2026 tavaszára ismét egy magányos projekt került előtérbe. Úgy döntöttem, hogy a tavaszi szünetben 17 év után visszatérek Marokkóba. Még 2009 nyarán elég viharvert, megtépázott állapotban hagytuk magunk mögött az afrikai országot, kíváncsi voltam rá, hogy az az óta megszerzett tapasztalatok britokában mennyire élem majd meg másként a második találkozást. Örömmel tapasztaltam, hogy nemcsak én, hanem mega az ország is rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedekben, egy egészen más világba csöppentem, mint amit még ifjú titánként anno megtapasztaltunk. Mindig vonzott a sivatag, így már jóval korábban eldöntöttem, ha visszatérek, akkor az ország Atlaszon túli régiójára koncentrálok, s most végre volt lehetőségem ezt a bámulatos vidéket is bejárni.
 |
Szahara projekt, avagy 650 kilométer a sivatagban
Amit a túráról tudni érdemes
Ez az útvonal nem technikailag nehéz, de fizikailag és mentálisan is komoly kihívás. A hosszú, gyakran 100 km feletti napi távok, a széllel való folyamatos küzdelem, valamint a sivatagi szakaszok monotóniája próbára teszik az embert. Ugyanakkor éppen ez adja a túra különlegességét: itt nem a meredek emelkedők, hanem a kitartás és az alkalmazkodóképesség a kulcs. A terep többnyire jól járható aszfalt, de a környezet – különösen a lakott területek közötti szakaszokon – kíméletlen tud lenni.
Logisztikailag jól szervezhető útvonalról van szó, de néhány dologra érdemes előre felkészülni. A víz és az élelem utánpótlása kulcskérdés, főleg a ritkábban lakott területeken, ahol akár 80–100 kilométeren keresztül sem akad bolt. A szél szinte állandó tényező, jellemzően szemből vagy oldalról érkezik, így a napi tervezésnél ezzel mindenképp számolni kell. A hőmérséklet is szélsőséges lehet: nappal forróság, reggel és magasabb területeken pedig meglepően hűvös idő várható.
Ami viszont minden nehézségért kárpótol, az a táj és az élmény. Kevés olyan út van, ahol ilyen rövid idő alatt ennyire különböző világokon lehet áthaladni: a Szahara homokdűnéitől a kősivatagon át egészen az Atlasz magashegységéig. Ehhez jön még a helyiek vendégszeretete és az a sajátos hangulat, ami Marokkót igazán különlegessé teszi. Ez nem egy „könnyű” túra – de pontosan ezért marad emlékezetes.
A túra adatai:
- Indulás: 2026.04.11
- Érkezés: 2026.04.18
- Időtartam: 2 nap utazás (repülő- helyi közlekedés), 1 nap buszút Marrakech - Merzouga (12,5 óra), 5 nap kerékpár. Összesen 8 nap.
- Teljesített táv: 740,01 km
- Szintemelkedés: 5455 m
Fényképalbum
A túra útvonala
|
Merzouga - Rissani - Alnif - Tinghir - Todra-szurdok - Tinghir - Boumalne Dades - Kalaat M'Gouna - Skoura - Ouarzazate - Ait Benhaddou - Doular Ounez Ounila - Téoulet - Col du Tichka (2260 m) - Toufiht - Taferiat - Marrakech |
Az útvonal térképen
 |
a részletes, nagyítható térképhez kattints a képre
A túra résztvevője
- Puskás Zoltán
Túrabeszámoló
0. nap – április 4.
Táv: 32,64 km
Nagyjából négyórás repülőút után érkeztem meg Marrakechbe. A város azonnal arcon csapott: 31 fok, hömpölygő tömeg, dudáló autók és minden irányból előbukkanó motorosok. A forgalom kaotikus, a turisták száma pedig látványosan több, mint amikor utoljára, 2009-ben jártam itt.
Délután négy körül álltam készen az indulásra, de addigra már világos volt, hogy ez nem a nézelődés napja lesz. Minden percnek megvolt a helye. El kellett intézni a bringás doboz megőrzését – végül egy autókölcsönzőnél sikerült, alig két kilométerre a reptértől –, megvenni a másnapi buszjegyet, beszerezni egy SIM kártyát, és feltankolni étellel-italral a hosszú útra.
A városra alig jutott idő, de a Koutoubia mecsetet azért megcsodáltam, és tettem egy gyors kört a Jemaa el-Fna téren is. Innen már kifelé vettem az irányt: északra, a folyóhoz mentem naplementére. Fürödni nem lehetett, a víz pangott, de a hangulat így is megvolt. A közeli faluból dobolás és zene szólt késő estig – egzotikus volt, de az alvás rovására ment.
1. nap – április 5.
Táv: 10,61 km
Fél hétkor keltem, még teljes sötétségben. Visszatekertem a városba, és fél nyolcra már a buszállomáson voltam. A bringa feladása meglepően gördülékenyen ment, egy jelképes összeget kértek érte, majd pontban nyolckor elindultunk.
A hosszú, több mint 12 órás út során háromszor álltunk meg hosszabb pihenőkre. Átkeltünk az Atlaszon, és a túloldalon már egészen más világ fogadott: a táj fokozatosan kopárrá, majd szinte teljesen sivataggá vált. A nap végére én is elfáradtam, de a látvány mindenért kárpótolt.
Naplemente környékén már érezhető volt a váltás. A végtelen, üres térben egyszer csak focikapuk tűntek fel, körülöttük gyerekek játszottak – mintha a semmi közepén lenne egy pálya. Sötét volt, mire megérkeztünk Merzougába. Innen már csak pár kilométer volt a sivatag, ahol végül megtaláltam az első táborhelyemet.
Egy teljesen új világ kezdődött.
2. nap – április 6.
Táv: 150,79 km
Alig vártam a reggelt. Ahogy kipillantottam a sátorból, a keleti ég már halványan derengeni kezdett, és végre megmutatta, hová is érkeztem előző este sötétben. Hatalmas homokdűnék rajzolódtak ki előttem – pontosan az a látvány, amiért ennyit utaztam.
Gyorsan összepakoltam, és siettem a dűnék felé. A bringát a homok szélén hagytam – ez nem az ő terepe –, és gyalog indultam neki a sivatagnak. Természetesen a legnagyobb dűnét céloztam meg. Ahogy felkelt a nap, a táj lassan életre kelt, és az egész jelenet annyira szürreális volt, hogy nehéz volt elhinni: tényleg ott állok a Szahara közepén.
A közel kétszáz méter magas dűne tetejéről messzire elláttam. Elindultak az első tevés karavánok, de velük együtt sajnos megjelentek a quadok és terepjárók is. Ez már kevésbé illett a képbe – a tömegturizmus hangja megtörte a csendet. Innen fentről az is látszott, hogy a végtelen homoksivatag inkább illúzió: a dűnék peremén túl minden irányban kősivatag húzódik, a horizontot pedig színes hegyek zárják le.
Nem maradhattam sokáig. Már előző nap, a buszút vége felé tudatosult bennem, hogy ezt az egészet vissza is kell tekernem. És ez már egy egészen más történet, mint egy légkondicionált buszból nézni a tájat – itt minden kilométernek súlya van.
Enyhe hátszéllel indultam, ami harminc kilométer után oldalirányúvá vált, és egész nap dolgoztatott. Rissani volt az utolsó település, innen már több mint száz kilométernyi sivatag következett. Mégsem volt egyhangú. Szeretek ilyenkor a saját gondolataimban utazni, és közben felfedezni a táj apró részleteit. Itt értettem meg igazán, mennyire élő ez a vidék: apró bogarak mozognak mindenhol, a kiszáradt folyómedrekben zöldellő növények és színes virágok jelennek meg. A Szaharának valóban van lelke.
A nap végére elfáradtam. A széllel küzdeni, tartani a bringát, folyamatosan koncentrálni – az utolsó húsz kilométer már kifejezetten nehéz volt. Mégis el akartam érni Alnifet, amihez aznap több mint 140 kilométert kellett tekernem.
A város után egy kiszáradt patakvölgyben találtam meg a helyemet. Víz nem volt benne, de a hangulata tökéletes volt egy éjszakára. Újra elő kellett vennem a sivatagi praktikákat: palackban szállítottam a vizet a városból a fürdéshez. Tüzet raktam, elkészült a finom (instant) vacsora, s ahogy leszállt az éj, visszavonultam sátram fedezékébe. A három, hosszú, nehéz utazással töltött nap után, úgy aludtam mint a tej a némaságba burkolózó sivatag díszletei között., ami most már nem volt idegen, sokkal inkább megnyugtató.
3. nap – április 7.
Táv: 143,79 km
Nehéz reggel volt. Fáradt lábakkal, lassan kászálódtam ki a sátorból, a testem minden porcikája emlékeztetett az előző napi több mint nyolc órányi tekerésre. Tudtam, hogy ma sem lesz könnyebb: hasonló táv és hasonló kihívás várt rám.
Egy kisebb hágón átkelve visszatértem arra a főútra, amelyen két nappal korábban busszal haladtam. Már akkor feltűnt, mennyire gyakoriak az ellenőrzések, és most sem volt ez másként. Egy kereszteződésnél rendőrök álltak, az egyikük intett, hogy álljak meg. Reflexből már nyúltam az útlevelemért, de erre nem volt szükség. Az egyik buszból épp akkor adtak át nekik egy csomagot: frissen készült tojásrántotta és forró marokkói tea lapult benne.
„Gyere, egyél velünk” – invitáltak. Harminc kilométerrel a lábamban, bolt nélkül, nem sokáig kellett győzködniük. Így esett meg, hogy szolgálatban lévő rendőrökkel reggeliztem a sivatag szélén, miközben ők közben továbbra is végezték a munkájukat, megállították az autókat, igazoltattak. Egészen különleges pillanat volt, és őszintén szólva meglepett. A 2009-es utam során szerzett vegyes élmények után most napról napra billent pozitív irányba a mérleg. Marokkó egyre közelebb került hozzám.
A főúton haladva hamar elértem Tinghir városát, ahonnan egy húsz kilométeres kitérő vezet a híres Todra-szurdok felé. Az út már önmagában is különleges volt: vályogból épült falvak, pálmafákkal szegélyezett oázisok, mintha egy másik korba csöppentem volna.
A Todra-szurdok Marokkó egyik legismertebb természeti látványossága: több száz méter magas, meredek sziklafalak szorítják közé a keskeny völgyet, amelyen egykor víz formálta a sziklákat. A hely valóban lenyűgöző, de számomra kicsit túlzsúfoltnak hatott. A forgalom, az árusok, a turisták tömege megtörte azt a csendet, amit addig a sivatagban megszoktam. Néhol a székelyföldi Tordai-hasadék jutott eszembe – csak itt minden nagyobb és zajosabb volt. Néhány fotó után tovább is álltam.
Tinghirben végre egy európai típusú szupermarketbe botlottam, így alaposan feltankoltam. Tele hassal, feltöltődve indultam neki a nap legnehezebb részének: negyven kilométeren keresztül szembeszél a nyílt, kopár fennsíkon. Itt, ezer méter felett már egészen más arcát mutatta a táj – eltűnt a zöld, maradt a szikár, egyhangú sivatag.
Estére köd ereszkedett le, hűvösséget hozva magával. Szerencsére találtam egy zöldellő folyóvölgyet, ahol meg tudtam húzni magam. Nem kellett a szélnek kitett pusztában aludnom. A magas fák között végre csend és nyugalom vett körül, és az éjszaka sokkal békésebben telt, mint az előzőek.
4. nap – április 8.
Táv: 142,72 km
Hűvös reggelre ébredtem, nehezen indultak be a lábak. Tudtam, hogy hosszú, egyhangú szakasz vár rám, de a sivatagban ez a természetes rend: itt nem a változatosság viszi előre az embert, hanem a kitartás. Nem maradt más, mint gyűjteni a kilométereket, hogy minél több időm maradjon a nap második felére tervezett látnivalókra: Ouarzazate és Ait Benhaddou felé.
A szél a szokásos módon viselkedett – délről érkezett, pont szembe. Mivel az irányom délnyugati volt, gyakorlatilag végig az arcomba kaptam. Fej le, egyenletes tempó, és menni tovább.
A délutáni órákban értem el Ouarzazate városát, amikor már újra igazi sivatagi meleg uralkodott. Ez az egyik legnagyobb település az útvonalon, és nem véletlenül ismert világszerte. A város környéke a filmipar egyik fontos központja: itt található az Atlas Studios, Afrika egyik legnagyobb filmstúdiója, ahol számos híres produkció készült – többek között a Gladiátor is. A kopár, drámai táj tökéletes díszletként szolgál történelmi és kalandfilmekhez, így nem csoda, hogy Hollywood is felfedezte magának.
A város közelében található a modern Marokkó egyik ikonikus létesítménye is: a Noor naperőmű. A hatalmas, tükrös felületek kilométereken át gyűjtik a napenergiát, és szinte futurisztikus látványt nyújtanak a sivatag közepén – különös kontrasztban a hagyományos vályogépületekkel és a környező kopár tájjal.
Az ebédet egy árnyékos helyen költöttem el, és megkóstoltam a helyi konyha egyik alapfogását, a tajine-t. Nem voltam azonban egyedül: egy macska is komoly érdeklődést mutatott az étel iránt, így résen kellett lennem. Az étterem tulajdonosa végül egy vízspriccelővel próbálta távol tartani a nem kívánt vendéget – több-kevesebb sikerrel.
Feltöltöttem a készleteimet egy szupermarketben, majd újra nyeregbe szálltam. A nap utolsó szakasza már egészen más hangulatú volt: végre letértem a forgalmas főútról, és az Atlasz hegység felé vettem az irányt.
Útközben értem el Ait Benhaddou-t, amely Marokkó egyik legismertebb történelmi helyszíne, és az UNESCO világörökség része. A vályogból épült, erődített falu – úgynevezett ksar – évszázadokon át fontos állomása volt a sivatagi kereskedelmi útvonalaknak. A lépcsőzetesen emelkedő házak, a tornyok és a szűk sikátorok látványa szinte érintetlenül őrzi a múlt hangulatát. Nem véletlen, hogy számos film forgatási helyszínéül is szolgált.
A várostól északra, egy kiszáradt völgyben találtam meg az aznapi táborhelyemet. Az ég kitisztult, és ahogy leszállt az éjszaka, csillagok milliói jelentek meg fölöttem. Több hullócsillagot is láttam, mielőtt végül elnyomott az álom.
5. nap – április 9.
Táv: 126,86 km
A hosszú, monoton sivatagi szakaszok után végre eljött az én napom. Az egyhangú pusztaságot magam mögött hagyva felüdülés volt a magashegység változatos világában tekerni. Az út eleinte szelíden emelkedett egy pálmafákkal szegélyezett, zöldellő folyóvölgyben, ahol a hegyoldalakba simuló berber falvak szinte beleolvadtak a környező kőzetek színeibe.
Ahogy haladtam felfelé, a mellékút néhány meredek szerpentinnel kapaszkodott ki a völgyből a fennsíkra. A nap továbbra is erősen tűzött, mégis érezhetően hűlt a levegő – nem véletlenül, hiszen közeledtem az első, közel kétezer méteres hágóhoz.
A táj egyre zordabbá vált. A vörös és sárga árnyalatokban játszó hegyvonulatok mögött egy egészen más világ tárult fel: kopár, szinte végtelen kősivatag, amely inkább emlékeztetett Tibetre, mint Észak-Afrikára. A horizonton pedig már feltűntek az Atlasz magas, négyezer méter fölé nyúló csúcsai. Hosszú kilométereken át kanyarogtam ezen az embert próbáló, mégis különösen vonzó vidéken.
Délután kezdődött a nap legkeményebb része: a végső kapaszkodás a 2260 méteres Col de Tichka hágóra. Az utolsó két kilométeren visszatértem a forgalmas főútra, ahol már sűrűbb lett a forgalom. A hágó tetején hideg és köd fogadott – éles kontrasztban a néhány órával korábbi sivatagi meleggel. Gyorsan felöltöztem, mielőtt nekivágtam a lejtőnek.
Egy hosszabb egyenes szakaszon egy autóból egy fiatal srác intett, és egy kis csomagot nyújtott felém. Megálltam beszélgetni. Kiderült, hogy német turista, aki korábban sokat bringázott, és emlékezett, milyen jól tud esni egy-egy apró gesztus útközben. Most ő adta tovább ezt az élményt. Így kerültem hozzá egy csomag Katjes gumicukorhoz, amit aztán a lejtmenet közben, mosolyogva majszoltam el.
Estére már teljesen más világban találtam magam. Egy zöldellő réten, egy folyó mellett vertem tábort. A sivatag ekkorra végleg az Atlasz túloldalán maradt, én pedig egy új táj, egy új hangulat részévé váltam.
6. nap – április 10.
Az utolsó napra már nem maradt bizonytalanság. Az előző napi hosszú etapnak köszönhetően alig hatvan kilométer választott el Marrakech-től. Könnyebbnek éreztem a pedálfordulatokat is – talán a tudat miatt, hogy a túra vége már karnyújtásnyira van.
Az út lassan visszavezetett a civilizációba. A hegyek mögött maradt a csend és a magány, egyre több lett az autó, a forgalom, majd fokozatosan újra megjelent az a nyüzsgés, amit néhány nappal korábban már megtapasztaltam. Kora délutánra be is gurultam Marrakechbe.
Marrakech Marokkó egyik legélénkebb és legismertebb városa, ahol a történelem és a jelen folyamatosan egymásba olvad. A vöröses színű falak, a pálmákkal szegélyezett sugárutak és a medina szűk utcái egyszerre idézik a múltat és a modern világot. Általában forró, szinte perzselő klímája van, ehhez képest ez a nap kivétel volt: alig érte el a 20 fokot a hőmérséklet. Látszott is a helyieken, hogy szokatlan számukra ez a hűvös idő – sokan kabátban jártak, mintha tél lenne.
Különös élmény volt tekerni a város széles sugárútjain. A forgalom hatalmas, a motorosok szinte minden irányból érkeznek, mégis van egy sajátos ritmusa az egésznek, amit pár nap után már könnyebb felvenni. Újra megálltam a Koutoubia mecsetnél, amely a város jelképe. A magas minaret méltóságteljesen emelkedik a környező épületek fölé, körülötte nyugodtabb, már-már ünnepélyes a hangulat.
Innen a Jemaa el-Fna térre vezetett az utam, amely talán Marrakech szíve. A tér folyamatosan változik: nappal gyümölcsárusok kínálják portékáikat, frissen facsart narancslé illata keveredik a porral, zenészek játszanak, kígyóbűvölők gyűjtik maguk köré a kíváncsi tömeget. Minden mozog, minden zajlik, és az egész egy nagy, lüktető kavalkád. Innen a bazár felé vettem az irányt, ahol a szűk utcák között szinte azonnal el lehet tévedni. Színek, illatok, árusok mindenhol – tényleg mindent lehet kapni. Feltűnő volt, hogy mennyivel több turista van, mint amikor 2009-ben jártam itt. A város sokat változott, de a hangulata még mindig magával ragadó.
A nap végére még jutott egy kis kaland is. Délután a délnyugati égbolton hirtelen hatalmas, sötét felhő jelent meg, és nem sokkal később leszakadt az ég. A jégesőt és a heves zivatart egy árkád alá húzódva vészeltem át, de a város láthatóan nem volt felkészülve ekkora csapadékra. Az utcákat néhány centiméter vastag víz borította, a forgalom lelassult, helyenként kaotikussá vált. Nem volt egyszerű kijutni a reptérre, de végül sikerült, és másnap kora hajnalban már úton voltam vissza Budapestre.
Furcsa érzés volt lezárni ezt az utat. Néhány nappal korábban még idegennek tűnt ez a világ, most viszont már ismerősként búcsúztam tőle. Egy hét alatt a nyüzsgő várostól a végtelen sivatagon át a magashegyi hágókig jutottam, és minden nap adott valami újat. Ez az út nemcsak egy fizikai teljesítmény volt, hanem egy élmény, ami még sokáig velem marad.
7. nap - április 11.
Táv: 47,56 km (hazatekerés a reptérről)
Fényképalbum
