bmenu1     fb1    insta1  

1. fejezet

Portugália

(Lisszabon - Sevilla)

Vissza a túraismertetőhöz

Alig 10 hónapos Peti fiúnk kissé meglepődött, mikor nélküle indul el az autó Pápán, a Napraforgó utcából. Nehéz pillatok egy olyan „ifjonc” szülők számára mint mi, de jó ideje tudjuk, hogy ennek így kell lennie, még ha most nem is pontosan ezt érezzük. Ahogy magunk mögött hagyjuk a várost, gyorsan fogynak a kilométerek az osztrák határ felé, s megpróbálunk inkább előre tekinteni mintsem azon aggódni, hogy is éli meg első, szülők nélkül töltött hetét Peti. No, meg nem ártana azzal az előttünk álló, csöppet sem egyszerű feladattal foglalkozni, ami ugyan első látásra mégis talán könnyebb, mint a gyermeknevelés, mégis sokkalta kevesebben vállalják be. Egy óra múlva már Jánossomorja után zötyögünk valami irdatlan rossz, köves úton az albertkázmérpusztai határ irányába. Otthon a térkép nem „szólt”, hogy ilyen utak vannak errefelé. Eredeti terv szerint a határról szerettünk volna nekivágni, mintegy kilépve Magyarországról, de mivel errefelé nem lenne szerencsés visszamenni, elmegyünk az első osztrák faluig, Halbturnig, ahonnan már tudok jobb utat mutatni Dia apukájának Ausztrián keresztül, aki csak azért utazott velünk, hogy az autót hazavigye. Egy takaros osztrák park mellett gyorsan felmálházzuk a bringákat, és itt vesszük észre, hogy máris egy dolgot otthon felejtettünk: Bimby zászlórúdját. Mivel Dia Bimby bicajával teker Sevilláig, odaadta neki a rudat is, amire aktuális magyar zászlóját feltűzi. Na, ez a nagy készülődésben otthon maradt. „Sebaj” – gondoljuk – „majdcsak szerzünk neki útközben egyet!” Rögtön egy kemény szakasszal kezdünk, 51 km szembeszéllel, alig 2,5 óra alatt. Ráadásul a bicajok is ilyenkor a túra elején a legnehezebbek a sok-sok kajától, no meg a kartonpapírok is fogják a szelet, melyek a repülőút miatt utaznak velünk. Még szerencse, hogy Ausztriában vagyunk, ahol jó minőségű kerékpárutakból nincs hiány. Mivel elég neccesen indultunk, s nem számítottuk erre az irdatlan szélre sem, megállni sajnos nincs idő. Lassan fogynak a kilométerek Neusiedl am See felé. A Fertő tó-parti város után megmásszuk a Lajta-hegységet, s egy rövidke pihenővel, nem sokkal 8 óra előtt fáradtan érkezünk meg az osztrák főváros légikikötőjéhez. Ez a reptér mindig rendesen megizzaszt bennünket. Egy óra alatt végzünk az ilyenkor szokásos feladatokkal. Közben megérkezik harmadik társunk, Tomi, akit Vasvárról egy barátja hozta le kisbusszal. A csomagleadás rendben bonyolódik, majd a várakozás hosszú órái következnek. Gépünk eredetileg 21:30-kor indult volna, de nem sokkal az indulás előtt a légitársaság ezt 22:30-ra módosította. A kijelzőn azonban már este 9-kor az áll, hogy a várható indulási idő 0:10. Nem kis derűre ad okot, hogy a mellettünk várakozó szintén magyar fiatalok ezt úgy értelmezik, hogy 10 percet késik a gép, s nem értik, miért nincs semmi mozgás a kapunknál. A késés nem egy jó dolog, de engem az éjszaka közepén nem igazán zavar, számomra teljesen mindegy, hogy itt várakozunk, vagy majd hajnalban bóklászunk Lisszabonban. És mivel a légitársaság, mellyel utazunk, a csőd szélén áll, egyelőre annak is örülhetünk, hogy egyáltalán elvisznek minket.

***

0:30-kor végre a kifutón vagyunk, s hosszú, több mint 2000 kilométeres repülőút következik az éjszakában. Hamarosan eltűnnek Bécs fényei, s bármennyiszer letekintek csak a ködbe burkolt homályos táj képe látszik alattunk. Tomi és Dia próbálnak aludni, de nagyon hideg van a gépen, így nekem nem megy. Szerencsére eszembe jut, hogy hálózsákom itt van a kézipoggyászomban, így miután megkaparintom, én is elbólintok.

Hajnali 4 óra után végre feltűnik az ablakból a Vasco de Gamma híd, mely 17 kilométer hosszan ível át a Tejo folyó tölcsértorkolatán, s ezzel Európa leghosszabb hídja. A hatalmas feketeség mögött a portugálok büszke fővárosa látszik. Meredek fordulóval átrepülünk a portugál „Golden Gate” felett, mely az Április 25-e híd nevet viseli, majd a fényárban úszó belváros következik egy röpke fél percig. Mikor már szinte rárepülünk az irodaházak tetejére, ott terem alattunk a kifutópálya. Ez a reptér is jó helyre épült! Kisétálunk az enyhe portugál éjszakába. A reptér kihalt. Hamarosan megjönnek a csomagok, s félkómásan nekilátunk a bicajok összerakásának. Óráinkat egy órával visszatekerjük, majd kitekerünk a portugál valóságba. Itteni idő szerint 4:30 van, de még teljesen sötét. Itt a Nap is jóval később kel, mint nálunk, Magyarországon. Mi viszont már nagyon érezzük az alvás szükségességét. De erre most nincs lehetőség! Rögtön el is vétem az irányt, s a belváros felé indulok, holott még a Vasco de Gama hidat közelebbről is szemre akartuk vételezni, hiszen az is a város keleti végén van, mint a reptér, és ide napközben már túl hosszú lenne visszatekerni. Sokáig bolyongunk a kihalt, széles sugárutakon, mire elérjük a Tejo partját. Néhány száguldó taxin kívül szinte semmi forgalom nincs, a hatalmas, többsávos körforgalmak közepén működnek az öntözőberendezések. Nagy nehezen megtaláljuk a Nemzetek Parkját, az egykori Világkiállítás területét. Mindenfelé High Tech épületek csodás díszkivilágításban. A parti sétányról már látszik a híd is, s a keleti égbolton megjelenik a hajnal első pírja.

Egyre fáradtabban gyűrjük a kilométereket most már eltévedhetetlenül a folyópart hosszú egyenes sugárútján, melyen Tomi majdnem elbóbiskol tekerés közben. Mire a belvárosba érünk már szinte teljesen világos van, s az emberek is kezdenek mozgolódni. Áttekerünk az Április 25-e híd alatt is, melyet még ilyen fáradtan is megcsodálunk, majd az éjszakai tekerés slusszpoénjaként a felkelő Nap első sugara egy kemény 10-15%-os emelkedő közepén talál minket, ugyanis a kemping már a város hét dombjának egyikén kapott helyet. Lisszabon jellege már itt is megmutatkozik: le kell szállnom, annyira meredek az út, de a villamos még lazán csilingel felfelé.

Reggel 7-kor már egyre erősebben süt a Nap, mire a kemping bejáratához érünk. Nem is lett volna értelme korábban jönni, hiszen pont most nyitott ki a recepció. Ha menetrend-szerint érkezünk, lehet, hogy mi is itt csöveznénk hálózsákban, ugyanúgy mint több, valószínűleg szintén éjszakai járattal érkező diákcsoport. Feldobjuk a sátrakat a domboldali fenyvesbe, fürdés, majd alvás a program, bár az egyre jobban szikrázó napsütésben, már átlendülve a hajnali holtponton nem is megy ez olyan könnyen. Azért persze sikerül.

Délután 2-kor ver ki minket a 30 fokos hőség a sátrunkból. Itt az ideje várost nézni. Első lendülettel azonban egy boltot kéne találni, amit sajnos idefelé nem nagyon láttunk. Sőt, még az itteni áruházláncok nevével sem vagyunk tisztában, így igazándiból azt sem tudjuk, hogy mit is kellene keressünk valójában. Azért a szemközti hegy oldalában virító hatalmas Jumbo felirat elég jól néz ki ahhoz, hogy bevállaljuk az emelkedőt, s most már azt is tudjuk, hogy az Auchant Portugáliában Jumbo-nak hívják (Spanyolországban Alcampo-nak, Marokkóban Acimának).

Az első igazán pozitív meglepetés itt ér minket, ahogy az árakon végignézünk. Mindenesetre régen vettem már kenyeret és üdítőt együtt 0,7 euróból.

Teli gyomorral vágunk neki ismét a városnak, melyen hajnalban már egyszer átsuhantunk. A kemping környékén nem egyszerű közlekedni, mindenfelé autópályák, autóutak, rengeteg körforgalom, alul-felüljárók, valamint legalább 3 párhuzamos forgalmi sáv bonyolítja a kerékpárosok életét. Egy kis kerülővel sikerül visszajutnunk a Tejo partjára, ahol hamar megleljük a város elsőrangú látnivalóját, a Belém-tornyot. Felmutatom ősrégi, 2003-ban lejárt nemzetközi diákigazolványomat, s – társaim irigylő pillantásai közepette – ingyen mászhatom meg a 35 méter magas egyedi építményt, melynek tetejéről egyik irányban kitekintést nyerhetünk az Atlanti-óceánra, másik irányban pedig a belváros és az impozáns Április 25-e híd felé. A 2,5 km hosszú függőhíd 70 méter magasan ível át a folyó felett, s vörös színével rögtön felhívja magára a figyelmet. Egyetlenegy hibája van csupán: kerékpárral tilos a közlekedés rajta. A Belém torony szomszédságában található a Felfedezések emlékműve, így rögtön szemünkbe ötlik az 50 méter magas szoborcsoport. Nagyon klasszul néz ki, mintha egy hajó indulna neki az óceánnak, rajta a kor jellegzetes alakjai kísérik, a Felfedező, a király, a papok és a katonák, persze hierarchikus sorrendben, és az egészet egy hatalmas kard fogja össze. Nagyon impozáns építmény! Ezután átkelünk egy aluljárón és a Jeromosok kolostora felé vesszük az irányt, mely nem véletlenül van fenn az UNESCO Világörökségek listáján. Meg kell hagyni, a spanyolok mindent beleadtak a kolostorok építésébe, már messziről is feltűnő jelenség, hát még közelebbről! Visszatérünk a forgalmas rakpartra, melyen egy kusza kerékpárút is vezet, sokhelyütt közvetlenül a folyó mellett. Megállva a „Golden Gate” alatt meglepve tapasztaljuk, hogy aszfalt helyett egy vastag vasrácson kelnek át az autók, így alulról is jól szemrevételezhetők.

Mire a belvárosba érünk már majdnem ötöt üt az óra, s teljesen beállt a forgalom. A kis utcácskákba behajtva még általánosabbá válik a forgalmi dugó. Hát ezt a várost sem autókra tervezték! Mondjuk, mint később kiderült, kerékpárosokra sem! Lisszabonban a legokosabb jármű kétségtelenül a villamos.

Kicsit megpihenünk a Rossio-téren, a város szívében, hatalmas szökőkutak és díszes épületek között. A tér becenevét a burkolatkövezési módszere után kapta (hullámzó). Itt található többek között a Nemzeti Színház, s patinás kávéházak szegélyezik. A meleg ellen jó megoldás beállni a szökőkút széllel szemközti oldalára, ahol egy erősebb széllökés után az ember garantáltan bőrig ázik. A zsúfolt, de szép óváros két hatalmas domb között fekszik. Elsőre a nagyobbat választjuk, s nemsokára már toljuk is fel a gépeket a Szent György vár irányába. A macskaköves, meredek és roppant szűk utcácskákon nem lehet valami hatékonyan kerékpározni. Lisszabon belvárosában nem igazán ismerik a szerpentin fogalmát. Ha emelkedő, akkor legalább 12%-os, hadd szóljon! A várból hatalmas kilátás nyílik: szinte az egész város és az egész tölcsértorkolat belátható. Hosszú percekig csak bámuljuk az alattunk elterülő nyüzsgést és a folyót keresztül-kasul behálózó kompok és óceánjárók kavalkádját, a távolban a már oly sokat emlegetett Vasco de Gamma híd elképesztő hosszúságát. Érdekes módon – habár Kolombusz Kristóf is portugál származású - őt Vasco-val ellentétben nem nagyon dicsőítik. Pedig ők bukták el a dolgot, amikor nem adtak neki hajót, hogy felfedezhesse Amerikát, ezért ment a spanyol királyhoz. Egy szó, mint száz, itt Vasco a sztár!

Következő látnivalónk, a hófehér Szent Vince templom, amely a várból nagyon jól szemrevételezhető, de odajutni csöppet sem egyszerű. Ha az ember egy magasabb pontról letekint Lisszabonra, minden olyan könnyűnek tűnik, de amint leereszkedik a 3-4 szintes pirostetős házak közötti szűk sikátorokba, egyszerűen elveszti a tájékozódó-képességét. Néha azon kapom magam, hogy lassan 31 évesen, több, mint 10 éves tapasztalattal, tájékozódási versenyekkel a hátam mögött még egy jó várostérképpel a kezemben is úgy szerencsétlenkedek, mint valami kezdő. „Itt jobbra kéne menni, de az egyirányú, balra úgy emelkedik, hogy azt nincs kedvünk megtekerni, hát menjünk akkor egyenesen”. No meg az a sok egyirányú utca. S valahogy mindig arrafelé egyirányú, amerre éppen nem akarunk továbbhaladni. Gyűlnek a kilométerek rendesen, valamint időnk is fogyogat. Mikor épp egy meredek macskaköves utcácskában bandukolunk felfelé egyszer csak, csengetésre leszünk figyelmesek! „Hééé, ez asszem a villamos lesz!”. Nem vicces, ahogy az alig 3 méter széles sikátorban az egyik meredek kanyar felől megérkezik az egykocsis jármű. Tapadunk a falhoz rendesen, ahogy pár centivel elhúz mellettünk, s rögtön követi egy másik is. Az emberek bambán bámulnak, az élelmesebbek rögtön nyomnak rólunk pár fotót, de szerintem ők sem értik, hogy mit keres három őrült ilyen helyen bicajjal, de ez már számunkra nem meglepő, hiszen Velencében a Szent Márk tér felé a kanálisok mentén sem sok bringással találkoztunk. Ezt is ki kell próbálni egyszer, s talán mégiscsak nagyobb élmény, mint egy zsúfolt villamoskocsiban nyomorogni, s a 30 fokos hőségben szívni a többi büdös turista testszagát.

Innen már csak a síneket kell követni, így nemsokára meglesz a Szent Vince templom, mely sajnos zárva van, így gurulhatunk vissza a part-menti forgalmas sugárút irányába. A totális dugóban, akárcsak Budapesten, itt is szerencsésebb választásnak ígérkezik a kerékpár, habár Lisszabon még mindig nem a bringások városa. A Baxia (óváros) után újabb kaptató, ezúttal a Szent Rókus templom irányába, hatalmas forgalom, bringatolás a szűk kaptatós, macskaköves utcácskákon, melyeken úgy járnak a villamosok és a buszok, mint nálunk a Nagykörúton. Ráadásul a templom sem teljesíti be a hozzá fűzött reményeket, inkább ijesztő volt, mint káprázatos. Szűz Mária körül babafejek voltak, mint akiket lenyakaztak, nagyon morbid volt. Emellett több portugál király csontja ki volt téve ereklyetartóban. Ez már túl sok volt nekünk így estefelé! Visszagurultunk a Baxiába, s észak felé vettük az irányt. Az óváros felett ugyanis egy hatalmas, gondozott park fekszik. Gyönyörű a kilátás onnét a városra, de Dia Tomival inkább elnyúlik a medence partján, és élvezik a hűs szelet és a vizet, miközben szemrevételezik a portugál zászlót. Elég fárasztó volt a zűrös éjszaka, és a délelőtti alvás után ez az intenzív városnézés, így rövid pihenő után a kemping felé vettük az irányt, melyet ezúttal – Portugáliában elsőként – eltévedés-mentesen sikerült elérnünk. Este 8 körül az egész nap fújó szél már roppant hűvösnek hat, ráadásul – bár „csak” 73 km van a lábunkban a reptér óta – az „extrém” városnézés után úgy érezzük, mintha legalább 130-at lenyomtunk volna, így vacsora és fürdés után nem kell elringatni egyikünket sem.

***

Július 10-én reggel aztán a hosszas „előjáték” után végre elkezdődhetett az igazi kerékpártúra! A 7 órai kelés egy ilyen déli nemzetnél, mint a portugál igen korainak számít. Még a Jumbo is zárva, csak 9-kor nyit. Ennyi időnk azonban nincs. Ma már nem kevergünk, felhajtunk az autóútra, így negyed óra múlva már le is érünk Belémbe. Annak ellenére, hogy két pazar híd szeli át a Tejo folyót, a kompforgalom is nagyon élénk. Csak ebből a kikötőből fél óránként indulnak járatok a szemközti Porto Brandão és Trafaria falucskába. Az utazás egy sima helyi, bármelyik tömegközlekedési járművön használható jeggyel lehetséges, mely 1,35 euróba kerül, a kerékpárokért nem kell külön fizetni. 10 perc alatt ér át a hajó, közben a víz felől is megcsodálhatjuk a Belém-tornyot és a Felfedezések emlékművét. Porto Brandão kikötőjében aztán búcsút intünk Lisszabonnak és egy falatnyi úton felkapaszkodunk a Setúbali-félsziget hátára. Itt a Tejo túlpartján sorakoznak Lisszabon elővárosai, így város várost követ, valamint út annyi, mint agyban a hajszálér. Egy Sobreda nevű kisvárosba tévedünk be, s találunk egy csöppnyi boltot, ami már szerencsére nyitva van. Az árak itt már nem „jumbósak”, de azért nem kapunk agyvérzést egy kenyér, két liter tej és egy üdítő árától, mint pár éve Spanyolországban egy hasonló kategóriás boltban. Le is ülünk az út szélére falatozni, mint később kiderül ez nem volt túl szerencsés, ugyanis olyan szűk, hogy az érkező busz nem fér el a lábunktól. Pedig kétirányú az út és szemből nem jön semmi! „Ez biztos csak véletlenül került ide” – gondoljuk, de miután a második és harmadik busz is megérkezik, már kezdjük megelégelni a dolgot.

Teli gyomorral és az egyre erősödő hátszéllel már gyorsan telnek a kilométerek. Amora városában ismét szép villamosok járnak, úgy látszik ez „nemzeti jármű” itt, Portugáliában. Mikor már kezdenénk besokallni a zsúfolt városoktól, végre kiérünk a szabadba. Gyönyörű a táj, kisebb homokos száraz pusztaságokat árnyékos pineaerdők tagolják, a távolban már látszanak az Arrábida-hegység ötszázas csúcsai, amely az első igazi kerékpáros kihívás a túra során. 11 órára már a nemzeti park területén tekerünk egy autóktól mentes, de hibátlan kis mellékúton. Az út mentén fenyők, parafák, s más, számomra ismeretlen mediterrán növények emelkednek ki a jellegzetes színű vöröses talajból, közvetlenül mellettünk szinte karnyújtásnyira emelkednek a sziklás csúcsok. Egy rövidke emelkedő után végre felbukkan előttünk, amire már nagyon vártunk, az Atlanti-óceán. Nem is akármilyen kiadásban: szinte az egész Setubali-öböl látható a túloldalon kinyúló jellegzetes 15 km hosszú, és mindössze 1-2 km széles homoknyelvvel, a Troia-félszigettel. A nyílt víz és a Sado-folyó találkozásánál, a Lisszabonnál látott Tejohoz hasonló tölcsértorkolat alakult ki. Innen felülről jól láthatók az apály-dagály miatt állandóan áramló víz alakította érdekes homokcsíkok, melyek apálykor szigetek, dagálykor pedig zátonyok. Az Arrábida Nemzeti Parkon két fantasztikus panorámaút vezet végig, mi rövid tanakodás után az alsót választjuk, ami a hágó után nem sokkal egy hosszú lejtőn letér az öböl partjára. A sziklák közötti homokpadokon első osztályú strandok sorakoznak, egyszerűen mesés ez a vidék. Diát és Tomit a meleg, s a hullámos út kissé megviselte, így Setúbal előtt tartunk még egy rövidke pihenőt, majd begurulunk a városba. Mivel a következő szakaszon nem sűrűn lesznek lakott települések, jól bevásárolunk, majd kitekerünk a kompkikötőbe. Szerencsénk van, pár percen belül indul a következő járat. Az út 2 eurónkba kerül, de jóval hosszabb ideig tart, mint a reggeli átkelés. Érdekes, hogy a komp nem közvetlenül a félsziget csúcsánál található szállodakomplexumok felé veszi az irányt, mint ahogy térképünk jelezte, hanem legalább 2 km-t tesz meg a félsziget mentén és egy viszonylag újépítésű mólónál rak ki minket.

Mire megérkezünk a Troia-félszigetre, már majdnem egyet üt az óra, a kompon már kezünk, lábunk ég a naptól, így bőszen kenegetjük magunkat a naptejjel. Nem is megyünk innen tovább, letoljuk a gépeket a homokos partra a móló alatti árnyékos területre, s mediterrán szokás szerint nekilátunk a sziesztának. Az elején – bevallom – egy kicsit nehezemre esett a semmittevés ezen formája, de be kell látni, hogy ilyen napállás mellett ezen a szélességen délután 1-től 4-ig az a legjobb, ha az ember valami árnyékos helyet keres magának.

Míg társaim ledöglöttek az árnyékba én nem tétovázok, az óceán felé veszem az irányt, s örömmel tapasztalom, habár elég sok a medúza azért itt a tölcsértorkolatban még nem is olyan elviselhetetlenül hideg a víz. Ebédelünk, pihengetünk, mint annak rendje és módja, majd ahogy a Nap kissé lejjebb ereszkedik ismét a nyeregbe ülünk. Azt már Norvégiában megtanultuk, hogy kompkikötő után jó tekerni, hiszen ha épp nem jön komp, akkor szinte nincs forgalom. Ráadásul, mint Portugáliában mindig, most is erősen fúj a szél, s még mindig hátulról. Könnyedén telnek a kilométerek, nem kell erőlködnünk, így vígan beszélgetünk mindenről, ami csak eszünkbe jut. Emellett csodáljuk a tájat, hiszen többször felbukkan mellettünk az óceán.

Öt óra után elhagyjuk a homokból „épült”, szinte lakatlan félszigetet. Keresztezünk egy csekély vizű folyót, melyek zöldellő völgyében dúl a mezőgazdaság, másutt mindenhol mély homok uralja a vidéket, melyben a fenyőfán kívül (amely szinte mindenhol megél), csak a parafa és pár szúrós gaz és cserje található. S ha már Portugáliában járunk, egy ilyen parafát mégiscsak meg kell néznünk közelebbről, hiszen eddig a borosüveg dugója és az otthoni szurkálós tábla kivételével még nem nagyon láttunk ilyet. Csakúgy, mint általában a növényekkel, a „feldolgozás előtti állapot” kicsit azért más, de az azért meglep minket, hogy egy letört karvastagságú kétméteres ágat is lazán meg tudjuk tartani két ujjunk segítségével. Azt azonban már az útikönyvben olvastam, hogy nem is olyan egyszerű hozzájutni ennek a fának a „gyümölcséhez”, hiszen az első hántás csak a fa húszéves kora körül történhet meg, s utána is csak 7-8 évenként tanácsos lehúzni róla a kincset érő kérget, különben nem biztos, hogy túléli a fa a „szüretet”.

Továbbhaladva is nagyon néptelen vidék ez, szinte lakatlan falvak és néhány kósza autós lézeng errefelé. Estére a Santo André városka előtti, az óceántól homokdűnékkel elválasztott lagúnát nézzük ki magunknak a térképen, bedöcögve a poros földúton azonban csak egy bűzös mocsarat kapunk. „Már első nap ugrik a fürdés?” Nem lenne igazán nyerő így kezdeni! Óriási meglepetésünkre a város határában találunk az út mellett egy kis forrást, mely olyan valószínűtlen volt itt a homokos, nagyjából sík vidéken, mint egy sivatag közepén oázist találni. Inni nem is merünk belőle, de elkészítjük a második, és egyben utolsó otthonról hozott főzelékkonzervünket és közben szép sorjában megmosakszunk. Az út túloldalán Diáék találnak egy jó kis táborhelyet a bozótban, így át is költözünk, s nyugovóra térünk.

***

Szokás szerint reggel 7 órakor van ébresztő, meglepően hideg és párás éjszakánk volt, melynek Tomi látja legjobban kárát, hiszen egyhéjú sátra rendesen benedvesedett belül is. Azt tudtuk, hogy Portugália viszonylag hideg lesz, de hogy ennyire azt azért nem gondoltuk. Reggel viszont szikrázik a Nap a hibátlan kék égbolton és a szél is megkezdi áldásos tevékenységét, így nem kell megerőltetni magunkat a város után 2x2 sávos autóút minőségű aszfaltcsík széles leállósávján. Sinesben reggelizünk, itt is csak 9-kor nyit a bolt, így még negyed órát tétlenkedünk a nyitás előtt. Maga a város nem egy nagy eresztés, annak ellenére, hogy a környék legnagyobb települése. Kimegyünk a félszigetre ahová épült, de semmi extra, így hátra arc, s irány tovább. Csúnyán belekeveredünk a kikötő melletti ipartelep egyhangú utcácskáiba. De a hangulat továbbra is oldott, azzal hülyítem a többieket, hogy Sinesben csak kell lennie egy vasútállomásnak, ha már „sínes” a neve. A térképen is jelzett síneket nem találjuk meg, de azért jól szórakozunk.

A város után rátérünk a tengerparti kicsi kátyús útra, melyről fantasztikus kilátás nyílik az óceánra. Egymást érik a hibátlan homokos strandok, s már így ½ 11 tájban nagy az élet, jönnek-mennek az autók, a part tele napozó emberkékkel, de fürödni csak a bátrabbak mernek. Talán a szokásosnál jobban is belemerülünk a nézelődésbe, s ennek meg is isszuk a levét. Az egyébként is szűk és forgalmas út melletti parkolót az egyik részen egy kis járdaszigettel választják le. Én kikerülöm a terelőtáblával jelzett veszélyzónát, de elmulasztok szólni a többieknek. Tomi még eljönne mellette, de a középen haladó Dia, akit szinte megbabonáz egy takaros tengerparti ház, már későn korrigál. Szerencsére meghallja Tomi figyelmeztetését, de ez már csak éppen arra elég, hogy ne kapja telibe a táblát, mely hatalmas pattanással letörik az oszlopról. Dia kormánya az ütközés következtében szinte derékszögben jobbra fordul, a bicaj felugrat a járdaszegélyre, gazdája pedig csúnyán aláfordul. Van is ijedelem rendesen, először idegesen üvöltök: „Figyeljél már, nem otthon vagy!”, aztán az aggódás veszi át a szerepet, Diát leültetjük, felmérjük sérüléseit. Első látásra a jobb sípcsontja melletti rész a legdurvább, ahol majdnem teljes hosszúságban lejött a bőr, de valójában a jobb mutatóujja sérült meg a legcsúnyábban, amellyel valószínűleg lekapta a táblát a helyéről. A szinte csontig hatoló sebből rendesen folyik a vér. Be is kötjük rendesen, lábát – Tomi javaslatára – csak kimossuk és fertőtlenítjük, bár szerintem egy fedőkötés itt is elkelne. Mi fiúk majdnem halálra aggódtuk magunkat, Diát érdekes módon csak az érdekelte, hogy mi van a biciklivel. Attól félt ugyanis, hogy első kerekét szétcsapta az ugratással, és így nem tudna továbbmenni, de csodával határos módon annak semmi baja nem történt. Így megkönnyebbülve kéri, hogy fotózzuk le a táblával, ha már „leszedte”, közben meg is kérdezi, hogy mit jelent ez a keresztbe csíkozott fémdarab? „Kerülj ki!”-mondjuk Tomival egyszerre. Hát igen, ezt kellett volna.

Az adrenalin-roham után a szokásosnál jóval csöndesebben telnek a kilométerek a még mindig varázslatos parton, ahol egyre inkább a sziklás jelleg dominál, de a sziklák tövében még mindig ott sorakoznak a homokos strandok egészen Porto Covoig, ahol ismét elhagyjuk az óceán partvidékét.

A szieszta már Villa Nova de Milfontes városában talál minket, ahol a Mira-folyó torkolatában a tengeráramlások sok-sok érdekes homokdűnét építetek. Míg a hideg víz miatt Tomiék csak a partról szemlélődnek én beúszok egy ilyen több száz méter hosszú és alig pár méter széles homokcsíkhoz. Most éppen dagály közeleg, igen erős a sodrás, mintha visszafelé folyna a folyó. A víz rémesen hidegnek tűnik, s mivel a homokpadom is lassan eltűnik a dagály alatt, hamarosan visszatérek a partra. A helyzet ugyanaz, mint tegnap, a Napon égünk, az árnyékban fázunk. Ezt elég nehéz lesz megszokni, bár mire megszokhatnánk, valószínűleg már Spanyolországban leszünk, ahol hasonló „veszély” nem fenyeget minket.

Fél 4 után átkelünk az 50 méterrel a folyó fölé épült impozáns hídra, melyről fantasztikus kilátás nyílik mindkét irányba, s ismét a tengertől távolabb kisforgalmú, de nagyon jó minőségű utakon haladunk tovább. Ez nagyon tetszik Portugáliában, hogy nyár van, a turistaszezon kellős közepe, de amióta elhagytuk Lisszabont, azóta igazán komoly forgalmat nem kellett elviselnünk. Szellős, abszolút nem zsúfolt, nyugodt vidék, még itt a tengerparton is ez a nyugati partvidék rétekkel, erdőkkel és eldugott kicsiny falvakkal. A déli partvidék, a könyvek szerint már jóval felkapottabb.

Pár kisebb dombot megmászva a festői Odeceixe hófehér házai és dombtetőre épült műemlék szélmalma mellett kapaszkodunk ki egy újabb folyóvölgyből. A Nap esti fényei már Aljezur mór vára mellől kacsintanak le ránk. Egy kis folyó itt is csörgedez, így a fürdés megoldott, de boltot is sikerül találnunk. Diával dinnyézünk egyet, a hangulatos városka után már csak egy táborhely kéne. Egy lerobbant lakatlan épület mellett állunk meg, nekilátok a Maggi Finom Falatok elkészítésének, Tomiék, pedig a tegnapihoz hasonlóan találnak egy jó táborhelyet a folyóparton 150 méterrel odébb. A szél, mely ma 124 km-rel „röpített” minket délebbre napnyugta előtt eláll, s fantasztikus színben pompáznak mellettünk a hegyek. Pulóverek és hosszúnadrágok, melyeket elsősorban a hegyek miatt hoztunk, azonban már itt is jó szolgálatot tesznek, ugyanis estére megint nagyon lehűlt az idő.

***

A tegnapihoz hasonló hűvös, párás reggel köszönt ránk, de felhőnek természetesen nyoma sincsen. Pedig ha esni akarna az eső, legnagyobb valószínűséggel azt itt, Portugáliában tehetné meg. Még a túra előtt fogadtunk Tomival, hogy hány eső lesz a túrán. Én egyet tippeltem, Tomi hármat. Az eddig látottak alapján nekem jóval nagyobb esélyem van a nyerésre, mint kollégámnak. Dimbes-dombos tájon halad utunk, körülöttünk csodás hegyek parafával és mediterrán növényzettel zöldellnek, apró mély folyóvölgyek szaladnak az óceán felé. Egy kiépített autós pihenőhelyen reggelizünk asztalnál, ilyenből sincs hiány ebben az országban. Amennyire Lisszabon nem a biciklisek városa, legalább annyira a biciklisek országa Portugália. Csak a megfelelő irányba kell haladni, különben a szél miatt kissé bajos lenne tekerni. Ahogy közeledünk a Szent Vince fok felé, az erős északnyugati áramlás egyre inkább oldalba kap minket, s egyre hidegebbnek érezzük. Kicsit csalóka érzés, mintha magashegyen lenne az ember, a Nap tűz ezerrel, de csöppet sincs melegünk. Tomi még elkéri Dia fürdőruhás melltartóját is, mert állítólag fáznak is emiatt a mellbimbói. Dia majd’ megszakad a röhögéstől, miközben segít felkötözni barátunkra a csöppet sem férfias ruhadarabot, én szótlanul szemlélem, feleségem megszokott domborulatai után nekem kicsit erős kép ugyanazokat a színeket Tomi szőrös mellkasán látni. A srác már ekkor gondol a jövőre, s megpróbálja Diától elkunyizni a Sevilla utáni szakaszra, nem tudhatja még, hogy ott már nem lesznek hasonló gondjai a hideg széllel. Ilyen furcsa ruha-összeállításban érkezünk meg a mindig szeles Vila do Bispo városába, ahol rövidítést remélve a helyiektől érdeklődünk. Az irányunk jó, így csak megerősítést kapunk, s eleinte egy vékony aszfaltcsíkon, majd pedig egy vörös színű földúton döcögünk célunk felé, mely már alig 10 km-re van. A félsziget és szinte az egész nyugati part sziklái egy nemzeti park része, mely jelen esetben egy hatalmas száraz, füves fennsík irdatlan erős széllel. A messzeségben azonban hamar megleljük először Sagres városát, majd kicsivel odébb Európa legdélnyugatibb pontját, a „világ végét”, a Szent Vince-fokot. Még jóval a fok előtt kiér utunk a sziklás magaspartra, ahonnan eszméletlen látvány tárul az alattunk tomboló óceánra. Fényképezkedünk, majd a hosszú, rázós útszakasz után visszaérve az aszfaltra, kihasználva a totális hátszelet irdatlan tempóval száguldunk a fok felé.

Maga a Szent Vince-fok számomra kicsit csalódás, a képek alapján kicsit olyan „Nordkapp-feelingre” számítottam, de ennél jóval kevesebbet kaptunk. A legrosszabb az volt, hogy a fokhoz, amiért idejön az ember, sajnos nem lehet kimenni, mert az a világítótorony területén van, s ide nem engednek be senkit. Jobbról-balról persze lehet gyönyörködni a hosszan elnyúló sziklás partszakaszban, de a hiányérzet megmarad. Ez számomra olyan, mintha megmásznék egy hatalmas hegycsúcsot, de a csúcskeresztet nem érinthetném meg. Most akkor fent voltam valójában a csúcson, vagy sem? Szerintem nem. S itt sem mondhatom el, hogy kint álltam a Szent Vince fokon bármennyire is szeretném, csak azt, hogy jártam a Szent Vince foknál. A parkolóban lévő kis üvegtigris-jellegű büfé azért oldja a helyzetet, még akkor is, ha számomra teljesen érthetetlen módon németül van kiírva a felirat: „Letzte Bratwurst vor Amerika” (Az utolsó kolbász Amerika előtt). No ezek kapizsgálnak valamit!

Kihasználva az északnyugati szél utolsó áldását legurulunk Sagresba, mely a foktól pontosan délkeleti irányba található, s nem mellesleg egy híres portugál sörnek a névadója. Szokásunkhoz híven ismét egy partmenti árnyékos helyet keresünk a sziesztához. Az óceán viszont szabályosan jéghideg. Az emberek nem fürdenek, hanem vagy a lábukat áztatják, vagy pedig ki-be rohangálnak, hiszen hosszabb ideig nem lehet kibírni az egyébként csábító, aranyságra fövennyel borított strand mélykék vízében. Szegény Tomink sem találja a helyét, a napon ég, az árnyékban pedig vacog. Elég furcsa látványt nyújt, ahogy törölközőbe csavart testtel fetreng egy épület falatnyi árnyékában. Nem is húzzuk hosszúra a sziesztát, fél 4-kor már úton is vagyunk. 10 km-t Bispo-ig északnak kell menni. Ez nagyon durva. Egyrészt 100 métert emelkedik az utunk a városig, de ez még a kisebbik baj, olyan szél van, hogy szinte teljes erőből kell taposni, hogy egyáltalán mozgásban legyünk. Az út mentén háromszög alakú táblák hívják fel a figyelmet a veszélyes oldalszélre, de a föléjük szerelt szélzsák már csak cafatokban lóg, akárcsak a büfék előtti algidás zászlók, melyek közül néhány a felismerhetetlenségig szét van rongyolódva. Nem viccelek, ezen a partszakaszon sok zászlót láttunk, de egyik sem volt ép! Kicsivel odébb szélvitorlás bérelhető. Igazuk van, minek pazarolják az üzemanyagot gokartra, vagy quadra, mikor ez is legalább olyan gyorsan gurul a kiépített kacskaringós pályán! Nem véletlenül hívják a Szent Vince foktól Lagosig elterülő partszakaszt stílusosan Szeles partnak. Hosszú, majdnem egyórás küzdelem után, végre újra megcsípjük Bispot, innen már keleti irányban, oldalszéllel folytathatjuk utunkat, amely kész megváltás! A Nap viszont egy teljesen új irányból hátulról kap, rendesen megsüti a tarkómat, érzem, hogy égek, mint a Reichstag! Ráadásul ajkaink is bedurrantak az állandó szeles-napos időjárás miatt, még nem igazán volt idejük átszokni. Lassan ajak-téren már felvehetjük a versenyt a négerekkel! Úgy nézünk ki minden reggel, mintha botox-kezelésen vettünk volna részt. És ezért fizetnek a sztárok annyit? Csak ne fájna ennyire! Pedig eddig is kenegettük rendesen Labellóval, de szó szerint annyit ért, mint halottnak a csók. Teszünk egy rövid kitérőt Lagosba, mely a déli part első nagyvárosa, sőt ha jobban belegondolunk, az egész nyugati parton sem volt Setúbal után hasonló méretű hely. Szép belvárosa van sok turistával, valamint kikötője egy folyó torkolatánál. Innen indultak legtöbbször útjukra a portugál felfedezők.

A város után 6 km-t ismét északi irányban kell megtennünk, s bár ez már nem a Szeles part, szél attól még persze van bőven. Egyre nehezebben telnek a kilométerek, fáj a nyakam, és az ajkam, valamint a szembeszeles előmenés sokat kivett belőlem, most érzem, hogy a túra során először kezdek egy kicsit besokallni. De szerencsére nincs sok idő ezen gondolkodni, hiszen hamarosan itt a következő nagyváros: Portimão. Vasárnap lévén a város szélén lévő hipermarket zárva van, de beljebb szerencsére találunk normális boltot. Míg Diáék vásárolnak, a szupermarket árnyékos mélygarázsában próbálok kicsit egyenesbe jönni, aztán – Dia jóvoltából – ledöntünk egy Sagrest, s már mindjárt más színben látom a világot. Úgy döntünk, hogy mivel ma vasárnap van, s Portugália egyébként is olcsóbb ország, mint a szomszédja, az eredetileg a szakasz végére tervezett közös pizzázást mára hozzuk előre. Találunk is egy kis éttermet a zegzugos belvárosban, ahol Dia tésztát rendel tenger gyümölcseivel, mi, fiúk pedig pizzázunk. Kellemes hangulatban telik az este, nagyon barátságosak és hangulatosak ezek a portugál városok. Még naplemente előtt átkelünk az Arade-folyó hídján, a túlparton megcsobbanunk sós vizében, s pontban a sötétség beállta előtt Estômbar falu után találunk táborhelyet a vasút mellett. A vonatok nem nagyon zavarnak, s a közelben szabadon legelésző lovacskák sem annyira, bár szeretek tisztes távolságot tartani tőlük. Ahogy leszáll az éj, jó kilátás nyílik a kicsiny falucska kivilágított utcáira és hófehér házaira.

***

A közeli falu templomának harangja pont hetet üt, mikor megébredünk. Itt már nem volt olyan vészesen hideg, mint a nyugati parton, s természetesen ma sem felhőszámolással fogjuk kezdeni a napot. Erős oldalszelet és sok-sok dombot kapunk, ráadásul 27 km-en át csak néhány kicsiny falu keresztezi utunkat. Bár tökmindegy, hiszen jöhetnének nagyvárosok is, dugig tele boltokkal, 9 óra előtt akkor sem tudnánk bevásárolni. Albuferia városában aztán szembejön egy Lidl, így gyorsan csillapítjuk gyomrunk korgását, ugyanakkor be kell látnunk, hogy ezen a vidéken vagy később kelünk, vagy pedig meg kell szoknunk a korgó gyomros tekerést. Az előbbi megoldás a nem lenne célravezető, hiszen ha nem kelnénk hétkor, akkor elpocsékolnánk a nap leghűvösebb időszakát, s mindez a délutáni szieszta rovására menne. Az első napok kivételével, nincs is ezzel baj, bár ha az ember korán nekiindul, akkor kilenckor már akár három ember reggeliét is be tudja törölni. S mit lehet ilyenkor enni? Természetesen tejet, mellyel itt csak az a baj, hogy csak és kizárólag ultrapasztőrözött formában lehet kapni, jellegzetes mellékízzel, s Spanyolországban, Marokkóban egyaránt. De a lényeg, hogy a zsírtartalom minél magasabb legyen, lehetőleg 3,5%. A mennyiség 1 liter fejenként, mely úgy csúszik le, hogy észre sem veszi az ember. Ez a folyadékon kívül egy átlagos ember napi kalciumadagjának 150%-át tartalmazza, valamint rengeteg olyan tápanyagot, melyre egy kerekesnek szüksége van. Az egyetlen hátránya, hogy a megemésztéséhez nagyon sok plusz folyadékra van szükség, így utána még legalább 1 liter vizet is meg kell inni az elkövetkezendő 1-2 órában. Emellé jöhet a kenyér, mely szintén nem olyan vészesen drága itt Portugáliában. Ezen kívül kolbász, májkrém, lekvár, Nutella, méz. Minden, ami éppen van nálunk. A csoki, bár finom és magas energiatartalmú, mégsem részesítem előnyben a túráim során. Csokit enni szerintem olyan, mintha az ember papírral „etetne” egy tüzet. Nagy lángon ég, de amilyen gyorsan fellobban, olyan gyorsan el is illan. A hosszan tartó hatáshoz rendes „tűzifa” kell. Ilyen például a kenyér, a tej, a májkrém, a húsok. A gyümölcsök közül pedig a banán a joker. Ezek lassan égnek és délig simán kitartanak. Így a túra ötödik napjára már megtanulja az ember, hogyan kell biciklitúrázó módjára reggelizni. Nem kell negyed óra, s mindenki energiától duzzadó izmokkal és kajától duzzadó pocakkal pattan fel a kerékpárjára.

Albuferia után ismét elhagyjuk az óceán partvidékét, hiszen az út jóval távolabb megy, az üdülőfalvakhoz csupán zsákutcák vezetnek le, bár úgy igazándiból itt sem voltunk lent a parton, csak a hegy oldalából sikerült megcsodálni. A déli part híres strandjaiból nem sokat láttunk eddig, s sajnos nem is fogunk. A déli part legnagyobb városa, s egyben Portugália leghíresebb, Algarve nevű tartományának központja Faro, mely önálló nemzetközi reptérrel büszkélkedhet. A városba forgalmas 2x2 sávos autóúton érkeztünk meg. Találunk egy csilli-villi plázát, itt kapott helyet a Jumbo, melyet rögtön meg is környékezünk. Veszünk sok-sok finomságot, valamint egy jókora dinnyét is. Faro belvárosa zsúfolt, macskaköves s nem túl érdekes, így a déli hőségben nincs is nagy kedvünk bolyongani benne, inkább a partra szeretnénk lejutni, de itt ez reménytelen feladatnak látszik. Mérgesen indulunk tovább az iszonyatos hőségben, s a következő, 6 km-re lévő városkában Olhãoban próbálkozunk. De közben beértünk a Ria Formosa Nemzeti Park területére, mely édesvízi lagúnáiról híres, s nem éppen egy fürdőparadicsom. Itt sem találunk strandot, így a parti sétány melletti parkba telepedünk le. Délután 2 órakor, 70 km-rel a hátunk mögött tesszük mindezt. S napról napra egyre jobban telnek a szieszták, az öntözött, szép zöld gyepen mi, fiúk levetkőzünk alsónadrágra, Dia fürdőrucira (ekkor visszakéri Tomitól a melltartóját), szétpakoljuk cuccainkat, majd dinnyézünk egyben, s közben nagyokat röhögünk. Mivel wc nincs a közelben egy közeli, éppen üres kiállítósátrat használjuk kisebb dolgaink elvégzésére, ez ad okot a vigadalomra, no meg az, hogy pár perccel később megjelennek a rend emberei is, komoran végigmérnek minket, aztán továbbállnak. S mára már azt is megtanultunk, hogy nem érdemes kora délután ebédelni, hiszen akkor – a tegnapihoz hasonlóan – estére elpárolog belőlünk a kaja, s  6-7 óra körül már nagyon éhes az ember. Inkább „éhezünk” délután az árnyékban, ez könnyebb, mint a bicajon ülve, s az ebédet áttoljuk délután 4 óra köré.

Kellemes 32 fok van, de itt már jóval melegebbnek érezzük, mint a nyugati parton. Nem véletlen, hiszen Farotól az országhatárig tartó partot a portugálok Szélvédett partnak hívják. Ez persze náluk nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem fúj a szél, csupán annyit, hogy nem annyira. A közelben találok egy netcafét, innen üzenek haza Bimbynek, aki holnapután kel útra, s már biztosan az indulás lázában ég, valamint rövid helyzetjelentést adok a fórumon keresztül az otthoniaknak. Tomival – Dia szerint – a normálisnál jóval többet emlegetjük „Kis Tehenünket”, hiszen a skóciai túra mindkettőnkben mély nyomot hagyott vele kapcsolatban. Bízunk benne, hogy idén jobban elkapja a fonalat, s lelkileg is sikerült felkészülnie arra a csöppet sem könnyű életre, ami két nap múlva vár rá, ugyanakkor azért titkon abban is bízunk, hogy hülyeségeivel, bakijaival azért szórakoztat minket, mint ahogy tavaly tette.

Annyira jól telik a szieszta, hogy csak fél ötkor indulunk újra útnak, innen már alig 50 km a spanyol határ. A Szélvédett parton aztán visszakapjuk a délelőtt inkább oldalról kapó hátszelünket, így mindössze Tavira városában pihenünk egy rövidet. Talán ez a legszebb portugál kisváros a déli parton. Hosszasan időzünk főterén, bolyongunk sétálóutcáiban, veszünk képeslapokat, portugál bögrét, valamint Petinek is egy kis ajándékot, hiszen Dia hamarosan hazatér hozzá.

Este hét órára érjük el Vila Real de Santo Antonio városát, mely utolsó portugál városunk. Bevásárlunk, majd a Guadiana határfolyó partján filózunk azon, hogy melyik országban aludjunk. Végül is a 8 órás komppal nekiindulunk Spanyolországba. A város, és a szomszédos Ayamonte között bár északra alig 4 km-re épült egy impozáns híd, aki itt jár, mégis azt javaslom, hogy ne sajnálja azt a pár eurót, és inkább vízen közelítse meg a túlsó partot. A komp, valaha egy kis halászhajó lehetett, csak embereket szállít, és eszméletlenül hangulatos. A fedélzeten elhelyezett kis hangszórókból igazi latin tánczene szól, olyan az egész, mint egy táncparkett. Tomi és Dia egy videó kedvéért táncra is perdülnek, s nem is okoznak ezzel olyan nagy meglepetést az utasok körében. Ayamonte nem pontosan szemben van, így több mint 10 percig tart ez a csodás út az alkonyati napfényben, ezer színben játszó széles, s a széltől rendesen hullámzó folyón. Hát, mit ne mondjak, ilyen stílusosan kevesen érkeznek meg Spanyolországba, mint ahogy most mi tettük. A 10 perces út valójában 1 óra 10 percünkbe került, hiszen vissza kell állnunk közép-európai időzónára, s így rögtön ránk is szakadt az este. Már fél 10 van, mire a Nap utolsó fényeinél egy megfeneklett hajó szélárnyékában küzdök a vacsoránként. A még mindig erős szélben lassan puhul a tészta, közben szép sorjában megfürdünk a sós vizű folyóban, s már teljesen sötét van, mire újra útnak indulunk. Domb dombot követ, de irányt sehol nem jeleznek, így egy helyi biciklis nénitől érdeklődünk. A nő felfogta, hogy mit akarunk, de mivel bonyolult lett volna magyarázkodni, felpattan a nyeregbe és int nekünk, hogy kövessük. Jó-jó, de a lejtőn úgy megindul, majdnem elvesztjük szem elől. Az emelkedőn azért sikerül befogni, s gyorsan meglesz az út is. Vaksötét van, mire kitekerünk a városból, s az út mentén találomra próbálkozunk, már elsőre sikerrel. Bár kis híja van, hogy a sötétben egy nagy adag kaktuszon áttoljam a bicajomat, s a sátor oldalát is rendesen átszúrja a pampafű, miközben próbálunk szabad helyet találni magunknak. Gaz viszont szerencsére nincs, s szúrós bokrok is elvétve. Sík, szikes vidék ez, jól látszik a parti világítótorony körfénye, bár több mint 10 km távolságban van tőlünk, s csodálatosan csillagos az ég felettünk.

***

A tegnap éjszakai tekerés és a tervezethez képest 40 km előny elég ok arra, hogy fél órával tovább aludjunk, így csak fél 8 után kászálódunk elő sátrunkból. Hűvös, szeles reggel köszönt ránk, egy kicsit szükség van a pulcsira, mely az első domb előtt lekerül rólunk. Az első város – Lepe – 18 km-re van. Sorra nézzük a boltokat, ½ 10 – 10 előtt nincs remény a nyitásra. De még így is jók vagyunk. Emlékszem 2006-ban a katalánoknál 11 körül nyitottak a boltok. Mikor már úgy döntünk, hogy elhagyjuk a várost és bevállalunk még egy korgó gyomros, pusztás szakaszt Cartaya-ig, a város utolsó boltja, egy El Jamón nevű szupermarket, épp a nyitáshoz készülődik. Pedig még csak negyed 10 van. A bolt még teljesen üres, egy spanyol ilyen korai órán még nem megy ki az utcára, hacsak éppen nem egy tengeri ütközet van kilátásban a britekkel. Persze ettől mostanában azért annyira nem kell tartani, a két ország maximum a focipályán fitogtathatja erejét egymás ellen. A bolt mögötti árnyékban még mindig hűvös van, visszakerül ránk a pulcsi. Ezt most elég negatívan éljük meg, nem gondolván arra, hogy két héttel később, mikor reggel 6-kor is 28 fok lesz, visszasírjuk még ezeket a hűvös, párás napfelkeltéket.

Spanyolország egyelőre nem sok változást hoz, széles jó minőségű utak, mellette száraz, sárgás puszták, de a hegyek egyre messzebb kerülnek tőlünk, ami nem véletlen, hiszen lassan beérünk arra a hatalmas tengerparti síkságra, mely Sevillát – Andalúzia fővárosát - körülveszi. A terep viszont továbbra is dimbes-dombos, így a többiek joggal gúnyolódnak rajtam, mikor azt mondtam, hogy innen már csak egy hosszú, sík szakasz vár rájuk. Ami már az első spanyol szakaszon lenyűgöz engem, az az úthálózat. Az utak nemhogy kifogástalan állapotban vannak, 1-1,5 méter széles, az úttal egybeöntött, fehér csíkkal leválasztott útpadkával is megtoldották, s elsőrangúan kitáblázottak, nekem mégis legjobban a zöld színű kilométertáblák tetszenek, melyen az aktuális kilométeren kívül az útszám, valamint a „Junta de Andalucia” felirat is látható. Ez utóbbi - gondolom - a közútkarbantartó cég megjelölése lehet. Egy szó mint száz, akár Barcelona környéki, akár pedig dél-spanyolországi tapasztalataimra is hagyatkozva nyugodtan állíthatom, hogy a spanyol úthálózat párját ritkítja Európában. Huelva előtt az A-492-es útra rátérve végre megjön a hátszél, így egy hosszú hídon gyorsan beérünk az Odiel és a Tinto folyó mocsaras tölcsértorkolata köré épült székhelyre. Egy rövid pihenő és oldalszeles szakasz után a Tinto partján keresnénk sziesztázásra alkalmas helyet, de egy deka árnyék sincs a közelben. „Gyerekek, ki kell bírnunk Lucernáig” – mondom, miközben egy újabb 10 km-es szakaszt helyezek kilátásba a perzselő pusztában. Közben az is kiderül, hogy „Lucerna” neve valójában Lucena del Puerto. Régi mániám, hogy félreolvasom az ilyen magyaros hangzású helységek neveit. Dia máig emlegeti, hogy 2004-ben Olaszországban a Monte Circeo nevét napokig, sőt talán hetekig Monte Ciceronak mondtam.

Lucena egy – spanyol szokás szerint – dombra épült átlagos kisváros. Parkot nem találunk, így a város utáni kis temető parkolója mellett telepedünk le a gondosan nyírt és öntözött zöld gyepre. Nagy érték ez itt, ahol egyrészt sokhelyütt árnyék sincs, ahol pedig van, ott többnyire szúrós bozótos terület van rengeteg rovarral. Hőmérőm szerint csak 28 fok van árnyékban, a szél hűtő hatása itt viszont már végképp nem érvényesül, így az árnyékból az aszfaltra kitéve már mindjárt 40 fok fölötti értéket kapunk. De ez még mind semmi, hiszen Sevillában, Spanyolország egyik legmelegebb városában holnapra 36 fokot ígérnek. Árnyékban.

Pihenő közben meglátogatom a közeli temetőt is, no, nem kegyeleti okból, hanem víz ürügyén. Régi tapasztalat, hogy a temetőkben mindig van kút! Nagyon tetszik, hogy az olaszokhoz hasonlóan itt nem többhektáros temetője van egy kisvárosnak, mint nálunk, hanem csupán akkora, mint egy nagyobb kert. De sokkal helytakarékosabb, ugyanis nem a földbe temetkeznek, hanem 4-5 emelet magasságba elhelyezett betonkazettákba. Semmi felesleges virág, mely egy nap alatt elszárad, semmi fölös giccs, mely elárasztja a mi temetőinket. Mindenki ugyanott, ugyanolyan körülmények között nyugszik, legyen gazdag, vagy szegény, tudós, orvos, vagy egyszerű földműves.

Találok egy nagy tartályban sok-sok vizet, így tartok egy nagymosást. Erre Tomi is vevő, Diának már csak 2 nap van hátra, így ő a ruhái helyett inkább a haját mossa.

Fél ötkor eszeveszett hátszéllel indulunk tovább. Forgalom szinte nulla, az út – annak ellenére, hogy a térképem fehér színnel jelzi, ami a legalacsonyabb rendűnek számít – kifogástalan. 28-30-cal repesztünk mindenféle erőlködés nélkül olajfaültetvények, fenyőerdők és kisebb szántók között. Pilasban – míg Tomiék vásárolnak – szóba elegyedek a helyi fiatalsággal, de mivel angolul az egyik fél sem túl erős, így a bemutatkozáson és a „honnan jöttünk, merre megyünk” témán kívül nem sokra jutunk. Dia és Tomi elég sokára jön, mivel a helyi illemhely felkutatására indultak, de nem ismerik a toalett szót, amiről pedig azt hinné az ember, hogy nemzetközi. Itt a WC papírt értik rajta. Így Dia a halas pult előtt kénytelen eljátszani, mit is keres, mire az eladónő kapcsol: „Oh, servicio!” Szóval itt így hívják, de legalább megvan. Mire visszaérnek, már összehaverkodom a srácokkal, próbálom bemutatni őket, de csak a dél-amerikai szappanoperákból ismeretes nevek jutnak az eszembe, mint José Armando, Aleandro és társai. Ráadásul valamilyen hülye szokás miatt itt majdnem mindenkinek 2 neve van, és így is használják.

Mivel már így is a tervezettnél sokkal jobban megközelítettük Sevillát, a Guadiamar folyó hídja alá telepedünk be. Ez már a Donana Nemzeti Park mellett fekszik, mely az egyik legnagyobb őslápos Európában. A folyó azonban most nem folyó, csak patak, de legalább folyik. A nap folyamán a térképet böngészve több nagyobb folyót találtam, melynek neve „Gu”-val kezdődik, s mivel tegnap este a határfolyónak számító Guadianaban fürödtünk, most pedig a Guadiamarban fogunk, előrebocsátom, hogy ha „Gu”-s folyót keresztezünk, nem lesz gond a tisztálkodással. Jól is esik a pancsi a kellemes 28 fokos vízben, a híd alatt ráadásul egy kisebb gátat készítettek, így egy szűkített betonozott mederben folyik a víz, amit nagyon élvezünk. A vacsit már nem annyira, ugyanis Diának sikerül az adag negyedét kiborítania a bográcsból. A mérgem azonban gyorsan párolog, s helyét a túra során eddig szinte általános jókedv veszi át. Pláne, hogy gyönyörű naplementét látunk a teljesen kihalt táborhelyünkről, melyet egy hatalmas naperőműtől nem messze rendeztünk be a folyó partján. A mai 126 km is laza volt, csakúgy, mint az eddigi hasonló távú napok. Jó dolog ez a hátszél. Így még sokáig van erőm gyönyörködni a felhőtlen csillagos égboltban.

***

Június hó 15. napján, mindössze 45 km-re Sevillától, az első szakaszunk végétől köszönt minket a reggel. Aludni azonban így sem tudunk nagyon sokáig, reggel 8 után már szinte kisüt a Nap sátrunkból. Komótosan készülődünk, majd nyugodt tempóban, mindössze 16 km-t tekerünk a reggeli színhelyéig. Ez korábban egy átlagos reggeli tekerés volt, de ezen a túrán kifejezetten kevésnek számít. Reggeli közben többször megemlékezünk leendő túratársunkról, Bimbyről is, aki már hajnali hatkor elszállt Budapestről, s most már valahol az olaszországi Bergamo reptere körül tölti a majdnem 24 órás kényszer-szabadidejét. Sevilla előtt hirtelen ugrik a nép- és útsűrűség, így egy hídon először kavarodunk fel ez Autovia-ra. Ez az útfajta itt egy kategóriával az autópálya (autopista) alatt van, még nem fizetős, de a mi „M”-jeinket így is simán veri minden szempontból. Azonban a száguldozó autósok, valamint a gyorsító és lassítósávok miatt persze nem túl biztonságos kerékpározni rajta. Pedig néha véletlenül, néha pedig kényszerűségből sajnos még jó párszor fogjuk a közúthálózat ezen formáját használni itt, Spanyolországban.

Megérkezésünk az andalúz fővárosba nagyon emlékezetesre sikerült. Áttekerve a Guadaira-folyó hídján rögtön a belvárosban találjuk magunkat. A rakparton, az Aranytorony mellett egy fúvószenekar, mintha csak a mi tiszteletünkre játszanának. Egy ideig elhallgatjuk a muzsikát, miközben bámuljuk folyón cikázó hajók kavalkádját. A túrára most először készítettünk egyenpólót is, saját névvel, emblémával, amit most itt magunkra is öltünk, azaz hogy csak ketten, Diával, mivel Tomi ezt is otthon felejtette (de elküldette Bimbynek, aki majd elhozza neki). A rakparti hibátlan kerékpárúton eztán a bikaviadal arénához hajtunk. Ez Spanyolország legnagyobbja, mintegy 13ezer néző befogadására képes. Fantasztikus az épület! Ovális alakú, és a tipikus spanyol építészeti jegyekkel díszítették, jellegzetes színei a sárga és a piros. Régi műsoros plakátokat is találunk (persze az aktuálisat is), így megtudjuk, hogy főleg tavasszal vannak viadalok, nyáron szünet, majd még szeptemberben néhány. Nagyon izgalmas, de sajnos nagyon drága is. Szintén nem kell sokat mennünk a következő, s egyben legnagyobb látványosságig, mely közvetlenül a város szívében található: Európa harmadik legnagyobb székesegyháza (Róma és London után), és a hozzá kapcsolódó jellegzetes harangtorony, a Giralda. Elsőként a narancsliget felőli kijáratot találjuk meg, majd jó kis sétával átbattyogunk a túloldalra a bejárathoz. Ott közlik, hogy 8 euró a beugró, diákjegyet pedig igazolvány nélkül nem adnak. Ennyit utoljára Barcelonában a Sagrada Familiáért fizettem, de az így utólag nagyon nem érte meg, egyébként is ellenkezik az elveimmel, hogy egy templomba, mely ugye közpénzből épült és különben is Isten háza, belépőt szedjenek. Ráadásul ilyen komoly összeget. Dühöngünk egy sort, majd mivel van egy halom időnk, úgy döntünk, hogy visszasétálunk körbe a kijárathoz, és mégis megpróbálunk ott bemenni. Mindez egyszerű lenne, ha nem állna ott egy őr, aki már egyszer udvariasan visszaterelt minket. Körülbelül negyed óráig várunk az alkalmas pillanatra, de eddig még senkinek sem sikerült bemennie ebből az irányból, pedig elég sokan próbálkoztak. Türelmem fogytán, így amikor az őr egy kicsit eltávolodik egy 4-5 méterre posztjától, szerencsét próbálok. Be is jutnék, ha egy vén trotty nem játszaná a besúgó szerepét, elkezd károgni, így az őr rögtön kiszúr. Ez a játszma lezárult. Csóró magyar turista helyett kénytelenek leszünk burzsujt játszani, mert ezt azért nem szívesen hagynánk ki Diával, ugyanis elég nagy hatást gyakorolt ránk Dan Brown Digitális erőd című könyve, melynek egyik kulcsjelenete itt játszódik. Így nagy nehezen leszurkoljuk a 8 eurós beléptidíjat, miközben csak az a gondolat motoszkál fejünkben: ennyi pénzből majdnem 2 napig degeszre zabálhattuk volna magunkat.

A székesegyház viszont belülről is nagyon kultúrált és nagyon szép. Itt található Kolombusz Kristóf sírja, melyet olyan dicsfény övez, hogy 4 király tartja a vállán a koporsóját. Meg is érdemli, elvégre neki köszönhetik gazdagságukat a spanyol királyok. Kicsivel odébb a kincstárban annyi aranyat látunk, hogy annak az egy ezrede is elég lenne egy Föld körüli luxusnyaralás finanszírozásához. No, persze nem kerékpárral.

A székesegyház ellentétes sarkát nem a jólét és a csillogás jellemzi. Itt éhségsztrájkoknak ugyanis az andalúz bányászok. A látogatás fő attrakciója azonban még hátravan, amiért ez a temérdek pénzt kifizettük az nem más, mint a Giralda, melynek tetejéről fantasztikus kilátás nyílik a városra. Innen aztán végre megcsodálhatjuk felülről is a székesegyházat, beláthatunk a bikaviadal-arénába, valamint végignézhetünk egész Sevillán. Nem kevés ház lapos tetején csillog a kék vizű úszómedence, elegáns kávézóteraszok gazdagítják az amúgy sem csúnya városképet, valamint nagyszerű kilátás nyílik a szomszédos Alcazárra (királyi palota) és kertjére, ahová a hasonló mértékű belépőjegyet már sajnos nem tudjuk vállalni. Innen fentről is csodálatos, tiszta és élhető város ez a Sevilla, még a forróság ellenére is. Mert melegből mára akad bőven, a napon leláncolt bicajok kulacsában ihatatlanul meleg a víz. Ideje valami árnyékos helyet találni magunknak!

Szerencsénkre Sevilla nemcsak pompás és tiszta utcákból és terekből, hanem árnyékos parkokból is áll, így a sziesztát egy nyugodt helyen, pálmafák alatt, szökőkút mellett tölthetjük. Bár tegnap a 28 is soknak tűnt, itt tényleg 36 fok van árnyékban. A pihenőidőben is hasznossá teszem magam, ugyanis Bimby zászlórúdját véletlenül otthon felejtettük. Itt a parkban szép számmal akadnak cserjék, melyek egyenes szára alkalmas lehet erre a tiszteletre méltó feladatra, hogy a magyar lobogót feltűzzük rá. Bár kissé necces a feladat, ugyanis a parkban sok az ember, ráadásul a rendőrök is járőröznek motorokkal. Nem akarok rongálásért fizetni! Végül azért persze sikerül a favágás, így Bimby az otthon hagyott csapléc helyett valami egzotikus mediterrán cserjére tűzheti fel zászlóját, mely nélkül el nem indulna hosszú külföldi túrára. A rúd szállítása viszont nem olyan egyszerű, mivel elég hosszúra hagytam, így jó egy méterre túllóg a táskám után. Dia kölcsönadja egyik használt zokniját, nehogy valaki véletlenül nekimenjen.

Délután 5 órakor még mindig elképesztő a hőség. Pláne Sevilla legszebb terén, a Plaza Espanán. Az ellipszis alakú teret a Központi Palota épületegyüttese öleli körbe, melynek aljában minden jelentős spanyol városról ki van rakva egy csempemozaik. Bár egy részét restaurálják, így is nagy élmény végignézni egész Spanyolországot, főleg azokat a városokat, melyekben jártunk, s amelyekben a túra során még megfordulunk. Utolsóként a Kolombusz emlékművet nézzük meg, mely nem egy nagy szám, majd végszóra bolyongunk még egy kicsit a város sikátoros óvárosi utcácskáiban. Itt, az eddigi városokkal ellentétben végre nem macskakő van, amit már nagyon utálunk, hanem rendes térkőborítást kapott minden. Vetünk még egy pillantást a Székesegyház mellett veszteglő konflisokra, a belvárosi hiper-szuper villamosokra, majd este hét óra tájban elindulunk a reptér irányába. Nagy forgalomban, rövid bóklászás után megtaláljuk az autoviát, mely mellett szerencsénkre egy szervizút is vezet (ez is ki van táblázva), így sokkal nyugodtabb körülmények között el tudjuk érni a légikikötőt, ahol megmosakszunk, majd egy kis mellékúton próbálunk valami nyugodt helyet találni magunknak. Közvetlenül a kifutópálya után egy hatalmas, s erős sodrású, betonmedrű csatorna fut keresztbe. Még megmártózom a kissé szürkés, de jó meleg vizében, megesszük a főzelékkonzervjeinket, majd úgy döntünk, hogy szabadég alatt töltjük Dia utolsó éjszakáját. Este egyre többet emlegetjük Bimbyt is, aki már szintén úton van, pontosabban, már reggel 8 óta Bergamo repterén vesztegel. Bízunk benne, hogy neki is nyugodtan telik az éjszaka, hiszen holnap kemény nap vár rá!

***

A reptér közelsége és a túrán először kellemetlenkedő szúnyogok miatt nyugtalanul ébreszt minket a telefon. Először azt hiszem, bizonyára rosszul állítottam be az órámat. „Hogy lehet az, hogy nyáron reggel fél hétkor koromsötét van?”. Csak úgy, hogy a közép-európai időzóna legnyugatibb felén vagyunk. Cserébe viszont este 10 óra tájékán nyugszik a Nap, ami azért nagyobb előnnyel jár számunkra, mint a hajnali világosság. Mire a 6 km-re lévő reptérre érünk, már jóval világosabb van. Biciklit szerelni nem kell, mert Dia Bimby bicaján tekert ez idáig, csak a női nyerget szedjük le, majd becsekkoltatjuk Diát és meg is reggelizünk. Mindeközben Bimby már javában úton van. Reggel 6-kor indult gépe, s jó 3 órás az út idáig.

Furcsa pillanatok ezek, hiszen a túrának még koránt sincs vége, mégis itt ülünk a reptéren, s tudjuk, hogy az, ami eddig volt, az lesz ma is és holnap is, csak egy kicsit másképp. Csapatunk az elmúlt héten nagyon jól összeszokott, hatalmasakat beszélgettünk, nevettünk együtt,és bátran tehettük mindezt, hiszen a tekerésben sem kellett eddig egyszer sem túlságosan megerőltetni magunkat. Dia esését leszámítva, eddig maga volt a tökély ez a túra: csodás tájak, megkapó városok, biztonságos utak, no és persze a hátszél, mely szinte végigkísért minket az egész szakasz folyamán. Diában is ezt a kettősséget érzem, még maradna, mert nagyon jól érezte magát, ugyanakkor tudja, hogy otthon várja Peti is, akinek szintén nagy szükség van rá. S ő is tisztában van vele, hogy a túra java még el sem kezdődött, ott áll még előttünk a Sierra Nevada megmászása, valamint talán még ennél is nagyobb kihívás: Afrika. Azt viszont mindketten tudjuk, hogy ezt így terveztük el, így kell lennie, bármilyen érzés kerít hatalmába minket a búcsú pillanatában. Az idő viszont gyorsan pereg, negyed kilenckor Dia eltűnik a detektoros kapuk mögött. Így ketten maradtunk, de már landoláshoz készülődik a Bergamo felől érkező járat, rajta csapatunk régi-új tagjával, akivel reméljük, hogy nem csak eggyel többen leszünk, hanem ő is aktívan be tud kapcsolódni ebbe a még három hétig tartó őrületbe.

Tovább a 2. fejezetre

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.