bmenu1     fb1    insta1  

Get to France 2002

Életem első, igazán komoly felkészülést igénylő kerékpártúrájára 2002 nyarán került sor. Pungor Zoltán barátommal 13 nap alatt eltekertünk Magyarországról Párizsba, majd 2 nap városnézés után a a visszautat is kerékpárral tettük meg. Összesen 3450 km-t kerekeztünk át az Alpokon és visszafelé a Duna-völgyén.

Hungary Slovakia ausztria Liechtenstein Switzerland francia nemetorsz

Két keréken Magyarországról Párizsba és haza

 

Útvonal:

Rajka - Bécs - Linz - Salzburg - Innsbruck - Zürich - Basel - Belort - Párizs - Nancy - Strasbourg - Regensburg - Passau - Linz - Bécs - Sopron

Táv:  3450 km

Időtartam:   28 nap  - 2 pihenőnappal

Résztvevők:

  • Pungor Zoltán
  • Puskás Zoltán


A túra története:

Hajnali 4:00-kor halk pittyegésre ébredtem. Mobiltelefonom jelzett, s mivel izgalmamban alig, s nagyon rosszul aludtam az éjjel, rögtön kipattantam az ágyból. Felkelve a tágra nyitott ablakhoz sétáltam, s kibámultam a borús, kihalt nyári éjszakába. Az aszfalt vizes volt, pár órája még eső áztathatta, párás komor légkör köszöntött ezen a jeles napon. „El sem hiszem - INDULUNK!”. Nagyon régóta vártam már ezt a pillanatot, de most, hogy elérkezett az idő, kissé elbizonytalanodtam. „Biztos, hogy jó ötlet? Elindulni az ismeretlenbe, egy „primitív” járgánnyal, hatalmas csomagokkal tekerni látástól mikulásig 1 hónapon keresztül? Hogy fogom bírni testileg és lelkileg? De ez a kisebb gond! Még szegény Pungit is belerángattam! Pedig ő még nem is annyira biztos önmagában, mint én, hiszen csupán tegnapelőtt derült ki 100%-ra jövetele! Ő hogy fogja bírni, ha még én sem vagyok biztos magamban? Pedig már évek óta készülök.” - kavarogtak a gondolatok kótyagos kialvatlan fejemben, miközben gépiesen elkezdtem felöltözni.

Előzmények

De ne vágjunk egyből a közepébe, hisz ennek a túrának megvolt a maga „kálváriája”. Hosszú rögös, út vezetett el 2002. július 15-éig, nagyon sok zsákutcával és buktatóval nehezítve. A párizsi túra alapötlete tulajdonképpen még az 1999-es Angel-Pungi és én közös erdélyi túránkon született meg. Ez volt az kirándulás, mikor Punginak betegség miatt a 9. napon fel kellett adnia a túrát és busszal tért haza, csupán kettőnknek sikerült az 1580 km-es kört teljesíteni. Ezen túra hajrájában Angel (Engelmayer Balázs) száját hagyta el az a meggondolatlan mondat: „Legközelebb majd Párizsba megyünk”. Játékosan elkezdtünk foglalkozni a gondolattal, s ahogy egyre jobban megfestettük képzeletünkkel az utat, úgy nőttön-nőtt az elhatározás is bennünk. 1999 novemberére már fejben elhatároztuk Angellel, hogy jövő nyáron nekivágunk! A hideg téli hónapokban szeretek a legjobban tervezni, így ahogy letudtam a nehéz vizsgáimat rögtön ráálltam a témára, s 12 útikönyvet elolvasva, számos átvirrasztott éjszaka után 42 óra tiszta munkaidővel cirka 3 hónap alatt elkészült az első, s talán legfontosabb dokumentáció, a 47 oldalas részletes túra- és útvonalterv. A megmérettetést 30 napra terveztem, melyből 2 teljes napot fogunk eltölteni a francia fővárosban. „A változatosság gyönyörködtet!” Ez az elv vezérelt gondos tervezésem alatt, így a lehetőségekhez képest odafelé és visszafelé eltérő útvonalat terveztem, csupán 226 km-t teszünk meg ugyanazon az útvonalon a Duna-folyam mentén Bécs és Linz között, de ezt is tudjuk szűkíteni a partok változtatásával. 2000 április elején bemutattam Angelnek a kész túratervet. Neki is nagyon tetszett az eredmény, s mindketten nagyon vártuk az indulást, melynek pontos idejét Angel katonai szolgálata miatt még nem tudtuk kitűzni, csak körülbelülire jelöltük meg augusztus hó elejét.

A tervezett indulás előtt kb. 3 héttel Angel viszont váratlanul visszamondta szándékát, s több apróbb indok között burkoltan azt fogalmazta meg, hogy barátnője válaszút elé állította: vagy a túra, vagy pedig a kapcsolatuk. Angel szó-mi- szó világéletében elég „papucs” volt, de ezt azért nem vártam tőle, hogy cserbenhagy kész túratervvel a kezünkben, s lelkileg teljesen felspannolva az indulásra. Így hát ottmaradtam egyedül, az idő vészesen szorított. Tettem még elkeseredett kísérleteket más barátaim irányába, de ezeknek is kudarc lett a végük. Itthon maradtam! A nyárból lassan ősz lett, Angel szakított a barátnőjével, s egy új lánnyal létesített viszonyt, mely még jobban borzolta a kedélyállapotomat, de ennek ellenére nem lett harag a barátságból (mely még azóta is tart). Megpróbáltam örökre eltemetni magamban ez a hosszas előkészületet, s annak legcsekélyebb gondolatát, hogy valaha még eszembe jusson eltekerni Párizsig. Ez egy jó ideig sikerült is.

2001 őszén aztán felkerültem Pestre, logisztikus lett belőlem. Kemény munka, kevés szabadidő, sok kötöttség. Ráadásul jött a tél, a sötét, a monotonitás, s szabadságvágyam újból előtört. „Miért nem tehetnék még egy próbát? Talán ad a Sors még egy esélyt” -gondoltam magamban, s meghívásom ekkor régi jó barátomhoz Pungihoz (Pungor Zoltán) intéztem. Egyrészt azért, mert már nagyon sok közös buliban részt vettünk, s talán vele tudtam a legjobban érezni magam ezeken a közös kirándulásokon. Számos közös egynapos, Fertő-tó körüli, s ezen felül egy számára balul sikerült erdélyi és egy nagyszabású MET (Millenniumi Emléktábor) túra jelentette közös múltunkat. Ráadásul ő most főiskolás, pláne tesi szakos, így még „szakmai gyakorlat” gyanánt is elmegy számára ez a túra. Nagyon reménykedtem, hogy nem mond nemet, s valóban így történt. Már nem tudtam annyira felpörögni, s nem is mertem, mint 2 évvel ezelőtt, de a felszín alatt lassacskán ismét nekiláttam az előkészületnek. Közben Pungi titkon ausztriai fociálmokat is dédelgetett, szeretett volna kikerülni egy határon túli csapathoz, s jó pénzért játszani. Ez majdnem keresztülhúzta számításaimat. Mire ismét nyár lett kezdődtek a halogatások, a próbajátékok, a határidők, s azt vettem észre, hogy már a nyár fele elment. Időközben felmondtam a cégnél, ahol dolgoztam. Több oka volt a szakításnak, nagyrészt anyagi és erkölcsi, de a felszín alatt közrejátszott a túra is. Úgy éreztem nem várhatok tovább, mégegy kudarcot nem tudnék átélni, ha kell, elindulok egymagam is. Pungi folyamatosan őrlődött a foci és a túra között, mindkét fronton meg akart felelni, mely komoly személyi konfliktusokat idézett elő nála. Én július 15-ben jelöltem meg a végső határidőt, amikor - ha kell - egyedül is nekivágok.


A felkészülés napjai

Július 12-én már az indulás lázában égtem. Váltottam EURO-t a kellő mennyiségben, viszont svájci frankból csak egy 20-ast tudtak adni a szombathelyi pénzváltókban. Remélem elég lesz arra a 2 napra! Pungi jövetele ekkor még mindig erősen kétséges volt.  Utolsó nagy „csatánk” Pungi barátnőjénél Krisztinél zajlott, aki szintén nem szívesen vált volna meg egy hónapra barátjától. Az idő viszont sürgetett, ugyanis délután 4-ig volt nyitva a biztosító, ahol megköthettük az utasbiztosításunkat. Végül, úgy ¾ 4 tájban Kriszti engedett (Örök hála érte!), s még az utolsó pillanatban beértünk a biztosítóba. Ez volt a fordulópont! Innen már mindkettőnk részére a felkészülésről szólt a hétvége. Gondosan kiválogattuk azokat a ruhadarabokat, amelyeket elvitelre szántunk. Nagyon körültekintően kell eljárni a felszerelés kiválasztásakor, hiszen nem mindegy hány felesleges grammot viszünk ilyen hosszú útra. Általában szerepel a listán egy tekerős póló, egy ujjatlan trikó, pár rövidnadrág és fehérnemű, egy „ünnepi” felszerelés, melyet csak a jeles alkalmakra tartogatjuk, egy pulóver 2 hosszúnadrág és egy esőkabát. Ennyi! Az egésznek kettő közepes méretű nejonszatyorban, a szatyroknak pedig a táska egyik oldalsó rekeszében el kell férnie. Ezenkívül tisztálkodó felszerelés, szerszámkészlet, elsősegélyláda, túraterv, térképek, s egyéb hasznos kellékek (gumiragasztó, tartalék belső, varrókészlet, zseblámpa stb.) alkották a felszerelésünk bázisát, melyhez hozzájött még a tekintélyes élelmiszer ellátmány, ugyanis a kinti költségeket megkönnyítve sok hazait szántunk az útra. 2 főzelékkonzervet, Maggi Finom Falatok tésztákat, májkrémkonzerveket, lekvárokat, mogyorókrémet, kukoricakonzervet, kolbászt és virslit is vettünk, mely jócskán nehezítette a biciklistáskánkat. Segítettem Punginak megritkítani az elég tekintélyes ruhatárát, ugyanis a táska méretei adottak voltak, ehhez alkalmazkodni kellett. Mikor a legvastagabb pulcsi itthomaradásáért küzdöttem egy jó beszólást elengedett a srác: „De akkor meg fogok fagyni az Alpokban!”. Ezzel vita lezárva, a pulcsi valahogy csak befért. Másik elvesztett küzdelmem a hatalmas, legalább 30 dkg súlyú hajzselé volt, mely Punginál alapkészletnek számított, holott ezt aztán tényleg nem tudta elhasználni a túra során (inkább sapkát hordott). A közös felszerelést úgy sikerült felosztanunk, hogy én vittem a hálózsákokat és az elsősegélycsomagot, Pungi pedig a szerszámokat, a sátrat és a bográcsot, s ezenkívül egy kis hátizsákot a kajának (ugyanis mégsem sikerült beférni a bicajos táskába, mondjuk hozzá kell tenni, az övé egy kicsivel kisebb volt, mint az enyém).

Pungi Anyukája vasárnapra igazi búcsúebédet készített, finom levessel, rántott hússal és bőséges körettel. Még utoljára jól degeszrezabálhattuk magunkat, abban a tudatban, hogy az elkövetkezendő 4 hétben ilyen kaját nagyon kis eséllyel fogunk enni. Ekkor már a Szülők is elfogadták az a megváltoztathatatlan tényt, hogy útra kelünk, s amiben tudtak megpróbáltak segíteni nekünk.

Vasárnap estére végeztünk az előkészületekkel, s nem volt más dolgunk, mint kivárni a reggelt, az INDULÁS NAPJÁT!


A TÚRA TÖRTÉNETE

1. nap    (2002. július 15. - hétfő)                                          3 ország, 2 főváros

Rajka - Rusovce(SK) - Pozsony - Kittsee(A) - Hainburg - Bécs - Greifenstein - Muckendorf

Táv: 147,86 km

A reggel 4 órai kelés nem esett nehezemre ezen a sötét nyári reggelen. A lakásunk teljesen üres volt, ugyanis Anyu és testvéreim Mohácson, apu pedig Zalakaroson nyaralt. Így nem kellett senkitől búcsúzkodnom, ezt már a hétvégén hosszas körtelefonokkal sikerült lebonyolítanom. Kitoltam az előző este gondosan felszerelt gépemet nappalinkból a kihalt utcára, s kezdetét vehette az egy hónapos őrület. A lakótelepen egyetlen árva lélekkel sem találkoztam, ami egyáltalán nem volt meglepő, csak a tőlünk pontosan fél kilométerre lakó Pungiék lakásában világított egy-két lámpa. Anyukája kíséretében hajtottunk végig a komor, sötét és kihalt utcákon egészen a vasútállomásig, ahol Pungi barátnője Kriszti várt ránk. A búcsú hosszú percei után 4:53-kor indult vonatunk. A „Piroska” hátsó ablakából sokáig integethettünk a két aggódó, s  minket fájó szívvel, nehezen útra bocsátó nőknek. Álmosan, unalmasan telt a vonatút. Először Csornán álltunk egy félórácskát, de reggelit nem tudtunk venni az állomás környékén. Hegyeshalomban átcuccoltunk egy másik vonatba, s kihasználva időnket megejtettük utolsó magyar bevásárlásunkat. Vettünk sok finomságot: kakaós csigát, Fantát, csokit és még más harapnivalókat. A második vonat Rajkáig vitt minket. 8:15-re érkeztünk meg a kis határfaluba. Első utunk nem a határ felé, hanem az ellentétes irányban lévő MOL-kúthoz vezetett, ugyanis Pungi - az erdélyi tapasztalatokból kiindulva - nem igazán akart elindulni egy jó kis „biológiai” témájú újság nélkül a messzi idegennek. Ilyen témában azonban nem tartottak lapot itt, így lassan bemelegedve nyomtuk a határállomás irányába, mely szinte a falu végén volt.

- „Hová lesz a mentet srácok” - kérdezte viccesen a határőr. Pungival ijedten összenéztünk, s nem is tudtuk mit mondjunk erre a kérdésre. Hiszen még olyan messze a vége, annyi minden történhet. Végülis Pungi szólalt meg: „Párizsba”. A határőr először viccesen felröhögött, visszaadta a papírjainkat, s csak ennyit tett hozzá: - „Aztán iskolakezdésre visszaérjetek ám!”

Szlovákiában egy szinte nullforgalmú úton haladtunk, pár falut érintve érkeztünk meg a fővárosba Pozsonyba. A város szélén lévő hatalmas TESCO hipermarketbe szalajtottam be Pungit, hogy nagymamámtól kapott szlovák koronákat finomságokra váltsa. Jó sokat körözött benn a srác, de megérte. Hozott kenyeret, sok édességet, köztük egy hatalmas Milka csokit és több zacskó finom szlovák cukorkát, melyek még sokáig jó szolgálatot tettek nekünk a vércukorszintünk stabilizálásában. Viszont amit keresett Pungi, azt még mindig nem találta meg. A korona még nem fogyott el szerencsére, így következő megállónk egy újságosbódénál volt. Az első komolyabb röhögő roham itt jött rám, miközben társam megvette a szinte kimondhatatlan nevű (legalábbis eleinte, később már folyékonyan ment) Ceské Loznicé c. „bulvárlapot”. Szlovákiában szinte egyáltalán nem adnak az útjelzésre, így táblák hiányában sikerült ezen a rövid, mindössze 18 km-es szakaszon elkeverednünk. Kittsee-nél egy autópályás határátkelőhelyen léptünk át Ausztriába. A határőr uticélra vonatkozó kérdésére, hogy az előbbi, kissé érdekes szitut elkerüljük, kórusban csak ennyit mondtunk: Wien. Kemény szembeszél fogadott minket Ausztriában, ahogy felvettük a nyugati irányt, mely tekintettel a túránk hosszára elég hervasztóan hatott ránk. Itt már gyorsan rácsatlakoztunk a „Donauradweg”-re (Duna-menti jelzett kerékpárút), mely jópárszáz km-en a kísérőnk lesz. Első nagyobb város a túra folyamán Hainburg volt. Itt pillantottuk meg először a Dunát. Szép kék volt,  tisztának  tűnt,  s  a  sodrása  sem  volt  akármilyen, bár nem fürödtünk. A parton nagyon jó helyen padokat találtuk, s elérkezettnek láttuk az időt az első ebédünk megtartására. Szlovák kenyeret ettünk magyar májkrémmel. Rövid szieszta után indultunk tovább.

Hainburg felett volt az első átkelés a Duna-hídon, Pungi el is cseszte rendesen,  ugyanis  a bal oldali, a középen futó országút és a víz felől is korláttal védett bicajos sávra hajtott rá, mely olyan szűk  volt,  hogy  állandóan  le  kellett  állnunk  elsőbbséget adni a szembejövő   "kollégáinknak", akik velünk ellentétben szabályosan közlekedtek. A túlparton rövid   kavicsos  rész következett,  majd ráálltunk az orrvérzésig nyílegyenes Duna-töltésre. Az  unalom  és  a monotónia órái következtek a Bécsig tartó mintegy 40 km-es  szakaszon. Néha egy-egy gátőrház, s bicajos csapat jelentett egy kis változatosságot. Lobau előtt  a  kerékpárútjelzés  -  számomra érthetetlen  okból - eltért a töltéstől, s jó nagy kerülővel találtunk csak vissza a Dunához. Szidtam is magamat érte rendesen. Átkeltünk egy hídon  a  "Donauinselre",  majd  egy  barátságos  stégen  fürödtünk  a teljesen  lezárt  kristálytiszta  vizű "Neue-Donau" ágban. Nem voltunk egyedül,  hiszen  ez  Bécs  talán  legnagyobb strandja. A mi stégünkön volt még egy szuper monokinis csaj a barátjával és egy másik család egy aranyos töpszli kutyával. A család egyik fiatal tagja hatalmas ívben küldte be kutyáját a Dunába. Jókat röhögtünk rajta, hogy repül métereken  keresztül a tacskóméretű blöki. Többször a srác is ugrott, s röptében  még  dobott  egyet szegény állaton, aki úgy tűnt, hogy azért bírja  a  kiképzést.

Miután meguntuk a strandolást, ugrálást nyeregbe pattantunk  és  átkeltünk a Nagy-Dunán Bécsbe. Kuriózumnak számított a nálunk  plázás autóparkolókból ismert körkörös bicajosfeljáró a hídra, mely  olyan  szelíden  emelkedett,  hogy  még le sem kellett szállni a gépeinkről, csupán megszédültünk egy kicsit. A Práterben kötöttünk ki. Végigjártuk a "Hauptalle"-t, mely Bécs legnagyobb szabadidő-központja. Igazi   "Margitszigeti"   hangulat  fogadott  rengeteg  futó,  sétáló, görkorcsolyázó és pihenő   emberrel.  Rövid  pillantást  vetettünk  az óriáskerékre,   s  a  mellette  elterülő  vidámparkra,  majd  irány  a Belváros.  Mivel időnk fogytán volt nem csináltunk városnézést, csupán egy  boltot kerestünk, majd kajáltunk, mert energiaszintünk lassacskán a  "piros  vonal  alá"  süllyedt. Néhány kisebb eltévedés után gyorsan megtaláltuk  az  utat  a  "Donaukanal" mentén nyugat felé. Azonban még hosszú forgalmas kilométerekbe telt mire sikerült elhagynunk a várost. Klosterneuburgban  vásároltam  még  üdítőt  a  vacsihoz,  majd Höflein községben  egy  alkalmasnak  látszó tűzrakóhelyen elkészítettük a túra első   meleg   ételét:  Füstlit  és  Sajtlit  főztem,  miközben  Pungi tábor-,   és   fürdőhelyet   keresett.   Nagyon   rosszul   voltam   a kimerültségtől  és az éhségtől, étvágyam sem volt igazán, de reméltem, hogy  ha  legyűröm ezt az amúgy isteni kaját az átlendít a holtponton. Már  kezdtem  aggódni,  mire  visszaért  Pungi,  s lelkesen újságolta: „Akkora fürdőhelyet találtam, el sem fogod hinni, s méghozzá nincs is messze".  Rövid  kerekezés  után  örömmel  tapasztaltam, hogy Punginak igaza  lett.

A Srác  igazi  „pezsgőfürdőt"  talált,  ami valójában egy Duna-holtág  túlfolyócsatornája  volt, ahonnan szép szintesen megoldva csobogott  le  a  víz.  Nem is kellett több nekünk már csobbantunk is! Kicsit feljebb találtunk táborhelynek alkalmas területet egy horgászhelyen   Greifenstein várával szemben, de  mivel  egy  - valószínűleg  helybéli csávó - folyamatosan figyelt minket (azt hitte, hogy  nem  látjuk),  mégiscsak  továbbindultunk,  pedig már sötétedett rendesen.  Kiértünk  a  Duna-töltésre, ahol aztán sátorhely nem igazán akadt.  Nemsokára  teljesen  sötét  lett. Már 1/2 10 lehetett, mikor a gát  nem a Duna felöli oldalán egy kis tóra és mellette egy viszonylag sima  placcra  lettem  figyelmes.  Letoltuk  a  bicajainkat  a meredek gátoldalról,  s Pungi elemlámpájának fényénél felnyomtuk a sátrat. Még annyi  erőm  maradt, hogy gyorsan megírjam a naplót. Ezen az estén nem kellett elringatni egyikünket sem. Úgy elaludtunk, mint a bunda.

Estig megtett táv: 147,8 km


2. nap (2002. július 16 - kedd)                            A Duna mentén - csuromvizesen

  1.  Freyenstein

Táv: 135,00 km 

A Wachauban  még egyszer sikerült jól szétáznunk, s csak közvetlenül Melk város  előtt  állt  el  ismét  az  égi áldás. Ez a városka a Duna fölé emelkedő  apátságáról  híres, ami szó mi szó tényleg csodálatos, s már messziről látható. Bicajunkat a sétálóutcán hagytuk, nem féltünk, hogy ellopják, hiszen nem egy a mienkénél jobb gép is állt ott felcuccolva, csak  az  értékeinket  ragadtuk  magunkhoz  és  gyalog  mentünk fel az apátsághoz. A rövid nézelődés után visszagurultunk a városba, majd egy padon  telepedtünk le egy elegáns kávézó mellett, s azon elmélkedtünk, hogy  milyen  jó  lenne,  ha mondjuk nem 2 euróba kerülne egy jó meleg kávé.  A  nap  hátralévő részében aztán szerencsére elkerült minket az eső. Ybbsben álltunk meg legközelebb. Pungi megtámadta a Billa-t, majd rövid  kevergés után a Duna-parton vacsiztunk. A később már szokásossá váló  hideg  élelmiszerünket  ettük:  halkonzervet,  melyhez  ma még a reggeliről  maradt  szétázott  zsemle  volt  a "köret". Innen már csak táborhelyet  keresni  indultunk  tovább.  Ami  azonban a töltésre való tekintettel  itt  sem  ment  könnyen.  25  km-rel  a  tervezett  távot megfejelve  a Struden-áttörés kellős közepén Freyenstein község felett találunk  egy  jó  kis Dunára néző telket. Este még csobbanunk egyet a Dunában (bárcsak ne lenne ilyen rohadt hideg),  majd  bevetettük magunkat a sátorba. Ettünk még egy TESCO- Gazdaságos kukoricakonzervet, csak, hogy ne kelljen tovább cipelni, valamint a horgászcsávó csokijai is szép lassan eltűntek. A ma estére tervezett sólet- és lencsekonzerv viszont  érintetlen  maradt,  így - mivel nem akartam tovább cipelni - tudván,   hogy   erre  fogunk  visszatérni  bő  három  hét  múlva  egy nejlonzacskóban egy bokor alá rejtettem a kaját. Viszonylag korán, már 9 óra felé nyugovóra térünk.

Estig megtett táv: 284,2 km


3. nap    (2002. július 17 - szerda)                               Nagyváros a Duna-mentén: Linz

Táv: 116,88 km 

Reggel ismételten esőre ébredtünk. Félálomban vártuk, hogy elálljon, s közben  csak  kinnrekedt bicajainkat és cuccainkat féltettük, de 9 óra tájban  keményebbre fordult helyzetünk, ugyanis nem volt mese, eső ide vagy  oda  indulnunk  kellett tovább. Fintorogva belebújtunk a tegnapi nedves  hideg  ruháinkba,  majd sátorbontás és indulás volt a program.

Wallsee felett az erőművön a térkép jelzésével ellentétben nem tudtunk átkelni  a  túlpartra  így  ezt  csak Mauthausennél tettük meg. A szép városka  után  rövid pihenőre tértünk, majd ismét felvettük a harcot a még  mindig  uralkodó  szembeszéllel. Egy rövid szakasz következett az országúton,  csak  úgy  rövidítés  gyanánt,  aztán  irány ismét a Duna partja.  A  töltés  egy  idő  után egyre kiépítettebb, gondozottabb és népesebb  lett.  Nem  véletlen,  hisz hamarosan elértük Ausztria egyik nagyvárosát  Linzet.  Visszatértünk  a jobbpartra, s pár perc sem telt el,  máris  a  macskaköves  óvárosban  voltunk.  Megnéztem  2 gyönyörű templomot,  majd  a sétálóutcára "tévedtünk", ahol a villamosforgalmon kívül  semmi  sem  nehezítette a közlekedésünket. Egy EuroSparban vett Pungi  ebédet, majd rövid kaptató után nagy forgalommal övezve hagytuk el  a  nagyvárost.  Még a Nap is kisütött, bár a vészjósló felhők még mindig megmaradtak a látótávolságban.  Linz reptere mellett  is elhaladtunk, s  testközelből  tapasztalhattuk,  hogy is száll fel egy hatalmas   utasszállító. 

Hörsching  községnél  aztán  egy  viharfelhő vészesen  közel  merészkedett hozzánk, így az újbóli elázást megelőzve egy  állomás  biciklitárolójában  húztuk  meg  magunkat. Ebédeltünk is egyet,  desszertnek  pedig  még  mindig  ott voltak Pungi Szlovákiában vásárolt  cukorkái.  Mivel  a  vihar  nem jött a továbbindulás mellett döntöttünk. Welsig iszonyatos szembeszéllel kellett küzdenünk nyílegyenes  1-es  sz.  úttal  párhuzamos  kerékpárúton.  A városnézés ezúttal  elmaradt, csak vizet felvenni álltunk meg a vasútállomáson, s a  város  után  letérve  a  főútról  szállás  után  néztünk.  Egy sűrű fenyőerdőben  nem  messze  a  Traun folyótól állítottunk sátrat, vacsi pedig  ismét  meleg kaja: Maggi Finom Falatok volt. Este legurultunk a gyors folyású  Traunhoz,  s tisztálkodás céljából csobbantunk egyet a kb.  combig érő jéghideg vízben. Miközben tekertünk visszafelé kaptunk még egy rövid zuhéjt (csak hogy még véletlenül se maradjon rajtunk tusfürdő).

Estig megtett táv: 401, 2 km


4. nap     (2002. július 18. - csütörtök)                            E(l)ső találkozás az Alpokkal!

  1. Wels  --  Vöcklaburck  - Seewalchen - Attersee - Nussdorf - Mondsee - Thalgau - Salzburg

Táv: 109,48 km 

Fél  nyolckor  keltünk. Hogy milyen az idő azt csak a sátorbontás után volt  módunk  megállapítani,  miután  végleg elhagytuk a szinte éjjeli sötétséget  nyújtó  fenyvest. Közvetlenül indulás előtt adtam egy kis étolajat a már napok óta ázó csikorgó láncoknak, így könnyebben indult a nap!  Természetesen a fenyőkön túl borult ég fogadott, de az eső  (még)  nem  esett.  Kis  utakon haladtunk Lambachig, ahol reggeli közben  ismét kaptunk volna egy jó zuhéjt, de egy buszmegálló rögtön a segítségünkre  sietett. Tettünk pár megjegyzést a szokatlanul hideg és nedves  "nyári"  időjárásra,  majd  nem méltatlankodtunk tovább, hanem indultunk.

A szembeszélben sem kellett csalódnunk, fújt rendesen ahogy szokott. Vöklabruck óvárosában egy városkapu alatt húztuk meg magunkat a következő "adag" elől, közben a város lakói furcsa tekintettel néztek  a  két  szétázott  mocskos,  sáros  kerekesre.  De minket ez egyáltalán nem zavart.  Seewalchen  után  aztán  megszűnt az unalmas egyenes   szakasz,  s  végre  elértük  túránk  első,  egyben  Ausztria legnagyobb  alpesi  tavát  az  Attersee-t.  Ez  az  égszinkék,  ivóvíz minőségű  21  km,  hosszú 171 m mély és 2-3 km széles tó mindkettőnket lenyűgözött.  Úgy  nézett  ki,  mint  egy  fjord.  Nem  csoda,  hogy a folytonosan  zuhogó  esőt feledve a csobbanásról beszélgettünk, de nem álltunk  meg  mégsem,  hisz  így is "fürödtünk" eleget. Kevéssel odébb találtunk   egy   "Attersee-Radweg"  jelzésű  bicikliutat,  s  abban  a reményben, hogy talán kisebb lesz a forgalom elindultunk rajta. Ez is a tóval  párhuzamosan, csak kissé magasabban távolabb tőle haladt, enyhe dombokkal  és  lejtőkkel  kísérve.

Itt történt, hogy egyik lejtő után enyhe kanyarral egy fahíd ívelt át egy kis patakon, majd újból kaptató következett.  Az energiamegmaradás törvényét figyelembe véve próbáltam nem fékezni, ám ahogy rászaladtam a nyálkás, síkos hídra éreztem, hogy lassan  elvesztem uralmamat a gép felett. Hiába próbáltam visszahozni, a  csomag  súlya  már  kibillent nyugalmi állapotából, így 3-4 méteren keresztül  az  oldalammal  is volt alkalmam tesztelni a híd síkosságát. Közben hátsó kerekem a híd egyik korlátjának csapódott, s leeresztett. "Semmi  bajom"  nyugtattam  meg  nevetve  Pungit,  ám  amint felálltam láttam,  hogy rendesen megzúzódott a bal combom. De nem törődtem vele, inkább  feltoltuk  a  bicajokat  az emelkedőre és nekiálltunk a defekt megjavításának.

Ez nem  volt  egy  sablon  kerékcsere!  Ugyanis  a tartalékbelsőt   feltéve  megintcsak  leeresztett  a  kerék,  majd  még kétszer.  Már  nagyon idegesek voltunk, mikoris arra lettem figyelmes, hogy  az  abroncs  belső  felületén  az  egyik  küllő  jobban ki áll a többinél.  "Ez  szúrja ki állandóan ezt a rohadt gumit" - fakadtam ki, miközben  már  a  harmadik  foltot  helyeztem fel egymás fölé a vadiúj belsőre.  Pungit  sem  kellett  bíztatni,  rögtön  lefedte  egy  rakás szigetelőszalaggal a gyanús felületet, így most már nagyobb reményekkel pumpáltuk  fel a belsőt. Sikerült! Indulhattunk tovább. Pár méter után felfedeztem,  hogy jó nagy nyolcas keletkezett az első kerekemben is az esés  következtében,  ezt  azonban  a  túra  végéig sem javítottuk ki.

Visszatértünk inkább a "biztonságos" országútra, s a tó egyik hosszát végigtekerve  Nussdorf községben álltunk meg ebédelni. Természetesen közvetlenül  a  tóparton. Olyan félelmetesen átlátszó volt a víz, hogy még  a  szereléstől  olajos, piszkos kezünket is pironkodva mostuk meg benne.

A Mondsee a túlpartján már járható volt, s így, hogy ne kerüljünk nagyot nem tekertünk vissza St. Gilgenbe,  hanem  egy komoly 10%-os emelkedő megmászásával tartottuk a nyugati irányt. Thalgauban vettem vacsit egy húsboltban, egy  falatnyi szafaládét  majdnem  2  euróért.  Reméljük, hogy az íze is olyan magasszintű lesz,  mint  az  ára!

Megmásztuk a túra első komolyabb emelkedőjét, egy kb. 10%-os 1,5 km hosszú dombot. Szenvedtünk rajta rendesen, nem is gondolván, hogy ez az elkövetkezendő napokban általános dolognak fog számítani.  Most  már  csak arra kellett "ügyelnünk" nehogy véletlenül  beguruljunk  Salzburgba,  ugyanis  a  városnézést másnapra terveztem.  A  város  előtt  5  km-rel egy böhöm nagy  szikla  tövében találtunk  táborhelyet.  A közelben lévô jéghideg forrásban fürödtünk, majd  - mivel a szafaládé általában melegen jó - hurkapálcika vastagságú nedves ágakból, egy útközben leszaggatott neonzöld plakátot  használva gyújtósként  nekiláttam  a  tűzrakásnak,  miközben  Pungi  a  sátorral bajlódott.  Nagy nehezen begyulladt a tüzecske, bár hőkibocsájtása nem volt éppen optimális. Kemény fél óra főzőcskézés után Pungi az ujjával megállapította,  hogy  fürdővíznek  épp  ideális  lenne a víz, így nem maradt  más,  mint  a  langyos szafaládé mustár nélkül. Fő hogy legyen valami  a  gyomrunkban. 

Estére nagyon lehűlt a levegő, s eső sem volt kilátásban, így gondoltam előkeresem az eddig gondosan őrzött egyetlen pulóveremet.  A kicsomagolás után szomorúan be kellett látnom, hogy a melegholmis zacskóm teljesen  átázott,  így  már  csak  hálózsákom melegében  bízhattam.  Be is bújtunk a sátorba gyorsan! Kalandos nap volt a mai!

Estig megtett táv: 510,6 km


5. nap     (2002. július 19. péntek)                Hatalmas hegyek, csodálatos folyóvölgyek

  1. Salzburg  - Bad Reichenhall - Lofer - Waidring - St. Johann - Kufstein - Wörgl

Táv: 135,25 km

Éjszaka nagyon lehűlt a levegő, így szinte a csontomig hatolt a hideg, mikor  1/2  8  tájban  kimásztam a sátorból. Még a leheletem párája is látszott.  Didergés helyett azonban keltettem kollégámat, s a szokásos reggel  összepakolás  után  már  gurultunk  is  Salzburg  városába.  A városhatár után nemsokkal Pungi egy Zielpunktra lett figyelmes. Amíg ő bevásárolt   én   kezdtem   "felengedni"   ugyanis   az  egyre  jobban felszakadozó   felhők   között   előbukkant   a   Napocska.   Salzburg központjában a Salzach-folyó partján elhelyezett padokon reggeliztünk. Pungi  ismétcsak hódolhatott talán egyetlen rossz szokásának: etette a galambokat.   Meglesz   ennek  még  a  bötje  :-)

Lesétáltunk a bicajokhoz,   majd   a  hídon  átkelve  bevetettük  magunkat  Salzburg forgalmas,   hangulatos   belvárosába.  Elsőként  Mozart  szülőházához mentünk,  majd  a  Szent  Péter  templom és a Dóm következett. Itt még képeslapot  is  vettünk.  A  dóm  melletti térről szép kilátás nyílt a mellette  magasló Hochensalzburg várára, de mivel már 11 óra felé járt ezt a látványosságot most kihagytuk. Az óváros felé vettük az utunkat, pár  kilométer  macskakövezés,  majd  a  123  m  hosszú  Neutor alagút következett, melyhez külön kerékpárosjáratot is fúrtak. Ez már Nyugat!

Rövid kaptató közeledett a 778-rel a  tengerszint  felett  lévő  Waidring  községig, mely a tábla szerint 1998-ban  Ausztira  legszebb települése büszke címet kapta. A hely már Tirol tartományhoz tartozik. A falu fekvése tényleg csodálatos, minden irányból  hegyek övezik, melyek közül a legszebbek az északra elterülő néhol  havas  Wilder-Kaiser 2000 feletti csúcsai. Olyan volt az egész, mint  a  mesében.  Itt  nem lehetett elfáradni, minden kilométer külön élmény  volt.

Ma igencsak maximalisták voltunk (vagy  még  nem elég fáradtak), így a szakaszhatárt 59 km-rel megfejelve  egészen  Wörgl  városáig  jutottunk.  Mivel  az Inn-partja nem bizonyult jó táborhelynek, Pungi javaslatára az egyik patak mentén indultunk  el  fel  a  hegyekbe.  A  városból  kiérve  a műút földúttá változott,  s nemsokára egy hatalmas fal magasodott elénk. Innen olyan szűk  lett  a  patakvölgy,  mint  maga a patak, mely egy 7 méter magas vízesés formájában zuhogott alá. Mellette egy fémlépcső indult felfelé a  sziklára  olyan  magasra,  hogy  nem  is  láttuk  a  tetejét. Itt a katlanban  állítottuk  fel a sátrat. A vacsi Maggi Finom falatok volt: tészta  sonkás sajtos szósszal. Gyorsan betöröltük, aztán még este úgy döntöttük,  hogy  megnézzük hol is ér véget a lépcsősor. Azt nem tudom hány  lépcsőt  másztunk  meg,  de felérve már szinte nem is látszott a sátrunk. Fent valami forrásfélére leltünk, mellette egy figyelmeztető tábla  tiltotta  meg a továbbhaladást. Ennyi elég is volt nekünk mára.

Visszalépcsőztünk  a  sátorhoz  majd az esti fürdőzés következett. Nem éppen  szokásos  formában: a vízesést használva zuhanyként! A hatalmas erejű  jéghideg víz szinte összeroppantott minket, de legalább tiszták lettünk.  Mire  végeztünk már szinte teljesen sötét lett. Hiába, itt a szurdokban gyorsan lemegy a Nap. A sátorba bebújva azon gondolkoztunk, hogy  lehet,  hogy az sem volt ideális döntés, a táborhelyet illetően. A  vízesés  robaja  nagyobb  volt,  mint  hittük.  De Pungi ekkor már viccesen csak ennyit mondott: "Pusi elfelejtetted elzárni a zuhanyt".

Estig megtett táv: 646,1 km


6. nap     (2002. július 20 - szombat)                             Meleg nap az Inn-völgyében

Wörgl - Brixlegg - Schwaz - Hall - Innsbruck - Silz - Haiming

Táv: 122,83 km 

Újabb 35 km állandó  tekerés  után végre elértük a várost. Csodálatos fekvésű hely ez  is,  hangulatos  belvárossal.  Egy Spar parkolójában ebédeltünk, s csak  utána  indultunk  az  óváros  meghódítására.  Az utcákon itt már jelentős  tömeg fogadott. A várostoronyba ugyan nem mentünk fel, de az Inn  folyó  hídjáról festői panoráma nyílt. A 2000-2500 méteres hegyek közt  elterülő  városka  mindkettőnk  tetszését  elnyerte.  A városból kivezető  kerékpárút  közvetlenül  a  repülőtér  kifutópályája mellett haladt  el.  Átkeltünk  az  Inn-folyón, majd - mivel tombolt a hőség - rögtön lekanyarodtunk, s a folyó köves partjára tekertünk.

Több napozó emberkét  láttunk,  de  számunkra  furcsa  módon senki sem fürdött. De minket   ez   nem  keserített  el.  Átvedlettünk  és  irány  a  folyó. Csobbanásaink nem voltak hosszúak, ám annál tartalmasabbak. Az "ilyen" hideg  víz  és  a köves, mezítláb nehezen járható part azonban jócskán rontotta   a   "strand"  minőségét.  Nem  sokkal  később  láttunk  egy utasszállítót,  mely  kb 20 méterre a folyó felett repült el, hiszen - mint  már  említettem  -  Innsbruck reptere közvetlenül a part mellett van.  Kb. 1/2 4-ig beach-eltünk, majd vissza a kerékpárútra, mely ezen a  szakaszon  kivételesen kavicsos volt. Rietz-ben pihentünk ismét egy rövidet, s egyre jobban éreztük, hogy energiánkat fokozatosan kiszívja a  Nap,  s  az a "sunyi" szembeszél. Haiming községet értük el estére, mely  elsősorban  a  raftingról  híres.  Az Inn ezen a szakaszán sokan hódolnak  ennek  a  vadvízi sportnak, erről este a saját szemünkkel is meggyőződhettünk.  A  faluban  is  több  háznál  hatalmas cégtáblákon: "Raftingtúrák  szervezése"  felirat  vigyorgott.  Az Inn túlpartján egy nyugodt  kis  mezőn  állítottunk  sátrat. Csak a közeli autópálya zaja hallatszott  egy  kissé,  de  helyszűkében, vagy ez, vagy a vasútvonal mindig hallótávolságon belül  volt. Vacsora  gyanánt  elkészítettük az utolsó  Maggi Finom Falatok adagunkat: tészta paprikás csirke, illetve gombás-sonkás  szósszal  volt a menü. A jóidőt megünnepelve én még egy teát  is  főztem. Este megejtettük a szokásos fürdésünket a félelmetes sodrású vadvízben, majd a sötétség beálltával nyugovóra tértünk.

Estig megtett táv: 768,9 km


7. nap (2002. július 21. - vasárnap)                           „Csúcsrajáratás” az Alpokban

Táv: 111,45 km

A sátorból kinézve egy komplett focicsapat reggeli futóedzésének lettem hirtelen szem- és fültanúja egyben. Ez a nap is jól indul!

Elérkeztünk  első  vasárnapunkhoz, mely - be kell, hogy vallani- kissé felkészületlenül  ért  minket.  Amíg itthon egyre nagyobb "divat", hogy vasárnap is  évről  évre  több bolt tart nyitva, addig nyugaton ezt a napot  teljesen  a  pihenésnek  szentelik.  Elsőként a haiming-i Billa előtt kellett csalódnunk. Ekkor a közeli nagyobb várost Imst-et tűztük ki.  Az út folyamatosan emelkedett, s lassan eltávolodtunk az Inn-től. Imst előtt egy 400 m hosszú alagúton áthajtva egy csodás völgykatlanba értünk  melynek legmagasabb pontja volt Imst városa. Tehát továbbra is csak  felfelé.  A  város  teljesen  kihalt  volt.  Csak  néhány  ember lézengett  az  utcákon,  de  ők  is  csak  azért  hogy  eltakarítsák a feltehetően  előző  esti  buli maradványait. Egy öreg nénikét kérdeztem meg,  hogy  hol  találunk nyitva tartó boltot. Az eredmény kiábrándító volt.

  Utolsó megoldásként visszagurultunk a városhatárhoz, s egy Esso benzinkút Shopjában vettünk 6 db zsemlét és egy liter tejet kemény 640 Ft-ért  (átszámítva).  Ez aztán drága reggeli volt, még így is, hogy a Nutellát otthonról hoztuk. Evés után már jóval nagyobb energiaszinttel másztunk  át  ismét  a városon, mely után egyre jobban összeszűkült az Inn völgye. Két alagutat is megjártunk, egyik 800 méter körüli volt, a másik  pedig  pontosan  1250  m. Landeck városában tartottuk az utolsó Arlberg   előtti   "taktikai"   pihenőnket.  Én  a  hegymászásra  való tekintettel  felpumpáltam  a  bicajom,  ám elügyetlenkedtem a dolgot, s kiszabtam  a  szelepet  az  első gumiból, így a pumpálást gumicsere is követte.   Pungi  nem  volt  jelen  az  esetnél:  a  szó  legszorosabb értelmében  szart  az  egészre  (egy mobilvécében).

Landeck után aztán elhagytuk  az  Inn-völgyét,  melyet  pillanatokon  belül észrevettünk, ugyanis folyamatosan  emelkedtünk. St. Antonig csupán egyszer álltunk meg  egy  rövid  időre.  Összesen  467 métert emelkedtünk 29 km alatt. Láttuk  ahogy  az  autópálya  szépen eltűnik Európa leghosszabb közúti alagútjába a 13980 m hosszú "Arlbergtunnel"-ba. Pungi meg is jegyezte, hogy  mi lenne, ha mi is arra mennénk, de ezt inkább nem vállaltuk be.

Érdekes kis állomása volt ennek  a  helynek:  minden megvolt benne ami egy vasútállomáshoz kell a síneket  és  a  vonatokat kivéve. Később megtudtuk, hogy manapság már földalatti  állomás  van, ugyanis a vasút is alagútban halad át a hegy alatt.  Amíg Pungi az aluljáróban fagyoskodott én megkerestem a közeli Vallugabahn állomását, ám az információnál közölték, hogy a szél miatt nem jár a drótkötélpályán közlekedő libegő. Nagyon le voltam törve. Az állomás  előtt  óriási kijelzőn ugyanis az állt, hogy a csúcson +4 fok mellett 290 cm-es a hó vastagsága. Visszasétáltam az aluljáróba s ebéd közben azon tűnődtünk, hogy mitévők legyünk. Ilyen szélben, még a 1795 m  magas Arlberg-hágónak sem volt kedvünk nekivágni. Visszamentünk hát a  buliba.  Pont jókor, hisz a falu fiataljainak fergeteges műsora zajlott  a  színpadon.  Hatalmas  sikerük volt. Különösen kitűnt itt a forgatagban  a  falu  lakóinak  különleges  hegyvidéki temperamentuma: nálunk  ilyen  időben üres lett volna az utca, itt meg - nem törődve a rossz  idővel  - mindenki jól szórakozott. Pedig még az eső is eleredt egy  rövid időre.

Délután 4 óra felé aztán némiképp javult az idő, így ismétcsak   a  Vallugabahn-hoz  siettem  miközben  Pungi  ottmaradt  a forgatagban.  Az  információnál  közölték,  hogy  5 perc múlva indul a következő  járat.   Futva  kerestem  meg  Pungit,  s épphogy elértük a libegőt.  A vezetőn  kívül  csak két utasa volt: mi. Az elsô libegő a 2070  méteres Galzig-hegyre vitt fel minket. Itt 8 fok volt, s a hegy oldalán kevéssel az állomás felett hófoltok csillogtak. Nem is kellett több nekünk rohanva közelítettünk a fehérség felé. Hamar kifulladtunk, de  tovább  gyalogoltunk  a  csúszós,  nedves és igen meredek zuzmóval benőtt  hegyoldalon.  Én  értem fel előbb, s már röpült is pár hógolyó Pungi  irányába.  Hógolyózás  közben  láttuk, hogy elindul a következő libegő  is  a  Valluga irányába. Gyorsan kiderítettük, hogy fél óra múlva ment a következő, addig nézelődtünk,  majd  mikor  már  nagyon  elkezdtünk  fázni bementünk az állomás  területére.  Jegyünk  azonban  csak  a  Galzigig  szólt,  így kiegészítettük,  s  -  összesen fejenként 20 EURO-ért elindulhattunk a csúcs  felé. 

Innen � gyors átszállás után - egy jóval kisebb libegő   vitt   fel   minket  a  Vallugára,  mely  már  vezető  nélkül közlekedett. Nyomta a szél rendesen. Fent a Vallugán közölték velünk, hogy  5  percünk  van,  ugyanis ekkor indul vissza az utolsó járat St. Antonba.   Nem  is  kellett  nekünk  több,  hisz  a  panorámakilátóban iszonyatos  szél és hideg fogadott minket. Kemény +4 Celsius fok!  Csináltunk pár fényképet, s körbenéztünk.  Mindenfelé  hatalmas  hóval  borított hegyeket láttunk. Alattunk  felhők úsztak a völgyekben. A 2811 m magas zord Vallugán már nyoma  sem  volt az életnek. A hegycsúcs körül zord kopár sziklák és hófoltok voltak.  Időnk  hamar  lejárt.  Visszalibegtünk  a Vallugagratra, s az átszállásig  még kimentünk hógolyózni egyet. Itt már volt hó rendesen! Ahogy   leértünk   St.   Antonba,   a   libegőből  kiszállva  hirtelen melegérzetünk  támadt. Ezt nevezik hőmérsékletkülönbségnek.

Este 6-kor aztán ismétcsak kerékpárunkra pattantunk azzal az elhatározással, hogy még  ma  megmásszuk  az  Arlberg-hágót.  Amihez a libegőnek csupán pár percre   volt  szüksége  az  nekünk  komoly  erőfeszítésünkbe  került. Keményen 10-13%-os meredekséggel emelkedett az út. Visszanézve láttam, hogy  Pungi  az elsô kilométer után leszáll gépéről, nem sokkal később én is követtem a példáját. A térkép szerint 7 km-en emelkedik az út az 1795  méter  magasságban  lévő  hágóig,  ebben  a  tudatban nézegettem kilométerórámat.  Minden  fél  kilométernek külön tudtam örülni. Az út felénél már   nem   láttam   Pungit  annyira  lemaradt.  Káromkodva, szidkozódva tolta a gépét valahol. Beértem egy félalagútba (ez úgy néz ki,  hogy egyik oldala, s a teteje zárt, a másik oldala nyitott), majd áttolva  a  gépemet  a  elbújtam a bejáratnál. Kb. 5 perc múlva jött a kollégám    bőszen    tekerve,   én   pedig   előugorva   egyszemélyes szurkolótáborként  bíztattam.  Nem igazán hatott a bíztatásom, ugyanis párszáz  méter  múlva újból leállt a srác, így ismétcsak beértem, s el is  hagytam.  Ám  rövidesen  én  is  gyalog  folytattam  utam  abban a tudatban,   hogy   már  "csak"  3  km  van  hátra.  Az  utolsó  előtti kilométernél aztán alábbhagyott az emelkedő intenzitiása, így bevártam Pungit,  s  csináltam  róla  egy  sztárfotót  egy  13%-os lejtőt jelző táblával  az előtérben. Innen együtt haladtunk tovább. Utunk rövidesen egy  alagútba  ért, majd ismét kicsit erősebb kaptató következett, s - ahogy  beígérték  a  7.  keményen  kapaszkodó  km végén elértük a hágó tetejét. Hatalmas érzés volt! Előretekintve a völgyben messze látszott a kanyargós szerpentín: az az út ahol majd haladni, száguldani fogunk. Pungit  küldtem  előre,  s fél perccel utána indultam én is.

A hágóval elhagytuk   Tirolt,   s   egyúttal   elértük   Ausztria   legnyugatibb tartományát:  Vorarlberget.  A  száguldás,  hatalmas érzés egy bicajos számára,  pláne ilyen magasságból és ennyi szenvedés után. Engedtük is a  gépeket  rendesen.  A  hajtűkanyarok  miatt  eleinte  csak  50 km/h sebességre  tudtunk  felgyorsulni, de nemsokára beértünk egy alagútba,

Továbbmenni már semmiképp nem akartunk, így letekertünk az Allfenz folyó partjára. Az Alpok meredek vonulatai - mint általában - itt is nagyon kevés helyet hagytak a civilizáció számára, tehát sok választásunk nem volt. Egészen extrém táborhelyünk volt a mai éjszaka. A folyó duzzasztóműve közelében egy nagyfeszültségű villamosvezeték alatt, s az autópályától mindössze 10-20 méterre. Az instant kaják helyett ma egy „igazi” tábori vacsit terveztem: tejbedarát. A tejet még a „nagy hegy” túloldaláról, a darát és a cukrot pedig egészen otthonról cipeltük idáig. A folyó medrében egy kis szigeten uszadékfából raktunk tüzet, s gyorsan kész lett a finom édes csemege. Kakaóporunk sajnos nem volt, de nekem így is nagyon ízlett. Sajnos Punginak nem tartozik kedvencei közé a tejbedara, s ez ezen az estén sem alakult másképp. Naplemente előtt még gyorsan elmosogattunk, s a „fürdőzés a jéghideg patakban” című történet sem maradhatott ki. Este nem törődve az autópálya zajával gyorsan nyugovóra tértünk.

Estig megtett táv: 880,4 km


8. nap     (2002. július 22. hétfő)                                            Ízelítő a Svájci Alpokból

Bludenz - Nenzing - Feldkirch - Vaduz (FL) - Blazers - Sargans (CH) - Wälenstadt - Mals - Niderunnen - Lachen - Wädenswil

Táv: 132,68

Éjszaka hatalmas vihar tombolt! Hiába itt a hegyek között nem lehet előre kiszámítani az időjárást. Egyik pillanatban süt a nap a másikban pedig már zuhog az eső. Szerencsére reggelre csak a nyomai látszanak a nem mindennapi zuhéjnak. Bludenz ismétcsak meglepetéseket tartogat számunka. A belvárosban nem található egyetlenegy normális bolt sem. Kénytelenek vagyunk korgó gyomorral továbbindulni. Szerencsére a közeli Nenzing falu előtt már messziről feltűnik a BILLA felirat, így nem kell félnünk attól, hogy éhen maradunk. A bevásárlás slusszpoénja, hogy Pungi a sorok között nemcsak finomabbnál finomabb élelmiszerekre, hanem 10 ropogós EURO-ra is bukkant, így - az átlaghoz képest - fejedelmi reggelit szolgáltatott. Az eset feldobta a hangulatunkat, így jókedvvel vágtunk neki a mai nap megpróbáltatásainak.

Feldkirchig egyre nagyobb forgalom uralkodott az úton, sőt még egy motorosbaleset mentésének is a szemtanúi lehettünk. A várost egy rövidke alagúton közelítettük meg, de nem álltunk meg, átverekedtük magunkat az itteni viszonyokhoz képest szokatlanul forgalmas városon a határátkelő felé. A határőrök csak jelképesen voltak jelen ezen a kis határállomáson, ugyanis folyamatosan haladt a forgalom, útlevélre sem volt szükség. Most már elmondhattuk magunkról, hogy 8 napi tekerés, és több komoly hegy megmászása után hosszában áttekertük Ausztriát, s elértük Liechtensein miniállamot.

Megállás nélkül haladtunk az „országocska” egyetlen főútján. A települések szinte egymást érintették, itt minden helyet ki kell használni. A rendezettségre itt sem lehetett panasz, s a bicikliút sem maradhatott el. Kb. fél óra tekerés után elértük a fővárost: Vaduzt. Mondanom sem kell, nem egy tipikus európai „city”-be érkeztük meg, hanem egy 4600 fő lakta kisvárosba. A szépségére viszont nem lehetett panasz. A főtérré szélesedett sétálóutca modern volt és rendezett, fölötte pedig a hegyen a vár magasodott. Képeslapot vettünk, majd rövid sétánk során egy Internet-portálra lettünk figyelmesek. Nem hagytuk kihasználatlanul a kínálkozó lehetőséget írtunk haza SMS-eket az otthoniaknak. Még készítettünk egy fényképet „Pungiról, az űrhajósról”, s elhagytuk a várost.

Hamarosan elértük Liechtenstein utolsó városát - Blazers-t - majd a Rajnán átkelve újabb ország köszöntött ránk: a 6,5 millió lakosú soknyelvű, független Svájc. Sargans volt az első városunk, s gyomrunk az órával szinkronban az ebédidő rohamos közeledtét jelezte. Azonban itt sem volt szerencsénk, ugyanis boltot nem találva szeltük át a települést. Az út mellett sorakozó falvak kinézetre talán szegényesebbek voltak, mint Ausztria, de egyedi hangulatuk kárpótolt a tökéletesen nyírt pázsit és a mértani pontossággal rendezett kertek látványáért. Nemsokára aztán meglett amire vártunk, legalábbis az út melletti SPAR-felirat számunkra most egyet jelentett: az ebédet. Az Euro helyett előkészítettem a még Szombathelyen váltott 20 svájci frankunkat (ennyit tudtak adni a pénzváltóban), majd mindketten bementünk a boltba. Rövid időbe telt, hogy át tudjunk állni az új árfolyamra, mely kb. fele (170 HUF/1 CHF) volt az Euronak, s miután megtörtént örömmel állapíthattuk meg, hogy Svájc valamivel olcsóbb, mint Ausztria. A kenyér például sokkal olcsóbb volt, s sokkal finomabb is, így a száraz, rágós toast helyett ismét finom ropogós kenyeret ehettünk!

Rövid ebédszünet után újra úton voltunk. Fél három körül elértük a Wälensee partjait. Ez is az Ausztirából már jól ismert alpesi tavak egyike, mely kb. 15 km hosszú, 2 km széles, 151 m mély, és ahogy már megszokhattuk természetesen kristálytiszta. A déli partja, amelyiken haladtunk viszonylag lankásabb, sorakoznak rajta az üdülőtelepek, valamint a vasút és az autópálya is ezen az oldalon megy, ugyanis az északi part szinte egy függőleges sziklafal, a 2279 m magas Churfinstein bizarr sziklakoronája. Az első lehetőséggel standoltunk egyet, s habár a Nap sütött, s a víz sem volt olyan rémesen hideg nem sokan fürödtek. Napozás közben szóbaelegyedtem egy helyi parasztbácsival, aki elmondta, hogy a tó partján végig bicikliút van kiépítve, így nem kell kitenni magunkat a közút forgalmának. Azt is megtudtuk, hogy az osztrákokhoz hasonlóan a svájciak is nagyon szeretnek kerékpározni, s a későbbiekben ezt többször is volt alkalmunk tapasztalni.

A strandolás, a napfény, s az alpesi tó minden szépsége tökéletes harmóniát alkotott. Pungi viccesen meg is jegyezte, hogy tegnap még fent fagyoskodtunk a hófödte Vallugán, ma pedig már itt napozunk, ez ám a változatosság! Márpedig a változatosság gyönyörködtet, s aki biciklitúrázik, annak változatosságból aztán nincsen hiány! A sziesztával eltöltött másfél óra sem telt unalmasan. Hol egy csodás kishajó haladt el előttünk, hol sportrepülőgépek szálltak a tó felszínétől mintegy 50-100 métere, hol pedig siklóernyősök ugráltak a szemközti Churfinstein tetejéről. Azonban ez az idilli állapot sem tarthatott örökké: indultunk tovább.

A tómenti kerékpárúton kitapasztalhattuk a svájci (kerékpár)útépítészet lemgmerészebb húzásait. Amit nálunk a csak a legextrémebb esetekben és kizárólag csak a főutakon alkalmaznak, az itt a kerékpárúton is természetes volt. Ez a tükörsima hibátlan aszfaltburkolattól kezdve a tó fölé nyúló sziklafal oldalában rögzített szerpentíneken keresztül egészen a 2 egyedi - a gépkocsiforgalomtól elkülönített egyenként kb. 5-800 m hosszú -  kerékpárosalagútig mindenre igaz volt. Tehát az unalom szót törölhettük a szótárunkból egy időre. A túra folyamán először, egy rövid 5 km-es szakaszra cseréltünk bicajt is. A tavat elhagyva simább terep köszöntött ránk hatalmas sötétzöld legelőkkel, melyekből a falvak-városok tornyai messziről kiemelkedtek. Egymás mellett haladtunk az elég forgalmas kerékpárúton, s közben azon tanakodtunk, hogy vajon mitől kattoghat folyamatosan minden tekerésnél Pungi egyik pedálja. Ennek oka lehetett a tegnapi kemény emelkedő, egy túl magas járdaszegély, valamint az éjszakai vihar okozta olajveszteség is.

Niderunnenben aztán úgy döntöttünk közelebbről is szemügyre vesszük a pedált, így aztán előkaptuk a szerelőkészletünket és elkezdtünk bütykölni. Meglátván ezt pár helyi lakos sietett nagy hévvel a segítségünkre, s rövid szóváltás után a garázsuk előtt kötöttünk ki, s az „apa” már neki is ugrott szerelőkészletével a középagynak mondván, hogy valószínűleg ott lehet a hiba góca. Valóban volt egy kis holtjátéka a tengelynek, de ez nem lehetett olyan vészes, mint ahogyan azt ők előadták. Még fel is tárcsázták a legközelebbi bicikliszerelőt is, de (szerencsére) nem vették fel a telefont. A középső agy cseréjét úgy 30 svájci frankra saccolták. Egyébként nagyon rendesek voltak, mindenről kikérdeztek minket - Pungival angolul, velem pedig németül kommunikáltak párhuzamosan. Láttuk, hogy számukra egyik nyelv használata sem jelent komoly akadályt, s még Magnum jégkrémmel is megkínáltak. Régen ettünk már ilyen finomságot. A probléma viszont megoldatlanul maradt.

Estére elértük a Zürichsee partját, egy igazán vicces nevű községnél (Lachen). A tó szintén kristálytiszta volt, de már nincs olyan alpesi jellege, mint a Wälenseenek. Partjai szelíd lankáin szőlőkordonok sorakoznak. A part sokban hasonlít a mi Balatonunk déli partjához, főként abban, hogy egyetlen négyzetméternyi szabad hely sincsen rajta, a parton pedig mindenfelé figyelmeztető táblák: a kempingezés tilos! Hová keveredtünk? Tűzrakóhelyet viszont találunk. Rizst és paradicsomlevest főzünk vacsira. A rizs meglehetősen ízetlenre sikerült alig bírtam egy keveset legyűrni belőle, pedig így 110 km tekerés után éhes voltam rendesen. Mivel közelgett az este, nem tehettünk mást, táborhely után kellett néznünk, de gyorsan! A tópart mindenütt „foglalt”, vagy nádas, vagy strand, vagy privát! Másik oldal hegy, s szőlők amerre ellátunk.

Már sötétedett, mikor eszembe jutott, hogy ígértem egy telefonhívást az otthoniak irányába. Otthon mindenki örült nekünk, s élménybeszámolóra nem is, de egy rövid helyzetjelentésre futotta. Közben a nagy igyekezetben észre sem vettük, hogy elértük a túra 1000. kilométerét! Most a táborhely volt a legfontosabb! A wörgl-i példánkból okulva: „ha lent nem megy, lesz majd fent” jelszóval felkapaszkodtunk a domboldalra, s Wädenswil község határában egy kis patakból felduzzasztott tavacska melletti gondosan nyírt zöld területet jelöltük ki táborhelyünk céljául. A túra második „sátorállítás sötétben”-je következett. Míg Pungi bevetette magát a sátorba, addig én megpróbáltam egy kicsit megmosakodni, de a növényektől nem igazán tudtam megközelíteni a fürdésre egyébként sem csábító tavacskát, így hát én is az alvás mellett döntöttem.

Estig megtett táv: 1013,2 km


9. nap (2002. július 23. kedd)                           Két svájci nagyváros: Zürich és Basel

Wädenswil - Zürich - Baden - Brugg - Bözberg-hágó - Frick - Rheinfelden - Basel - St. Louis(F) - Altkirch

Táv: 148,93 km 

Az ébredést, mint már megszoktuk gyors sátorbontás és indulás követte. Mielőtt azonban nyeregbe pattantunk volna, ismét áldoztam az étolajkészletből a nyikorgó láncok javára, s Pungi kattogó pedálját is megolajoztam. Utunk folyamatosan üdülőfalvak rengetegében haladt, de boltot mégsem leltünk, mely mindkettőnket megdöbbentett. Vajon  hol vásárolnak a svájciak? Ez a kérdés járt az eszünkben egészen a 30 km-re lévő Zürich városáig. Mire odaértünk már nagyon éhesek voltunk.

Pungi bevásárolt egy hatalmas Coop-ban, majd a Limmat-folyó partján reggeliztünk. Reggeli közben sokan „megcsodáltak” minket, de mi ezt nem vettük rossz néven. Vajon mi lehet olyan érdekes egy pár szelet lekváros kenyérben? Kisvártatva magyar hangokat is hallottunk, amire viszont mi kaptuk fel a fejünket. Lám-lám nem vagyunk egyedül (magyarok) Svájcban (sem). Panaszra nem lehetett okunk, hiszen már reggel hétágra sütött a Nap, így kaja után el is kezdtük a városnézést. Szó-mi-szó kissé csalódnunk kellett. Legalábbis az útikönyv fenséges jelzői után. A „világ egyik legelegánsabb bevásárlóutcájának” tartott Bahnhofstrasse kissé csalódás volt. Az óváros és a Limmat-folyó környéke viszont szép, hangulatos és rendezett volt. Sajnos amiben nagyon reménykedtünk, hogy ingyenes Internetező helyet találunk nem jött be, pedig tűvé tettem érte a főpályaudvart is, így kissé csalódottan, de képeslapokkal gazdagabban indultunk tovább.

Útközben csak egy cukrászdánál álltunk meg, hiszen meg szerettük volna ünnepelni a tegnap elért 1000. kilométert, de az árak láttán inkább későbbre halasztottuk az ünneplést. Mire Badenbe értünk már igazi hőség tombolt. Letértünk a főútról, hogy megtekintsük az óvárost, de nem maradtunk sokáig. Egy szökőkútnál frissítettünk magunkat, majd továbbindultunk. Ebédidőre elértük Brugg városát. Végighajtottunk a rendezett sétálóutcán. Jobbra-balra üzletek sorakoztak, s az utcácska végén ott volt amit kerestünk: egy jókora Coop. Ma én voltam a soros a vásárlásban. Vettem finom svájci kenyeret, s egy nagyon ízletes Coop-márkájú szamócalekvárt is. Az ebédet a sétálóutcán egy padon költöttük el, majd egy rövidke alagúton keresztül elhagytuk a várost.

Átkeltünk az Aare-folyón, aztán a medret elhagyva folyamatosan emelkedni kezdett az út. Nem volt meglepő számunkra ez a „bukkanó”, hiszen a túratervben is szerepelt az 560 m magas Bözberg-hágó, de most így ebéd után, a nagy hőségben mégsem ez volt minden vágyunk. Azért nem sokat panaszkodtunk, feltekertünk rá egyvégtében, s le is gurultunk a Rajna-völgyébe. A lejtőn Pungi hátsó kereke hangos pattanást hallatott, olyat mintha felverődött volna egy jókora kődarab. Leszállva láttuk, hogy ez nem volt más, csak egy küllő. Elpattant. Ez még önmagában nem lenne baj, csakhogy jókora nyolcas is keletkezett a kerékben. De nincs mit csinálni, menni kell tovább!

A nagy meleg ellenére nem tudtunk fürödni a Rajnában, ami itt határfolyó Svájc és Németország között. Egyszerűen olyan meredek volt a part, hogy sehol sem kíséreltük meg a lemászást. Legközelebbi megállónk egy németes nevű, de még svájci kisváros, Rheinfelden volt. Nem maradt sok frankunk, alig több, mint 3,5. Mivel nemsokára átlépünk a franciákhoz úgy döntöttünk, hogy elköltjük. De mit lehet venni ennyi pénzből? Én mentem be a boltba, s hosszas gondolkodás után egy jókora görögdinnye mellett döntöttem, mely akciósan pont 3,5 frankba került. Neki is estünk rendesen. A nagy melegtől kiszívott szervezetünk nagy örömmel fogadta a finom édes és lédús táplálékot. Addig ettük amíg meg nem teltünk teljesen. Pungi még zsákmányolt nekem egy kis svájci zászlót a bolt előtti virágágyásból.

 A svájciak egyébként nagyon nagy identitástudattal bírnak. Ezt leginkább onnan tudtuk lemérni, hogy szinte mindenfelé lobogtak a kis svájci zászlók. Most már nekem is van egy. Ki is tűztem büszkén a biciklistáskámra, abban a reményben, hogy talán a franciák, ha a németeket nagyon, talán a svájciakat nem (annyira) utálják.  Pungiból viszont eztán néha kitört az igazi magyar temperamentum, s poénosan le „hülye svájci”-zott, ha valami hülyeséget csináltam, vagy mondtam.

Tehát most már "svájciként" indultam tovább teli gyomorral, hogy elérjük Svájc utolsó nagyvárosát Bazelt. Este ½ 7-re értünk be a Rajna-menti 173 ezer lakosú városba, mely Zürich után Svájc második legnagyobb városa. A Münsternél álltunk meg, mely Bazel jelképe, és legjelentősebb látnivalója. Ez egy katedrális, mely közvetlenül a Rajna felett egy dombon helyezkedik el. A templom már zárva volt, de a mögötte lévő kis kilátón nagyon jó hangulat uralkodott. Nem csoda, hogy sok ember múlatta ott az időt. Az élőzene, a panoráma és a hely szelleme mindenkit áthatott. A Rajna felett 50 méterrel lévő kis betonpárkányról szinte fejest is lehetett volna ugrani a folyóba, s a dombról még Swarzwald hegyei is látszottak. Azonban itt sem időztünk sokat, ha eddig eljutottunk akkor már átmegyünk a határon! Nem is kellett sokat menni, ki sem értünk a városból és máris elértük a kis határállomást. Itt sem volt semmi komoly ellenőrzés, így jóformán észre sem vettük és máris Franciaországba jutottunk.

St. Louis nem volt egy nagy élmény. Sokkal lepattantabb volt, mint bármelyik svájci, vagy osztrák városka. Hangulatában talán Romániához hasonlított leginkább. Az útjelzés is tragikus volt, nyíl alakú táblák jelezték az útvonalat, de olyan logikátlanul, hogy szinte képtelenség volt eltájékozódni. Legalábbis első látásra így tűnt. Azonban nem kellett sokat menni, hogy találkozzunk néhány francia közlekedési sajátossággal. Ilyen például az, hogy szinte minden kereszteződésben közlekedési lámpa volt felállítva, fent nagy, alul pedig még egy kicsi is. Eleinte furcsa volt megszokni, hogy a piros után itt rögtön zöld következett, sokszor észbe sem kaptunk és már menni is kellett tovább. Visszafelé kigyulladt a sárga, de nagyon rövid ideig. Gyalogosoknál a villogó zöld nem létezett, hanem egyből váltott át pirosra a lámpa.

A várost elhagyva dimbes-dombos terep köszöntött ránk. Ekkor még nem tudtuk, hogy egész francia utunkat végig fogja kísérni ez a nehezítő tényező, hiszen a ma 30-40 km is elég volt ebből a buckás terepből. Falu csak nagyritkán volt, de nem igazán tudta feloldani a terep monotonitását. Altkirch előtt egy kis patakban fürödtünk meg, mert már esteledett keményen, táborhelynek viszont még nyoma sem volt. A falu után egy E'Leclerc feliratú bevásárlóhely parkolóját szemeltük ki táborhelyül, de mivel túl sok volt az ipari kamera a környéken, inkább az út túloldalán próbálkoztunk.

Mivel rohamosan sötétedett  más választást nem lelvén  egy gyümölcsöskert végében táboroztunk pár méterre az Ill-folyótól, s kb. 100 méterre a főúttól és a vele párhuzamosan futó vasútvonaltól. Ez sem volt valami nyugodt táborhely, de egy éjszakára megteszi! A mai 148 km dimbes-dombos meleg szakasz után akár még a puszta földön is elaludtunk volna.

Estig megtett táv: 1162,2 km


 10. nap   (2002. július 24. szerda)                          Az első „francia szakasz”

Altkirch - Belfort - Lure - Luxeuill - Corre

Táv: 140,89 km 

A reggel egy nyirkos, nedves kertben talált minket. Mielőtt lebontottuk a sátrat el kellett távolítani azt a tömérdek meztelencsigát, mely a sátrunkat, és a kerékpárjainkat használta fel alvóhelyül. A tegnapi hosszú nap után kissé elgémberedett lábakkal vetettük neki magunkat az első „igazi” francia napnak. Első lendülettel nem mentünk sokáig, csupán a tegnap este már szemügyre vett E’Leclerc áruházig, melyről ekkorra még nem derült ki mi is az valójában. Én a nevéből ítélve egy elektronikai áruházra tippeltem, de Pungit azért beszalajtottam, hogy nézzen körül belül. Kívülről egyébként egy ütött-kopott nagy „bádogdoboz” volt, olyan igazi „19. századi TESCO kinézete” volt. Pungi azonban nem egy elektromos fűnyírógépet, s nem is egy konyhai robotgépet hozott elő belőle, tehát előző teóriám ismét megdőlt, hanem az első francia reggelinket. És nem is akármilyen költségvetésből. A számlán 0,93 EUR állt. Ezt nevezem! Rögtön megszerettük ezt az áruházláncot, s ha tehettük a túra során mindig náluk vásároltunk (ez itt a reklám helye).

A reggeli után aztán nekiveselkedtünk, s folytattuk a tegnapról már jól ismert dombra fel, dombról le játékot, mely nem éppen tartozott a kedvenceink közé, pláne hogy közben még szembeszél is fújt. Már tele is volt egy bizonyos szervünk vele, mikor megérkeztünk a mintegy 30 km-re lévő Belfort városába. Nem voltunk lenyűgőzve a látványtól. Egy lepattant sétálóutca, és egy hínárral benőtt kis folyócska fogadott, s ráadásként az eső is rázendített. Nem sokat időztünk indultunk tovább. Azonban az elégtelen útjelzésnek köszönhetően eltévedtünk egy kicsit, s ezzel már végképp betelt a pohár a mai napot illetően. Újabb fél órába telt, mire visszataláltunk a 19. számú főútra. Az eső lassan alábbhagyott, de a dombos terep és a szembeszél nem engedett. Egykedvűen, fogcsikorgatva nyomtuk a kilométereket, nem igazán szóltunk egymáshoz. Az éhség egyre jobban eluralkodott rajtunk, de boltot nem találván csak reménykedhettünk. Már a 70. km-ünk környékét taposhattuk, mire a távolban feltűnt Lure városa. De minket Belfort után nem igazán érdekelt maga a város, így inkább az elkerülőúton a bevásárlóközpont felé vettük az irányt, ahol több nagyáruház közt helyt kapott egy E�Leclerc is. Ebédet és vacsit is vettünk előre, s mivel ismét eleredt az eső közvetlenül az áruház bejáratánál lévő kis fedett részen kajáltunk.

Az áruháznak a legnagyobb érdeme a saját márkajelzésű ÉCO+ termékcsalád volt, mely az itthoni (TESCO Gazdaságos) példához hasonlóan jóval olcsóbb volt, mint a többi. Volt occsó toast-kenyerük, lekvárjuk, mogyorókrémjük, 2 literes gyümölcsleveik sőt még táblacsokijuk és virslijük is. Így legalább kajából nem kellett nélkülöznünk, még ha a terep nem is tartogatott sok látnivalót számunkra.

Az ebéd után ismét jókora emelkedővel kezdtünk, majd letérve a főútról valamivel simább lett a terep, s mivel egy jókora erdőbe értünk a szél is mérséklődött. Ez nagyban javította a hangulatunkat, mégha a forgalom nem is csökkent jelentősen. Itt Franciaországban igen nagy volt a kamionok száma, mely a kisebb utakon sem csökkent jelentősen. Luxeuill faluig még megmásztunk egy emberes emelkedőt, majd ismét egy rövid eltévedés történt, de szerencsére nem rossz irányba, csak egy párhuzamos útra tévedtünk rá, így nem kellett nagyot kerülnünk.

A reggeli szél és dombos terep annyira elkedvetlenített minket, hogy napközben gondolni sem mertünk rá, de így estefelé már reális célnak látszott Corre falu elérése, mely azt jelentette, hogy kemény 1 napot megtakarítottunk a túratervhez képest. Hét óra előtt pár perccel értünk be a kis falucskába, s zárás előtt épphogy sikerül Punginak beslisszannia a vegyesboltba, hogy mustárt és vizet vegyen a délben már megvásárolt, de estére szánt virslihez.

Itt a franciáknál nem igazán leltünk artézi kutakra, csupán egy-két szökőkút, vagy közkút volt „Non potable” felirattal, mely valószínűleg annyit jelentett, hogy nem iható. Ezért kényszerültünk ásványvizet venni, ami viszont roppant olcsó volt. Táborhelyet közvetlenül a falu után a főútról letérve a Saone-folyó partján egy szántó mellett találtunk. Nagyon fáradtak és éhesek voltunk, ami nem csoda 140 km-nyi kemény tekerés után. Megfőztük a még Corre-ban vásárolt ÉCO+ virslinket, melyet ÉCO+ toast kenyérrel és az imént vásárolt Dijoni mustárral ettük. Nem semmi ez a mustár, még a könnyünk is kifakadt tőle olyan erős volt. Ilyet még nem ettünk. Először azt hittük, hogy tormát kevertek bele, viszont torma íze egyáltalán nem volt. Már elsőre nagyon megszerettük, s miután elfogyott a virsli még üresen kenyérre kenve is ettünk belőle pár szeletet. �Utóételként�, hogy egy kis édesség is jusson ettünk egy pár szelet ÉCO+ mogyorókrémes kenyeret is.

A Saone-folyó partja igen meredek volt, így fürdeni nem tudtunk, csak mosakodni. Estére a lenyugvó Nap kibújt a felhők közül egyedi hangulatot adva a puszta tájnak. Még nem mentünk be a sátorba, hanem felmásztunk egy szalmabálára onnan néztünk szerteszét. Mindenfelé bálák, legelők, tehenek, amerre csak szem ellát. Itt a bálán írtam meg a túranaplót is. Miután lement a Nap bebújtunk sátrunkba és szinte semmi perc alatt elaludtunk. Kemény, fárasztó, „gyilkos” nap volt a mai!

Estig megtett táv: 1303,1 km


11. nap    (2002. július 25. csütörtök)                   A „francia préri” viszontagságai közt

Corre - Bourbonne les Bains - Montigny le Roi - Chaumont en-Bassigny - Bar-sur-Aube – Trennes

Táv: 136,12 km

Ma aztán jól elaludtunk! Fél kilencet mutatott az óra, mikor kimásztam a sátorból. Roppant ideges voltam. A Nap már magasan járt, s a „szelünk” is fújt rendesen. Gyorsan összekaptuk magunkat, aztán irány vissza a műútra, ahol szembefordultunk a széllel, s kezdődhetett minden elölről. Kb. 10 km tekerés és két emelkedő után a következő faluban reggeliztünk. Normális bolt híján igazi „franciás” reggelink volt: bagette és üveges tej. Ez ugyan drágább, mintha supermarketből vettük volna, de a finom friss étek kárpótolt a többleteuroért. Kaja közben két helybeli is megkísérelt szóbaelegyedni velünk, kevés sikerrel. Az egyik egy kerékpáros öregúr, a másik pedig egy öreg néni volt. Magyarországot minden európai nyelven próbáltuk elmondani, de nem igazán értették. Aztán kiálltam az út szélére, elmutattam a haladási irányunkba és csak ennyit mondtam: Paris. No ezt megértették.

Kaja után ismét nyeregbe pattantunk, s „jöhet aminek jönnie kell”! Emelkedőből és szélből nem volt hiány. S ez a monoton tereppel párosulva igencsak negatívan hatott mindkettőnk lelkiállapotára. Ezen szakasz specialitása az volt, hogy 4 igen kemény 1 km közeli emelkedőt megmásztunk, s a dombra felérve nem lejtő, hanem egyenes szakasz fogadott. A szembeszél eléggé behatárolt minket. Egyenesben úgy 18-20 km/h volt a maximálist tempó, emelkedőkön ez 13-15-re esett vissza, a lejtőkön pedig csak úgy tudtunk gyorsulni, ha tekertünk is mellé, de így is max. 25-re. Szidtam is a „buckalakó franciák” felmenőágát minden mennyiségben. Tehát nem volt könnyű az életünk ezen a napon (sem). A késői indulást szem előtt tartva nem nagyon pihiztünk, csak gyűrtük a kilométereket. Dombra felfelé mindig abban reménykedtünk, hogy a tetőn egy hatalmas sík mező fog elterülni előttünk, de mindez hiú remény volt! Hiszen nem láttunk tovább, csak a következő dombig. Sokszor arra lettünk figyelmesek, hogy mellettünk jobbra-balra sokkal kisebb dombok vannak, az út mégis a legmagasabbakra kapaszkodik fel kanyart és szerpentínt nem ismerve, de hogy miért azt sohasem tudtuk meg. Mindeközben hatalmas kamionok zúgtak el mellettünk némelyik akkora lendülettel jött, hogy majdnem az árokban kötöttünk ki.

 Egyik emelkedő tetején, miközben már feltűnt a következő domb képe Pungi lehajtott az útról, lefeküdt a bicaja mellé és ennyit mondott: „Ezt nem lehet kibírni, menjünk inkább vonattal Párizsig!” Nem a fáradtság uralkodott el rajta, hiszen kemény, az Alpokon megedződött srác, de ez a szörnyű monotonitás és kilátástalanság kedvét szegte, ami érthető volt. Én sem voltam sokkal lelkesebb, de erőt öntöttem bele, s a térképen megmutattam neki Párizst, valamint megígértem, hogy este megpróbálok módosítgatni az útvonalon, hogy minél könnyebben elérjük a fővárost.

 Ismét nekilendültünk, s pár domb után ½ 3 tájékán elértük Chaumont városát. A tegnapi esetet példának használva ismét nem a város, hanem a bevásárlóközpont felé kanyarogtunk, s itt is egy jókora E’Leclerc fogadott. Pungi jól bevásárolt, pótoltuk a délelőtt során kilojouleban már szinte alig mérhető energiatömeget, s rövid emésztési szünet után ismét „dombra fel” következett.

 Még 42 km Bar-sur-Aube, a tervezett szakaszhatár. A főút a szokásos kamionforgalmát hozta. Lassan fogytak a kilométerek, könnyítést és bíztatást csupán a kilométerkövekre festett folyamatosan fogyó számok jelentettek, melyen főutaknál külön rá volt festve a legközelebbi nagyobb település - jelen esetben Bar-sur-Aube - távolsága is. A szembeszél továbbra sem engedett. Már csak az Aube folyó völgyében reménykedhettünk. Külön szivatás volt, hogy mikor már láttuk a völgyet akkor sem tért le az út egyenesen a folyócska partjára, hanem még felszaladt 1-2 dombra. Fáradt, túlhajszolt testünk elég nehezen viselte ezeket a számunkra teljesen feleslegesnek tűnő megpróbáltatásokat. Az eset pikantériáját fokozta, hogy napközben, még ebédidőkor Pungi panaszkodó SMS-ére barátnője Kriszti a következőképpen válaszolt: „Ti, akik az Alpokot is megmásztátok most megijedtetek egypár kis dombtól?!” Kínunkban már-már szinte azt kívántuk, hogy bárcsak itt lenne Kriszti is. Elég lenne, ha csak 10-20 km erejéig is, azt hiszem megtudná mit jelent az hogy szembeszél és domb együtt. Rádadásul 130 km-en keresztül több, mint 15 kilós csomagokkal, sátorral hálózsákkal, melyek csak mégjobban fogták a szelet.

De minket semmi nem akadályozhatott meg. ½ 7 tájékán elértük a kisvárost, s egy Champion nevű boltban vásároltunk vacsorát. Innen még kb. 15 km-t tekertünk. Elhagytuk a 19. sz. főutat, s egy nyugodt kis mellékútra tévedtünk.

Először vacsit készítettünk egy kis tó partján. Bolognai spagetti volt a menü. Remegő lábakkal szálltunk le a bicajról annyira ki voltunk merülve. Szerencsére akadt száraz fa bőven, így a tűzrakással nem volt gondunk. Egy kidobott fémdobozt használtunk bográcstartónak, amíg a tészta megfőtt. Eloltottuk a tüzet, s mivel fürdésre nem találtuk alkalmas helyet továbbindultunk.

Párszáz méter múlva egy drótkerítéssel elkerített mezőn folyt át az Aube. Bemásztunk, s megfürödtünk a tisztának tűnő patakban. A túlparton tehenek legelésztek, reméltük, hogy egyik sem jön át kíváncsiskodni a mintegy 4-5 méter széles, s kb. térdig érő folyócskán. A tehenek és a zárt terület miatt ismét tovább kellett állnunk. Trennes falu következett, majd kiérve egy hatalmas alfölddel néztünk farkasszemet. Az út egyik oldalát erdősáv védte a másik pedig egy hatalmas mező volt. Először az erdős oldalon próbálkoztunk, de semmilyen jó helyet nem találtunk. Eztán az műútról letérve egy poros úton belehajtottunk a szántóba. Kb. ½ km-t haladtunk merőleges irányban, s egy facsoportnál láttunk alkalmas helyet a táborozásra.

A sors iróniájának tartottuk, hogy egésznapi szenvedés és dombról le, dombra fel után egy hatalmas pusztaság kellős közepén térünk nyugovóra. A látóhatár széléről még idevetődött Trennes közvilágítása, a másik irányban pedig egy traktor rakosgatta a szalmabálákat egymásra. Messziről látszottak a főúton haladó autók fényei. Sátrunk egy aprócska pont volt a hatalmas síkság kellős közepén.

Estére, ahogy Punginak napközben megígértem elkészítettem az útvonalterv-módosítást, s örömmel közöltem, hogy Párizs már „csak” 208 km! Ebből holnap 122-t kellene megtenni. Ez a „felfedezés” engem is áthatott! Este előkerestem a Párizs-térképet, s gondolataim 2 nappal magunk előtt jártak, mikor elhagyjuk ezt a nagy pusztaságot és begurulunk a „fény városába”! Szép álmokat!

Estig megtett táv: 1439,3 km


12. nap (2002. július 26. péntek)                                                Válságos helyzetben

Trennes - Brienne - Lesmont - Arcis s. Aube - Plancy - Sézanne - la Ferté Gaucher

Táv: 140,11 km 

Ismét napsütésre ébredtünk a mező közepén. Visszatekertünk a műútra és nekivágtunk a tegnap este még végtelennek tűnő egyenesnek. Ma szerencsére sikerült korán elindulnunk, olyannyira, hogy az első faluban még a 9 órás boltnyitást is sikerült egy fél órával megelőznünk. Azonban nem pocsékoltuk el a drága időt, s a még reggel kevésbé fújó szembeszelet, elpusztítottunk egy tábla ÉCO+ csokit, és irány tovább. Lesmontban már nyitva volt egy kicsiny boltocska. Vettünk bagette-t és ásványvizet, ugyanis a tejet sajnos itt nem kaptunk. Amíg Pungi a boltban vásárolt egy autóból kiszállt egy csinos francia lány, odajött hozzám, s valamit kérdezett, mivel válaszolni nem tudtam egy másik járókelőhöz sietett, aki csak ennyit mondott neki: „Lesmont” (ejtsd: Lömón). Úgy látszik csak a helységnév iránt érdeklődött. De ha tudtam volna legalább egy kicsit franciául No mindegy!

Leültünk a templom előtti lépcsőre ott kajáltunk. A délelőtt nyugodt, sík terepen, viszonylag kisforgalmú utakon zajlott, de látványosság az viszont nem akadt. Csak szántó-legelő, villanypóznák, egy-két kamion, autósok (akik itt Franciaországban sokszor dudálva-integetve üdvözöltek minket, melyből látszott, hogy a kerékpározásnak itt mekkora népszerűsége van - Gondoljunk csak a Tour de France-ra), valamint kicsi szegényes falvak követték egymást.

Arcis-sur-Aube községben álltunk meg legközelebb. Ez egy kicsit nagyobb község volt a többinél, erre utalt a falu közepén egy nagy „Champion” szupermarket is. Mivel Sézanne-ig semmilyen nagyobb települést nem fogunk érinteni - legalábbis ez állt a térképen - előrelátóak voltunk és megvettük előre az ebédet. A bolt előtt egy nagy plakáton a „Tour de France” útvonala volt látható, melyből sejteni lehetett, hogy a Champion is a főtámogatók közé tartozik. Számunkra azonban hasznosabb információ volt, hogy a "Tour" egy nappal utánunk, tehát vasárnap érkezik meg Párizsba! Ezt mindenképpen látnunk kell!

Arcis után ismét kihajtottunk a pusztába. Mivel a forgalom 3 nap után végre megengedte, hogy egymás mellett haladjunk, s a szél is tűrhető volt végre tudtunk beszélgetni. Így 1500 km-re kicsiny hazánktól az otthoni tájak, dolgok kerültek szóba. Egy 4 km-es szakaszon poénosan végigvezettem utunkat a Stromfeld-lakóteleptől (ahol mindketten lakunk) Szombathely belvárosáig a leges-legapróbb részletességgel, szinte minden számunkra jellegzetes helyet érintve. Pungi nem igazán értékelte „produkciómat”, hülye poénnak tartotta az egészet itt a francia „préri” kellős közepén, de engem azért kicsit meghatott a dolog.

Ebédidőre értük el Plancy községet ahol utunk átívelt az Aube-folyón. A hídról mindketten a folyó partjának rendezett zöld pázsitjára tévedt, s nem kellett sokat győzködnünk egymást az ebéd megkezdéséhez. Legurultunk a partra, s mivel időben voltunk, egy rövid sziesztát is megengedhettünk magunknak ezen a roppant kellemes helyen. Bár annyira meleg nem volt, így a fürdést kihagytuk a tiszta vizű folyóban, azért jó volt lehenteredni egyet a fűben. Nemsokára motorcsónak érkezett, s mi szó nélkül segédkeztünk a vizi jármű kiemelésében és platóra húzásában egy francia férfinek és a fiának.

A délután aztán megerősödött a szembeszél, s nyomott minket vissza rendesen, így ismét egymás után haladtunk, mintegy „húzva” egymást. Sézanne város előtt egy hosszú lejtőn gurultunk le. Én haladtam elöl, s leérve látom, hogy Pungi igencsak lemaradt, mikor beért már láttam az arcán, hogy baj van. Ismét eltört egy küllő! Tehát lépnünk kell, mert veszélybe kerülhet a túránk megvalósíthatósága. Sézanne város szélén már messziről virított a számunkra már oly ismerős E’Leclerc tábla, mintegy hívogatva minket. Pungit küldtem be, s mivel a hipermarketben kerékpárt is lehet kapni reménykedtünk, hogy a szervizelésben is tudnak nekünk segíteni. Sajnos mindhiába. Bevásároltunk vacsorára. Pungi még egy autószerelőműhelyben is érdeklődött, ahol csak annyit tudtunk meg, hogy a városban nincs kerékpárszervíz.

Pungi kerekében pedig egyre csak hízott a nyolcas, már a hátsó féket is ki kellett kötnünk, mert folyamatosan hozzáért. Nem is ült fel a bicajra, hanem tolva elindult a belváros felé, én pedig betekertem, hátha találunk valami segítséget. Előrementem egészen a középkori hangulatú belvárosig, s kívülről szemügyre vettem a gótikus katedrálist, mely minden bizonnyal Sézanne egyik büszkesége, de egy „Bike-shop”-on kívül semmit nem találtam. Itt is érdeklődtünk, de ők csak motorokkal foglalkoznak. Nem volt más hátra lépnünk kellett. Hisz itt vagyunk alig 100 km-re Párizstól. Sézanne-tól jobb híján egy dimbes-dombos autóút leállósávján folytattuk utunkat, melyet ismét félelmetes kamionforgalom jellemzett, de legalább felülete jó volt. Lélekben mindketten Pungi hátsó kerekéért szorítottunk. Kb. 15 km-t tettünk meg az autóúton, majd letértünk a 37. sz főútra, mely már egyenesen Párizsba vezetett. Bár az egyenes túlzó kifejezés, hisz ismét a tegnapihoz hasonló volt a helyzet: a domboktól nem láttunk semmit. Ezt még irtó szembeszél és - mivel a főút egy darabon le volt zárva, s át volt terelve erre a szűk mellékútra - mindennél iszonyatosabb kamionforgalom jellemzett. Szinte másodpercenként húztak el mellettünk alig karnyújtásnyira ezek a böhöm járművek, dudálva, süvítve akkora szelet csaptak, hogy néha lekényszerültünk a rázós útpadkára. Mivel szemből és hátulról is jöttek, az út pedig - mint már említettem szűk volt - szinte letoltak minket az útról, pár normálisabbat kivéve, akik lassítottak, mielőtt megelőztek volna.

Itt velem történt meg az, ami tegnap Pungival. Leálltam egy kamionospihenőbe, s egyszerűen nem volt kedvem továbbmenni. Ez a küllőprobléma és a lehetetlen útviszony nagyon megviselt lelkileg. Mindez persze csak pár percig tartott, amíg rápillantottam a térképre, s ez - mint mindig - erőt és bíztatást adott.

Még pár emelkedő, s párszáz kamion és elértük a mai tervezett végállomást: la Ferté Gaucher-t. A megérkezés hangulatát fokozta, hogy a falucskában bicikliszerelő is volt, s még nyitva! Gyorsan kikaptuk a sérült hátsót, s Pungi beszaladt vele az üzletbe. Gyorsan megfordult, sajnos túl gyorsan! Nem volt méretes küllő a kerékbe, ami elég hihetetlennek hangzik, hiszen az üzlet nem volt kicsi, s az általunk használt kerékméret talán a legáltalánosabb a világon. „Talán csak nem akarta megcsinálni az ürge, így zárás előtt fél órával”- gondoltuk.

A faluból kitekerve ébredtünk rá, hogy még nincs vacsira valónk. Hogy kíméljük Pungi gépét egyedül gurultam vissza. Találtam is egy Casino-szupermarketet. A falu után aztán letértünk a forgalmas 37-es útról a Marin-folyó partjára. Egy kis falu duzzasztójánál fürödtünk meg a tiszta vizű folyóban, az sem zavart, hogy közben vizet merített egy helybeli, pedig teljesen pucérok voltunk, mint fürdéskor általában lenni szokott az ember. A falucskából kihajtva egy domb tövében főztük meg virslinket, melyet szardíniakonzervvel, toast kenyérrel és a kimaradhatatlan dijoni mustárral ettünk.

Miután jóllaktunk felkaptattunk a dombra. Miközben sátorhelyet kerestünk tekintetünk a felhőtlen égre és a közeli szalmabálákra tévedt. „Minek ide sátor? Szabadegezzünk!”- ajánlottam fel részben abból a megfontolásból, hogy holnap minél hamarabb indulhassunk és minél hamarabb Párizsban lehessünk!

Pungi vevő volt az ötletre. Sőt még indítványozta, hogy görgessünk le a szántó legvédettebb csücskére egy szalmabálát, s ott aludjunk. Eleinte nem tartottam jó ötletnek, hiszen egy ilyen bála több mázsát is nyomhat, aztán nekiveselkedtünk, s csak eltoltunk egy bálát a kívánt helyre. Ott feldöntöttük és a lapját rendeztük be alvóhelyül. Köré pedig a bicikliket támasztottuk. Csendes, nyugodt este volt a mai. Fent heverészve a bála tetején figyeltük a feltűnően nagy repülőgépforgalmat. Szinte percenként érkeztek a járatok Párizsba! Meg is jegyeztem, hogy „milyen jó nekik, ők már 5-10 perc múlva ottlehetnek, mi pedig még egy délelőttöt végigtekerhetünk!”. Este még beszélgettünk, tervezgettük a holnapi „nagy” napot - az érkezés napját, aztán szép csöndben elaludtunk.

Estig megtett táv: 1579,5 km


13. nap (2002. július 27. - szombat)                                       A megérkezés napja!

la Ferté-Gaucher - Columiers - Euro Disneyland - Langny - Chelles - PÁRIZS

Táv: 107,28 km 

Szép csillagos éjszaka volt, s erős fényével többször felébresztett álmomból az erős fényű holdvilág. Egyik ilyen felébredésemnél észrevettem, hogy párnaként használt pulcsim nincs a fejem alatt. Lenézek, s látom, hogy leesett a földre. Kómásan elkezdek nyúlni utána, de karom nem ért le a földig, azonban elkezdtem csúszni lefelé, s hálózsákostul lebucskáztam a báláról. Még Pungi is felébredt a huppanásra. Szerencsére nem ütöttem meg magam, habár jó nagyot posszantam. Hajnalban sem volt szerencsére túlzottan hideg. A szabadég talán legszebb pillanata a reggel, mikor a felkelő Napocska minden akadály nélkül melegíti hálózsákunkat, s bevilágítja arcunkat. Ma sem volt másként! Itt helyben a kazal tetején reggeliztünk, hisz a boltok csak 9-kor nyitnak, mi pedig minél hamarabb Párizsban akarunk lenni! ½ 8-kor már úton is vagyunk.

Az első város Colummiers. A 2 törött küllő azonban egyikünk lelki világát sem hagyja nyugodni. Bármikor megtörténhet a baj! Így a városba beérve elsődleges célként egy biciklisbolt felkutatását jelöltem ki! Rövid útbaigazításra meg is találtunk egyet, ahol nyitás után rögtön készségesen vállalta a szerviz a „rutinmunkát”. Kb. negyed óránkba és kemény 17 EUROnkba került a művelet, de ez a megkönnyebbülés minden pénzt megért. Most már semmi nem akadályozhat meg minket, hogy elérjük a napok óta hőn áhított uticélt: Párizst! S még a szél is megfordult, így a szokásosnál jóval nagyobb tempóban 26-28 km/h-val szinte „száguldottunk”.

A hangulat egyáltalán nem tükrözi az előző napok nélkülözéseit, monotonitását. Ahogy közeledtünk a metropolishoz, úgy a forgalom is egyre jelentősebb lett. Először a Párizstól mintegy 35-40 km-re lévő Euro Disneyland-ot jártuk körbe. Így kívülről jobbra számítottunk, még egy rendes tábla sem jelezte a főbejáratot. Hiába, ezek a franciák már csak ilyenek! Eztán Langny városa következett, ahol komoly forgalmi dugó alakult ki. Még szerencse, hogy kerékpárral vagyunk, így gyorsabb volt, mint autóval.

A szervíz és Euro Disneyland körbekarikázása sok időt elemésztett, így az a tervünk, hogy még ebéd előtt Párizsba érünk ésszerűtlenné vált. Sokkal jobbnak tartottuk, ha teli gyomorral gurulunk be a „fény városába”! Chellesben, Párizs egyik peremkerületében egy hatalmas Plázánál álltunk meg. A hőség eddigre már bőven túlhaladta a 30 fokot. Egy szinte bejárhatatlan nagyságú Carrefour hipermarketben vásároltam ebédet. Az áruház saját péksége előtt egy változatos kenyérkóstoló is volt, s annyiszor repetáztam az ízes francia kenyerekből, hogy már szinte jóllakottan értem ki.

 Megkajáltunk, majd mindenféle pihenő és szieszta nélkül indultunk tovább. Már nagyon szerettük volna látni az Eiffel-tornyot! Mindketten arra számítottunk, hogy a Főváros határát hatalmas helységnévtábla fogja mutatni, melynél természetesen fényképezkedni is szerettünk volna, azonban ilyenről szó sem volt. Párizs elérte csak fokozatosan tudatosult bennünk, ahogy a lakóépületek hosszú, összefüggő láncot alkottak, s minden kereszteződés jelzőlámpákkal volt védve, ahol szinte mindig pirosat kaptunk, így csak lépésben tudtunk haladni.

A megfelelő irányjelzés hiányának köszönhetően ismét sikerült eltévednünk - nem először és nem is utoljára Franciaországban. Újból akkor tudtunk irányba állni, mikor Tour de France útjelző táblákkal találkoztunk. Ezeket követve araszoltunk be egy szép kertvárosi részen a Bois de Vincennes környékén. A domboldalról lefelé kacsingatva folyamatosan kerestük Eiffel művét, de egyelőre házak, gyárak, lakóépületek amerre csak szem ellát. Én pillantottam meg először a tornyot, de csak egy nagyon rövid ideig két ház között, ekkor már tudtuk a helyes irányt. Nemsokára egy kerékpárjelzésre akadtunk, ami azonban kissé eltért az irányunktól, s legközelebb, már csak arra lettünk figyelmesek, hogy a Szajna túlpartján vagyunk. Innen már nem volt nehéz tartani az irányt.

A rakpart kerékpárútján haladtunk a Belváros felé. Először a Cité szigetére tekertünk be, ahol szemügyre vehettük a Notre Dame székesegyházat. Itt már hatalmas tömeg és forgalom fogadott minket. Az utcákat szinte ellepték az emberek és az autók. Pungit igencsak megviselte ez a forgatag, én 1 évi pesti tartózkodás után jobban tudtam alkalmazkodni, habár hozzá kell tenni, hogy a körút ehhez képest kispálya.

Visszatértünk a tervezett útvonalra, Rue de Rivoli-n folytattuk utunkat. Nemsokára eltekertünk a Louvre mellett, s a Concorde térre érkeztünk. Elég nehéz volt a hatalmas macskaköves, rosszul kifestett legalább 6-6 sávos úton megtalálni a helyes irányt a cikázó autók között.

Még egy kanyar és ráfordultunk a „célegyenesre” a Champs-Elysées sugárútra, melynek végén a diadalív magasodott. Az út mindkét oldalán már fel volt állítva a nézőtér a holnapi „Tour de France” befutójára, s elég sok ember lézengett körülötte. Egypáran a holnapi versenyzők „előfutáraiként” tartottak minket, s még meg is tapsoltak! Hát még hogy tapsoltak volna, ha tudták volna, hogy honnan jövünk! Pár fénykép a diadalívvel, s irány tovább. Az iszonyatos meleg miatt erő- és víztartalékaink a vége felé közeledtek, de az Eiffel-tornyot még látni kellett közelebbről.

Belehajtottunk a diadalív ötsávos körforgalmába, ahonnan 13 utca indul ki a szélrózsa minden irányába. Mi a Klébert választottuk, hiszen ez visz le a Trocadéróra, ahonnan szép kilátás nyílik a toronyra, mely a tiszta nyári időben úgy magaslott ki, hogy szinte el sem hittük, hogy valódi. Az egész a Mars-mezővel a háttérben úgy nézett ki, mint egy fénykép. S itt is rengeteg ember tolongott. Pungi kezdett nyafogni, mely érthető volt, így a lehető legrövidebb úton a tervezett szállás felé vettük az irányt.

Rövidesen elértük a Bois de Bolougne-t, ahonnan már útjelzőtáblák segítségével gyorsan megtaláltuk a kempinget. Akárcsak a városban, a kempingben is iszonyatos tömeg uralkodott, így a regisztráció után egészen hátul, a bejárattól mintegy 600 méterre egy vizesblokk mellett állítottunk sátrat. Kempingünkre közben nemcsak kitehették volna, hanem valóban ki is tették a „Camping full” feliratot, holott hosszú sorokban várakoztak még a bejutni szándékozó lakókocsik, lakóautók.

Ezután kielégítettük természetes emberi szükségleteinket, melyekre már kemény 13 napja nem volt példa: melegvízzel zuhanyoztunk és kimostuk az összes szennyesünket (=szinte az összes ruhánkat az „ünnepi póló” kivételével).

Este 6 óra körül, mikor már enyhült a hőség, indultunk vissza a városba. A Bois de Bolougne hasonlít a mi Városligetünkhöz, egy hatalmas park a város szélén, de mégsem olyan messze a központtól. A parkon keresztül egy autóbusz céljárattal tudtuk megközelíteni a várost, mely a legközelebbi metromegállóig a Porte Mailott-ig vitt. Útközben Pungi egy elég nagyképű SMS-t írt egy itthon tartózkodó, túránkról mit sem tudó ismerősének: „Most sajna nem tudunk találkozni, mert itt ülök a buszon, ami visz be a városba – PÁRIZSBA”. Innen az 1,3 Euro-s metrójegy helyett a gyalogszerrel kb. 10 perc alatt elértük a diadalívet, majd a Champs-Elysées-en sétálgattunk. A lenyűgözően berendezett kávéházaknál már csak az áraik voltak lenyügözőbbek. Szerencsére egyik utcában találtunk egy aprócska boltot, ahol még mindig drágán, de itteni viszonyokhoz képest olcsón vettünk valami érdekes péksüteményt vacsira, s egy üveg (legolcsóbb) francia pezsgőt az ünneplésre.

Így felszerelkezve jutottunk el az Eiffel-torony tövébe, ahol hatalmas tömeg fogadott! Több ezer, talán több tízezer ember lézengett a Mars-mezőn. Mi ma még csak alulról csodáltuk meg az építészeti remekművet, majd kerestünk egy szabad helyet a mezőn, s egy szökőkútba beleállva megbontottam a pezsgőt! Elég szörnyű íze volt, szerencsére a süti valamelyest korrigálta. Ilyen „szegényesen”, de lelkiekben és hangulatban annál gazdagabban ünnepeltük a megérkezésünket: 1686 km megtételét, melyre méltán lehetünk büszkék.

Az idő gyorsan elszaladt, miközben hanyattfekve csodáltuk ahogy a Nap fényei lassan elhalványulnak, s helyette a környzezetéből jócskán kiemelkedő torony nagyszerűen megoldott díszkivilágítása méghangsúlyosabbá teszi ezt a csodás építményt. Fél 12 táján indultunk el vissza a kempingbe. A tömeg, mintha nem is ennyi lenne az idő abszolút nem fogyott, talán még többen is voltunk, mint mikor ideértünk A Trocadéro palota alatti óriási szökőkútnál legalább 15 főből álló színesbőrű tam-tam dobcsapat fokozta végletekig a hangulatot.

Egyszerűen leírhatatlan érményt jelentett ott lenni akkor, azon az estén. Már csak ezért megérte ennyit tekerni, szenvedni, küzdeni, s még előttünk áll 2 várhatóan csodás nap ebben a gyönyörű városban. Mindketten jól tudtuk ezt, így nem sokat időztünk, hanem a pihenésre gondolván visszasétáltunk a diadalív érintésével a Porte Mailott-ig, majd pedig a ½ 1-es „szardínia-járattal” vissza a kempingbe. Kb. hajnali 1 óra körül tértünk nyugovóra.

Estig megtett táv: 1686,9 km


14. nap (2002. július 28. vasárnap)               Eiffel-torony, Orsay, Louvre, Notre Dame

P Á R I Z S

Táv: 54,04 km (reggeli eltévedés)

Reggel 7-kor mindenféle ébresztő nélkül kikeltem a sátorból. Olyan jó volt azzal a tudattal ébredni, hogy itt vagyok, s vár rám Párizs, hogy megmutathassa magát. Még az éjszaka átmentem a Szajnán, azzal a céllal, hogy ma valami boltot keressek, ugyanis kajánk az nem sok volt, a kempingünk kis marketjének pedig csillagászati árai voltak. Találtam is egy E’Leclerc reklámtáblát, ez alapján indultam ma útnak bicajjal. Kb. 4,5 km-re meg is találtam az áruházat, de sajnos zárva volt. Hiába, megint vasárnap van! Ismét nem gondolkodtunk előre!

Nem volt más választásom elkezdtem céltalanul bolyongni, hátha találok valami értelmes boltot. Először kb. 10 km kerekezés után egy kis pékségre bukkantam, ahol kenyeret és tejet vettem. Folytattam utamat a vasárnap kora reggel szinte kihalt külkerületben, s el is keveredtem rendesen! Kilenc óra előtt 10 perccel egy kis szupermarketre bukkantam, mely a „Cocci Market” nevet viselte. Messziről virított róla a felirat, hogy vasárnap 9-től nyitva (ennyit már meg tudtam állapítani igencsak szerényes franciatudásommal). Vártam is 10 perecet és még megvettem előre a napi kaját: felvágottat és mogyorókrémet, valamint egy kis kekszet ropogtatnivalónak. Most már csak vissza kéne jutnom. De merre is pontosan?

 Térkép nélkül kissé megkeveredtem, s a számomra furcsa elrendezésű külkerület teljesen összekavarta a tájékozódási képességemet. A Szajnához próbáltam meg igazodni, hiszen a kemping is a Szajna-parton van. Csakhogy ezen a szakaszon a folyó hatalmas S alakú kanyarokat ír le, így szinte megállapíthatatlan, hogy merre is van az arra. S az Eiffel-torony sincs semerre, pedig most de nagy szükség lenne rá! Mindegy! Elindultam az általam jónak tartott irányba, de hamar elbizonytalanodtam! Nem volt mit tenni kérdezni kell! Odamentem egy ürgéhez, de csak ennyit tudtam kinyögni: „Paris? Bois de Bolougne?”. Az ürge valamit magyarázott, s közben pontosan arrafelé mutatott, ahonnan jöttem. Hanghordozásából ítélve elég messze elkerültem. Fordultam is gyorsan, s irány vissza! Ahogy csak bírtam tekertem, s mivel az út ismét kanyarodott, más megoldást nem látván felhajtottam az autópályára.

Ekkor már nagyon ideges voltam, hisz már keményen délelőtt volt, ma pedig egésznapos városnézést terveztünk, s Pungi sem tudta, hogy hová keveredtem el. Az autópályán néhányszor majdnem ledudáltak, de nem érdekelt. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor megláttam a La Défense modern diadalívét, s a toronyházakat. Az autópálya egy 3 km hosszú alagútba vezetett, ami roppant veszélyes volt, hisz a leállósáv beszűkült, s jöttek az autók rendesen 100-140-nel mellettem.

Pont a La Défense-nél értem ki az alagútból, s innen már ismerős volt a terep, s csak 6-7 km volt a kemping. Pungi már nagyon ideges volt ½ 11-kor, mikor megérkeztem. Kajálás helyett, gyorsan összekészültünk, ittunk egy kis tejet, s irány az iránybusz! A Porte Mailott-tól egyenesen az Eiffel-toronyhoz sétáltunk. ½ 12 felé járt már az idő, mire odaértünk, s mint mindig a toronynál most is hosszú sor várakozott a feljutásra.

Be is álltunk, s sorbanállás közben, elég komikus módon reggeliztünk. Egy nagy cserkésztőrrel szeltük a finom puha bagettet, melyet valami szeletelt felvágottféleséggel ettünk. De legalább nem fecséreltünk el egyetlen percet sem. A hőség a tegnapihoz hasonló volt, s ez nagyban kedvezett a mobil ásványvízárusoknak, akik hangos rikkantásokkal kínálták jégbefagyott portékájukat. Egyébként Párizsban közkutat nemigen találtunk, így érthető is volt, hogy viszonylag sokan űzték ezt a „mesterséget”, s mi több pofátlanul magas áron kihasználták szegény turistákat. De minket aztán nem ám!

Kb. ¾ órába, s 10 Euronkba került, hogy feljussunk a torony 320 m magasan lévő harmadik, egyben legfelsőbb szintjére. Kigyönyörködtük magunkat a páratlan kilátásban, majd visszalifteztünk a második szintre, ahonnan a nagy tömegre való tekintettel a liftnél gyorsabb módszert választottunk a lejutásra: a lépcsőt.

Leérve gyalog folytattuk utunkat a Szajna-parton. A Musée de Orsay volt a következő állomás. Vettünk mai napra szóló múzeumkártyát, így olcsóbban megússzuk a napot, mintha mindenhová belépőt váltunk. Viszonylag gyorsan végignéztük a tárlatot a légkondicionált (hűs) múzeumban, majd átsétáltunk a Szajnán és a Louvre következett. Itt a méretre való tekintettel csak a számunkra legérdekesebb alkotásokat néztük meg, hiszen, mint tudtuk a tártat teljes bejárása 32 km-nyi gyaloglásnak felelne meg. Mire kiértünk már nagy-nagy tömeg hömpölygött az utcákon a Concorde-tér felé. Nem véletlenül, hisz nemsokára itt a „Tour” mi is beálltunk szurkolni, s láttunk is pár kerekest, valamint egy csomó kísérőautót. Valószínüleg az élbolyról lemaradtunk.

Eztán a Ile de Cité szigetére mentünk, s a Sainte Chapellét néztük meg, mely nagyon csodálatos volt. A kápolna előtt találkoztunk 2 magyar turistával, ők Angliából tartottak éppen hazafelé. Kölcsönösen megosztottuk az élményeinket egymással, s a Notre Dame felé folytattuk utunkat.

Gyorsan bejártuk a lenyűgöző méretű katedrálist, majd beálltunk a toronyba felvezető kígyózó sorba. Várakozás közben aztán megkapta Pungi, amint megérdemelt. A túra során többször etette a madarakat kenyérmorzsával, most „köszönetképp” egy galamb „jutalmazta” meg egy jókora adag madárpiszokkal. Csak úgy folyt le a hátán! Az egész sor elmosolyodott, de Pungi nem jött zavarba, megpróbálta viccesen lereagálni az egészet. Újabb fél óránkba telt, mire feljutottunk a toronyba.

Rövid körülnézés és pár fénykép után a Latin negyed irányába vettük az irányt. Reggel óta ment a gyaloglás ebben a nagy hőségben éreztük is mindketten, hogy elfáradtunk rendesen. A latin negyedről azt tudtuk, hogy itt a belvároshoz képest olcsóbbak az árak, s ezt egy Pizzériában volt is módunk tapasztalni. Bár nem volt egy első kategóriás hely, azért itt is megkérték az árát a Pizzának, 7 Euróba került egy. Mellékesen megjegyzem ennyi pénzért a túlparton egy üdítőre is alig futotta volna. Itt 2,5 Euro volt hozzá 2 dl üdítő, ami nekünk még így is sok volt. Mivel a pizza elég sós volt, s különben is nagy meleg volt, a kis pohár hamar kiürült, s szomjunkat Pungi „privát” kólával oltotta. Ez a következőképpen nézett ki. Én néztem, hogy mikor nem néz a pincér, Pungi pedig előkapta a hátizsákból az üveget és töltött. Jó móka volt az egész, nagyokat nevettünk! A vacsi befejeztével fizettünk és továbbálltunk.

Következő célpontunk a Panthéon volt, de ekkorra már 7 óra felé járt az idő, így az épület zárva volt. Tettünk egy rövid sétát, s pihentünk egy kicsit a csodálatos  a Luxembourg-kertben, majd metrora szálltunk, s irány a Place Pigalle.

A föld alól feljőve láthattuk, hogy az eddiginél merőben más környékre tévedtünk. Hatalmas neontáblák hirdette Night Clubok, s egyéb éjszakai szórakozóhelyek hazájába érkeztünk. Mindegyik előtt egy rikkancs, aki szinte tolt be minket - potenciális vendégeket - a sötét clubba. Azonban mindenhonnan sikerült megszabadulnunk, s rövid keresés után megtaláltunk amiért idejöttünk: a Moulin Rouge-t. Csak kívülről csodáltuk meg az épületet, s fényképeztük egymást, annyi a közelebbi látogatás nem fért bele az útiköltségbe.

Pungit igencsak irritálta ez a tér, s mivel már lassacskán sötétedett továbbálltunk és a Montmarte felé vettük az irányt. Ez a séta a holnapi nap előzetese volt, hisz ezen nevezetes hely megtekintése a holnapi programunkban szerepelt. Hangulata egyedi és lenyűgöző volt ennek a méltán turistaparadicsomnak kikiáltott dombocskának. Visszametroztunk a diadalívhez, s mai nap utolsóként kijelölt programként felmentünk az 50 m magas építmény tetejére. Csodálatos kilátás nyílt innen mind a 13 sugárútra, köztük a legszebb Champs-Elysées-re is, valamint az Eiffel-torony is gyönyörű fénypompában állt, bizonyítván, hogy Párizs nem véletlenül kapta a „Fény városa” megtisztelő címet. Már ½ 11 felé járt az idő.

Egész napi gyaloglástól fáradt testünket visszavonszoltuk a Porte Mailot-ig, majd innen Pungi buszon én pedig levezetésként futva jutottam vissza az innen 4 km-re lévő kempingbe. Az útszakasz elején szinte 50 méterenként álltak egymástól az utcalányok, de nem tudtak elcsábítani, s gyorsan visszaértem a kempingbe. Este még lezuhanyoztunk, majd volt Pungival egy kis összezörrenésünk egy pitiáner ügyön. Ez volt az első és utolsó nézetelérésünk a 30 nap során, ami tükrözi, hogy jól megférünk egymás mellett. Nem is bonyolítottuk túl a vitát, inkább bevonszoltuk fáradt testünket a sátorba és kb. hajnali ½ 1 körül nyugovóra tértünk.


15. nap   (2002. július 29. - hétfő)                             Montmarte és ami még kimaradt

P Á R I Z S

Táv: 9,25 km (ma már nem tévedtem el)

Reggel ismét korán keltem, s a tegnapi rosszul sikerült főpróba után ismét kitekertem a külkerületbe bevásárolni. Most már nagyobb sikerrel jártam, a E'Leclerc tárt karokkal fogadott, így még a holnapi reggelit is beszereztem.

Reggeli után busszal mentünk be a Mailot-ig, majd onnan metróval folytattuk utunkat a tegnap esti „színhelyre” a Montmarte-ra. Először a Sacré Coeur templomot és a mögötte lévő hangulatos utcácskákat, tereket jártuk be, megnéztünk a híres képvásárt, majd pedig ajándékokat vásároltunk az otthoniaknak. Eiffel-tornyos kulcstartókat, képeket, a lányoknak párizsos felsőket s még többféle apróságot  valamint rengeteg képeslapot. Magunknak pedig egy igazi hamisítatlan párizsi egyenpólót szereztünk be. Ebben tervezzük majd a diadalmas hazaérkezést. Következő utunk a postára vezetett, ahol feladtuk borítékban az eddig vásárolt összes lapot, én pedig még egy levelet is írtam Zsuzskának, aki már nagyon-nagyon hiányzott nekem.

Lefeléjövet egy Internet-kávézóra bukkantuk, ahol még egy gyors SMS-hadjáratot is intéztünk az otthoniak felé. Még a Montmarte-on egy hangulatos kis téren ebédeltünk. A mai nap már korántsem volt olyan rohanós, mint a tegnapi. Szép nyugodtan élveztük ki második és egyben utolsó Párizsban töltött napunkat. Ebéd után visszametroztunk a Concorde-térre. Itt már alkalmaztuk a tegnap óta tesztelt 2 ember 1 jeggyel taktikánkat, melyhez hozzá kell tenni, hogy az itteni beléptetőrendszer mellett ehhez komoly ügyességgel kellett rendelkezni.

A hőség ma is tombolt! A hatalmas téren szerencsére 2 nagy szökőkút állt! Nem is kellett több nekünk, nekivetkőztünk, s elvegyültünk a számos kultúrát képviselő turistacsoport tagjai közt a szökőkút hűs vizében. Néhányan csak a lábukat lógatták, mi viszont beálltunk a lefelé zúduló víz alá. Nagyon jó érzés volt „strandolni” egyet itt Párizs közepén.

Délutánra egy rövidebb belvárosi sétát terveztem, a Place Vendome és az Opera Garnier érintésével. Hűsöltünk egyet az ódon Operaház falai közt, s visszafelé még egy nagyáruház sportosztályának kínálatát is felmértük. A sok járkálásban ismét megéheztünk. A Champs-Elysées melletti parkos részen telepedtünk le a puha pázsitra, s magunkba gyűrtünk pár lekváros toast kenyeret. Most azért nem csúszott olyan jól, mintha 130-at tekertünk volna!

Visszasétáltunk az Eiffelhez, hogy kiegészítsük még az ajándék-kelléktárunkat. A hétvége azonban elmúlt, s nekünk úgy tűnt, hogy sokkal kisebb a kínálat, mint az előző estéken. Bár röpülő trikolor madárkát és Eiffel-tornyos csecsebecséket dögivel lehetett kapni, mi mégis valami másra vágytunk.

Visszautaztunk még egyszer a Latin-negyedbe, s a Notre Dame környékén is végigjártunk még néhány boltot, Pungi pedig egy Tabac-ban szivart vásárolt én pedig egy kulcstartóval lettem gazdagabb.

Az estét ismét az Eiffel-torony lábánál az első este kiszemelt helyünkön a szökőkút mellett töltöttük. Ez volt a kezdet és a vég! Első este még tele voltunk várakozással, érdeklődéssel, ugyanakkor mérhetetlen örömmel, hogy sikerült megérkeznünk, most a két nap élményeit még nem sikerült feldolgoznunk, viszont a hajtós városnézés okozta fáradságból jutott mindkettőnknek rendesen. Nagyon jó volt itt Párizsban, de a hazánk már nagyon húzta haza szívünket, ugyanakkor egy biztos és nagyon jó életformát, amit itt átéltünk ismét egy bizonytalan vándorló életformára kell cserélnünk. Ezek a kettősségek jártak ekkor fejemben, ugyanakkor amíg itt voltam ezen a csodás helyen az élet minden pillanatát élvezni akartam.

Ekkor legfőképpen az első este került szóba beszélgetéseinkben is, s mivel most feleannyian sem voltak kinn a parkban (hiába már nem szombat este van, mint akkor), úgy éreztük magunkat, mint egy díszelőadás nagysikerű premierje után a kiürült nézőtéren. A „díszlet” azonban még mindig csodálatosan világította meg a párizsi éjszakát. 11 körül aztán visszametroztunk a Porte Mailot-ig, ahol azonban nem vált be a 2 ember 1 jegy taktikánk, s jócskán lehúztak minket az ellenőrök. Ki a franc gondolta volna, hogy 11-kor is ébren vannak Isten ezen csúnya teremtményei. Tehát ez a drága város még lerótta az utolsó vámot rólunk, ami jócskán elrontotta a hangulatunkat. Szomorúan ballagtunk vissza a kempingbe. Még gyorsan megterveztem a holnapi „Párizselhagyó útvonaltaktikát” a sátorban, nem akartam több eltévedést. Éjfélkor tértünk nyugovóra.


16. nap    (2002. július 30. szerda)                                          Újra kint a „prérin”

Párizs - Meaux - Chateu Thierry - Dormans - Épernay - Oily

Táv: 170,90 km (túraBEST)

A mai napra kemény feladat elé állítottam magunkat még anno a túraterv készítésekor. Ugyanis a Párizs utáni 1 szakaszt 140 km-esre terveztem, abból a megfontolásból, mivel ez viszonylag sík terepnek bizonyult a térképen, s azért, hogy megadja a kezdőlendületet a hazafelé utunkat illetően. Ekkor még nem kalkuláltam azzal, hogy szállásunk majd a város ellenkező oldalán lesz, s a széllel, s a fondorlatos franciás „buckákkal” sem számolhattam. Így hát előrevetítve azzal nyugtattam Pungit, hogy nem probléma az sem, ha esetleg nem sikerül teljesíteni szakaszunkat, hisz így is bőven tudjuk tartani az időtervet. Sőt az ideutat ismerve még úgy is nyugodtan kacérkodhatunk a gondolattal, hogy ismét rövidítünk egy napot a visszaútból.

Még a kempingben reggeliztünk, felcuccoltuk a már majdnem 3 napja pihenő járgányainkat, búcsút intettünk a kempingnek, s elindultunk hazafelé. A belsőmben csak úgy kavarogtak a gondolatok. Egy kicsit olyan volt, mintha egy teljesen új túrát kezdtük volna meg, ismét itthagyunk valamit ami biztos és jól bejáratott, s ismét elindulunk a bizonytalan felé. Lassan elhagytuk a Diadalívet, melyre még visszapillantottam a Champs-Elysées egyeneséből, majd a Concorde-tér többsávos útján próbáltam eltalálni a cikázó autók közt, hogy melyik sáv a helyes irány, ami reménytelen feladatnak látszott, kinézetre még a helyi autósok számára is. A Gare du Nord felé hajtottunk tovább elhagyva a városmagot lassan átbújtunk a Boulevard Periphérique alatt, s a külkerületek hosszú sora következett. Rengeteg lámpát kaptunk, ami így a túra elején roppant rosszul hatott a lelkiállapotomra. Szerettem volna már haladni, de ez a sok megállás egyrészt időben, másrészt energiában nagyon rabló természetű volt.

Pungi nem akadt fel ilyen apróságokon, sőt még viccesen meg is jegyezte, hogy karácsonyra vesz nekem egy ilyen a nagy lámpák alatt látható (nálunk a KRESZ-parkokból ismert) kis lámpácskát, amely mindig pirosat fog mutatni. Csodáltam a szellemességét!

Egyszer csak a folyamatos lakóépületek sora lassacskán megszakadt, s ismét kint voltunk az - általam már csak így nevezett –„nagy francia prérin”. Ekkor már több, mint 20 km-t mutatott a kilométeróra, ami jelzi, hogy nem akármekkora „településből” jutottunk ki. A városból kiérve kaptunk egy pár csepp esőt, azonban nem volt komoly, még csak megállásra sem méltattuk. Még meg is jegyeztem, hogy biztosan Párizs sirat meg minket, hogy elmentünk, s itthagytuk.

A 4-es számú autóút leállósávjának biztonságos övezetében haladtunk kelet felé. Az ilyesfajta autóutakat jobban szerettük, mint a szűk mellékutakat, bár itt nagyobb volt a forgalom, azért legalább volt helyünk haladni, csak a kijáratoknál kellett figyelni, nehogy elsodorjanak. Szerencsére a szélirány azóta sem változott, így élénk hátszéllel vághattunk neki a mai napnak.

Az első említésre méltó hely Meaux városa volt a Marne-folyó partján. Először a szépen kiépített folyóparton álltunk meg egy csokira, majd pedig a E’Leclerc-nél vásároltunk ebédet, amit a helyszínen el is fogyasztottunk. Ekkor már úgy 60 környékén jártunk, mely bíztatólag hatott a továbbiakat illetően is. Egy rövid időre elhagyjuk a Marne völgyét, azonban annyira jó lett időközben a hátszél, hogy rá se hederítünk a dombokra, kemény 30 km/h körüli átlagot diktálok, s minden porcikám élvezi a tekerést.

Egy kb. 2-3 km hosszú lejtőn gurulunk vissza Chateu-Thierry-be a Marne-partjára. Ez a kicsiny városka La Fontaine mesemondó szülővároskája, jelzi egy a város elhelyezett tábla. Meg is állunk egy Inter-Marché előtt, beugrok üdítőt és vizet venni. Valami olyan mű-izű „Citrone Soda” feliratú üccsit sikerül választanom, hogy csak na! Mondjuk majdnem olcsóbb, volt mint a víz, de ihatatlanabb is, azt hozzá kel tenni! Ezzel elértük a Champagne-pezsgő hazáját. Erről árulkodnak a Marne mindkét oldalán a domboldalak teteéig felfutó szőlőkordonok. Sok világhírű bor és pezsgő készülhet ezen a vidéken! Dimbes-dombos kanyargós útszakasz következik a folyóvölgyben maradva. Dormansnál elkap minket egy kis zápor, de nem vészes. Ezen a szakaszon a vasárnap célbaért Tour de France-szal egy útvonalon, de ellentétes irányban haladunk. Erre utal a sok aszfaltrajz, és egy falusi nénike „A revoir Tour de France” (viszlát Tour de France) üdvözlése is.

Nem pocsékoljuk az időt hajtunk rendesen. Meg is van az eredménye: késődélutánra elérjük a kitervelt uticélt: Épernayt, a Champagne fővárosát. Nem kell csalódnunk, itt is találunk E’Leclercet. 160 km van a lábunkban, érezzük is rendesen. Én megyek be életmentő csokiért és vacsiért az áruházba. A csokit gyorsan, hogy hajtani bírjunk! Hisz még ki kell jutnunk a városból.

A Marne partján szeretnénk szállást, csakhogy a folyó olyan messze folyik az úttól, hogy többször is meggondoljuk, hogy letérjünk-e, annyira nem esik útba. Nemsokára találunk egy vacsizóhelyet. Bolognai spagettit, a túra francia-szakasz egyik legnépszerűbb eledelét fogyasszuk ma is vacsira egy kis dijoni musárral „megbolondítva”, majd a közeli gyümölcsösnél ringlóval fedezzük vitaminszükségletünket. Fürödni azonban mindenképpen kellene, így - habár legalább 4 km kitérő - mégis letekerünk a folyópartra. Tiszta vizű Rába-szélességű folyócska, azonban úgy mélyül, hogy a partról már lehet fejest ugrani. Kimászni viszont annál nehezebb, ezért felváltva fürdünk, hogy a másik ki tudjuk húzni egymást a partra. Egy learatott gabonatábla szélén szabad ég alatt tervezzük az éjszakánkat pár méterre a folyópartról. Fáradságunk gyorsan álomba ringat minket ezen a szeles nap utáni nyugodt csendes estén.

Estig megtett táv: 1921,3 km


17. nap  (2002. július 31. szerda) Már megint egy undorító esős, dombos „francia szakasz” 

Oily - Chalons-sur-Marne - Vitry le Francois - St. Dizier - Ligny - st. Aubin-sur-Aire

Táv: 140,32 km 

„Keljél már Pusi! Esik az eső!”- ezekre a szavakra ébreszt kollégám, s a hálózsákból kibújva valóban érzem a kellemetlenkedő esőcseppeket ezen a sötét nyári hajnalon. Pár perc sem telt belé, máris áll a sátrunk, s durmolhatunk tovább az esőkopogást hallgatva.

Reggel, mielőtt kihúzom a sátor bejáratát abban reménykedek, hogy csak egy futó zápor tréfált meg bennünket, s ismét egy csodás napra ébredünk. Tippem azonban nem jött be. Szürke, a napsugarak számára áthatolhatatlan összefüggő felhőtakaró fogad. Szerencsére Pungi jobban észnél volt az éjjel, mint én, s letakarta a kerékpáron fentmaradt cuccunkat, így legalább az nem ázott el.

Visszatekerünk az útvonalunkra. 15 km az első normálisabb falu, s a vegyesboltból fincsi még meleg bagettel és tejjel kezdjük a mai napot. Chalons városában semmit nem találunk érdemesnek a megállásra, áttekerünk a Marne túloldalára, majd a térkép szerint még mindig a folyóval párhuzamosan haladunk. Azonban a valóság ennél sajnos elszomorítóbb. A folyót nem is látjuk a dombok rengetegétől, melyhez még kemény zavaró oldalszelet is kapunk, így ismét csak ennyit mondhatunk: „Már megint egy undorító esős-dombos francia-szakasz”. Az unalom és a monotonitás feloldhatatlan kettőssége a természeti nehézségekkel párosul. Ezt már átéltük egypárszor, mióta francia-földre tekertünk. Már szinte számoljuk vissza a kilométereket a következő nagyobb városig Vitry le Francois-ig, ahol az ebédünket is tervezzük.

A E’Leclerc áruházláncban itt sem kell csalódnunk. Ez volt az első jó dolog ami történt velünk a mai napon. Szinte nevettünk magunkon, hogy szorult helyzetben milyen apróságoknak is tudunk örülni, olyanoknak ami másoknak teljesen természetes (pl egy bevásárlóközpont elérése, egy ebéd), nekünk szinte „ünnep”. Másrészt elgondolkodtató az a tény is, hogy hosszúranyúlt franciaországi tartózkodásunk alatt, szinte minden valamire való városban találtunk egy ilyen „nevesincs” E’Leclerc szupermarketet, a nálunk befutott „nagyhal” francia áruházláncok marketjei (pl. Cora, Auchan) pedig vagy nagyon el vannak rejtve, vagy pedig nem is tudom hol lehetnek, mert ilyenekkel mi nagyon ritka kivétellel egyáltalán nem találkoztunk.

Kaja után nem sokat tétováztunk neki is ugrottunk a „délutáni műszaknak” az A4 jelzésű kétsávos+leállósávos autóúton haladtunk St. Dizier felé. Szokásos dombos unalmas terep a folytatásban is. A város az út elkerüli, így mi is ezt tettük, csak messziről néztük meg házait egy rövid pihenő keretében, s mivel az út minden lakott területet elkerült szinte az egész délutánt a „prérin” a kamionok társaságában tekeréssel, dombmászással és néha megázással töltöttük. Estére aztán mikor elérkezettnek láttuk az időt az egyik kijáraton keresztül elhagytuk a pályát.

Ligny városka Championját vettük célba. Az eső csöpögésből hirtelen egyre nagyobb fokozatba váltott, s szinte másodpercre kiszámolva értük el a szupermarketet a nagy zuhéj előtt. Igazi nyári felhőszakadás tört ki. Úgy zuhogott, hogy az áruház fém tetején a hatalmas cseppek kopogása minden más zajt elnyomott. Milyen jó, hogy fedett helyen vagyunk! Gondoltuk! Nagy mázli volt, hogy lejöttünk azon a kijáraton, mert az A4-es most vízben áll az biztos! Elhatároztuk, hogy addig innen egy tekerést se megyünk tovább, amíg el nem áll az égi áldás. Szerencsére hamar alábbhagyott az eső, így szálláshelyet nem találván visszatértünk az autóútra, s a következő falut vettük célba. Időnk még van, kaja már van, erőnk pedig szintén van még. Miért ne tekerjünk? Bár a tervezett 131-et már elértük. Egy jókora emelkedő állta még utunkat, az ezt követő lejtő után St. Aubin falucska következett. Itt ismét elhagytuk az A4-est.

A falu közepén egy kis közkút vizéből mosakodunk meg, jól összeszappanozzuk, majd egy hatalmas legelő mellett az A4 hallótávolságában egy kis „zsákutcában” állítjuk fel sátrunkat (3 irányból a drótkerítés védelmét élvezzük, csupán 1 irányból nyitott, ahol bejöttünk). Vacsira hideg esőkoszt jár, melyet kivételesen a jó meleg sátorban fogyasztunk el: szardínia konzerv toast kenyérrel és természetesen dijoni mustárral. Ki sem jövünk többet ma a sátorból, ahogy lemegy a Nap már csak a közelben elhúzó kamionok hangját halljuk, s végül már azt sem. Elalszunk.

Estig megtett táv: 2061,6 km


18. nap (2002. augusztus 1. csütörtök)                             Rendőrök - Nancy - elázás

St. Aubin-sur-Aire - Vois - Toul - Nancy - Jarville - St. Nicolaus - Parroy - Moussey

Táv: 123,76 km 

A sátor körüli halk motoszkálásra ébredek. Még nem jelzett ébresztőt a telefon, nem csoda, hiszen még csak 6 órát mutat a vekker. Először próbálok nem tudomást venni róla, de miután másodszor is hallom a hangot, s pont a bicajok irányából, melyekről az eső és a sár miatt nem szereltük le a cuccost már nem gatyázok, kiugrok a hálózsákból és „feltépem” a sátor ajtaját.

Kb. 20 jól megtermett szürkésfehér színű tehén néz farkasszemet velem a kb. 1,5 méterre lévő drótkerítés túloldaláról. Ahogy elindulok megijednek, s pár lépést hátrálnak, majd újra legyőzi a félelmet a kíváncsiság, s újra egyre jobban közelednek. Az éjszaka szerencsére elvonultak az esőfelhők, s csodás verőfényes reggelre ébredtünk.

Kivonszoljuk a bicajokat és a sátrat a nyirkos fűből a száraz aszfaltra, majd összepakolunk és kezdődhet a mai etap. Kb. ½ km tekerés után visszatérünk a már jól megszokott A4-es főútra.

Az első lakott település Pengny. Rövid keresés után találunk egy kis boltot, ahol ismét „franciás” reggelit vehetünk és ehetünk, csupán a pofátlanul drága 1 Euro-s tejért bosszankodunk egy kicsit. Innen már nem is kell visszatérni a forgalmas főútra, kissé kalandosabb szakasz következik Toulig. Nagyon szép városka, bár belvárosába nem tekerünk be középkori jellegét így is érezhetjük. Az útjelzés viszont továbbra is katasztrofális. Nancy felé csupán 1 nyíl mutat, az autópálya felé.

Nincs mit tenni fel is kanyarodunk a sztrádára, ahol még az A4-nél is nagyobb a forgalom, így meghúzva magunkat a leállósáv aszfaltrétegének a lehető legjobboldalibb részén haladunk egymás után. Alig teszünk meg pár kilométert egy rendőrkocsi húz el mellettünk, s rögtön le is indexel, majd megáll a leállósávban. Ekkor már éreztem, hogy nem sok jó sülhet ki ebből, de miután kiszáll a 2 megtermett rendőr már biztosan tudtam.

Le is intettek minket, majd elkérték útleveleinket. Mivel sajnos semmilyen idegen nyelven nem tudtak így nem tudtuk elmagyarázni nekik, hogy mi nagyon jól tudjuk, hogy autópályán tilos kerékpározni, de térképünk csak ezt az egyetlen utat jelöli Nancy felé, s az útjelzés pedig egy nagy szar ebben az egész nagy Franciaországban. Kisvártatva beszálltak a kocsijukba, természetesen papírjainkkal a kezükben, majd intettek, hogy kövessük őket. Tehát a túra folyamán először rendőri felvezetés mellett mentünk, de csak az első kijáratig, ahol aztán megálltak, s megmutatták az irányt Nancy felé. Hú ez nagy mázli, hogy büntetés nélkül megúsztuk a mai napot!

Megkönnyebbülten indultunk tovább a pályával párhuzamos kis közúton, melyet eddig azért nem láthattunk, mert egy erdősáv választja el tőle. Nancy-ig még hátravan egypár domb, majd a külvárosba bekeveredve már csak rutinból a „Centré” feliratú táblát követjük. A belvárosba érkezvén látjuk, hogy nem akármilyen helyre csöppentünk. Legnagyobb szám volt az egy sínen közlekedő villamos, mely már keményen a 21. századot idézte. Megnéztem a bazilikát, majd pedig a Stanislav-térre hajtottunk, mely pompájával Párizst idézte. A kovácsoltvassal díszített aranyozott szökőkutak, s épületek, valamint a Diadalív harmóniája csodás látványt nyújtott. A kastély kertje rendezett, jól karbantartott. Kb. ½ órát töltöttünk el nézelődéssel, majd korgó gyomrunk hallatára elindultunk a város széle felé, ahol - mint már nyugaton megszokhattuk - az olcsó boltok előfordulási aránya a többszörösére növekszik.

Ismét szidtuk egy sort a franciás „nyilakat”, mert nem voltak képesek beállítani minket a helyes irányba, majd Nancy mellett egy Lidl boltra akadtunk. Ilyen típusú boltban még nem jártunk, meg már különben is annyira éhesek voltunk, hogy nem sokat gondolkodtunk. A bolt meglepően alacsony árakkal köszöntött, így „fejedelmi” ebédet ehettünk csokival, egy hatalmas rúd  keksszel és finom rostos narancsüdítővel, melyet - mint később megtudtuk - csak ebben az áruházláncban lehet kapni. Jó volt egy kicsit ücsörögni az árnyékban, mert ma szerencsére ismét visszatért a kánikula. A faluból kiérve már látszott St. Nicolaus templomának hatalmas tornya. Mi azonban csak elhaladtunk mellette, majd egy mesterséges hajózócsatorna mentén folytattuk utunkat, mely természetesen (legalábbis itt természetes, nálunk egyáltalán nem) nem követte a vízfolyás irányvonalát, hanem kitérve folyton-folyvást felkapaszkodott a környező dombokra. De legalább mellékúton haladhattunk, forgalom az nem volt.

A tegnapi nap után kész „örömtekerés” ez a szakasz. A csatorna bizonyos szakaszonként gáttal volt ellátva, melyekre a szintkülönbség legyőzése miatt volt szükség. Az idő délutánra egyre borúsabb lett. Ennek ellenére áthaladva a csatorna felett kedvünk támadt fürödni egyet.

Át is vedlettünk fürdőruciba készen arra, hogy belecsobbanjunk a kb. 4 méteres hídról a vízbe, de a víz mesterséges merőleges partján sehol sem találtunk megfelelő kimászóhelyet, így a fürdés elmaradt. Legalábbis ezt hittük.

Továbbindulva ugyanis hamarosan elkezdett csöpögni az eső, majd pedig egyre jobban és jobban jött az égi áldás. Falu a következő 10 km-re nem esett, így szomorúan tudomásul kellett vennünk, hogy ismét szarrá fogunk ázni. Mire beértünk a következő faluba - Moussey-ba, már csurom vizesek voltunk, s fáztunk is rendesen. A buszmegálló „megtelt”, így a közeli templom bejárata előtti fedett részen telepedtünk le. A „napi limit” már megvan emiatt nem kellett aggódnunk, viszont a tűzrakásnak és a meleg vacsinak ismét lőttek. A bőséges Lidl-bevásárlás maradékait pusztítottuk el estebéd gyanánt. Később bementünk melegedni a templomba. Ez jó ötletnek tűnt egészen addig amíg újra ki nem jöttünk.

Szerencsére ½ 8 körül végre elállt a zuhéj. Már nem tekertünk sokat, a falu után 1-2 km-rel egy szép zöld lelegelt mezőn sátorozunk az úttól kb. 150 méterre. Csodás hangulatot adnak az estének az ismét megjelenő Napocska az elvonuló viharfelhőket megvilágító utolsó rozsdavörös sugarai. A közelben Pungi talál egy almafát, így még este a vitaminszükségletünket is tudjuk fedezni. Mindketten tudtuk, hogy ez az utolsó franciaországi éjszakánk, s ezt nagy örömmel konstatáltuk.

Estig megtett táv: 2185,4 km


19. nap (2002. augusztus 2. - péntek)                                Vissza Németországba

Moussey - Sarrebourg - Dabo - Wasselone - Marlenheim - Strassbourg - Kehl - Offenburg - Ohlsbach

Táv: 136,93 km 

Éjszaka félelmetesen hideg tiszta idő volt. Reggel a mezőn minden vastagon párás, de szerencsére süt a Nap. ½ 9 körül indulunk útnak.

Ma ismét autópályázunk néhány kilométert, de csak a rajthelytől 26 km-re lévő Sarrebourgig, ahol Pungi megtámadja az utolsó E’Leclerc-ünket, s fincsi reggelit szolgáltat.

Egy bicajtúrán ünneplésre szinte mindig van ok! Ma reggel például azt ünnepeljük, hogy végetért a „nagy francia préri”, ugyanis ma már „hegyes” szakaszunk lesz, a Vogézek csúcsai közé vetjük be magunkat. A túra elején talán még féltünk is a hegyektől, mára viszont a sok kiszámíthatatlan alattomos bucka után már szinte vártuk a letisztult jól kiszámítható, kihívó hegycsúcsokat.

Nem is kellett sokáig várni rájuk, hiszen a városka után megkezdődött a kaptató. Itt találkoztunk franciaországi tekerésünk során másodszor kerekesekkel, de nem lehettek valami edzettek, mert hamarosan apró pici pontként tűntek le a hátunk mögött a látóhatárról. Egy apró szinte nullforgalmú mellékúton tekertünk csodás erdők közt, mely alapvetően jó hangulatot adott a túrának. Egy rövidet gurultunk, majd ismét elcsíptünk egy patakvölgyet, s utunk fokozatosan emelkedett. Áthaladtunk Dabo-n, mely talán az eddigi legszebb és legrendezettebb francia falu amit láttunk. Kb. 15 km folyamatos emelkedés után elértük a hegy gerincét. Egy tábla szerint 652 m magasságban vagyunk.

Megálltunk elvégezni szükségleteinket és frissíteni, majd Pungit előreengedve kezdetét vette a száguldás, amely - mint mindig - most is csodás érzés volt. Bár az út minősége nem volt „osztrák” az egyik egyenes meredek szakaszon azért mégis sikerült megközelítenem az eddigi maximumot: 63 km/h-ig engedtem a gépet. Leérve hosszú monoton egyenes szakasz köszöntött ránk ismét egy forgalmas főutat kaptunk „kísérőül”, de Németországhoz közeledvén már látszik a fejlődés, most már kerékpárútról szemlélhettük a szokásosan nagy kamionforgalmat. Egy nagy síkságra tévedtünk, melyet előttünk a Swarzwald-hegység, mögöttünk pedig a már meghódított Vogézek határolt. Ez a Rajna-völgye.

A messzeségben már több mint 10 km-ről kiemelkedik a strasbourg-i gótikus katedrális monumentális épülete. Szokásunkhoz híven nem „rontottunk neki” a városnak, hanem még a külvárosban ebédeltünk egy ATAC boltból vásárolt kaját. Vettem egy francia pezsgőt is, egy édes rosé-t, valamint egy, a szokásosnál nagyobb üveg dijoni mustárral is beújítottunk. Ennek már ki kell tartani hazáig! Ugyanis ez volt az utolsó alkalom, hogy francia boltból vásároljunk.

Strasbourg gyönyörű város! Az Ill-folyó által kettészelt hangulatos óváros mindkettőnket lenyűgöz. Nem hiába nagy a turistaforgalom is. A folyó csodásan tiszta kék vizén városnéző hajók úsznak. A zegzugos óváros után a fantasztikus méretekkel büszkélkedhető katedrálist tekintjük meg, melynek természetesen a tornyába is felmegyünk. Csodás körpanoráma fogad. A városon kívül az egész Rajna-völgye látszik a Feketeerdőtől a Vogézekig. Képeslapokat is vásárolunk, valamint Pungi még egy aranyos Didl-egeret vesz barátnőjének.

Fél 6 körül indulunk tovább. A városban még szemügye vehetjük az Európa-parlament épületét, mely így kívülről nem egy nagy szám a mi Parlamentünkhöz képest (hiába az Unionak még fejlődnie kell, ha utol akar érni minket J). Az Európa-hídon, s egyúttal a Rajnán átkelve megérkezünk Németországba. Az első város rögtön a híd másik oldalán Kehl, mely után már kerékpárúton tekerhetünk, s ez így lesz majd szinte a teljes német szakaszon.

Az első német bolt ahol megállunk egy Kaufhalle nevezetű TESCO méretű hipermarket. Pungi megy be vacsiért, én pedig árnyékba húzódok a még mindig erős napsütés elől. Amíg Pungi vásárol (elég sokáig tart az áruház mérete és a sor miatt) én gondoskodom a vécépapírkészletünk feltöltéséről is az áruház WC-jéből. Ugyanis kezdeti 2 tekercsünk hamar elfogyott, s mivel WC-papírt nem lehet egyesével kapni, inkább ezt a „letekerős” megoldást választottuk, már nem elsőízben a túra folyamán. Párizs előtt volt az utolsó „töltés”, talán ez az adag is elég lesz egy darabig. Pungi finom vacsiravalóval tér vissza, s örömmel közli, hogy az árak itt is tűrhetőek, sőt - mint később tapasztalhattuk - talán itt a legolcsóbb az élelmiszer. Kerékpárúton jutunk el Offenburg városába, ahonnan felvesszük a Kinzig-folyó folyásirányát. Pár faluval később közvetlenül a folyó gátja mellett találunk egy szupi táborhelyet egy kert végében. Végre meleg kaját tudunk enni! Már 2 napja várjuk ezt a pillanatot. Ráadásul igazi nemzetközi vacsorában lehet részünk, mely a következőket tartalmazza: német virsli, dijoni (francia) mustár és török (lepény)kenyér. Este még csobbanunk egyet a combig érő, gyorsfolyású Kinzigben, majd visszavonulunk sátrunkba. Elalvás előtt még sokáig zeneszót hallgathatunk, ugyanis a túlparton valami buliféleség volt.

Estig megtett táv: 2322,4 km


20. nap (2002. augusztus 3. - szombat)                                   A Feketeerdő-hegység

A Duna eredete és elsüllyedése

Ohlsbach - Gegenbach - Halslach - Prechtal - Elzfälle - Donauquelle - Furtwangen - Donaueschlingen - Immendingen (Duna-elsüllyedés)

Táv: 128,02 km 

A jóidőnek megint lőttek! Legalábbis ez volt az első benyomásunk, ugyanis az éjjeli eső után kinézve a sátorból borult égbolt fogadott.

Az első városka Gegenbach főterén kajáltunk közvetlenül a Marktplatz-cal szemben. Igazi hangulatos bajor piactér volt ez, szólt a népzene, s népviseletbe öltözött árusok kínálták a portékáikat. A városkát egy városfal vette körül, mely még a középkorból maradt ránk, így érkezvén és távozván egy hatalmas városkapu alatt hajtottunk be a macskaköves-hangulatos belvárosba. Az idő viszont továbbra is borús, fázunk is rendesen. Szerencsére nem volt már sok a vizszintesből, ugyanis Haslach után egy 520 m magas hágóra kell felkapaszkodnunk. Ez a Swarzwald első kaptatója, egyelőre még csak kóstolgatjuk a hegyóriást. Az elején nagyon keményen indul a kaptató, Pungi be is szólt: „Dobd ki a pezsgőt Pusi, minek cipeled”, de nem vettem a szívemre, hisz tudtam, ha a Feketeerdőn átérünk már csak lefelé vezet az út.

Inkább belehúztam, s jó 2-300 méterre elhagytam a kollégámat. Izzadtam is rendesen mire felértünk csurom víz volt a pulcsim. Pungi rutinosabb volt, még a kaptató előtt megszabadult az „Alpokjáró” pucsijától.

A hágó tetején már igazi „feketeerdei” tájék fogad, gyönyörű fenyvesek, faházak, sötétzöld legelők, mintha csak a Klinika című sorozatba csöppentünk volna bele. A rövid lejtő után csokiszünetet tartunk, majd  az Elz-folyó (itt még csak patak) folyásirányával ellentétben a hegységrendszer legmagasabb gerince felé vesszük az irányt. Az út egyre szűkebb, s egyre szebb lesz, romantikus kis falucskák, csodás legelők, és az itteni jellegzetesség, amiről a hegység a nevét kapta, mindenfelé hatalmas sötét lombkoronájú fenyvesek. Az Elz is egyre meredekebben zúdul le a hegyoldalról, így egyre jobban kell küzdenünk, hogy nyeregben maradjunk. Volt egy-két pillanat, mikor már úgy éreztem nem megy tovább, de mindig sikerült átlendülnöm a holtponton. Pungi könnyebb helyzetben volt, ugyanis gépe legalacsonyabb fokozatán lassan, de biztosan haladt felfelé kb. 40-50 méterrel előttem.

Jó 16 km emelkedő után elértük az Elzfällét, a folyó egyik vízesését. Azonban nem gyalogoltunk le a köves meredek szakaszon a nagy csobbhoz, beértük egy kisebb úgy 3-4 m magas zúgóval is. Az egyik kereszteződésben egy turistatérkép volt elhelyezve, melyről leolvastam, hogy létezik egy rövidebb, de (valószínűleg) meredekebb út is a Duna-forráshoz.

Így az aszfaltról hamarosan letérünk egy murvás, de jó minőségű útra. Az út, ahogy sejteni lehetett tényleg keményen elkezdett emelkedni, így hamarosan lekényszerültem a nyeregből, s gyalog folytattam utamat. Itt ütköztek ki leginkább a verseny és a túra bicaj közti különbségek. Punginak ugyanis több fokozata volt, így ő - ha nagyon lassan is - bírta a hegymenetet, s szépen fokozatosan eltűnt a szemem elől. Kb. 1-2 km-t toltam magányosan gépemet a csodás fenyőerdőben, mire végre vesztett meredekségéből az út. Itt várt rám Pungi-pajtás. Innen már csak egy köpésre volt a Martinskapelle nevű kápolna, amely mellett található a Duna főforrása. Először a kápolnát néztük meg, majd pedig gyalog folytattuk utunkat a forrást jelző tábla irányába.

Egy fogadó (a Dunához) és körülötte sok parkoló kocsi jelezte, hogy nem akármilyen helyen vagyunk. Kb. 50-60 métert kellett gyalogolnunk s végre megpillanthattuk a forrást. Egy sziklatömb alól csordogálva látott napvilágot Európa legnagyobb folyama. Mellette egy tábla hívta fel a figyelmet: „A Duna forrása. Itt ered a Duna fő forrásfolyója a Brege, 1078 m tengerszint feletti magasságban, a Duna torkolatától 2888 km-nyire, 100 méterre a Duna-Rajna vízválasztójától”. Mindketten ittunk a vízből, majd pedig azzal szórakoztunk, hogy átugráltuk a patakot, s élveztük milyen gyorsan át tudunk jutni egyik partról a másikra. Ez később már egyre nehezebben és ritkábban adódik meg! Azonban így ezer méter felett nagyon hideg volt, s sötét felhők eső közeledtét is jelezték, így rohamléptekben indultunk meg a Swarzwald keleti lejtőin, most már csak lefelé a Dunát követve.

Mire az első városkát - Furtwangent elérük a Duna már Perint-nagyságú patakocskává szélesedett, s olyan rozsdás színt öltött, mint a Feketeerdőben (és a Vogézekben is volt rá példa) a patakok többsége. Ez nem szennyezés okozta elszíneződés, valószínűleg a kőzetekből fakad. Az eső is utolért minket, így beálltunk egy Edeka-áruház fedett parkolójába, s nekiláttunk az ebédnek. Kaja után rövid szieszta következett, s lassan az eső is elállt így folytathattuk utunkat lefelé a Duna-mentén.

Nem bírtam betelni „folyónkkal”, mely hol jobb, hol bal oldalon, de állandóan mellettünk szaladt lefelé a hegyoldalról. Folyamatosan figyeltük már az első kilométerektől hogy „hízik a Duncsi”. Így az elején még szembetűnő volt minden kis változás. S, hogy kedvünk mégjobb legyen kaptunk egy aranyos SMS-t otthonról Enikőtől. Nagyon mulatságos volt "elindultatok már visszafelé" megjegyzése. Erre most mit lehet írni???

 Donaueschlingent 4 óra után pár perccel érjük el. Pont az orrunk előtt zár be az utolsó bolt, így félő, hogy ezen a vasárnap ismétcsak kaja nélkül maradunk. Ennyire nem lehetünk bénák! Vagy mégis? Egyszerűen nem bírunk átállni, annyira elkényelmesedtünk az itthoni NON-STOP-ok sokaságán.

A sikertelen kísérlet után a város nevezetessége a Fürstenberg-kastély irányába hajtunk. Ennek a kastélynak van egy csodálatos díszkútja, melyet a kényelmesebbek a „Duna-forrásának” neveznek. Valóban faragott felirat jelzi számunkra ma már másodszor: „Donauquelle”. Ez hogy történhetett? Az útikönyvünk szerencsére tudja a választ. A Duna valójában két patak a Brege és a Brigach összefolyásából keletkezik, melyet később a kastélytól kb. 1 km-re mi is megfigyelhettünk. Mi pár órával ezelőtt valójában a Brege-patak forrásánál voltunk, s egész eddig a Brege-t követtük! Hisz a Duna valójában innen „ered”. Legalábbis Duna néven. Ki érti ezt?

Most már azonban biztos, hogy jó helyen járunk. Erre figyelmeztetnek a „Donau-Radweg” táblácskák is, melyek irányításával elindulunk a már Rába-méretűvé (Szentgotthárdnál) dagadt Duna-folyó mentén lévő jelzett kerékpárúton. Kanyargós, de ugyanakkor sima, széles folyóvölgy fogad. Egy rövid pihenőt ejtünk egy kukoricás mellett.

Immedingen után egy szuper ingyenes direkt kerékpárosok számára kialakított sátorozóhelyet találunk. Innen már nem megyünk tovább! Felállítjuk sátrunkat a gondozott zöld gyepen, majd egy rövid gyalogtúrát teszünk a „Duna-elsüllyedésének” nevezett természeti látványossághoz. Először nem is akarunk hinni az egészben, de miután az amúgy széles folyó egyre sekélyebb lesz, majd végleg eltűnik a víznyelőkben, s csak a kopár köves száraz meder marad utána, már nem fér kétség a dologhoz.

Pungi kicsit rosszul érzi magát, így visszagyaloglás után rögtön nekilátunk a vacsorakészítéshez. A délben vásárolt spagetti-konzerv a menü. Sajnos elég kevés, így Pungi betermeli a holnap reggelire szánt egyik bagettet is. Estére még a Nap is kisüt egy kicsit. Lesétálunk a még „nem elsüllyedt” Duna partjára és szokásunkhoz híven tisztálkodással fejezzük be a napot. „Ünnepélyesen” megfogadom, hogy ezentúl minden egyes este fürödni fogok a Dunában, amíg haza nem érünk. Ehhez még kemény egy hétnyi tekerés szükségeltetik! Lehet, hogy egy kicsit elkapkodtam a dolgot? Majd meglátjuk!

Este még kapunk egy zuhéjt, de ezt már csak a sátor tetején kopogó esőcseppek hangjából érzékeljük.

Estig megtett táv: 2450,4 km


21. nap (2002. augusztus 4. - vasárnap)                                  Megint egy Vasárnap!

Immedingen - Tuttlingen - Beuron - Sigmaringen - Mengen - Riedlingen - Ehingen - Nasgenstadt

Táv: 135,70 km 

Reggel ismét borult égbolt és meglepően hideg idő fogad. Ez a hazaút sajnos már csak erről szól. Úgy szeretnék már végre Napsütésre ébredni! Még szinte az egész tábor alszik mikor elhagyjuk a sátorozóhelyet. A reggelink nagyon szegényes, csupán egy fél bagette fejenként egy kis lekvárral ízesítve. Hiába, már megint VASÁRNAP van, s már megint elcsesztük. Utunk azonban feledteti velünk ezt a bakit, ugyanis csodás helyeken kerekezünk.

Elértük az „Első Duna-áttörést”. Murvás és aszfaltos kerékpárút-szakaszok váltják egymást dimbes-dombos tájon a gyönyörű fehér sziklákkal övezett folyóvölgyben. A biciklisforgalom is megnő idő közben. Délelőtt ismét elkap minket egy jókora zuhéj, még szerencse, hogy csak 10 percig tart, s pont „kéznél van” egy buszmegálló. Megunva a kerékpárút kanyaros vonalvezetését utunkat egy kisforgalmú közúton folytatjuk rövidebb sziklaalagutakkal megspékelve. Sigmaringen város előtt Pungi kereke egy jellegzetes csettenést hallat.

Mindketten tudjuk mi a helyzet. Megint kezdődik a „móka” a küllőkkel! Megrohamozzuk a város első benzinkútját, lekváros toast kenyér a koszt, semmi extra. A benzinkút drága, mi pedig nem gondolkodtunk előre, így ez a „jutalmunk”. Nem pihenünk sokat, kihasználva az energiát visszatérünk a bicajútra. Ismét egy laposabb rész következik, majd a délután hátralévő részében, megunva az állandó kanyargást és kusza vonalvezetést ismét vissza a közútra. Az utolsó 25 km-t Ehingenig itt nyomjuk a Dunától kisség távolabb, egy jó nagy buckával megtűzdelve, de legalább rövidítettünk egy kicsit.

 A városba beérve ismét egy benzinkút felé vesszük az irányt, s Pungi vesz valami édességet. Kiülünk a parkba, de rövidesen újabb helyet kell keresni mert elkezdett szakadni az eső. Egy szociális otthon előtt húztuk meg magunkat, s közben rendesen mérgelődtünk, hisz ekkor úgy tűnt, hogy a mai vacsinknak lőttek. Ugyanis hideg milánói szósz és kemény főtlen száraztészta nem tartozik éppen az ehető kategóriába. Más kajával pedig nem készültünk!

Estére ismét elállt, s korgó gyomorral szomorúan indultunk tovább a hideg és vizes kerékpárúton. Fázunk, éhezünk s pláne, hogy elég kilátástalan a helyzetünk - ami a vacsit illeti - a hangulatunk sem túl terűs. Már csak a „csoda” segíthet!

Még Ehingenben egy ovinál álltunk meg, ugyanis udvarán egy hatalmas ringlófa virított tele gyümölccsel. Neki is láttuk és faltuk a még nem teljesen érett termést abba a tudatba belenyugodva, hogy ez a savanyú valami lesz a mai vacsoránk (amitől képtelenség jóllakni így 130 kemény km után).

De a Gondoskodás nem ismer határokat: pár kilométerrel odébb egy ház udvaráról füst szállt fel. Meg is álltunk, gondolkodunk egy kicsit. Kótyagos fejünkben összeáll a kép: „ahol füst van, ott tűznek is kell lennie!” Rövid tépelődés után levettem fehérből, már réges rég szürkére váltott mocskos pulcsimat, hogy mégse suttyó benyomását keltsem, majd elindultam, hogy megkérdezzem milyenek a gasztronómiai kilátásaink.

Egy nagyon kedves német családhoz vezetett az utam. Természetesen segítettek. Pár perc múlva már forrt a víz a faszénnel felizzított grillsütő felett. A milánói mellé egy kis kóla-mixet is kaptunk, ugyanis ők éppen grillpartyra készülődtek. De megvárták míg mi elkészítjük a kaját és csak utána álltak neki a sütögetésnek. A gyerekek izgatottan kérdezték, hogy honnan jövünk, merre tartunk, s ámultak-bámultak a már több mint 2500 km-es történetünk hallatán (már amennyit közepes némettudásommal elő tudtam adni nekik).

Beszélgetés közben a ház idősebb férfitagjának fent a házban csöngött a telefonja. Egy gyerek felfutott érte, majd apja kérésére ledobta az első szintről. A „hívás” fogadása azonban nem sikerült s a mobiltelefon több darabban landolt az aszfalton. A történteken a társaság egy jót derült, beleértve az apát is. Ebből látszott, hogy nekik a telefon nemhogy státus-szimbólum, hanem csak egy átlagos „fogyóeszköz”.

Vacsora után megköszöntük a vendéglátást, további jó étvágyat és kedvet kívántunk és visszatértünk a kerékpárútra. Magunk sem hittük el, hogy ez megtörténhetett! Nem mentünk sokat, csak kigurultunk a Duna-hídhoz, fürödtünk egyet a még mindig csak térdig érő, de egyre szélesedő folyóban, majd a parttól nem messze egy focipálya mellett állítottuk fel sátrunkat. Ismét jó idő reményében tértünk nyugovóra!

Estig megtett táv: 2586,2 km


22. nap (2002. augusztus 5. - hétfő)                 A világ legmagasabb templomtornyában

Nasgenstadt - Ehrbach - Ulm - Leipheim - Günzburg - Dillingen - Donauwörth - Marxheim - Bertoldsheim

Táv: 136,20 km

A jó idő azonban továbbra is illúzió maradt. Nemhogy a Nap nem sütött, hanem akkora köd volt, hogy a sátorból kinézve - mely a focipálya egyik végében volt lecövekelve - még a túlsó kapuig sem lehetett ellátni.

„Semmi kétség, ez már az ősz!”- morfondíroztunk miután összehajtottuk a már napok óta nedves sátrunkat. Reggelizés céljából ismét a főutat vettük irányba, hiszen a bicajutak mellett nem igazán akadnak boltok. Találunk is egy Penny Marketet Ehrbach faluban, s egy igazi „hurrá megint hétfő van” reggelit vettünk magunknak sörsonkával és hasonló nyalánkságokkal. Ulm városáig már csak 25 km volt hátra, így teli hassal nem okozott gondot megállás nélkül lenyomni a távot.

A város főnevezetessége az ulmi gótikus stílusban épült katedrális melyet a világ legmagasabb templomaként tartanak számon. Pungi mindenáron „alkudni” akart a 3 Euros toronybelépőből, s addig kereste diákigazolványát, míg taccsra nem tette táskája hátsó cipzárját. Ráadásként még az igazolványt sem fogadták el, mondván, hogy már elmúltunk 18 évesek.

Az idegességének levezetésére kitűnően alkalmas „berendezésnek” nyilvánult a 3 csigalépcsősorból álló 785 lépcső melyen feljuthattunk 161 m magas toronyba. A kilátás csodálatos volt a város és a kanyargó Duna összhangjával, amely kisebb motoros vizi járművekkel innen hajózható hivatalosan. Lefelé már szabályosan szédültünk a lépcsőzéstől.

Következő uticélunk egy kerékpárszervíz volt, ahol ismét otthagytunk kemény 12,4 Euro-t, de legalább újra „egészséges” küllőkkel indulhattunk tovább. Ránk is fért már az elindulás, hisz már ½ 12-t mutatott az óra, s kilométeróránkon a mai megtett út rovatban pedig csupán 30 km szerénykedett.

A jócskán megáradt Duna mentén folytattuk utunkat. Ulmból kifelé találtunk egy mókás „Mini-Paris” kiállítást mely a metropolis nevezetességeit mutatja be kicsiben. Jókat nevettünk rajta! Talán elég lett volna idáig eljönni? Kezdőknek mindenképpen!

Csodás ártéri erdőkkel tarkított utakon haladunk, általában aszfalton, azonban néha meg kell elégednünk a murvás burkolattal, mely általában jó minőségű, tempónkat nem befolyásolja. Günzburg előtt egy elhagyatott építkezésnél állunk meg, ugyanis a kerítésen belül egy mobilvécét vélek felfedezni. Mivel épp ezirányban kerestünk alkalmatosságot, kapóra jött ez a páratlan lehetőség. Mint később megtudtuk egy teljesen „szűz” mobilvécével álltunk szemben, pontosabban Pungi már nem teljesen. Az avatószertartás után zsákmányoltunk még „cserébe” egy tekercs jó minőségű német WC-papírt. Ez már ki kell, hogy tartson hazáig!

Délre még a nap is kisütött. Pár kilométer múlva átkeltünk a jobb-partra és Güzburg városában vásároltunk egy Norma nevű szupermarketben. A nevéhez méltóan „normális” hely volt korrekt árakkal. Nagyon úgy néz ki, hogy itt Németországban jövünk ki a legolcsóbban!

Az ebédet egy buszmegállóban költöttük el. Közben ismerkedtünk egy magyar nővel, aki ide ment férjhez, de gyakran megfordul még hazánkban is. Rövid szieszta után visszatértünk a balpartra és nyomtuk tovább hol az országúton, de inkább az általában a mellette futó kerépkárúton. Következő nagyobb város Donauwörth volt. Nagyon hangulatos utcácskákon tekertünk, ebben az egyedien bájos városkában, mely a Duna és a Wörtniz folyó találkozásánál épült. A kerékpárút vonalvezetése is ötletes volt, hol kis tereken, hol szűk utcácskákon, hol pedig gyalogoskapukon kellett áthaladnunk. Közvetlenül a város szélén egy gondozott sétány padjain pihentünk meg, s egy tábla csokival ösztökéltük magunkat a folytatásra. Nem mintha annyira ki lettünk volna merülve, de energia híján nem működik a „belső motor” ezt minden kerekes tudja.

Az eddigi sík szakaszt dombosabb terep váltotta fel, s kerékpárút híján egy forgalmatlan kis közúton haladtunk. Marxheim után eltévesztettük a jelzést, s az aszfaltútból egy kis murvás út kerekedett, mely egyre nehezebben járható lett. Visszakeveredtünk a töltésre, s már messziről láttuk a bertoldsheim-i erőművet. A faluban vizet vettünk fel egy háznál, majd elkészítettük a mai bolognai spagettinket is. Nem kell ezen csodálkozni kérem szépen!

Egyrészt a viszonylag jó időt ki kell használni, másrészt a tegnapról megmaradt fél zacskó száraztészta sem arra való, hogy napokon át cipeljük hegyen-völgyön keresztül. Így hát befaltuk „szőröstől-bőröstől”.

Este átkeltünk az erőmű gátján. Táborhelyet nem, fürdőhelyet viszont találtunk, így ma este is megvolt a „Duncsi”.

Csináltam egy gyönyörű naplementés képet, majd visszatértünk a balpartra, s a tűzrakóhelyünktől nem messze egy nyugis zöld tisztáson állítjuk fel sátrunkat. Estére megint nagyon lehűl a levegő. Csak a kutyaugatás és a kopogó eső zavarhatja meg éjszakánkat, de egyik sem tud már az újdonság erejével hatni.

Estig megtett táv: 2722,4 km


23. nap (2002. augusztus 6. - kedd)                              Csodás helyek a Duna-mentén

Bertoldsheim - Neuburg - Ingolstadt - Neustadt - Weltenburg - Kelheim - Polikon - Regensburg - Demling

Táv: 140,64 km 

Ismét egy borult hideg reggel kászálódunk ki mérgelődve a sátrunkból. Neuburgig jutunk az első lendület erejével, mely egy csodálatos város, Duna fölé magasodó várával és patináns főterével, mely reggelink színhelyéül szolgál. Kaja közben elbeszélgetünk egy német házaspárral, akik szinte hitetlenkedve hallgatják rövid történetünket az elmúlt 3 hetünk eseményeiről. A feleség elmondta, hogy fiatalkorukban ők is nagyon sokat túráztak, s még most is szívesen ülnek kerékpárra. Ez a itteni mentalitást ismerve nem meglepő, hiszen itt is, mint mindenhol több kerékpároscsoport tartózkodik a főtéren. Kicsit később egy másik ember svájcinak néz minket. Szerintem már nem először fordul elő a túra folyamán, de eddig még nem tette senki sem szóvá. Hiába ennyit számít az a kis kabalazászló melyet még Pungitól kaptam a Rajna-menti Rheinfeldenben, s már 3 országon végigkísért minket.

A város után rátérünk a „jó” kis murvás bicikliútra. Egy ideig még el lehet viselni a zötykölődést azonban később egyre több és nagyobb kövekkel tarkított szakasz jön, s ennek meg is isszuk a levét: Pungi hátsó defektet kap. A hátsó kerék kikapása számunkra már rutinfeladat a megannyi küllőprobléma után. Nem mértük az időt, de 15 percnél semmiképpen sem tartott tovább a művelet.

Áthaladunk Ingolstadt városán, mely egy igazi nagy ipari város benyomását kelti, majd ebédünk színhelye: Neustadt következik. A sigmaringen-i áttörés óta utunk eléggé sablonos formát öltött, a széles Duna-völgyben ártéri erdők, hatalmas kiterjedésű mezők és szántók váltották egymást. Nem csoda, hogy kissé felspannolt minket az a tény, hogy mindössze 14 km-re vagyunk a Duna „legszebb német áttörésétől” a Weltenburgi-szorostól.

Az ebéd ismét fejedelmi volt. Itt Németországban lehetett kapni egy ún. Buttertoast nevű kenyeret, mely az összes toast közül, amit az úton fogyasztottunk a legfinomabb volt. Most is ilyet ettünk. Kaja közben egy futó zápor is végigvonult a tájon, de szerencsére nem volt vészes.

A kerékpárút kitérőjét kicselezve az országúton haladtunk s már messziről látszott a szorost körülvevő Frank-Júra hegyvonulat. A folyó átlag 60-70 méteres szélessége a szorosban egy helyen 20 méter alá csökken, mélysége pedig eléri a 11 métert is. A szoros közvetlen bejáratánál található a csodás weltenburgi kolostor, Bajorország legrégebbi kolostorainak egyike. Természetesen mind a kolostorban, mind a Duna-sétányon hatalmas embertömeg fogadott. A sétány a hajóállomásnál ért véget, innen a folyó 2 függőleges sziklafal között tör magának utat. A hajók kerékpárszállítást is vállalnak, de miközben azon törjük a fejünket, hogy megéri-e az átkelés pénzügyileg, eszembe jut, hogy küldetésünk azt a kitételt is tartalmazza, hogy semmilyen segítséget nem veszünk igénybe túránk során, amellyel lerövidíthetjük a távolságot. Így inkább visszatekerünk az orszátútra, majd megmásszuk a 2,5 km-es emelkedőt, s a hegyvonulat másik oldalán legurulunk Kelheim városába. Csodálatos hely ez is. Itt végződik a szurdokvölgy, s egyben itt találkozik a Duna az Altmühl folyóval, s rajta keresztül a Duna-Rajna-Majna csatornával. Innen hajózható nagyobb járművekkel is a Duna, s ezt a tényt a folyó ugrásszerűen megnőtt szélessége és hajóforgalma egyértelműen jelzi számunkra.

A hídon átkelve jó kilátás nyílik a szorosból kilépő Dunára, az Altmühlre és a köztük lévő dombon felépített „Befriedunngshalle” nevű építményre is. Rövid hátszeles szakaszt nyomunk Polikam-ig, majd újból átkelünk a Duna felett. Regensburgig ismét rövidebb utat választunk. Elhagyjuk a kanyargó folyamot és a forgalmas 16. sz. főúton egyenesen a város felé vesszük az irányt. Ennek természetesen, mint már megszokhattuk hatalmas emelkedő az eredménye. S ez esetben nem is egy, hanem kettő.

A város előtt megvesszük a vacsit egy Lidl boltban, mely olcsó rostos narancsitaláról híres számunkra. A borult ég rossz időt sejtet a számunkra, így ma estére hideg vacsit terveztünk. A hatalmas méretű gótikus dóm épülete már zárva van, de az óvárosról többnyire pozitív képünk alakult ki. De a fene vinné el már ezt a hideg borús rossz időt! Regensburg egyik nevezetességén a kőhídon kelünk át a jócskán megáradt Duna felett a balpartra.

Következő megálló a Donaustauf falu mellett lévő Walhalla, mely oszlopcsarnokos elrendezésével a görögöket idézi. Fel is kaptatunk a hegyre, hogy közelebbről szemügyre vehessük a nem mindennapi épületet. Fentről jó kilátás nyílik Regensburgra és a Duna-völgyére. A mai napot is teljesítettük, már csak szállást kell találnunk. Demling nevű falu következik ahonnan hazatelefonálok - utoljára a túra során. Ezalatt Pungi szóba elegyedik a helyi fiatalsággal. Nem könnyű esetek a srácok! Arra a kérdésre, hogy honnan tudunk vizet szerezni így hangzik a válasz: - „A vízcsapból”. De mire befejezem a beszélgetést Pungi büszkén mutogatja a teli üvegünket, tehát mégis szótértettek valahogy.

Nem sokat problémázunk a táborhely-keresésen: a falu után közvetlenül a Duna-parton, a töltésen állítjuk fel sátrunkat. Annak ellenére, hogy egész nap olyan hideg volt, hogy pulóverben tekertünk természetesen nem maradhat ki ma sem a fürdőzés, majd visszahúzódunk a sátrunkba és itt a jó meleg hálózsákban vacsorázunk. Szardínia konzerv a menü dijoni musárral és Buttertoast-tal, valamint finom rostos Lidl-es narancslével leöblítve. Itt Németországban nem éhezünk az biztos! Este ismét az eső kopogása közepette alszunk el.

Estig megtett táv: 2863,1 km


24. nap (2002. augusztus 7. -    Túl a háromezren! - ESŐNAP

Demling - Kössnach - Bogen - Deggendorf - Vilshofen - Passau - Erlau - Oberzell

Táv: 153,47 km 

Az eső egész éjjel megszakítás nélkül zuhogott. A remény, hogy reggelre eláll egy ideig mér bent tartott minket meleg hálózsákunkban, de 9 körül egy nagy elhatározással elhagytuk sátrunkat és útrakeltünk. Amerre csak elláttunk mindenfelé szürke sötét égbolt fogadott, s kilátás sem volt jobb időre. Nem telt bele 5 perc s máris csuromvizesek voltunk. Biciklin ülve eső elől nincs menekvés! Nekem még sárhányóm sem volt, így bicajom előre-hátra 4-6 méterre szórta a vizet attól függően, hogy milyen gyorsan mentem. Pungi viccesen meg is jegyezte, hogy milyen jól „jet-ski”-zek. Nemsokára az út murvás lett. A fehér apró kőzet a víztől mégjobban felpuhult, s fel is szóródott rendesen! Pár perc múlva a saját bőrünkön érezhettük a folyamatosan vastagodó sárréteget lábunkon. Kegyetlen volt így tekerni! Káromkodva, szidkozódva elhagytuk a „Radweg”-et, s valamely keményebb felületű utat kerestünk magunknak.

A hátszél szerencsére segített, így hangulatunk, ha nem is volt túl jó, legalább nem zuhant le olyan szintig, mint még anno a „francia préri” viszontagságai közepette. 29 km-t tekertünk kaja nélkül azon egyszerű oknál fogva, mert sehol nem akartunk megállni. Tulajdonképpen nem is megállni rossz így csuromvizesen, hanem újra elindulni. Egy Edekából hozott Pungi reggelit, melyet a bolt bejáratánál - még fedett területen lévő - büfé asztalánál fogyasztottunk el. Alaposan megbámultak minket, így sárosan és agyonázva, de nem szóltak egy szót sem, hogy nem kéne itt kajálni vagy ilyesmi.

Ahogy előre számítottunk rá keserves érzés volt újra nyeregbe pattanni. A hideg levegő, s a testünk körül már-már felmelegített nedvesség helyét kiszorító jéghideg esőcseppek a csontunkig hatoltak. Nem is finomkodtunk odaléptünk rendesen, hogy legalább belülről melegedjünk egy kicsit. Nyomtuk a kilométereket megállás nélkül a szakadó esőben. Viszonylag széles folyóvölgyben haladtunk a Dunát nem, csak irányát láttuk. Bogenben egy rövid vécézés erejéig álltunk meg, talán ez volt a túra leggyorsabb ilyen jellegű tevékenysége.

Jó tempóban haladtunk, bár apró bosszúságok a mai nap folyamán is akadtak. Először útmenti bicajutunk egy csapásra megszűnt és a kukoricásban landoltunk egy sáros földúton. Kb. 500 méter múlva sikerült visszatérnünk a műútra. Eztán átkeltünk a Duna túloldalára, ahol ismét murvás bicajút fogadott. Mikor megláttam, bosszúsan visszafordultam, s elküldtem a „murvaőrlő németek édesanyját” melegebb éghajlatra. Inkább egy balparti közúton folytattuk az utunkat. Pungi csak rögöhött az egészen, meg rajtam is, hogy milyen ideges tudok lenni. Így utólag már én is röhögök az egészen, de akkor és ott kegyetlen volt!

Vilshofennél ismét átkeltünk a Dunán és gyomrunk ebédre szólított, tehát ismét egy jó „meleg” bolt következett (Norma). Nem semmi teljesítmény, eddig még nem volt rá példa, hogy ebédig 100 km felett tekertünk. Most az eső és a hátszél együttes erővel kipréselte belőlünk ezt a nem mindennapi teljesítményt. Mindketten bementünk, s a szokásosnál hosszabb ideig válogattunk. Jó volt újra átmelegedni egy kicsit. A pénztár után nem is hagytuk el a boltot, hanem azon a pulton kajáltunk ahol a kosarakat szokták kipakolni. Itt is csak megnéztek minket, de egyetlen rossz szót sem szóltak ránk emiatt. Kaja közben bámultunk ki az ablakon a szürke világba, s egyszerűen nem tudtuk megfelelő jelzőkkel ellátni a tegnap este 9 óra óta folyamatosan zuhogó esőt.

A helyválasztás jónak bizonyult, ugyanis az egyik vevő ittfelejtett egy Ritter Sport csokit, melyet gondosan beépítettünk a menünkbe. Természetesen a desszertek közé. A legolcsóbb Europa márkájú csoki után érezhető sőt ízlelhető volt a különbség.

Ebéd után ismét jöhetett aminek jönnie kellett. Irány ki az esőbe, s most már nincs megállás Passauig. Gyorsan bemelegedtünk, s egy „Passau 12 km” tábla láttán még a kedvünk is megjött egy kicsit. A forgalmas, vasúttal párhuzamos főúton nyomtuk is rendesen, 27-30 km/h-val haladtunk, így nem kellett fél óra, s már elértük utolsó német városunkat: Passaut.

A városnézés természetesen a rossz idő ellenére sem maradhatott el, így a Duna és az Inn által határolt óvárost vettük célba. Macskakövezés után a dómot tekintettük meg a világ legnagyobb orgonájával (itt is jó meleg volt), majd az óváros bazársorán egy „Ungarische Spezialität” boltot is találtunk tele magyar érdekességekkel. Volt itt szegedi paprika, gyulai kolbász, tokaji bor, Medve sajt, Maciméz, Nagymama lekvárja és még rengeteg igazi magyaros érdekesség. Jókat derültünk, ilyet még egyikünk sem látott! A világképünk az európai emberekről sokat alakult, változott ezalatt a több mint 3 hét alatt, de azt még nem igazán tudhattuk, hogy hogyan látnak minket az itteni emberek. Nézelődni jó volt, de nem vettünk semmit, hisz természetesen minden többszörösébe került, mint itthon, meg hát olyan lett volna, mintha „egy pék zsömlét venne a Közértben”.

A passaui kalandok után még toltuk egy kicsit kerékpárunkat az óváros macskaköves utcácskáin (melyeket a látogatásunk után 1 héttel másfél méteres víz borított), aztán Pungi beszámolt: 1 - 2 – 3- és egyszerre felpattantunk a nyeregbe, s indultunk tovább (mókás pillanat volt ez, pár járókelőt még mosolyra is fakasztottunk vele). Átkeltünk ismét a Duna bal partjára, s párszáz méter múlva elértük a folyók találkozását. Passaut a 3 folyó városának is nevezik, ugyanis itt találkozik a 180 m széles Inn, a 125 m széles Duna és a 30 m széles Ilz. Gondoljunk bele! Milyen érdekes, hogy mégsem az Inn-ről nevezték el továbbiakban a folyót. Talán azért, mert annak az eddig megtett útja rövidebb, csakhát, mint már mi nagyon jól tudjuk, és tapasztaltuk az Alpokban ered, ahol nagyon sok patak táplálja.

Közvetlenül a szinte kétszeresére szélesedett Duna mentén folytattok az utunkat, melyben még sokáig látszott a két folyó közti színkülönbség. A szín mellett a szinttel is voltak gondjaink, ugyanis a megáradt Duna szintje néhol alig 20 cm-re volt utunktól. Hozzá kell tenni, itt a Duna ismét szorosba kényszerül, így hatalmas hegyek vettek körül minket. Kezdett már nagyon elegünk lenni a didergésből, s teljesítményünkre sem lehetett panasz, így már csak egy boltot kellett találnunk és egy jó táborhelyet.

Az első „kívánságunk” hamarosan teljesült, egy Lidl kínálatából válogathattunk vacsorára. Természetesen nem maradt ki a jó kis rostos narancslé! A szálláshely viszont problémás volt így, hogy egész nap zuhogott az eső. Én mindenképp egy fedett épületféleséget szerettem volna megcélozni. Először egy garázst néztem ki, de ez mégiscsak durva lett volna Erlau község kellős közepén! Továbbhaladva egy szűk és kisforgalmú Duna-menti közútra tévedtünk. Még majdnem 10 km-t kellett mennünk, mire megtaláltuk amit kerestünk.

Egy esztétikus fából épült buszmegállóra esett választásunk. Kiköltöztettük az épület eddigi lakóit, a meztelencsigákat, s „bejártunk” a bicajokkal. Akárhogy is méricskéltük a hely túl szűk volt ahhoz, hogy felállíthassuk benne a sátrat. Még úgy is, ha a bicajok a szabadban éjszakáznának. A bejárat pedig túl nagy ahhoz, hogy csak szimplán hálózsákban aludjunk. Így soha nem lesz meleg, hiába bújtunk át végre a jó száraz cuccosba! Végülis közösen kiötlöttük a megoldást, mely minden és mindenki számára a legkedvezőbb volt. 2 gumipókkal kifeszítettük a sátrunkat a bejárat elé fenéklemezzel kifelé. Pont akkora volt, hogy az egészet elfedte. Hőszigetelt is és közben még száradni is volt módja. S még a bicajok is bent maradhattak. Viszont a sátor az összes fényt elfogta, így hirtelenjében nagy sötét lett. Ez sem jelenthetett gondot. Leleményességéről híres Pungi elemlámpáját egy gumipókkal a plafonhoz rögzítette, így már volt világításunk is.

Nagyon jó hangulatban vacsoráztunk a lélegzetünktől lassan felmelegedő „házikóban”. A hőmérsékletkülönbséget akkor érzékeltük a leginkább, amikor a szükség a buszmegálló elhagyására kényszerített minket, de a lehető leggyorsabban visszatértük.

„Most már zuhoghat az eső, ha jónak látja, egészen holnapig!”- mondogattuk egymásnak nevetve. Este sötétedés előtt még bekukkantott hozzánk mégegy német bicajoscsoport, de miután meglátták otthonosan berendezett „lakosztályunkat” csak ennyit mondtak: „Mi is egy ilyet keresünk!”. Este még barátnőmtől is kaptam SMS-t, hogy teljes legyen az örömöm. Az Adriai-tenger partjáról éppen napozás közben küldte az üzenetet remélve, hogy mi is jól vagyunk.

A helyzet annyira groteszk volt, hogy már csak úgy dőltünk a nevetéstől. Bebújtunk jó meleg hálózsákunkba, még beszélgettünk egy kicsit aztán a már oly régóta hőn áhított napsütés reményével aludtunk el a megálló kemény betonpadlóján. Reggel amikor meghallottuk az esőt még nem gondoltuk volna, hogy 153 km-rel odébb fogjuk álomra hajtani a fejünket. Több okunk is volt örülni: egyrészt ennek, másrészt annak, hogy túlléptük a túra 3000. km-ét, harmadrészt pedig annak, hogy Erlau után az odaúthoz hasonlóan ismét egy teljes napot sikerült lefaragnunk a tervezett túramenethez képest. Viszont „esti fürdéseim a Dunában” sorozatom a mai nappal megszakadt. „Fürödtem” én eleget a mai napon, vízből ennyi egy hétre elég lett volna nekem, mint amennyit ma kaptam.

Estig megtett táv: 3016,6 km


25. nap (2002. augusztus 8. - péntek)                                          Újra Ausztriában!

PUNGI SZÜLINAPJA!!!

Oberzell - Jochenstein - Engelhartszell - Innzell - Aschlach - Linz - Ufahr - Abwinden

Táv: 95,46 km 

A folyamatosan zuhogó eső ellenére nyugodt éjszakánk volt. A hajnal viszont már érdekesebben alakult! Még napfelkelte előtt félálomban hallom, hogy egy kocsi áll meg a buszmegálló előtt, az ajtó kinyílik, élénk zeneszó szűrődik járó motorú járműből. A következő pillanatban a sátorponyva hangosan kicsapódik. Ijedten felkapom a fejem, s mogorván odavágok egy két szót.

„Csak az újságot hoztam!”- hangzik németül a „válasz” s egy középkorú nő áll az ajtóban. Alig fogom fel mi történt, s máris egy méretes paksaméta landol a beljebb fekvő Pungi feje mellett a betonon. A nő visszaszáll a kocsiba és elhajt. Álmosan magamhoz húzom a műanyagfóliával lehegesztett csomagot, s - mivel nyakam eléggé el van gémberedve - a fejem alá teszem. Sikerül elszenderednem.

Ám később ismét lépések zajára ébredek fel. Már világos van. Egy parsztruhás ember „köszön be” a buszmegálló(nk)ba: - „Csak az újságért jöttem!”- szólal meg valami irtó erős tájszólással természetesen németül. Kiemelem fejem alól a méretes papírtömeget és átadom. Érdekes dolog, hogy a buszmegállót használják postaládának! Ám nem sokat gondolkozom ezen, inkább alszom még egy jót. Ugyanis a mai napunkat az 1 napos előnyre és Pungi szülinapjára való tekintettel „light”-osabbra tervezzük. Első kikötés: addig nem indulunk el, amíg esik. Ebben a szellemben úgy ¾ 10-kor keltünk és komótos pakolás után hagyjuk el tutibiztos „bunkerünket” ismét kitéve magunkat a természet szeszélyeinek. Hiába! Haladnunk kell, ha haza akarunk érni. Márpedig mindkettőnkben, de főképp Pungiban már erősen tombol a honvágy. Nem kedvetlen a srác, de nagyon látszik rajta, hogy már haza szeretne érni minél előbb. Tehát nem is kell sokat ösztökélni egyikünket sem.

A Duna folyása útközben lelassul, s rövidesen elérjük a Jochenstein-i vizierőművet. Terv szerint ezen kelünk át Ausztiába. Rövid kérdezősködés után már toljuk is bicajunkat az erőmű fedett épületébe. Arra viszont nem számítottunk hogy lépcsőzni is kell. Márpedig először fel, majd ugyanennyit le is kell lépcsőztetni a bicajokat. Az erőmű gátjáról hatalmas a kilátás a felduzzadt Dunára. Az árvízre való tekintettel még 2 duzzasztózsilipet is felhúztak, így csodálhattuk a lezúduló víztömeg elemi erejét, mely még a gát után 50-100 méterrel is fehérlett, kavargott rendesen. Készítettünk pár jólsikerült fényképet, majd az „Átjáró Ausztriába” feliratú ajtó felé vettük az irányt, ezzel visszaértünk a már jól ismert országba.

A Duna-menti kerékpárút azonban le volt zárva, s hatalmas „Hochwasser” (magas vízállás) táblák tiltották a továbbhaladást. Így maradtunk a közúton, mely szerencsére nagyrészt forgalmatlan volt. Engelhartszell falu volt a következő megállónk, mely trappista apátságáról híres. Mi azonban inkább egy boltot kerestünk, mert lassan ½ 12-re jár az idő és még nem ettünk a mai napon semmit. Találtunk is egy Spar-t, s szomorúan állapítottuk meg, hogy micsoda drágaság van itt Németországhoz képest. Ráadásul a finom Buttertoast helyett megint ehettük a száraz, morzsás Spar toast kenyeret. Hogy mindez teljes legyen, még az eső is rázendít reggeli közben. Betartjuk az alapszabályt: akkor tekerünk, ha „jól esik”, így indulunk is tovább, s csendesen tűrjük, ahogy az eső szépen átnedvesíti, lehűti testünket.

Mintha tegnapról már ismerős lenne az érzés?! Azonban szerencsére ez csak egy rövidebb zápor, mire Schlögen-t elérjük már ismét jobb az idő. Letérünk a főútról, ismét bicajútra kanyarodunk, s áttekerünk a csodás „Duna-hurkon”, mely hasonlít a mi Dunakanyarunkra. Ugyanúgy hatalmas hegyekkel övezett szoroson kanyarog át a folyó egy nagy S alakot írva. A szoros után újabb erőmű mellett tekerünk el, mely Achach község nevével fémjelzett. Ugyanúgy nyitva van pár zsilip, s zúdul le a hatalmas mennyiségű, jellegzetes szagú víztömeg.

Eztán Linz-ig egyenes uncsi szakasz következik. A monotónia feloldása végett bicajt is cserélünk egészen a nagyvárosig. Egészen a már jól ismert Hauptplatz-ig tekerünk. Itt nosztalgikus érzés fog el mindkettőnket. Mintha már jártunk volna itt?! Érdekes visszagondolni, hogy akkor még ifjú „titánokként” érkeztünk, akik készülnek az Alpok hegyóriásainak meghódítására, most meg már „komoly” és rutinos világjáróként érkezünk vissza. Nem is bénáztunk, természetesen egyből megtaláltuk a már jól ismert Euro-Spart, s megvettem az ebédet. Még a Napocska is kisütött egy rövid időre. Azonban még nem ebédeltünk, áttekertünk a balpartra és kipróbáltuk az ideúton kihagyott Pöstlingberg hegyivasútját, mely a világ legmeredekebb fogaskerék nélküli vasútja megtisztelő címet viseli.

Egy öreg villamoskocsihoz hasonlított a szerkezet, mely utasokkal megtömve elindult a hegynek, hogy legyőzze a 10.5%-os legmeredekebb emelkedőjét. Nagyon lassan haladtunk felfelé, így talán még bicajjal is ment volna. Kb. negyed óra kellett a gépnek, hogy elérje a 589 m magas csúcsot. A hegy tetején egy gyönyörű kápolna is volt. Ennek az előterében ebédeltünk Linz látképével a háttérben. A borús idő ellenére szép volt a kilátás. Kaja közben megszabadultunk átázott zokninktól, s undorító már napok óta folyamatosan vizes cipőnktől. Persze csak ideiglenesen. Ebéd után lesétáltunk a bicajokhoz, bár kissé eltévedtünk, jó fél óra alatt visszataláltunk.

A mai „vacsorafelelős” én voltam, ugyanis egy igazi „szülinapi” vacsival szerettem volna kedveskedni társamnak. Jól össze is vásároltam mindent egy Billa-ban, ez is lett a legdrágább vacsink 6,66 EUR volt a végösszeg. Az élelmiszer szállítása ezután apróbb gondokba ütközött, de a szokásos módszerekkel (gumipók alá a toast kenyeret, meg amit lehet) megoldottuk a problémát.

Linztől a már jól ismert úton közlekedtünk, így szinte minden helyhez valami élmény kötődött. Azonban látszott, hogy az út még nem is olyan régen víz alatt volt, így más képe volt a tájnak. De közvetítettünk rendesen, ahogy kell: „Ezen a sportpályán milyen jó csajok labdáztak idefelé”, majd még Linz külterületén szinte méterre pontosan meghatározta Pungi azt a helyet, ahol idefelé elhagytunk egy „formás seggű” görkoris lányt. Még 15 km-t tekertünk Linz után ebben a szellemben, mire egy pihenőhelyre értünk. Forrásvíz, alkalmas sátorhely, padok, egyszóval minden megvolt amire szükségünk lehet. A Dunán jó 500 m-rel lejjebb már látszottak a következő - abwinden-i - erőmű zsilipjei.

Este egy magányos farkassal ismerkedhetünk, egy bécsi öregúrral, aki nosztalgia-kerékpárján egyedül teszi meg a Bécs-Linz-Bécs utat. Ő is ezt a helyet választotta éjszakai szálláshelyül. Mondjuk jól elvan az öreg, valami Kossuth-rádióhoz hasonló osztrák „benemállaszöveg” adót hallgat zsebrádióján. Mi azonban nem zökkenünk ki a szokásos kerékvágásból. Teregetünk, majd elő a kaját és kezdődhet az ünnepi vacsi! A koszt ugyan a szokásos esőkajával (szardínia konzerv + toast kenyér) kezdődött, de aztán előkerült egy hatalmas 300 grammos Milka-tábla és a csokis keksz, majd a sósmogyoró, mely már - mint rágcsálnivaló - nagyon hiányzott Punginak, ezért pusztította is rendesen a száraztészta készletünket nyersen, keményen rágcsálva. A sort pedig Coca-cola, amit Párizsban ittunk utoljára, és végül egy kicsi 2 dl-es forrásvízzel hűtött pezsgő zárta. Bekajáltunk rendesen!

A kaja után felállítottuk sátrunkat a bokor túloldalán, majd előkészültünk fürdéshez. Én megpróbálkoztam a jéghideg Dunával, de miután térdig érő vízben már bokáig süllyedtem el az iszapban inkább én is a forrást választottam. Rendesen elszíneztük kicsiny vízgyűjtőjét, de felfrissülve és megtisztulva térhettünk nyugovóra. Ma először esett meg a túra során (a párizsi tartózkodáson kívül), hogy 100 km alá adtuk a napi menetet. Ennek és a múlt éjszakai hosszú, nyugodt alvásnak köszönhetően még nem vagyunk álmosak este, s sokáig beszélgetünk.

Estig megtett táv: 3112,1 km


26. nap (2002. augusztus 9. - péntek)                                                 Jön az árvíz!

Abwinden - Mauthausen - Pyburg - Strengenberg - Wallsee - Tiefenbach - Ybbs - Krummnussbaum - Melk - Spitz - St. Michael (am Wachau)

Táv: 132,30 km 

Éjjel különös álom kerített hatalmába, megy ugyanitt a táborhelyünkön játszódott, de a hatalmas zöld területen nagyon sok sátor volt felállítva. Kész kemping volt az egész, mint még anno a Bouis de Bolougne-ban. A történet vázát az adta, hogy nem fizettük ki a kempingköltséget (melynek utolsó Párizsban eltöltött éjszakánkra visszagondolva valós alapjai vannak), s a recepciós bácsi üldözött minket a hatalmas sátorrengetegben. De nem tudott elkapni!

Reggel ismét borús idő fogadott. A bécsi öregúr már továbbállt mire mi elindultunk. Első megállónk Mauthausen városa volt, melyet már szintén ismertünk az ideútról. Egy Billa-ból hozott Pungi reggelit. Innen megpróbáltunk változtatni idefelé követett útirányunkon, s nem keltünk át a hídon Pyburg felé. Először egy kihalt Spar mellett haladtunk el, melynek az oldalán hatalmas kb. 1 méteres barna csík jelezte a pár nappal ezelőtti vízszintet, majd házakat láttunk szintén ilyen „jelöléssel”. 3 km után hatalmas gépek sorakoztak a töltésen. Nem tudtunk továbbhaladni, valószínűleg elmosta az ár útvonalunkat, így visszatekertünk a hídig és a túlparton próbálkoztunk. Ez az út nem követte szorosan a Duna vonalát, hanem kissé beljebb haladt kisebb falvakat érintve. Kb. 10 km-t tudtunk megtenni ezen az oldalon, majd egy traktoros paraszt bácsi állta az utunkat. Erős tájnyelven beszélt, de annyit ki tudtam venni, hogy egy hidat elmosott az ár, s közben egy elég erős kaptató felé mutogatott. Nem volt más választásunk, irány a domb! Felfelé rendesen megszenvedtünk, s lehagytunk egy jó nagy kerékpárjukat toló túrázócsoportot, pedig ők nagyobb csomagok nélkül próbálkoztak. Utunk rövidesen az 1-es számú főútba torkollt, s 10 km erejéig egy igazi „franciás” szakaszban lehetett részünk. Fel-le fel-le és így tovább! Jó nagy kitérőt kellett csinálnunk, mire visszatérhettünk a folyam közelébe. Wallsee-nél csatlakoztunk vissza az útvonalba. Érdekes volt, hogy idefelé egy dombra kellett feltekernünk, hogy elérjük a falut, most meg egy jókora lejtőn gurultunk le. Jól megjáratott minket ez az árvíz. Wallsee után ismét le volt zárva az útvonal, hatalmas „Hochwasser” táblákkal díszítve, de minket ez már ezek után nem tudott érdekelni. Eleinte jól haladtunk a forgalmatlan úton, majd megérkeztünk az első komolyabb vízátfolyáshoz. Ezt még sikerült szárazon megúsznunk, csak a cipőnk ért bele a kb. 20-30 cm mély vízbe. Annyira megtetszett a „vizibicikli”, hogy mentünk még egy kört egy fénykép erejéig. Szerencsére időközben a Nap is kisütött, így legalább nem kellett fáznunk. Átérve az első kb. 100 méteres szakaszon - mint rutinos „vadvizesek” -  tippekkel láttuk el a szembejövő bicajosokat, hogyan keljenek át az áradáson. Egy ideig ismét szárazon folytattuk utunkat, majd elérkeztünk a második átfolyásig. Ez már komolyabb volt, több mint fél km hosszú, s a közepén térdig ért a víz, így tengelyek, táskák alja beleért. Én nem is mertem tekerni, inkább gyalogosan keltem át a „folyón”. Pungi a „túlparton” fényképezőgéppel a kezében várt rám. „Talán jó lenne ezt mára befejezni”- gondoltuk –„mert minden cuccunk el fog ázni”. Lassacskán elérkeztünk a Struden-áttörés kezdetéhez. Közvetlenül az áttörés előtt 2 bicajos álldogált. Szóba is elegyedtünk velük, s mondták, hogy járható az áttörés, csak néhol kissé nyálkás az út az iszaptól. Mi is elláttuk őket tippekkel a további menetellel kapcsolatban. A Strudenben idefelé esőben jöttünk, így szárazon jobban tetszett. Ez az áttörés volt régen a Duna legveszélyesebb szakasza hajózási szempontból, ugyanis itt sziklák és egy még egy sziget is 2 felé osztja a jócskán összeszűkült 20 m mély folyót, de az ybbs-i erőművel ezt a problémát is ki tudták küszöbölni a szakemberek. Emlékezetünk a mai napon sem hagyott cserben minket, így megtaláltuk 2. napi táborhelyünket, s vele együtt az elrejtett konzervdobozokat is. Ráadásul meglepően jó állapotban voltak! Pedig vizet az kaphattak rendesen az itt eltöltött 24 nap alatt. Mire Ybbs-be értünk már szikrázó napsütés és nagy meleg fogadott. Boltot természetesen itt sem kellett keresnünk, az „ösztöneink” gyorsan odavezettek a Billa-hoz, ahol megvettük a mai ebédünket. Mivel a túra vége közeledett, már egy Nutella-t is megengedhettünk magunknak. Eddig ugyanis beértük olcsóbb mogyorókrémekkel. Ebéd közben a Napocska és a szél gyorsan megszárította kiteregetett ruháinkat. Délutánra igencsak megerősödik a szembeszél. Ez azért volt számunkra furcsa, mert ideúton is folyamatosan szembeszeles volt a Duna-mente. Ennek ellenére tarjuk a 21-23 km/h-t! Nem hagyjuk magunkat! Hisz szemben már messziről kiemelkedik környezetéből a csodálatos Melki Apátság. Csak egyszer álltunk meg meg(ét)olajozni a láncokat, melyek a fürdetés után igencsak elkezdtek csikorogni. Ez nem semmi! Mivel gépolajat nem hoztunk magunkkal majdnem fél liter étolajkészletünk kizárólag a gépek kenésére ment rá. Sütni ugyanis nem sütöttünk semmit. Melk városa nem sokat változott azalatt a bő 3 hét alatt amióta itt hagytuk. Csak az idő lett sokkal jobb, aminek nagyon tudtunk örülni. A város után ismét újításba keztünk, átkeltünk a Dunán, ugyanis a Wachau-szoros mindkét partját be akartuk járni. A könyvek szerint ez a Duna legszebb osztrák szakasza. Bár a hídra elég nehéz volt feljutni, ugyanis a bicajút komoly 15-20%-os emelkedővel kaptatott fel rá, mely meglepő igénytelenség volt a mindig oly pöpec osztrákok részéről, ugyanis így csak mérgelődtünk, de lefelé veszélyes is lehetett volna. De megérte a fáradságot! A szorost 500-800 m körüli hegyek határolják melyeken szőlőkordonok sorakoznak. Sajátos mikroklímája miatt ez Ausztria egyik legismertebb borvidéke. Az idő azonban már későre jár, közeleg a hat óra, mikoris a boltok bezárnak, üdítő és kenyér viszont még nincs a „fejedelmi” vacsinkhoz. El is hagyjuk a kanyargó bicajutat, s a jól bevált országút mentén próbálunk szerencsét. Már-már kezdünk lemondani az élelmiszer-beszerzés lehetőségéről, mikor Spitz túlsó végén szinte véletlenszerűen rábukkanunk egy Spar-ra. Pungi volt az utolsó vevő a boltban a mai napon! Ezt a helyet egyébként a Wachau központjaként is emlegetik, érdekessége, hogy közepén egy nagy szőlőhegy emelkedik ki: „Spitz főtere egy nagy szőlődomb”. Kanyargós romantikus utakon vezet a bicikliút tovább, a településeken kívül a szokásos kordonok, présházak között, a településekben pedig szűk sikátorszerű utcácskákon. Megvan a Wachau-nak a sajátos hangulata az biztos. St. Michael község után egy présház mellett találunk tűzifának valót, így meg tudjuk melegíteni a konzervjeinket, s az út szélén üldögélve vacsorázunk. Testvériesen megosztozunk, mindkettőnk eszik a lencse és a sólet konzervből egyaránt. A sok-sok esőnap és szardínia után fejedelmi éteknek számít ez a Globus-találmány. Fejünk mellett húznak el a még mindig „aktív” bicajtúrázó-csoportok, elég nagy gyakorisággal. Mi azonban már befejeztük mára. Úgy döntöttünk, hogy ezen a csodálatos helyen fogunk éjszakázni. Kb. 50 m-rel a Duna folyó fölött a hegyoldalban a szőlő kellős közepén. Vacsi után lesétálunk a sorok között a folyópartra, azonban annyira iszapos a meder, hogy nem jutunk le a partra. A mai „Duncsizás” ismét kimarad, sajnos! De iszapos lábunkat és izzadt testünket mégiscsak le kéne öblíteni. Ebben a hitben indultunk el a falu felé. St. Michael temploma arról híres, hogy több száz emberi maradványból álló csontkamrája van. Mi ezt már nem tudtuk megtekinteni, de a templomkertben találtunk egy öntözőkannát, s gyorsan lezuhanyoztunk. Közben nagyon kellett figyelni, mert kissé ciki lett volna, ha a sírok között bóklászó öreg néni éppen arrajár. Nem biztos, hogy nyugodt éjszakája lett volna szegénynek, mert fürdőruhát természetesen nem hoztunk magunkkal. Eztán visszatértünk a bicajokhoz. Még beszélgettünk egy kicsit az út szélén, s néztük hogyan megy le a Nap a hatalmas hegyek mögé, majd megcéloztuk a már előre kinézett présházat, s itt hajtottuk álomra a fejünket. A túra elején jellemző esti nagy álmosság már a múlté mindkettőnknél. 130 km után is olyan frissek voltunk, mintha egész nap „TV-t néztünk volna”. Még legalább éjfélig beszélgettünk a történtekről, s a már napok óta nagyon tervezett HAZAÉRKEZÉSRŐL is esett szó. Mondjuk egy ilye „bulis” nap után van is mit kitárgyalni.

Estig megtett táv: 3244,5 km


27. nap (2002. augusztus 10. - szombat)                                          Újra Bécsben!

St. Michael - Krems - Tulln - Greifenstein - Bécs

Táv: 117,28 km 

Reggel ismét borús égbolt látványa és párás levegő áradt be a présház nyitott ajtaján. Pedig úgy reménykedtünk, hogy mára már megjavul az idő! Gyorsan összecuccuolunk, hiszen sátrat nem kell bontani, s a táskákat sem szereltük le este. Reggeli előtti ráhangolódásként még áttekerünk a Wachaun, érintve annak talán legszebb települését, melyet az ideúton a túlpartról is volt módunk megcsodálni: Dürnsteint. A közeli nagyváros Krems Zielpunkt-jából szerzi be Pungi a reggelit, amit a város egyik szép parkjában fogyasztunk el. Szó-mi-szó nincsen meleg, alig várjuk, hogy nyeregbe pattanhassunk. A tegnapi „Hochwasser”-es bolyongás a mai napon is hamar kezdetét veszi, már itt a Duna Krems nevű mellékfolyója áradása miatt kényszerülünk kitérőre. Az ártérben tekerve a növények szárán lévő barna csík jelzi, hogy kb. nyakig érő vízben tekernénk, ha pár nappal korábban jártunk volna errefelé. Félelmetes látvány! Átkelünk a Duna-hídon, majd ismét egy kavicsos útra kényszerülünk, miután végre rátérhetünk a töltésre, melyen a bicikliút szalad. Unalmas egyenes szakasz ez a megáradt Duna mentén, csak a kerekes csoportok és a néha elhaladó nagyobb hajók nyújtanak némi változatosságot. Ráadásul a szél is keményen szembe fúj, akárcsak a tegnapi nap során. „Itt kapott el minket az a hatalmas zuhéj a második nap során, amitől teljesen szarrá áztunk”- nosztalgiázunk út közben. Tulln előtt 10 km-rel ismét leterelnek minket táblákkal a megszokott bicajútról, s mellékutakon próbálunk szerencsét. Szerencsére kerülni azt nem kell, így ebédre be is tudjuk venni a várost. Természetesen most sem kell keresgélnünk, hiszen a második nap reggelit biztosító, a városka főterén álló Zielpunkt tökéletesen megfelel az igényeinknek. Már lassan 2 napja jövünk ugyanazon az útvonalon (pontosabban csak szeretnénk az árvíz miatt), de még mindig olyan furcsa felkeresni a túra elején bejárt helyeket. Most is ugyanazon a padon ebédelünk, ahol anno reggeliztünk a „nagy elázás” előtt. Pungi ebéd közben pajzán históriákat talál ki egy békésen görkorizó családról, amin természetesen, mint ahogy az eddigi történetein (kivéve egyet) nem lepődök meg. Rövid pihi után letekerünk a Dunához, s ismét a kerékpárúton haladunk tovább. A bicajos forgalom csoportokat, s szemből is jönnek rendesen. Csak a mi tempónkban nem teker senki sem! Pedig jó lenne a szembeszél miatt. Néha megpróbál egy-két bicajos a szélárnyékunkban maradni, de ez keveseknek sikerül hosszabb távon. Elhaladunk első esti táborhelyünk mellett, majd a greifenstein-i erőmű közeleg. Az első esti „pezsgőfürdőnk”-nek elnevezett csobogó most jóval nagyobb kapacitással üzemel, az áradás miatt, s a vize is piszkos. Most nem lenne olyan jó csobbanni. Greifensteinnél ismét kapunk két srácot a szélárnyékunkba. Pár km „vontatás” után úgy gondoljuk, hogy megtréfáljuk egy kicsit a két kerekest. Szép lassan fokozatosan elkezdjük növelni a tempót egészen 28-30-ig. Egy ideig tűrik a srácok a „rossz tréfát” aztán egy hirtelen mozdulattal leállnak az út szélén Klosterneuburgnál. Innen már látható Bécs városa. A biciklisforgalom tovább fokozódik, így már szinte összefüggő a sor az egyik oldalon a Dunával, másikon pedig egy nagyforgalmú vasútvonallal és egy autópályával övezett kerékpárúton. Délután 3 órára érünk be Bécsbe. Első lépésként pótoljuk az első napról kimaradt városnézést. A belvárost vesszük célba, a Stephansdom körüli forgalmas utcácskákon sétálgatunk, majd a  Heldenplatz és a Hofburg következik. Még időben találunk egy Billa-t, ahol először(!) a túra során sikerül megtenni a vasárnapi előkészületeket. Pungi igencsak speckó kaját vásárol. Már napok óta tervezi, hogy az utolsó napi reggelit ő akarja megvenni, de mindezidáig nem árulta el, hogy tulajdonképpen mi is az. Én is veszek egy kis édességet az otthoniak számára. A bevásárlás után a Prater felé vesszük az irányt. Végigtekerünk a mindig olyan forgalmas, Margitszigetre emlékeztető szabadidőközponton a „Hauptalle”-n, majd ugyanazon a hídon keresztül, amelyiken még első nap megérkeztünk Bécsbe áttekerünk a „Donauinsel”-re. Nem ugyanaz a látvány fogadott minket mint egy hónappal előbb. A tiszta takaros, bicikli utakkal sűrűn szőtt szigetet is elöntötte az ár, így csupa mocsok és iszap volt minden.  Megtaláltuk a „stégünket” amelyen még akkor fürödtünk, s ide telepedtünk le. Szinte kihalt volt a sziget, csupán egy srác mosta sáros montiját a „Neue-Donau” ágban, melynek első napról ismert kristálytiszta vize most rendesen fel volt kavarva. Hideget kajáltunk vacsira, s közben már terveztük a holnapi menüt, melyet Pungi SMS-ben is továbbított az otthoniak felé. Mindkettőnknek hasonló rendelése volt, rántott hús valami finom körettel és a már annyira hiányolt Coca-Cola. Utazásunk alatt csupán nagyon ritka alkalmakkor (Párizsban, Pungi szülinapján) engedtük meg magunknak ezt az élvezetet, különben jóval olcsóbb, de igénytelenebb gyümölcslé-, vagy kólautánzatokkal oltottuk szomjunkat. Vacsi után a fürdés következett: a stégről az első naphoz hasonlóan jókat ugráltunk a jéghideg Dunába. Nem nagyon érdekelt a víz hőmérséklete, habár sokáig nem bírtunk megmaradni bent, azért nekifutásból hatalmas fejeseket és bombákat ugrottunk. Futtában nekem még egy kutyaszarba is sikerült belelépnem, mely szintén nevetség tárgya volt. Fürdés után Pungi beküldte a hajszálpontosan kiszámított üres tusfürdős flakonját a Duna közepébe. A szél ellenére a flakon nem akart elmozdulni helyéről, így még egy fogadást is kötöttünk: ha holnap reggel is látjuk, akkor én ismét fürdök egyet a folyóban. Aki ismer engem az tudja, hogy reggel kifejezetten utálok fürödni, pláne ilyen jéghideg vízben. A stég felett egy meredek kaptatón felmászva egy üres aszfaltos parkolóra leltünk. Mivel az idő elfogadható volt, meg hát az utolsó éjszakánk lesz szabadegezést terveztünk. Este még sétáltunk egyet a környéken, ugráltunk egyet egy színpadszerű kis emelvényen. Mindketten láthatóan felszabadultak voltunk, s már alig vártuk, hogy átlépjük a magyar határt! A parkoló aszfaltján tértünk nyugovóra. Este még sokáig néztük a kitisztuló csillagos eget, és - mint az utolsó napokban ez már általánossá vált - megint legalább éjfélig beszélgettünk. Szabad ég alatt különben is nehezebben alszik el az ember, mint sátorban, meg hát szembeszél ide, vagy oda, minket már nem tud lefárasztani egy „laza” százas körüli teljesítmény. Egyik fő téma a megérkezésünk módja volt, ugyanis a soproni vonalon Szombathely és Bük között vágányzár volt, így vagy Csorna felé kerülünk, vagy pedig letekerjük az utolsó 20 km-es szakaszt. Én a tekerős variáció mellett voltam, míg Pungi inkább a vasútra szeretett volna megérkezni, mert szerinte ez így stílszerűbb és kiszámíthatóbb. Már napok óta rágódtunk a problémán, de megegyezni a mai napig nem sikerült, így a döntést az utolsó pillanatra tartogattuk.

Estig megtett táv: 3361,7 km


28. nap (2002. augusztus 11. - vasárnap)                                         Újra ITTHON!!!

A HAZAÉRKEZÉS NAPJA!

Bécs - Laxenburg - Münchendorf - Wulkaprodrersdorf - Sopron

Reggel már 6-kor ébresztett Pungi telefonja. Borús, szomorkás volt ez a reggel is, mint már megszokhattuk, pedig mára már nagyon ígérték otthonról a jó időt. Egyikünket sem kellett sokáig ébresztgetni, mindketten nagyon vártuk már, hogy végre átlépjük a már szinte karnyújtásnyira lévő országhatárt. Első dolgom az volt, hogy letekintettem a „Neue-Donau” vizére. Szerencsére a flakon már nem volt a látóhatáron, így a reggeli fürdést megúsztam. Pungi közben előkészítette az utolsó napra tartogatott „meglepetés-reggelit”, amely tényleg nem volt szokványos, legalábbis nekünk nem: Nestlé csokis golyók volt a menü. Nem sokat gatyáztunk elosztottuk az egész doboz tartalmát kétfelé és hadd szóljon! Így is annyira könnyűnek éreztem, nem voltam biztos benne, hogy ez az energiamennyiség „átvisz” minket Sopronba. Mindegy, ha ez nem, a szívünk úgyis hajt majd! Reggeli után utoljára felszereltünk, s átkelve a Dunán ismét Bécs szíve felé vettük az irányt. Vasárnap reggel, akárcsak Párizs, kihalt volt ez a nagyváros is. A mindig oly forgalmas „Hauptalle”-n csupán néhány futó rótta a kilométereket. Bécs térképünk nem lévén nem tudtam pontosan, hogy melyik utcákon kell haladni, csupán találomra belőttem az irányt. Egy villamospályán haladtunk, mígnem teljesen véletlenül kiszúrtam a Laxenburger Strasse-t, s emlékeimből ismerős volt - ugyanis már jártam bicajjal Bécsben - hogy ezen az úton érkeztem meg a városba. Tehát felvettük az irányt, enyhe oldalszeles, unalmas szakasz következett, egy-két faluval, s egy-két lankás lejtővel. Csupán kétszer álltunk meg a határig, először WC-zés ürügyén (Pungi leszart egy meztelencsigát!!!), majd átkelve a Lajtán és a Lajta-hegység dombnak is alig nevezhető vonulatain még egy csokiszünetet iktattunk be, melyet Pungi a helyi lapok kölcsönvételezésével tett színesebbé. Ahogy közeledett a határ, úgy nőttön-nőtt a magyar rendszámú kocsik száma és egyúttal bennünk a vágy, hogy végre hazánk földjére tekerhessünk. A soproni határ egy jókora domb tetején van, így Klingelnbach falu után megkezdtünk a kapaszkodást a túra utolsó emelkedőjére. Közben az egyre sötétebb ég megnyitotta csatornáit, s a szembeszél is nyomott vissza rendesen. Olyan volt az egész, mint egy nagy összefoglalója a 28 napi utunknak. Most minden kínunk együtt szakadt ránk. De minket már ez sem tudott visszatartani. Az esőkabátunkat még csak elő sem készítettük. Kit érdekel! Van másiiik! Otthon a szekrényben meg még „ötszáz, lezsírozva”. A határon jó volt újra magyar hangokat hallani! A határőröknek ezúttal már büszkén meséhettük: „Párizsból jöttünk!”. A továbbra is szakadó eső nem rendíthette meg jókedvünket. Tiszán emlékszem az első zöld útjelzőtáblára magyar városnevekkel és távolságadatokkal. Nemsokára feltűnt a borult párás völgyben a Sopron-Plaza épülete. Innen már csak egy jó lejtő és begurultunk a városba. Első utunk a vasútállomásra vezetett. Itt már nem kellett tájékozódni, táblákra figyelni, ami nálunk már megszokott gyakorlattá vált, hisz mindketten nagyon jól ismertük a várost. Az állomás aulájában egyik ember kezében furcsa „idegen” pénzt véltem felfedezni. Jobban utánanéztem a dolognak, s láttam, hogy ez nem volt más mint egy ropogós magyar 200-as és 500-as. Eléggé elszoktam a honi pénz látványától, az EURO-t viszont már elég nagy biztonsággal megtanultuk használni. Mikor megvettük a vonatjegyet, akkor is feltűnően nagynak tűnt a fizetendő összeg, ugyanis nagyon ráálltunk arra, hogy 2-3 egész között ritkán adtunk ki nagyobb összeget. Hazatelefonáltunk ismerőseinknek, rokonainknak, akik már epedve vártak ránk Szombathelyen. Az állomás után aztán kezdetét vette az ünneplés! Először Sopron egyik legjobb pizzériájában a „Rókalyuk”-ban ebédeltünk. Sokkal jobb volt a koszt, mint még anno Párizsban az a 6 EURO-s pizza, s a légkör is nagyon barátságos volt. Ekkor már mindketten a gondosan erre az alkalomra tartogatott „Paris” pólónkba voltunk, mely ugyanolyan mintájú volt mindkettőnknek, csupán a színekben volt különbség. Pungié fekete volt, míg az enyém piros. A pizzériát egy nagyon elegáns cukrászda követte, ahol dobos és csokitortával ünnepeltünk. Itt aztán kiszúrtak minket rendesen. Az egyik nagyon helyes pincérlánynak összeállt a kép (bicajok, csomagok, egyforma pólók), s kezdődhetett első nagy mesénk. Nem volt semmi szitu, ahogy a két „vadember” mellé odaült egy asztalhoz a két nagyon elegáns hosszú szoknyába öltözött eladólány, s a kérdésekből sem volt hiány. Az egyik lány annyira fel volt buzdulva, hogy folyamatosan közvetített az érkező törzsvendégeknek: „Ez a két srác most jött meg bicajjal Párizsból”. Hirtelen nagyot ugrott a népszerűségünk abban a cukrászdában. Megígértük, hogy majd ha újból erre járunk elhozzuk a túráról készült fényképeket. A beszélgetést az idő szakította félbe, ugyanis 14:35-kor indult haza vonatunk. Részben a rossz idő miatt, részben, hogy „nem mindig nekem legyen igazam” beadtam a derekam, így Csornai átszállással 17:20 körül érkeztünk meg szülővárosunkba Szombathelyre. Hatalmas fogadóbizottság várt ránk a peronon. Pungi részéről Szülei, barátnője Kriszti, akivel folyamatos volt a kapcsolat a túra során SMS-ek segítségével, testvére Anita és Kriszti szülei is jelenvoltak. Elém Anyukám, öcsém: Marci, húgom Zsuzsi és barátja Szabolcs jöttek ki. Locsogott az eső, mikor leszálltunk a vonatról, csak úgy zengett a peron. Örömkönnyek, puszik, ölelések mindenfelé. Hatalmas volt megérkezni!

Pungi Apukája felvezetésében tekertünk el a Stromfeldig, egymás mellett beszélgetve, nosztalgiázva. Jó volt újra itthon lenni. Pungiék házánál aztán elbúcsúztunk egymástól és hazatekertem. Mindkét családban megkezdődhetett az ünnepi vacsora és a történetek netovábbja. Elmondhatatlanul jó érzés volt újra meleg vízben fürödni, s biztos fedél alatt lenni az eső elől. De legjobb volt újra szeretteink körében lenni s belül átérezni: „ez aztán tényleg nem volt semmi”! 3450 km erdőn-mezőn, hegyen-völgyön, bicikliúton-autópályán, a „prérin” és a nagyvárosok csúcsforgalmában, hegyek között és folyók mentén, ketten egy célért, amire úgy gondolom mindketten örökké büszkék leszünk: „Megjártuk Párizst két keréken, saját erőnkből, mindenféle külső segítség nélkül”!

Összesen megtett táv: 3450,0 km

A túra után különváltak útjaink Pungival. Egy hetes balatoni nyaralás után - amelyen még találkoztunk 2 napot - ő Szombathelyen folytatta a Berzsenyi Dániel Főiskola testnevelés szakján a tanulmányait, én pedig egy kis szerencsével szeptembertől Budapesten találtam állást a Gádor Általános Iskolában tanítok technikát és emellett szabadidőszervezőként tevékenykedem. De bárhol járunk is, bármekkora a távolság kettőnk között egyvalami mindig összeköt bennünket. A közös élmények, közös szenvedések, s ez a csodálatos 28 nap, amelyen végrehajthattuk életünk eddigi legnagyobb tettét, amire nem mindenki képes, s talán egymagunk mi sem lettünk volna képesek, de így együtt teljesítettük az a „küldetést” amiről már évek óta álmodtam.

M E G C S I N Á L T U K !

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.