New York - a város, mely soha nem alszik

Rövid élménybeszámoló az első napok történéseiből

Szombat hajnalban 3 óra előtt pár perccel ébresztett a vekker, s alig 15 perc múlva már úton is voltunk a reptér irányába. Fülledt, forró hajnal volt, mely az elmúlt napok 36 fokos kánikulája után sem nyújtott enyhülést. Dunaharasztiból Kőbányáig vonattal mentünk, mire odaértünk a Nap is felkelt. A reptéren nem kellett kapkodnunk, szépen összedobtuk a gépeket, majd becsekkoltunk a British Airways Londonba tartó járatára. A bringák után még 60 dollár volt az illeték, melyet bankkártyával kényelmesen ki tudtunk fizetni a megfelelő pultnál. Az út Londonig álmosan és eseménytelenül telt, a város előtt ráadásul még 5 jókora kört rajzolt gépünk, mire megkaptuk a leszállási engedélyt. Szeles és hűvös idő fogadott a brit fővárosban.

4 órát tötltöttünk el a hatalmas tranzitváróban, mire felmehettünk a jóval nagyobb interkontinentális járat fedélzetére. Pontosan indultunk és gyorsan elhagytuk Európát. Az út nem volt olyan vészes, mint hittem, etettek, itattak bennünket, lehetett filmet nézni, zenét hallgatni, no és persze aludni is :-) A gép adatai szerint 3544 km-es út várt ránk New Yorkig.

6 órás repülés után pillantottam meg először a szárazföldet, nevezetesen Kanada északi partvidékének havas, kopár szigeteit, valamint a köztük úszó jéghegyeket. Ahogy haladtunk délnek egyre mozgalmasabb lett alattunk a táj, míg végre megkeztük az ereszkedést és 8 óra repülés után rendben landoltunk a Kennedy reptéren.

Kb. 1 óra kellett míg átléptünk a határon, megkaptuk és összeállítottuk a csomagunkat. Otthon már késő éjszaka volt, de itt még bőven sütött a nap. 6 km-t tekertünk, majd metróval folytattuk utunkat Brooklyn Greenpoint nevű negyedébe, ahol egy kedves magyar házaspártól Jolitól és Attilától kaptunk szálláslehetőséget. Már besötétedett, mire megleltük a házukat egy nyugodt kertvárosi részen, s a fáradtság egyre erősebb hullámokban tört ránk. Nem véletlen, hisz a 6 órás időeltolódásnak köszönhetően - bár itt még csak este 9 körül járt, a mi óránk szerint hajnali három volt.

Nem is vittük túlzásba az ismerkedést. Bioritmusom hajnali 4-kor ébresztett, de szerencsére vissza tudtam aludni. Első nap gyalogosan vettük be a várost. Az East Riveren közlekedő komppal indultunk útnak, menlynek egyik állomása Joliéktól mindössze 8 percnyire volt. Egészen az üzleti negyed szívéig, Manhattan alsó csücskében található Wall Street környékéig hajóztunk a kellemesen meleg, de roppant szeles folyón. Itt aztán bevetettük magunkat a közepébe. Hatalmas felhőkarcolók magasodtak fölénk, melyek közül a legszebb talán a World Trade Center helyére épülő Freedom Tower volt. Sajnos a Szabadság szoborhoz és az Ellis Island-ra nem tudtunk áthajózni, ugyanis felújítás alatt állnak, így csak távolról szemlélhettük meg a szobrot, melyet a régen hajóval érkező bevándorlók először pillanthattak meg, mielőtt az Újvilág földjére léphettek volna. Gyalog folytattuk utunkat északnak, s a városkép utcáról utcára változott. Canal Street, kínai negyed, Little Italy mind-mind egy más arcát mutatták be a metropolisnak. Annyira belendültem, hogy kértem Diát, ne metrózzunk, inkább gyalog folytassuk utunkat. Itt még jó ötletnek tűnt, de később meglett ennek a böjtje.

Ahogy haladtunk északnak, az emberáradat egyre nagyobb mértéket öltött, az úton meg egymást érték a sárga taxik. A város szíve egyértelműen a Times Square-n lüktet. Hatalmas kivetítők, óriási épületek és rengeteg, rengeteg ember. A lüktető város hangulata magával ragadt minket, egyszerűen fantasztikus érzés volt itt lenni.

Bár lábaink egyre nehezebbnek tűntek, de már annyira közeli volt a Central Park, hogy úgy döntöttünk, csak azért sem ülünk metróra. A Természettudományi Múzeum volt a következő látnivaló. Itt játszódott az Éjszaka a Múzeumban c. film, s az órát tekintve már a mi belső időnk szerint is éjszaka volt, így a benti sötétség egyre álmosítóbban hatott ránk. A kiállítás ettől függetlenül csodás volt.

Átvágtunk a Central Parkon, majd a Metropolitan múzeum következett volna, de ez sajna vasárnap idő előtt bezárt, így csak kívülről tudtuk megcsodálni a hatalmas épületegyüttest.

Lábaink majd leszakadtak a hosszú-hosszú egésznapos séta után, de már látszott a következő cél. Hogyne látszott volna, hiszen nem volt más, mint a város legmagasabb épülete az Empire State Building. A húzós belépődíj (27 dollár/fő) ellenére hatalmas sorok kígyóztak felfelé. Ám a lift gyorsan felrepített minket a 80. szintig ahonnan még 6 emeletnyi séta várt ránk a kilátóteraszig. Csodás volt innen a naplemente minden irányban a hatalmas tömeg ellenére is. Megcsodáltuk mégegyszer a Times Square esti forgatagát, majd metróval tértünk vissza Greenpointba Joliékhoz. Ma már többet sikerült beszélgetünk vendéglátóinkkal, akik amellett, hogy nagyon kedvesek és segítőkészek velünk, jópár hasznos tanáccsal szolgáltak. Ők hívták fel például figyelmünket az East River Ferry-re, mely amellett, hogy fantasztikus kilátást nyújt a városra, töredékébe kerül a városnéző hajók árainak.

Ma (június 24-én) már bringákkal indultunk útnak. Kimetróztunk Coney Island-ra az Atlanti óceán partjára. Természetesen nem maradt ki a fürdés a meleg, fülledt 30 fokos délelőttön sem. Bringára pattantunk és hosszú út következett keresztül Brooklynon sok-sok kereszteződéssel és piros lámpával megspékelve. Biciklis szemmel New York nem kifejezetten veszélyes és bonyolult város, viszont a négyzethálós szerkezet miatt rengeteg a kereszteződés és a zöldhullám fogalmával itt még nem sikerült megismerkedniük a helyi közlekedésmérnököknek.

Jól elszaladt az idő mire visszatértünk Manhattanbe. Az impozáns Brooklyn Bridge-en tekertünk be, majd egy rövid kör következett az üzleti negyedben. Ezután megcsodáltuk a Grand Central (pályaudvar) gyöngyörű épületét, majd a Lincoln Center szintén egyedülálló komplexumát. A két napos lótás-futástól és a város iszonyú pörgésétől fáradtan tértünk haza. Ma 56 km-t tekertünk, s kiszámoltam, hogy kb. 800 lámpás kereszteződésen hajtottunk át, melyből legalább 650 pirosat mutatott, mire odaértünk. Egyre jobban várom a Prérit, a Sziklás-hegység, vagy a Colorado fennsík lakatlan vidékeit.

Egy dolog viszont beárnyékolta eddigi amerikai tartózkodásunkat. 4 telefont hoztunk magunkkal 3 SIM kártyával, s emellé vásároltunk még egy 4. amerikai SIM-et is, de a magyar készülékek sajnos nem ismerik az itteni frekvenciát, így sajnos egyiket sem tudjuk jelenleg használni. Ma próbáltunk készüléket venni az amerikai kártyánkhoz, de még sajnos nem sikerült megfelelő áron találni. Talán a héten sikerül egyet beszereztünk. Addig viszont nem tudunk életjelet adni magunkról mobilon kersztül, úgyhogy megkérek mindenkit, különösen a hozzátartozóinkat, hogy ne aggódjanak miattunk! Sajnos a támogatásként kapott GPS telefonok sem működnek, így a beígért nyomkövetés sem lesz. Holnap útnak indulunk, nem tudjuk, hogy mikor találunk netet, vagy készüléket, amint lesz bármelyik, rögön jelentkezni fogunk! Addig is üdövzünk mindenkit, és köszönjük a sok-sok szurkolást, bíztatást, melyre a következő napokban már még nagyobb szükségünk lesz, hiszen Chicago-ig nincs megállás, napi 100-120 km-ek várhatók. Terv szerint vasárnap (júni 30.) érkezünk a Niagara vízeséshez, ott úgy néz ki lesz szállásunk, így majd be tudunk jelentkezi egy rövidke beszámoló erejéig. De addig is olvassatok minket és szurkoljatok, hogy minden jól sikerüljön!