Puskásné Kustán Klaudia vagyok, 35 éves feleség, édesanya, és nem utolsósorban bicajos. A kerékpározásra férjem szoktatott rá, bár, mint vidéki lánytól soha nem állt távol tőlem a tekerés. Csak a kilométerek nyúltak meg azóta. Főállásban magyart és éneket tanítok egy budafoki általános iskolában, nevelem a 4,5 és 1,5 éves fiaimat, és ha időm engedi, nekivágok Zoliékkal egy-egy túrának.

Nem mondom, hogy minden kezdet könnyű volt, bár Zoli először a szép, magyar Alföldön tesztelt engem, de a következő ugrás Olaszország volt le, egészen Nápolyig.

Rá kellett jönnöm, nem az a fontos, hogy meglegyen minden kényelmünk, kádban fürödjünk, asztalnál együnk, és persze egyéb komfortjaink se szenvedjenek hiányt. Hiszen, ha ebből kilépünk, az adja meg az egésznek a sava-borsát. És nálam még fontos szerepet játszott a lelki tényező is. Első határom 40 km körül volt, ott adtam fel lelkileg, persze fizikailag mentem azért tovább, de nem szívesen mondom, hogy milyen hangulatban. Aztán ahogy jöttek a túrák, az én lelki állóképességem is nőtt annyira, hogy mikor Zolival 2007-ben összeházasodtunk, egy majdnem 4 hetes Skandináv bicajtúrára mentünk nászútra. Az volt életem legszebb utazása!

Azóta sem szerettem ki belőle, csak a két kisfiúnkat még nem szeretném hosszabb időre magukra hagyni. Azért, ha nem is a teljes túrákra, de igyekszem minden évben elindulni egy-egy rövidebb szakaszra, és majd ha a fiúk is nagyobbak lesznek, akkor majd őket is visszük, hisz már az anyaméhben is tekertek.

Sokan kérdezik, hogy nem bánom-e, hogy nyaranta férjem ilyen hosszú időre elmegy? Bánhatnám, de tudom, hogy ez örömet szerez neki, nekem is, mert lélekben vele vagyok, és ilyenkor oly módon csodálkozunk rá a világra, ahogy a legtöbb ember nem is látja. Az élmények sokkal intenzívebbek, annyi kaland és izgalom történik egy-egy túrán, mint máskor soha, és tudom, hogy ezáltal a gyermekeinknek is többet tudunk adni a világból, tanítani az életről.

Nagy Tamás vagyok, Vasváron élek. 1980-ban születtem, 32 éves vagyok. Mindennapjaimban a Vas Megyei Katasztrófavédelemnél dolgozom mint informatikus. Szabadidőmben pedig a Vasvári Tűzoltóságon vagyok hamutipró. 

Hogy hogyan kerültem ebbe az őrült csapatba? Nem is tudom, meghívtak. 

Sok-sok évvel ezelőtt, mikor elsőként mentem meglátogatni Pusi barátomat Szigetszentmiklóson, kerékpárral kellett elmennem a lakásukba a vasútállomásról. Mások már ezen lehet mérgesek lettek volna, hogy nem kocsival viszik a sejahjukat, de én ismerve a Pusit nem lepődtem meg. Aztán kiderült nem is olyan rossz dolog ez ebben a nyüzsgő nagyvározsban. Előjöttek azon gyerekkori emlékeim, mikor a Kornél barátommal minden nap a suli után mentünk "tekerni". Ezen felbuzdulva aztán azon kaptam magam hogy következő nyáron az otthonomtól sok száz kilométerre a Pusi barátom által szervezett kis csapat tagjaként teljesítek egy bicajos túrát. 

Mondanom sem kell, bejött a dolog. Aztán egyik év után jött a másik, majd egyre nagyobbakat mertünk álmodni. Az álmokkal együtt persze jött az egyre nagyobb küzdelem és "szenvedés" és baj is. Persze minden problémát le tudunk küzdeni, hisz az egyre nagyobb rutin is velünk van!

Nekem a kerékpározás csak egy hobby a sok közül. De ez az a hobby amivel a legtöbb időm töltöm. Igazán nem is tudom megfogalmazni mi a jó benne. Nem is tudja senki elképzelni, talán Pusi érti meg egyedül mit is jelent mindez nekem. Ami másnak a legnagyobb szenvedés lenne, néha az a legjobb nekem. Megtanít olyan dolgokra, melyekre máskülönben az emberek soha nem jönnek rá. Megtanulom tisztelni a természet erőit, mert az a legnagyobb úr! Az időjárást el kell fogadni, a hegyekkel nem szabad küzdeni, a szelet le kell tudni, a hideget túl kell élni, az esőt meg kell úszni... mindez idehaza nem gond. Senki nem tudja aki nem próbálja ezt az életet... Beülünk az autóba és nincs domb, nincs hideg, nincs meleg, csak a  kényelem.

El tudod képzelni hogy elinulsz egy úton kerékpárral, és csak azt tudod hogy kb egy hónap múlva hol kell lenned? A végcél és közted van több ezer kilométer, azt le kell győznöd! Semmi más feladat nincs! No még csak annyi, hogy magamba kell szívni mindent a következő egy évre hogy erőt adjon a hosszú, közel 11 hónapos, nagy túra nélküli időszakra!!!

Nekem az a kikapcsolódás.

Cseke Feri vagyok, Bonyhádon születtem és élek. A hobbijaim közé tartozik a zenélés mellett a túrabicajozás is. Komolyabban 2004 óta foglalkozom a bicajozással és szép lassan rájöttem, hogy "világotlátni" ezzel a járművel lehet a legtökéletesebben. Úgy gondolom, hogy a kerékpár az ember egyik legnagyszerűbb találmánya: Nem szennyezi a környezetet, egészséges, nem költséges, zajtalan, gyors, és gyakorlatilag bárhová el lehet vele jutni, ha az embernek van hozzá türelme, ideje és energiája!

A túráim jellege elég sajátos, de biztos vagyok benne, hogy sok embernek így is felkelti az érdeklődését. Sajnos az érdeklődést kevesen ültetik át a gyakorlatba megfelelő támogatás és önbizalom nélkül, hiszen a kerékpárral keményen meg kell dolgozni a sikerért. A legfőbb cél mindenképpen a minél több és változatosabb helyszínekre eljutás biciklivel és az a fajta szabadság és kalandélmény, amit csak egy biciklitúrán tapasztalhat meg az ember! Emelett még az is fontos tényező, hogy nekem nem célom a versenyzés! A túrákat általában nekem kényelmes tempóban tekerem végig, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ellustálkodnám a dolgot! Egy komolyabb és hosszabb túrára fontos a megfelelő fizikai és lelki felkészültség!
A túrákat semmiképpen sem szabad a mai, drasztikus sportteljesítményekhez hasonlítani, ugyanis itt távolról sem arról van szó, hogy valamilyen fizikai eredményt vagy helyezést érjünk el!    Ettől függetlenül a jó kondíció és állóképesség nagyon fontos része a kalandnak! Azt is kihangsúlyoznám, hogy én nem tartom magam semmilyen kategóriába besorolható kerékpárosnak! A bicikli számomra csak egy eszköz, amellyel eljutok olyan helyekre ahová szeretnék...

Előnyben részesítem a természeti és kulturális látnivalók alaposabb feltérképezését és van, hogy egy túrának nem feltétlenül az a célja, hogy eljussak A pontról B-re, hanem, hogy minél több programot beiktassak (Pl: várromok megmászása, hegymászás, városnézés) és, hogy ne csak a célban, hanem az úton is jól érezzem magam. A túrákon sokat fényképezek és az ott történt (sokszor döbbenetes) eseményeket, szorgalmasan jegyzetelem és naplót írok belőle.

34 éves kétgyermekes családapa vagyok. Főállásban általános iskolás diákokat tanítok informatikára, technikára, de legfőképp az ÉLET-re.

Mióta az eszemet tudom, kerékpározom. Kicsiként még csak a lakótelepen, majd városban, aztán ahogy szaporodtak a gyertyák a szülinapi tortámon, úgy nyíltak meg sorra a lehetőségek. Már kisdiákként hosszú-hosszú túrákról álmodoztam, majd 20 éves korom körül az álomból valóság lett: körbetekertem Magyarországot. Azóta nincs megállás! Sorra jöttek az országok, egyre távolabbi, egzotikusabb, s néha kegyetlenebb vidékek. Hatalmas síkságok, forró sivatagok, tengerpartok, hullámzó dombok, magashegyi hágók, nyüzsgő nagyvárosok. Igyekeztem mindenhol és mindenben megtalálni a szépet, s úgy gondolom, hogy ezt többnyire sikerült is. Fontos ehhez, hogy a küzdelmes kilométerek és néha igencsak kegyetlen körülmények ellenére végig pozitívak és nyitottak maradjunk, s ne mulasszuk el észrevenni mindazt, amit az út elénk tár. S, ha sikerül kilépnünk saját belső világunkból, akkor a táj és a városok szépségét, s az ott élő emberek szokásait, életmódját, történelmét sokkal könnyebben be tudjuk fogadni.

A túrákon szerzett tapasztalataimat a tervezés során is kamatoztatom. Kalandjaink vázát és alapját minden esetben az általalam készített túratervek alkotják.

Számomra a kerékpártúrázás elsősorban nem sport, hanem inkább életmód, mely által a világot teljesen más látószögből figyelhetem. Kerékpárosként azt tapasztalom, hogy sokkal közelebb vagyok a természethez, valamint sokkal közvetlenebbek, barátságosabbak velem az ott élő emberek, mintha "turistaként" járnám a világot.

A kerékpártúrázásban főként a változatosságot a kihívást és a szabadságot szeretem. Szeretek reggel úgy felkelni és útnak indulni, hogy nem tudom mi történik velem aznap, s hogy hol tudom ismét álomra hajtani a fejemet.