Amikor az oxigén elfogy, és csak az ösztön marad
Van egy magasság, ahol a tervezés értelmét veszti.
Ahol a rutin eltűnik.
És ahol már nem a térkép, hanem az ösztön vezet.
A Pamir Highway – két keréken 4000 méter felett három magyar túrabringás története a világ egyik legkíméletlenebb útvonalán. Egy olyan vidéken, ahol négyezer méter felett az oxigén luxuscikk, az aszfalt csak emlék, és minden pedálfordulat valódi döntés.
Ez a könyv a Pamír-hegységen áthaladó M41-es főút mentén játszódik – azon az úton, amely a Selyemút egykori nyomvonalát követve ma a bringások és kalandvágyók egyik legnagyobb álma. Öt, 4000 méternél magasabb hágó, kősivatagok, hófödte csúcsok, nomád jurták és végtelen csend kísérik az utazást.
De ez nem technikai útmutató, és nem is rekordhajszolás.
Sokkal inkább egy belső küzdelem története: amikor a test már tiltakozik, a levegő elfogy, és minden egyes méterért meg kell dolgozni. Ahol az ember egyszerre érzi magát jelentéktelen porszemnek és mégis hatalmasnak – pusztán azért, mert nem adja fel.
Miről szól valójában
- Mit jelent kerékpárral haladni ott, ahol a természet egyáltalán nem emberre van szabva
- Hogyan válik a túlélésből megélés, a szenvedésből tapasztalat
- És miért érzi az ember négyezer méter felett, hogy pont ezért indult el
A könyv személyes hangon mesél a fáradtságról, a magasságról, a hidegről, az oxigénhiányról – és arról az egészen különleges, csendes háláról, amely csak az ilyen utak végén jelenik meg.
Egy mondat a könyv szívéből
„Négyezer méter felett az oxigén már luxuscikk. Itt minden átértékelődik.”
Könyvadatok
- Cím: Pamir Highway – két keréken 4000 méter felett
- Megjelenés éve: 2020
- Terjedelem: 150 oldal
- Helyszín: Pamir Highway, Tádzsikisztán, Kirgizisztán
Ez a könyv azoknak szól, akik tudják, hogy vannak utak, amelyek nem engednek alkudozást.
Csak haladást.
2026 februárjában megjelent a második kiadás
Ára: 3990 Ft
Részlet a könyvből:
„Таджикистан” – betűzöm a vasbeton oszlopra erősített rozsdás cirill karaktereket. „Tádzsikisztán!”. Stílusos találkozás egy új országgal így 4336 méterrel a tenger szintje felett. Miután felöltöztem és kellő mennyiségű oxigént ziháltam tüdőmbe, összeszedem magam és kimentem az oszlop szélárnyékából, hogy jobban szemügye vegyem hová is érkeztem. A Pamír hatezres csúcsai magasságában erőteljes felhőképződés indult, ezt tovább rontotta az egyre erősödő szél, de így is mesebeli látvány tárult elém. A rozsdabarna út egy kietlen, tágas világban folytatódott tovább. Növények már csak elvétve élnek ebben a magasságban, ezért a táj inkább egy sivatagra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy itt nem a meleg lesz a legnagyobb ellenségem. S – bár nagyjából 8-10°C lehet – az elő-előbújó napsugár itt is rendesen megpiríthatja azon testrészeimet, melyet fedetlenül hagyok. Ilyen magasságban jóval ritkább a légkör, mely megszűri a Nap káros sugarait, ezt minden hegymászó tudja.
S mégis, ennek a barátságtalan, kietlen, abszolút nem emberre optimalizált világnak van valami egészen elképesztő varázsa. A csendnek, a nyugalomnak, mely ezekből a hegyóriásokból árad. A végtelennek tűnő térnek mely körülvesz, s a hálának, mely átjár. „Itt vagyok a Pamírban”. Köszönöm, hogy ezt is megélhettem!
