A hétvégére beköszöntő nyarat, úgy használtam ki, hogy elmentem egyet bicajozni Szerbiába. Bajáig eltekertem, ahol az árvíz miatt a gemencben katasztrófális állapotok uralkodtak.
Mikor egy mit sem sejtő menyét átszaladt előttem az út másik oldalára, a nagy lendülettől hajtva
és a kerekeimtől megmenekülve, bele is pottyant az út mellett felhalmozódott víztömegbe, ahová menyétlelkét azon nyomban bele is bugyborékolta...
Bajától vonatoztam Kiskunmajsáig, ahol találkoztam egy ismerősömmel, majd Szeged felé fordulva,
Bordány és Mórahalom érintésével elindultam a szerb határ felé. A táj annyira unalmas volt, hogy ha nem hoztam volna magammal mp3 lejátszót, valószínűleg felkötöttem volna magam az első fára. Szerencsére ebből nem volt sok itt az alföldön, úgyhogy megúsztam élve a kiképzést.
A 117-ik kilométer után ideje volt már táborhelyet is keresni a félsivatagos alföldön, amire este 9 óra körül leltem rá. A fürdést kihagytam, hiszen vizet csak a közelben görnyedő gémeskút legalján találtam volna. Bajával ellentétben itt még egy pocsolya sem volt...

 Másnap reggel a szerb határ közelében végre egy kellemes és forgalommentes betoncsíkon haladtam tovább, de mielőtt átkeltem volna a határon, megkukkantottam a Tompa közelében található neogót Szent Anna (angolul elolvasva ördögi szójáték jön ki belőle: Saint Ann) templomot, amelynek Zsolnay porcelánból készült cserepei csak úgy ragyogtak a napfényben.
Ezután irány Szabadka ahol minden magyar úgy beszélt, ahogy Rúzsa Magdi énekel. A központ közelében lefényképeztem Ivan Szarik (Szárits János), a kiváló sportember és repülőgépépítő, versenybicajos szobrát, majd városnézés és fotózás után viszonylag könnyen ki is találtam a településről, hogy aztán szembesüljek a betonfalat megrepesztő, viharos dél-nyugati pofaszéllel. A 60-ik kilométernél már mindenem lógott, a nyelvemtől kezdve a cipőfűzőmig, de Bajmok-nál végre visszafordultam Bácsalmás felé, ahol még elértem a Baja és Bonyhád felé tartó vonatot.