|
|
|
New Yorktól San Franciscóig –
7200 kilométer önmagunk felé
Vannak utak, amelyek nemcsak térképen hosszúak.
Hanem lélekben is.
A Kerékpárral keresztül Amerikán egy 64 napos, 7200 kilométeres kerékpáros átkelés története az Egyesült Államokon – az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. New York felhőkarcolóitól San Francisco ködös dombjaiig, sivatagokon, végtelen pusztákon és lüktető nagyvárosokon át.
Ez a könyv nem rekordkísérlet, és nem hősi eposz.
Sokkal inkább egy őszinte, gondolatgazdag útleírás arról, mit jelent hosszú heteken át úton lenni – fizikailag és lelkileg egyaránt.
Amerika egyszerre kegyetlen és lenyűgöző. Forró, monoton, kimerítő – és közben elképesztően sokszínű. A szerzők nem menekülnek a nehézségek elől: szembeszél, hőség, magány, kételyek kísérik az utat. De minden nap új kérdéseket és új felismeréseket hoz arról, miért indulunk el egyáltalán, és mit keresünk az úton.
Miről szól valójában
- A motivációról, ami vagy életben tart, vagy lassan kiég
- Arról, mi különbözteti meg a szenvedést az élménytől
- És hogy miért fontos megőrizni azt a „tüzet”, ami elindít bennünket
Ez a könyv nemcsak Amerikáról szól, hanem mindazokról, akik érezték már, hogy ki kell lépniük a megszokottból. Akik tudják, hogy az út nem menekülés – hanem lehetőség.
Egy gondolat a könyv lelkéből
„A világban mindenhol van szépség. A kérdés az, hogy van-e rá szemünk, hogy meglássuk?”
Könyvadatok
- Cím: Kerékpárral keresztül Amerikán
- Szerzők: Kustán Klaudia, Puskás Zoltán
- Megjelenés éve: 2014
- Terjedelem: 334 oldal
- Útvonal: New York – San Francisco
- Táv / idő: 7200 km, 64 nap
- Témák: sivatagok, végtelen puszták, nagyvárosok, belső utazás
Ez a könyv azoknak szól, akik nem hősök akarnak lenni —
csak élni akarják az utat, mielőtt túl késő lenne.
2026 februárjában megérkezett a harmadik kiadás
Ára: 5490 Ft
Részlet a könyvből:
Naplemente után találtunk táborhelyet. Mármint ha táborhelynek lehet nevezni egy kavicsos kis folyómedret ezen a kopár sivatagi vidéken. Csend van. Bár a távolról látszanak a főúton haladó autók fényszórói, valamint bő tíz kilométer távolságból a kicsiny, párházas falu fényei, ettől még a sivatag ugyanaz. Kietlen és néma. A Hold vékony sarlója mellé sorra gyúlnak a csillagok, kis tüzünk felett készül a vacsora, s pár méterrel odébb már állnak sátraink belső ponyvái. Nem mintha fedél kéne a fejünk alá ezen a forró, nyári éjszakán, viszont senki sem szeretné, ha skorpiót találna reggel a hálózsákjában, vagy a cipőjében. Ettől persze még a hullócsillag-vadászat nem maradhat el. Egy óráig csodáljuk a széles nyári égboltot. Las Vegast már két napja elhagytuk, de még mindig látszanak fényei a látóhatár keleti szélén. A nyugati oldal viszont baljósan sötétlik. Gyorsan nyugovóra térünk. Holnap kemény napunk lesz. Elképzelni sem tudjuk, mennyire kemény!
És eljött a legendás 9. szakasz! „Maga a földi pokol”, írtam róla a túratervben, melyet miután Feri koratavasszal elolvasott, ennyit fűzött hozzá:
– A tavalyi törökországi túránk ehhez képest csak egy könnyű teadélután volt!
De a kíváncsiság erősebb volt bennem. Kíváncsi voltam, hogy viselkedem, mire gondolok majd. Nem maga a kopár, felperzselt puszta érdekelt, hanem inkább saját érzéseim. Mennyire leszek dühös magamra, mennyire leszek elkeseredve, s egyáltalán mit fogok tenni, gondolni majd ott, lent a mélyben. A pokolban. Megőrzöm a túráink során szinte állandósulni látszó jókedvemet, tudok-e majd nevetni, vagy végképp leolvad az arcomról a vigyor? Elég lesz-e a több hete tartó sivatagi akklimatizáció, és egyáltalán mit lép majd a szervezetem? Hogyan fogja elviselni ezt az embertelen klímát? Ahogy közeledtünk, egyre csak gyűltek bennünk a kérdések, s ezáltal egyre nagyobbak lettek félelmeink. Lelki szemeink előtt már ott lobogott a perzselő tűz, melynek holnap mi is a foglyai leszünk. Nem tudjuk kikerülni, nem tudjuk átugorni, hisz itt van előttünk, alig 20 kilométerre. Nincs más választásunk! Be kell gurulnunk a Halál-völgyébe! (…)
„Ez itt nem egy tipikus sivatag, és nem is egy átlagos nemzeti park. 1,4 millió hektárt ölel fel Kalifornia délkeleti részén. Ez az Egyesült Államok legnagyobb nemzeti parkja és messze a legextrémebb.” – pörögtek előttem a természetfilm bizarr képkockái – „Nincs még egy ilyen forró, száraz és zord hely a nyugati féltekén. A Halál-völgy kegyetlen küzdőtér. Egy sivatag, amely nem ismer kegyelmet.” Háromszor néztem meg egymás után. Még télen, a jó meleg szobában. S bármilyen vadul hangzott, egyre jobban tetszett a dolog!
– Ez totál őrültség! – tombolt a racionális énem – nem lehet megcsinálni!
És mégis, minél tovább, s minél többször végignéztem az ijesztő képkockákat erről a kopár, világvégi tájról, annál inkább úgy voltam vele: ki kell próbálni! Csak akkor tudhatjuk meg, hogy milyen is valójában.
Holnap minden kiderül!
