bmenu1     fb1    insta1  

Negyedik fejezet

Balakän

  1. július 26. – a legnagyobb déli melegben

Azerbajian border. Good luck”. Ez a groteszk felirat díszelgett grúz és angol nyelven a határállomásra vezető úton. A három ország közül, melyet meglátogattunk Azerbajdzsán volt a legnagyobb fehér folt számunkra. Persze hallottunk már Baku fényűzéséről. A toronyházairól és modern épületeiről híres fővárost gyakran szokták Dubajhoz hasonlítani. De mi vár ránk az addig hátralévő nagyjából ötszáz kilométeren? Na ez volt a nagy kérdés! Mit szólnak majd ezek a kedves emberek az útlevelünkben díszelgő örmény pecséthez, no meg úgy hozzánk általában?

A nagyjából tízmilliós szovjet utódállam olajkincseinek köszönhetően gyorsan fejlődő ország. Ezt a tényt az is elárulta, hogy a rázós, kátyús grúz utak után, itt végre tükörsima aszfalton tekerhetünk. Az ország pénze viszont itt sem egyenlő az emberek pénzével, ugyanis az előbb említett ragyogó utakon hasonlóan leharcolt járművek száguldoztak. Nyelvük és muzulmán hitéletük Törökországra hajaz, de buzgóságuk jelentősen elmarad tőlük.

Ma reggel még Lagodehkiben, az utolsó grúz városban fogyasztottuk túránk utolsó lavashiját, majd előkerültek táskánk mélyéről a gondosan őrzött e-vízumaink nyomtatott példányai, s – bár csökkent bizalommal – de annál nagyobb határozottsággal közelítettük meg a város határában épült határátkelőt.

A határátlépés az átlagosnál egy fokkal körülményesen, de végtére is simán ment. Táskáinkban nem örmény csempészárut, csupán drónokat kerestek, s Tomival próbálták Örményországban szerzett emlékeit feleleveníteni. Kevés sikerrel, ugyanis a mindig mindenről részletesen mesélő társunknak ezen a szép nyári napon nem volt jó az angolja.

Végül nem volt több kérdés, így szó szerint megnyitották nekünk az ország kapuit. Ez az elsőre meglepőnek tűnő megoldás, itt azerban nem ismer határokat: minden valamirevaló településre egy díszes kapun át lehet behajtani. Ami rögtön szemet szúrt Grúzia után, az a rendezettség volt. Itt már nem rohangáltak keresztül kasul malacok, tehenek, kecskék, a házaknak voltak rendes kerítéseik, s az utcák többé-kevésbé rendben voltak.

Mióta lejöttünk az örmény magasföldről perzselő hőséggel kell megküzdenünk nap mint nap. Ez ma sincsen másképp, így az országúton való aszalódás helyett inkább egy rendezett park apró pavilonjából szemezünk az arra sétálgató helyiekkel. A nők itt már nincsenek úgy elfátyolozva, mint a törököknél, ez csak az idősebbekre jellemző, viszont nagy meleg ide vagy oda senkit nem látunk rövidnadrágban. Az emberek többsége messziről kerül minket csupán egy tinédzser korú srác sündörög folyton-folyvást körülöttünk. Miután vagy huszadjára halad el meredt tekintettel bámulva Diára, veszi a bátorságot és beül hozzánk. Beszélgetni sajnos nem sikerül vele, ám jó ötletem támad, előveszem a túratervet, s a számunkra kimondhatatlan városneveket próbálom kiolvastatni vele.

- Qax? Muxax? Qabala? – próbálkozom ezekkel a csodás nevekkel, miközben a papíron mutatom leírva is, ám válasz nem érkezik.

A srác zavarodottságából azt vélem felfedezni, valószínű nem tud olvasni, így nem erőltetem tovább a nyelvleckét. Helyette felkerekedünk Tomival és meglátogatjuk a bankot, ahol sikerül amerikai dollárért helyi manatot vennünk. Balakän főutcája akár Európában is lehetne. Tiszta rendezett, olcsó éttermekkel, cukrászdákkal, szépen nyírt fasorral büszkélkedhet, csupán az ósdi Ladák indokolatlanul nagy számából következtethetünk arra, hogy nem otthon járunk. Bár a benzin ára a három ország közül a legolcsóbb (kb. 250 Ft/l), még sincs tülekedés az utakon, a forgalom teljességgel elviselhető.

Úgyhogy megvolt az első benyomás Azerbajdzsánról, most már nem félünk egymástól, úgy érzem megleszünk itt a következő egy hétben is!


 

Lahic

  1. július 28.

Hosszú idő után ismét megérintett minket a Kaukázus varázsa. Igaz már három nappal ezelőtt – amikor a Gombori-hágón átbuktunk – feltűntek újra méltóságteljes csúcsai, ám eddig – mint valami díszlet, úgy rajzolódtak ki a távolban csipkézett vonulatai. Ha akartunk sem nagyon tudtunk volna közelebb kerülni hozzá, ugyanis itt, Azerbajdzsánban nem nagyon vezetett járható út feléje. Ehelyett kiváló minőségű, ám nagyjából sík terepen kerekezhettünk. Kétszázhetven kilométer alatt nem sok újat mutatott az ország. A kettősséget, amit éreztem, minden falu, vagy akár kisváros egyre inkább megerősítette bennem. A mélyszegénység és a látszatgazdagság keveredett folyamatosan, ahogy a felújított tükörsima aszfaltról nyíló kopott, rögös mellékutcákra pillantottam, vagy ahogy terméskőből újonnan épült, megkapó stílusú házak után egy világvégi kis falu omladozó vályogból épült viskói között kanyarogtunk. Az utakon is ugyanez volt a helyzet: a Grúziából, vagy Örményországból már jól megismert harmincéves, füstfelhőt árasztó diesel marsrutkák (iránybuszok), s a velem egyidős, folyamatosan dudáló és integető utasokkal tömött „kockaladák” között diszkréten vegyültek a fővárosból leruccanó „tízmillás” terepjárók.

Ezt a már-már monoton szakaszt törtük most meg ezzel a nagyjából 20 kilométeres kitérővel. Mint később megtudtuk igazán jól tettük. A sziklába vájt kalandos földúton haladva csak a szokatlanul nagy forgalom sejtette, hogy tényleg vezet valahová, s a szűk kanyon után végre feltárultak előttünk a 1167 méteren fekvő kis hegyvidéki falu házai. „Az azeri Hollókő” – mondtam rá mikor végigdöcögtünk a terméskőből épült jellegzetes főutcán, melyet jobbról-balról kirakodóvásárok garmadája szegélyezett. Lehetett itt mindent kapni a fűszerektől, az emléktárgyakon át az egyszerű, mindennapi tárgyakig. S nemcsak a kínálat volt ilyen nagy, a kereslet is ott sétált velünk, főként helyi, valószínűleg a forró fővárosból felzarándokoló turisták képében. Az azeriek számára Lahic jelenti a Kaukázus kapuját.

Mi viszont nem csupán ezért a kicsiny, de bájos falucskáért tettük meg a kitérőt, ennél sokkal nagyobb terveink vannak. Meg szeretnénk mászni a Babadağot. Ez a 3629 méteres csúcs szent helynek számít az országban, az ide zarándokló népes tömeg úgy tartja, hogy mágikus ereje hozzájárul kívánságaik valóra váltásához. Lahicból viszont még nagyon messze van az alaptábor távban és szintben is, s – mivel innen már nem vezetnek járható utak – ha fel akarunk jutni, kénytelenek leszünk valamilyen fuvart szerezni. Meg is találjuk a szűk főutcácska egyetlen kiszélesedő pontját, ahol a legnagyobb az egy négyzetméterre jutó Lada Nivák száma, s Tomi vezényletével igyekszünk megtalálni a céljárművet. Sikerül is egy jó alkut kötnünk, sofőrünk vállalja, hogy még ma felvisz minket az alaptáborba, s megvár minket, hogy holnap visszatérhessünk vele Lahicba. Mindezt potom 100 manitért (kb. 15 000 Ft) teszi. A bringák elhelyezése okoz még kisebbfajta bonyodalmat, de szerencsére készséges ősz hajú, nagyjából ötvenes éveiben járó azeri barátunk erre is talál megoldást, felajánlja a saját garázsát.

Így nincs mit tenni, bringatúrázóból – a túránk során másodszor – gyalogtúrázóvá avanzsálódva, bepakolunk az öreg Ladába, s kezdetét veheti a 24 kilométeres rettenet. Bár ez a táv még bringával sem tűnik első látásra soknak, keményen megdolgozik az öreg terepjáró és rutinos sofőrje a pénzéért. Gyorsan elhagyjuk a völgyet, s 15-20%-os emelkedőkkel és lejtőkkel tűzdelt földúton robogunk, robajló patakmedreken gázolunk át, majd végül egy széles úttalan kavicstengeren kaptatunk fel a 2200 méteren lévő Gurbanah alaptáborba.

Ahogy sejteni lehetett, nem leszünk egyedül: a viszonylag sík füves placcon előre felállított kék színű lakósátrak és egy öreg épület fogadja a kihívásokra váró zarándokokat. A kavicstenger túloldalán birkanyájak és vadlovak legelésznek. Nekünk hirtelenjében sok is az ember, így a levágott kecskelábaktkól és egyéb állati maradványoktól bűzlő tábortól odébb, egy kiszáradt meder két ága közötti füves „szigeten” állítjuk fel sátrainkat. Itt végre élvezhetjük a magashegy igazi hangulatát és nyugalmát. Vacsorát főzünk magunknak, majd pedig hosszasan csodáljuk az alkony fényeit ezen az idilli helyen.


 

A Babadağ megmászása

  1. július 29.

Eljött a második nagy hegymászás hajnala. Nem volt mit tenni, mi is beálltunk a zarándokok sorába. Előzetes olvasmányaimból tudtam, hogy a hegyet éjszaka szokás mászni, hogy a felkelő nap fényeit már a csúcs közelében futó hegygerincről csodálhassuk. Így éjjel már nagy mozgás volt a sátraink körül. Volt, aki már este 10-kor nekiindult, de néhányan csak kíváncsiságból jöttek át hozzánk, illetve megkínáltak valami helyi finomsággal.

Mi hajnali 3-ra terveztük az indulást. Koromsötét, holdtalan éjszaka volt. Fejlápáink segítségével próbáltunk a sziklás, szétjárt ösvényen maradni, de alig egy kilométer múlva át kellett kelnünk a nagyjából 3-400 méter széles folyómeder szilái között. Itt aztán többször elvétettük a jelzés nélküli útvonalat. Szerencsére fent a másik oldalon felfedeztünk néhány fejlámpa fényét, így tudtuk merre kell haladnunk. Nagyjából egy-másfél óra alatt értük el az első gerincet. Erős szél fújt és a távolban villámok fényeire lettünk figyelmesek. Ez egy ekkora hegyen nem túl bíztató jel, de a dörgés hangja még nem jutott el hozzánk, így vállaltuk a kockázatot. Nem mondhatom, hogy a legjobb felszerelés volt rajtunk, egyszerű melegítő, alacsony szárú sportcipő, s kis hátizsák, mégis úgy éreztem, hogy mi vagyunk jelenleg a legfelkészültebbek a hegyet ostromló csapatok között. Bevallom kicsit úgy éreztem magam, mint egy osztrák hazai terepen, miközben – hozzánk hasonló – magyar hegymászókkal találkozik. Látja, hogy felszerelésnek, s tudásnak a csírája sincs meg a másik félben, csak a lelkesedés viszi. Aggódik, talán morgolódik egy sort magában, de nem szól. Mert valójában nincs is köze hozzá. A hegyen mindenki a saját felelősségére mászik.

Mi is láttunk teljesen alkalmatlan cipőben, hátizsák, étel-ital nélkül csetlő-botló embereket, akik mintha a Mount Everest csúcsának közelében másztak volna, úgy kapkodtak a levegőért. Akikről sejteni lehetett, hogy nem ezen az éjszakán, de még a holnapi nap során sem jutnak fel, s egyszerűen fogalmuk sincs róla, hogy mire is vállalkoztak valójában.

Mire kivilágosodott mi már jócskán 3000 méter felett haladtunk a nem túl meredek, kopár sziklás gerincen. Az utolsó szakaszra elfogytak az emberek, néhány őrült helyi nomád nejlonponyvából épített kék sátra virított csupán, akik nyilvánvaló üzleti szándékkal tartózkodnak életvitel-szerűen ezen a kopár magaslaton. Hiszen akárcsak Ausztriában, úgy itt is jól jön minden mászónak egy pohár tea, mégha arany árat is kérnek érte. Mi persze nem éltünk ilyen „doppingszerekkel” vizünk volt még bőven, s tudtuk, hamarosan fent leszünk. Hajnali 6 óra 10-kor értük el a 3629 méteres szent csúcsot. A rideg szél és az esőfelhők miatt nem nyújtotta a várt élményt, annak örülhettünk, hogy a csúcs alá épült apró kis sátorban meghúzhattuk magunkat egy pár perc erejéig. Mellette lobogott az azeri zászló, s alattunk a mélyben felfedezhettük az alaptábor kék sátrait, s fényképezőnk zoom-ja segítségével a sajátjainkat is.

Nem sokat időztünk fenn. Hiába vártuk, hogy a hegy derekán bolyongó hatalmas tömeg utolérjen minket, lefelé is csak egy magányos lovas keresztezte utunkat. Pár hegymászó vizet próbált fakasztani a sziklából, inkább felajánlottam nekik a sajátomat. Az fiatalabb mászók többsége még háromezer méter alatt a főgerinc előtti meredek részen ragadt meg, többen lélekben már fel is adták a harcot. Viszont egy idős asszony elszántan baktatott a csúcs felé. A gerincet elhagyva egy rövidnadrágos, színes pólós, folyamatosan vigyorgó bongyor srác köszönt ránk. Már elsőre látszott, hogy ő nem a helyi erőt képviseli, mint később kiderült, egyenesen Csehországból fújta ide a szél. Andréval – mert így hívták – lefelé nagyon sokat beszélgettünk. Ő amolyan egyedi utazó volt, arra és úgy ment, ahogy tudott. Felfelé egy tömött teherautóval hozták fel, ám felajánlottunk neki – ha sofőrünk beleegyezik – beülhet hozzánk a Nivába. Nagyjából 10 órára értünk vissza a táborba. Sofőrünk, akit magunk között még tegnap elneveztünk Schumachernek, örömmel és meleg teával fogadott minket. Nagyon megkedveltük őt, pedig eddig nem igazán volt meg a közös nyelv, csak néhány szóval tudtunk beszélgetni vele. Lefelé már André vitte a prímet, aki valamilyen cseh-orosz keveréknyelven baromi jól megértette magát az ősz hajú azeri sofőrünkkel és készségesen fordított is nekünk. Ettől függetlenül ez a szakasz sem volt könnyebb, mint a tegnapi feljövetel, nagyjából másfél óráig tartott, s meglepve láttam, hogy az alig ötven kilométeres kegyetlen terepen az autó tankjának több mint fele elfogyott. S, hogy igazán izgalmas legyen az utazás, egy zacskó tojást kaptam még az ölembe egy útba eső csirkefarmról. Máig sem tudom, hogy sikerült úgy lejutni, hogy egyetlen egy sem tört össze?

Látszatra nemcsak mi kedveltük meg kedves sofőrünket, hanem ő is minket, ugyanis leérkezés után meghívott minket magukhoz ebédre. Volt ám terülj-terülj asztalkám, nem győztük végigkóstolni a helyi finomságokat. Megismerhettük családját, kedves feleségét és fejformája miatt csak Putyinnak becézett unokáját is. Jókat nevettünk még együtt, miközben finomabbnál finomabb fogásokat kóstolhattunk. Persze nagyon vigyáztunk, ne érintsünk semmilyen kényes témát, így utunk első feléről nem nagyon mesélhettünk. Főleg miután kiderült, hogy lányuk Nahicsevánban, az Azerbajdzsántól teljesen elszakadt, Grúzia, Törökország és Irán közé beékelődött enklávéban lakik, melyet az anyaországból elég nehéz megközelíteni.

 Már csak ezért is érdemes volt felmásznunk erre a szép magas hegyre!


 

Gobustan

  1. július 31. reggelén

Libasorban, egymás mögött haladunk a kétszer három sávos autópálya-szerű főút széles leállósávján Azerbajdzsán fővárosától nagyjából 60 kilométerre déli irányban. Ha akartuk volna, már tegnap este megérkezhettünk volna Bakuba, a szél, az út, az időjárás, nagyjából mind velünk volt, s 149 kilométert tettünk meg idáig, a Kaszpi-tenger partvidékéig. Hogy miért itt vagyunk most, s miért nem a túra céljában? Erre egyszerű magyarázat van: meg szerettük volna nézni a világon egyedülálló iszapvulkánokat, melyek itt, közvetlenül az ország legnagyobb erőforrása, a „folyékony aranykutak” mellett bugyognak a felszínre. Kissé megviselt már minket ez a monoton szakasz, ahogy elhagytuk a hegyvidéket szinte végig „autópályán” jöttünk. Ezen pedig még az autózásnál is unalmasabb dolog bringázni. Viszont – akárcsak autóval – nagyon jól lehet rajta haladni. Lahic óta nem túl sok érdekesség történt velünk. Néhányszor kipróbáltuk a helyi konyha különlegességeit: voltak nagyon jó tapasztalatú olcsó éttermek, kedves emberekkel, de tegnap este mindezt feledtette egy - bár fejedelmien pompás – de még otthoni viszonyok között is drága étkezés, melynek keretében keleti „barátaink” megint nyugatról érkezett, gazdag, két keréken guruló pénztárcának nézték csapatunkat. Jóval többet kértek, mint amire számítottunk, elsőre kereken 100 manatot (15 500 Ft). Mindjárt kivert minket a frász, ugyanis egy pocsék környék volt kamionosokkal, s más kétes arcokkal. Szerencsére az arcunkra kiült döbbenet őket is jobb belátásra bírta, így rögtön lefelezték az összeget, amit még mindig nem tudtunk kifizetni, így aztán megelégedtek harminchét manattal (nagyjából 5700 forinttal), mely így is messze a legdrágább étkezésünk volt a túrán. S ennél is bosszantóbb tény, hogy az utolsó napra egy kanyi vasunk nem maradt. Kártyával fizetni? Az pedig nem túl nagy divat errefelé.

Tegnap nem terveztük ilyen hosszúra a napot, ám a sivatagban koszosan, büdösen megállni nem túl jó érzés, így becéloztuk magunknak a Föld legnagyobb tavát, abban a reményben, hogy abban akad némi víz a fürdéshez. S – az ominózus vacsora után – már teljes sötétségben sikerült is elérni a tengernek is becézett víztömeg hullámzó, ám roppant igénytelen partvidékét. Huszonnyolc méterrel a világtengerek szintje alatt kellemes, már-már túl enyhe éjszaka után érkeztünk meg ide, Gobustanba.

– De mit fogunk ma enni? – ez volt a nagy kérdés. A harmadik boltból kellett tovább indulnunk reggeli nélkül.

Persze a „világhírű” vulkánok szomszédságában sehol egy pénzváltó vagy bank. Csupán egy lepusztult, igénytelen falu tele taxis hiénákkal, akik a lelküket is eladnák azért, ha elvihetnének minket a vulkánokhoz. Egyiktől sikerül Tominak némi manatot szereznie amerikai dollár fejében (persze pocsék árfolyamon), de így az első probléma megoldódott.

A reggeli izgalmak után végre rátérhettünk a lényegre. A Gobustan Nemzeti Park a Világörökség része. A kultúrtáj magába foglal több ezer sziklarajzot, középkori településmaradványokat és sírokat. Nagyjából egy órát bolyongtunk a rajzolt sziklák között, s közben azon járt a fejünk, hogy ha valaki csak azért lerepül ide Budapestről, kifizeti a repjegyet, a vízumot, hogy ezt láthassa, az elég nagy hibát követ el.

– Nézzük meg inkább az iszapvulkánokat!

A csapat nem túl lelkes, baromi meleg van, s a vulkánok innen még bő 15 kilométerre vannak, Bakutól távolodó irányban. De taxira nincs pénzünk, így nincs mit tenni, visszagurulunk az „autópályára”, s irány dél!

Az utolsó falucskában két bringás srác csapódik hozzánk. Elsőre segítőkésznek tűnnek, hiszen mennek előttünk, elűzik a kutyákat, mutatják az utat, de mi jól tudjuk ezt valamilyen haszon érdekében teszik. Próbáljuk elmagyarázni nekik: köszönjük itt van a GPS nem fogunk eltévedni, de hajthatatlannak tűnnek. Kopott, sárgás világvégi tájon kanyarog alattunk a tájba beilleszkedő földút, mely néhol olajtól ragacsos. Ez viszont nem valami leharcolt terepjáróból, hanem a föld alól került ide. Jó helyen járunk!

Pár kanyar és egy húzós domb után végre feltűnnek előttünk az iszapvulkánok. Körülöttük fekete burkába és nikkába burkolt, felismerhetetlen nők pózoltak egymásnak és férfi kísérőiknek.

– Milyen jól nézel ki ma, drágám! – viccelődtünk magyarul.

Egy – viszonylag sík területen – nagyjából tíz, egyenként 3-4 méter magas földkupac, tetejükből lassan bugyog az iszap. Néha egyik-másik hatalmasat böffent, ekkor – mint a láva – lefolyik az oldalán a kirobbantott iszaptömeg, s szép lassan megszilárdul.

- De vajon meleg-e ez is, mint a láva? - ezen járt az eszünk.

- Hát nem! – az iszap ugyan a föld mélyéről tört elő, mégis hideg volt.

Mint később megtudtuk, ugyanis ezek a vulkánok teljesen máshogy működnek, mint az igaziak. Itt a föld mélyéről feltörő metángáz útjába került az iszapréteg, melyen buborékonként áttörve tolja egyre feljebb és feljebb a masszát, mely a felszínre érve egy-egy öblös bluggyanás keretében kifolyik a kis homokdomb tetejéből. Mint a túrákon sokadszor nekem megint a Kis herceg története jutott eszembe, akinek a saját bolygóján saját vulkánjai voltak. Pár éve Vulcano szigetén nekem is volt egy, meg is főztem rajta a vacsorámat. S – bár ezeken az azeri iszapvulkánokon főzni nem tudnék – mégis milyen jól mutatna egy ilyen a kertemben. Kár, hogy nem tudom hazavinni.


 

Baku óvárosa

  1. augusztus 1. a déli órákban

Hát itt vagyunk, megérkeztünk végre! 2300 kilométerrel a lábunkban próbáljuk befogadni az élményt, amit a kétmilliós Baku adhat nekünk. Nem volt meglepetésszerű találkozásunk, hiszen olvasmányélményeinkből tudtuk, hogy – akárcsak a grúzok és az örmények – úgy az azeriek is a fővárosukba ölik GDP-jük nagyrészét. Hála a sok-sok kőolajnak, no meg az orosz befolyástól való függetlenedésnek, most már van is mit ölni, s ez meg is látszik a metropoliszon. Mindenfelé vadonatúj felhőkarcolók, kormányépületek, sportcsarnokok, konferenciatermek emelkednek a magasba, az egész olyan mint egy építészeti kiállítás. Csak a UNESCO Világörökség óváros lóg ki a sorból, mely megőrizhette eredeti arculatát. Le is parkoltuk a bringákat és gyalog indultunk neki a kacskaringós utcácskáinak. Természetesen mint az országban mindenhol, itt is a „nagyvezér” óriási portréja kacsint vissza mindenhonnan, egy olyan országban, ahol a demokrácia csak kirakat, nem működhet ez másképp. Hiszen akárcsak a magyaroknak, úgy az azerieknek is a képükbe kell nyomni, hogy milyen sikeres és gazdag országban élhetnek, no és ezt kinek köszönhetik. S bár a nagy példakép, akinek plakátjával a legeslegutolsó lepusztult kis azeri faluban is találkozhattunk, már nem él, nem kell aggódni, a fia jó kezekben tartja az ország pénzét és imidzsét.

Ám de hiába a csodálatos, térkővel kirakott parti sétány, az öntözött zöld parkok, a fényűzően csillogó épületek, az egész csak egy jól megrendezett díszlet. A szennyezett Kaszpi-tenger bűzös vizével ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni, mint a gazdagság látszatához kapcsolatos előítéleteimmel.

- Nézzük meg, aztán menjünk – nagyjából ez volt a hozzáállásom a városhoz.

Tegnap este még egy éjszakát töltöttünk a sivatagban, a forgalmas partmenti főút és a lobogó olajfáklyák szomszédságában. A közeli szemetes strandon ismét megmártóztunk a tó langyos és enyhén sós vizében, s összefutottunk néhány helyivel, akik komoly érdeklődést mutattak kerékpárjaink iránt. Tomi persze megint az üzleti lehetőséget látta a kapcsolatban, s bár saját bringáját nem áldozta volna be, felajánlotta, hogy – igény esetén – bármikor visszatér egy hasonlóval, ha fizetik a repjegyét. Engem inkább az aggasztott, ha ennyire nem lehet itt bringát kapni, akkor hol fogunk kerékpárjainkhoz dobozt szerezni az utazáshoz. Persze felesleges volt aggódni, mert – mint ma kiderült – itt is pont ugyanolyan bringaboltok vannak, mint otthon.

Aztán reggel visszatértünk a kétszer három sávos autópálya-szerű főútra, mely egészen a fővárosig hozott minket. Bár széles, biztonságos leállósávban haladhattunk azért aggodalomra volt okunk. Tegnap este egy Kamaz teljesen nyugodtan jött forgalommal szemben a leállósávunkban.

A város határában aztán hatalmas útlezárásba és dugóba ütköztünk. Első látásra teljes téboly uralkodott a megvadult, széles átjárható utakhoz szokott azeri autósok között. Nálunk birka módjára szépen mindenki várja a sorát, csupán néhány ősbunkó próbál hasznot húzni a tiltott sávokból. Itt mindenki ebbe a kategóriába tartozott. Nem volt talpalattnyi hely a főút sivatagos környékén ahol valaki nem próbált volna meg elsurranni. A beszoruló járművek pedig bőszen nyomták a dudát. Idő kellett nekünk is, mire előre tudtunk furakodni, hogy meglássuk mi végett is áll a sor: egy szigorúan ellenőrzött teljesen kihalt hatsávos főútba botlottunk. A járdán próbáltunk meg elsurranni, de kisvártatva itt is feltartóztattak bennünket. Nem érthettük mi történhetett, így egy európai kinézetű, de helyi lánytól érdeklődtünk:

- Jön az elnök – közölte egyszerűen.

Ezért kell lezárni mindent, s ellehetetleníteni mindenkinek a reggeli munkába jutását. Putyin, Erdogan – ismerős, már nekünk is. Félek, hogy az elmúlt pár évben sokkal közelebb kerültünk Azerbajdzsánhoz, mint a szomszédos nyugati országokhoz. Pár év, s felkerülnek kedves vezérünk plakátjai mindenhová. Azt hiszem ez lesz számunkra is a vég.

Tettünk néhány kört a modern kirakatvárosban, bevásároltunk, s kinyomtattuk Tomi beszállókártyáját, ugyanis hiába a hipermodern reptér, a mobil beszállókártyát még nem tudják elfogadni.

Baku - sokak pénzéből épült, de csak kevesen élvezhetik

Tudtuk, hogy a hatalmas délutáni csúcsban nem lesz egyszerű kijutni a jó harminc kilométerre lévő légikikötőbe, így nem is húztuk sokáig a városnézést. A hat-nyolcsávos főutakat nem tudtuk használni, így kénytelenek voltunk behajtani a lepusztult, szegényes elővárosokba. Legalább utoljára láthattuk még az ország igazi arcát is. A reptér előtt hatalmas olajfúró-tornyok magasodtak, a sivatagi tájat nem egyszer olajfoltok szennyezték. Ez és a Kaszpi-tenger szennyezett, bűzös vize emlékeztetett engem arra, hogy a gazdagságért és a látszólagos jólétért igen nagy árat kell ám fizetni.

Már a nap súrolta a horizontot, mikor fáradtan, elcsigázottan begurultunk a „nagyvezérről” elnevezett nemzetközi reptér csillagpalotájába. Bár gépünk csak a hajnali órákban indul majd, még este nekiláttunk az előkészületeknek. Fárasztó, forró nap volt a mai, rendesen megviselt minket, így mindenki feszültebb az átlagosnál. Még azon is össze tudunk veszni, hogy kié legyen a legnagyobb doboz. Rövid méricskélés után kiderül, hogy még mindig Dia gépe a legnagyobb. Tomi pedig idegesen aprítja miszlikbe hátsó sárhányóját, ami miatt nem akar beleférni gépe a dobozába. Egy zűrös éjszaka után másnap kora hajnalban repültünk vissza Budapestre Tomival egy közepes lefolyású gyomorfertőzést összeszedve. Így ért véget ez a kaland.

Utószó

Havas hegyvonulatoktól kopár magasföldeken át vezetett utunk egészen a forró kősivatagig a Feketétől egészen a Kaszpi-tengerig. Három ország, közös szovjet múlttal mégis eltérő szokásokkal és hatalmas ellentétekkel. Társaimat folyamatosan kérdeztem, hogy ha a három bejárt ország egy tortát képviselnek, akkor mekkora szeleteket adnának az egyiknek, másiknak illetve a harmadiknak? Számomra ez nagyon sok tényező függvénye: ha a tájképet nézzük, egyértelműen Grúzia lenne a nyerő, a Kaukázus vonulatai már az első héten teljesen lenyűgöztek. Itt ettük szerintem a legjobb kajákat is: az utánozhatatlan lavashi ízét még mindig érzem a számban. Ha az épített örökség emlékeit nézzük, akkor biztosan Örményország lenne a nyerő. Földbe gyökerezett a lábam a Geghard kolostor, vagy a Garni templom látványától és a megannyi többezer éves műemléktől. Ha az utak minőségét és a változatosságot nézzük akkor Azerbajdzsán győzött volna, hiszen itt a Kaukázus vadregényes, kopár magashegyi vidékeitől az erdőségeken át a kopár kősivatagig mindenben volt részünk. Ha az embereket kéne megítélnem, nehezen tudnék döntést hozni: mindhárom országban főként rendes és segítőkész lakosokat vetett elénk a sors, akik jószándékkal viseltettek irántunk. S ha mindezt egybe kéne gyúrnom, s szigorúan sorrendet kéne felállítanom, akkor talán Grúzia lenne a nyerő ország egy hajszállal megelőzve Örményországot, majd Azerbajdzsánt. De ezemben sincs, hogy ilyen listákat gyártsak! Nem azért mentem oda. Hisz mindhárom országban szabadon élvezhettem a kerékpározás örömét és csillapíthattam az újdonság megismerésének mérhetetlen vágyát. Bár Ázsia nagyon más vidék, mégis gyorsan megtanultam otthon érezni magam benne, elfogadtam azt ami kicsit rosszabb mint itthon és tudtam örülni a jó dolgoknak. Számomra ezt jelenti a túrakerékpározás. Az első héten Aliz jó társ volt ebben, maximálisan odatette magát, nem húzott vissza, s még az is megadatott, hogy az ő tapasztalatlan újonc szemével szemlélhessem a dolgokat. Diával és Tomival már egy több mint tíz éve összeszokott csapatot alkotunk, hatalmas rutin adott erőt nekünk, hogy túra során adódott helyzeteket maximális könnyedséggel kezeljük. Dia még ennyi tapasztalat és 15 túrás év után is csillogó szemmel rá tud csodálkozni minden újdonságra. Tomiból sajnos szép lassan kezd ez elveszni. Ő sajnos idén is egy kicsit otthonról élte meg ezt az utat, úgy láttam túl sokat agyal az otthoni dolgokon, a folyamatban lévő lakásfelújításán, a pénzügyi dolgain, s ezek miatt nem tud fejben ott lenni velünk. Persze emellett rengetek vicces, jó pillanatunk is akadt, de ennek árnyéka folyamatosan rávetült a túra hangulatára. Dia idén is hozta önmagát tekerésben, szervezésben, hangulatban egyaránt vele nagyon jól éreztem magam az út során.


 A túrabeszámolót írta: Puskás Zoltán


Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.