A 2025-ös év sem maradhatott ultratávú bringás kihívás nélkül. A tavalyi sikeres Magyarország Hegyei küldetés után úgy éreztem elérkezett az első külföldi hosszútávú megmozdulás ideje. Mivel Csehországban a túra napjáig még soha életemben nem bringáztam, így adta magát a terv, hogy Prágából kíséreljek meg egy 3 napos hazajövést útba ejtve az ország legmagasabb hegycsúcsát. Végül Csehország, Lengyelország, Ausztria és Szlovákia érintésével 814 km-t magam mögött hagyva 68 órán belül érkeztem meg Budapestre.
 |
 |
 |
 |
 |
2025. május 1-3.
Prága - Budapest
Útvonal:
|
PRÁGA - Mláda Boleslav - Jicin - Mladé Buky - Málá Upá (180 km) Futva oda-vissza a Snezka-csúcsra (1603 m) 14 km |
|
Lubawka - Chelmsko Slaskie (38 km) |
|
Hronov - Náchod - Rychnov nad Kneznou - Vambek - Ústi nad Orlici - BRNO - Breclav (267 km) |
|
Hohenau an der March - Marchegg - Hainburg an der Donau - Wolfsthal (90 km) |
|
POZSONY - Bős (Gabcikovo) - Révkomárom (Komarno) - Párkány (Sturovo) (164 km) |
|
Esztergom - Rám-hegy - Szentendre - BUDAPEST (75 km) |
A túra legfontosabb adatai:
- Végső táv: 814 km
- Indulás: 2025.05.01 (csütörtök) 0:00 - Prága belvárosából
- Érkezés: 2025.05.03 (szombat) 19:57 - Budapest belvárosába
- Teljes menetidő: 67 óra 57 perc
- Átlagsebesség: 11,9 km/h (álló), illetve 19,1 km/h (mozgó)
- Állásidő: 25 óra, 34 perc (ebből alvással töltött idő kb. 11 óra)
- Szintemelkedés: 5196 m (Strava szerint)
Egyéb feljegyzések:
- első nap letekert táv 301 km
- második nap letekert táv 294 km
- harmadik nap letekert táv: 219 km
Az útvonal térképe:
a részletes, nagyítható térképhez kattints a képre
A túra résztvevője:
- Puskás Zoltán
A túra részletes leírása
szerda
Kelenföld autóbuszállomás. Várom a nagy zöld buszt, de egyrecsak a sárgák jönnek. Késik. Még van időm, még kihátrálhatok. Biztos akarom ezt az egészet? Tavaly a Magyarország Hegyei sikeres teljesítése után nagyjából tudom mi vár rám. Három nap totál őrület. Egy mókuskerék, amelyben nincs megállás. Csak az út előtted korahajnaltól az éjszaka közepéig. Tavaly felkészült voltam, csináltam előtte két kétszázas tekerést, éreztem, hogy menni fog. Idén viszont a hideg tavaszelő és a márciusi baleset kissé átírta a történteket. Piros versenybringám azóta sem gyógyult meg, nem találtam még megfelelő villát a lassan 27 éves gépre. Ha kocsi lenne már csak OT rendszámmal mehetnék ki vele a forgalomba. Helyette itt van a másik haver. Egy fiatalabb, de a mai szemmel már így is klasszikusnak számító cro-mo vázas túragép, Dawes. Vele még soha nem mentem egy nap alatt 200 km felett. Nem is erre tervezték. Sehogy nem jó ez így, lehet nem kéne most itt lennem. Úgy érzem magam, mint egy felkészületlen újonc, de mégsem tágítok. Rendületlenül várom a nagy zöld buszt továbbra is. Pedig semmi jót nem ígér, ha egyszer felszállok rá, mert onnantól már végig kell csinálnom.
Lesz itt fáradtság, szenvedés, fájó popsi, merev izmok, s megannyi kényelmetlenség. De mégis itt vagyok, nem szállok ki ebből a szép lassan kibontakozó totál őrületből. Mert egy dolgot már megtanított a túrabringázás a sok-sok év alatt: még ez is sokkal jobb, mint a semmi.
Halkan duruzsol a nagy zöld busz. Ismeretlen tájakon, fenyőerdők közt suhan, néhol kibukkannak még a Nap utolsó sugarai. Ez már Csehország. Az egyetlen közép-európai állam, ahol még nem gurult alattam a bringa. Jártam már itt többször, de bringával valahogy mindig sikerült kikerülnöm a sörkészítés mestereit.
Éjfél előtt fél órával. Prága, Florenc autóbuszállomás. Álmosan kászálódok elő kényelmes ülésemből. Brnotól idáig aludtam egy órácskát. Ennyi volt a pihenés egy jó időre, most már indulni kell. Nehéz a cucc, holnap május elseje, minden zárva, viszem a hálózsákot, a ruhámat és az egész napi kaját. Legalább 8 kiló. De bízom benne, hogy óráról órára könnyebb leszek.
Prága belvárosa – macskakő ameddig szem ellát. Ezek a csehek valami különös vonzalmat éreznek a kockákból kirakott utcácskák iránt. Úttest: nagy macskakő – ritkábban üt, de nagyot, járda: kis macskakő sűrűbb de kevésbé fájdalmas. Lehet választani. Persze a Belváros a fő utca a híres órával, a Károly-híd nem maradhat ki. Régi emlékek élednek újjá bennem, ahogy járom a város ódon utcáit. Felkaptatok a várba, megcsodálom a kilátást, majd a Moldva-menti rakparton hagyom el a csillogó-villogó belvárost.
csütörtök
Hát elkezdődött. A közvilágítás elfogyott, csak a végtelen sötét út előttem. Taposom a kilométereket ahogy kell. Estig biztos nem lesz megállás. Most nincs meg az az egzakt körülhatárolt kép előttem, mint mikor Magyarország jól ismert útjain tekertem. Fogalmam sincs mit rejt a következő kanyar, csak egy dolgot tudok, hogy mennem kell. Az út nagyjából sík, ez a Cseh-medence, amit az éjszaka keresztezni fogok, az ország legsimább vidéke. De reggeltől jönnek majd a dombok.
Hajnali három. Egyre hidegebb van. Éjfélkor Prágában még rövidujjúban flangáltak a részeg fiatalok a langymelegben (meglepően sok volt belőlük), de ez már más pálya. Makacs talajmenti köd ereszkedett le a kövér mezőkre. Érzem a hideg leheletét. Még a tücsköknek is befagyasztotta a ciripelőjét. Kezem-lábam kezd elfagyni. Mégiscsak kellett volna az a csősál és kesztyű.
Fél öt. Elkezdett derengni. Előttem Jičín városa. A Kisvakond, valamint Lolka és Bolka után egy újabb cseh mesehős köszön vissza a gyermekkoromból: Rumcájsz, a favágó. Muszáj valamivel szórakoztatnom magam, mert amíg fel nem kel a Nap, addig kegyetlenül fogok fázni. Minden ruhám rajtam, csak ha megállnék akkor tudnám melegíteni magam. De erre most nincs idő. A 14-es főút néptelenül és hatalmas leállósávokkal tör utat magának szokatlanul nagy sávot kikanyarítva a végtelennek tűnő erdőségből. Eszembe jut az az epizód, mikor munkagépek érkeznek a Kisvakond erejébe és kivágják az összes fát, hogy autópályát építsenek. Hát ez sem egy légből kapott történet! Egy pillanatra jó kiszakadni az éjszaka sötét magányából, vissza a gyermekkorba a mesék világába, de nem megy sokáig. Mérhetetlen súllyal húz vissza a valóság a saját medrébe. Nem tehetek mást, várom a napfelkeltét, a megújulást, az életet.
Túléltem az éjszakát koffein nélkül, de ez a hajnali részegség most a legkeményebb. Teljesen világos van már, mégis brutális erővel tör rám az álmosság. Gyermekkoromban sokáig próbálkoztam azzal, hogy bírok egy éjszakát átvirrasztani. S mindig itt buktam el, a napfelkelte előtti utolsó órában. Szédelgek, jobbra balra, egyre nehezebb a fehér vonalon tartani a kerekeket, ám most biztosan nem aludhatok el. Bicajon túl veszélyes lenne.
Hála az átbringázott éjszakának a napfény első sugara már több, mint száz kilométerre Prágától köszönt rám. Feltűnnek előttem az Óriás-hegység még hófoltokkal tarkított bércei. Nem tévesztettem el az irányt, szándékosan jöttem erre, északkeletre. 180 kilométer után vár majd rám egy 14 kilométeres terepfutás a Sněžka csúcsra. Ez Csehország legmagasabb pontja.
Az Óriás-hegység néptelen fennsíkja a forgalmas csúcsról nézve
11 óra 40-kor már égeti a Nap a bőrömet az 1050 méter magas Pomezni-hágón. Nincs túl meleg, de futni jó leszek rövidben. Te jó ég, mennyi turista! Május elseje van, szünnap és fantasztikus kirándulóidő. Mi sem kell több a cseheknek. Mindenki, akinek két lába van és menni tud, autóba pattant és meg sem állt idáig. Van aki gyalog túrázva, van aki felvonóval, de mindenki az ország tetejére tart. Mintha nem is lenne más hegye ennek a csodaszép országnak. A futás során pszichológiai esszét tudnék írni a az egyes emberek túrázási szokásairól. Rengeteg ember van itt, van aki méregerős kullancsriasztószer-felhővel mérgezi a többieket, pedig tudhatná, hogy ebben a magasságban már nem jellemzőek ezek a kis dögök. Van aki túlöltözve izzad, mások egy szál pólóban, rövidben libabőröznek. Csúnya ezt kimondani, de Benedek István besorolása szerint a többség a „kocaturista” kategória, aki látszatra maga sem tudja mit keres itt. Hajnalban felkelt, megtankolta a járgányt, idevezetett, kifizette a borsos parkolójegyet, hogy aztán kutyával, kisgyerekkel felszerelkezve nekiinduljon ennek a 14 kilométeres 750 szintet tartalmazó túraútvonalnak. Jártam már többször a lengyel és szlovák Tátrában, s ott is hasonló érzések kerülgettek. Eljött ide ez a rengeteg ember nem kevés áldozatot hozva egy szép nap reményében, s mi lett a vége? Egy kilométer után nyavalygó kisgyerekek az út szélén, a kutyák idegesen rángatják jobbra-balra gazdáikat ebben az eszméletlen szagkombinációban, a szülők már most totál idegesek, miközben mint egy folyó, úgy áramlik az embertömeg mindkét irányba. Az első két kilométer aszfalt. Reméltem, hogy nem végig az lesz, de aztán később már csak a felezővonalat és a leállósávot hiányoltam róla. Aztán hirtelen váltás: egy szűk és meredek ösvény, itt szinte lehetetlenség előzni. Pofátlanul próbálok utat törni magamnak, s látván, hogy futó vagyok sokan maguktól félreállnak. A gerinc végén feltűnik a főcsúcs, de ami ennél is jellemzőbb a rajta található eszméletlen embertömeg. Egy macskaköves úton egyesül a Lengyelországból érkező úttal, az emberek száma megduplázódik, hogy aztán a csúcson a felvonlóból kiszálló utasokkal még tovább négyszereződjön. A várt csúcsélmény persze elmarad, anyának és apának jó fél órát sorba kell állni, hogy meg tudja venni a jól megérdemelt sörét, mely a lenti ár ötszörösébe kerül, s hiába próbálkoznak, senkinek sem sikerül olyan csúcsfotót készíteni, amelyiken ne lenne legalább kétszáz ember. A kiépített kilátókat és a csúcsoszlopot megközelíteni szinte lehetetlen küldetés. Nem maradt más, mint egy képzeletbeli pipa, és a hátraarc.
Sněžka - a cseh "Kékestető" 1603 méter magas... és rosszabb a helyzet rajta, mint a hazai főcsúcson
Ebéd után már Lengyelországban gurul a bringa. A tömeg már a múlté: néptelen, kanyargós, jó minőségű utak apró falvakkal. A hatalmas ország egy apró szeglete. Két kisváros, 38 km és ismét vissza a csehekhez. Innentől déli az irány. Kétszáz felett járok már, s minden kilométer egy mese. Apró út kanyarog a dombos, üdezöld tájon, virágillatban. Minden kanyar egy újabb élményt kínál. Elfelejtem a fáradságot, nem nézem a kilométerórám, nem számolgatok fejben, teljes egészében itt vagyok a jelenben. Száguld a bringa lefelé a keskeny, vidéki utakon, majd meredeken kaptat fel a következő dombra. Kattog a váltó, állandó a változás körülöttem. A táj, a sebesség, a ritmus, az érzés. Ez maga a bringázás.
Csehország eldugott északi csücskének vidéki hangulata
De közeleg az este. A Nap már egyre bágyadtabban néz le rám a nyugati égboltról. Egyre csípősebb a levegő. Az apró falvak helyét bájos kisvárosok, a magas hegyek helyét pedig lágy dombok vették át, igazi élhető vidék. Túl a kétzázötvenen az elvárt minimum már megvan. Fáradt még nem vagyok, de az álmosság újra megkörnyékez. Nem is rohanok bele feljetlenül a következő jéghideg éjszakába. Egy szimpatikus, szélvédett buszmegállóra vágyom csupán. Eddigi utamból kiindulva bőven akad ilyen. Potštejn város után meg is lelem, s 301 km, s egy 1600-as csúcsfutás után este fél 11 környékén álomra hajtom a fejem a poros fapadlón.
péntek
Hajnali fél öt. A Napnál is előbb kelek. Ma is hosszú út vár rám. Hat óra alvás nem sok, de a semminél ezerszer többet ér. Az érzés újra a tegnap hajnalt idézi. Fagyos a reggel, de már dereng a keleti égbolt. Csak két órát kell kitartanom. A forgalom viszont egyre nagyobb. A cseheknél látszatra ma már munkanap van. Egyre több az autós és a kamion. Az út pedig egyre szűkebb és rosszabb minőségű. Soha nem értettem ezt a fordított arányosságot. Brno előtt 60 km halálút. A kamionok itt már nem férnek el mellettem. Bicikliút, leállósáv nincs, sőt kerülőút sem. Ez egy másfajta túlélés.
Még dél előtt sikerült elérnem Csehország második legnagyobb városát. Itt már igazi kánikula van, nem csak a Nap éget, mint fent a hegyekben, hanem tényleg meleg van. Kipróbálhatom a helyi macskakövet az óvárosban, ez valahogy jobban sikerült, mint a prágai. Egész jól lehet rajta haladni. Nagyon tetszik az autómentes, villamossínekkel átszőtt központ, de nincs maradásom. Egy órás ebédszünetet engedélyekek magamnak, majd hajtom tovább délre az egyre ellaposodó Cseh-Morvai-domvidéken. A sűrű erdők helyék hatalmas szántók vették át, s a délnyugati szél is egyre jobban megtalált. Szerencsére ereje nem számottevő, de határozottan tartja a bringát, s nem igazán engedi 20-21 km/h fölé.
Brno belvárosa megért (volna) egy sétát
Délután öt körül érkeztem meg Ausztriába. Kopottas táblák, rossz utak, szegényes falvak, mintha egy alternatív univerzumba érkeztem volna. A gyermekkorom óta belémégett osztrák rend és precízitás valahogy elkerülte az ország északkeleti csücskét. "Ez lehet az osztrák Borsod" - jegyeztem meg magamnak viccesen. De pár faluval odébb már sokkal rendezettebb a kép. Így az országra jellemző kisforgalmú, jó minőségű mellékutakon már kellemesebben telnek a kilométerek. Pozsony a mai cél, a maga 270 kilométerével, ez még kicsit odébb van, mikor Marchegg városában felszerelem a világítást. Furcsa módon nem érzek igazi fáradtságot, mint egy gép olyan lettem: eszem, iszom és megyek tovább.
Már teljes sötétségben érem el a dévényújfalui kerépáros Morva-hidat. A túloldalon már Szlovákia fényei pislognak, ám egy masszív kerítés záraja el a bejáratot. Még átmászni sem lenne könnyű, nemhogy bringával átjutni. Nem értem miért kellett lezárni az alig 13 éve épült Szabadság Kerékpáros Hidat, s azt még kevésbé, hogy sem a google vélemények, sem pedig korábban az út során nem találtam korábban erre történő utalást. Ott álltam a koromsötétben fáradtan, s próbáltam kitalánni mi legyen. Több híd ugyanis nincs a Morván a Duna torkolatáig. Visszafelé pedig már nincs kedvem menni.
Nem volt mit tenni, maradt a főút Hainburgig 12 kilométer kitérővel. Ott át a Dunán, majd a már jól ismert és sokszor bejárt útvonalon át Pozsonyba. Kerékpárutak tekintetében nálam messze Szlovákia vitte a prímet ezen a túrán. Már a határtól széles, az osztráknál jobb minőségű, s ráadásul a felezővonalnál pontfényekkel megvilágított pályán gurulhattam be a szlovák fővárosba.
Pozsony kisváros, így egycsapásra a központban találtam magam. Hömpölygött a tömeg, bulizó fiatalok és hangos ütemes zene szólt mindenhol. A kerékpárúton kint áll a rendőrség, megállítanak. Meg fognak szondáztatni, közli a rend fiatal őre először szlovák, majd angol nyelven. Hát jó! Legyen. Lassan 30 éve van jogosítványom, ezalatt összesen egy alkalommal fújtam szondát Magyarországon. Soha nem gondoltam, hogy kerékpárosként lesz a következő.
Gyorsan átjutok a zsongó belvároson, ismét a vaksötét Duna-töltés néz velem farkasszemet. Nem vagyok még annyira fáradt, mint tegnap este, s a haladás is biztonságosabb itt, mint az autók között, de aztán mégis belátom, hogy eljött a pihenés ideje. Holnap is lesz nap. Egy apró erdősávba kanyarodok le, mely a térképem szerint egy kis esőbeállót rejt, ám a jelölt épület sajnos nem lesz meg. Csak egy tűzrakóhelyet és néhány padot rejtenek a lombok. De már nincs kedvem tovább bóklászni. Éjfél is elmúlt. Előveszem a hálózsákomat és a puszta földön térek nyugovóra.
szombat
A sűrű lombréteg megvédett a hajnali párától, s itt már nem olyan hűvös a hajnal, mint a cseheknél. Fél hatot mutat az óra, már világos van. Néhány országútissal egyetemben taposom a tükörsima Duna-menti bringautat. Egyszer már jártam erre 2021 tavaszán a Szeged-Pozsony 24 órás ultrám idején, akkor is ugyanígy a hajnali órákban, de az ellenkező irányból érkeztünk. Természetközeli, de monoton, lélekölő szakasz ez: jobb kézről a Duna felduzzasztott víztömege, balról pedig legelők és erdőségek láthatók a töltésről. Be kell tekernem Bősre, mert elfogyott a kajám. Bőséges reggeli után visszatérek az útvonalra. Révkomáromig szinte egy az egyben pörgetem a pedálokat, megállás nélkül. Brutál meleg van ma, igazi kánikula. Idén talán még nem is volt ekkora hőség.
A bősi vízlépcső felvizének hajnali hangulata
Innen még 40 km Párkány, már várom a Duna-szakasz végét, hogy végre mehessek fel a hegyekbe. Hülyén hangzik így 700 kilométer után, de tényleg erre vágyom. Elég volt a síkból. Esztergomban aztán beújítok egy kólával, majd igyekszem túlélni a 11-es főút eszméletlen forgalmát, s megvetően nézek a kihelyezett Eurovelo 6 táblácskákra, majd Pilismarótnál bevetem magam az erdőségbe. Ismét megjön a kedvem az üdezöld, árnyékot nyújtó lombok alatt, jó tempóban faljuk az emelkedőt a Rám-hegyig, s pár pillanat múlva már Szentendre macskaköves útjain zötyöghetek.
Innen a szokásos hétvégi eszméletlen kerékpáros forgalom adott egészen Budapestig. Szerencse, hogy most már végre építettek egy bringautat is hozzá.
Három nap és 800 kilométer után újra a magyar fővárosban. Nem maradt más hátra, csak a befejezés. De ha már a kezdet Prágában stílusos volt a belvárossal, a Károly-híddal és a várral, akkor ez itt sem maradhat el. Gyorsan ki is találom az útvonalat. A Széna-térről először a Budai várba kaptatok fel, majd a Dísz-térről legurulva átkelek a Lánchídon és irány a Vörösmarty tér. Végül a Kiskörúton teszek még egy tisztelet(fél)kört a Szabadság hídig. Itt már csak egy dologra tudok gondolni: de jó lesz végre megfürödni, lemosni magamról az út porát és végre tisztán, ágyban aludni. Addig, ameddig csak akarok.
814 km után újra itthon
Összefoglaló:
Az évek múlásával egyre nagyobb rutinra teszek szert az ilyen és ehhez hasonló bringás ultrák teljesítését illetően. Tavaly a Magyarország Hegyei Kihívás során bebizonyosodott, hogy nincs lehetetlen: egy minimális éjszakai pihenéssel és megfelelő mennyiségű táplálékkal és itallal szinte "bármeddig" el lehet menni. Az idei kihívás viszont sok újdonságot jelentett: egyrészt most ismeretlen, soha nem járt útvonalakon tekertem, idegen országokban. Ez sokkal több tájékozódást igényelt, s néha módosítani kellett az útvonalon a nem várt lezárások miatt. Másrészt az idei felkészülés sem sikerült túl jól. Március elején a hűvös, télies időjárás, majd egy baleset nehezítette az életemet, mely a leggyorsabb bringám elvesztésével járt.
Így fel volt adva a lecke: idegen útvonal, egy ilyen távon ki nem próbált bringa, a kísérő személyzet és a felkészülés hiánya ellenére úgy gondolom, hogy hoztam a kötelezőt.
Folytatás jövő tavasszal, reményeim szerint 1000 km felett.
