miután egy bunkerban elrejtettem a cuccomat - visszabuszoztam Courmayeurbe. A mai napra esett Mária mennybemenetele ünnepe, így félő volt, hogy nem találok boltot, de szerencsém volt, mindkét szupermarket nyitva volt. Kulcsfontosságú volt ez, hiszen a tegnapi nagyzsákos felmenetelbe nem fért bele, hogy plusz élelmiszert és folyadékot vigyek magammal. Courmayeurben kellemes meleg és hatalmas forgatag fogadott. A tegnap délutáni felhős idő után csodás kilátás nyílt a Mont Blanc csoportra, legfőképp a közvetlenül a város fölé magasodó Óriásfog csúcsra.
Courmayeur és a Hegy
Bevásárlás után nekiindultam az egész napos mászásnak. Cormayeur 1200 méteren van, innen terveztem feljutni nagyjából 2600 métrre a Miage gleccser felső szakaszáig. Eleinte kishátizsákkal gyorsan haladtam a völgyben, s szemeztem a fölém magasodó Mont Blanc csúcsával. Nagyjából 2 óra kellett, hogy visszaérjek az elrejtett alaptáboromig. Átpakoltam a felszerelésem, az élelmiszer és a ruha egyrészét a bunkerban hagytam, a többi cuccom a nagyzsákba került. Tudtam, hogy innen jön a nap neheze. A Miage gleccser egy nagyjából 6,5 km hosszúságú egyenes, s nem túl meredek, haldokló jégfolyam. Inkább egy hatalmas kőmezőre emlékeztet. Nagyon nehéz volt benne a haladás, az út nincs kijelölve, mindenfelé ingatag köveken, s kisebb-nagyobb dombokon át vezet az út felfelé.
Nagyzsákkal a gleccser maradványain - hát cseppet sem volt könnyű a terep
Egy olasz trióval találkoztam. Azt mondták, hogy felettük a völgyben nincs senki, s a 3071 méteren található, a normál út alaptáborául szolgáló Gonella menedékház is bezárt. Nem örültem a híreknek, mert egyedül nem szívesen indultam volna neki egy tök ismeretlen útvonalnak, de mégis a folytatás mellett döntöttem. Délután egy vihar is elkapott, de nem tartott túl sokáig. Úgy döntöttem, ha már úgy sincs senki a háznál, akkor felmegyek odáig nagy cuccal, ez még pont belefér a mai napba. Ám arra nem számítottam, hogy a gleccser utáni szakasz kőkemény lesz. 2600 méteren elhagytam a kényelmesen emelkedő kőmezőt, s egy alig kitaposott, s meredeken emelkedő, sokhelyütt technikás és igencsak kitett ösvényen indultam tovább felfelé. Két hóátkelés és rengeteg mászókás szakasz nehezítette az utamat, nem nagyon láttam még menedékház alatt ennyire nehéz, mászós utat. Volt benne fix kötél, lánc és néhány létra is. Az utolsó hóátkelés egy nagyjából ötven fokos jégfalban végződött, itt centiméterről centiméterre araszoltam át, tudtam, ha kicsúszok az végzetes lehet, főleg, hogy külső segítségre sem számíthatok. Végül naplemente környékén sikerült elérnem a Gonella házat.
Kilátás a Gonella ház helikopterleszállójáról. Az a hatalmas kőfolyam az egykori Miage gleccser amint végigjöttem.
A ház valóban zárva volt, egy lélek sem volt a környéken, csak a hegyi zergék élvezték a nyugalmat, s időközönként a gleccserek omlásának moraja törte meg a kísérteties csendet. A vészbivakban volt világítás, áram, rengeteg ágy, így egész otthonos volt. A Nap utolsó fényeinél még feltérképeztem az út folytatását, a gleccseren alig látszott nyom, valószínű az elmúlt napokban senki sem járta az útvonalat, így könnyen meghoztam a döntést a visszafordulásról. A hosszú, fárasztó nap után jól esett a pihenés.
A Gonella menedékház (3071 m) a Mont Blanc olasz normálútjának fontos állomása. A kép előterében látszik a vészbivak, ahol az éjszakát töltötem. Jobb oldalt látszik, hogy a nyom a hóátkelésen már alig látható.
3. nap (augusztus 16.)
Megtett táv: 16 km (végig teljes felszereléssel), szintemelkedés: 900 m
Napos reggelre ébredtem a bivakban, főztem egy teát (szerencsére ivóvíz is volt bekészítve), majd hátamra kaptam a zsákot és elindultam lefelé. Tudtam, hogy lefelé sem lesz könnyebb az első szakasz, sőt nagyzsákkal ereszkedni még talán nehezebb is. De legjobban az eljegesedett hóátkeléstől tartottam, ami alatt egy hatalmas peremhasadék éktelenkedett. Szerencsésen átjutottam a kitett részeken, s a Miage is lefelé valahogy könnyebben adta magát. Útközben már kitaláltam a következő napok programját. Mivel kaját tegnap bőven vittem fel, úgy döntöttem, hogy nem térek vissza Courmayeurbe, hanem nyugatnak indulok, s megkerülöm a hegységet. A következő két napra úgyis rossz időt mondtak, a csúcsmászás lehetetlen, így legalább elütöm az időt, s hétfőre, ha visszajön a jóidő, a francia oldalról úra próbálkozhatok.
Visszatértem a Veny völgybe, csak egy párossal találkoztam felfelé, én is megosztottam velük azokat az infókat, amiket tegnap az olasz triótól kaptam és tapasztaltam. Sok szerencsét kívántam nekik, bármeddig is tervezték a feljutást. A Combal menedékház felett a bunkerből felvettem a maradék felszrelésemet és ételemet, s nekivágtam a kaptatónak. A Tour de Mont Blanc útvonalán haladtam, így az egynapos magány véget ért, egymást érték a túrázók, akik főleg az óramutató járásával elletétben teljesítették a kihívást, magyarul velem szemben haladtak.
A Veny-völgy felső része igazán elképesztő. Szemben azon a hágón lehet átkelni a franciákhoz
Ahogy közeledett az este egyre több sátrat lehetett látni az útvonal mentén. Nagyon szimpatikus ez a hozzáállás, hogy itt teret adnak ennek a műfajnak, nem kényszerítik az embereket tömött kempingekbe, mint például a svájciak. Ezért lett a kedvencem Alpok olaszországi régiója. Este 6 óra tájékán értem el a 2516 méteres Seigne-hágót. Nem ereszkedtem le a TMB sztenderd útvonalán, hanem egy kisebb-néptelenebb utat választottam. Itt egycsapásra eltűntek az emberek, s egy drótkötéllel biztosított szakaszon kellett leereszkedni egy nagyon meredek, sziklás részen. A kötél egy elég hosszú szakaszon ki volt szakadva a rögzítésből, használhatatlan volt, így elég életveszélyes mutatvány volt nagyzsákkal lemászni fogások nélkül a cipőorrnyi lépéseken. "Hát jól bemutatkoztak a franciák" - gondoltam magamban nem sejtve, hogy lesz még majd részem hasonló kalandokban a Mont Blanc gallok uralta szakaszán. Nagyjából 2400 méteren aludtam egy patak mellett jó kilátással a völgyre. Térerő viszont nem volt.
Kilátás a völgyre az első francia táborhelyemről
4. nap (augusztus 17.)
Megtett táv: 21,8 km (végig teljes felszereléssel), szintemelkedés: 950 m
Ahogy ígérték reggelre megérkezett az eső. Pont abban a pillanatban, amikor elő akartam bújni a sátramból. Bár tudtam egész nap esni fog, így nem volt miért tovább szunyókálni. Összepakoltam az elázott, s így legalább 20 dekával nehezebb hálóhelyemet, s nekivágtam a mai napnak.Jól tudtam, hosszú nap vár rám, ráadásul végig hátamon a húsz kilós zsákkal, nem lesz egyszerű dolgom. Mindehhez hozzájárult az a tényező is, hogy a MTB főcsapáról letérve roppant technikás lett a terep. A "single track" ösvény állandóan hullámzott, a könnyebb sziklás átmászásokat drótkötelek segítették, de a gleccserpatakok környékén nem volt kézzel fogható segítség, sőt sokszor még a nyomvonal is kérdéses volt. De - ha lassan is - mentem előre töretlenül. Az út eleinte szintben ment, majd egy meredek emelkedővel veszítettem nagyjából 300 méter szintet egy kilométer alatt, s utána ugyanilyen meredekséggel megkezdtem a felkapaszkodást a Col de la Grande Écaille (2700 m) hágóra. Az utolsó párszáz méter brutál meredek volt. Az esőben csúszott még a bakancs is a morzsalékos ösvényen, azt hittem fel sem tudok menni. Rövid lejtő következett, s újból kaptathattam fefelé ezúttal a Col d' Enclave (2650 m) magaslatára, mely vízválasztót képez a hegység északi és déli régiója között. Tudtam, ha itt átjutok akkor már egész nap lejteni fog az út.
Lejtett is de hogyan? Apró alig jelzett ösvény brutális meredekséggel húzott le az egyik hegygerincen. Jobbra-balra járhatatlan törmeléklejtők, de az út itt is sokszor életveszélyes. Mindezt persze folyamatosan zuhogó esőben. Aztán egy pillanatra kiderült, s végre megpillantottam a Jovet-tó víztükrét.
Hosszú ereszkedés után végül elállt egy kicsit az eső, így letelepedtem a tóparton, kiterítettem száradni a sátramat és egy teát is lefőztem. A kőkemény délelőtti menetelés után úgy tűnt végre sikerül egy kicsit egyenesbe jönnöm, ám mikor előkerestem mobilomat láttam, hogy képernyőjét egy tűszúrásnyi ponton ütés érte, s bár láttam a tartalmát, az érintésre nem reagált többé. Az elmúlt napokban alig-alig volt csak térerő, s nagyon reménykedtem benne, hogy visszatérve a civilizációba végre tudok beszélni az otthoniakkal és új információkat beszerezni, de így, hogy el lettem vágva mindenkitől nagyon elromlott a hangulatom. Nagy nehezen azért összeszedtem magam, újból felkaptam a húszkilós zsákot a hátamra, s elindultam a völgy irányába.
A civilizáció szép lassan, fokozatosan tért vissza először egy ingyenes kis táborozóhely, majd egy menedékház, kápolna, kemping és végül egy kis falu formájában. Élelmiszer készletem a végét járta, s jól tudtam, hogy bármi is legyen, nekem ma az első boltot el kell érnem. Így jutottam el Les Contamies-Montjoie falucskába, mely már igazi turistaközpont a hegység francia oldalán. Egy fiatal sráctól sikerült kölcsönkérnem a telefonját, Marci öcsém számát szerencsére tudtam fejből, így tudtam tájékoztatni az otthoniakat a sajnálatos helyzetről, valamint egyúttal információt kaptam a következő napok időjárását illetően. Holnap még esős nap lesz, ám hétfőn hajnalban a Mont Blanc csúcsán végre kisüt a Nap. Bár addig legalább 15-20 cm friss hó hullhat, s a hidegfront miatt a hőmérséklet is jelentősen csökkent az elmúlt napokhoz képest: mindössze mínusz 6 fok lesz a csúcson mínusz 15-ös windchillel. "Ez van ,ezt kell szeretni" - gondoltam. Kicsit megkönnyebbültem, hogy végre sikerült hírt adnom magamról, s a falu után, nem messze a főúttól egy védett-erdős részen találtam nyugodt táborhelyet. Napnyugtára eleredt az eső, s egész éjjel úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna. (a mai napon az eső miatt nem igazán tudtam elővenni a fényképezőmet, így nem készültek igazán jó képek).
5. nap (augusztus 18.)
Megtett táv: 16,8 km (12 km teljes felszereléssel), szintemelkedés: 1100 m
Hajnalban többször megébredtem az esőre, s nem is siettem a keléssel, ha már így alakult jól kialudtam magam és csak 9 óra után kászálódtam elő a sátramból. Annyira jó volt a rejtekhelyem, hogy az egész sátrat és a cuccokat is ott mertem hagyni amíg visszasétáltam a faluba reggelit venni. Pechemre újabb égi áldás jött, így a reggelizős kör közben sikerült rendesen eláznom. Dél is elmúlt mire újra visszaértem a sátorhoz, közben bevásároltam a mászásra, szereztem offline térképet a falu igényes látogatóközpontjában, s jól be is reggeliztem.
Így feltöltődve indultam neki a második körnek. La Vilette falucskáig lejtett még az út (1050 m), szó szerint innen indultam neki a Mont Blanc meghódításának.
Rendesen megedzett a nagyhátizsákos túra, készen álltam a következő körre
Mivel a Mont Blanc francia normálútján az első mászásunk óta jelentős korlátozásokat vezettek be, szó sem lehetett róla, hogy kétezer méter felett táborozzak. De ha tehettem volna, valószínű akkor sem megyek feljebb, ugyanis időközben beláttam, hogy inkább érdemes egy-két órával korábban indulva alacsonyabb magasságról megkezdeni a mászást, mint órákon keresztül küzdeni felfelé nagyzsákkal a meredek, technikás terepeken.
La Vilette után Bionnassay felé indultam a TMB útvonalán, majd a Col de Voza hágóba kapaszkodtam fel 1657 méterre. Innen egy darabig követtem a fogaskerekű vasút nyomvonalát (Bellevue), majd a völgyben maradva a Plat de l'Are mezőig mentem fel 1775 méteres magasságba. Bár a tábla már itt is tiltja (az állatok és a növények védelmére hivatkozva), valójában ezen a kis zöld mezőn van az utolsó lehetőség kempingezni az út során. Túl gyorsan felértem, még csak négyet mutatott az óra, így tudtam, hogy hosszú, magányos este vár rám. A sátrat csak 7 óra után állítottam, addig sétálgattam, nézelődtem, próbáltam egy kicsit rápihenni a holnapi nagy menetre.
6. nap (augusztus 19.)
A csúcsmászás napja
Megtett táv: 27,8 km (kis zsákkal), szintemelkedés: 3210 m
Hosszas fontolgatás és számítgatás után végül a hajnali egy órás indulás mellett döntöttem. Éjfél után 45 perccel csörgött az óra. Esőszitálásra ébredtem, ami nem volt túl jó jel, de bíztam Marci előrejelzésében és abban hogy ki tudok kapaszkodni a felhő alól. Összecsomagoltam a sátrat, s berejtettem a bozótba az ittmaradó nagyzsákommal egyetemben, hogy ne szúrjon senkinek szemet, s egy óra után 9 perccel sikerült is megindulnom. A szitáló ködben alig láttam a lábam elé, így elég nehéz volt követni az ösvényt. Azt már megtanultam, hogy a franciák nem igazán erősek a turistajelek festésében (az olaszokkal egyetemben), ebben mi magyarok messze lekörözzük őket. Különösen a patakátkeléseknél voltam meglőve, de végül a tervezett időn belül 1 óra 20 perc alatt megmásztam az első 700 métert a Nid d' Aigle menedékházig a fogaskerekű felső végállomásáig. Az állomást épp átépítik, fel van túrva a fél hegy, s természetesen a turistaút kerülőútját sem sikerült rendesen kijelölni, így hosszan bolyongtam a meredek sziklás oldalban, mire végre megakadt a szemem két fejlámpán. Rohamléptekben rohantam utánuk. Két francia srác volt, ők is a hegyre igyekeztek, de szemmel láthatóan komolyabb tapasztalatok nélkül próbáltak feljutni. Elég tétovának és bizonytalannak tűntek így az éj sötétjében, viszont volt telefonjuk és volt rajta térkép. Gyorsan át is vettem azh irányítást, s az eszköz segítségével sikerült őket és magamat visszanavigálni a helyes útra. Sötétben a felvonó utáni nagyjából 2-3 kilométer a legkritikusabb, ez egy kőgörgeteges rész néhány lekopott vörös színű csíkkal, melyet a szintén vörös árnyalatú sziklákra festettek fel, még nappal is nehéz őket meglátni. De időközben felértünk a gerincre, alánk került a ködfelhő, de cserébe olyan hideg szél kezdett el fújni, hogy a csontomig hatolt a hideg. Felvettem a polárt, a kabát alá, emellett kesztyű, sapka, sál is kellett már, s természetesen alulra is felkerül a hosszú ruházat.
2800 körül aztán végre jobban követhetővé vált az út, lévén, hogy a széles kőmezőt egy keskenyebb gerinc váltotta fel, így ideje volt visszatérni a tempómhoz. A srácok - bár sokat segítettek - de nagyon lassan vánszorogtak, nem akartam nekik mondani, hogy ebben a tempóban egyrészt megfagyunk, másrészt pedig soha nem érünk fel a csúcsra. Szóltam nekik, ha akarnak kövessenek, de percről percre egyre kisebb kiadásban láttam fejlámpájukat a meredek gerincen kanyarogva. Többet már nem is találkoztunk egymással.
Végül megpillantottam az első gleccsert melynek a túloldalán a Tête Rousse menedékház fényei hívogattak. Át is keltem gyorsan a havon, szerencsére jól ki volt járva, nem kellett a vas. A házban végre világos volt és nem fújt a metsző, hideg szél, így pihentem és ettem egy keveset. Négy óra körül járt az idő, három órája voltam úton, s ezalatt 1400 méter szintet már magam alatt hagytam. Ha jól emlékszem első mászásunkkor három óra környékén volt az indulás innen, tehát abszolút időben voltam.
A Grand Couloir átkelés következett, mely a hajnali fagyban még nem járt túl nagy kockázattal, ám az út megtalálása ígyis gondot okozott. A régen felfüggesztett fix kötél eltűnt, s az út is görgeteges, nehezen járható volt, így a sötétben elég nehéz volt belőni az irányt. Innen azonban ismét könnyü volt tájékozódni, jó tempóban haladtam felfelé a kitett, sziklás, néhol drótkötelekkel biztosított útvonalon. 3500 méter felett elértem a fagyhatárt, innentől a sziklákat vékony hóréteg fedte, de nem volt még indokolt sem a hágóvas, de még a futócipő cseréje sem. Hat óra után, a pirkadat első fényei már a Gouter menedékház mellett köszöntöttek 3817 méteren. Visszapillantva elég ijesztő volt az út, amin feljöttem.
Visszapillantás a Gouter menedékház mellől a normál útra. 3500 felett kezdődött a havas rész
Felkerült a pehelykabát felülre, a kamásli és a bakancs alulra (új zoknival), s természetesen a hágóvas is. Bekaptam még néhány kőkeményre fagyott csokit a menedékház bejáratánál (a többit átpakolam a táskából a zsembembe, hogy kicsit kiolvadjon), s nekivágtam a gleccsernek. A hétvégi havazás után nem igazán volt kijárva a nyom a ház felett, csak a ma hajnali mászók tappostak néhány csapát, mely abban segített, hogy mutatta az irányt. A Dôme du Goûter oldalában a korábbi cikkcakkos nyom helyett például egy direkt út vezetett fel, így egyre jobban dolgoztak a lábak és a tüdőm is max kapacitáson volt. A kéz és lábujjaim viszont elkezdtek elfagyni az extrém hidekben, így nagyon vártam már, hogy végre felkeljen a Nap és felmelegítsen kicsit. Háromnegyed nyolc körül végre felértem a hágóba, s innen már látótérbe került a Mont Blanc főcsúcsa. Marcinak végül igaza lett, igaz, hogy a völgy körülöttem végig felhőbe burkolódzott, a a csúcs környékén szépen sütött a Nap.
Bár közelinek tűnik, innen még 650 méter szint a csúcsig
De láttam-tudtam, hogy még a neheze hátravan. Röviden lejtett az út, hogy aztán megkezdje a legmeredekebb és legkitettebb felkapaszkodását a kitett-szeles hegygerincen. Negyed kilenckor magam mögött hagytam az utolsó menedéket a Vallott bivakot (4362 m). Itt már nem álltam meg, betoltam egy energiazselét, s reménykedtem, hogy ezzel már leküzdhetem az utolsó 450 métert. Volt még néhány brutálisan meredek felkapaszkodás, s néhány kitett rész, mely szólóban mégnagyobb odafigyelést igényelt, de alapvetően rendben volt minden.
Az Alpok második legmagasabban található nyilvános WC-je a Vallott bivak mellett található (az első a Margarita Hüttében van Gnifetti csúcson 4554 méteren)
Tíz óra előtt pár perccel, majdnem 9 órával az indulás után értem fel a Mont Blanc csúcsára. Stílusosan, egyedül élvezhettem ki a fagyos csúcsélményt, senki nem volt épp fent. Megfordult a fejemben, hogy elsétálok még a Mont Blanc de Courmayeur csúcsáig, mely innen alig 600 méterre van, s szintben sem vészes, de nem volt tovább taposva az út, s a mély hóban, szólóban nem éreztem annyira biztonságosnak, másrészt pedig tudtam, hogy az út fele még hátravan. Elindultam lefelé. Alig 30 méterrel a csúcs alatt összetalálkoztam egy megfáradt lengyel párossal. Az egyik tag fekve zihált a földön, nem bírt felkelni. Megkértem a másik fickót, hogy ugyan már csináljon rólam pár képet, amíg a társa életet lehel magába. Volt rá időnk bőven.
Csúcskép nem sokkal a csúcs alatt
Mesélte a fickó, hogy már két napja itt dekkoltak fent a Gouterban, s várták, hogy jobbra forduljon az idő. "Ahhoz képest nem igazán sikerült akklimatizálódni" - gondoltam magamban, de nem árultam el, hogy én ma hajnalban a tehenek mellől startoltam. Lefelé aztán kényelmesre, nézelődősre és fényképezősre vettem a tempót. Csodás, napos idő kerekedett, így a hófehér tájon igazi téli hangulatom lett, sorra lőttem a jobbnál jobb képeket.
Volt olyan pillanat, mikor egészen Chamonixig le lehetett látni
Felsejlettek bennem a 2018-as emlékek, mikor még trióban, abszolút zölfülűként kalandoztunk ezen az akkor még mesébe illő, elképesztő tájon, s valójában annak a túrának köszönhetem, hogy most, 6 év múlva már jóval tapasztaltabban, jóval lentebbről indulva, s szólóban is meg tudom mászni ezt a hegyóriást.
A Gouter menedékház büszkén uralja a látóhatárt a hegy peremén
A Gouter alatt aztán megszabadultam a pehelykabátomtól a bakancsomtól és a vas is visszabújt a hátizsákomba. Innen újra terepfutó lettem, s jó tempóban ereszkedtem lefelé a még mindig kicsit havas, de már olvadó meredek oldalban, melyen már sorra jöttek fel a holnapi nap csúcshódítói.
A Gouter alatti rész immár napsütésben, középen a Tête Rousse menedékházzal, balra pedig a hatalmas Bionnassay-gleccserrel.
Egy dolog aggaszott csupán, mégpedig az, hogy az olvadás megindította a Gran Couloir hírhedt szikláit, melyek szinte percenként potyogtak, gurultak, pattogtak le mellettem a meredek oldalban. Mikor az átkelőhöz értem épp egy fiatal pár kelt át előttem. A srác gyorsan átért, de a csaj hezitált, s ez majdnem az életébe került. Egy nagyábjól 40 kilós száguldó tömb elől az utolsó pillanatban ugrott félre. Még az ütő is megállt bennem, ahogy végignéztem. Nekem szerencsém volt, no meg persze szedtem is a lábaimat rendesen.
A Tête Rousse gleccser 2018-ban még el volt jegesedve és egy hatalmas sátortábor állt itt. Ma már csupán egy kiolvadt hólejtő, néhány előre telepített sátorral. Sátrazni-bivakolni már az egész útvonalon szigorúan tilos
Az utolsó hóátkelés után könnyűvé vált a terep, s egyre több lett az ember. Találkoztam magyarokkal is, kaptak egy kis infót az út állapotáról és a kuloár veszélyeiről, bár ma csak a Tête Rousse házig mennek szerencsére csak hajnalban fognak átkelni rajta. Az alsó menedékháztól sikerült telefonálnom, megnyugtatnom otthon mindenkit, hogy rendben leértem a veszélyes részeken. Este nem sokkal hat előtt értem vissza a sátramhoz fáradtan, de abszolút elégedetten és boldogan. Jó kis nap volt!
7. nap (augusztus 20.)
Megtett táv: 22,0 km (végig nagy zsákkal), szintemelkedés: 300 m
Reggel kipihenten, de elgémberedett izmokkal ébredtem. Éreztem a lábaimban a tegnapi kőkemény 17 órás menetet. Elbúcsúztam a felhők közül kikandikáló hatalmas hófehér csúcsoktól, s megkezdtem az ereszkedést. A Voza-hágóig ismerős volt az út, innen északra folytattam az utamat Les Houches felé. Innen kezdtük volna meg a mászást anno 2018-ban, ha az időjárás velünk van. Szuper kilátás van a kisvárosból a hegy normál útvonala egészen a Gouter menedékházig nyomon követhető.
Búcsú a Mont Blanctól Les Houchesből (az a kis pont a bal oldali csúcson a Gouter menedékház, a főcsúcs innen nem látszik)
Ahogy 2018-ban, úgy most sem volt túl könnyű a lejövetel, de ismét megvolt a jutalma. Akárcsak akkor, most is egy hatalmas Super U áruház bőséges árukészletéből válogathattam reggelire (mely már majdnem délben volt). Tegnap egész nap csokin és energiaszeleteken éltem, ma pedig még nem ettem semmit, így örömmel fogadta a szervezetem a bőséges és ízletes táplálékot. Innen már végig aszfaltos út vezet az egyik leghíresebb francia hegyi üdülővárosba, Chamonixba. Uncsi volt az utolsó pár kilométer, s már nagyon húzta a hátam a zsák, így nagyon vártam, hogy megérkezzek.
Chamonix főterén az első mászókkal - kötelező kép sikeres csúcsmászás után
Rövid városnézés után a buszállomás felé vettem az irányt. Mivel nem volt telóm, nem tudtam Flixbus jegyet venni, s pénztár sincs már, így csak a szerencsére hagyatkozhattam. Nem sokkal érkezésem után begördült egy BlaBlaCar buszjárat, az elején Brescia felirattal. "Ez jó lesz nekem" - gondoltam. Odamentem a sofőrhöz, mondtam mi a szitu, összetört a mobil, nem tudok jegyet venni. El tudnának-e dobni Aostába? "Húsz euró" - csak ennyi volt a válasz, pakoltam is be a zsákot és pattantam fel az utastérbe. Másodszor is átkeltem a Mont Blanc alatt az alagúton. Az olasz határőrök első alkalommal nem is állítottak meg minket, ma viszont szigorúbbra vették a figurát, mindenki útlevelét-igazolványát elkérték, sőt az egyik arab beütésű fickót le is szállíttatták a járatról. Nagyából fél órát álltunk a határon. Courmayeur apró kis városkája már ismerősként köszönt rám, nagyon megszerettem ezt a helyet, sokkal emberközelibb, mint a szemközti Chamonix, mely már ipari mértékben űzi a turizmust. Innen szinte végig alagútból-alagútba haladtunk a pályán, így érkeztünk meg Aosta városába. A 2019-es nagycsapatos túrán jártuam utoljára itt, sok szép emlék kötődik a helyhez és a környező hegyekhez, de akkor a Monte Emilius sajna nem adta meg magát. A rossz időjárás miatt kénytelenek voltunk visszatérni a bivakból.
Brutálisan meleg volt a városban, így 500 méteren. Alig vártam, hogy végre továbbállhassak. De előtte újfent fel kellett töltenem a kajakészleteimet a következő három napra. Így megrakodva vánszorogtam el a felvonóhoz, mely meglepően olcsón, retúr 8 euróért felrepített 1700 méteres magasságba, ahol ismét emberi lett a hőmérséklet. Alapjában igyekszem elkrerülni a felvonókat, de jól tudtam, hogy ebben a brutál melegben 500 méterről indulva nagyzsákkal még egy plusz napba kerülne, hogy feljussak a csúcsra, ennyi időm már nem volt. Másrészt pedig Pilába autóval is fel lehet menni, s múltkor is onnan indultunk neki az egyébként sem rövid, 25 kilométeres körtúrának. Így ez most - érzésem szerint - bőven belefért.
A felvonó felső végállomásán hatalmas tömeg fogadott. Rengetegen napoztak és élvezték a lentinél sokkal kellemesebb klímát. Szereztem gyorsan egy kiváló térképet, s innen 2,5 kilométerre az Eremo di San Grato hegyi kápolnánál rendeztem be alaptáboromat. Tökéletes hely volt ez: rendezett környezet, padok, ivóvíz. Minden, amire egy magamfajta vándornak szüksége lehet.
Tökéletes táborhely az Eremo di San Grato kápolna mellett (1700 méteren)
8. nap (augusztus 21.)
Megtett táv: 25,1 km (könnyű, hegymászó felszereléssel), szintemelkedés: 2223 m
Reggel összepakoltam a sátrat és berejtettem a cuccom a kápolna alatti fenyvesbe, s könnyű zsákkal indultam neki a mai 25 km-es túrának. A nagyzsákos napok után évezetes volt ez a gyors tempó, s jól is ment a gyaloglás, 3 órán belül elértem a 3142 méter magas Becca di Nona csúcsot. Itt már jártunk 2019-ben a csapatos túra alkalmával, de ez a legközelebbi háromezres, melyről közvetlenül lelátni az Aosta-völgybe, így nem hagyhattam ki az élményt. Pár perces pihenő után már robogtam le a bivakhoz, megnéztem egykori szálláshelyünket, majd beülőt vettem és megkezdtem a Mont Emilius via ferratát. Papíron D-s nehézségű az Alpok legmagasabb csúcsára vezető út, de ez csak pár elenyészően rövid szakaszra igaz, többnyire akasztás nélkül haladtam, s a drótkötélbe is csak nagyritkán kellett belefogni.
Függőhíd a Mont Emilius csúcsra vezető via ferratan
Nagyon hosszan haladt az út a gerincen, több mellékcsúcsot is meg kellett mászni, de így is egy órán belül ott állhattam a 3559 méteres főcsúcson. Elég nagy volt a tömeg, bár a többség a normálút felől közelített.
A szerkesztett csúcskép a fém Madonnával
Itt tartottam egy hosszabb pihenőt, megebédeltem, majd megkezdtem a hosszú ereszkedést a völgybe. Az út eleje nagyon nehéz volt, meredek, nehezen követhető út, rengeteg kimozdítható sziklával, a kilátás viszont csodás volt, koszorúban az összes közeli négyezres látszott a Monte Rosa csoporttól egészen a Gran Paradisoig. Hosszasan szemeztem a Matterhorn déli falával, melyre az elmúlt évben sikerült feljutnunk.
A Matterhorn déli fala a Mount Emilius csúcsról nézve
Hosszú, fárasztó ereszkedés után érkeztem meg a Arbolle menedékházhoz 2507 méterre. Szerencsére volt forrás, mert ma is kánikulai nap volt, bár ez itt fenn nem érezhető annyira, mint tegnap lent az Aosta-völgyben, de a Nap ereje itt fenn többszöröse, s a felforrrósodott sziklák is tolják vissza a hőséget. Jól esett a friss víz és az újabb rövid pihenő.
Az Arbolle-menedékház 2507 méteren, mögötte magasodik a Mont Emilius, melyre a bal oldali hosszú gerincén jutottam fel
A menedékház után jött a slusszpoén egy meredek 100 méter szintes felkapaszkodás formájában, ugyanis keresztezni kellett még egy gerincet, hogy a jó völgybe jussak le. De mikor megpillantottam a Chamolé tó kristálytiszta víztükrét, már tudtam, hogy innen már csak ereszkedni kell. Nem mentem vissza még a kápolnához, hanem Pila felé vettem az irányt, ott tudtam tölteni az órámat, s addig napoztam, pihentem egy keveset. Pilában rengeteg ember van, túrázók, hegyikerékpárosok, vagy csak egyszerű pihenő emberkék, akik a lenti melegből jönnek fel ide hűsölni, napozni. De a kápolna is népszerű célpont, még sokan keresik fel az esti órákban is, így nem kellett sietnem.
Este 7 óra után értem vissza, ekkor már csak egy-két ember lézengett a kápolna körül, így elfoglalhattam a padomat és nekiláthattam a vacsorafőzésnek. Jól esett a meleg étel, s feltöltöttem szénhidrátkészletemet, ugyanis holnapra egy terepfutó-kört terveztem.
Bár fárasztó volt a mai etap este még sokáig nem bírtam elaludni. Kifeküdtem a sátor elé és onnan bámultam a csillagos égboltot a kellemesen enyhe alpesi éjszakában.
9. nap (augusztus 22.)
Megtett táv: 22,25 km (terepfutó felszereléssel), szintemelkedés: 1547 m
Utolsó napra kinéztem magamnak a Pila felett futó hegygerincet, mely egy háromezres és több 2700-2800-as csúcsot tartalmaz szépen egymásba fűzve, viszonylag kevés szintkülönbséggel és jól futható, füves szakaszokkal. A Pilában beszerszett profi térkép adta az alapötletet, melyet estényként hosszasan volt időm nézegetni, mivel telefonom ugye már lassan egy hete halott. Az elején eléggé megviselt az elvonás, de így az utóbbi napokban már egyáltalán nem hiányzott a masina. Szinte minden este tudtam valakitől egy telót kölcsönkérni, így tudták mi van velem, én pedig végre telefonnyomkodás helyett igazán ÉLTEM. Megfigyeltem a természetet, a madarakat, a mormotákat, beszélgettem az arratévedt emberkékkel és saját gondolataimmal voltam elfoglalva. Úgy hiszem nem ördögtől való dolog ez a digitális detox még akkor sem, ha én most ezt kényszerűségből csinálom.
No de térjünk vissza a jelenbe: elérkezett az utolsó napom a "paradicsomban", s igyekeztem ezt a lehető legjobban kihasználni. Az időjárás ma is tökéletesnek ígérkezett, csodás napos reggel, s délutánra sem várható komolyabb felhősödés a környéken. Könnyű terepfutózsákkal indultam, melyben néhány csoki és egy másfél literes üveg foglalt helyet a tegnap lefőzött teával. Könnyűre vettem a tempót, de így is jól haladtam. 48 perc alatt értem fel a Chamolé-tóhoz (600 szint), s az indulástól számítva 2 óra alatt értem el a Punta della Valletta 3090 méter magas csúcsát.
Utolsó háromezresem - akklimatizálva, könnyű futózsákkal, lazán
A csúcs másig gerince elvileg egy via ferrata útvonal, ám - a tegnapi tapasztalatokból okulva - nem vittem magammal felszerelést, így kis könnyedén le tudtam mászni. A háromezrest elhagyva már szelídebb csúcsok következtek. Ahol erőm engedte, próbáltam futni, felfelé azonban sokszor csak a gyaloglás fért bele. Az egyik csúcson egy kis bivakház fogadott. Innen már látszott a lánc utolsó Punta de la Pierre névre hallgató csúcsa (2653 m), melyen volt kereszt, majd megkezdtem az ereszkedést Pilába.
Az Arno bivak 2662 méteren. Igazi jelentősége nincs, innen feljebb menni nem nagyon lehet, s az egyik felvonó végállomása itt van egy köpésre, de tény, hogy nagyon jól néz ki
A tegnapinál sokkal gyorsabb voltam így könnyű cuccokkal és könnyebb volt maga az útvonal is így már koradélután visszaértem az üdülőközpontba. A délutánt pihenéssel, napozással töltöttem, élveztem még egy kicsit az utolsó magasban töltött napomat, hisz tudtam elfogyott az idő, holnap le kell menni a völgybe és el kell indulni haza. Bár szívem szerint inkább jöttem-mentem volna, de ebben a csoportban már nem maradt csúcs, amit megmászhattam volna. Este visszamentem a kápolnához és eltöltöttem a harmadik és egyben utolsó éjszakámat itt.
10. nap (augusztus 23.)
Ma már nem volt túra, visszaséltáltam Pilába, lementem a felvonóval, ezután busszal és vonattal jutottam el Milánóba. Csináltam egy rövid városnézést a nagyvárosban, mely kánikulában nagy hátizsákkal nem volt annyira kellemes, mint amennyire annak tűnik. Késő este indult haza a vonatom, mellyel kora reggel már Bécsújhelyen voltam. Innen még két átszállással értem haza Szombathelyre a születésnapomon.
FÉNYKÉPALBUM
Valahol a Mont Blanc csoportban
