Amerikának nekivágni nagy kaland. Főleg ha az ember a nagyvárosokat is látni szeretné, mert anélkül ugye nem is lenne érdemes nekiindulni. De mi, a vadkempingezéshez szokott kis csóró turista, mi ilyenkor arra gondolunk, hogy milyen jó is lenne ezt a kalandot is olcsón megúszni. Így akadtunk a bicajosok couch surfing-es oldalára. Itt is ugyanaz a szitu, csak kimondottan kerékpárosoknak: felmész, regisztrálsz, ezáltal lehetővé teszed, hogy hozzád is jöhetnek hasonló őrültek, és te is válogathatsz szerte a világon, kinél szeretnél megszállni. Először féltem, tartottam ettől. Bemenni vadidegenekhez, jópofizni, ki tudja, milyen sorozatgyilkosok is lehetnek, stb…Szóval fantáziám szárnyakra kapott. Aztán eljutottunk Detroitba. Előtte még az is szóba került, hogy esetleg kikerüljük a várost, mert sok rosszat hallottunk mostanában róla, de hát nem azért utaztunk ennyit, hogy most kihagyjuk a lényeget. Szóval bevállaltuk. Caitlin nagyon aranyos volt, a férje egy nem kevéssé őrült kerekes, bicajostetkókkal a vádlijukon (még Zolinak és Nekem is tetszett, pedig tetkó-ellenesek vagyunk) szóval nagyon jópofák voltak. Még az esküvőjükre is egy tandem bicajjal mentek, nagyon édesek voltak. És ehhez még jött az is, hogy nemcsak mindet láttak vendégül, hanem 2 belga nőt Atwerpenből, akik couch surfinggel szálltak meg ott. És szülinapoztunk. És körbevittek egy olyan városban, amitől mindenki féltett bennünket, és nagyon szerették ezt a várost, mert itt születtek és nőttek fel. És hirtelen az ő szemükkel láttuk ezt a helyet, és mi is megszerettük. Ez volt a varázslat. Már nem félek a warmshowerstől. Az emberek jók - ezt hinni kell, különben nem szabad nekiindulni egy ilyen útnak. És ez bebizonyosodott.

A Michigan-tónál jártunk, 1 nappal Chicago előtt. Fürödni szerettünk volna benne, és valami szállást keresni éjjelre. Az út nem volt bizalomgerjesztő, betekertünk egy elit negyedbe, ahol rendőrautó őrizte a bevezető utat. Láttunk egy focipályát, gondoltuk, majd meghúzzuk ott éjjelre magunkat. Aztán nem így alakult. A tó partját Philbe botlottunk. Egy bicajosba, aki mellesleg ott lakott. És „megismert” bennünket a díszmagyar bringásruhában: egyrészt, hogy komoly túrázók vagyunk, másrészt, hogy magyarok. Phil szülei ugyanis Szlovákiából vándoroltak ki. Gyakorlott túrázóként rögtön az volt az első kérdés, hogy hol alszunk? Félénken mondtam, hogy még nem tudjuk. Erre rögtön felajánlotta, hogy sátorozzunk a kertjében. Menjünk le nyugodtan fürdeni a tóba, ő megadta a címét, menjünk majd oda hozzá. Hát mit mondjak? Leesett az állunk. De megkerestük. Nagyon szép helyen s házban lakott. Még az apukáját is áthívta – hisz az ottaniak szomjazzák az őshaza emlékeit, s mi azok voltunk. Phil a tenyerén hordozott bennünket. Először csak arról volt szó, hogy sátorozhatunk a kertjében. Aztán kaptunk sört ( mint megtudtuk, az amcsi Budweisernek köze nincs a cseh társához, és az amcsi változat nagyon szar ), kimostuk a ruháinkat,lezuhanyoztunk, és még vacsit is kaptunk. A végén már felajánlotta, hogy aludjunk a házban, de ezt nem fogatuk el, erre nyitva hagyta a garázst, hogy tudjuk használni a mosdót ( a sok sör után ), és reggel reggelit is csomagolt nekünk! Az ilyen emberektől hiszünk még mindig az emberi jóságban. Este átjöttek a haverjai, igazi haveri ugratások voltak, jó volt ezt is látni. És találkozni velük, Phillel. Másnap pedig jött Matt. Őt Chicagoban keretük meg, hiszen ezt a vársot is szerettük volna megnézni. Matt egy 3 szintes házban lakott, és mikor megérkeztünk, egy levélke várt bennünket, hogy a hátsó ajtón menjünk, ő vár bennünket. Jó érzés volt, mit mondjak. Felkísért a 3. emeletre, és közölte, hogy ők a feleségével a 2-on laknak, de ez a lakás is az övüké, így ezt most a rendelkezésünkre bocsájtják. Csak lestünk. A lakás nagyobb volt, mint az otthoni. Kulcsot odaadta, akkor jövünk-megyünk, mikor akarunk. Azóta nem félek a warmshowerstől. Tudom, hogy a bicajosok nagyon összetartó társaság, figyelnek és vigyáznak egymásra. Nem vettétek észre? Ha egy kocsi áll az út szélén, nem áll le mellé egy másik. De ha egy bicajos bajban van, akkor rögtön ott terem egy segíteni. De nem szeretném kihagyni a legelső barátainkat, New Yorkban. Ki hallott már olyanról, hogy egy fiatal nő, aki szereti olvasgatni egy bicajos honlapját, ott felfigyeljen egy másik bringás eljövendő nagy túrájára, és felajánlja a segítségét, mitöbb, szállást is nyújtson neki, teljesen ismeretlenül? Magyarok magyaroknak? Mert sajnos ez is nagy szó. De Joli és Attila olyan támogatást biztosított nekünk a túra elején, amit soha nem fogunk elfelejteni nekik, és örökké hálásak leszünk érte. És büszke vagyok erre a hatalmas, összetartó bringás-családra!