bmenu1     fb1    insta1  

5. fejezet

Málta

Vissza az előző fejezetre (Szicília)

Másnap reggel a felkelő Nap fénye ébreszt. Fel is szaladok a felső fedélzetre, de sehol semmi. Csak a nyílt tenger síkja minden irányból. Szicília nyugti partvidékén már minden bizonnyal végighaladtunk az éjjel, most már a Földközi-tenger közepén hasítunk Málta irányába. Életem leghosszabb hajóútja ez, hiszen Szicília északi oldalán fekvő Palermóból Málta csak jókora kerülővel érhető el vízi úton. Nem kevesebb, mint 420 km-t kell megtennünk. Nyilván Cataniából, vagy a déli parton fekvő Pozzallo városából alig pár óra alatt átruccanhattunk volna a gyorskomppal, de ezért majdnem kétszeres árat kellett volna fizetnünk. Logikát ne keressen benne senki. Hisz Gibraltárnál is ez volt a helyzet: az alig egyórás út többe került, mint párszáz kilométerrel odébb az egész éjszakás. Itt miért lenne másképp?

Pityuék már főzik reggelijüket a fedélzet egy szélvédett csücskében. Tomit kérem meg, hogy kapcsolja be GPS-ét, hogy megtudjuk mégis mekkora út áll még előttünk. Pár perc múlva már tudjuk a választ, még majdnem 100 km Valletta kikötője, de a hajó sebessége bizakodásra ad okot: maximális sebességgel, 45 km/h-val hasítjuk a tengert. Menetrend-szerint reggel 8 környékén kellett volna megérkeznünk, de ha továbbra is így haladunk, fél 11-re már Málta szigetére léphetünk!

Tíz óra előtt nem sokkal végre szárazföldet pillantunk meg magunk előtt! Ez nem lehet más, mint a máltai szigetcsoport első hírnöke: Gozo-szigete! Ahogy közelebb érünk, egyre jobban kivehetők a sziklás partszakaszok és a kisebb-nagyobb városok. Hát igen! Városokból bőven akad: a legnagyobb sziget, Málta szinte egy összenőtt nagyváros benyomását kelti. Nem véletlen, hisz ez a világ egyik legsűrűbben lakott országa. Négyzetkilométerenkénti 1309 lakossal Hollandiát is bőven megelőzi. Népessége egyébként föníciaiak, arabok, britek és olaszok leszármazottaiból áll.

10 óra környékén már a legnagyobb sziget északi partvidéke mellett hajózunk. Hatalmas, hófehér házakból álló városok uralják a látképet mögöttük, csak itt-ott emelkednek sárgás, kopár dombvonulatok. A messzeségben már látszik Valletta kikötőjének erődített bejárata.

– Hamarosan megérkezünk!

Már negyed 11-et üt az óra, midőn áthaladunk a szigetcsoport legnagyobb kikötőjének szűk bejáratán. Nagyon nagy az élet mind a parton, mind pedig a kicsiny öbölben. 14 óra várakozás után végre elhagyjuk a hajót, majd nekiindulunk Európa egyik legdélebbi kis szigetországának felfedezésének.

Mivel Málta valamikor brit gyarmat volt, Ciprushoz hasonlóan baloldali közlekedés van. A forgalom viszont – Itáliához hasonlóan – eléggé kaotikus, mely tovább nehezíti a helyzetünket. Alig párszáz métert kell tekernünk a belvárosig. A kis ország fővárosa ugyanis egy alig 600*1200 méteres félszigeten kapott helyet, mely lehetetlenné teszi számára a terjeszkedést. Egyedi kis utcácskái így a délelőtti órákban is zsúfoltak s hangulatosak, pláne hogy valamilyen egyházi ünnep lévén tele vannak templomi szobrokkal és színes lobogókkal. 3-4 szintes épületeik többnyire máltai mészkőből, vakolás nélkül készültek, mind egyediek és díszesek. Nem véletlen, hogy az egész város az UNESCO Világörökségét képezi! A Szent János Katedrális előtti kis téren telepedünk le, megcsodáljuk az árusok pazar portékáit, majd északnak vesszük az irányt, és gyorsan elhagyjuk a kicsi, de annál szebb várost.

Ahogy Vallettából kilépünk, természetesen a lakott területnek nincsen vége, hiszen – mint említettem – a sziget laposabb, északi része szinte egybefüggő város. 3-4 sávos szövevényes főutakon próbálok tájékozódni, s emellett nem ártana végre valami boltot is találnunk. Már 11 óra is elmúlt, de ma még nem ettünk semmit! Ám, mint gyorsan kiderül ez nem is olyan egyszerű errefelé. Holland élményeim ugranak be rögtön: ott is város, város hátán de boltot ott sem volt mindig könnyű találni. Mivel ismerős logókkal nem találkozunk bepróbálkozunk mindenféle áruháznak látszó épületbe, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Így jutunk el Rabatig, mely már a sziget délnyugati oldalán, egy fennsíkon helyezkedik el. Boltnak azonban nyoma sincs errefelé! Kiülünk egy árnyékos parkba, előkerülnek a tartalékok. Mindent elpusztítunk, ami nálunk van és ehető. A hangulat – az éhezés miatt – egyre laposabb, így amíg főzőcskéznek a fiúk, hajtom Tomit, hogy addig is használjuk ki az időt, s nézzük meg a városban található Mdina nevű erődített kisvárost. Ez az alig fél négyzetkilométeres, hófehér mészkőből épült kis műemlék-városka volt hosszú ideig Málta fővárosa, jelenleg legkisebb helyi tanácsa. Palotái ma nagyrészt lakóházként funkcionálnak. A szűk utcáin csak gyalogszerrel, illetve bérelhető konflisokkal lehet járni, autóval szigorúan tilos. Be is tekerünk a díszes városkapun, s macskakő helyet pompás, mészkőlapokkal lerakott kis utcácskákon bolyongunk. Annyi a látnivaló, hogy egyfolytában fotózunk és kapkodjuk jobbra-balra a fejünket. A középkori balkonos barokk épületek egyediek, mégis oly módon passzolnak egymáshoz, hogy nagyon egységes városképet sugallnak. Itt is van egy szép katedrális a város legmagasabb pontján, valamint a városfal déli részéről a sziget északi partvidéke is jól belátható. Az utcák, terek, díszes táblái máltai, illetve angol nyelven íródtak

.

Fél órás bolyongás után visszatérünk a fiúkhoz, s őket is meginvitáljuk egy rövid városnézésre, aminek egy izgalmas üldözős jelenet lesz a vége, ugyanis Tomival úgy döntünk, hogy megtréfáljuk Pityuékat, s megpróbáljuk magunk mögött hagyni őket az alig 2 méter széles sikátorokban. Mindenki nagyon élvezi a fogócskát, s alig 10 perc alatt sikerül a kisváros szinte összes néptelen utcáját bejárni. A turisták áradata ugyanis szinte kivétel nélkül a főutcán közlekedik.

Rabat után a déli part felé haladván folytatódik az emelkedő. Ezen a részen található a sziget legmagasabb pontja, mely mindössze 253 méter, és szinte függőlegesen szakad bele a Földközi-tengerbe. Tetejét egy lokátor uralja. Megcsodáljuk a Dingli-szikláknak nevezett meredek hegyoldalt, s a távolba látható Filfla lakatlan sziklaszigetét. Afrika partjai innen még azért jó messze vannak! Látványos szűk utakon haladunk a sziget sziklás déli partszakaszán most már vissza, keleti irányban. A mellékutak minősége ezen a részen minden kritikát alulmúl, szinte csupán foltokból áll az út, semmi másból, alig 10-15-tel döcögünk rajta. Egyik oldalon a Földközi-tenger kékje, a másik oldalon egysíkú, fehér, kocka alakú házakból épült kis falucskák emelkednek ki a köves, vörös színű talajból, csupán a hatalmas templomok meghatározóak.

Egy kicsi, szintén kőből épült kápolnához vezet az utunk. Az apró kőkereszttel ellátott egyszerű épületet máshol említésre sem méltatnám, itt azonban a sziklás, terméketlen fennsík és az alatta elterülő mélykék tenger idilli környezetet kölcsönöz neki. Meg is állunk egyet nézelődni.

A déli oldal fehér sziklái néhol függőlegesen szakadnak a tengerbe, másutt pedig apró kőfalakkal határolt teraszokban igyekszenek megfogni a maréknyi termőterületet a lakosok. Mivel a szigeten állandó vízfolyás nincsen, így nagyon száraz minden, s az öntözés lehetősége is kizárt. A déli vidék viszont – az északival ellentétben – nagyrészt kihalt, csak néhány kőből épült kunyhó, és néhány kőkerítés szabdalja a köves, jellegtelen hátságot.

Újabb 10 km-rel odébb hatalmas „Blue grotto” felirat jelzi számunkra, hogy megérkeztünk a partvidék legnagyobb látványosságához, a Kék barlanghoz. Bár nem is igazán barlang ez, hanem egy hatalmas boltíves sziklakapu, azért így fentről is elképesztő látványt nyújt. Innen már kitekintést nyerünk délkeleti irányba is, ahol egy magányos fúrótorony uralja a végtelen tenger síkját.

A következő városban Zuireq-ben aztán végre megtörik a „máltai átok”, találunk egy kicsiny, koszos szupermarketot. S szerencsénkre árak tekintetében is jobb ez a hely, mint amire számítottunk, így tegnap dél óta először végre rendesem megtölthetjük a gyomrunkat. Ez hangulatunknak is nagyon jót tesz, s teljesen más színben látjuk a kis országot, mint a nap eddigi részében. Megcsodáljuk a város működő szélmalmát, majd a keleti partvidék irányába tekerünk. Nagyon közel már a cél!

Zuireq után egy afrikaiak lakta menekülttábor mellett halad el utunk. Jelenlétükről sokat lehetett hallani, lakói főleg a háború uralta Líbiából érkeztek, mely innen alig 300 kilométerre, a tenger túlpartján található. A déli parton végigfutó hátságról legurulva Birzebugga városában térünk vissza újra közvetlenül a tenger partjára. Ez a hely igyekszik a turisztikai arcát erősíteni, ellentétben a máltai kormánnyal, akinek a terveiben a település ipari régióként szerepel, melynek hatásai eltakarhatatlanul körülvesznek minket. A British Petroleum gáztartályait ma lakóházak veszik körül, felette fut át a repülőtér légifolyosója és a forgalmas Freeport (szabadkikötő) is a szomszédságában van. Pedig van itt csodás parti sétány és homokos tengerpart is. Az öbölben pedig halászhajók garmadája sorakozik.

Este öt óra környékén érkezünk meg utolsó máltai városunkba Marsaxlokkba. Neve a föníciai eredetű marsa=kikötő és xlokk=délkelet szóösszetételből származik. Sajátos hangzása miatt az egyik kedvenc településnevem lett. Útikönyvünk szerint a város régi formájában megőrzött kikötőjével és jellegzetes, színes csónakjaival az ország egyik legkeresettebb látványossága. Ezért különösen meglepő számunkra, hogy Marsaxlokk utcái kihaltak, s tengerparti sétányt is csak helyi halászok járják. Nagyon nem erre számítottam! Ráadásul boltot sem találunk sokadszori kérdezésre sem, így hangulatunk nem túl rózsás. Holnap reggel indul a repülőnk, s a kerékpárok becsomagolásához kartont, illetve folpackot kell szereznünk! Nem lesz könnyű feladat, ezt gyorsan belátom! Mivel a srácokon látom, hogy már nagyon elcsigázottak, s egy további bolyongás még nagyban rontana hangulatunkon, úgy döntök, hogy egyedül térek vissza a jóval nagyobb Birzebuggába, s addig nem jövök onnan vissza, amíg meg nem szerzem, amire szükségünk van.

Újra felkaptatok a rémes állapotban lévő kis utacskán a félszigetre, majd legurulok a következő öbölbe. Sorra járom a kis utcácskákat, s minden valamirevaló boltba beköszönök. A hullámpapír gyorsan meglesz egy szupermarketből, folpackból viszont csak 20 méteres kiszerelés van, ez még egy bicajra is kevés, nemhogy ötre! Végül – hosszas keresgélés és kérdezősködés után – találok egy mezőgazdasági boltot. Itt végre megkapom, amit szeretnék: egy 200 méteres, jó minőségű műanyag fóliát. A kaland számomra azért volt nagyon érdekes, mert végre hallhattam az itt élőket egymással anyanyelvükön beszélni a boltokban, sorban állás közben. Itt nem siet senki, az eladó hosszasan társalgott a vevőkkel, miközben az összes árut szépen elcsomagolta. Csak semmi kapkodás, idegeskedés! Közben persze egyfolytában lökték a szöveget. Annak ellenére, hogy mindenki perfekt angolból, a máltai nyelv csak nyomokban hasonlít a „megszállók” nyelvezetére, főként a számokat ejtik angolosan. A többi viszont egyik európai nyelvre sem hasonlít. Dallamos, de nem olasz, sok a mássalhangzó-torlódás, de nem szláv, s kiejtésre az angoltól is elég messze van. Ilyet eddig még nem hallottam!

Tomiék a marsaxlokki kikötőben már nagyon vártak. Mire visszaértem, este 7 óra is elmúlt, már mindenkinek mehetnékje volt táborhelyet keresni, de egy fontos teendőm még akadt, melyre sort akartam keríteni. Még a túra előtt általános iskolás túracsapatommal Székelyföldön kirándultam. Az alig 1 hetes kirándulás végére már mindenkinek herótja volt a májkrémtől. Ekkor említettem nekik, hogy egy 3-4 hetes biciklitúrán, mikor már több hete nem érzünk hazai ízeket a szánkban, mekkora kincs lenne egy jó magyar sertésmájkrém. Egyik élelmes diákom – Balla-Somogyi Csaba – ezt készpénznek vette, s a ballagás után egy original 60 grammos hungarikummal lepett meg, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt csak a biciklitúra utolsó hetében bonthatom fel. Túra eleje óta itt lapult a táskámban a kis konzerv, de most elérkezettnek láttam az időt elpusztítására. Különben is elég éhesek voltunk már. Mindezt videoüzenetben is rögzítettük, Tomi volt az operatőröm, ahogy a marsaxlokki öböl színes hajókavalkádjával a háttérben sor kerül az „utolsó vacsorára”. S természetesen a fiúkat is meghívom egy jó kis májkrémezésre. Ráadásul puha, máltai kenyeret eszünk hozzá, nem pedig száraz, ropogós olasz fajtát, melybe heteken keresztül majdnem beletört a fogunk. Ez megint egy olyan pillant volt a túrán, mely az otthon kényelméből nem tűnik különlegesnek, de ott és akkor több, mint 3 hét és 2700 km távlatából igenis az volt!

Nem kell sokáig keresgélnünk, az öböl déli oldalán gyorsan nyugodt táborhelyre lelünk. Bár a szomszédos, homokos strandon egy felettébb vidám társaság hatalmas esti partit rendez grillezéssel és zene-bonával, minket ez egyáltalán nem zavar. Fürdünk egyet a tengerben, valamint megpróbáljuk kiélvezni utolsó mediterrán esténket. Pistit nagyon kifárasztotta a mai nap is, a többiekkel viszont visszasétálunk a városba, s megcsodáljuk az esti fényeit. Így talán még szebb, mint világosban! A szabad ég alatt térünk nyugovóra a langymeleg máltai éjszakában.

Augusztus 2-án, túránk utolsó napján hajnali ötkor csörög az ébresztő. Még teljes sötétség uralkodik a tájon, csak néhány halászhajó indul útjára ezen a korai órán. Felpattanunk a bicajunkra, áttekerünk a kihalt halászfalun, majd felkaptatunk a hátságra, s az alig 10 km-re lévő repülőtér felé vesszük az irányt. A táblák alapján könnyen és gyorsan odatalálunk. Már világosodik, mire megkezdjük a bringák szétszerelését. Gyorsan és összehangoltan dolgozunk, a többéves rutin nagy segítségünkre van Tomival, s bár a többieknek – Pisti kivételével – ez lesz az első repülőútjuk bringával, ők is ellesték a csomagolás fortélyát a nápolyi repülőtéren. A csekkolás is gyorsan, rendben zajlik, csak Tomi gépe nem akar beférni a szkennerbe, így kicsit át kell alakítani.

9:15-kor aztán – menetrend szerint – már a repülőn vagyunk, s elindulunk hazafelé. A kifutópálya aszfaltja – Málta útjaihoz hasonlóan – igen rázós, de a levegőben már minden simán megy. Felülről is megcsodáljuk az apró máltai szigetcsoportot, majd alig 100 km-rel odébb már Szicília felett hasítunk. Az Etna még most is füstöl rendesen! Elrepülünk Palermo felett, majd hosszan a Tirrén-tenger síkja terül el alattunk, csupán Észak-Olaszországnál érjük el újra a szárazföldet. Bő másfél órás út után landolunk Milánó-Malpensa repterén. Újra Olaszországban!

Párás, fülledt meleg köszönt ránk a Pó-síkságon, a tiszta, száraz és sós tengeri fuvallatok után nagyon nehéznek érezzük a hőség itthonihoz hasonlatos típusát. Letelepedünk egy parkban, majd Leskó Pistivel összerakjuk gépeinket és felvesszük a rendeléseket. Csatlakozásunk ugyanis csak az esti órákban indul Bécs felé, addig – gondoltuk – tekerünk még egyet! Somma Lombardo városa alig 7 km-re van a reptértől. Ez már teljesen más tájék mint az eddigiek, hosszú, unalmas egyenesek és nagy-nagy forgalom. Több boltot is találunk, így még válogathatunk is, melyikbe menjünk. Megveszünk mindent, ami kell, Pisti az otthoniakra is gondol, így jó sok olasz sört, pezsgőt és tömény italt is vásárol. Alig bírjuk elpakolni a sok üveget. Igazi olasz kuriózumok ezek: Moretti és Peroni sör, Martini Asti pezsgő, sőt Lacinak még egy Chinotto-t is veszünk meglepetésül. Ezt a tipikus olasz keserű üdítőitalt rajta kívül senki sem tudta meginni, így sokszor cikiztük vele a túra folyamán.

Mire visszaérünk a fiúk kiderítették, hogy járatunk az egyes terminálról indul, mely a létesítmény túloldalán, 5 km távolságban található. Szerencsére ingyenes busz jár a terminálok között. Felpakoltuk rá a cuccainkat, mi meg ketten átkerekeztünk. Amíg a kettes fapados terminált csak az EasyJet légitársaság használta, addig az egyes már igazi, nagy, nemzetközi reptér benyomását kelti. Legalább fél óra kell, mire újra megtaláljuk egymást a hatalmas, tágas épületben. Megbontunk egy pezsgőt annak örömére, hogy végre megérkeztünk!

Kilenc óra után indul járatunk, s alig egy óra múlva landolunk a bécsi reptéren. A vasvári csapatot Csabi és Márti várja, így nem kell többet tekernünk, már éjfél után otthon lehetünk.

Utószó

Engem mindig vegyes érzésekkel tölt el a hazaérkezés. Nagyrészt persze örülök, hiszen újra együtt lehetek Családommal, szeretteimmel, újra biztonságos helyen lakhatok, finom ételeket ehetek, ráadásul olcsóbban, mint nyugaton, de ugyanakkor kissé rossz érzés is ez. Hiszen az az életmód, melyet egy ilyen túrán kialakítunk, most sokáig a háttérbe szorul. Egy túrán mindennap vannak olyan kihívások, amiért küzdeni kell akár a kerékpározás területén, de általában ezen felül is. Mindig van valami cél, valami feladat, valami tennivaló. Így nagyon ritkán unatkozunk. Bár néha meghaladják képességeinket, mint ahogy túránk első felében, az Appenninekben, ahol már az első dombokon meglátszott, hogy kinek mennyire volt sikeres az idei felkészülése. Elég az hozzá: 100 km, napi 1500-2000 m szintemelkedés 30 fok felett, nem éppen hétköznapi feladat! Ezek már nem a közeli biztonságos helyek voltak, ahonnan egy kanyarral haza lehet érni, ha úgy érzi az ember, hogy megfáradt és elege van az egészből. Itt minden reggel úgy kell felkelni, hogy mind testileg, mind lelkileg készen álljunk a ránk váró küzdelemre. Akinek megrendül a magába fektetett bizalma, annak vége van. S bár küzdelmes volt ez a szakasz, de látnivalókban nem volt hiány. A nemzeti parkok igazi, hamisítatlan magashegyi útjaival örök nyomot hagytak bennem. Nápoly előtt aztán leértünk a "földre", pontosabban a délolasz tengerpartra, mely pontosan annyira zsúfolt és koszos, mint amilyen szép tud lenni. Ez a kettő sajnos a mérleg két oldalán helyezkedik el, így amennyi szépséget kaptunk, pont annyit kellett szenvednünk a félelmetesen kaotikus forgalom, s a lepusztult, szemetes belvárosok látványától. De ahogy közeledtünk a csizma orrához egyre jobban a szépségek kerültek előtérbe, egyre jobban fogyott a tömeg. Bár a Sorrentoi-félsziget után az útvonal már szebb nem is lehetett, azért bőven akadtak még látványosságok. Szicília keleti partja nagyon unalmas lenne, ha nem mellette magasodna az Etna hatalmas kúpja. Fantasztikus érzés volt tengerszintről nekiindulva megmászni a háromezres vulkánóriást. Pár nap múlva már Vulcano szigetén pihenőnapoztunk, s a sok-sok szép és érdekes látnivaló után már egyre nehezebb volt fokozni az élvezeteket, így a túra utolsó napjai egy kissé unalmasabbra sikerültek. Málta megint különleges élmény volt, de én azt ajánlom, csak az menjen oda nyaralni, aki szereti a zsúfoltságot, mert nyugalmat keresni nem éppen a legalkalmasabb. Egy szó, mint száz, nekem nagyon tetszett a túra, végig élveztem. S – bár nem mindig és mindenkin látszott – úgy gondolom, ezzel nem voltam egyedül...

 

Tetszett a beszámoló?

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.