A tavalyi jól sikerült norvég családi túránk után Peti úgy döntött, hogy kipróbálná magát egy hosszabb, nehezebb útvonalon. Választásunk végül a Balkán-félsziget nyugati részén található Albániára és Montenegróra esett. Hosszú, forró kalandokkal teli 10 nap volt tengerparti és hegyi szakaszokkal teletűzdelve.
 |
 |
 |
 |
Albánia - Montenegró 2023 kerékpártúra
Korfu szigetétől Dubrovnikig
Amit a túráról tudni érdemes
A túra adatai:
- Indulás: 2023.07.31
- Érkezés: 2023.08.19
- Időtartam: 10 nap + 1 este utazás
- Teljesített táv: 925,2 km
Fényképalbum
A túra útvonala
|
Korfu Airport - Koruamades - Ermones - Palaiokastrisa - Kontokali - Korfu (komppal át a szárazföldre) Igumenica - Strovili (strand) |
| |
Shkallë - Ksamil - Saranda - Fushë Vërri - Tepelena - Ballsh - Berat - Mollas - Elbasan - Gracen - TIRANA - Lac - Shëngjin - Barbullush - Shkodër - Muriqan |
|
Sukobin - Velki Ostros - Donji Murici - Virpazar - Rijeka Crnojevica - Cetinje - Lovcén Nemzeti Park - Kotor - Risan - Herceg Novi - Igalo |
|
Gruda - Čilipi - Dubrovnik - Dubrovnik Repülőtér (repülővel Schwechatra) |
 |
Bécs-Schwechat Repülőtér - Hainburg - Rajka |
Az útvonal térképen
 |
a részletes, nagyítható térképhez kattints a képre
A túra résztvevői
- Puskás Péter
- Puskás Zoltán
Túrabeszámoló
0. nap - 2023.07.31.
Az esti járattal jutottunk el Korfu repülőterére. Már sötétedett mire végeztünk a bringák összeszerelésével, de nagyon élt még a sziget, mikor a bringákra pattantunk és beletekertünk a mediterrán éjszakába. Az úton mindenol autósok, motorosok, az éttermek csordultig telve emberekkel, egyszóval igazi görög feeling fogadott. Régen jártam már ebben az országban, jó volt ez újra átélni. Gyorsan lekanyarodtunk a főútról, s immár teljes sötétségben, egysávos utakon kanyarogtunk a hegyek között. A kivilágított házakból néhol a bulizás és a görög zene hangjai áradtak, másutt csak a tücskök ciripeltek. Nagy nehezen végül sikerült sátorhelyet találnunk a fülledt nyári estén, s nyugovóra tértünk az esőponyva nélkül felállított sátrunkban.
1. nap - 2023.08.01.
DST: 83,73 km
TM: 5:09:40
Reggeli kelést követően déli partvidék irányába folytattuk az utunkat. Korfu a hetedik legnagyobb görög sziget eddig mindenben megfelelt eddigi tapasztalataimnak. Egyszerre volt élénk és bulizós, ugyanakkor végtelenül nyugodt. Bár Krétával ellentétben nincsenek igazi magashegységei, a vonulatai, különösen a déli partvidéken szinte függőlegesen szakadnak bele a Jón-tenger vizébe. Középen pedig egy sárgálló, tökéletesen sík alföld foglalt helyet. Első utunk Ermonesbe vezetett. A kis üdülőfalu is hozta mindazt, amit vártam tőle. Kicsit ütött-kopott, régies szállodák sorakoztak a kavicsos öböl partján. Ha az épített infrasruktúrát nézzük olyan érzése van az embernek, mintha a Balaton partján lenne, ám a tenger - mint Görögországban mindenhol - itt is hibátlan. Kristálytiszta kék víz, sziklák.
Ermones reggeli nyugalomban
Túl kora volt még, nem volt kedvünk fürödni, ehelyett elmajszoltuk a tegnapi péksüteményeink maradékait, majd a továbbindulás mellett döntöttünk. Célunk Palaiokastrisa méltán népszerű üdülőhelye volt. Útközben szerencsére találtunk egy kis boltot is, így pótolni tudtuk a folyadékot, mert - bár még alig múlt el 9 óra - már vattát köptünk a kiszáradástól. Mire újfent elértük a partot, már felébredtek a nyaralók, így az üdülőhely szűk utcácskáit ellepték az autósok és a sziklás, apró strandokra igyekvő gumimatracos-napernyős pirosra sült, vagy éppen még hófehér emberkék. Mi is kerestünk magunnak egy szimpatikus strandot és végre megmártóztunk a Jón-tenger selymes vizében, mely a kánikula ellenére kellemesen hűvös volt. Peti elment a sziklák közé bóklászni én pedig felmentem egy kis apátsághoz, ahonnan csodás kilátás nyílt a környező öblökre. Nem véletlenül mondják ezt a kimondhatatlan nevű helyet Korfu egyik legszebb vidékének.
Palaiokastrisa - Korfu egyik gyöngyszeme
Koradélután a legnagyobb melegben várt ránk a feladat, hogy visszatekerjünk a sziget fővárosába, hiszen délután ötkor már a kompon kellett ülnünk, nem késlekedhettünk. A rekkenő hőség ellenére magabiztosan hagytuk magunk mögött a nagyjából 25 kilométeres, dombos útszakaszt, s a megérkezést a Lidl-ben egy fagyival ünnepeltük meg. Maradt még egy kis időnk a fővárosra is, bóklásztunk egyet szűk, mediterrán utcácskákban, Peti vett egy kis szuvenírt, majd nem volt mit tenni, kompra szálltunk, hogy magunk mögött hagyjuk a szigetet.
Búcsú Korfu szigetétől
Jó másfél órás tengeri út után Igumenica kopott kikötővárosában folytattuk a túrát, immár a görög szárazföldön. A város határában egy legalább hat kutyából álló falka támadott meg minket, nem kis riadalmat okozva. Főleg Petit érintette érzékenyen az eset, én már jobban hozzá vagyok szokva az ilyen szituációkhoz. Korábbi balkáni, törökországi és ázsiai bringatúráim során megtanultam kezelni az effajta helyzeteket. Végre elfogytak az épületek és igazi mediterrán vidéken haladtunk tovább aranysárga dombok között a lenyugvó nap fényében. Egyetlen furcsaság volt csupán ezen az úton: az albán határt semmilyen tábla nem jelezte. A határmenti kis görög falvakból már nyugalom áradt, annak ellenére, hogy fiatalok, öregek az utcán voltak. Belegondoltam, hogy itt délen mennyire más ez még, mint például Nyugat-Európában, vagy akár nálunk otthon Magyarországon. Itt még nem az internet köti össze az emberket egymással, s a fiatalok sem a számítógép képernyőjén keresztül próbálják felfedezni a nagyvilágot.
Egy szuper kis helyet néztem ki estére, az egyik legészakibb görög strandot Strovili kavicsos partszakaszát. A Nap korongja már majdnem belebukott a Jón-tenger vizébe, mire megérkeztünk. Már a lejáratnál nagy tábla figyelmezetett a kempingezés tilalmára, ennek ellenére a part mögötti füves területen több lakóautós és sátras tanyázott. Nekünk sem kellett több, bevetettük magunkat közéjük, majd még egy utolsót csobbantunk, s nyugovóra tértünk a kellemesen enyhe mediterrrán éjszakában.
2. nap - 2023.08.02.
DST 104,52 km
TM 6:45:23
Mediterrán szokás szerint kora reggel kipattantunk a sátrunkból. A nap még a keleti hegyek takarásában volt, de fénysugarai már végigpásztázták a szemközt emelkedő Korfu-szigetét. Tudtuk, hogy hamarosan ránk is ez a sors vár, így kihasználtuk az utolsó árnyékos órát. Enyhén emelkedett az út az albán határig, ahol meglepően gyorsan bejutottunk az országba. Albániáról sokakban rengeteg tévhit él. Nos el kell oszlatnom a kétségeket: "Európa Indiája" nem létezik már. Helyette egy természeti csodákban bővelkedő, dinamikusan fejlődő országról van szó, mely már legalább tíz éve beszállt a turizmus bizniszbe, s ehhez mérten fejleszti tengerparti üdülővárosait. A határra vezető út is ezt támasztotta alá, így vígan suhantak a bringáink a néptelen tükörsima aszfalton, melyhez hasonlót otthon, Magyarországon csak igen ritka esetben tapasztalhattunk. Albán leket sajnos sem a határon, sem pedig az első falvakban nem tudtunk váltani, a kis boltokban viszont nem lehetett kártyával fizetni, így egyre jobban kiszáradtunk az izzasztó emelkedőkön. Egy mecset előtt reggeliztünk, de nehezen csúsztak a falatok, így azt javasoltam, próbáljunk minél közelebb kerülni Saranda városához, ahol újra biztonságban lehetünk.
Előtte azonban át kellett kelnünk a Butrint Nemzeti Park mocsaras torkolatvidékén, ahol egy sós vizű lagúna találkozik a nyílt tengerrel. Ez a vidék rengeteg madár otthona. 2007-ben a Nyugat-Balkán túránkon Diával már jártunk ezen az útvonalon, de az idő megállt itt, Albánia déli vidékén, még mindig ugyanaz a rozzant komp jár át a lagúnát a tengerrel összekötő folyószakaszon.
A Butrint Nemzeti Park madártávlatból háttérben Korfu szigetével
Az újabb combos emelkedő már egyikünknek sem esett igazán jól, de szerencsére a másik oldalon már ott figyelt Ksamil, melyről gyorsan kiderült, hogy egy igazi forgalmas üdülővároska eszméletlen sok emberrel. A néptelen utak egycsapásra megteltek rozzant, Németországból valószínűleg ajándékba kapott buszokkal (ezek teljesítették a menetrend szerinti járatokat Saranda és Ksamil között), valamint rengeteg régi Mercedesessel (ezek voltak a taxik). Végre váltottunk pénzt magunknak, de itt már lehetett kártyával is fizetni, s pótoltuk égető folyadékhiányunkat. Már az első vásárlás alkalmával tapasztaltuk, hogy Albánia sajnos nem tartozik az olcsó országok közé. Kicsit az a helyzet még, mint a kétezres évek elején Horvátországban. Nincsenek igazi szupermarketek, sok-sok kis üzlet van helyettük, melyek - kihasználva a diszkont láncok hiányát - jóval magasabb árszínvonalon kínálják portékáikat. Sokan úgy gondolják, hogy minél szegényebb egy ország, annál olcsóbb. Hát ez a mítosz is megdőlt ma.
Még egy domb válaszott el minket Saranda városától, ahová már nem sokkal dél előtt sikerült begurulnunk. Peti elfelejtett sapkát hozni, ezért nyakamba vettem a várost, amíg ő pihent és sikerült neki egy jó kis albán sapit szereznem, majd közös fürdőzéssel búcsúztunk el tengerparttól. Albánia északi részén található Shengjin városáig ugyanis nem fogunk már találkozni vele utunk során.
Saranda üdülővárosa és Peti az új sapkájában
Még 2017-ben Albánia tengerparti szakaszán kerekeztünk végig a fővárosig. Szép volt, főleg a Llogara-hágó, mely a parttól több mint ezer méteres magasságba emelkedik, de ugyanakkor néhol nagyon forgalmas és zsúfolt is. Idén úgy döntöttünk Petivel, hogy inkább az ország belső vidékére koncentrálunk. Sokkal jobban érzem magam a néptelen, hegyek között kanyargó apró utakon, mintha zsúfolt üdülővárosokban kell átverekednem magam, s szívesebben mutattam meg Albánia kevésbé ismert arcát fiamnak is.
Így délután, a legnagyobb hőségben egy kőkemény, 10% feletti emelkedőn kapaszkodtunk ki a zsongó üdülővárosból. Ahogy átbuktunk a parti vonulaton, végre megszűnt a büdös és a forgalom, eltűntek a szabálytalankodó autósok, s egy hibátlan minőségű, de minimális forgalmú úton bevetettük magunkat abba a világba, ahol igazán otthon éreztem magam.
Albánia kevésbé ismert arca
Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy Albániát azért nem hálózzák be keresztül kasul a fenti képen látható, széles leállósávval rendelkező, hibátlan minőségű főutak. Bár van néhány frissen felújított szakaszuk, a hegyi utak többsége a mai napig vagy földút, vagy pedig szinte vállalhatatlan minőségű, töredezett aszfaltos förtelem. Útvonatervezésnél érdemes nagyon észnél lennünk és odafigyelnünk, ha nem akarunk olyan meglepetéseket, melyben 2017-ben is volt részem, amikor egy másodrendű főútnak jelzett szakaszon egyik pillanatról a másikra teljesen eltűnt az aszfalt, s még tolni is alig bírtuk rajta megpakolt kerékpárjainkat. Idén már nem követtem el ezt a hibát a tervezésnél..
Szerencsére hátszelünk volt, így sokkal könnyebb volt elviselni a hegyek lábáig futó viszonylag sík szakaszt. Fushë Vërri faluban pihentünk, majd nekiláttunk az első igazi hágónknak. Ami az albán hágóépítési szokásokat illeti, ők nem igazán passzonak bele a balkáni országok sorába. Romániában például nem nagyon találkozhatunk 8%-nál meredekebb dombokkal, mert amikor az utak épültek, a teherautók nem voltak képesek meredekebb szakaszokon felmenni. Máig emlékszem 1999-ben a Roman márkajú teherautók hosszú-hosszú sorára, melyek felforrt vízzel vesztegeltek a Hargitára vezető hágóút mentén.
Albánia ilyen szempontból már nyugati stílusú ország, ők Ausztriához hasonlóan nem rettennek meg a 12-14%-os emelkedőtől sem, ha a helyzet úgy kívánja. Nem kis feladatot adva ezzel nekünk, megpakolt túrakerékpárosoknak. Peti javára legyen mondva, derekasan állta a sarat ebben az embertelen hőségben.
Magára az 1174 méter magas Skarficës-hágóra már nem kellett teljesen feljutnunk, ugyanis 2022-ben átadott 1300 méter hosszú, a svájciakat is megszégyenítő minőségű alagút nagyjából 850 méteren átbújik alatta. A hegy északi oldala már árnyékban volt, így élményszámba ment az ereszkedés a hibátlan, széles tüköraszfalton. Egy forrásnál frissítettünk, majd leérve a Drnino-folyó mellé szépen ránk is esteledett. Egy szép nagy legelőn állítottuk fel sátrunkat, s figyeltük a hazafelé tartó birkanyájakat, majd a felgyúló csillagok első fényeit a hatalmas hegyekkel övezett tágas völgyben.
3. nap - 2023.08.03.
DST 106,31 km
TM 7:24:04
A mai reggel is eléggé problémás volt a reggeli beszerzése. Tepelena városa a környék legnagyobb települése, de még így sem ért meg egy normális boltra. Csupán akkora marketeket találtunk, melyekben megfordulni is alig lehet, az áruk pedig ezzel fordítottan a csillagos eget súrolja. Be kell érnünk egy szerény reggelivel, s azzal a tudattal, hogy hiába jöttünk el a turisztikailag frekventált tengerparttól, Albánia ettől még mindig drága ország.
A délelőtt során aztán becsülettel tapostuk a kilométereket északi irányba az SH4-es főút hibátlan aszfaljtán a Drino-folyó völgyében.Széles, biztonságos, kisforgalmú az útvonal, de ugyanakkor nem túl izgalmas. Szerencsére 40 km után Dames-nél elhagytuk, s egy falatnyi hepehupás úton indulunk Ballsh felé. Ahogy búcsút intettünk a biztonságos folyóvölgynek, úgy Albánia igazi arca újra visszakacsint ránk: apró falvak sok-sok emberrel, piacozással, úton kóborló állatokkal és sok-sok magányos szamárral. "Részeg vagy" - üvöltünk rá poénból ezekre az állatokra, ismervén a régi nagy mondást. A következő 20 kilométer jópár húzós kaptatót és csak néhány autóst hoz ami nem meglepő. Ennél sokkal jobban rácsodálkozunk az utat szegélyező megannyi ósdi, de működő olajkútra. Eddig nem volt tudomásom róla, hogy Albánia kőoaljban gazdag ország lenne. De sajnos, ami a környezetvédelmet illeti, azzal vannak itt bajok rendesen. Mindenfelé bűzös nyersolajszag terjeng, s az egyik tó is koromfekete színű.
Az egyik húzós kaptató után aztán végre feltűnt előttünk Ballsh városa. Délután egy óra tájékán járt már az idő, s a rekkenő hőségben úgy döntöttünk, hogy keresünk magunknak valami árnyékos helyet. Meg is találtuk a padunkat a kisváros sétálóutcáján. Így a második albán napunkon már teljesen megszokott volt számunkra az a látvány, hogy a házak jórésze nincsen befejezve. Néhol egy több emeletes épület csontváza emelkedik fölénk, de csak egy, vagy két emelet van beépítve. Rengeteg építés marad félkészen. Peti valami rendes ételre vágyott, így feltérképeztem neki a terepet, és találtunk egy jó szuvlakist. Ezt az alapvetően pálcikára felhúzott húsokból álló görög eredetű húsos étket, itt Albániában egy kicsit máshogy, az itthoni gyroshoz hasonlóan pitában, zöldségkörettel árulják. Kicsit Ázsiában éreztem magam, ugyanis amíg eddig folyamatosan panaszkodtam a drága élelmiszerárakra, addig az éttermi árak nagyon barátiak voltak. Peti rögtön be is termelt két adagot. Én pedig végre találtam egy valamire való marketet, mely talán az egyetlen megfizethető és színvonalas lánc az országban. Ráadásul az első hely, ahol elfogadták a bankkártyát is. Ezentúl, ha tehettük mindig Big Marketbe mentünk.
A félkész ház albán jellegzetesség
Délután úgy döntöttünk, hogy hallgatunk a telefonomra telepített maps.me alkalmazásra, mely eddig elég biztosan jelezte a burkolatlan utakat. Ezúttal viszont nem jött be a rövidítés, bár 15 kilométert faragtunk az eredeti tervhez képest, olyan eszméletlen dobos terepen haladtunk, hogy majdnem kiköptük a belünket. 15% emelkedő, majd ugyanennyi lejtő folyamatosan a falatnyi, egysávos kanyargó útvonalon, s a végén még egy 4 kilométer földút is a legrosszabb fajtából. Pedig hányszor megmondtam már, hogy útvonalat, csak otthon tervezz, útközben ne törd a fejed rajta! Jó lenne, a végre már betartanám a saját szabályaimat!
Így jár, aki eltér a tervektől egy kis rövidítés reményében
Már a nyugati égbolton járt a Nap, mire sikerült visszakavarodnunk a széles főútra, s megfogadtuk, hogy több ilyen hülyeségbe nem megyünk bele. Az Osum-folyó partján találtunk táborhelyet, bár horgászok, pásztorok még az esti órákban is jártak-keltek, nem volt igazán nyugalmas hely. Ráadásul Berat folyója eléggé szennyezett is, nem esett jó benne a mosakodás sem. De nem volt mit tenni, egy fárasztó nap után a békák hangos kuruttyolása közepette próbáltuk álomra hajtani a fejünket.
4. nap - 2023.08.04.
DST 99.17 km
TM 6:38:39
A kora reggel ismét bringáink nyergében köszöntött minket, célunk az alig 13 kilométerre lévő, méltán híres Berat városa volt. Ez egy oda-vissza szakasz volt (keleti irányból Albánia egyik gyöngyszemét csak földutakon lehet megközelíteni). Sok képet láttam már az "ezer ablakos városról", s már 2017-ben is sajnáltam, hogy anno nem tudtam belefűzni az útvonalba. Idén viszont Peti ragaszkodott hozzá, s én is nagyon kíváncsi voltam rá.
Berat városa megérte a kitérőt
Nagy elvárásokkal tettük meg az oda-vissza huszonhat kilométeres kitérő első szakaszát, de az ottomán műemléképületek helyett elsőre csak egy lepusztult szocreál városrész fogadott. Megreggeliztünk, majd megkerültük a várat, s végre elértük az UNESCO kulturális világörökségre joggal pályázó helyszínt is. A jellegzetes piros tetejű hófehér épületek harmonikusan nőttek fel az Osumi-folyó feletti sziklák oldalára. A domb tetejéről pedig egy ódon vár nézett le ránk. Végigtekertünk a sétálóutcán is, de az igazi élmény az volt, mikor lezártuk a bringákat és bekalandoztunk a kicsiny házak közötti macskaköves utcácskákba. Felkaptattunk egészen az ortodox Szent Mihály-templomig, mely már közvetlenül a vár alól néz le a városra egy meredek sziklapárkányról. A Nap már felforrósította körülöttünk a sziklákat, dőlt rólunk az izzadtság, ahogy kapaszkodtunk felfelé a meredek lépcsőkön, de a kilátás minden megszenvedett métert megért. Berat varázsa innen fentről volt igazán érzékelhető. Visszatérve átsétáltunk még folyó túlsó felére, hogy onnan mégjobb képet kapjunk a várról és az alatta elterülő sok-sok fehérre meszelt házikóról, majd egy ódon kőhídon (Gorica-híd) visszatértünk és folytattuk az utunkat nyugati irányban azzal a tudattal, hogy tényleg megérte ez az egész délelőttöt magában foglaló kitérő.
Nem csak kívülről, hanem belülről is rendezett
Berat városa után gyorsan tudatosult bennünk, hogy az ország keleti részére jellemző vad és néptelen hegyek és folyóvölgyek után szép lassan elérjük a középső laposabb és sűrűbben lakott vidékeit. A laposabb vidéken ugrásszerűen megnőtt a népsűrűség, sok szegényes kis falun és városon vezetett át az utunk, s a forgalom is egyre nagyobb lett. Kucova különlegessége az volt, hogy egy hatalmas kohó épült a város kellős közepére, s – bár úgy néz ki, hogy ma már nem használják – mégsem bontották el, jelenleg egy zöld park és egy játszótér van a közvetlen környezetében. Apró, dimbes-dombos utakon haladtunk a nap további részében s Cërrik városának főterén sziesztáztunk. Délután még átvergődtük magunka a forgalmas Elbasanon, Albánia negyedik legnépesebb városán, s egy jó kis szuvlakival készítettük fel magunkat a ránk váró megpróbáltatásokra. Elbasan és Tirana között ugyanis egy magas hegylánc húzódik a nyolcszáz méter magas Krabba-hágóval. Szerencsénkre autópálya is épült a két város közé, így mi békében kaptathattunk fel a szinte teljesen forgalmatlan hágóútra.
Mindketten nagyon élveztük az esi hágómászást
Igazi kanyargós, látványos útvonalat hozott a mászás, a meleg ellenére élveztük minden méterét, s végre egymás mellett haladva jókat beszélgettünk. A hágó mellett egy kis étteremnél ért minket utol az este, a kútból vizet tudtunk vételezni, így megfürödtünk és elkészítettük a vacsoránkat. Egy kihalt épület mellett állítottuk fel a sátrunkat, mely eltakart minket a többi lakóépülettől. Meglepő módon volt áram a konnektorban, így fel tudtuk tölteni eszközeinket. Mozgalmas, szép nap volt a mai.
5. nap - 2023.08.05.
DST 112,45 km
TM 6:21:26
Sajnos már a tegnapi nap tudomásunkra jutott, hogy jelentős időjárás-változásnak nézünk elébe. A kánikulai hőségnek sajnos vége szakad, s a következő napok nagy mennyiségű csapadékkal táplálják majd a kisárgult balkáni vidékeket. Szerencsére még a reggeli órákban szárazon le tudtunk gurulni a vonulatról, de a távolban már megjelent a szürkeség, s tudtuk, hogy előbb-utóbb szükségünk lesz az esőkabátra. A forgalmas elővárosok után elsőként a Nemzet Mártírjainak Temetőjéből néztünk le az albán fővárosra. Ez a műemlék pontosan a belváros fölé épült a dombra így jó volt a kilátás. Tirana kétszer négy sávos sugárútját újonnan épült felhőkarcolók szegélyezik. Bevallom, kicsit Kaukázus feelingem lett itt kerekezve, hiszen Örményországban és Azerbajdzsánban tapasztaltam, hogy egy mintaszerű fővárost építettek, s ezzel próbálják leplezni az ország szegény mivoltát. Bár jobban belegondolva Tádzsikisztánban és Kazahsztánban is ez a helyzet. Tirana is bőven beleillik ezen kirakatfővárosok sorába. A külváros düledező vagy éppen félkész épületei köszönőviszonyban sem lehetnek az itt tapasztalt luxussal.
Megérkeztek az esőfelhők Tirana fölé
Az eső szép lassan eleredt, így Petit beküldtem a föld alatti bunkermúzeumba (Albánia a bunkerek országa), én azért nem mertem otthagyni a gépeket a város közepén. A föld alatti élmények után a főtérre hajtottunk. Tirana a Hősök terékhez hasonló méretű főtérrel büszkélkedhet. Petinek szóltam, hogy gyorsan szálljon le, mert így vizesen biztos baromira csúszósak lehetnek ezek a hatalmas, sima, fehér márványlapok, melyek a teret alkották. Jó is volt a megérzésem, mert két percen belül két bringást dobta ki maga alól a járművét. Az eső egyre jobban rázendített, így nem volt mit tenni, elindultunk tovább nyugati irányba. Hamar elhagytuk a vonalzóval szerkesztett sugárút mentén húzódó ultramodern városnegyedet, s ismét romos házak és nagy forgalom közepette verekedtük ki magunkat az esőtől tocsogó, sáros, hepehupás utcácskákon.
Belül rendezett és nyugodt, kívül eszméletlen kaotikus - mint egy igazi ázsiai főváros
Az 1-es számú főutat elérve a forgalom katasztrofálissá fokozódott, embertelen és végeláthatatlan kocsisorok mindkét irányba. Elbasanhoz hasonlóan itt is készül az autópálya, azonban a fővárostól egy 24 kilométeres szakasz még hiányzik. Nem igazán volt más alternatívánk, így mi is maradtunk a főúton, s küzdöttünk a reménytelenül araszoló autósokkal és a mély pocsolyákkal. Megkönnyebbült pillanat volt, mikor végre megszabadultunk a forgalomtól, s újra falvakon keresztül kanyaroghattunk a mellékúton. Rövid pihenő után egészen Lesha városáig tekertünk egyfolytában, majd bedobtunk egy kis gyorskaját és meg sem álltunk a tengerparti Shëngjin üdülővárosáig. Jót nevettünk magunkba, ilyen névvel simán egy kínai kikötővárosnak is eladhatná magát a hatalmas szállodakomplexumokkal és homokos plage-zsal rendelkező, de egyébként igénytelen Albán település. A kikötői öböl után kezdődik az ország egyik leghosszabb homokos partvidéke, ide fészkeltük be magunkat éjszakára. Bár nem igazán szeretnem az effajta végeláthatatlan fövenyt, mert egyrészt nem tesz jót a bringáknak, másrészt pedig szinte levakarhatatlan a bőrről, mos nem nagyon volt más lehetőségünk. Estére kitisztult az idő, s sokan jártak-keltek a naplementében úszó partvidéken. Természetesen mi is fürdéssel zártuk ezt a szép hosszú a napot, mely megtett távra Peti egyéni csúcsát jelentette
6. nap - 2023.08.06.
DST 105,57 km
TM 6:42:04
Éjszaka komoly vihar érkezett a tenger felől, dörgött, villámlott, csapkodta a védtelen sátrunkat rendesen, de szerencsére nagyobb bajunk nem történt. Reggel már napsütésben fogyasztottuk reggelinket Shëngjinben. Brutális kontrasztok ezek, egyik pillanatban a végtelen kék tengert nézed, a tökéletes, sorba rendezett napernyőkkel a hibátlanul tiszta fövenyszőnyegen, a következőben a rühes kutyákat, ahogy épp fosztorgatják az útmenti kukákat a pocsolyákkal borított mocskos, hepehupás út mentén. Mint ahogy a sokemeletes luxusszállodákat elvagyva a mocsáron átvezető kis út igénytelen fabódékkal és azok egyszerű lakóival. Albánia két arca folyamatosan jelen volt mindenütt.
Shëngjin szebbik arca
Az üdülőváros után végleg búcsút intettünk az albán Adriának. 50 kilométer maradt még az országból, melynek első felét egy néptelen mellékúton, a második felét viszont újra egy eszmletlenül forgalmas főúton teljesítettük. Az ember azt várná, hogy nyugati irányba haladva, közeledünk a civilizációhoz, elvégre a nyugati turisták hada is innen érkezik meg az országba. Albániában viszont fordítva mennek a dolgok. A keleti országrész széles, tükörsima útjai után itt, ahol tényleg van forgalom semmilyen infrasruktúra nincs. Elképzeljük a szerencsétlen autósokat, akik Németországból, Hollandiából vezettek idájig, mekkora csalódás lehet nekik ez a gyökkettes tempó a fővárosig.
Még tettünk egy rövid kört Shkodra városában is, bár ne tettük volna. A város lepusztult, tele van fura alakokkal, koldusokkal, kéregető kisgyerekekkel, szabályosan rosszul éretzük benne magunkat. Mindazt a nyomort és ázsiai körülményket, amelyeket előzetesen gondolunk Albániáról, megkaphatjuk ebben az egy városban.
Ez a híd Shkodra nyomornegyedébe vitt át minket, nem sokat időztünk ezen a helyen
Közvetlenül a határállomás előtt álltunk meg sziesztázni. Találtunk ingyen wifit is, így végre tudtunk az otthoniakkal beszélni. Érdekes volt ez a pár nap, mert Tiranáig semmi bajunk nem volt Albániával, a fővárostól a határig tartó szakasz pedig szívesebben elfelednénk.
Délután már Montenegró fogadott minket a maga nyugodt, hegyes valóságával. Mire elértük az országot, Peti már tudta mire számíthat. Montenegrónak ugyanis nem a forgalmas tengerparti, hanem a végtelenül nyugodt és vadregényes hegyi arcát akartam láttatni. Így már az első öt kilométeren elhagytuk az Ulcinjba és Barba vezető főutat, s nekiindultunk a Vidikovac-hágónak. Ez a 480 méteres vonulat választja el az Adria partvidékét a Shkodrai-tó víztükrétől. A Balkán legnagyobb tavának déli oldalán futó - túrakerékpározás szempontjából szinte tökéletes - egysávos útvonalhoz a 2007-es montenegrói túránk alkalmával már volt szerencsém. Ma délután azonban - a vonulat felől érkező sötét felhők és és a lemenő Nap sugrainak kombinációja - egészen különös hangulatot kölcsönzött ennek az egyébként is varázslatos vidéknek.
A Shkodrai-tó jó 300 méteres magasságból tárult elénk
"De hol fogunk itt táborozni?" - merült fel bennünk a kérdés, miközben már jóideje kanyarogtunk a meredek oldalba vájt, forgalmatlan utunkon. Az fel sem merült bennünk, hogy hosszas gurulás után leereszkedjünk a tó partvidékére, valamelyik kínálkozó földúton, hiszen tudtunk, hogy holnap enélkül is combos nap vár ránk. A Livari kilátó mellett egy apró kempinget találtunk, kedves tulajdonossal és néhány hasonszőrű túrabringás arccal, de mikor megtudtuk, hogy 20 euróba kerülne a szállás kettőnknek, gyorsan odébbáltunk. Végül Donji Murici falu felett egycsapásra megoldódott minden gondunk. Az út mellett egy ciszternát, s kevéssel alatta egy viszonylag sík, füves placcot találtunk, így egész este gyönyörködhettünk a sátrunkból a sötétségbe boruló, apró szigetekkel tarkított Shkodrai-tóban.
Tökéletes és ingyen van. Az eddigi leglátványosabb táborhelyünk a túrán (ekkor még nem tudtuk, hogy ez csak holnapig marad érvényben).
7. nap - 2023.08.07.
DST 93,33 km
TM 7:32:14
Túránk hetedik napján sajnos visszatért a mediterrán ciklon, s már reggel is szomorú esős időben kezdtük meg az a felettébb dombos szakaszt, ami Virpazarig és a reggeliig várt ránk. Locsogott az eső, miközben a bolt előterének árnyékából figyeltük, hogy a shkodrai csónakozást kínáló cégek hiába várakoznak a kuncsaftokra. Mindenki reménykedett a jobb időben! "A mai nap lesz a túra kirányszakasza" - osztottam meg Petivel ezt a jelentéktelennek tűnő, de mégis fontos információt. Innen ugyanis Rijeka Crnojevicáig még egy hosszú kaptató vár ránk, majd 700 méter szintemelkedéssel a lábunkban szinte tengerszintről indunk majd neki a Lovcén majdnem 1600-a s magaslatának. 80 kilométeren így majdnem 2500 méter szintemelkedés vár majd ránk ezen a szép esős napon. Feltéve, ha a viharok "megengedik", hogy egyáltalán nekiindulhassunk a délutáni hegyes szakasznak.
Rijeka Crnojevica előtt stabilizálódott egy kicsit az idő, még a napocska is kisütött, ahogy kanyarogtunk a roppant változatos zöld vadonban. Crnojevica 2007-ben még egy eldugott kis falucska volt, mára már egy felkapott turistaparadicsom lett. Itt is legalább öt cég hajói sorakoznak mára az öreg híd mellett készen arra, hogy kalandvágyó utasaikat kivigyék a lomhán kanyargó folyón a Shkodrai tóra. Csodálatos szeglete ez ennek az apró, de természeti kincsekben bővelkedő országnak, de sajnos az utóbbi 15 évben a tömegturizmus szele nemcsak a tengerpartot, hanem ezeket a korábban szinte ismeretlen gyöngyszemeket is utolérte. Áldom a sorsot, hogy én még a maga természetes szépségében körbejárhattam Montenegrót a kétezres évek elején.
Rijeka Crnojevica öreg hídja a turistahajók garmadájával
Rövid pihenő után nem maradt más feladat, ki kellett kapaszkodnunk a szűk folyóvölgyből, első körben a nagyjából 700 méteren található Cetinje városáig. Megrekedt a fullasztó, párás meleg a zöld színben pompázó meredek vonulatok között. Érdekes, hogy amíg Horvátországra és Albániára inkább kopottas, sárgás - igazi mediterrán - hegyoldalak jellemzőek, addig itt Montenegróban még a nyár derekán is a zöld szín az úr. Éhesen, szomjasan értük el a helyi kis Voli marketet. Ami az árszínvonalat illeti, Montenegró sokkal barátságosabb ország, mint szomszédai, így nem volt akadálya a kiadós ebédnek. Koradélután újabb esőzóna ért utól minket, rövid idő alatt brutális mennyiségű csapadék zúdult a városra. S, habár utána újra előbújt a napocska, elég sok kétellyel tekintettem fel a Lovcén-hegy felhőkoszorúba burkolózó magaslatára. Végül egy kis wifi segítségével csak sikerült meghozni a nagy döntést: nem kerüljük ki a hegyet, megbirkózunk vele.
Nekivágtunk a hosszas szerpentinnek, a hegyoldalban még mindenhol csobogott lefelé az ár, de az egyre kékülő égbolt jó előjel volt. Mire az erdőhatárra értünk már stabilan jó idő fogadott, s hívogatóan magasodtak fölénk a korpár hegycsúcsok. Ez a szakasz kimaradt a 2007-es Montenegró körtúrából (már akkor éreztem, hogy hiba volt kihagyni), de 2014-ben a Podgorica maratonról hazafelé tartva könnyű versenybicajokkal jutottunk fel ide, de csomagos túrabringával a mai volt az első és eddig egyetlen kísérlet. Ami Petit illeti egy pillanatig nem volt gond, nagyon jó tempóban gyűrtük magunk alá a kilométereket.
A késődélutáni órákban érkeztünk meg az 1657 méteres Jezerski-hegy alatt található kis parkolóba. Innen hosszú lépcsősor indul a hegy gyomrán át Njegosi mauzóleumáig. A misztikus kinézetű építmény különös történettel rendelkezik. II. Petar Petrović-Njegoš 1813 és 1851 között élt. Ő volt a leghíresebb montenegrói költő, filozófus, Montenegró püspöke. Még életében egy kis kápolnát épített a Jezerski hegy tetejére. Kívánsága az volt, hogy a saját kápolnájába temessék el. Bár a világháború idején a kápolnát egy találat megsemmisítette, mára újjáépítették, s azóta is erről a szép magas csúcsról "néz le" erre a csodálatos országra.
Páratlak kilátás nyílik ugyanis a hegyről, alattunk mélyen Cetinje házai piroslanak, másutt mindenhol zöld vonulatok uralják a látóhatárt. Viszont az Adriai-tenger és a Shkodrai-tó innen nem látszik, s még az alattunk mélyen elterülő Kotori-öböl is a sziklák szorításában vár arra, hogy megpillanthassuk.
A mauzóleum egyszerű épülete a Lovcén tetején
Már épp megkezdtük volna a gurulást az alkonyi fényekbe boruló hűvös hegyek között, mikor egy ismerős arc köszöntött ránk. Peti egyik osztálytársának családja épp itt nyaralt a Kotori-öböl partvidékén, s valamilyen különös véletlen folytán ők is ezt az esti időpontot válaszották a lágotagásra. Hát sok esély nem volt rá, hogy a szünidő közepén, ilyen távol az otthontól összefusson a két srác, épp ezért nagyon megörültek egymásnak.
Báran engedtük a bringákat a hibátlan, nemrég felújított tüköraszfalton, így rohamléptekben közeledtünk a Kotori-öböl partvidékéhez. De pontosan tudtam, az nem jó nekünk, ha most nagyon lemegyünk, hisz nagyon felkapott és forgalmas vidéke ez az országnak, ott lent biztos nem találunk majd nyugodt szálláshelyet. De azt nem gondoltuk, hogy ekkora szerencsénk lesz. Nagyjából 900 méteres magasságban, egy apró sziklapárkányra lettem figyelmes, melyet az út egy alagúttal került el. Felfedeztem egy apró ösvényt is, ezen keresztül sikerült felszerelésünket és bringáinkat odajuttatni és a közeli forrás vizéből pedig főzhettünk és meg is tudtunk fürödni. Eszméletlen látványos volt, így majdnem egy kilométeres magasságban, közvetlenül Kotor városa felett sátrazni.
A túra leglátványosabb táborhelye magasan a Kotori-öböl felett
Nem győztünk betelni a látvánnyal. Hosszasan figyeltük, hogy a hatalmas szállodahajó hogy hagyja maga mögött a szűk szorosokat, miközben a városok fényei sorra gyúltak fel alattunk a norvég fjordokat megszégyenítő tengeri folyósórendszer mentén.
8. nap - 2023.08.08.
DST 86,4 km
TM 4:51:47
A tegnapi nappal a túra nehezét magunk mögött tudtuk. A nyolcadik napra már csak egy hosszú, nagyjából húsz kilométeres szerpentines ereszkedés, és egy könnyű, de forgalmas öbölmenti szakasz maradt. Kotorban találtunk egy jó pékséget, s ismét tapasztalhattuk, hogy a montenegrói péksütemények párjukat ritkítják. A városban már mindketten jártunk korábban, de egy gyors városnézést azért tettünk az várfalakkal körülvett, zsúfolt óvárosban. A koradélutánt egy strandon töltöttük pihenéssel, fürdéssel. A napokban leesett tekintélyes mennyiségű eső nem keveredett össze rendesen a sós tengervízzel, így az öböl felszínén lévő 4-5 cm édesvíz hideg, az alatta lévő sós tengervíz viszont meleg volt. Utoljára Erdélyben a Mogyorósi-tóban fürödtem hasonló körülmények között. Érdekes élmény.
Az utolsó kilométereket a Kotori-öbölben Herceg Novi forgalmas sétányán tettük meg
Az esti órákban egy kiadós vásárlás és fagyizás után hagytuk magunk mögött a Kotori-öböl végül már túl intenzív, zsúfolt és forgalmas üdülőparadicsomait, s a hosszú kocsisort megelőzve pillanatok alatt átjutottunk Horvátországba. Kicsit aggódtam a táborhely miatt, de végül nem lett gond, szuper helyet sikerült találnunk a Konavocica-folyó mentén egy horgászhelyen. Saját asztalunk volt, s jót csobbantunk a folyó kristálytiszta vizében.
9. nap - 2023.08.09.
DST 73,37 km
TM 4:32:20
Reggel jó hangulatban indultunk el Dubrovnik felé, mely már alig 40 km távolságban volt táborhelyünktől. Útközben megálltunk a reptérnél, remélve, hogy minap érkeztek ide túrabringások, s talán hátrahagyták a dobozaikat. Az utóbbi években egyre nehezebb feladat beszerezni ezeket a bringaszállításra alkalmas dobozokat, nagyon sok kerékpárbolt már meglátta az üzletet a lehetőségben, s nem adják oda ingyen, baráti alapon dobozaikat, mint korábban. Ráadásul nem is keveset 6-10 ezer forintot kérnek dobozonként. Dubrovnik viszonylag kicsi város, mindössze két bringabolt van, tudtam hogy könnyen bajba kerülhetünk, ha nem sikerül találnunk dobozokat.
Sajna kint a reptéren nem találtunk semmit, így folytattuk utunkat a városba a dombos és forgalmas főúton. Most harmadszor érkeztem a dalmát városba, de mindig ezt tapasztaltam: amilyen szép, pont olyan zsúfolt és forgalmas ez az erődváros.
Sajnos beigazolódott a félelmem, az egyik bringaboltban nem kaptunk dobozokat, a másikban borsos áron kínálták őket. Az Intersportban tettem még egy próbát, ott kaptunk két kis, gyerekkerékpár méretű dobozt. Ha ló nincs, jó lesz a szamár is, gondoltam. Ám most jött csak az igazi feketeleves, ki kell lavíroznunk az innen 20 kilométerre található légikikötőbe egy szűk, dombos, kétsávos, és eszméletlenül forgalmas főúton. Azt előre tudtuk, hogy az autósok ma nem fognak szeretni minket.
Dubrovnik a város előtti domb tetejéről
Peti most járt először a városban, így persze nem maradhatott ki a városnézés sem. Amíg végigjárta az óvárost, én a bringákra vigyáztam, esélytelen lett volna másképp megoldani. Visszafelé még csobbantunk egyet a kellemesen meleg tengerben, s a késő délutáni órákban érkeztünk vissza a reptérre. Neki is láttunk a csomagolásnak, ám ekkor láttam, hogy az egyik beugróban mégis lapul itt két nagyobb méretű doboz. "Hát ezért küzdöttünk egész nap?" - szakadt ki belőlem a megkönnyebbült sóhaj. De jó lett volna, ha már reggel sikerül egy kicsit jobban körülnézni!
Este fél 9-kor indult gépünk, s bő egy órai repülés után landoltunk Bécsben. Gyorsan összedobtuk a gépeket, s még egy jó órát tekertünk a schwechat-i éjszakában, mire sikerült nyugodt táborhelyre lelnünk. A száraz mediterrán éjszakák után, igazi párás, hűvös éjszaka fogadott a Duna mentén.
10. nap - 2023.08.10.
DST 51,88 km
TM 2:29:15
Kora reggel indulva jó tempóban sikerült magunk mögött hagynunk Ausztriát, majd egy rövid szlovákiai tartózkodás után meg is érkeztünk Rajkára.
Innen vonattal utaztunk tovább Győrig. Peti Pápa, én pedig Budapest irányába folytattam az utamat.
