Korzika, Szardínia kerékpártúra 2020

Két sziget, egy kaland. Korzika és Szardínia, a Földközi-tenger második és negyedik legnagyobb szigete a Tirrén-tengeren közel egymástól, mégis két teljesen más világ. Korzika a franciáké, Szardínia az olaszoké. Míg az előbbi az Alpok folytatásaként dús fenyőerdőkkel, felhőbe burkolódzó rideg, kopár kétezres csúcsokkal fogadott minket, addig az utóbbi már igazi mediterrán sziget, kopott, sárgás-barnás csúcsokkal és irdatlan hőséggel. Korzika több mint tíz éve ott lapult terveink között, várva a lehetőséget. Éveken keresztül felmerült lehetséges úticélként, de eddig mindig „B-terv” maradt. Idén végre eljött az ideje, hogy felfedezzük!


ÁLTALÁNOS INFORMÁCIÓK A TÚRÁRÓL


 

2020. július 15. – augusztus 2.

Kerékpártúra Korzikán és Szardínián

 

Nehéz betelni azokkal a fényképekkel, melyek Korzikán készültek. Még akkor is, ha egyik sem érzékelteti igazán a sziget valódi mivoltát. A hegyek itt jóval sziklásabbak, a szurdokok jóval vadabbak, az utak jóval szűkebbek és kanyargósabbak, s a tengerpartok jóval tagoltabbak annál, mint ahogy előzetesen képzeljük. Korzika olyan mintha egy külön szárazföld lenne, kicsi, de mégis minden megtalálható rajta. A hatalmas hegyek és a rajtuk eszméletlenül kanyargó hágóutak olyan lassú haladást tesznek lehetővé, hogy jóval nagyobbnak érezheted valódi méreteinél. Egyik pillanatban a tengerparton tekersz napsütésben, de mégis metsző, sópárától terhes szélben s hallgatod, ahogy a tenger hullámai becsapódnak az alattad függőlegesen meredező sziklafalba. A következőben kopott, sárgás tájon gurul a bringa, egy szűk és néptelen, maqui bokrokkal szegélyezett, kecskeszaros úton. A hágón mórfejes zászlót tép a szél, s átbukva nem látod pontosan, csak sejted a távolban húzódó tenger sziluettjét. Újabb váltás. A szűk, sziklás kanyonban kaptatsz felfelé. Fogalmad sincs, merre megy tovább az út, de mégis mindig megtalálja az átjárót. Lent a patakmederben nagy az élet, hatalmas medencék, sziklák, kavicspadok. Ezek a franciák jól tudják, hogy a hegyekben is lehet strandolni. Feljebb már átláthatatlan égig érő fenyvesek uralják a látképet, közöttük ház nagyságú sziklák véletlenszerűen elpotyogtatva. Minden zöld, élesek a kontúrok, a Nap már nem melegít annyira, mégis erősebben süt, mint lent a fülledt pusztákon, vagy a tengerparton. Mindenhonnan édesvíz tör elő, s valahol a fák teteje felett a felhők alatt, ott emelkednek az állandó víz forrásai, a kétezresek. Ismét feljebb mész. Elfogytak a fenyvesek, csak a sziklák meredeznek. Felszínük sima, mintha egy ősgleccser csiszolta volna őket ilyenné. Kevés a fogás, de a cipőd jól tapad rajtuk. Nem kell félni, bár esőben nem szívesen sétálgatnál rajtuk. Néhol akad egy-két lánc is kapaszkodóul. Kevéssel odébb elemi erővel szalad le a patak, csobogásának hangja betölti a völgyet. Itt már nem vágyod az árnyékot, elkezd hiányozni a kellemes tengerparti szél, vágyod vissza a mediterránt. Újabb lépcső: hófoltok, tengerszemek. A mediterrán már rég elveszett. Hideg szél csap az arcodba. A felhők lába már eléri a csúcsot, átbukik rajta szürkeséget varázsolva az addig csodálatosan kék tájra. A tenger és az ég összemosódik. Egyszerű, fából készült csúcskereszt, mintha a világ tetején állnál. Pedig itt vannak alattad a zöld rétek, a fenyvesek, a kopott-sárgás puszták, a maqui bokrok, a tengerparti sziklák, a homokos strandok… egy karnyújtásnyira.


 

A túra útvonala:

corsica utvonal

(a térkép megjelenítéséhéhez kattints a képre)


A túra vázlatos története:

 

1. nap

Milánó Malpensa Airport – Abbiategrasso – Vigevano

Táv: 50,16 km

Délután 5 óra körül indult a túra Milánó északi repteréről, ahová Dia Budapestről repülővel érkezett, én pedig stílusosan, Svájc felől kerékpárral. A világjárvány miatt jóval nyugodtabb volt az egyébként forgalmas reptér, s jóval szigorúbb is az egészségügyi óvintézkedések miatt. A tavaszi hónapokban szabályosan letarolta Olaszország északi részét a járvány, így talián barátaink nem felejtettek egykönnyen.

Gyorsan búcsút intettünk a repteret övező forgalmas utaknak, s a Ticino-folyó mentén húzódó Canale Villoresi mesterséges csatorna mellett elvezetett kerékpárúton haladtunk dél felé. Milánó megnézése egyébként sem szerepelt most a terveinkben, s ez a bővízű kristálytiszta csatorna bizonyult a lehető legjobb elkerülőútnak. Szinte megállás nélkül haladtunk egészen Abbiategrassoig, ahol egy rövid forgalmas szakaszon értük el magát a Ticino-t, melynek partján találtunk táborhelyet.


 

2. nap

Vigevano – Tromello – Pieve del Cairo – Tortona – Busalla – Passo del Giovi – GENOVA

Táv: 141,42 km

Mivel Dia járatát még az utolsó hetekben is tologatták, nem tudtuk biztosan, hogy mennyi időnk marad a Genováig tartó 180 kilométeres szakaszra. Tegnap csak 40 km-t sikerült teljesítenünk, ráadásul ma reggel egy kicsit el is tévedtünk a ködös Pó-síkságon, így mentőövnek kiírtam néhány vonatot is, ha nagyon teljesíthetetlennek bizonyulna a következő szakasz. Szerencsére jó erőben voltunk, s a szél sem dolgozott ellenünk, így jó tempóban hasítottunk a síkság rizsföldjei között, melyek egyedülállóak egész Európában. Délután háromkor már Arquata Scrivia városában pihentünk. A síkság itt véget ért, előttünk a Tengeri-Alpok, melyen itt egyszer már átkeltünk, a híres-neves 2005-ös Zürich-Milánó-Nizza túránkon.

Rizsföldek mentén a végeláthatatlan Pó-síkságon

„Irány Genova” – adtam ki a jelszót, miután úgy döntöttünk, hogy nincs szükségünk vonatos segítségre. Átkeltünk a 472 méter magas Passo del Giovi-n, mely anno egyik túratársunkak elég komoly kihívást jelentett, majd egyre növekvő forgalomban értük el az olaszok legnagyobb kikötővárosát. Egy hatalmas dinnyével ünnepeltük a megérkezést.

Városnézésre most sem maradt idő, a kikötőben vacsoráztunk, majd felszálltunk kompunkra, s este 9 órakor búcsút intettünk a szárazföldnek.


 

3. nap

BASTIA – Macinaggio – Col de la Serra – Albo – Nonza – Plage de Farinole

Táv: 107,9 km

Egy jó fél órás késéssel, reggel fél 8-kor kötött ki hajónk a sziget második legnagyobb városának – a hajóforgalomhoz mérten – szűkös kikötőjében. Felettünk már ott magasodtak Korzika csúcsai, bár a nagyobbakat hófehér felhő takarta. Korzika elég drága sziget – hallottam mindenhonnan, s erre a mai reggeli is ráerősített. Igaz egy kicsi, belvárosi Spar kínálatából válogattunk, a nagyobb boltokig nem volt kedvünk felkaptatni a hegyre.

Az első francia bagett után már duzzadó erővel vágtunk neki Korzika felfedezésének. Első napra annak északi részét, pontosabban az ujjként kitüremkedő Cap Corse félszigetet járjuk körbe. Amíg a félsziget keleti partja viszonylag lankás volt, addig nyugaton igazi tengerparti álomországút fogadott sok-sok kanyarral, emelkedővel és lejtővel. Megálltunk az egyik sziklás strandon és nagyjából két óra hosszat élveztük a hatalmas hullámok erejét.

Délutánra aztán egyre jobban fogyatkozott erőnk, s bár távban már nagyon közelinek látszott a félszigetet lezáró Saint-Florent városa, folyton-folyvást rá kellett jönnünk, hogy még jó pár öböl választ el tőle, melyeket mind-mind egy nagy kitérővel és általában emelkedővel kerülte utunk. Áttekertünk a festői Nonza falucskán, majd a Cap utolsó strandja – Marinola – után kerestünk nyugodt helyet az éjszakázáshoz. Találtunk is egy elhagyatott köves utat, de pechünkre egy helyi mountain bike-os fickó kiszúrt minket, így rövid úton el lettünk küldve a „privát” helyről. Később ezt nem bántunk, mert alig négy kilométer múlva Santa-Maria után az előbbinél sokkal jobb helyet találtuk, s itt már nyugodtan eltölthettük az első korzikai éjszakát. Már itt meg kellett tapasztalunk azt a szomorú tényt, hogy a korzikaiak nem túl vendégszerető népség, s különösen nem a magunk fajta „egyszerű” utazókkal szemben, így a továbbiakban nagy gondot fordítottunk táborhelyeink alapos megválasztására, s büszkén jelenthetem, hogy egy fillér szállásdíj nélkül sikerült teljesíteni a teljes túrát. Ez – a korzikai viszonyokat ismerve – úgy gondolom nem kis teljesítmény!

A Cap Corse nyugati partja lenyűgözött minket


 

4. nap

Plage de Farinole – Saint-Florent – Oletta – San Silvestru – Prunelli-di-Casacconi – Casamozza – Plage de la Marana – Bastia-Poretta Reptér (közelében)

Táv: 76,01 km

Reggel sikerült elérnünk Saint-Florent városát, majd Olettában kellett várnunk egy kicsit, hogy kinyisson a E’Leclerc (ez a kedvenc francia szupermarket-láncom, így semmiképp sem hagyhattuk ki). Sajnos második korzikai napunk borongós, hűvösebb időt hozott, így egyre jobban aggódtam a holnapi napra tervezett csúcsmászásunk miatt.

Dél körül aztán meg is nyíltak az ég csatornái, így egy kis falucska nem működő vendéglőjének fedezékébe húzódva tanakodtunk hogyan legyen a folytatás? Holnapra még rossz időt írt a hegyekben, így döntöttünk: nem folytatjuk ma utunkat fel Haut Asco-ba, helyette itt lent várunk még egy napot. Szerencsére a túra időkerete elég rugalmas volt, így belefért ez a módosítás. Délután megcsodáltunk még egy kis hegyi falvat (Prunelli-di-Casacconi), majd visszatértünk a szűk és forgalmas tengerparti sávra, ahol ismét kellemes napsütés fogadott. Csobbantunk egy jót a tengerben, majd nem messze a bastiai reptértől találtunk alkalmas helyet az éjszakázásra.


 

5. nap

Bastia-Poretta – Ponte Leccia – Asco – Haut-Asco

Táv: 60,69 km

Bár a hegyek ma reggel is fehér ködben úsztak, nem volt mit tenni, elindultunk feléjük. Az út első szakaszában a sziget legnagyobb folyója, a Golo mentén kaptattunk fel Ponte Leccia városáig a főúton, majd befordultunk az Asco-folyó völgyébe. Eleinte tágas legelőkön haladtunk, majd egycsapásra megérkeztünk a folyó híres kanyonjába, mely hatalmas sziklafalak között tört utat magának. Sokan élvezték a ragyogó idő és a kristálytiszta, kisebb-nagyobb medencékben összegyűlő folyóvíz nyújtotta adottságokat. Asco előtt az út meredeken kikapaszkodott az egyre szűkülő völgyből, házai lépcsőzetesen épültek a meredek hegyoldalba. A település után egy útszéli kis pihenőhelyhez ültünk le ebédelni. Ilyen létesítmények teljesen hiányoznak a szigetről, ez is csak ez ócska összetákolt padféleség és egy elektromos hengerdobból kreált asztal egyvelege volt. Kisvártatva megállt egy autó, s egy köpcös fickó szólt oda nekünk. Mikor kiderült, hogy nem értünk franciául irdatlan haragra gerjedt, s anyanyelvének változatos kelléktárával próbált elparancsolni minket a „privát” helyről (ezt még értettük is). Nem akartunk nagyobb balhét, nem szálltunk vitába vele (nem is tudtunk volna), szép komótosan összepakoltunk és tűrve a káromló szólamokat, elindultunk újabb helyet keresni magunknak. Ám a fickónak ez nem volt elég, hevesen mutogatott, hogy ne a hegy felé induljunk tovább, hanem vissza a völgybe. „Na ez már több a soknál” – gondoltam, s egy határozott intéssel elküldtem „vendégszerető” gall „barátunkat” melegebb éghajlatra. Szerencsére az út olyan szűk volt, hogy megfordulni nem tudott rajta, a tolatás meg bajos lett volna a meredek emelkedőn. Mindkettőnket ledöbbentette az eset, ilyen hangnemben már nagyon régóta nem beszélt velünk senki. Szerencsére az út nemsokára visszatért a folyó partjára, így mi is kipróbálhattuk az ingyenes és nagyon igényes „Asco-strandot”. Volt olyan folyószakasz, ahol úszni is lehetett a csordogáló folyócskában.

Közép-Korzika a hegyek birodalma

Úgy döntöttünk, hogy ma nem megyünk fel a menedékházig, hanem – minden tiltás ellenére – a folyóvölgyben keresünk táborhelyet. Szerencsére ezer méter felett már sűrű fenyvesek fedezékében állíthattuk fel sátrainkat, s – gondolván a holnapi mászásra – időben nyugovóra tértünk.


 

6. nap

Gyalogtúra: Haut-Asco – Monte Cinto (és vissza)

Haut-Asco – Asco – Capannace

Táv: 27,33 km

Reggel a szokásosnál korábban, 6 óra előtt volt ébresztő, s rövid kaptató után már Haut-Asco-ban lakatoltuk gépjeinket, s pillanatok alatt átvedlettünk normál hátizsákos túrázóvá. Jól beleillettünk a GR20-as úton vándorlók garmadájába, bár többségük francia anyanyelvén beszélt csak. Ők már jóval kedvesebbek voltak velünk, így gyorsan oldódott bennünk az a sokk és ellenérzés, melyet a tegnapi eset váltott ki belőlünk. Nagyjából fél órát baktattunk a hatalmas fenyők között, s rövidesen feltárult előttünk Korzika vad sziklavilága. Az út is egyre kalandosabb lett, ahogy haladtunk felfelé, néhol mászni kellett, másutt láncok segítségével juthattunk fel egy-egy kitettebb részen. Alapvetően könnyű volt a mászás, de a hatalmas felületű, simára csiszolt sziklák esőben bizonyára sokkal veszélyesebb útvonalat tartogatnak.  Kétezer méter fölé érve sem bukott át még a nap, így felkerültek a pulcsik, s rövid reggeli után, enyhe didergéssel folytattuk utunkat a hófoltokkal tarkított hegyoldalon. Egy pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy egy földközi-tengeri szigeten járunk, látszatra akár az Alpokban is lehettünk volna. 2300 méteren egy apró tengerszem mellett haladt el utunk, innen már nem volt messze a hegygerinc. A GR20-on túrázók közül sokan itt megszabadultak súlyos hátizsákjaiktól és könnyített felszereléssel indultak a sziget legmagasabb csúcsa irányába. Jól is tették, hiszen innen jócskán nehezebb lett az út, egyre többet kellett mászni és több sziklatornyot ki kellett kerülni, hogy elérhessük a csipkézett gerinc legmagasabb pontját a Monte Cinto 2706 méter magas csúcsát. Néhány lelkes túrázó, egy apró fakereszt és csodás körpanoráma fogadott minket. A tengerig csak északi irányban láttunk el, déli irányban folytatódott a sziklás hegyvonulat, mely több mint ötven kétezer feletti csúcsot foglal magában. Ez – a sziget méreteit ismervén – elképesztően magas szám. A nyugati oldal meredeken szakad bele a Földközi-tengerbe, ide nem láthattunk le, keletre pedig az egyre erősödő felhősödés miatt nem láthattunk messzire.

Fennt álltunk Korzika legtetején

Könnyű zsákjainkkal jó tempót mentünk, Dia ügyesen jött lefelé is, bár neki annyira nem kenyere a mászás, ezt a mai napon ügyesen titkolta, így délután három órára sikerült visszatérni Haut-Ascoba. Lábainkban éreztük az 1300 méternyi szintet és a magasságot, de a bringára visszaülve visszatért minden a régi kerékvágásba. Pláne hogy csak gurulni kellett…

Asco alatt – immár kánikulai melegben – ma sem maradhatott ki a strandolás, majd a szurdokvölgyből kiérve egy árnyas erdőben találtunk nyugodt éjszakai szállást. Csupán néhány bagoly erőteljes eszmecseréje zavarta némiképp álmunkat.


 

7. nap

Capannace – Ponte Leccia – Col de San Colombano – Belgodére – Nessa – Muro – CALVI – L’Argentella

Táv: 112,77 km

Mivel a hegymenet jócskán lemerítette készleteinket, úgy gondoltuk, hogy – vállalva 6 kilométeres kitérőt – visszatérünk Ponte Lecciába bevásárolni, hiszen sejthető volt, hogy Calvi városáig – végig hegyi utakon haladva – nem sok ilyen lehetőség adódik majd. Kiadós reggeli után északnak vettük az irányt. Eleinte a forgalmas főúton, majd a teljesen néptelen régi országúton kapaszkodtunk a San Colombano hágó oldalán. Ismét változott a táj: elhagytuk a zöldellő folyóvölgyet, kopott, sárgás lett minden, erdők helyett csupán száraz bozótok terebélyesedtek az út mentén. A hágó után ismét visszakaptuk a tenger kékségét, s csodálatosan kirajzolódott előttünk a sziget északi partvidéke. Belgodére után nem szaladtunk le rögtön a partra, nem is lett volna értelme, hanem – Cseke Feri profi útvonaltervének ajánlása szerint – egy kis mellékutat választottunk, mely nagyjából 300 méteren végig szintben vezetett minket egészen a Calvi környékén elterülő síkságig. Full panorámás, szinte teljesen forgalmatlan 30 kilométer volt ez, csodás hegyi falvakkal.

Calvi - a citadellából nézve

Délután 2 óra környékén érkeztünk meg az északi part legnagyobb városába, s egy kiadós ebéd után a tengerpart melletti sziklákra telepedtünk le. Szuper kilátás nyílt innen az öbölre, a városra és a hegyekre, melyek irányából megérkeztünk erre a pompás helyre. Gyorsan elszaladtak a pihenésre szánt órák, feltornáztuk magunkat a Citadellára, majd a sziget nyugati partszakaszán futó D81B tengerparti úton haladtunk immár dél felé. Ez a rengeteg kanyarral tűzdelt apró kis utacska néhol 140 méteres magasságba kényszerül, másutt pedig egészen közel fut a mélykék víz mellett. Valahol azt olvastam, hogy a világ egyik legszebb tengerparti útvonalaként tartják nyilván, de nem tudom, nekem a Cap Corsé nyugti partvonala sokkal jobban tetszett. Viszont itt átélhettük a túra első tengeri naplementéjét. L’Argentella köves strandja mellett telepedtünk le, s most alibink is volt a vadkempingezésre, hiszen a közeli kempinget zárva találtuk.


 

8. nap

L’Argentella – Geleria – Bocca di Palmarella – Partinello – Porto – Calanques de Piana – Piana – Capu Rossu

Gyalogtúra a Thurgiu-toronyhoz

Capu Rossu – Piana – Calanques de Piana

Táv: 88,86 km

Ma délelőtt folytattuk utunkat a sziget eszméletlenül tagolt nyugati partja mentén. Ezalatt a pár nap alatt, mióta a szigeten tekerünk, már rájöttünk, hogy a korzikaiak türelmes emberek. Hegyi útjaik (szinte mindenhol ilyen van) alaposan követik a domborzat nyújtotta lehetőségeket, így viszonylag könnyű rajtuk tekerni. Nincsenek 6-8%-nál nagyobb emelkedők és lejtők, viszont kanyarokból van jónéhány. Ráadásul útjaik olyan szűkek, hogy két autó csak bajosan fér el egymás mellett. Ennek ellenére mindenhol gondosan felfestik a felezővonalat, még ott is, ahol az út felén mi is csak egymást követve férünk el, egy autós semmiképp.

Ma szomorúan rá kellett ébrednünk, hogy egy kicsit alul kalkuláltuk a tegnapi bevásárlást, s elfelejtettük, hogy a néptelen partszakaszon nemhogy boltra, még házakra is elvétve számíthatunk. Ráadásul egy defekt is befigyelt (Dia hátsója eresztett le – mi lett veled, Schwalbe Marathon?). Lényeg, hogy már nem igazán esett jól egyikünknek sem a nagyjából hatvan kilométeres szakasz minimális kalóriabevitellel és egy négyszázas hágóval, de a látvány feledtette velünk szenvedéseinket. Az UNESCO Világörökség Scandola-félsziget ezerszínű és változatos sziklái ugyanis ott találkoztak a mélykék tengerrel közvetlenül a lábunk alatt.

Porto előtt persze volt még egy jó kis kaptató, de mikor végre befordultunk a meredek falakkal körülvett kis folyótorkolat irányába, már tudtuk, hogy biztosan megmenekültünk az egyre fenyegetőbb éhhaláltól.

A portugál nagyváros francia névrokona bájos kis városka, s igazi turistaparadicsom. Hosszú sorok kígyóztak, a szervezett hajókirándulásokat hirdető bódék irányába. Scandola-félsziget, Piana-i narancs sziklák, Capu Rossu félsziget – nehéz is választani merre induljon innen az ember. Mi egyelőre távolabb a zsongástól kerestünk egy árnyas parkot, majd rövid fürdés után inkább a sziget legolcsóbb közlekedési eszközével, saját bringáink nyergében vágtunk neki a várostól délre elterülő csodavilágnak.

A Piana-i sziklákról az a hír járta, hogy főként délutáni fényben jön elő narancsos színük. S elég jól is időzítettünk, ugyanis már öt óra után értünk fel a nagyjából négyszáz méterrel a tenger felett található csodavilághoz. Egy rövid gyalogtúrával kisétáltunk a Chateau Fort sziklaplatójához, ahonnan leírhatatlan panoráma nyílt a Portói-öböl és a Scandola-félsziget irányába. Hihetetlen, hogy már reggel óta ugyanazokat a sziklákat bámuljuk, de minden más látószög teljesen új élménnyel ajándékoz meg minket. Másrészt az is döbbentő, hogy bár kilométerben is szintben már 65 kilométert tekertünk, ha lenézünk a tengerre mindez a távolság semmibe vész.

Azonban nem időzhettünk sokat ezen a helyen sem, hiszen ma estére várt még ránk egy utolsó „challenge” a Capu Rossu-félsziget. Ezt amolyan naplementés túrának szántuk, s megint sikerült jól időzítenünk, hiszen alig 10-15 perccel naplemente előtt értünk fel a 312 méter magas, teljesen függőleges sziklafal fölé épült Thurgiu-toronyhoz. Csattogott a fényképezőgép, de valójában egy kép sem tudta hűen visszaadni azt az élményt, melyet Korzika talán legszebb félszigetén átélhettünk.

A lemenő nap sugarai vörösre festik a Capu Rossu szikláit

Lefelé már ránk telepedett a sötétség, így elemlámpáink fénye vezetett vissza minket egy apró büfé mellé lelakatolt bringáinkhoz. Éjszaka még izgalmasabbak voltak az apró út szorosan a meredek partvonal fölé simuló kanyarjai. Pianában egy közkútban mosakodtunk meg, ekkor már este 11 felé járt az idő. A falu után az este még narancssárga színben ragyogó sziklavilág egyik rejtett zugában találtunk szuper táborhelyet.


 

9. nap

Calanques de Piana – Porto – Évisa – Col de Vergio – Albertacce – Calacuccia – Ponte Castirla

Táv: 74,14 km

Az eseménydús tegnapi nap után kicsit nehezen sikerült felébredni, de a reggeli gurulás mindkettőnket visszalendített a korzikai valóságba. Bőséges étkezés után indultunk neki Portóból a sziget legmagasabbra vezető hágóútján. A kisváros zsongása rögtön megszűnt, ahogy kapaszkodtunk felfelé a meredek falú szurdok oldalán az egyre jobban ránk telepedő hőségben. Csupán egyetlen kisvárost érintve jutottunk fel ezer méteres magasság fölé, ahol – mint ezt már többször megtapasztaltuk – hatalmas fenyőerdő fogadott. Le is telepedtünk a hatalmas fák árnyékába, s élveztük a partinál sokkal jobban viselhető enyhe meleget. Pihenésünket csupán a helyi disznó kolónia zavarta, a testes állatok teljes nyugalommal jártak-keltek körülöttünk, röfögésük mindenfelé hallatszott.

Nagyjából egy órás pihenés után indultunk tovább, tudván, hogy már csak alig néhány kilométer választ el minket a sziget keleti lejtőitől. Az 1476 méteres Col de Vergio-n egy hatalmas kőszobor és néhány hátizsákos vándor fogadott. Itt keresztezte utunk másodszor a GR20-as magashegyi vándorutat. Míg a túrázók egy újabb emelkedővel északon Monte Cinto, vagy a délen további kétezres irányába folytathatták utukat, nekünk a nap nehéz része már megvolt, csak gurulni kellett. A felmenethez hasonlóan enyhe lejtővel eresztettük a gépeket a falatnyi úton, nem nagyon kellett szétkoptatnunk a fékpofákat. A sziget legnagyobb folyója, a Golo itt még patakként csordogált mellettünk.

Újra a hegyekben

Calaccucciánál két genovai kőhíd ívelt át szurdokvölgyén, s a simára gyalult kövek között első osztályú fürdő- és napozóhelyet alakított ki a természet. Ezt mi sem hagyhattuk ki! Jó döntés volt, hiszen az alig párszáz méteres szurdok bármilyen élményfürdővel simán fel tudta volna venni a versenyt.

A tágas Niolo-fennsík után aztán újra sziklás szurdokvölgybe kényszerült a folyó, az út – más lehetőség hiányában – végig ott kanyargott mellette. Eszméletlen szép szakasz volt, Diával rendre megálltunk megcsodálni. Érdekes, hogy míg az Asco-völgyéről ódákat zengenek az útikönyvek, erről nem ejtettek egy szót sem. Az este viszont nagyon közeledett, így az első lehetőségnél megálljt parancsoltunk a hátszéllel lefelé száguldó bringáinknak és a szurdok egy elhagyatott, az útról nem látható kis szegletében, egy kavicspadon rendeztük be szállásunkat.


 

10. nap

Ponte Castirla – Castirla – Col d’Ominada – CORTE – La Restonica

Gyalogtúra Lac de Melu – Lac de Capitellu – Punta Alle Porte csúcs és vissza

Táv: 40,24 km

Hamar a tegnap délutáni gurulás végéhez érkeztünk Castirla után újra az emelkedőké lett a főszerep. A tegnapi hágómászás után ma is kőkemény szakasz várt ránk, hiszen azt terveztünk, hogy megcsodáljuk a La Restonica szurdokot is. Ez a szoros viszont – az itteni viszonyokkal ellentétben – brutális, néhol 12-15%-os emelkedőket tartogatott. A szoros közvetlenül Corte városából, a sziget régi fővárosából indult, így a bőséges reggeli ma is biztosítva volt.

A városnézést holnapra halasztva már a reggeli órákban megindultunk a szurdok szűk (de vonalazott) útján vissza a hegyek irányába. Bringáink hamar visszakérték a legkisebb fokozatukat, így is küzdelmes volt a haladás az alig 16 kilométeren majdnem ezer métert emelkedő aszfaltcsíkon. Mindezt nehezítette a forgalom is, ezen a szép napsütötte reggelen nem kevés korzikai indult meg a hegyek irányába.

Bár a meredekség miatt csak lassan haladtunk, nekem így is jobban tetszett, mint az eddigi hágóutak. Gyorsan visszakaptuk magunk köré a zöld fenyveseket, s a felettük magasodó sziklákat, ismét otthon érezhettük magunkat közöttük. Ám itt is, mint minden „turistás” helyen,  a szigeten kilométerenként táblával jelezték a kempingezés minden műfajának tiltását (még a hálózsákban bivakolást is), így tudtuk, ha itt akarunk éjszakázni a szurdokban, akkor leleményesnek kell lennünk. Már nyolc napja tengtünk Korzikán, s eddig egyszer sem fizettük a szállásért, nagyon nem szerettük volna, ha megszakad ez a sorozat. Már felfelé nézegettük a lehetséges szálláshelyeket, azt is megtanultuk, hogy mindig az úttól felfelé érdemes keresni, mert oda általában nem néz fel senki, míg a folyó mentén rögön kiszúrnának. Sokáig reménytelen volt minden próbálkozás, végül már ezer méter felett, a Mount Rotondóra induló turistaút első kilométerén találtunk egy sátornyi sík helyet.

Az aszfaltos út 1377 kilométerre vitt fel, s egy hatalmas (fizetős) parkolóban zárult. Innen népszerű gyalogút indul a Melo és Capitellu tavakhoz, ez utóbbi már majdnem kétezer méteren fekszik. Bár az idő így délutánra jelentősen romlott, befelhősödött és erős szél kerekedett, úgy döntöttünk, hogy ha már idáig feljutottunk, akkor megmászunk valami közeli kétezrest. Végül 2313 méteres Punta Alle Porte csúcsra esett a választásunk. A parkoló és az első tó között szinte egymás sarkát taposó turisták ide már szerencsére nem jutnak fel. Kemény kapaszkodóval értük el a gerincen haladó GR20 nyomvonalát, majd kitett, láncos szakaszok következtek, míg végül ott magasodott felettünk a csúcs. Ide már nem vezet jelzett út, de szerencsére (és a maps.me alkalmazásnak köszönhetően) megtaláltuk a helyes ösvényt, így könnyebb mászások árán sikeresen magunknak mondhattuk a csúcsot. A szeles, felhős idő nem sok kilátást engedett, de csak a miénk volt a csúcs, közel s távol nem járt itt senki, s ez minden pénzt megért.

Kőszáli kecskék kétezer méter felett a GR20 útvonala mentén

A koraesti órákban értünk vissza bringánkhoz, s egy jókora csobbanás és vízfeltöltés után állítottuk fel sátrunkat a már előre kiszemelt (illegális) sátorhelyünkön.


 

11. nap

La Restonica – CORTE – Casanova - Venaco – Vivario – Col de Sorba – Ghisoni – Col de Verde – Scrivano – Zicavo

Táv: 98,02 km

Pillanatok alatt elfogyott a táv Corte városáig. Míg tegnap több mint egy egész délelőtt kellett, most alig fél óra alatt magunk mögött hagytuk a La Restorica szurdokvölgyét. A szupermarket még nem nyitott ki, így a reggeli órákat városnézéssel töltöttük. Felmentünk a citadellára is.

A bolyongós szakasz itt véget is ért, nincs több kitérő, nincs több oda-vissza szakasz, ma elindulunk délnek. Mégpedig nem másutt, hanem a sziget középső részén. Tervezéskor beláttam, hogy Cortéból a nyugati partra már csak főúton és nagy áldozatok árán tudunk visszatérni, a keleti síkság pedig egyáltalán nem érdekelt, így a következő két nap teljesen tengermentes, nyugodt útvonalat hozott.

Délelőtt itt is kellett egy kicsit „főutaznunk”, pláne emelkedő irányba, míg Vivario után elértük a következő ezresünkre a Col de Sorbára vezető néptelen mellékutat. Visszapillantva csodálatos kilátás nyílt a Monte Rotondo 2622 méter magas, tekintélyt parancsoló sziklatömegére. Korzika második legmagasabb hegycsúcsa sokáig uralta a látóhatárt.

Nagyon belejöttünk már a hágómászásba, délelőtt simán lenyomtuk az 1311 méteres emelkedőt, s már Ghisoni falva után sziesztáztunk egy épület árnyékában. Igazi pihenőhelyeket továbbra sem találtunk, s mindig gondosan választottuk meg megállóinkat, mert tudtuk, hogy itt, Korzikán nem nehéz „privát” helyre tévedni.

Délután újból felfelé vezetett az út a néptelen erdőségekben. Olyan érzésünk volt, mint ha nem is a franciák egyik legnépszerűbb üdülőszigetén járnánk. Mindenfelé csak végeláthatatlan fenyvesek, autóknak, embereknek nyoma sem volt errefelé.

Egész nap ilyen kis úton és ilyen hatalmas fenyvesekben haladtunk

Délután még kipipáltuk az 1289 méteres Col de Verde hágót, egyben búcsút intettünk a GR20-nak, melyet utoljára kereszteztünk. A hágón kis sátortábor és egy menedékház emlékeztetett a franciák legnépszerűbb és talán legextrémebb hátizsákos vándorútjára, a sziklák helyét itt délen már hatalmasra nőtt fenyőfák foglalták el.

Újabb kellemes gurulás után még néhány festői hegyi falucska következett, estére pedig Dia talált nekünk egy fantasztikusan jó táborhelyet egy sűrű erdő lombjai között. Nagy tüzet raktunk és élveztük az utolsó nyugodt, hegyvidéki éjszakánkat.


 

12. nap

Col de Vaccia – Aulléne – Quenza – Bocca d’Illarate – L’Ospendale – PORTO VECCHIO – Plage Santa Giulia – Chioba d’Ascino

Táv: 109,58 km

Újabb hágón keresztük folytattuk utunkat a sziget déli csücske irányába, melyet – még ha nem is tudunk elérni – a mai nap jelentősen meg fogunk közelíteni. Átkeltünk utolsó ezres hágónkon a Col de Vaccián, majd dimbes-dombos szakasz következett, s végül egy sziklás fennsíkon kötöttünk ki. Az égig érő fenyőfák és a felettük meredező sziklák révén akár Kanadában is járhattunk volna. De tudtuk nem sokáig tart már ez a csoda, hamarosan megnyílik előttünk a lejtő és búcsút kell intenünk Belső-Korzika vadonjának, melybe mindketten teljesen beleszerettünk az utóbbi pár napban.

Egy Belső-Korzika rusztikus falvai közül

Így is lett, L’Ospendale után már ott kéklett alattunk a tenger. A kellemes hegyvidéki időjárásnak innen aztán végleg búcsút kellett intenünk, lent várt már ránk a mediterrán hőség. Porto Vecchio városában egy hatalmas E’Leclerc áruház feledtette velünk a hegyvidéki szakasz nélkülözéseit. Ez volt és ez is maradt a kedvenc francia áruházláncom, bár árai nem németek, de olyan árubőség található bennük, melyet a germánok elképzelni sem tudnak.

Csodás hegyi szakaszokon voltunk túl, de a tenger már kezdett hiányozni nekünk, így a város után meglátogattuk a sziget egyik legegyedibb strandját, a Santa Giulia plage-t, mely finomhomokos, segély tengeröbléről híres. Utolsó korzikai éjszakánkat alig 5 kilométerrel Bonifacio kikötővárosa előtt töltöttük.


 

13. nap

Chioba d’Ascino – Bonifacio

komppal Szardíniára

Santa Teresa Gallura – Ponte Liscia – Palau

komppal La Maddalenára

La Maddalena – Cala Garibaldi – Garibaldi Emlékhely – La Maddalena

komppal Szardíniára

Palau – Le Saline – Spiaggia di Mannaena

Táv: 76,35 km

Amíg tegnap este még az volt a cél, hogy még a legdélebbi korzikai város előtt szállást találjunk, addig ma reggel már gyorsan bejutottunk Bonifacióba, mely alig 5 kilométerre volt táborhelyünktől. Első dolgunk a kompjegy megvétele volt. 9 órakor indult is egy járat, ám mi inkább a másfél órával későbbire vettünk jegyet, hisz az előbbi esetben a városnézés már nem fért volna bele időnkbe. Kicsit bosszantó az a tény, hogy az alig egyórás útra nagyjából annyiba kerül a jegy, az egész éjszakás Genova-Bastia útra, de ez van, nincs más lehetőség, ha Korzikáról Szardíniára szeretnénk áthajózni. Valószínű az az oka az irreálisan magas árnak, hogy ez ugye egy nemzetközi járat, s így az illetékek, egyéb költségek fix áron vannak. Szerencsére fel voltunk készülve erre, így nem ütött szíven minket a majdnem hatvan eurós számla.

Jegyvásárlás után visszatekertünk az öböl végéhez, melyen megannyi drága jacht horgonyzott. Alig fértek el közöttük a menetrend szerinti sétálóhajók, melyek sokkal több utast mozgattak meg. Maga a város egy egész elképesztő helyen, az öblöt és a tengert elválasztó sziklán foglal helyet, házai szó szerint kilógnak a tenger feletti párkányokra. Mint a francia városok általában, Bonifacio is hangulatos, forgalmas kisváros tele élettel. Jól tettük, hogy adtunk egy esélyt neki.

Másfél órával később a kompról is megcsodálhattuk házait, valamint távolodva Korzika egész hegytömegét, melytől búcsút kellett intenünk a mai napon. A sziget alapvetően teljesítette azokat az elég magas elvárásaimat, melyeket előzetes olvasmányaimra, valamint az itt járt ismerősök beszámolóira alapoztam. Bármikor szívesen visszatérnék a szigetre, akár gyalogszerrel, akár kétkerekű járművel. Autóval viszont a sok korlátozás, szűk, lassú utak és a drága parkolási díjak miatt biztosan nem jönnék ide.

Bonifacio házai

Előre tekintve már ott terebélyesedett előttünk Szardínia, egy jóval nagyobb sziget. Valójában nem is tűnik annak, hiszen városai, útjai egytől egyig a szárazföldi Olaszországot idézik elénk.

A kis kikötővárost, Santa Teresa Gallurát gyorsan magunk mögött hagytuk, s szerencsésen átjutottunk egy autós baleset színhelyén is, ahol egy személy- és egy lakóautó szaladt egymásba. Hátszelünk volt, így a korzikainál jóval könnyebb, ám sokkal melegebb terepen az innen 24 kilométerre lévő Palau városát céloztuk meg. Domb dombot követett, de nagyjából egy óra alatt már a város előtti kis olasz szupermarket (MD) árnyékában dinnyéztünk. Jó volt újra visszaállni a franciánál sokkal barátibb olasz árviszonyokra, s ebben ez a helyi lánc éllovas volt a szigeten. Viccből elneveztem „Mocsok Drágá”-nak, igaz pont ellentettje volt igaz, ezt a következő napokban többször megtapasztaljuk majd.

Palauból újabb kompozás következett, ezúttal La Maddalena szigetére. 20 perc után már a kis sziget zötyögős és forgalmas útján próbáltunk kijutni a városból. Garibaldiról, a híres olasz szabadságharcosról elnevezett öböl volt a célunk, ahol pár órás sziesztát terveztünk a nap legmelegebb részében, ám ekkor már jócskán bent jártunk a délutánba. Itt a strandon nézünk rá először hazafelé tartó repjegyünkre, s szomorúan láttuk, hogy áttették a hazaúti járatainkat két nappal későbbre. Mivel gyermekeinkkel is terveztünk egy kirándulást, ez nem jöhetett szóba, így – átszerveztem az útvonalat – s úgy döntöttünk, hogy inkább két nappal korábban térünk majd haza.

Ma azonban hiábavaló lett volna bármi rohanás, így az esti órákig az apró szigetcsoporton vendégeskedtünk. Feltekertünk Caprera sziget északi felére (ezt híd köti össze a főszigettel), itt található Garibaldi síremléke, s csak este 7 óra körül tértünk vissza Szardíniára. A Smaragd-parton egy szuper homokos strandon találtunk táborhelyet, szerencsére az emberek már hazamentek, így nyugodtan telt az éjszaka.

Nem szerény szálláshelyünk a Smaragd-parton


 

14. nap

Spiaggia di Mannaena – Cannigione – Portisco – OLBIA – Buddittogliu – Budoni – La Caletta – Sos Alinos – Orosei – Spiaggia di Cartoe

Táv: 130,03 km

Már az elején tudtuk, hogy a mai nap nem lehet olyan nézelődős, mint a tegnapi, így már a korai órákban nyeregben voltunk. Gyorsan végigtekertünk a Smaragd-part – a reggeli órákban még – kihalt üdülőfalvain, majd rátérve az SS125-ös főútra egyre növekvő forgalommal értük el Olbiát, Szardínia második legnagyobb városát. Szegény Dia a város előtti lejtőn megcsúszott egy olajfolton, de szerencsére nem lett komolyabb baj belőle. Az SS125 Palauból egészen a déli parton fekvő fővárosig, Cagliari-ig tart, s most egy pár nap erejéig számunkra is a leggyorsabb, legjobb megoldást kínálta. A nagyváros előtt és után nagyon forgalmas volt, de szerencsére kicsit délebbre már jóval kellemesebb volt rajta haladni.

Szardínián eltűntek az igazán nagy hegyek, helyette a hőséggel és a néhol kellemetlenül dombos tereppel kellett megküzdenünk. Ennek ellenére nagyon jól haladtunk, délig több mint 70 kilométert hagytunk magunk mögött. Budoni homokos strandja melletti árnyékban töltöttük a sziesztát, olyan meleg volt, hogy a homokos parton papucs nélkül képtelenség volt végigmenni, égette a lábunkat. Bosszantó volt, hogy sem Korzikán, sem pedig Szardínián nincsenek a strandokon zuhanyzók, így édesvízben egyre ritkábban nyílt alkalmunk fürödni.

Délután folytattuk a tekerést a hőségben. Tudtuk, most menni kell, ha teljesíteni szeretnénk az útvonalat. A kitérőket és az egy napos gyalogtúrát a repjegy-módosítás elvitte, de arról még nem mondtunk le, hogy az előre tervezett nyomvonalon maradjunk.

Estére így – egy kemény nap után – sikerült elérnünk Orosei városát, majd a napot ma is egy sziklákkal körülölelt csodálatos öbölben töltöttük, s itt is éjszakáztunk.


 

15. nap

Spiaggia di Cartoe – Dorgali – Passo Ghenna Silana – Baunei – Lotzorai – Tortoli – Arbatax – Biddamanna – Villanova Strisaili

Táv: 105,19 km

Orosei után alapvetően megváltozott Szardínia keleti partja. Az eddig széles, enyhén dombos, végeláthatatlan homokos tengerparttal szegélyezett sík vidéket egy meredek, sziklás part váltotta. Utunk, így hosszan kaptatott felfelé. A délelőtt folyamán több mint ezer méter szintet magunk mögött hagyva végre megismerhettük az olasz sziget másik arculatát is. Ám, amíg Korzikán ezen a magasságon már hatalmas erdeifenyő-példányokat találtunk sűrű erdőségekbe rendeződve, itt továbbra is kopár, sziklás maradt a táj, talán a fű színe váltott vissza sárgáról eggyel zöldebb árnyalatúvá. A hágó után még hosszan haladtunk 7-800 méteres magasságban, többször visszakapaszkodtunk egy újabb vonulat hátára, míg végre szabadon eresztett minket a hegyvidék, s újra megpillanthattuk a Tirrén-tengert.

Szardínia hegyvidéki arcát is megismertük

Már nagyon éhesek és kimerültek voltunk mire elértük Arbatax kikötővárosát. Szerencsére az MD-ben itt is bízhattunk, így az ebéd mellé egy hatalmas adag fagyit is benyomtunk. Itt láthattuk utoljára a sziget keleti partvidékét, délutántól majd’ kétszáz kilométer hosszan keresztezzük majd az olaszok második legnagyobb szigetét. Így a pihenés mellett a fürdés sem maradhatott ki.

Délután öt órára sem akart csökkenni a hőség, de nem várhattunk tovább, indulnunk kellett tovább. Gyorsan elhagytuk Arbatax és Tortoni forgalmas városát, az út kellemetlenül meredekre váltott, így méterről méterre csak hatalmas küzdelmek árán tudtuk mozgásban tartani a gépeket. A kellemes korzikai emelkedők után Szardínia most megmutatta igazi arcát. Öt kilométeren nagyjából ötszáz métert emelkedtünk Villagrande Strisaili városa irányába, s tudtuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk a táborhely ügyében ezen a roppant meredek vidéken. Szerencsénkre az út mentén egy kis forrást találtunk, így meg tudtunk mosakodni és vizünk is lett a vacsora elkészítéséhez, megszűnt a kényszer a lakott település elérését illetően. Egy kis mellékúton sikerült némi vízszintes, nyugodt helyre lelnünk.


 

16. nap

Villanova Strisaili – Passo del Correboi – Fonni – Lago di Gusana – Ovodda – Ortzai – Sedilo

Táv: 105,98 km

Már reggel nyeregben voltunk és folytattuk a sziget átszelését. Tudtuk, ma eljött az a nap, amikor biztosan nem látunk majd tengert, de ezt nem bántunk. A belső-korzikai napok is szép emlékként maradtak meg emlékezetünkben.

Villanova után elértük a domb tetejét, s rövid lejtő után egy kényelmesen széles folyóvölgyben folytattuk utunkat a sziget legmagasabb hágóútja irányába. Az olaszokra jellemzően az igényes gyorsforgalmi út mellett meghagyták a kanyargós, régi, kis utat, így forgalom nélkül végre egymás mellett haladhattunk. Szardínia eddig jóval forgalmasabb volt, mint Korzika, így örültünk, hogy legalább itt a sziget közepén sikerült megszabadulnunk az autók garmadájától.

A hágóút meredeksége nem okozott túl nagy gondot, hamar átbuktunk, s feltárult előttünk a sziget végeláthatatlan belső dombvidéke. Így aztán hol hegymenetben kapaszkodtunk, hol pedig szélsebesen száguldottunk, a kisebb-nagyobb buckákon át.

Fonni városát értük el ebédidőre, majd egy gyors gurulás után a Gusani víztározó melletti erdőségbe telepedtünk le pihenni. Hatalmas nyugalmat árasztott magából ez a hely, sehol egy ember. Mi nagyon örültünk az édesvíznek, hiszen – mióta Szardíniára tettük lábunkat – eddig csak sós vízben volt alkalmunk fürödni. A patakok kiszáradtak a mediterrán nyárban, a folyók a torkolatunknál már túlontúl mocsarasok voltak a fürdéshez, így csak a tenger maradt. S – mint elmondtam – sem Korzikán, sem pedig Szardínián nem voltak kiépített zuhanyzók még a nagyobb strandokon sem.

Így hát lemostunk magunkról minden sót, bár ezt a délutáni órákban meglepetésszerűen érkező eső is megtette volna. Érdekes volt, mert szinte csak felettünk állt a viharfelhő, másutt minden irányban tiszta volt az ég.

Az első zuhéjt még egy buszmegállóban átvészeltük, a második viszont már nyeregben ért minket Ovodda falva előtt. Az esőt orkán erejű szél követte, s a kellemetlen, dombos terepen ez brutálisan megnehezítette az előre haladást. Kezdett már nagyon sok lenni mai nap, de tudtuk, hogy fürödni legközelebb a sziget legnagyobb folyójában a Tirso-ban tudunk, így – a lehetőségekhez képest – próbáltunk haladni.

Paratölgyek között haladt néptelen utunk a sziget belsejében

Ortzai faluban feltöltöttük folyadékkészletünket, így már könnyebb volt legyűrni az utolsó szakasz öt dombját. Tágas réteken, hatalmas paratölgyek között tekertünk, melyek így a délutáni fényekben festői látványt nyújtottak. A várva-várt lejtő azonban hosszasan csak ígéret maradt, a dombok továbbra is kínoztak minket. Az esti órákban sikerült csak elérnünk a Tirso völgyét, s az egyik híd mellett találtunk alkalmas táborhelyet. Az egész napos hegyvidéki tekerés után visszatértünk kétszáz méterre, s – ahogy itt Szardínián lenni szokott – ez azzal járt, hogy visszatért a brutális kánikula. A lassan vánszorgó Tirso is túlmelegedett, az esti fürdés hangulata már nem idézte a korzikai csobbanásokét.


 

17. nap

Sedilo – Borore – Macomer – Suni – Bosa Marina – Poglina

Táv: 99,44 km

Ma már azzal a nem titkolt szándékkal indultunk útnak, hogy újra elérjük a Földközi-tenger partvidékét, Szardínia nyugati oldalán. Ám jól tudtuk, hogy a vonulatot kettéválasztó Tirso után még bőven akad majd dolgunk a dombokkal. Gyorsan elhagytuk a széles, termékeny folyóvölgyet, s ma is jószerivel paratölgyesek és kiterjedt legelők között haladtunk nyugat felé. Már csak hatvan kilométer választott el minket Bosa Marina strandjától, ezt – terveink szerint – délelőtt magunk mögött szerettük volna hagyni. Így is történt, s a sziesztát már újra strandolással fűszerezhettük.

Bosában bevásároltunk az utolsó, majdnem ötven kilométer hosszú tengerparti szakaszra, tudtuk, hogy Algheroig innen már nincsenek falvak. Az út hangulata nagyban idézte Korzika nyugati partvidékét, ám ez jóval szélesebb és jóval meredekebb emelkedőket tartogató szakasz volt. Szardínia a hőség és a jóval nagyobb meredekség miatt sokkal többet kivett belőlünk, mint Korzika. Az út felkaptatott nagyjából négyszáz méterrel a tenger fölé, s onnan gyönyörködhettünk a változatos sziklaalakzatokban és az ezer színben úszó naplementében.

Bosa színes házai és ódon vára

Este megint nagy szerencsénk volt, találtunk egy bővízű kutat az egyik útmenti parkolóban, így ma is édesvízben fürödhettünk, nem kellett legurulnunk az Alghero előtti strandok egyikére. Az egyik útkanyarulat mellett a mediterrán cserjék takarásában töltöttük utolsó szardíniai éjszakánkat.


 

18. nap

Poglina – ALGHERO – Alghero-Fertila Repülőtér

repülővel: Alghero - Bécs-Schwechat

Bécs-Schwechat – Fischamend – Götzendorf a.d. Leita – Hof am Leithagebirge

Táv: 59,46 km

Alghero városa már alig 10 kilométerre volt táborhelyünktől, ennek is nagy része gurulás volt. Így már reggel megérkeztünk a városba. A 48 ezres lakosságú város jóval kisebb volt, mint ahogy én ezt korábban gondoltam róla. Ez onnan is látszott, hogy nagyjából ötven kilométerrel a város előtt találtuk az első útjelző táblát irányába. Kis mérete ellenrére szépsége bőven meghaladta az eddig látott szárd városokét. Az óvárost övező ezer éves falak egy jellegzetes katalán városkát ölelnek. Nem véletlen, hogy az egyik leglátogatottabb városa Szardíniának. A 16. századi óváros köré épült Alghero híres partfala. Mindig is fontos szerepet játszott a város történelmében. Délen a Piazza Sulisnál kezdődik és északon a Porta a Marenél ér véget. Reggeli után meg is csodáltuk az óvárost és végig is gurultunk a parti sétányon.

Előttünk Alghero

Azonban fontos teendőink is akadtak a városban: kerékpárboltot kellett találnunk a bringák reptetéséhez. Szerencsére akadt két kisebb bolt, így egy dobozt sikerült szereznünk, a másikat pedig egy nagyobb, valószínűleg kismotor szállítására alkalmas dobozból fabrikáltuk össze. Ezekkel a méretes kartondobozokkal azonban már bajos volt közlekedni a kisváros tömött utcáin, így a tengerparti kerékpárutat céloztuk meg. Ettünk még egy utolsó finom fagyit, majd a várostól északra található Fertilia strandját és píneaerdejét céloztuk meg, ahol egy kellemeset pihentünk és fürödtünk még.

Az utolsó csobbanás a Földközi-tengerben

Járatunk csak az esti órákban indult vissza, Bécsbe.

Már este 11 is elmúlt mire újra menetképes állapotba állítottuk a bringákat és kitekertünk a schwechat-i valóságba. Az olasznál jóval hűvösebb időben még egy harmincast bevállaltunk déli irányba, s a Lajta-hegység lankáin táboroztunk le.


 

19. nap

Hof am Leithagebirge – Donnerskirchen – Oggau – Rust – Mörbisch – Fertőrákos – SOPRON

Táv: 46,61 km

A mai nap már egy viszonylag könnyű negyvenes várt ránk a Fertő-tó partján Sopron városáig, ahonnan vonattal tértünk haza, Szombathelyre.

 

A túrabeszámolót írta: Puskás Zoltán

 


ÁLTALÁNOS INFORMÁCIÓK A TÚRÁRÓL


KORZIKA FÉNYKÉPALBUM


 SZARDÍNIA FÉNYKÉPALBUM


 

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.