A 2024-es év ismét egy ultratávú kihívást hozott. A Magyarország Hegyei Kihívás lényege végigtekerni hazánkon úgy, hogy közben az összes hétszáz méternél magasabb hegy csúcsát érintsük. A túra hosszából és jellegéből adódóan csak a háromnapos pünkösdhétvége jöhetett szóba. Végül 68 óra és 40 perc alatt sikerült teljesíteni a 822 kilométeres és nagyjából 10 ezer méter pozitív szintemelkedést tartalmazó útvonalat.
2024. május 17-20.
Magyarország Hegyei Kihívás
Útvonal:
|
Sátoraljaújhely - Nagy-Milic, Zempléni-hegység (895 m) - Miskolc - Felső-Borovnyák, Bükk (945 m) - Kőrös-bérc, Bükk (956 m) – Eger - Kékestető, Mátra (1014 m) - Péter-hegyese, Mátra (976 m) - Salgótarján - Karancs, Cserhát (725 m) - Balassagyarmat - Nagy-Hideg-hegy, Börzsöny (864 m) - Visegrád - Dobogókő, Visegrádi-hegység (699 m) - Pilis-tető, Pilis (756 m) - Piliscsaba - Bicske - Bodajk - Zirc - Kőris-hegy, Bakony (709 m) - Pápa - Sárvár - Írott-kő, Kőszegi-hegység (884 m) - Rohonc - Szombathely |
A túra legfontosabb adatai:
- Végső táv: 822 km
- Indulás: 2024.05.17 (péntek) 20:00
- Érkezés: 2024.05.20 (hétfő) 16:40
- Teljes menetidő: 68 óra 40 perc (11,97 km/h átlagsebességgel)
- Alvással töltött idő: 9,5 óra
- Szintemelkedés: 9730 m (kb.)
Egyéb feljegyzések:
- péntek estétől szombat estig letekert táv 334 km
- második nap letekert táv 295 km
- harmadik nap letekert táv: 193 km
Az útvonal térképe:
a részletes, nagyítható térképhez kattints a képre
A túra résztvevői:
- Puskás Zoltán
- Puskás Csaba (Eger - Karancs)
- Puskás Péter (Eger - Karancs)
- Kustán Klaudia (Eger - Karancs)
A túra részletes leírása
A kavicsos, rázós földút beleveszett a végtelen sötétségbe. Kimért tempóban próbálom felmérni az ideális nyomsávot, ám fejlámpám fénykörét felfalja a sejtelmes köd. Párás, nehéz levegő vesz körül, a délutáni kiadós csapadékot még nem igazán tudta elnyelni az erdő zöldje. Megrezzen a bozót, éles szempár villan, ahogy odakapom a fényt, egy kecses szarvas iramodik meg. Az úton kövér varangyok, éticsigák garmadája élvezi a számukra ideális páratartalmat, nagyon oda kell figyelnem, hogy ne üssek el egyet sem. Látszólag egyedül tekerek, a kaland viszont már most velem van. Érzem a jól ismert a bizsergést, ahogy haladok felfelé Füzérről a Nagy-Milic csúcsára az éjszaka magányában. Minden hegy meghódítása új élmény volt, hatalmas távlatokat nyitott, de amire most vállalkoztam, az minden eddigi vállalásaimon messze túlmutat. Meg fogom hódítani Magyarország hegyeit a következő 70 órában. Az összeset, szép sorjában.
Még kétezertizenkilencet írtunk mikor megszületett fejemben egy őrült ötlet. Alig pár hét telt el, hogy hazaértem a Kerékpárral Keresztül Magyarországon elnevezésű bringás projektről, melynek keretében 42 óra és 38 perc alatt eljutottam bringám nyergében az ország legnyugatibb pontjáról a legkeletibbre. Pörgött az agyam, s azon járt az eszem, hogyan lehet ezt a nettó őrültséget még tovább „űberelni”. Gyermekkorom óta szeretek hegyvidékeken tekerni, így hamar kitaláltam, hogy a következő ultratávú bringatúrámba belecsempészek néhány csúcsot is. 2018-ban, első ötszáz kilométernél hosszabb ultrámon már eljutottam az Írott-kő csúcsáról az Országos Kéktúra másik végpontjáig, Hollóházáig (Kerékpárral a Kéktúra nyomában). Ekkor még próbáltam elkerülni a nagyobb hegyeket. Most nagyjából ugyanezen az útvonalon terveztem haladni, de úgy hogy közben fel is tekerek Magyarország hegyeire.
Na de ez már tényleg túlmegy minden ésszerűség határán, s nem is lehetne egy lendülettel teljesíteni! Jó, akkor nézzünk valami konkrétabbat. Az általános iskolás földrajz tankönyv szerint azt a magaslatot nevezzük hegynek, amelynek csúcsa ötszáz méternél magasabb. Ugyanitt írják, hogy Magyarországnak két nagyobb hegységrendszere van: a Dunántúli- és az Északi-középhegység, valamint az ettől teljesen különálló Mecsek. Nem egy Alpok igaz, de távban rettentő sok lenne mindezt bejárni. Több mint ezer kilométer. Olyan kihívást szeretnék, mely maximum 3 nap alatt teljesíthető, hisz hétköznapokon nem tudok elszakadni. Így végül úgy döntöttem, hogy magasabbra teszem az alsó határt, s célba veszem Magyarország összes olyan különálló hegységét, melynek legmagasabb csúcsa hétszáz méteres magasság felett van. Na így, már sokkal könnyebb tervezni: rögön kiesett a Mecsek, mely távban elérhetetlen, a Gerecse, melyet nagyon szeretek, de bitang rossz út vezet fel rá. Célom minden hegységben, hogy lehetőleg a legmagasabb csúcsra jussak fel, ettől csak akkor térek el, ha a főcsúcs országúti kerékpárral olyan plusz időráfordítást jelentene, mely nagyban megnövelné a túra idejét, ekkor alternatív megoldásként egy másik – hasonló magasságú – csúcsot választok. Ezzel az opcióval mindössze kétszer éltem: egyszer a Bükkben, ahol a Szilvási-követ, valamint a Börzsönyben, ahol a Csóványost ítéltem kifejezetten megközelíthetetlennek. Az előbbiben a fennsíkról két – aszfaltos úton megközelíthető – kilencszázas csúcsot, az utóbbiban pedig a méltán népszerű, s kavicsos szervízúttal rendelkező Nagy-Hideg-hegyet választottam. A legmagasabb hegységünkben, a Mátrában pedig a Kékestető mellett bevállaltam még a Galyatetőt is.
Korábban az összes hegyen jártam már, igaz a Karancson és a Nagy-Milicen még csak egyszer, s akkor is gyalog. A többi csúcsot már többször meghódítottam bringám nyergében is, így nagyjából ismertem az útviszonyokat, a meredekségeket, s nagyjából tudtam, hogy mi vár rám. De azt elképzelni sem tudtam, hogy milyen érzés lesz 750 kilométerrel a lábamban feltekerni a hőn szeretett „alma máterem”, Kőszegi-hegység legmagasabb csúcsára.
Nagy-Milic (895 m)
Zempléni-hegység
2024. május 19. 22:30
Megtett táv: 34,2 km
Fejlámpám fénykörét követve gyorsan haladok a szűk ösvényen. Bringámat a Lászlótanyáig tartó aszfaltos út végétől nagyjából 300 méterre hagytam az erdőben, innen gyalog már gyorsabb lesz oda és vissza. Olyan szabályt ugyanis nem szabtam magamnak, hogy bringával kell feljutnom az összes csúcs tetejére. Párás, sötét az erdő, a délutáni eső után, szinte harapni lehet a levegőt. Magyarország legészakibb tájain járok, talán az egyik legelszigeteltebb hegységben. „Vajon átjárnak ide a medvék Szlovákiából?” – fut át fejemen ez a rémisztő gondolat. Próbálok inkább a feladatra koncentrálni, gyorsan meglelni a csúcsot és húzni tovább nyugatnak. Hosszú út áll még előttem Magyarország nyugati határvidékéig.
Alig két és fél órája indultam az innen mindössze 34 kilométerre található Sátoraljaújhely városából. Régen jártam már itt, de mégis minden ismerősen köszöntött rám. Szeretem ezt a várost itt a hegyek és az Alföld találkozásánál. Kicsi, barátságos, de mégis minden megtalálható benne, ami kell. Sok régi élmény, érzés ébred újra bennem, ahogy áttekerek a főtéren, majd kitekerek a kalandpark mellett és végre farkasszemet nézhetek az első kihívással. A Milic már ott várt rám a lenyugvó Nap fényében.
Békés és nyugodt minden. Alig jön néha egy-egy autó, így a göröngyös bicikliút helyett inkább vele párhuzamosan futó főutat választom. Szép lassan leszáll az éj. Ej, de milyen hosszú lesz! Nagyon messze van még az a perc, amikor végre álomra hajthatom a fejem. Az út eleje mindig csupa bizonytalanság: hogy leszek egy nap, két nap múlva? Mennyire fog fájni? Hogy fogom viselni fejben ezt az egész megpróbáltatást? Egyáltalán képes vagyok rá? De válaszok nincsenek, ezek majd az út során érkeznek meg szép sorjában. Most még megvan az összhang, lágyan suhan a bringa a hűvös éjszakában. Minden pedálfordulattal közelebb a célhoz, most már csak erre szabad gondolnom, semmi másra. Pontosan tudom milyen törékeny ez a harmónia, s minden erőmmel, minden tudásommal, tapasztalatommal arra kell törekednem, hogy ezt minél tovább fenntartsam. A kis zempléni falvak fényei halványan pislákolnak, sehol egy ember. Most csak én vagyok és az út, mely vezet valahová. Még nem tudom, hogy meddig jutok el, de abban biztos vagyok, hogy ez az út vezet el önmagamhoz.
A szépen kivilágított füzéri vár már messziről szemez velem a hegytetőről. Utoljára a COVID éveiben jártam erre sokszor. Mikor bezártak minket kis hazánkba, s újra gyerekek lehettünk. Nem álmodhattunk nagyokat, kénytelenek voltunk a kevesebbel beérni. S hamar rájöttünk, hogy milyen igaz a mondás: „a kevesebb néha több”. Soha nem gondoltam volna előtte, hogy egyszer az életben végig fogom járni az Országos Kéktúrát. „Nincs erre időm” – szajkóztam. A lezárás éveiben olyan eldugott helyekre juthattam el, melyek különben biztosan kikerültek volna a látókörömből. Rengeteget túráztam, terepfutottam, s a korlátozások ellenére valahogy pont ekkor éreztem igazán szabadnak magam. Lazultak a kötöttségek, a kontroll, nem volt monoton munkába járás, minden nap ugyanaz az unalmas verkli, mely felőrli az álmokat, a kreativitást. Amíg fél világ azon sírt, hogy milyen rossz és milyen félelmetes ez a világjárvány, én ezekben az években egy kicsit újra élhettem fiatalkoromat.
Ezek a gondolatok jártak fejemben, míg el nem értem az első földutas szakaszt. Kétszer is jártam már itt, de mindkétszer világosban, s a másik irányból. Hamar beszippantott az erdő sötétje, a magány egy cseppnyi félelemmel fűszerezve. Néhányszor lekényszerültem a nyeregből a meredekség és az útviszonyok miatt, de így is a vártnál gyorsabban haladtam. Hamar átértem a Bodó-rétre, innen ismét hibátlan aszfalt fogadott. Hatszáz méter felett jártam már, s tudtam, hogy hamarosan meglesz az első csúcs az éjszaka sötétjében.
Nagy-Milic - Magyarország legészakibb pontja - az éjszaka sötétjében
Felső-Borovnyák (945 m)
Bükk-hegység
2024. május 20. 6:44
Megtett táv: 133,8 km
Ködös, szomorkás reggel köszöntött rám ezután a végtelennek tűnő éjszaka után. Az imént hagytam el Bánkutat, s megkezdtem a végső felkapaszkodást a Bükk-fennsík fölé magasodó Felső-Borovnyák 945 méteres csúcsára. Ez ugyan némileg alacsonyabb, mint a 961 méteres Szilvási-kő, mely nem is olyan régen, 2014-ben lett a Bükk legmagasabbja. Korábban majdnem egy évszázadig a 958 méteres Istállós-kő viselte ezt a címet, egy pontatlan mérési adat miatt. S, hogy mi okozta ezt a totális káoszt? Talán az, hogy hazánk legnagyobb átlagmagasságú hegysége számos kilencszázas csúccsal rendelkezik, melyek mindössze néhány méterrel térnek el egymástól. Többször részt vettünk az elmúlt években a Bükk 900 kihíváson, ami arról szól, hogy Bánkútról indulva 20 db ilyen kilencszázas csúcsot kell begyűjteni tetszőleges sorrendben és útvonalon. Néhányra nem is vezet fel rendes út. Most azonban nem volt időm kövezetlen turistautakon bolyongani, s a sár miatt valószínű nem is nagyon tudtam volna. Helyette két – aszfalton megközelíthető – kiencszázast néztem ki magamnak. A Bánkúthoz közeli Borovnyákra lokátorállomás épült, ezért kapott aszfaltos utat az oldalába.
Százhuszonöt kilométert suhantam az éjszakában. Ez volt a túra talán legkönnyebb szakasza. Végig jó minőségű aszfalton tekerhetem forgalom nélkül. A Milicről lefelé egy rövid zápor megkínált, de Kékeden már megszabadulhattam esőkabátomtól. Emlékezetes szakasz volt ez, hiszen az első ultrám utolsó kilométereit tekertem itt. Akkor nagyon megkínzott ez a dimbes-dombos terep, most friss lábakkal könnyedén suhantam keresztül rajta az éjszakában. Autók nem nehezítették utamat, állatok viszont bőven akadtak. Egy vörös szemű nyulacska teljesen megzavarodva futott szembe velem az út szélén, csak az utolsó pillanatban sikerült elkerülnünk az ütközést. Gibárton álltam meg tíz percre egy kis energiapótlásra, ettől eltekintve folyamatosan tekertem Miskolcig.
A nagyváros utcáin hajnali négykor néhány rosszarcú ember kivételével nem nagyon volt mozgás. A Bükk koronája viszont felhőbe burkolózott és néhány villámlás is figyelmeztetett a közelgő viharra. Egy buszmegállóban vészeltem át az égi áldást. Pontosan hajnali ötkor értem fel Lillafüredre, s megkezdtem második kaptatómat. Két hete Ausztriában, a Wechsel-hegységben tekertem 230 kilométert 3800 méter szinttel felkészítés gyanánt, s ebből tudtam, hogy az első nap valószínű még nem lesz gondom az emelkedőkkel. Ezt a Bükk is igazolta, szép, egyenleges, kíméletes tempóban gurult fel rá a bringa. Csupán a napfelkelte utáni szokásos álmosság uralkodott el rajtam, ezt egy koffeines energiazselével próbáltam ellensúlyozni.
Kőrös-Bérc (954 m)
Bükk-hegység
2024. május 20. 7:35
Megtett táv: 172,6 km
A Bükk legmagasabb része egy 750-800 méteres átlagmagasságú fennsíkból áll, melynek peremén, akárcsak egy vulkán kalderáján körös-körül emelkednek a 900-as csúcsok. Ezt hívják a „Bükk koronájának”, s egy koronával jelzett turistaút is körbefut rajta. Persze karszthegység lévén köze sincs a vulkanikus tevékenységhez. A Borovnyák után rövid gurulással értem el a Nagyrétet, a fennsík szívét. Felsejlettek bennem a régi emlékek, első hátizsákos Bükk-túránktól kezdve a sok-sok téli gyalog- és tavaszi bringatúráig. Úgy érzem a Bükk lett a kedvencem az Északi-középhegység láncolatában. Egészen elképesztő, vadregényes fennsíkja egy tíztagú farkascsaládnak is otthont ad a hatalmas, zöld réteivel, sűrű, sötét fenyveseivel, mély víznyelőivel. Sajnos ma is szomorúan tapasztaltam, hogy ezt az értéket nem mindenki látja meg benne. A fennsíkon átvezető utak ugyanis hazánk legszebb kerékpáros túraútvonalai lehelnének, de – míg a Visegrádi-hegységben sikerült ezeket az erdészei utakat felújítani – addig ide már nem jut pénz. Így ahelyett, hogy a tájban gyönyörködhetnék, kénytelen vagyok szemem folyamatosan az úton tartani. A kátyúk, tócsák, saras részek ázsiai körülményeket teremtenek, a Bércre vezető úton pedig már csak tolni tudom a bringát. No de mindegy, innentől már úgyis csak gurulni kell egészen Egerig.
A Bükk-fennsík csodálatos környezete és irgalmatlanul rossz útjai
Kékestető (1014 m)
Mátra
2024. május 20. 14:35
Megtett táv: 262,6 km
Hazánk talán legnépszerűbb csúcsa büszkén magasodik fölém. Az elmúlt években számtalanszor meghódítottam már, de pontosan tudom, hogy ma teljesen más érzés lesz újból feltekerni rá. Hosszú éveken keresztül május hónapban megejtettük a szokásos Mátra XL, majd Mátra XXL túránkat, melyeknek az volt a célja, hogy a hegység összes útját bejárjuk. 130-150 kilométert tekertünk 2-3000 méteres emelkedéssel. Ma erre nem lesz idő. Ma csak a két főcsúcs fér bele a programba.
Míg a túra első kétszáz kilométerén alig láttam autót, addig Szilvásváradtól Egerig zavaróan nagy volt a forgalom a szűk folyóvölgyben. Bélapátfalván még búcsúzóul rám mosolygott a Bél-kő kopár sziklaorma jelezvén, hogy a Bükk-hegység mindig visszavár, de én már a következő kihívásra koncentráltam. A zselé elfogyasztása óta egyre rosszabb lett a gyomrom, tudtam, hogy egy kiadós reggelivel helyre kell állítanom egyre jobban szenvedő emésztő-szervrendszeremet, hogy a folyamatos energiautánpótlást biztosítani tudjam.
Szinte egyszerre érkeztem meg kísérőimmel az egri Lidl áruház parkolójába. A túra legnehezebb szakaszára ugyanis elkísérnek majd fiaim és Dia is. Hozzák a sátrat, hálózsákot, és felszerelésem egy részét, hogy minél könnyebben átjussak a magaslatokon, s este ki tudjam pihenni ezt a hosszú és embertelen szakaszt. Egertől ugyanis végig hullámvasút lesz a következő száz kilométer, nemcsak a csúcsokra, hanem megannyi kisebb hágóra is fel kell majd tekernünk.
Királyi reggeli után teli gyomorral vágtunk neki a következő szakasznak. Sirokig három húzós domb várt ránk, de szépen, együtt haladtunk. Jó volt látni, hogy – hála a sok edzésnek és közös túrának – a fiúk is már milyen magabiztosan tekernek felfelé. Ráadásul Csabi végig szóval tartott, így nem volt időm gondolataimba révedni. Három éve jártam velük a Mátrában, akkor még 9 éves Csabi Mátraházáig jutott, Peti 12 évesen már feltekert a Kékesre. Most Csabi lett 12, így elérkezettnek láttam az időt, hogy ő is megpróbálkozzon vele. Kicsit győzködni kellett még, az önbizalma nem fejlődött egyenes arányban a kerékpáros tudásával. Sirokon és Parádsasváron álltunk meg néhány percre, itt már megszületett a döntés: a csapat felteker velem Mátraházáig, onnan Csabival mi megnyomjuk a Kékest, majd amíg én a Galyával küzdök, ők addig Mátraalmáson bevárnak.
Peti idén a felszerelés szállításában vállalt főszerepet, ő hozta a sátrat és a hálózsákom is. Ennek ellenére perceket vert ránk Mátraházáig. Az utolsó, meredek szakaszra ketten maradtunk. Szerencsére a Tour de Hongrie versenyek révén tökéletes aszfalt fogad itt is, reménykedem benne, hogy egyszer a Görgői-utat is felújítják majd, az jó alternatíva lehetne a magunkfajta kerekeseknek, mert a szintén hibátlan, s szuper kanyarokkal rendelkező 24-es főutat sajnos az utóbbi időben teljesen birtokba vették a motorosok. Egyébként semmi bajom nem lenne velük, mert a többségük nem száguldozik, de hát rettentő hangosak és büdösek, így egyáltalán nem valók az ilyen csodálatos természetes környezetbe.
Péter-hegyese (976 m)
Mátra
2024. május 20. 15:35
Megtett táv: 279,3 km
Ismét egyedül taposom a pedált. Kétszázötven kilométer felett járok, s rövid gyors gurulás után a Mátra másik magaslata – a Galyatető – felé vettem az irányt. A társaság miatt az utóbbi időben nem tudtam úgy odafigyelni magamra, de most újra érzem, hogy megvan még az összhang, s mivel Csabi miatt talán egy kicsit lassabban is haladtam, így még jobban sikerült elodázni az elkerülhetetlen fáradást. Sokszor jártam már a Galyatetőn, de ebből az irányból szerintem még egyszer sem közelítettem meg. Általában Pásztó és Mátrakeresztes felől szoktam ide érkezni. De most kifejezetten fekszik ez a fordított irány. A szél sem fordult még ellenem, sőt többnyire segítette az utam, s így megvan az az érzés is, hogy „hazafelé” haladhatok. Szülővárosom, Szombathely felé. A Mátra-nyeregből alig 320 méter szint vár rám 10 kilométeren, ez nem jelent gondot. Hamar elérem a Mátra másik népszerű csúcsát, s egészen a kilátó melletti oszlopig feltolom a bringát. Sajnos eddig kilátásban nem tudtam gyönyörködni, a Zemplénben sötét volt, a Bükkben köd, itt pedig a fizetős kilátók miatt nem volt alkalmam letekinteni. Az idő viszont szorít, gurulok tovább, egy hegy még hátra van ma, oda kell érnem, mielőtt lenyugszik a Nap.
Karancs (725 m)
Cserhát
2024. május 20. 20:10
Megtett táv: 332,3 km
Rég láttam ilyen brutál emelkedést, mint amilyet az utolsó két kilométeren produkált az út. Háromszáz méterről alig 2,1 km-en jöttem fel a közvetlenül a szlovák-magyar határvonalon magasodó épphogy hétszázas csúcsra. Bringámat még másfél kilométerrel a csúcs alatt a bozótos gondjára bíztam, a hatalmas kőtömbök miatt legurulni sem lett volna esélyem. Csakúgy, mint a Milicben, innen megint a terepfutó képességeim kerültek előtérbe. Jól is esett a gyaloglás a sok-sok tekerés után, s még jobban is eshetett volna, ha nem végig 20% emelkedéssel kellett volna felküzdenem magam.
Nógrád megye esti fényeit csodálom a palócok "Olümposzának" tetejéről
A Karancs sokáig elkerülte a figyelmemet. Mikor belőttem ezt a hétszáz méteres lélektani határt nem is számoltam vele. „A Cserhátnak csak ötszázas csúcsai vannak” – gondoltam – „egyedül a Naszály csúcs emelkedik 600 méter fölé”. Érdekes a hegy meghatározása is, több forrás a Cseres-hegység, mások a Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet, de van, ahol a Cserhát részeként említik a 725 méteres magaslatot, melyet szokás a „palóc Olümposznak” is csúfolni. Nem örültem a kitérőnek, a Mátra után szívesen haladtam volna tovább Pásztón és a Cserhát lankáin át nyugatnak, ez az északi kitérő így jelentősen megnövelte az – egyébként sem kevés – távot. De nem is akartam felrúgni a saját magam alkotta szabályt, így természetesen felkerült a meghódítandó csúcsok listájára. Annak ellenére is, hogy normál kerékpárral járható út nem igazán vezet fel rá és alternatív csúcsai sincsenek. De nyugtatott a tudat, hogy nincs hová sietni, ugyanis hajnali fél 4-ig pihenőt engedélyeztem magamnak, így a meghosszabbodott menetidő nem okoz késést, maximum az alvásidőmet csökkenti.
A Mátra után azért kezdett megfáradni kis csapatom. Egyre nagyobb kihívást jelentettek a Mátraalja dombjai. Egyszerűbb lett volna kikanyarodni a Zagyva-folyó völgyébe, talán utólag most már én is így tennék, ehelyett még jópár kisebb dombra felkaptattuk, mielőtt sikerült elérnünk a Palócföld fővárosát, Salgótarjánt. Sok teendőnk akadt még: vacsora, valamint a közelgő kétnapos pünkösdi boltzár miatt rendesen fel is kellett tölteni a készleteinket. A tervemhez képes itt már nagyjából egyórás csúszásban voltunk. Felkaptattunk még a Kercseg-Lapos elnevezésű rétre, innen egyedül indultam a hegy meghódítására.
A félhomály tovább tompította érzékeimet, a túrán először igazán utolért a fáradtság, de tudtam, hogy minél hamarabb megjárom a hegyet, annál hamarabb pihenhetek. Nem sokkal naplemente után értem fel, s itt már végre megmászhattam a csúcsra épült kilátót is, ahonnan csodálatos alkonyi panoráma fogadott. Már majdnem teljes sötétségben értem vissza a rétre. A csapat felállított sátrakkal és tábortűzzel várt. Megmosakodtam a közeli forrásban, majd bebújtam hálózsákomba, s nagyjából két percen belül aludtam is.
Nagy-Hideg-hegy (864 m)
Börzsöny
2024. május 21. 10:20
Megtett táv: 443,5 km
Komoly esőfelhők kíséretében értem fel a Börzsöny negyedik legmagasabb, ám talán a legismertebb hegycsúcsára. Ismertségét a közvetlenül a csúcs alá épült menedékháznak köszönheti, mely sok-sok turista kedvelt célpontja. Sípályája már évek óta nem üzemel a hóhiány miatt, mégis télen-nyáron nagy tömegek látogatnak fel ide. A turistaház és a sípályák kiszolgálására Királyrétről kavicsos burkolatú szervizút épült. Ezen jutottam fel én is. A Börzsöny kiterjedt hegység, ugyanakkor eléggé elszigetelt is. Néhány turistaútján órákig bolyonghatunk anélkül, hogy bárkivel összefutnánk. Azért van ez így, mert – a Mátrával és a Bükkel ellentétben – nem vezetnek burkolt útjai nagy magasságba. Mindössze két kis úton lehet átszelni, az egyik Diósjenő és Kemence között a Závoz-hágón, a másik Nagyoroszi és Bernecebaráti közt a Pénzásás nevű hágón lép át. De ezek magassága sem haladja meg az ötszáz métert.
Az éjszakai öt órányi alvás során sikerült egy kicsit regenerálódnom. A fejem némileg tisztult, de lábaim így is nehezen lendültek neki a mára tervezett háromszáz kilométernek. A túra legnehezebb szakaszát letudtam, a tizenegy csúcsból hatot már magam mögött hagytam, a táv 40%-át megtettem, s a túra tervezett szintemelkedésének is a felét (körülbelül 4900 métert) már letudtam. Mindvégig tudtam, hogy nyugat felé haladva egyre simább, haladósabb szakaszok jönnek, s ez új erőt adott a következő kihívások teljesítésére.
Nem volt kedvem visszagurulni Salgótarjánba, így egy jelzett turistaúton Karancslapujtő felé rövidítettem. Korábban soha nem jártam erre. Óvatosan engedtem le a bringát a sáros földúton. Néhol bedőlt fák felett, alatt bujkáltam, másutt kövér legelők szélén vezetett a barna csík a pocsolyák közt lefelé. Nagyon vártam már, hogy újra érezhessem az aszfaltot a gumik alatt. Szegény bringám évekig pihent, de ez a túra már most komoly nyomokat hagyott rajta. De ismerem őt, tudtam, hogy ki fogja állni a próbát.
Nógrád megye az Ipoly-völgyében vezető 22-es számú útján pünkösd vasárnapjának hajnalán teljes volt a nyugalom. Először jártam itt is, korábban mindig a Cserhát szívének a kisebb útjait használtam. Balassagyarmaton reggeliztem, s epekedve vártam, hogy végre feltűnjön előttem a Börzsöny jellegzetes kontúrja. De addig sok-sok kis dombot kellett még magam mögött hagynom. Reggel 8-ra már így is a hegy lábánál fekvő Nógrád falucska köszöntött jellegzetes romvárával. A napos reggelt komor délelőtt követte, déli irányból sötét felhők érkeztek a térségbe és hamarosan rázendített az eső. Ennek most duplán nem örültem. Egyrészt a komoly esőcuccomat nem hoztam tovább magammal, csak egy vékony széldzsekit, másrészt pedig tudtam, hogy most jönnek azok a földutas szakaszok, ahol nagy jelentősége lehet még a sárnak. Nógrádból ugyanis egy burkolatlan, de jelzett kerékpárút vezet át Királyrétre, s onnan egy rövid aszfaltos rész után ismét burkolatlan úton haladhatok tovább felfelé. Ragadtak az országúti keskeny kerekei rendesen, nehezen ment a bringa, mégis űztem-hajtottam tovább. Szorított az idő, tudtam, ha megint megcsúszok az újfent az éjszakai pihenés kárára fog menni. Mire Királyrétre érkeztem, megérkezett a vihar is, így várnom kellett egy negyed órát mire elvonult. Sötét fellegek alatt sercegő gumikkal kezdtem meg a 12 kilométeres emelkedőt. Itt az út minősége nem indokolta a gyaloglást, így csak a felesleges csomagjaimtól szabadultam meg a földutas rész kezdetén. Nagyjából egy óra és húsz perc alatt értem fel a házhoz. Pihenni, elmélkedni azonban nem volt időm, dél felől újabb fellegek és komoly esők érkeztek, s már várt rám a másik régi nagy kedvenc: a Duna túlpartján lévő Visegrádi-hegység.
Menetrend-szerűen közeledik a következő zivatar a Börzsöny egyik jellegzetes csúcsához
Dobogókő (699 m)
Visegrádi-hegység
2024. május 21. 14:32
Megtett táv: 492,1 km
Bár a Visegrádi-hegység „csak” 699 méterrel emelkedik a tengerszint fölé, úgy éreztem, hiba lett volna kihagyni a minden szempontból klasszikusnak mondható Dobogókő csúcsot. Enyhe túlzással Budapesten nem is számít igazi bringatúrázónak, vagy országútisnak az, aki legalább egyszer nem tekert fel ide. Én is minden évben többször megfordulok itt a tavaszi felkészítő túrák alkalmával, idén is jártam már fent.
Ezerszer látott, mégis újra, meg újra megcsodált látvány a Dobogókő tetejéről
Lent Királyréten második alkalommal már napos idő fogadott, s úgy tűnt, hogy nem is érkezik további zivatar, így egyre jobban megjött a kedvem a tekeréshez. A Karancs óta a sötét-ködös-saras leereszkedés miatt egészen a Börzsönyig hátrányban voltam az időtervemhez képest, ez némileg frusztrált, de a Nagy-Hideg-hegyen végre sikerült utolérni magamat. A sík szakaszokra átlag 20 km/h-t számoltam, ez nem tűnik soknak, ám ha az ember megáll néha pisilni, inni, vagy bekapni egy falatot, esetleg bejön egy kisebb domb, vagy szembeszeles szakasz, akkor már mindjárt 23-24-gyel kell menni, hogy tartható legyen. A hegyekre viszont bőven hagytam magamnak időt, s jelen esetben a földutas felmenetet, és a szokásosnál lassabb leereszkedést is bőven bekalkuláltam. Így újra visszatért a remény, hogy elérem a 12 órás kompot Nagymarosnál, s onnantól már az kalkulált időtervem szerint folytathatom az utamat.
Bár gyakran megfordulok a környéken, a Nagymaros-Visegrád között közlekedő kompot már legalább 10 éve nem használtam. Ha a Dunakanyart veszem célba, akkor vagy maradok az egyik, másik oldalon, vagy pedig Esztergomnál kelek át a Mária Valéria hídon. Most is rablásnak éreztem az 1700 forintos átkelési díjat, de – csakúgy, mint a balatoni lángososok esetében – itt is nyugodtan tolhatja fel az üzemeltető az árakat. Hiszen konkurencia nincs, s most is annyian próbáltak átkelni, hogy az autósok nem is fértek fel a rozzant ladikra.
Visegrádon ebédeltem. A délelőtti rohanás és elázás után határozottan visszajött a kedvem, újra sikerült kilábalnom egy mélypontból. Kiraktam a napra szárítani a cipőmet, ruháimat, amíg falatoztam, majd nagy kedvvel kezdtem meg a mászást Pilismarót után a csúcsszuper minőségű Hoffmann úton. Bárcsak mindenhol ilyen minőségű erdészeti útjaink lennének! Úgy tudom itt is a magyar kerékpáros körverseny motiválta a felújítást pár éve. Ha ezen múlik, bízom benne, hogy minél több kis erdei útra eljut majd a mezőny!
A Visegrádi-hegység erdei útjait rengeteg bringás járja, ma is sokan voltunk. Segítettem egy fickónak kiszabadítani a beszorult láncát a fogaskerekek mellől, majd jó tempóban és hangulatban kezdtem meg a mászást. Megállás nélkül tekertem Dobogókőig. Egyedül az aggasztott, hogy futóórám kijelzője a börzsönyi esős ereszkedés közben meghibásodott. Rajta volt az egész eddigi track, majdnem ötszáz kilométer. A gombokra még reagált, így leállítottam a mérést és a csúcstól mobillal folytattam a rögzítést. Bosszankodtam egy kicsit, egyrészt a track miatt, másrészt pedig szívemhez nőtt ez az óra az utóbbi évek alatt, sok közös kalandban volt részünk, s egyre inkább úgy tűnt, hogy itt ért véget közös pályafutásunk.
Pilis-tető (756 m)
Pilis
2024. május 21. 15:40
Megtett táv: 499,7 km
Bár népszerűségében jócskán elmarad a szomszédos Dobogókő mögött, Pilis csúcsa bő ötven méterrel magasabb. Mindössze két és fél kilométert kellett legurulni a Két-bükkfa-nyeregig, innen indul a sokkal rosszabb minőségű, de aszfaltos út, mely a tetőn található néhai rakétabázisig vezet fel. Hosszú, elnyúló teteje van a hegynek, de a parkolóból az első kilométer nagyon meredeken kaptat fel, így – a Dobogókőhöz képest – viszonylag kevesen vállalkoznak bringával meghódítására. A katonai objektumok miatt sokáig nem is lehetett látogatni a csúcsát, a gerinc peremén végigfutó zöld jelzés is elkerülte. Ma már hangulatos, fából épült kilátó található a tetején, melyet Boldog Özsébről neveztek el. A nyeregből egy könnyű sétával meg lehet hódítani, így ezen a szép májusi vasárnapon is tömegek voltak kíváncsiak az innen feltárulkozó panorámára. Természetesen én is felmentem az építményre, megcsodáltam a szomszédos Dobogókőnek, a távolabbi Kevélyek vonulatának, valamint a Budai-hegység ötszázas csúcsai mögött lomhán hömpölygő Dunának a látványát, melyet Budapest határáig végig lehet követni. Jó érzés volt ide megérkezni, hiszen innen már csak két hegycsúcs maradt hátra, de nem felejtettem el azért, hogy a túra 40%-a még mindig hátravan. A következő másfél napban 320 kilométer vár még rám a dombos Dunántúlon egészen az osztrák-magyar határvonalig.
Lassan ötszáz kilométernél járok. Lefelé ereszkedve készítettem magamban egy gyors számadást. Fejben még teljesen ott vagyok, nem tört össze bennem a harmónia, megvan a motiváció, nagyon akarom ezt a túrát, s talán ez a legfontosabb. A lábaim már közel nem ilyen hatékonyak. Ha bringán ülök, teszik a dolgukat, a felfelék sem kifejezetten szenvedősek, bár hiányzik belőlük a „fiatalos” lendület, viszont ha leszállok és leülök pár percre, érzem, hogy merevednek, egyre nehezebb újraindítani a gépezetet. A fenekemtől féltem még nagyon a túra elején. Eddig mindhárom ultratávú bringatúrámat megkeserítette a fenékfájás. Idén úgy döntöttem, hogy túranyerget rakok a versenygépemre ami – bár nem túl esztétikus – de sokkal kényelmesebb, mint a versenynyergek. Valamint a bőrirritáció ellen szereztem Sudocrem-et. Ezt általában pelenka alá szokták kenni a csecsemőknél, s ha ott működik, akkor nálam is beválhat. Így a túra eleje óta nagyjából 40-50 kilométerenként bőszen kenegetem a hátsó felemet. Eddig működött a módszer, ugyanis a hámréteg még mindig egyben volt a hátsó felemen, nem okozott fájdalmat a bringán ülés. A harmadik dolog, amit korábban tapasztaltam ekkora távok letekerése esetén: a térdfájás. Szerencsére eddig ez is megkímélt, az elején volt néhány „fantomfájdalom”, mely próbált lebeszélni a napokig tartó terhelésről, de nem vettem komolyan, s mostanra ez is teljesen megszűnt. Bár nagyon sok kilométer volt hátra még, itt a Pilis környékén kezdtem érezni, hogy meglesz ez a túra, most már nem fogom feladni, fordulhat a szél, jöhet a meleg, történjen bármi, én – ha törik, ha szakad – innen már végigmegyek az általam kijelölt útvonalon.
Kőris-hegy (709 m)
Bakony
2024. május 22. 6:53
Megtett táv: 648,5 km
Tegnap délután – miután elhagytam a Dunakanyar magaslatait – dombos vidék köszöntött rám. Tudtam, ha irányban akarok maradni, akkor nem úszhatom meg a dombokat. A Budai-hegységet és a Vértest ugyan kikerülhetem – lévén, hogy nincs hétszázas csúcsuk – de a körülöttük elterülő dimbes-dombos táj egész délután és az éjszaka folyamán is kísérőm lesz. Este hat óra után értem el Bicskét, ide kértem még utánpótlást Diától, ugyanis ez a helység fekszik Budapesthez legközelebb. Feltöltöttem szénhidrát-készletemet egy hatalmas adag milánói makaróni elfogyasztásával, ugyanakkor végre átöltözhettem tiszta ruhába, érkezett az éjszakázáshoz hálózsák és melegebb ruha is, valamint élelmiszer-utánpótlás az utolsó napra. Megköszöntem az elengedhetetlen segítséget és a tegnapi kísérést, mely nélkül sokkal reménytelenebb lett volna a kihívás teljesítése, s tudtam, hogy innen már csak magamra számíthatok az út utolsó 270 kilométerében. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy bármit is hoz az utolsó éjszaka, képes vagyok rá, hogy megbirkózzak a feladattal. Az elmúlt évek ultratávú futóversenyei és bringás kihívásai szép lassan meghozzák az eredményüket, egyre jobban megy az önmenedzselés a problémák, siralmak, hisztik, nehéz feladatok megoldása, melyek velejárói egy ilyesfajta kihívásnak.
Úgy terveztem, hogy az utolsó éjszakámon nagyjából fél 12-ig fogok tekerni Zirc városáig, majd öt óra alvás után hajnalban kezdem meg az utolsó szakaszt, hogy a hétfő esti utolsó Budapestre tartó vonatot még biztosan elcsípjem Szombathelyen. A Vértes déli útvonala a dombok mellett meglehetősen forgalmas volt, de este tíz óra környékén végre csökkent az autóáradat, s Bodajk után már újra magányosan róhattam a kilométereket. Nagyon régen jártam már errefelé, így nem emlékezhetem rá, hogy mennyire dombos a Gaja-völgye. Meg kell, hogy mondjam, így 600 kilométer után egyáltalán nem volt kellemes. Hosszú, egyre fájdalmasabb emelkedők, s rövid gyors lejtők követték egymást, melyeken képtelenség volt regenerálódni. Egyre jobban vártam már Zirc városát, de egyre nehezebbek, egyre körülményesebbek lettek a kilométerek. Az utolsó 15 kilométeren már minden kis dombot elemi csapásként éltem meg, s egyre jobban vártam a pillanatot, hogy végre legurulhassak a Cuha-patak völgyébe.
Zirc után a Parkerdő bejáratánál néztem ki egy fedett, padokkal berendezett kis házikót, mely tökéletesen megfelelt erre a rövid éjszakázásra. A tervezetthez képest fél órás késéssel, 23:50-kor érkeztem meg. Próbáltam még egy kis kalóriát magamba erőltetni, majd átöltöztem és bebújtam hálózsákomba, s egy asztalon tértem nyugovóra.
Alig négy és fél órás alvás után olyan állapotban ébredtem fel, mint aki előző este csúnyán berúgott és még jól helyben is hagyták. Nyomott hagyott már testemen a sok-sok domb, megszenvedett kilométer, de legfőképp az alváshiány. Alig aludtam kilenc és fél órát az utóbbi három éjszakán. De nem volt mit tenni, felpattantam a bringára, s jöjjön, aminek jönnie kell. Hisz már „csak” alig kétszáz kilométer van hátra! Irány a Kőris-hegy!
Mivel maga Zirc városa is majdnem 450 méteren található, így a Bakony csúcsa lett az a magaslat, melyet a legkisebb szintkülönbséggel meg tudtam hódítani. Nem sokkal napfelkelte után Porván egy hatalmas szivárványra lettem figyelmes. Két íve az egész nyugati égboltot betöltötte. Az érkező zápor elől egy kis buszmegálló nyújtott menedéket, melyet kénytelen-kellettlen meg kellett osztanom egy buliból hazafelé igyekvő részeggel, aki alig pár perccel késte le a buszt. A keleti égboltot beragyogta a felkelő Nap, ám fölülről úgy ömlött a zivatar, mintha dézsából öntötték volna. „Az ördög veri a feleségét” – szokta mondani nagypapám ezekre a szituációra, mikor egyszerre süt a Nap és esik az eső. A kényszerpihenőt kihasználtam reggelizésre, s a nagy loccs elvonulása után már vágtattam is tovább. Az elvonuló zivatar és a Nap rozsdavörös sugarai csodálatos színkavalkádot varázsoltak az előttem emelkedő Kőris-hegy köré, már csak ezért a pillanatért is megérte ilyen korán kelni. A hegyoldal egyik tisztásán a vadkempingesek még az igazak álmát aludták, rajtuk kívül csak néhány fürge szarvas akadt utamba. Egyedüli vendég voltam ma ezen a különleges, s számomra oly emlékezetes helyszínen.
Írott-kő (884 m)
Kőszegi-hegység
2024. május 22. 15:16
Megtett táv: 790,1 km
„Save the Best For Last” – írtam az utolsó insta story képe fölé Vanessa Williams egykori slágerének címét. Nem véletlenül választottam ezt a gyermekkoromban oly népszerű dalcímet, hisz a Kőszegi-hegységhez megannyi régi emlék fűz. A közeli Szombathelyen láttam meg a napvilágot, s itt a nyugati határszélen indult el bringatúrás „karrierem” is. A Kőszegi-hegység volt az én első és egyetlen tanítómesterem. Sokszor feljutottam rá, a szélrózsa minden irányából, de nem felejtem el azokat az időket sem, amikor még nem adta magát könnyen. Erdei útjain tapasztaltam meg, hogy mit jelent a kitartás, a küzdelem, s milyen érzés az, amikor egyedül vagyok, és csak magamra számíthatok egy nehéz, sőt néha kilátástalan helyzetben. Az előző két – országot átszelő – hosszútávú bringatúrámat nyugat-keleti irányban teljesítettem. Idén nagyon szerettem volna ellenkező irányból haladni. Egyrészt fogalmam sem volt róla, hogy mire ideérek, 800 km körül milyen állapotban leszek. A Kőszegi-hegység emelkedőinek minden méterét úgy ismerem, mint a tenyeremet. Pontosan tudom, hogy hol vannak a meredekebb részek, s hol tudok majd könnyebben haladni. Ha a fáknak az út szélén nevük lenne, valószínű őket is személyesen ismerném. Ez adott egyfajta biztonságot. Másrészt pedig meg szerettem volna tapasztalni azt a gyermekkori élményt, mikor még nem adta könnyen magát a hegy, mikor még keményen meg kellett küzdeni érte. De ehhez már nem elég Szombathelyről eltekernem ide, ehhez az egész országot át kellett szelnem, és az összes hegyre fel kellett tekernem.
A Bakony gyorsan utamra engedett. Bakonybél után kanyarogtam még egy keveset a hibátlan műúton a Gerence-patak völgyében, majd kinyílt a táj, s megérkeztem a Kisalföldre. Itt olyan hátszelet kaptam, amire korábban nem is számítottam. A Kisalföldön többnyire északról, északkeletről szokott fújni a szél, néha délről, de keletről szinte sohasem. Most rendesen megkínált a fuvallat, így 27 km/h sebességgel könnyedén szeltem a kilométereket. Még a túra előtt folyamatosan figyeltem az előrejelzést. Szerencsére sem túl nagy széllel, sem pedig hőséggel nem kellett megküzdenem, s a szokásos nyugati áramlás miatt sem kellett teljesen megfordítanom az útvonalat. Az esők ellenére most már kimondhattam, hogy egészen szerencsés időjárási körülmények között sikerült teljesítenem ezt a kihívást.
Pápa után már főleg délire fordult a szélirány, de nem nyomott már sokat a latban. Innen már végig „hazai” tájon tekerhettem. Vittek a lábaim éreztem a szülőföld közelségét, jó érzéssel tölt el mindig, ha hazai tájakon tekerhetek. A tervezett pihenőket már nem is nagyon tartottam, így jelentős előnyre tettem szert talán először a túra során. Azért Pápán és Sárváron megálltam egy pár perc erejéig az illendőség kedvéért. Vát után – Szombathelyt elkerülve – Acsád felé hajtottam tovább. Ekkor döbbentem rá, hogy egy – gyerekkoromban sokat járt – edzőkörömre tévedtem. Legalább harminc éve nem jártam ezen az útvonalon. A széles szántóföldek között és az apró falvakban tekerve egészen különös, nosztalgikus érzések uralkodtak el rajtam. Visszaemlékeztem arra az időre mikor tizenévesen egymagam indultam útnak. Akkor még nagyjából 50-60 kilométer volt a tűréshatáron, onnantól gyorsan eléheztem. Hányszor meg hányszor tértem haza egy-egy ilyen körről elcsigázottan, alig 15 km/h-val hazarugdosva a bringát. A kis falvakban még most is megvannak azok a piros telefonfülkék, melyek előtt hosszasan gondolkodtam, hogy felhívjam-e az otthoniakat, hogy jöjjenek elém. De a büszkeség mindig erősebb volt bennem, s pont ennek a büszkeségnek köszönhetem, hogy most itt lehetek. Sok ifjú, szárnyait bontogató túrázó pályafutását nyomon követhettem az elmúlt évtizedekben, s azt láttam, hogy aki egyszer elcsábul és a kihívások helyett a könnyebb utat választja, az általában végleg letér a saját útjáról. Agya ezt a mintát tanulja meg, s ha nehéz helyzetbe kerül újra emlékezteti, hogy felesleges küzdeni, hiszen van más választás. Egyszer már megtette, miért ne tegye meg újra és újra? Hálát adok az égnek, hogy én soha nem hagytam meg magamnak ezt a döntést, hogy a könnyebb út ígéretével lecsábítsam magam az általam helyesnek vélt irányból. Ha így tettem volna, valószínű most nem tekerhetnék itt, s esélyem se lenne egy ilyen kihívás teljesítésére.
A Kőszegi-hegység eleinte apró kontúrja, most már egyre inkább kiemelkedett az Alpokalja sík vidékéből. Gyerekként csak egy púp volt, ma már minden jellegzetes lankáját ismerem, alakját pedig ezer hegy közül is simán ki tudnám választani. Csupán egy dolog aggasztott. Szűkös pünkösdi élelmiszerkészletem a vége felé közeledett, kigyulladt a vércukorszint süllyedését jelző „piros lámpa”. Gyermekként ezt a jelzést sokszor szimplán fáradtságnak tituláltam, nem tudtam, nem éreztem a különbséget. Mára már megtanultam testemnek minden apró rezdülését pontosan értelmezni.
A kis falusi boltok természetesen zárva voltak, de itt a Kőszeg-hegyalján lévő falvakban még a mai napig él egy olyan jellegzetes szokás, mely az ország többi részéről nem mondható el. Az itt élők a kertben és a ház körül megtermelt és elkészített dolgokat rendszerint becsületkasszás módszerrel a saját házuk elől értékesítik. Lehet így kapni epret, cseresznyét, különböző zöldségeket, s – mint ma megtudtam – Velemben az egyik háznál nagyon finom házi lekváros buktát is. Két darabot vettem, volt bennük anyag rendesen, úgy jóllaktam, mint a duda.
Innen már nem volt kifogás, jöhetett az utolsó emelkedő. Lábaim már rottyon voltak, de így is egész vállalható volt a tempóm felfelé, nem kellett szégyenkeznem, még az itt edző országútisok is előre köszöntek. A Hörmann-forrás után jöhetett az utolsó földutas rész, az Országos Kéktúra első, vagy másik irányból nézve utolsó kilométerei. Sajnos ez a hegység legrosszabb minőségű útja, nagyon sokan látogatnak fel ebből az irányból a kilátóhoz, így bele kellett tolnom néha, de így is viszonylag gyorsan haladtam. Fent a kilátónál már németül kellett megkérnem, hogy készítsenek egy fotót rólam. Egy megszokott helyszín ez számomra, 15-20 közé tehető a látogatásaim száma minden évben, de már most érzem, hogy a mait soha nem fogom elfelejteni.
Az osztrák-magyar határvonalra épült kilátó az utolsó és egyben a kedvenc csúcsomon
Összegzés:
Évek teltek el az első tervtől a az út megvalósításig. Eleinte nagyon féltem ettől a kihívástól és sokáig nem hittem benne, hogy képes vagyok rá. De talán érdemes volt várni, talán pont most jött el az ideje. Az éveken át tartó futásnak, bringatúráknak, ultrák teljesítésének lassan beért az eredménye, ha fizikailag nem is, de fejben sokkal erősebb lettem az utóbbi években. Megtanultam egy nehéz helyzetben bízni önmagamban, tudok akkor is koncentrálni, ha fáradt a testem, ha közeledek teljesítőképességem határai felé. Bevallom így utólag, sokkal nehezebbre számítottam. Szombathelyen, mikor célba értem 822 km után úgy éreztem, hogy simán menne tovább. Ezerig biztosan. Nem tört össze bennem teljesen a féltve őrzött harmónia a bakonyi éjszaka legsötétebb óráiban sem, s – ha az utat nem is mindig láttam pontosan magam előtt – mindig ott lebegett előttem a cél. Egy pillanatra sem hagytam, hogy utolérjen a „Mi a fenét keresek itt az éjszaka közepén? Miért nem alszom otthon az ágyamban, mint a többi normális ember?” – életérzés. Tudtam, hogy miért vagyok úton, honnan indultam, de legfőképp azt, hogy mi a célom ezzel az egésszel.
Mert valójában mindig ez a legnagyobb kérdés. Miért? Mi értelme van ennek az egésznek? Mikor 1921-ben az első Mount Everest kísérletnél megkérdezték a híres angol hegymászót, George Malloryt, hogy miért akar feljutni a csúcsra, ezt a legendás választ adta: „mert ott van”. Sokáig gondolkodtam én is út közben, hogy mit válaszolnék, ha valaki feltenné a kérdést: mi értelme volt bringával keresztülszelni egész Magyarországot, megmászva annak az összes hegyét? Mallory válaszát kicsit továbbgondolva én ezt a frappáns választ adnám: „azért, mert megtehetem”.
