1. Élet kicsiben és nagyban

USA? Ha átjutsz a határon, már nincs semmi már határ, se súlyban, de korbanés kocsiban sem (értem ezt mind méretben, mennyiségben), sem házban. Amerika nem aprózza el a dolgokat. Óriási ország, tele hatalmas területekkel, amit ki is használnak. A városok hatalmasak, órákba telik, míg bejutsz valamelyikbe, és onnét ki, a falvaknál viszont észre sem veszed, hol az eleje és hol van a vége, úgy terülnek el abban a hatalmas országban. A végletek uralkodnak ott. Van, hogy egy nap élménydömping fogad, máskor pedig 50 km hosszú, nyílegyenes út, kanyar nélkül. Nehéz ezt megszokni, szerintem ez néha még az ottaniaknak sem megy túl sűrűn. Ez abból is észrevehető, ogy míg a városokba kimozdulnak az emberek, mozognak, futnak és kint vannak az utcákon, vidéken még a postaládáig is autóval mennek, és 100 kg-ot gyakran nyom a mérleg gy családban, sajnos a gyerekek körében is. De ott van a segítőkészségük. Abban is hihetetlen nagyok. Soha nem tudtunk úgy fodulni egy ottani emberhez, hogy az elutasított volna minket. Amerika tényleg meg akarja menteni a világot, és segíteni akar. Ha kicsiben is. Mindenesetre egyszer ki kell próbálni.

2. Forrest Gump és a tökéletes pázsit

Előszört azt hittük, előre gyártott gyeptéglákat látunk. Aztán rájöttünk, hogy itt bizony komoly családi program a fűnyírás. Mégha a telek olykor kicsit nagy is. Szuperjó kis fűnyíróik vannak, olyan kis autók, amilyennel Forrest is nyírta a futballpálya gyepét. Nem volt olyan nap, hogy legalább 10 fűnyírást ne láttunk volna. Nagyon helyesek voltak, ahogy ott robogtak a kis fűnyírós kocsijukkal a gyepen, és szemmel láthatóan még élvezték is az egészet. Komolyan mondom, még mi is, szinte kedvünk lett volna leszállni a bringáról, és cserélni velük. Most már értjük Forrestet, miért is vállalta ingyen.

3. New York és az elmúlt 13 év

New York egy olyan város, amit vagy rögtön a szívedbe zársz, vagy soa többé nem akarod látni. Mi az előbbiek voltunk Zolival. A kennedyre megérkezni nem egy egyszerű feladat, főleg azért, mert mostanában minden reptérről eltávolították az ingyenes poggyászállító kocsikat, és csak kemény 4 , vissza nem térítendő dollárért lehet kocsihoz jutni. Na, mi ert ki akartuk hagyni, így lett belőle 10. 2 biciklit és a súlyosan megrakott bicajos táskát kézben nem lehet ugye kicipelni, így - gondoltam naivan - kerítek egy szállító kocsit. Jött is az ember nagy serényeg, kivitt minket, miután kidobták a szendvicseinket, mert semmi kaját nem lehet bevinni (még jó, ogy a bicajos táskába nem nézek bele), majd miután kivitt, közölte, ez plusz szolgáltatás, és mit szolnánk érte 10 dolcsihoz? Időeltolódás, fáradtság, izgalom, még é sem tudtam köpni-nyelni, így kifizettük, hogy utána kellően mérgesek legyünk magunkra. Aztán megfogadtuk, hogy többet nem húznak le minket. Spóroltunk is egy keveset a metrózással - mint megannyi New York-i.
Szállásunk Brooklynban volt, a lengyel negyedben , egy nagyon kedvs, fiatal házaspár, Joli és Attila hívott meg magukhoz, ott töltöttünk el 3 éjszakát. Tudni kell, hogy Brooklynban rengeteg náció él, és mind saját "kis országot" tart fenn magának. Ez nagyo kellemes környék volt, szép és nyugodt. Innét indultunk másnap a város meghódítására, illetve újra felfedezésére (mivel én már 13 évvel ezelőtt lehúztam itt kint egy kis időt). Hajóval jutottunk el a Financial District nevű pénzügyi negyedbe, ahol hajdan a World Trade Center ikertornyai magasodtak. Most a helyén már megépült a Freedom Tower, amin épp az utlsó simításokat végezték. Igazi szépség volt. Zoli csak tekergette a nyakát a magas épületek között, amit fokozott az is, hogy az utcák itt nagyon szűkek még, így a magas még magasabbnak tűnik. Persze nem hagyhattuk ki a híres Bullt sem. De sajnos megmászni nem lehetett, annyi hülye turista vette körül:)) Következett vola a Szabadság-szobor, de azt épp tisztogatták a a Július 4-ediki nagy ünnepségre. Így Zolival felfelé vettük az irányt.

Eredetileg úgy terveztük, hogy metrózunk, de annyi volt a látnivaló, hogy elfelejtkeztünk róla, így szép lassan lejártuk a lábunkat, míg felértünk a Természettudományi Múzeumig, a 72. utcára. Közben persze mondogattuk a híressé vált szlogenünket: "1 utca 1 perc". A múzeu érdekes volt, megtudtuk, hogy a túra során melyik területen milyen állat falhat majd fel minket, és kellemesen el is ringatott volna minket az álom a félhomályban, de gyorsan kisétáltunk, át a Central Park másik felére, ahol a MET, azaz Metropolitan Museum of Art található. Sajnos lekéstük a nyitvatartást, mivel pont vasárnap zár korábban, hétfő pedig a szünnap. Így Zoli csak kívülről csodálhatta meg. Tudni kell erről a 2 múzeumról, hogy itt javasolt belépőjegyár van, de igazság szerint Te annyit fizetsz, amennyit akarsz. Szóval itt "spóroltunk" a repülőtér után, és ketten 1 kemény dollárért mentünk be a Természettudományiba. Annál inkább megkérik az árát az Empire State Buildingnek, ami 13 év után a háromszorosára, aza 27 dollára nőtt! De oda kötelező felmenni, főleg naplementekor. Oltári tömeg tolongott fent, szabályosan sorba kellett állni, hogy kinézhess a falon, de gyöyörű volt, az egész város ott élt a lábad alatt. Zoli másik szíve csücske a Times Square lett. Bár az én nagy bánatomra már nem gitározott ott az a kedves cowboy egy szál alsónadrágban a tér közepén, de a hely ég mindig lüktetett, és magával ragadt. Változott, de a szellemisége mégis ugyanaz volt. Érdekes, hogy a városba visszatérve az emlékek nekem az orromon át tértek vissza: a szagok, a mertó meleg szaga, ami át - meg átszeli a várost, és jön fel a szellőzőnyílásokból... mintha el sem mentem volna. Igazán az volt, mint régen, és mégis sokkal perzsőbb, fiatalabb. Sokat változott, főleg bicajos szempontból. Citibike-ok tömkelege volt ott, biciklissávolt, a Times Square egy részét lezárták a gyalogosok és bicajosok számára, szóval sokkal bicajossabb lett.
Másnap kimentünk Coney Island-re, hogy Zoli hivatalosan is megkezdje a túrát, óceántól óceánis. Szupi volt látni az Atlanti-óceánt, a vidámparkot, a gyönyörűen kiépített sétányt, szóval szép lett. Onnét bicajoztunk egyet a városban, keresztül-kasul, és persze még sok mindent láttunk, és csak szívtuk magunkba ezt az ÚJ világot. Jó volt.
Hajrá, New York, csak így tovább!

 

Appalache avagy a négykerék-meghajtásúaknak a 20%-os emelkedő is jó

New Yorkból kiérve át kellett vergődnünk az Appalache-hegységen. Zoli szerint nem is hegy, hanem inkább dombos vidék – így akart megnyugtatni. Most már azt mondom, hogy jobban örültem volna egy kiadós hágómászásnak is.

 

Az a helyzet, hogy mint már említettem, az amerikaiak kocsival közlekednek, és sajnos ennek megfelelően alakították ki az útjaikat is, azaz tök mindegy, hogy 15, vagy 20%-os az emelkedő, a nagy kocsi úgyis felmegy rajta. De a bicajosnak nem mindegy ám! Az első néhánynál még csóváltuk a fejünket, de elnéztük. A következő tucatnál ráfogtuk a domborzatra, hogy biztos amiatt kellett. Aztán már nem áltattuk magunkat. Rájöttünk, hogy az útépítőknek sajnos tök mindegy volt, hogy hol viszik el az utat és milyen meredeken, tudták, hogy az emberek úgyis kocsival mennek majd rajta. Így mi ezt szívtuk. És hogy még jobban edzésbe jöjjünk, a nap is verőfényesen sütött, és a páratartalom egy szaunáéhoz volt mérhető. Hát igen, patakokban folyt rólunk a veríték, és nem restelltük néhol feltolni a bicajt.

Csak egy szomorú dolgora jöttünk rá: soha nem gurultunk annyit le, mint amennyit felfelé mentünk. És ha jött a lejtő, ami szintén nagyon meredek volt, az aljában biztos vagy egy útkereszteződés, vagy egy vasúti átjáró (ami silányabb, mint itthon – lévén mindenkinek kocsija, vagy ezt már említettem?) helyezkedett el, ahol a satuféket is időben el kellett kezdeni behúzni. 5. napon így szóltam Zolinak, hogy teljesen kilazultak a fékjeim. Hát igen, azok kilazultak, csak az izmaink lettek kötöttebben.

 Párizs, London, Moszkva – elnézést, hol is vagyunk?

Európa számos nagyhírű, gyönyörű várossal büszkélkedhet. Vajon ki nem hallott volna Rómáról, Párizsról vagy Berlinről? Ezekről talán még az óceán túlfelén is tudnak. Hiszem amikor a nagy hódítók megérkeztem az Újvilágba, ők is az Óvilág városairól álmodoztak, mikozben az újakat építették. A spanyolog főleg szentjeikről szerették elnevezni őket, így lett San Diego, san Francisó, Los Angeles. Az angolok a régieket „újították”: New York, New Hampshire, New Rochelle, de még a hollandok is – New Amsterdamnak keresztelték városukat, mely később New York lett.

 

Ám a franciák csak simán szemezgettek. Így történhetett meg, hogy egyik délelőtt betekertünk egy kanadai falucskába, melynek tábláján a „Paris” felirat virított. Néztünk, de sem a Notre Dame-ot, sem az Eiffel tornyot nem láttuk. Még az Üvegpiramist sem (pedig még az italbolt előtt is kerestük). Hát, a régi sokkal jobban tetszik-állapítottuk meg.

Aztán, estére elértük Londont. ez már sokkal szebb volt, de a vacsorát itt sem a Big Ben jelezte, viszont a helyieknek legalább volt humoruk, mert éjjelre a Temze partján vertük fel a sátrunkat. Épp Canada Day volt, a nemzeti ünnep, még tüzijátékot is kaptunk estére, bár ezt sem Handel komponálta, de sebaj! Tetszett a hely.

De a kedvencünk mégis egy kisváros volt, szépen csörgedező patakkal a játszótér mellett, ahol az öreg néni motoros kiskocsival tette meg az esti sétakörét, majd rájött, hogy a kutyusát elfelejtette kivinni, így őt is vitte egy kört a pofás kis járgányom. És hogy mi volt a városka neve? Moszkva! Igen, nem tévedés, bár az Ermitázst itt sem láttuk, viszont pompás Maggi paprikás csirkét ettünk ott, és langymeleg patakban fürödtünk.

Persze volt még Hannover, Woodstock és sok más, de hát ilyen Amerika! Egyszerű! Minek az a sok új név? Csak összezavarja az embert, és folyton törni kéne a fejüket, ha új várost akarnának alapítani 3 házból. Így csak arra kell figyelni, hogy egy államban ne legyen ugyanolyan nevű, és csak az állam betűjelét kell változtatni.

Egyébként tudja valaki hol található Washington állam? Annyit elárulok, nem Washingtonnál!

Niagara vízesés a Szivárvány mindekét oldaláról

 A világ számos helyén gyönyörű tájak fogadják az oda látogatókat, kanyonok, barlangok, és persze vízesések is. A Niagara is elkápráztatja az embert, pedig nem a legnagyobb, nem a legszebb helyen van, de mégis…Van benne valami. És azt hiszem, a leghíresebbek között azért ott van.

Először 2002. nyarán láttam, mikor bátyámmal utaztunk oda. Sajnos Buffalon át vezetett az autóbusz útja, pedig azt szívesen kihagytam volna. A környék nagyban iparosított, és elég lepukkant, de azt kell mondanom, hogy itt is történt némi változás az elmúlt 11 év alatt. A környékén gyönyörű sétautak futnak, hogy minél jobb szögből láthassák a turisták a vízesést, ami még így sem könnyű, lévén a patkóalak és a köves része az amerikai oldalról zúdul a mélybe, ergó a kanadai oldalról sokkal jobb a rálátás. 11 éve ezt még nem ellenőrizhettem, nem lévén már vízumom átlépni a határt, de most nem hagytam volna ki. Így, miután körbesétáltuk az amerikai oldalt, s ingyen felmentünk a Kilátó toronyba (az őr nagyon megkedvelt bennünket a díszmagyarban, és nem győzött elnézést kérni, hogy nem rendelkeznek rendes biciklitárolóval, így kénytelenek voltunk egy fához lezárni a bringákat), átmerészkedtünk a Szivárvány túlsóoldalára. A Rainbow Bridge egyben határ is, a kanadai őr nagyon kedves volt, irigyelt bennünket, hogy csak így tekerünk, és simán átengedett. Az amerikai kollega viszont jól megszorongatott minket visszafelé. A híd a folyó felett ível át, és a túlpartról tényleg fenséges a kilátás a lezúduló víztömegre. Egy sétány vezet végig a parton, és ingyen s bérmentve lehet rajta a Niagara-folyó zuhanását csodálni. Megérte.

És itt is összefutottunk egy férfival, kinek ősei Magyarországról vándoroltak ki. Komolyan mondom, Európában nem találtunk ennyit, mint itt. Hát minden magyar itt él Amerikában?

 

Detroit – a szellemek kétarcú városa

Kicsit féltem mindig nagyvárosoktól, főleg Amerikában. Mert ott is nagyon, túl nagyok. Baromi sokáig tart, míg beérsz, sokszor elég rossz környékeken keresztül, és ugyanilyen nehéz is elhagyni, mert persze pont az a tábla hiányzik, amelyik a te utadat jelezné.

 

Szóval féltem Detroittól azért is, mert a gazdasági válság nagyon megviselte, tönkrement az autóipar, sok lett a munkanélküli, és a külkerületek elnéptelenedtek.

 

Nem szívesen mentem oda, mert azt mondták, nem biztonságos, éjjel semmiképpen ne sétálgassunk az utcán, mert még bandaháborúba is csöppenhetünk.

Reggel indultunk, délelőtt még nem értünk be, már majdnem dél volt, mire elértük a várostáblát a fekete negyedben, és 1 óra, mire a központba csöppentünk, ami….Szóval gyönyörű volt!

Az elővárosok lepukkantak, elhagyott szellemházak, régi, gyönyörű épületek pusztulásra ítélve, de a belváros patent! főleg a GM központja! Hiába, az autóipar csak a dolgozók számára ment csődbe, a főnökök most is ott ülnek a tornyokban, ahol a csillogó autócsodákat állítanak ki a turistáknak. nekem csak az ára kellett volna egynek, nem a lottó ötös.

Tágas belváros ebédelő menedzserekkel, és a folyó, aminek a túlpartján Kanada van. Itt a csillagsávos, ott a juharfalevél. A parton pedig egy szobor. Olyan furcsa volt. Aztán feltűnt, hogy feketékről mintázták, ugyanis itt volt a híres földalatti vasút, ahol a rabszolgák átszöktek Kanadába, mert ott már 1834-től eltörölték a rabszolgaságot, míg itt csak 1861-ben kezdődött a polgárháború. Hát igen, Amerika, az álmok országa, ahol alig 50 évvel ezelőtt még nem tanulhatott fehér és fekete egy iskolában.

Aztán megláttuk Detroit másik arcát is szállásadóink jóvoltából – éjjel, biciklivel. Tekertünk egyet, le a partra, ahol a délelőtt megcsodált hajó most élt, tömött sorokban kígyózott a fekete tömeg fel rá, nők a nagyestélyitől a kurvás szerelésben, férfiak 6kg arannyal, színes öltönyökben, és persze az elmaradhatatlan 2 mázsás kidobóemberek. Kész, mint a filmekben. Aztán még egy jelenet: az utcán fényesre polírozott autócsoda gördül végig, a dísztárcsában meglátom az arcom, sebesség 5km/h, hogy mindenki láthassa, ki ül benne. Rendőrség kint, cseverészik az utca emberével, de a szemük mindenhol ott van. A golyóálló mellény alapfelszerelés. Élmény volt. Örülök neki, hogy ezt is láttuk. Ez talán még igazibb arca volt a városnak.