Liszt  Ferihegy – Heathrow – JFK – O’Hare – Barajas - Schwechat  - avagy már tudom, mit éreztél, Mr. Navorski!

Az óra hajnali 3-kor csörgött. Ez rossz, nagyon rossz. Egyrészt, mert 11-kor feküdtél le, másrészt meg minek? De azért muszáj volt egy kicsit szunyókálni, hogy kellő lendülettel kitekerhess Ferihegyre, ó, bocsánat!

Liszt Ferenc Repülőtérre. Hogy mi köze egy zeneszerzőnek egy reptérhez? Azt csak a névadók tudhatják. Legalább valami műszaki emberről nevezték volna el, de itt csak a Feri stimmel, aztán más sem.

Szóval eltekertünk a 30 fokos éjszakában – némi vonatozással – Ferihegyig. A nap már karcolta a horizontot, így épp ideje volt a biciklik gyors összerakásának. Leparkoltunk a terminál előtt, és végre ellenőrizhettem, ami egész úton birizgálta a fantáziámat: hogy elhoztam-e az útlevelemet? És Yes!!

Mivel éjjel tekertünk, felvettünk egy láthatósági mellényt is, hogy biztosan ne legyünk rovarok a szélvédőn. Abban szereltem, majd mentem kezet mosni, átöltözni. Közben megcsodáltam a 2-es terminált. 13 éve indultam innét el utoljára, szintén Amerikába, azóta csak az 1-est látogattuk. Külsőre semmi sem változott, viszont meglepett, hogy ezek a reptéri dolgozók milyen barátságosak, mindig köszöntek nekem, előre engedtek. A mámorom akkor múlt el, mikor egy utas is közeledni próbált, csak ő történetesen információt várt tőlem. Ja? Hát bocs, én nem itt dolgozok, és akkor a többi dolog is leesett. De legalább jót derültünk rajta.

London, Heathrow. Angliában már sok helyre érkeztünk (Luton, Stansted, Gatwick, más nagyvárosok reptereit ne is említsem) de a fő falat valahogy kimaradt. Hát most élvezhettük eleget. Cirka 4 órás várakozás, és már pattanhattunk fel is a New Yorkba tartó járatra. És hogy addig mit is csináltunk? Lássuk csak: sétáltunk, ettünk, ittunk, mosdóztunk, és főleg próbáltunk olyan ülőhelyeket keresni, ahol egy kicsit végig lehet feküdni, mert ez a karfás dolog nagyon idegesítő tud lenni ilyenkor. De szerencsére találtunk. Zolinak fájt a feje, így ő kezdett. Ha nincs más dolgom, szeretek masszírozni (ezt nem illik ellenem fordítani!), és szegény meggyötört halántékát dörzsölgettem 2 órán át. Akkor elfáradtam. Hiába, az alváshiány! Egy jó dolgot biztosan örököltem Apukámtól: bárhol, bármilyen helyzetben és pózban el tudok aludni. Na, ezt most itt kiválóan tudtam hasznosítani, félkönyökölve, ülve, lábat lógatva, de ment. Aztán végre elindulhattunk a becsekkoláshoz. Azért azt meg kell hagyni, a brittek értik a dolgukat! Azt utolsó 10 méteren háromszor ellenőriztek minket, sokaknak a táskáját is kipakoltatták. Ott egy szegény, fáradt csaj, miközben a cipőjét húzta vissza, mondta, hogy csak nézzenek bele a táskájába, de a nő ragaszkodott hozzá, hogy csak a csaj mutathatja azt meg neki, és persze önként! De legalább időben felszálltunk!Irány Amerika!

New York, JFK. A kevésbé kedves, de nem túlságosan morcos határőrt csak az ujjlenyomatunk, és a fotónk érdekelte, de a reptéri kocsitologatót már a pénztárcánk is! Ha valaki New Yorkban jár, mindenképp gurulós bőröndöt vigyen, és ne 2 szétszerelt bicajt, mert azzal az életben nem jut ki a terminálból. Mi sem jutottunk volna, ha ez az emberke fel nem rakja kocsijára a bicajokat és a csomagokat, mert poggyászkocsi nincs! A legtöbb reptéren nincs! Érthetetlen! Szóval kivitt bennünket, közben a „haverja” még kidobatta velem a maradék szendvicseinket, mert húst bevinni tilos! Na, mikor kiértünk, közölte, hogy ez egy plusz szolgáltatás, mit szólnánk 10 dolcsihoz érte? Csak a fáradtságunknak és a meglepetésünknek köszönheti az ingyenlóvét a fickó. Hirtelen köpni-nyelni nem tudnunk, és sajna fizettünk! Wellcome to USA!

Chicago, O’Hare. Délután 1 óra. Sajna, indulni kell a reptérre. Egyrészt örülök neki, mert több, mint 2 hét után látni fogom a 2 kis ördögfiókánkat. Másrészt szomorú vagyok, mert itt kell hagynom Zolit, egyedül, és borzasztóan féltem, és rettenetesen fog hiányozni! És hol lesz még az újbóli találkozás! De ha menni kell, hát menni kell. Ki kell érni, szeretni, becsekkolni, és a legnehezebb: búcsúzkodni.

A kiérés nem volt nehéz, csak menni kellett, amerre a gépek szálltak, 5 sávos úton, bele az autórengetegbe, ahol még a rendőr is nézett, mert errefelé csak 4 keréken jönnek az emberek. 1 bicikli összeszerelése pofonegyszerű, mégis, még a mai napig, mindig akad néhány bámészkodó, akiknek ez valódi látványosság. A mostani pasinak is az volt, meg is jegyezte, hogy biztos komoly bringások vagyunk, hiszen a reptérre is azzal jöttünk, pedig az milyen veszélyes! Hát ige, egy olyan országban, ahol háztartásonként minimum 2 autó van, roppant veszélyes biciklivel közlekedni. Még a végén mozognának!

Aztán jött a legnehezebb: otthagyni Zolit. Ha 10 másodperccel tovább tart, eslírom magam, de láttam, ő sem volt könnyű helyzetben. Gyors búcsú, és befelé a terminálba, kifelé a reptérről. Aztán az aggódás, hogy minden rendben legyen vele, és főleg az, hogy sikerüljön megvalósítani az álmait. Féltettem, hiszen 12 napig egyedül lesz. Ha Tomi ott van, akkor ketten már hegyeket tudnak megmozgatni, akkor már nyugodtabb vagyok. De így is nagyon büszke vagyok rá.

Madrid, Barajas. Már a chicagoi terminálban feltűnt, hogy rossz időpont van nyomtatva az átszállókártyámra. Az még hagyján! De a nevem sem stimmelt! És még 15 dollárral többet kértek a bicajszállításért is! Szóval Zoli ott hagyott egy csomó nyomasztó problémával. De úgy döntöttem, hogy mielőtt szembenéznék velük, alszok rájuk egyet. Cirka 9 órát. Azt hittem, az Iberiának, is olyan jó kis felszereltsége van, mint az American Airlinesnak, de rá kellett döbbennem, hogy csak egy társaság alá tartoznak, de nem azonos felszereltséggel. Míg itt saját tv-d van, választható menüsorral, ott központi tv, központi vezérléssel. Pedig már elterveztem, hogy milyen jót fogok hazafelé is mozizni!

Így még mindig fáradtan szálltam le 7:45kor Madriban, és siettem, hogy elérjem a csatlakozásomat Bécs felé 8:45-kor. Az egy kicsit (nagyon) izgatott, hogy miért van a jegyemen 15:45??? És lőn világosság, mikor megkérdeztem az információt! A járatot áttették délutánra, ez az egyetlen járat Bécsbe a nap folyamán. Szuper! 7 óra várakozás!!!! Az ebéd odahaza ugrott, és a vacsi is kétségessé vált. Gyors üzenetváltás a bátyámmal, aki Mosonmagyaróvár mellett lakik, hogy ugyan már, ugorjanak ki értem Apukámmal, mert ha este 7-kor kezdek tekerni a határ felé, éjfélre sem leszek otthon, Pápán! Megnyugtató üzenet vissza: minden okés, jövünk!

Így már csak azt kellett eldöntenem, hogy hogyan töltsem el azt a cirka 7 órát. Először is adtam egy kis feladatot az információs pultnál ülő hölgyeknek: Ha már rosszul nyomtatták ki a jegyemen a nevemet, javítsák ki, nehogy amiatt ne tudjak felszállni. Érdekes, áprilisban felhívtam Londont, mert valami zűr támadt a jegyemmel, és mert Zoli a leánykori nevemre foglalta a jegyet, holott az új útlevélben már a büszke Puskásné megszólítás alatt szerepelek, szóval, mikor cirka 9 ezer forintért beszéltem egy alig érthető diszpécserrel, még szó sem volt menetrend-változásról.

Így most azt kellett eldöntenem, hogy mit csinálok ez idő alatt? Éhes nem voltam, kaptam kaját a gépen, és a gyomrom szerint különben is éjszaka volt. Sétálni nem volt kedvem sem erőm. Aludni? Na, ez érdekes kérdés: a székeken, ahol mindenhol volt karfa, vagy a földön, ahol mindenki járkált? Maradtak a székek. Ott viszont úgy kellett, hogy közben a táskámat is fogtam, mert drága volt az útlevelem, és 3 órát vártam rá. Azért sikerült. Azóta tudom, hogy nincs az a reptéri szék, amiben én ne tudnék elaludni bármilyen pózban. Néha felébredtem, konstatáltam, hogy épp egy gép indul, mivel nyüzsögtek körülöttem, de aztán még láttam, hogy rengeteg időm van, így visszaaludtam. Szinte „elrepült” az az idő.

Bécs, Schwechat. Bocsánat, de utáljuk ezt a repteret. Itt mindig történik valami a bicajokkal: váltótörés, nyolcas a kerekekben, kilométeróra-probléma, szóval itt, a sógoroknál, a német pontosság és precizitás nem jellemző. Zoli a lelkemre kötötte, ha bármi baj van is a bicajjal, rögtön jelezzem az ottaniaknak, és fizettessem ki velük! Na, erre most nem volt alkalmam. Minthogy este 7-re értem oda, Testvérem és Apukám ott vártak. Eszemben sem volt összerakni a kerékpárt, csak haza szerettem volna jutni. Sikerült!

Mr. Navorski! Tudom, mit éreztél! Veled vagyok a repterek észveszejtő világában és az ügyintézők kavalkádjában! Utad legyen sima, és érj oda időben, várakozás nélkül!

Jelentem, Puskás 112358 felszállásra kész! Hajrá!