bmenu1     fb1    insta1  

A Finn Lappföld rengetegében, s a Mikulás házában

Éjféli Nap kerékpártúra 2007

(2. szakasz, 3-8. nap)

Vissza az 1. szakaszra

3. nap (2007. június 26. – kedd) - Egy unalmas esős nap

Persön – Råneå – Töre – Kalix – Sangis - Haparanda

Táv: 115,0 km

Reggel ugyanúgy esik, mint tegnap az esti órákban. Összedobjuk a sátrat, felöltözünk, majd nekivágunk a mai szakasznak. Visszatekerünk a főútra, ahol valamelyest kisebb a forgalom, mint az esti órákban. A kamionok azért jönnek rendesen. Azt reméljük, majd ha elérjük a kiruna-i leágazást nyugodtabb lesz az út. A 4-es elkerüli a városokat, falvakat is. Mi azért letérünk róla és betekerünk Råneå-ba reggelizni. Bár van bolt, mi nem bíztunk semmit a véletlenre, már tegnap megvettük a mai betevőt. A svédek is megkörnyékeznek bennünket, ahogy ázottan fázva tömjük magunkba a kalóriát. Hiába vagyunk északon, ez a csúnya idő azért még itt is rossznak számít. Kaja után vissza a főútra, s irány tovább. Az egész nap olyan, mintha autópályán tekertünk volna. Jobbra-balra fenyőerdő, egyenesen pedig a hosszú aszfaltcsík hullámzik enyhén. Töre után elérjük a várva-várt leágazást, ahol tényleg valamelyest megfogyatkozik a forgalom, bár utunk innen már csak egyszer egy sávos. Felüdülést csupán az útmentén rendszeresen elhelyezett piros színű buszmegállók jelentenek, ahol szükség esetén pihenhetünk és száradhatunk egy keveset. Bár itt haladunk a Balti-tenger közvetlen közelségében, a tengerből semmit sem látunk. Kalix városát érjük el ebédre. Vásárolni nem kell, viszont az üres üveget visszaváltom, hogy ne kelljen cipelni, majd kiülünk a nyugdíjas otthon elé kajálni egy padra. Szerencsére az idő is javul valamelyest. Az otthon lakói persze rögtök kiszúrnak magunknak, csak hogy ne unatkozzunk. Először egy lepattant fickó fickó magyaráz valamit bőszen svédül. Ahogy meglátja az üdítőnket, megmutatja, hogy neki is van hasonló: egy üveg töményt húz elő a zsebéből, majd gyorsan visszacsúsztatja, nehogy a nővérek meglássák. Később egy öreg néni jön el kb. hússzor előttünk, végül a legmenőbb egy bicajos öregúr, akit Dia stílusosan elnevez „Kalixi Armstrongnak”.

A délután is uncsi, egyhangú esős szakaszokat tartogat. Egyre nehezebb bírni idegekkel a monoton fenyőerdőt, a forgalmas utat és a szembeszelet. Váltott vezetéssel haladunk, segítve egymást. Szakaszhatárunk Haparanda, az utolsó svéd város nagyon lassan közeleg. Pedig már úgy várjuk, mint a Messiást. Délután háromnegyed öt tájékán végre elérjük a helységnévtáblát. Innen már csak pár kilométer és bent is vagyunk a városban. Bár bent is olyan, mintha még csak kint lennénk. Nehéz megszokni, hogy errefelé akkorák a városok, mint nálunk a falvak. Egypár utca, üzlet és kész. Ennyi. Boltot szerencsére találunk. Vásárlunk holnapra is kaját, hisz a Finn Lappföld sem bővelkedik lakosokban! Itt már nem lehet a véletlenre bízni dolgot, hiszen ha elfogy az élelmiszerünk, könnyen nagy bajba kerülhetünk.

Az eső persze megint esik. Várunk egy keveset, majd amint csökken az égi áldás, legurulunk a Tornio-folyó partjára. Ez a folyó képezi a természetes határt a két északi ország között. A táborhelyből ma sem csinálunk problémát. A folyóparti füves terület tökéletesen megfelel. Nem baj, hogy ötven méterre itt is lakótelep van, itt ez nem zavar senkit. Svédországban ugyanúgy, mint a többi északi országban teljesen legális dolog a vadkempingezés. Sőt Norvégiában még törvénybe is van iktatva a „Szabad területfoglalás joga”, ami annyit jelent, hogy mindenkinek joga van egy köztulajdonban lévő területet két napra elfoglalni és magáénak tudni. Látszatra ez a gyakorlat itt is él. A felhők lassan elvonulnak, s a Nap is kisüt estére. Így egyre több ember lézeng a partmenti sétányon. De egynek sem jut eszébe, hogy a kis magyar zászlócskámmal fellobogózott sátrunk közelébe jöjjön. Ez most magyar terület! A mi területünk! Maggi tésztát főzünk vacsira, majd megfürdünk a 15 fokos, lassú sodrású folyóban. Este még sokáig élvezzük a napsütést és gyönyörködünk a Duna-méretű folyóban, melynek a túlpartja már egy másik országhoz tartozik.

Estig megtett összes táv: 370,9 km.

 

4. nap (2007. június 27. – szerda) - Irány Lappföld!

Haparanda – Tornio – Kaakamo – Tervola - Valjaskoski

Táv: 124,7 km

8 órakor bújunk ki a sátorból. Sajnos a tegnap esti jó idő a múlté. Ismét vastag felhők borítják az eget. A folyóparton tekerünk egy darabig. Finnországba csupán két híd vezet át, egy vasúti és egy közúti. A határon semmilyen ellenőrzés nincs, csupán egy hatalmas tábla és egy finn zászló tudatja velünk, hogy egy másik országba érkeztünk. Már reggel sikerül eláznunk. Finnországban még a svédeknél is jobb úthálózat van. A főút rögtön a határ után autópályává vált, mi pedig egy jó minőségű, de kisforgalmú mellékúton folytathatjuk utunkat.

Egy buszmegállóban reggelizünk. Közben az eső is eláll, s egyre jobb lesz az idő. Végre megszabadulhatunk a pulcsitól! Keminmaa után elérjük a Kemijoki folyót, amely mentén északnak vesszük az irányt, s egyúttal betekerünk Európa egyik legkisebb népsűrűségű vidékére, a Finn Lappföldre. Meglátván az első finn „rokonokat” odakiáltottam nekik: „Nem emlékeztek, mikor még együtt legeltettünk az Urál mentén?”. Persze nem értették, amit mondok, nem véletlen, a finn nyelv csak papíron rokona a magyar nyelvnek, egyébként semmi köze nincs hozzá. Szavaikat nemhogy nem értjük, kiolvasni sem tudjuk. Jellegzetességük, hogy szinte minden szóban betűtorlódás van, azaz egy betűből általában kettő van egymás mellett (pl. kaakkamoo). Talán annyiban rokon, hogy szavaik egyáltalán nem hasonlítanak semmilyen nyelvnek a szavaira. Elég gyér szókincsünk csupán pár szóra korlátozódott. Finnül a Mikulás például Joulunapukki, a folyót joki-nak mondják, a tó a järvi, a sarkkör pedig napapiiri.

Finnországban szerencsére már nem kell a főúton haladnunk, hiszen vele párhuzamosan egy mellékút is ebbe az irányba tart. Amilyen kevés az ember, olyan jó az úthálózat! Ez határozottan tetszik!

Lappföld érintetlen vadon, a kristálytiszta tavak és patakok, a számik (lappok) és rének birodalma. Területe megegyezik Magyarországéval (93937 km2), a népsűrűség viszont csak 2 fő/km2 tehát ötvenszer alacsonyabb, mint nálunk. Az itt élő 194ezer lakosból hétezren vallják magukat száminak (lapp). Emberből nincs sok, szúnyogból annál inkább. A vidéket hatalmas folyók szabdalják, rengeteg a tó is, valamint a mocsár. Mindez igencsak kedvez ezen undorító állatfaj életkörülményeinek.

Egy néptelen úton haladunk egymás mellett, hatalmas erdőségekkel övezve. Az idő egyre jobb, 22 fok, és süt a Nap ezerrel. Rövid pihenőt tartunk a folyóparton, mely az írországi folyókhoz hasonlóan sötét tőzeges hordalékával igazi „blackwater”. Nyugalom és csönd honol a tájon, mintha csak a világ végén lennénk. Tervola előtt hosszú híd ível át a folyón, melynek partját szemeljük ki ebédünk színhelyéül. Le is döglünk a rendezett és tiszta folyópartra, jót kajálunk és napozunk, majd – elhagyva a civilizációt – továbbindulunk.

Forgalmatlan, néptelen szűk úton haladunk továbbra is észak felé, embernek szinte nyoma sincsen errefelé. Kapunk egy rövid záport, de nem tart sokáig. Megállni nem nagyon akarunk, mert egyre több a szúnyog, szinte megrohamozzák az embert. Egy csodálatos tó előtt tartunk rövid pihenőt. Találkozunk egy svájci bringással, aki egymaga nyomja a kilométereket Helsinkitől Rovaniemiig és körben vissza. Finn körtúrán van. Csinál rólunk egy képet, megosztjuk egymással a tapasztalatainkat, s kölcsönösen konstatáljuk, hogy rohadt sok van ezekből a csípős rovarból. Tanultam egy új angol szót: moscito!

Ismét órákig haladtunk a végtelen erdőségben, mindenféle különös látnivaló nélkül, míg egyszer csak a semmiből egy hatalmas rénszarvas hím termett elénk. Óvatosan leálltunk az út szélére, elő a fényképezőgépet. Ő sem mozdult, mereven felénk tekintve állt, mint egy szobor. Dia félve a hatalmas állattól kérlelni kezdte: „Légyszi, menj vissza az erdőbe!”. Az állat láthatólag meg volt zavarodva, az autósokat már megszokta, de mi bicajosok teljesen ismeretlenek voltunk számára. Lassan közeledtünk, bízva abban, hogy meghátrálásra kényszerítjük, mígnem egyik pillanatról a másikra megindult. Szerencsére nem felénk. Egy hatalmas szökkenéssel átszelte az utat, majd pillanatok alatt eltűnt a sűrű fenyvesben. Ez volt az első találkozásunk a lappföldi rénszarvasokkal, de még korántsem az utolsó. Innen aztán folyton-folyvást kémleltem a távolt, hátha megpillantok egy hasonló szép, kecses állatot az út mentén. De erre ma már nem került sor.

Egy vízierőmű mentén megpihenünk a folyóparton, Maggi ázsiai tésztát főzünk vacsira. Fából itt aztán nincs hiány, s szerencsére a fenyőfa még nedvesen is könnyen ég. Este csak pár öreglány környékez meg minket, de kiderült, hogy csak a folyóra jöttek le fürödni egyet. Így teszünk mi is, bár a Kemijoki errefelé sem túl meleg. Csupán 15 fokos. Találunk egy elhagyatott faházat, s mivel borult az ég úgy döntünk, hogy beköltözünk. Így legalább fedél van a fejünk felett. Azért bent felállítjuk a sátrainkat, és mivel a faháznak nincs ablaka, attól sem kell félnünk, hogy a világostól nem tudunk aludni. Mind később kiderült, jól döntöttünk, hiszen éjjel komoly esőket kaptunk.

Estig megtett összes táv: 495,6 km.

 

5. nap (2007. június 28. – csütörtök)- Látogatás a Mikulásnál

Valjaskoski – Rovaniemi –Napapiiri – Rovaniemi - Meltausjoki

Táv: 87,4 km

Reggel 8-kor kelünk, az időjárás – az éjjeli esők után – nem sokat javult. Kemény szembeszéllel küzdjük be magunkat a lappföld fővárosába, Rovaniemibe, mely 17 km-re van táborhelyünktől. Egy szupermarket előtt reggelizünk, egy jókora zuhé közepette, majd behajtunk a városba. A 35ezer ember lakta város messze a környék legnagyobb települése. Végigsétálunk a belváros sétálóutcáján, ahol a rénszarvasagancstól és bőrtől kezdve minden itteni jellegzetességet lehet kapni. Dia vesz egy finn bögrét a gyűjteményébe, majd az Artikum felé vesszük az irányt. A Lappföld legérdekesebb múzeuma, a számik történetével, életével foglalkozik, bemutatja a Sarkkör élővilágát és természeti jelenségeit. Ismét kapunk egy komoly esőt, így különösen örülünk a meleg, száraz épületnek. S a kiállítás sem akármilyen. Bőven megérte a 8 eurós belépőt. Körülbelül másfél órát vett igénybe míg végignézzük-játszottunk a tárlatot, ugyanis természetesen egy minden technikával felszerelt audiovizuális múzeumról van szó. Simogatunk jegesmedvét, sarki nyulat és rénszarvast, meghallgatjuk az itteni madarak hangját, sőt még jégkunyhóban is járunk. S habnak a tortán végignézhetjük a helyi tánccsoport fantasztikus műsorát. Szépek ezek a finn lányok is, de korántsem olyan szőkék, mint a svédek, sokkal jobban hasonlítanak ránk. Talán mégiscsak rokonok vagyunk valamennyire?!

Délután fél egykor aztán felkerekedünk és elindulunk a Mikuláshoz, aki a várostól 8 km-re északra, hajszálpontosan az Északi Sarkkörön lakik. Hatalmas tábla jelzi: Napapiiri – Joulupukin Pajakylä (A sarkkör és télapófalva), parkoló autók, fenyvesek és hangulatos épületek. Itt vagyunk egy gyermekkori álom beteljesülésénél! Hamar megtaláljuk a Mikulás házát, aki az év minden napján fogadja látogatóit. A ház előtti téren vastag fehér vonal jelöli a 66º 32’ 35’’. szélességi fokot, az Északi Sarkkör vonalát. Aki nem tudná, annak elmondanám, hogy ez a szélességi körvonal tulajdonképp az éjféli Nap határát jelöli, június 23-án, a nyári napforduló napján a sarkkörről nézve a horizontot érinti a Nap. A Mikulás házába természetesen ingyenes a belépés, s amíg várjuk, hogy sorra kerüljünk, egy krampusz beszélget velünk folyékonyan angolul. Bevallom, kicsit beijedek a bebocsátás előtt, ez biztos valami gyerek-reflex. Az előttünk lévő család legfiatalabb tagja bömböl rendesen. A Télapó ízlésesen berendezett szobában, a kandallója előtt fogad minket. Hatalmas egy fickó. S még ennél is nagyobb a szövege. Baljára ülteti Diát, jobbjára pedig engem. A finnbe nem bonyolódunk bele, az angol lesz a közös nyelv köztünk. Érdeklődik, honnan jöttünk, merre tartunk. Mikor meghallja Magyarországot, 3 dolog jut eszébe: Balaton és Hungaroring és Budapest. Még egy szót ismer: „köszönöm”. Nagyon jó hangulatban telt az a pár perc, amit nála töltöttünk. Azt hiszem, így 20 év távlatából újra hinni kezdtem a Mikulásban! Ajánlom mindenkinek, akiben megmaradt valami a gyermekkorából, ezt a helyet egyszer mindenképp tervezze be úticéljai közé! A látogatás végén a krampuszok csináltak rólunk egy közös fotót, de a 30 eurós árat nem akartuk kiperkálni, így csak az emlékeinkben őriztük meg a látogatást.

A Mikulás irodája után a postahivatalában tettünk látogatást, ahol sürögtek-forogtak a piros sapkás és ruhás krampuszlányok. A Télapó postáján lehetőségünk van rokonainknak barátainknak személyre szóló üzenetet küldeni. Dia él is a lehetőséggel, s egy karácsonyra időzített üzenetet küldet a Télapóval Rebekának, a keresztlányának és Grétinek, a kistesójának.

Télapófalván természetesen ajándékbolt is található, de a magas árak miatt inkább csak egy tiszteletkört teszünk benne. Emellett egy hatalmas oszlopon nyilak jelzik a nagyvárosok távolságát. Budapest sajna nem szerepel köztük, de számításaim szerint úgy 2200 km-re lehetünk otthontól légvonalban. Miután jól kinézelődtük magunkat, visszagurulunk a város szélére, ahol már idefelé egy hatalmas Lidl áruházat fedeztünk fel. Ismét elered az eső. Ma már legalább harmadszor. Nagybevásárlás következik, hiszen a következő lakott település – Kittilä – 150 km-re van innen. Néhány falut természetesen azért jelöl a térkép, de mint eddigi tapasztalatunkból kiderült, ez mindössze 8-10 házat jelent elszórva az út mentén, viszonylag nagy távolságra egymástól.

Egy buszmegállóban ebédelünk, majd búcsút intve a civilizációnak bevetjük magunkat a Lappföld végtelen rengetegébe. A Kemijoki egyik mellékfolyója, az Ounasjoki mentén indulunk észak-északnyugat felé. Ismét átlépjük a sarkkört, most már véglegesen. Jó hátszelünk van, 25-30 km/h-val repesztünk. Van is okunk a haladásra, hiszen már 4 óra elmúlt, a városnézés, múzeum és Télapó-látogatás a nap nagy részét felemésztette, így még csak 35 km-t jelez kilométeróránk napi táv rovata. Estig szinte megállás nélkül toljuk neki a néptelen, de nagyon jó minőségű országúton. Keresem a réneket, látok is egyet az országúton, de megijed tőlünk és beviharzik az erdőbe. Ilyen félelmetesek lennénk? Dél felől csúnyán sötét az ég, de valahogy elkerül minket a vihar. A Meltausjoki hídjánál találunk egy szuper táborhelyet a semmi közepén. Tejbedarát csinálok vacsira, ugyanis a holnapra vásárolt tej kiszakadt és 1 dl beleborult a táskámba. Csak ez a sok-sok szúnyog ne lenne! De ez még nem elég! Van még egy halom, a légynél kisebb, harapó bogár is, olyan, amit Connemarában (Írország) láttam utoljára. Ez a pöttöm kis rovar hatalmas harapásokat tud ejteni az ember bőrén, s még a szúnyogriasztószer sem tudja meghatni. Gyorsan lefürdünk a folyóban, Dia mosogatás közben belecsúszik a folyóba, s eláztatja a bal cipőjét. Este 8-kor már a csípéseinket kezeljük a rovarbiztos sátorban. Nyugalmas esténk van a Lappföld közepén, 50 km-re minden ember lakta településtől. Folyózúgás és magyar ember számára elképzelhetetlenül nagy-nagy csend.

Estig megtett összes táv: 583,0 km.

 

6. nap (2007. június 29. – péntek) - Lemegyünk a térképről

Meltausjoki hídja – Kaukonen – Kittilä – Sirkka (Levi-hegy) – Kögnäs - Ratuskylä

Táv: 127,7 km

Szabályosan menekülnünk kell a táborhelyről, ugyanis a sátorból kilépve megrohamoz minket a tegnapi rovarhad. Invázió alá vesznek minket, simabőrűeket, már nem bírunk hogyan védekezni ellenük. Nem véletlen, hogy 20 km hosszan le sem merünk szállni kerékpárjainkról. Egy buszmegállóban reggelizünk. Kihalt a vidék, eddig kb. 2-3 autóst láttunk, no meg pár rénszarvast az úton és egy egész csordát az út menti szántásban. Megállni nem lehet, annyira meleg sincs, az eget komor felhők takarják, s ahogy lassítunk, jönnek a szúnyogok is. Egyre jobban várjuk következő városunkat, Kittilä-t. De akkor lepődünk meg igazán, amikor kilométeróránk és a táblák szerint már csak 2 km-re vagyunk tőle, s civilizációnak még semmi nyoma. Egy merész kanyar után aztán végre feltűnik Nyugat-Lappföld legjelentősebb települése, az 5800 lakosú egyutcás, kopott városka. Ekkor már 95 km-t mutat az óránk. Az útikönyv szerint télen nagyobb a forgalma, ugyanis a közeli Levi-hegy síparadicsom. Elenyésző lélekszáma ellenére önálló reptérrel is büszkélkedhet, napi 4-5 járattal Helsinkibe. Találunk egy benzinkutat, ahol felpumpáljuk gépeinket, hiszen az elmúlt napokban már 1 bar megszökött a gumikból, majd találunk egy Kuukkeli Marketet, mely a Lappföld legismertebb bolthálózata. A finneknél, a svédekkel ellentétben már csak vastag, visszaváltható üvegekben lehet üdítőt kapni, az egyszer használatos üveg itt nincs forgalomban. Nagyon környezettudatos népek lakják ezt a vidéket. Mivel a nehéz üvegeket nem akarjuk cipelni, dobozos, rostos üdítőket vásárlunk. A boltban lehet kapni fél kilós rénszarvas konzervet is, de méregdrágán 20 euróért. Ezt inkább kihagyjuk. Veszünk inkább kenyeret két napra előre, tejet holnap reggelire. Konzervünk még van otthonról. Kerékpáros táskánkban az élelmiszer szállítására használt rész ismét színültig van, nem véletlen, most egy 197 km-es szakasz következik bolt és fontosabb lakott település nélkül. A város „főterén” egy jó forgalmú, de kiolvashatatlan nevű fagyizó mellett kajálunk, a szomszédos üzletben motoros szánokat lehet kapni. Rövid pihenő után ismét útra kelünk. A város végén elhaladunk egyetlen turisztikailag értékes épülete, a fatemplom mellett, majd a reptér következik, ahonnan már jól látszik a Levi 500 méteres csúcsa. A hegy tele van húzva drótköteles felvonókkal. Ez a Lappföld legnagyobb síparadicsoma, télen garantáltan havas lejtőkkel, hosszú szezonnal várja a síelés szerelmeseit. A hegy lábánál lévő részt profin kiépítették, szállodák, apartmanok sorakoznak, aztán mintha elvágták volna. Ismét kint vagyunk a Lappföld végtelen fenyőrengetegében. Egy gyors folyású folyót keresztez az utunk, partján sok-sok horgásszal. Mivel a következő hosszú szakaszon nem jelöl térképünk folyóvizet, lemegyünk a hídról a partra fürödni. Rengeteg a szúnyog itt is. A horgászok nyakig beöltözve, fejükön a méhészekhez hasonló hálót viselnek, s csak úgy kapkodják ki a halakat a vízből. Nincsen nehéz dolguk, hiszen errefelé folynak Európa halban leggazdagabb folyói.

Ma már nem tekerünk sokat. Másodrendű utunk közben döngölt földúttá változik, és a folyót elhagyva jóval hullámosabb lett a terep. Azt hiszem, kezdünk lemenni a térképről. A fenyvesben, egy kis tisztáson alig pár méterre az úttól táborozunk egy nagyon kis falu szomszédságában. Délben vásárolt virslit főzünk vacsorára, melyet finom lapp kenyérrel fogyasztunk a sátrunkban, ugyanis kint még riasztószerrel befújva is elviselhetetlen a rovaráradat. Bár még csak fél 8-van, de eszünk ágában sincs reggelig kimenni.

Estig megtett összes táv: 710,7 km.

 

7. nap (2007. június 30. – szombat)   - Úttalan utakon

Ratuskylä – Pokka – valahol a Lemmenjoki Nemzeti Park határán útközben távol mindentől

Táv: 104,1 km

Az eddigieknél jóval hidegebb reggel köszönt ránk. Az idő borult, szemerkél az eső. Az utolsó időjárás-előrejelzést Rovaniemiben, az Arikumban kaptuk, ekkor még nem erről volt szó. Még a sátorban reggeliztünk, nem valószínű, hogy a következő szakasz bővelkedni fog buszmegállókban. A földút sártengerré változott, s egyáltalán nem úgy néz ki, hogy hamarosan ismét aszfalton haladhatunk tovább. Emellé kapunk még kemény szembeszelet és alattomos buckákat. Küzdelem minden egyes kilométer, szitál az eső, kerülgetjük a kátyúkat, a pocsolyákat. Ahogy elindulunk, rögtön feltűnik, hogy változás történt az úton tegnap óta. Az út egyik fele keményen döngölt, mint ahogy tegnap, a másik felén friss, laza kavicságy van, melyen szinte lehetetlenség haladni. Először arra gondoltam, hogy bizonyára egy lánctalpas autó szedte fel a burkolatot, de sajnos nem volt ilyen szerencsénk. Alig tekertünk 10 km-t, s szemből feltűnt egy kavicsterítő autó, mely vastag kavicsréteggel terítette be az úttest másik oldalát is. „Ez rohadt nagy szívás!!!” – mérgelődtünk magunkban. Alig 15-tel zötyögtünk a sáros, kavicsos, pocsék minőségű úton. Meg kell állni öltözni, mert kezdek teljesen átfagyni. Hosszúnadrág, térdvédő, sapka. Nem lehet több 8 foknál. Ez már kezd nagyon durva lenni. A lábfejem még a gore-tex-es cipőben is teljesen elfagyott, alig érzem az ujjaimat. De nincs mit csinálni, haladni kell. Mást úgysem tehetünk ezen a néptelen vidéken. Eddig még csak-csak láttunk egy-két autóst, de itt már azt sem. Egész délelőtt ha 8 autó elhaladt mellettünk akkor már lehet, hogy sokat mondok. Egyetlen motiváló tényező a pontosan 10 km-enként kint lévő tábla, mely jelzi a következő két lakott település nevét és távolságát: „Pokka 44, Inari 150”. Errefelé még kisebb falvak sincsenek. Csak egyik domb a másik után, kemény tekerés felfelé, majd a szembeszél miatt lassú gurulás lefelé. Váltott vezetésbe kezdünk 5 km-enként cserélve húzzuk egymást. Ebédidőre aztán megérkezünk Pokkába. Ezen falu egyetlen jellegzetessége, hogy itt mérték az eddigi legalacsonyabb hőmérsékletet Finnországban: 1999 telén mínusz 51,5°C volt. De most sincs túl meleg. Vizesen, átfagyva, kőkemény és érzéketlen lábakkal keresnénk valami fedett helyet magunknak, de egy-két faházon kívül semmit nem találunk. Végső elkeseredésünkben kénytelenek vagyunk felállítani a sátrunkat, s odabenn ebédelni. Bebújunk hálózsákunkba, s megpróbáljuk felmelegíteni egymást és magunkat. Kint a parkolóban csak néhány német lakóautós van, ezen kívül tiszta világvége hangulat mindenfelé. Kb. egy-másfél órát kuksolunk sátrunkban, majd ismét felkerekedünk és nyomjuk tovább az egyhangú kilométereket. Egyetlen pozitívumként innen már egy szűk, aszfaltburkolatú út vezet Inariba. Délután szinte egyfolytában gyűrjük a végtelen dombságot, egy újabb 50-est hagyunk a hátunk mögött. Ezen a szakaszon hosszan a Lemmenjoki Nemzeti Park határán tekerünk, mely Finnország legnagyobb területű nemzeti parkja, sőt egy része még Norvégiába is átnyúlik. Megállunk az egyik bejáratnál, egy minden részletre kiterjedő térkép és információs tábla várja a látogatókat. A távolságok viszont iszonyat nagyok, a legközelebbi érdekes hely is legalább 10 km-re van, az ösvény meg csak gyalog járható. Valószínűleg nem egynapos túrázók keresik fel a barnamedve és rozsomák lakta végtelen fenyőerdőt.

Estére nagyon elfáradunk, az utolsó emelkedőkre már kész kínszenvedés feltekerni. Ez volt a legkisebb átlagsebességű napunk, mindössze 16,9 km/h-val haladunk átlagosan.

Az út menti irtásban keresnénk megfelelő táborhelyet, de nagyon göcsörtös a talaj, így nincs egyszerű dolgunk. Végtére is találunk alkalmas helyet a zuzmóval bevont talajon a sátrunknak. Főzőkockával vizet melegítünk, de csak nem akar megfőni a Maggi-tésztánk, így kissé ropogós formában kell elfogyasztanunk, de egy ilyen fárasztó nap után ez már nem szempont. A nap fénypontjaként otthonról hozott pisztáciát eszünk. Ez volt a leggyilkosabb napunk a túrán!

Estig megtett összes táv: 814,7 km.

 

8. nap (2007. július 1. – vasárnap) - Az Inari-tó partján

Valahol a Lemmenjoki Nemzeti Park határán útközben távol mindentől – Inari - Kaamanen

Táv: 89,7 km

 

Komor, hideg, esős reggel köszöntött ránk a semmi közepén. Szitál a köd és nincs több, mint 6-7ºC. A sátorban reggelizünk, majd beöltözünk, összecuccolunk és irányba fordítjuk gépeinket. A szembeszél ismerős tegnapról, így – tegnaphoz hasonlóan – 5 km-es váltásban húzzuk egymást. Egy folyó hídjánál állunk meg csupán pihenni, kocogok egyet, ugyanis megint elmerevedtek a lábujjaim.

Délután egy óra tájban hosszú idő után először tapasztaljuk a civilizáció jeleit. Azt, hogy városhoz közeledünk itt Finnországban a közvilágítás megjelenése jelzi jóval a lakott települések előtt. Majd jön a városnévtábla. De innen még mindig kilométerekre található az első ház. Így 197 km végtelen fenyves után minden apró jelnek nagyon tudunk örülni. Bár Inari - mint város – minden képzeletünket alulmúlja. Ha azt mondom, hogy Vasvár ehhez képest metropolisz, akkor talán mindenki érti, mire gondolok. Az útikönyv szerint egy alaszkai kisvároshoz hasonlít, kopott, régies, szétszórt házakkal. Itt található Finnország harmadik legnagyobb tava, az Inari-tó. A parton van valami hotel is, no meg egy turistainformáció. De számunkra a leglényegesebb dolog a vásárlási lehetőség, hiszen újabb 100 km következik komolyabb lakott település nélkül. Be is vásárolunk rendesen a Kuukkeli-Marketben. Veszünk Lapin Kultát is, mely az egész félszigeten ismert és elismert lapp sör, gyümölcsként jöhet egy kis nektarin, valamint csórok egy gombelemet Dia kilométerórájába, mely az esők hatására kezdi felmondani a szolgálatot. A buszmegállóban kajálunk a főút mellet, amin már jócskán nagyobb a forgalom, mint azon az úton, amin eddig jöttünk. Idő közben megjön a buszjárat is. Errefelé elég érdekes buszok járnak, a busz első ¾-e utastér, s kb. ¼-e, tehát elég nagy rakodótér. Busszal hozzák a városba az újságot, sőt talán még a postát is. Tiszta északi feeling! Csak az irritál minket, hogy az a pár ember, aki az utcán lézeng, lenge öltözetben, nem egyszer rövidnadrágban, rövid ujjúban van, miközben mi majdnem odafagyunk a padhoz.

Kaja után Diát beküldöm a „Turist Office”-ba, hogy kérdezze meg, meddig kell fagyoskodnunk. Egy szakállas fickó a recepciós, s mikor Dia megjegyzi, hogy milyen hideg van, röhögve csak ennyit mond: „Ugyan már, nincsen itt hideg! Csak egy kicsit hűvös.” A téli mínusz 40-hez képest mondjuk tényleg jó az idő, szó se róla, de azok a fránya lábujjaim csak nem akarnak kiolvadni. Szerencsére jó híreket kapunk, napokon belül javulni fog az idő, sőt a fickó olyan készséges volt, hogy kinyomtatja nekünk Nordkapp időjárását a következő egy hétre. Reméljük, jobban bejön ez az előrejelzés, mint még Rovaniemiben.

Ebéd után a közeli kempingbe megyünk, ugyanis azt az infót kapjuk, hogy itt lehet szaunázni. Ha már itt járunk Finnországban, a szauna őshazájában, mindenképp ki kell próbálni! Bár nem olcsó mulatság, 17 euró a bérleti díja egy ötfős szaunának. A kemping recepciójának kandallójában ég a tűz kellemes meleget árasztva. Egy fiatal hölgy készségesen közli töretlen angol nyelven, hogy egy órát várnunk kell, mert még be kell fűteni a szaunát. Be is ír minket 2 órával későbbre, 16:30-ra. Ekkor esik le, hogy Finnországban időeltolódás van az otthonihoz képest. Eddig nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki, hiszen úgyis mindig világos van, boltba pedig még csak kétszer jártunk az itt eltöltött 5 nap alatt. No nem azért, mert ilyen spórolósak vagyunk! Lemegyünk a Balatonunknál sokszor hatalmasabb ivóvíz minőségű tó partjára, melynek csupán egy kicsi, mindössze 40 km-es ágát látjuk, s távolban egy pár sziget emelkedik. Kivárjuk az egy órát, majd bemegyünk a több mint 100 fokos szaunába. Maga a létesítmény 3 helyiségből állt: egy öltöző, egy zuhanyzóhelyiség és maga a szauna. Állítólag Finnországban a legmagasabb az egy főre jutó szaunák száma a világban, otthon, munkahelyen, szállodákban, no és itt a kempingben is van egy. A finnek nem fürdőruhában szaunáznak. Ez most sajna nem egy eredeti fatüzelésű szauna, hanem már elektromos, mint amilyen nálunk. Ennyire jól szaunázás még nem nagyon esett télen sem. Érzem, ahogy lábujjaim vérkeringése újra megindul és két nap vacogás után újra van élet a testemben. Ez minden pénzt megért!

Egy óra alatt jól feltöltjük magunkat hővel, így már sokkal elviselhetőbb a kinti hőmérséklet is. Felpattanunk kerékpárjainkra és a város másik végébe lévő Siida-hoz sietünk. A múzeum a számik életével foglalkozik, bemutatja kultúrájukat, történetüket, s azt, hogy hogyan élnek ezek a vadon élő népek az év 4 évszakában. Bár nem akkora, mint az Artikum, de ez is látványos és érdekes tárlat. Van egy szabadtéri kiállítása is, mely a különféle hagyományos lakóháztípusokat ismerteti meg velünk, többek között gerendaházakat, földházakat és jurtákat. Meg is jegyezzük poénból, hogy jövőre ide hozzuk a gyerekeket az iskolából „Honfoglaló táborba”. Biztos tetszene nekik is.

A „szabadidős programokkal” ma is elment az idő, akárcsak Rovaniemiben, mindössze 60 km-t tekertünk még csak ma. De nem is baj, hiszen túratervünk szerint Inari a mai szakaszhatár, amit ezen túl megyünk az már mind-mind ráadás. No, azért nem állunk meg itt, hiszen túránk egyik legkeményebb 3 napos szakasza következik, napi 127 km-es átlagos távokkal egészen a Nordkappig. Este hat óra után már a szél is elállt, így szinte száguldunk a főúton tovább észak felé. Csodálatos terepen, kisebb dombvonulatokra felfutva, hosszan elnyúló tavak mentén haladunk. Jó érzés újra 20 km/h felett tekerni. Még egy 30 km-t megyünk. Az idő is javulófélben van, már 11 fokot mutat egy útmenti digitális hőmérő. Elhagyatott hétvégi házak között találunk szállást egy tó partján. Érdekes módon Inariban nem voltak szúnyogok, de itt most megint nagyon sok van. Az elmúlt napokban már profin kifejlesztettük sátorba-beadogató taktikánkat: cipzár le, cucc be, cipzár fel: mindez kb. 1 másodperc alatt. Bolognai Maggi tésztát főzünk vacsorára. A közeli rendezett házak teljesen kihaltak, csak néhány horgászt vélünk felfedezni a tóparton. Fürdünk egyet, majd eltesszük magunkat holnapra.

Estig megtett összes táv: 904,5 km.

Tovább a 3. szakaszra

(Irány a Nordkapp!)

 

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.