Mi kell ahhoz, hogy valaki hazatekerjen Münchenből Budapestre? Egy megbízható kerékpár, néhány nap szabadság, rengeteg kitartás – és talán egy kis őrültség is. Pünkösd hétvégéjén ismét nyeregbe pattantunk, hogy saját erőből vágjunk neki az Alpoknak és az előttünk álló hosszú útnak.
Négy nap alatt 916 kilométert és közel 9000 méter szintemelkedést hagytunk magunk mögött. Az út azonban sokkal többről szólt a számoknál. Alpesi hágókról, havas csúcsokról, éjszakai ereszkedésekről, balatoni fürdésekről, váratlan nehézségekről és azokról a pillanatokról, amelyek miatt érdemes útra kelni. És egy tizennégy éves fiú első igazi ultratúrás kalandjáról, aki kilométerről kilométerre bizonyította, hogy sokkal többre képes, mint azt induláskor bárki gondolta volna.
|
![]() |
|
2026. május május 22-25.
München - Budapest
Útvonal:
![]() |
MÜNCHEN - Schliersee - Bayrischzell (87 km) |
![]() |
Kufstein - Sankt Johann i. Tirol - Saalfelden am Steineren Meer - Dienten am Hochkönig - Bischofshofen - Radstadt - Obertauern - Tamsweg - Murau - Scheifling - Judenburg - Gaberl - Köflach - Lieboch - Graz - Feldbach (471 km) |
![]() |
Szentgotthárd - Nagyrákos - Vadása-tó - Zalaegerszeg - Zalaszentgrót - Keszthely - Balatonfüred - Balatonkenese - Székesfehérvár - Velence - Tordas - Biatorbágy - BUDAPEST (357 km) |
A túra legfontosabb adatai:
- Végső táv: 916,8 km
- Indulás: 2026.05.22 (péntek) 6:12 - München belvárosából
- Érkezés: 2026.05.25 (hétfő) 21:37 - Budapest belvárosába
- Teljes menetidő: 87 óra 26 perc
- Átlagsebesség: 10,5 km/h (álló), illetve 19,45 km/h (mozgó)
- Szintemelkedés: 8945 m (Strava szerint)
Egyéb feljegyzések:
- első nap letekert táv 216,64 km, szintemelkedés 2343 m, menetidő 10:41, átlagsebesség: 20,3 km/h
- második nap letekert táv 258 km, szintemelkedés 3453 m, menetidő 14:28, átlagsebesség 17,8 km/h
- harmadik nap letekert táv: 211,7 km, szintemekledés 1294 m, menetidő 10:32, átlagsebesség 20,1 km/h
- negyedik nap letekert táv 230,8 km, szintemelkedés 1855 m, menetidő 11:47, átlagsebesség 19,6 km/h
Az útvonal térképe:
a részletes, nagyítható térképhez kattints a képre
A túra résztvevői:
- Puskás Zoltán
- Puskás Csaba (München - Balatonalmádi; vonatos szakaszokkal könnyítve: Kufstein - Bischofshofen, Scheifling - Graz, Nagyrákos - Keszthely)
- Puskás Péter (Balatonfüred - Székesfehérvár)
- Puskás Márton (Velence - Budapest; oda-vissza)
A túra részletes leírása
péntek
Az egész éjszakás buszozás után kissé kábán gurulunk be München központi buszpályaudvarára. A város éppen ébredezik. Az emberek munkába sietnek, a villamosok csilingelnek, az utcákon hömpölyög a reggeli forgalom. A bajor főváros számára ez csupán egy átlagos péntek.
Nekünk azonban sokkal többet jelent ennél. Itt kezdődik a hazautunk. Négy nap. Több mint kilencszáz kilométer. Az út végén Budapest vár ránk.
Én már többször vágtam bele hasonló vállalkozásokba az elmúlt évek során, tudom, mire számíthatok. Tudom, milyen érzés, amikor háromszáz kilométer után még mindig ott a következő emelkedő. Tudom, milyen hajnalban összecsomagolni a harmattól átázott sátrat. Tudom, milyen lesz majd az utolsó napon minden egyes pedálfordulat.
A mellettem békésen szundikáló, tizennégy éves Csabi azonban még csak sejtheti, mi vár ránk.
Ez nem egy átlagos hétvégi bringázás lesz.
Komótosan indulunk el München autóforgalomtól elzárt belvárosa felé. A jellegzetes bajor épületek között kanyarogva még inkább turistának érezzük magunkat, mint hosszútávú kerékpárosnak. Nem sokáig.
– Valami nem stimmel – szól Csabi.
A hátsó kerék felől halk sziszegés hallatszik. Alig indultunk el, máris defekt. Egy méretes üvegszilánk vágta át a gumi defektvédő rétegét. Nem éppen ideális kezdés, de legalább a hiba egyszerű. Néhány perc szerelés után ismét úton vagyunk.
Hamarosan elérjük az Isar folyó menti zöld ligeteket. A folyópart tele van emberekkel. Futók, kerékpárosok, kutyasétáltatók mindenfelé. Nehéz elhinni, hogy még csak péntek reggel van. Olyan a hangulat, mintha egy napsütéses hétvégi délelőtt kellős közepébe csöppentünk volna.
Hosszú kilométereken át kerékpárutakon haladunk. Erdők és rétek váltják egymást. Közben észrevétlenül körénk nőnek az Alpok első vonulatai. A közelebbi hegyek még üde zöldben pompáznak, a távolban azonban már feltűnnek havas nagytestvéreik is.
Nézem őket, és tudom, hogy estére már közöttük fogok tekerni.
A Schliersee partján rövid pihenőt tartunk. Innen továbbhaladva Bayrischzell után egy teljesen néptelen úton érjük el az osztrák határt. Nincsenek sorompók, nincsenek ellenőrzések. Csak a hegyek és az aszfalt.
Kufsteinnél már 110 kilométer van mögöttünk. Egy átlagos túrán ilyenkor már elégedetten nyugtáznám a napi teljesítményt. Most azonban tudom, hogy a napnak még csak az első fele telt el.
Az Inn-völgyében igazi nyári hőség fogad.
Az előzetes terv szerint Csabi innen vonattal folytatja útját. Este találkozunk majd újra Bischofshofen környékén. Mire elbúcsúzunk, az én kerékpárom is jóval könnyebb lesz. Átveszi tőlem a fölösleges felszerelés egy részét, ráadásul a szél is hátba támogat.
A bringa szinte repül.
Így vágok neki egyedül a Wilder Kaiser hegyei közé vezető útnak. Egészen ezer méter magasságig kapaszkodom fel, majd egy hosszabb ereszkedést követően Saalfeldenben pihenek meg. Már közel százhetven kilométer van mögöttem, de meglepően jól érzem magam. A lábak működnek, az út halad, az időjárás tökéletes.
„Ezt a hágót még felfalom vacsorára.” – írom Csabinak üzenetben.
A hágónak azonban egészen más elképzelései vannak.
Az első kilométerek rögtön 12–15 százalékos meredekséggel fogadnak. Az út hosszú perceken át nem hajlandó enyhülni. Ahogy egyre magasabbra jutok, előttem emelkedik a Hochkönig hatalmas tömbje. A látvány ismerős.
Szinte látom magunkat néhány évvel korábbról, amikor kalandos klettersteigen kapaszkodtunk fel a környék egyik csúcsára. Akkor is kemény nap volt. Most sem könnyebb.
Végül sikerül felrúgdosnom a kerékpárt az 1290 méteres Filzensattel tetejére. Azt hiszem, túl vagyok a nehezén.
Tévedek.
A hosszú szintrajzon fel sem tűnt, hogy a hágó után rögtön egy újabb emelkedés következik. Két púp egymás után, köztük meredek lejtővel. Amit már egyszer megszenvedve megnyertem, annak egy részét rögtön vissza is kell adni.
A Hochkönig majdnem háromezres hegytömege a hágóról szemlélve
Naplemente közeledik, amikor végre elindulhatok lefelé. Egy sötét, hűvös völgybe ereszkedem be. A levegő hirtelen több fokot hűl, a hegyoldalak árnyékba borulnak.
Hosszú gurulás után végül megérkezem a Salzach-völgyébe.
Itt vár rám Csabi.
A nap folyamán mindent hibátlanul végrehajtott. Átszállt a megfelelő vonatokra, bevásárolt a következő napra, és még egy kiváló táborhelyet is talált a város utáni zöldterületen.
Nem mondom, hogy nem vagyok büszke rá.
Gyorsan nekilátunk a vacsorának. Tésztát főzünk, közben számolgatjuk a kilométereket. Elvileg még tizennégy kilométer hiányzik a napi tervből.
A folyópart azonban csábító. A hely szép. Nyugodt. Csendes.
Végül úgy döntünk, hogy maradunk.
Ekkor még nem tudjuk, hogy ez a kényelmesnek tűnő döntés másnap reggel nagyon drágának bizonyul majd.
Sötétedés előtt még megmártózunk egy jéghideg patakban, majd egy hangulatos kis tó félszigetén felállítjuk a sátrat.
Néhány órára megáll az idő.
Holnap azonban már a túra legkeményebb napja vár ránk.
szombat
Hajnali 4:35.
Megszólal az ébresztő.
Néhány másodpercig csak fekszem a hálózsákban, és próbálom összeszedni magam. A sátor fala nedves a párától, a levegő csípősen hideg. A hőmérő mindössze hét fokot mutat.
Tudjuk, hogy nincs idő lustálkodni.
A tegnap este megspórolt tizennégy kilométer most kamatostul kéri vissza az árát.
Nehézkesen bújunk elő a sátorból. A mozdulatok még lassúak, a lábak sem igazán értik, miért kellene újra dolgozniuk. Pedig hosszú nap vár ránk. Talán a túra legnehezebb napja.
A Salzach-völgyét hamar magunk mögött hagyjuk. Az út emelkedni kezd, alattunk pedig egyre mélyebbre kerül a párába burkolózó folyóvölgy. A nap első sugarai lassan áttörnek a ködön.
Radstadt mellett, egy modellrepülőtér szomszédságában állunk meg reggelizni. A hajnali napfény végre kezd némi meleget adni, mi pedig igyekszünk minél több energiát magunkba tölteni.Hamarosan szükség lesz rá.
Innen ugyanis már Obertauern felé vezet az út. A túra leghosszabb és legmagasabb emelkedője vár ránk. Huszonhárom kilométer kapaszkodás.
A szám önmagában talán nem tűnik félelmetesnek, de amikor az ember minden métert saját erőből tesz meg, egészen más jelentése lesz. Az út helyenként kellemetlenül meredekké válik, a kilométerek lassan telnek. Egy-egy kanyar után mindig reménykedünk benne, hogy talán enyhül az emelkedő.
Általában nem enyhül.
Több mint két órán keresztül mászunk felfelé, mire elérjük az 1800 méteren fekvő síközpontot. A szezon még messze van, a szállodák és apartmanházak szinte teljesen kihaltak. Furcsa hely ez ilyenkor: télen emberek ezrei nyüzsögnek itt, most pedig alig látni valakit.
Csabi ekkor közli, hogy számára mára ennyi elég volt a hegymenetből.
Őszintén szólva megértem.
Az út hátralévő része már nem a túra része, inkább egy személyes kis kitérő. Csabi pihenőt kap, én pedig továbbindulok a sípályák közé vezető keskeny úton.
Négy újabb kilométer vár rám.
A táj teljesen megváltozik. Ahogy emelkedem, egyre több hófolt jelenik meg az út mentén. Nem sokkal később már többméteres hófalak között haladok. A levegő is egészen más itt fent.
Kétezer méter körül végül letámasztom a kerékpárt.
Innen már gyalog folytatom.
A cél a Seekarspitze 2350 méteres csúcsa.
Nyáron ez valószínűleg egy könnyed kirándulás lenne. Most azonban a hó még uralja a hegyoldalt. Minden lépésnél besüppedek, az olvadó hó alatt sokszor bizonytalan a talaj. A csúcs egyáltalán nem adja könnyen magát.
Éppen ezért esik olyan jól, amikor végül felérek.
Néhány percig csak állok odafent és nézem a környező hegyeket. Amerre a szem ellát, hófoltokkal tarkított alpesi gerincek sorakoznak. A világ odalent hirtelen nagyon távolinak tűnik.
Aztán elindulok vissza.
A hegyen töltött idő gyorsan elszaladt. Mire újra leérek Csabihoz, már lassan delet üt az óra. Végre megkezdhetjük a várva várt ereszkedést. Ránk is fér.
A kilométerórán alig ötven kilométer szerepel. Déli tizenkettő van, előttünk pedig még egy nagyon hosszú nap áll.
Tamswegben nagybevásárlást tartunk. Az ilyesmi ilyenkor stratégiai kérdés. Nem azt vesszük, amit megkívánunk, hanem amitől remélhetőleg működni fog a szervezet még sok-sok órán keresztül.
Ebéd közben eszembe jut, hogy már kétszer jártam erre bringával.
Először még nagyon régen Vámka barátommal.
Másodszor pedig már a családdal ismerkedtünk a bringatúrázás varázslatos világával.
Csabi akkor még kicsi volt, alig 6-7 éves. Valószínűleg nem sok minden maradt meg neki az akkori túrából. Most viszont új emlékeket gyűjtünk ugyanazon a vidéken.
Tamsweg főterén - Csabival
A Mura-völgyi kerékpárút eleinte kellemesnek tűnik, aztán fokozatosan megmutatja a valódi arcát. Meredek dombok követik egymást. Rövid, agresszív emelkedők és kellemetlen lejtők tördelik a ritmust. Az útburkolat sem mindig barátságos.
Néhány ilyen szakasz után úgy döntünk, hogy elég volt a kalandból.
Murau előtt áttérünk a közútra.
Jó döntésnek bizonyul.
Bár a szintemelkedés itt sem tűnik el, legalább kiszámíthatóbbá válik a haladás. Hullámzunk fel és le, miközben a szél hol segít, hol büntet.
A délután gyorsan telik.
Scheifling környékén járunk már, amikor a kilométeróra átlépi a százötvenet. Csabi egész nap derekasan helytállt. Itt elérkezik számára a jól megérdemelt pihenő.
Én azonban tudom, hogy számomra a nap neheze még csak most kezdődik.
Este hat óra közeleg. Nagyjából száz kilométer vár még rám.
Megbeszéljük a részleteket. Hogyan jut majd Graz környékére. Merre találhat jó táborhelyet. Mit csináljon, ha bármi váratlan történik.
Nem mondom, hogy könnyű szívvel engedem útjára, mégis lenyűgöz, ahogy kezeli a helyzetet. Tizennégy évesen vonatokat vált, bevásárol, táborhelyet keres és önálló döntéseket hoz. Olyan természetességgel, mintha mindig is ezt csinálta volna.
Hosszú ideig bámulom, ahogy a piros szerelvény lassan eltűnik a Mura-völgyében, aztán újra magamra maradok.
Judenburgban már csak magamra koncentrálok. Eszem, iszom, rendezem az energia- és folyadékháztartásomat a domb előtt, s mentálisan is felkészülök arra, ami következik.
A Gaberl.
Egy újabb komoly emelkedő magasodik előttem.
A cél 1450 méteren van.
A hegy azonban egészen más hangulatú, mint az Obertauern volt. Itt nincsenek körülöttem havas csúcsok, csak zöldellő fenyvesek.
Szinte teljes az egyedüllét. Csak a gumik halk surrogása hallatszik.A meredek emelkedő sötét lombok között kanyarog felfelé. A hágó nem a völgyből indul, hanem már eleve egy magas gerincre vezet fel. Innen aztán hosszú kilométereken keresztül hullámzik az egyik oldalgerinc közelében.
Mögöttem a Mura-völgy egyre mélyebbre süllyed az esti árnyékok közé. Felettem a Stubalpe vonulatai húzódnak. Tíz-húsz percenként bukkan fel egy-egy autó. Egyébként teljes a csend.
Az egész út az enyém.
A nap lassan lebukik a hegyek mögött. Az utolsó fények vörösre festik a távoli gerinceket. Különös pillanat ez.
Fáradt vagyok.
Nagyon fáradt.
Mégis pontosan ezért szeretek itt lenni.
Az ember ritkán kap lehetőséget arra, hogy egy egész hegyvidék szinte csak az övé legyen.
Már teljes a sötétség, mire elérem a hágó tetején álló apró síközpontot. Gyorsan felöltözöm, eszem néhány falatot, beüzemelem a brutál erős fejlámpát az ereszkedéshez. Kezdődhet a száguldás.
A hegyoldal néma, autó alig jár erre.A fejlámpa fénye keskeny folyosót vág a sötétségbe. Nem az autóktól félek.
A vadaktól.
Egy őz, egy szarvas vagy akár egy nyúl is elég lehet ahhoz, hogy véget érjen a túra. Ha itt elesem, lehet, hogy órákig nem jár erre senki.
Nem engedem túl gyorsan a bringát, harminc-negyven kilométer per óránál többel ritkán gurulok. A sötét erdő végtelennek tűnik.
Salla apró falujának néhány háza az egyetlen jel, hogy nem teljesen kihalt vidéken járok.
Köflachnál térek vissza a civilizációba.
Itt azonban új probléma vár.
A legegyszerűbb út Graz felé autóút, kerékpárral tilos ráhajtani. Maradnak a mellékutak, a sötét kerékpárutak és az időnkénti tanácstalan bolyongás.
A nagyvároshoz közeledve végül egyre könnyebbé válik a tájékozódás.
Éjfél körül kelek át a Murán.
Innen már csak egy feladat maradt.
Megtalálni Csabit.
Küldött egy képernyőfotót a sátor helyéről. Elméletben pontosnak tűnt, a gyakorlatban kevésbé. Legalább negyed órán át bóklászom az erdőben. Hol túl messzire megyek, hol rossz ösvényre fordulok.
Aztán egyszer csak meglátom.
Ott áll a sátor.
Bent pedig békésen alszik fiatal útitársam.
A látvány valamiért különösen jólesik.
Minden rendben van.
A mai nap is sikerült.
Hajnali egy körül végül én is bebújok a hálózsákba.
Néhány óránk maradt pihenni, mielőtt újra megszólal az ébresztő.
vasárnap
Pünkösdvasárnap reggel hatkor szól a telefon.
Nem mondhatnám, hogy kipihenten ébredünk. Az elmúlt két nap eseményei már bőven éreztetik a hatásukat. Nekem különösen. A tegnapi 258 kilométer és 3450 méter szintemelkedés még ott van a lábaimban, és valószínűleg még jó ideig ott is marad.
Mai célunk Keszthely, „mindössze” kétszáz kilométer. Papíron ez a túra legrövidebb és legkönnyebb napja. A valóság azonban ilyenkor már egészen másképp működik. A harmadik napon már nem önmagában a táv vagy a szint számít. Sokkal inkább az, hogy mit cipelsz magaddal az előző napokból.
Nem megyünk vissza Graz belvárosába. Déli irányból kerüljük meg a várost, majd hamarosan elérjük Laßnitzhöhe települését. Mindig mosolygok ezen a néven. A „Höhe” németül magasságot jelent, az ember pedig valami komoly hegytetőre számítana. Ehhez képest a falu 536 méteren fekszik. Ausztriában ez szinte észrevehetetlen dombocskának számít. Igaz, Grazhoz és a Mura-völgyéhez képest azért még így is jó másfél száz méterrel magasabban járunk.
Az emelkedő után végre leereszkedünk a Rába-völgy irányába, közben ismét megerősödik a tegnapról már ismerős oldalszél is.
Mintha nem lenne elég dolga az embernek három napnyi tekerés után.
A szél mellé ráadásul hamarosan megérkezik a kánikula is. A déli órákban már alig találunk árnyékot. Az aszfalt sugározza vissza a meleget, a kulacsok gyorsabban ürülnek, mint szeretnénk.
Dél körül érjük el Szentgotthárdot.
Itt ebédelünk, s kidobjuk a napra a sátrat száradni. Az ilyen apróságok ilyenkor meglepően sokat számítanak. Minden dekagramm könnyebbnek érződik, amikor az ember már hatszáz kilométer körül jár.
Közben új szereplő érkezik a történetbe.
Mentes Ati barátunk befut Lentiből, hogy egy szakaszon ő is velünk tartson.
Az ilyen találkozások mindig különlegesek. Napok óta úton vagyunk, a világunk lassan leszűkült a kerékpárra, az útvonalra és a következő étkezésre. Egy ismerős arc ilyenkor valahogy egészen más jelentőséget kap.
Hárman indulunk tovább az Őrség felé.
A táj szinte azonnal megváltozik.
Hatalmas erdőségek között vezet az út. Az emelkedők nem nagyok, de folyamatosan érkeznek egymás után. Szalafő, Pityerszer, Őriszentpéter. Ahogy sorra érkeznek a települések, egyre több emlék jut eszembe. A COVID idején jártunk errefelé a suli túracsapatával.
Micsoda túra volt az is.
Az ember hajlamos azt hinni, hogy az új utak mindig érdekesebbek, de néha ugyanannyira jó érzés visszatérni egy régi helyszínre, és új szemmel látni ugyanazt a vidéket.
Nagyrákoson Ati javaslatára megkóstoljuk a helyi sört. Nem mondom, hogy ez szerepelt az eredeti sporttáplálkozási tervben, de vannak helyzetek, amikor a hangulat fontosabb a tudománynál.
Csabi számára azonban lassan ismét véget ér a napi műszak. Már több mint száz kilométer van mögötte ezen a napon is. Ismét vonatra száll, és Keszthely felé veszi az irányt. Ahogy korábban is, most is lenyűgöz, milyen természetességgel mozog ebben a számára sem egyszerű helyzetben.
Mi Atival ketten folytatjuk tovább.
A Vadása-tó felé vesszük az irányt, majd Zalaegerszeg következik. Az út gyorsan fogy alattunk. Jó társaságban valahogy mindig könnyebben telnek a kilométerek.
Aztán egyszer csak Ati is elköszön, újra egyedül maradok. De ez már nem ugyanaz az egyedüllét, mint a tegnapi esti hegyek között. Most a hazafelé vezető út érzése kísér.
A Zala-völgyében végre hátba kap a szél. Napok óta először érzem úgy, hogy nem harcolnom kell vele, hanem segít. A bringa új lendületet kap. A kilométerek gyorsan peregnek, és egyszer csak feltűnik a Balaton.
Ez mindig különleges pillanat.
Bár még messze nincs vége az útnak, az ember ilyenkor már érzi, hogy közeledik az otthon.
Este nyolc óra körül érkezem meg Keszthely kikötőjébe. A város nyüzsög. A tópart tele van emberekkel.
Csabi már vár rám.
A nap végén nincs is jobb program, mint belegázolni a Balatonba. A víz lemossa a port, az izzadtságot és valamennyit az elmúlt napok fáradtságából is.
Persze csak valamennyit.
A vacsora azonban már kevésbé romantikus. Pünkösdvasárnap este van, a boltok zárva. Marad a McDonald's. Ilyenkor az ember nem válogat. Egyszerűen örül annak, hogy végre ehet.
A jól bevált réten verünk tábort a falu fölött. Nem vagyunk egyedül. Több sátor is áll már a környéken, látszik, hogy mások is kihasználják a hosszú hétvégét.
A nap lassan véget ér.
Vagyis majdnem.
Ha itt járunk, a Festetich kilátót már nem ér kihagyni. A lábak ugyan nem lelkesednek az ötletért, de ebben nincs vita. Így hát kétszáz kilométer után még egyszer nekivágunk az emelkedőnek. Fentről nézzük a Balatont, ahogy az esti fények lassan eltűnnek a víz fölött.
Jó hely ez egy nap lezárására.
És különösen jó hely arra, hogy az ember rájöjjön: már csak egyetlen nap választja el Budapesttől.
hétfő
Nehezen indul az utolsó nap.
Pedig elvileg már csak haza kell menni.
A gyakorlatban azonban ez ritkán ilyen egyszerű.
Amikor reggel kimászom a sátorból, olyan érzésem van, mintha valami láthatatlan erő próbálná visszatartani a kerékpárt. A lábaim ugyan működnek, de hiányzik belőlük az a könnyedség, ami az első napon még magától értetődő volt.
Persze velünk van a jól ismert északi szél is. Harmadik napja keseríti az életünket, de most nem ő a legnagyobb ellenfél.
Fáj a fejem. És éhes vagyok.
A pünkösdi hosszú hétvége ezen a téren nem a kerékpárosok barátja. Ilyen távokon az ember nem hord magával napokra elegendő élelmet és vizet. A terv mindig az, hogy útközben pótoljuk, amire szükségünk van.
Most viszont minden zárva van.
Végül Badacsony környékén kerül elő néhány maradék péksütemény és száraz kenyérféle. Nem egy bajnokok reggelije, de legalább van valami a gyomrunkban.
Elbúcsúzunk a Balatoni Bringakörtől, és a megszokott út helyett a Balaton-felvidék dombjai felé vesszük az irányt.
Ha már egyszer hazafelé tekerünk az Alpokból, ne legyen túl könnyű a befejezés sem.
A Káli-medence ezúttal is gyönyörű.
A reggeli fények különös hangulatot adnak a tájnak. A Hegyestű bazaltkúpja már messziről felismerhető, a kisebb falvak pedig olyan békésen bújnak meg a dombok között, mintha megállt volna az idő.
Dörgicse, Vászoly, Pécsely.
Egymás után érkeznek a települések, velük együtt pedig az emelkedők is.
Az ember ilyenkor már furcsán működik. Kétszáz kilométer után még bosszant egy meredek domb. Nyolcszáz kilométer után viszont már egyszerűen tudomásul veszi. Fel kell menni rajta, hát felmegy.
Nincs mit túlgondolni.
Dél körül érjük el Balatonfüredet. Itt újabb erősítés vár ránk. Megérkezik nagyobbik fiam, Peti. Ő osztálykiránduláson volt, ezért csak most tud csatlakozni a történethez. De nem üres kézzel érkezik. Ennivalót és üdítőt is hoz, és ebben a pillanatban kevés értékesebb dolog létezik a világon.
A délidőben elfogyasztott hamburger szinte csodát tesz. Az ember hajlamos túlmisztifikálni az ultratávokat. Pedig néha a legnagyobb motiváció egyszerűen egy rendes ebéd.
Innen Almádi felé vesszük az irányt. Beugrunk a keresztszüleimhez egy rövid látogatásra. Jólesik néhány percnyi pihenő, egy kis árnyék és néhány kedves szó. Az ilyen rövid megállók sokszor többet érnek, mint hinnénk.
A nap azonban nem kegyelmez.
A brutális napsütés egész délután velünk marad. Bőrünk egyre nehezebben viseli a terhelést. Utólag visszagondolva erre bizony jobban fel kellett volna készülnünk.
Szerencsére délutánra végre felhők érkeznek. A hőmérséklet valamelyest csökken, és újra könnyebb lesz tekerni.
Csabi számára itt véget ér a kaland. Vonatra száll, és hazautazik.
Nehéz elhinni, hogy néhány nappal korábban még Münchenben álltunk a rajtnál. Azóta több száz kilométert tettünk meg együtt, hegyeket másztunk, sátraztunk, vonatokat kergettünk és kalandokat gyűjtöttünk.
Büszke vagyok rá.
Nemcsak azért, mert mennyit tekert, hanem azért is, mert végig megbízható társnak bizonyult.
Peti viszont még marad. Egészen Székesfehérvárig együtt haladunk. Ilyenkor mindig érdekes friss emberekkel tekerni. Néhány nappal korábban még én diktáltam a tempót. Most viszont úgy érzem magam, mint egy öreg dízelmotor. Lassan indulok, lassan gyorsulok, de ha egyszer mozgásba lendültem, megállás nélkül megyek tovább.
Peti lába szemmel láthatóan jobban harap az emelkedőkön. Én már nem akarok versenyezni senkivel.
Csak hazaérni.
Fehérvártól ismét egyedül folytatom. De ez sem tart sokáig. Marci öcsém már úton van felém. A Velencei-tó környékén találkozunk.
Jókor érkezik.
A Budapest felé vezető kerékpárút dombjai és a makacs szembeszél újra próbára teszik a türelmet. Ilyenkor sokat számít egy jó beszélgetés vagy egyszerűen csak az, hogy valaki ott teker előtted, melletted.
Az este lassan megérkezik, a levegő kellemesen lehűl. A szél végre elcsendesedik.
Alkonyi száguldás a BuBán - az utolsó szakasz már ajándék volt
A kilométerek szinte észrevétlenül fogynak.
Valahol a távolban feltűnnek a Budai-hegység körvonalai.
Ez az a pillanat, amikor először érzem igazán, hogy sikerülni fog.
Nem papíron.
Nem elméletben.
Hanem tényleg.
Haza fogok érni.
A kilométeróra újra kétszáz fölött jár, mégis furcsa módon egyre jobban érzem magam. Talán azért, mert a cél már olyan közel van. Talán azért, mert az ember ilyenkor már nem a fáradtságra figyel.
Csak az útra.
A sötétedés közeledtével felkapcsoljuk a lámpákat. Biatorbágy környékén már minden ismerős. Az út, a kanyarok, a dombok.
Az ember ilyenkor már nem egy újabb országon halad keresztül, hanem hazafelé tart.
Az utolsó kilométerek különös hangulatban telnek. Nem akarok sietni. Nem akarom minél gyorsabban letudni őket.
Éppen ellenkezőleg.
Jólesik még néhány percig benne lenni ebben az egészben.
A mozgásban.
Az alkonyatban.
Az útban.
Fél tíz körül gördülünk be Kelenföldre. Nem vár célkapu. Nincs ünnepség, nincs hangos tömeg.
Csak egy kerékpár, néhány fáradt láb és az érzés, hogy ismét sikerült valami olyat végigcsinálni, amire hónapokkal korábban még csak tervként tekintettem.
Összegzés:
Négy nap.
916 kilométer.
8950 méter szintemelkedés.
Ezek a számok jól mutatnak egy statisztikában.
De számomra nem erről szól ez az út.
Sokkal inkább a hajnali indulásokról.
A havas hegyoldalakról.
Az alpesi hágókon töltött órákról.
Az éjszakai ereszkedésekről.
A patakparti sátorhelyekről.
A balatoni esti fürdésről.
Az útközben csatlakozó barátokról és családtagokról.
És arról a tizennégy éves fiúról, aki Münchenben még egy nagy kaland előtt állt, Budapestre érve pedig már jóval több tapasztalattal és önbizalommal lett gazdagabb.
A tavalyi prágai hazatekerés után született meg a gondolat, hogy a következő nagy ultratúrának az Alpok felé kell vezetnie.
Most ez is megvalósult.
A piros Raleigh ismét becsülettel tette a dolgát. A meredek hegyoldalakat továbbra sem szereti különösebben sem felfelé, sem lefelé, de a legtöbb kilométert idén is élménnyé változtatta.
És hogy mi jön ezután?
Ötletből szerencsére nincs hiány.
Van még néhány vonal a térképen, amely különösen izgatja a fantáziámat.
Van még néhány távoli város, ahonnan egyszer jó lenne hazafelé fordítani a kormányt.
De ezeknek a történeteknek az ideje még nem érkezett el.
Most egyelőre elég annyi, hogy négy nappal korábban Münchenben elindultunk.
És végül saját erőből hazajöttünk.






