2026 ősze sem maradhatott bringatúra nélkül. Az Adriai-tenger partvidéke mindig vonzó úti cél a tavaszi és őszi holtszezonban, de az utóbbi években már annyiszor jártam erre, hogy idén valami új élményre vágytam. Így került képbe Montenegró, ahol ugyan már háromszor megfordultam, mégis minden alkalommal lenyűgöztek háborítatlan hegyi útvonalai és a kanyarok mögül feltáruló elképesztő panorámák. Az idei terv az ország körbetekerése és legmagasabb hegyeinek megmászása volt. A hegyekben azonban az időjárás a vártnál jóval zordabbra fordult, így némileg módosítanom kellett az eredeti elképzeléseken. A Durmitor végül kimaradt, de a partvidékhez közelebb eső hegyek és az ott váró kihívások így is tartogattak bőven felfedeznivalót.
 |
 |
Őszi Montenegró körtúra
Amit a túráról tudni érdemes
Montenegró ősszel egészen különleges arcát mutatja. A napsütötte Adria, a hangulatos tengerparti kisvárosok, a régi kikötők és a hegyoldalakba kapaszkodó települések látványa már önmagában is vonzó úti céllá teszi, de az igazi kaland néhány kilométerrel beljebb kezdődik. A tengerparti nyüzsgést hamar felváltják a csendes hegyi utak, az eldugott falvak, a végtelen szerpentinek és a vadregényes panorámák. Egyik pillanatban még a tenger fölött kanyarog az út, a következő napon pedig már ködös, szeles hegyi hágókon kapaszkodik az ember, miközben a távolban havas csúcsok rajzolódnak ki.
Ez a túra a tengerparti könnyedség és a hegyvidéki kihívások sajátos keveréke. Az őszi időszak különösen jó alkalmat kínál a felfedezésre: a nyári turistatömeg már eltűnik, a partvidéken még kellemes az idő, a táj pedig az évszak színeivel egészen más arcát mutatja. A magashegyekben azonban már egészen más szabályok érvényesülnek. A hideg, a szél és a gyorsan változó időjárás könnyen átírhatja a legjobb terveket is, ezért itt különösen fontos az alkalmazkodás és a rögtönzés képessége.
Montenegró nem a könnyű kilométerekről szól: a meredek emelkedők, a kanyargós hegyi utak és a sokszor kiszámíthatatlan körülmények komoly kihívást jelentenek, de minden fárasztó kaptatóért kárpótol a következő panoráma. A jutalom pedig nem csupán a látvány: az önálló utazás szabadsága, a saját tempó megválasztása, a váratlan találkozások és az apró felfedezések teszik igazán emlékezetessé az ilyen kalandokat. Egy ország, ahol a tenger és a hegyek szinte karnyújtásnyira vannak egymástól, és ahol nyolc nap alatt is rengeteg különböző világot lehet megismerni.
A túra adatai:
- Indulás: 2026.10.24 - Podgorica
- Érkezés: 2026.10.30 - Bar
- Időtartam: 2 nap utazás, 7 nap kerékpártúra. Összesen 9 nap.
- Teljesített táv: 754,6 km
- Szintemelkedés: 11822 m
Fényképalbum
A túra útvonala
| |
Podgorica Repülőtér - PODGORICA - Cijevna |
|
Tamarë - Selcë - Bordolec-hágó (1347 m) - Bashkimi |
|
Gusinje - Vusinje (gyalogtúra a Za Kolata csúcs felé) - Gusinje - Andrijevica - Trešnjevik-hágó (1568 m) - Mateševo - Kolasin - Semolj-hágó (1540 m) - Tušina - Šavnik - Gvozd - Nikšić - Rudine - Grahovo - Risan - Perast - Dobrota - Kotor (felfutás a Sveti Ilija csúcsra) - Lepetani - Tivat - Trojica - Žanjev Do - Lovcén (1675 m) - Cetinje - Obzovica - Budva - Sveti Stefan - Petrovac na Moru - Virpazar - Veliki Ostros - Stegvas-hágó (480 m) - Vladimir - Krute - Stari Bar - Bar |
Az útvonal térképen
 |
a részletes, nagyítható térképhez kattints a képre
A túra résztvevője
- Puskás Zoltán
Túrabeszámoló
0. nap – október 23.
Táv: 33,13 km
Nemzeti ünnepünk délutánján indultam útnak. Railjettel utaztam Hegyeshalomig, majd átszállás után Rajkáig, innen tekertem ki Pozsonyba. Már teljesen besötétedett, mire elértem a szlovák fővárost. Tekintettel a korahajnali indulásra, közvetlenül a reptér mellett húztam meg magam.
1. nap – október 24.
Táv: 101,14 km (2260 m+)
A bringát még este összeraktam, így elég volt fél 4-kor kelnem, hogy odaérjek az utascsarnokba a négyórás becsekkolásra. Mi szálltunk fel elsőként, így szinte végig teljes sötétségben repültünk Podgoricáig. Csupán a leszállás előtt jelent meg a hajnalpír az égbolton.
Montenegró fővárosában kellemes idő fogadott. Vettem gázpalackot és élelmiszert, majd nekivágtam a túrának. Az első szakasz rögtön keletre, az albán határ felé vezetett, amelyet még a délelőtt folyamán átléptem. Albániában hibátlan minőségű, ugyanakkor néptelen, helyenként igencsak meredek utak fogadtak, ahogy egyre mélyebbre hatoltam az Albán-Alpok kétezres vonulatai közé. Átbuktam a Bordolec-hágón, ahonnan némiképp lejtett az út, de még így is alig ereszkedtem ezer méter alá.
Úton - Albániában
Montenegróba visszatérve egészen más világ fogadott, mint amikor reggel elhagytam az országot. A hegyek közé már beköszöntött az ősz: tiszta, de csípős idő és csodálatos színek fogadtak. Gusinjéből a már látótávolságban magasodó Zla Kolata impozáns vonulata felé vettem az irányt, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy másnap reggel feljussak Montenegró legmagasabb csúcsára.
Vusanje után még egy darabig tartott az aszfalt, de ez már nem sokat segített: végig 17–20%-os emelkedőn kaptattam ki a völgyből. Végül egy rendkívül látványos, ám igencsak szeles fennsíkon állítottam fel a sátramat. Meg kell mondjam, eléggé megviselt ez a szakasz. Nem is annyira a szint vagy a táv, hanem sokkal inkább a számtalan meredek, 10% feletti emelkedő vette ki a lábaimból az erőt.
2. nap – október 25.
Táv: 75,79 km (1009 m+) és 15 km gyalogtúra (1093 m+)
Éjjel komoly esők vonultak át a hegyek felett, többször azt álmodtam, hogy befolyik a víz a sátramba. Szerencsére ez nem történt meg, de a kint hagyott főzőedényem majdnem félig megtelt. Reggel hét óra körül állt el az égi áldás, így végre nekiindulhattam a mára tervezett mászásnak. Célom a 2534 méteres Zla Kolata csúcsa volt, amely egyben Montenegró legmagasabb pontja.
Komor, őszi táj fogadott az egész éjszakás eső után
Az első négy kilométer könnyű volt, innen kezdődtek a technikai nehézségek. Először egy rettentően tagolt karsztfennsíkot kellett keresztezni, majd a meredek hegyoldalban kaptattam felfelé egészen kétezer méterig, az albán határt jelző hágóig. A hegyek felett továbbra is vészjósló felhők kavarogtak, a kellemetlenül szeles, hideg időjáráshoz pedig kétezer méter felett már jelentős mennyiségű hó is társult. Egyre nehezebbé vált az átjutás a technikás terepen. Az időm vészesen fogyott, a csúcs pedig csak nagyon lassan közeledett. Mivel teljesen egyedül voltam a hegyen, egyre kevésbé éreztem biztonságosnak a további haladást, így végül 2200 méter környékén a visszafordulás mellett döntöttem.
Ez volt az a pont, ahol a visszafordulás mellett döntöttem: az út behavazva, a csúcsot komor felleg fedi
Lefelé az utolsó négy kilométert sikerült igazán jól megfutnom, így viszonylag gyorsan visszaértem a bringához.
Legurultam Gusinje városába, ahol a helyi pékségben feltöltöttem az energiakészleteimet, majd nekivágtam a szembeszeles, hűvöskés délutáni szakasznak. Az út északi irányba kanyargott tovább a völgyben, Andrijevica után pedig megkezdődött a mai hágó. Ez csak annyiban bizonyult könnyebbnek a tegnapinál, hogy ezúttal nem tengerszint közeléből, hanem 800 méterről indulhattam neki. A hágó tetején hangos kiskocsma és kellemetlen hideg fogadott. Hiába öltöztem be, mire leértem a túloldalon fekvő völgybe, teljesen átfagytam.
Végül egy kis temető kápolnája mellett találtam szállást. Fedett padokat is találtam, a közeli kútnál pedig meg tudtam mosakodni. Az előző éjszakánál jóval hidegebb este és éjszaka következett.
3. nap – október 26.
Táv: 91,45 km (2183 m+)
Reggel szürke, ködös idő fogadott a völgyben. A sátram csuromvíz volt, és amikor elcsomagoltam, éreztem, hogy legalább fél kilónyi vizet is magammal cipelek majd benne. Nehezen indult a nap: Kolasin felé haladva a Tara völgyében, a metsző szembeszélben egyszerűen nem bírtam felmelegedni. Útközben azon is elgondolkodtam, hogyan lehetséges, hogy a Tara éppen északi irányba, a nagy hegyek felé folyik, miközben én is arrafelé tartok. Később utánanézve fedeztem fel ezt a földrajzi különlegességet: bár Montenegró az Adriai-tenger partján fekszik, folyóinak jelentős része mégsem az Adria, hanem a Fekete-tenger felé tart. A Tara például, miután átvágja magát a Durmitor vidékének lenyűgöző kanyonján, Šćepan Poljénál egyesül a Pivával, majd Drina néven folytatja útját észak felé. Előbb a Szávába, majd a Dunába ömlik, végül pedig a Fekete-tengerben ér véget a hosszú útja.
Kolasinba érve aztán szitálni kezdett az eső, ami tovább rontott a hőérzetemen. Reggelit vettem, majd kerestem egy fedett helyet, hogy átgondoljam a terveimet. Eredetileg a Durmitor-hegységben található, 1907 méter magas Sedlo-hágó környéke volt a mai cél, de az aktuális körülmények között ez már meglehetősen eszement vállalkozásnak tűnt. Az előző két napban már megtapasztaltam, mit jelent a hideg, a szél és a hó a magasabb régiókban, az időjárási előrejelzések pedig azt mutatták, hogy a következő napokban tovább romlik a helyzet a hegyekben. Nem egyetlen esős reggel miatt változtattam tehát az elképzeléseimen: egyre világosabbá vált, hogy a tervezett magashegyi szakaszok teljesítése a következő napokban aránytalanul nagy kockázattal és bizonytalansággal járna. Nem láttam értelmét annak, hogy mindenáron ragaszkodjak az eredeti útvonalhoz. Úgy döntöttem, hogy a következő, Semolj-hágóként ismert magaslat után délnek fordulok, és megpróbálom már másnap elérni a Kotori-öböl partvidékét, ahol várhatóan jóval kedvezőbb körülmények fogadnak.
Kolasin után nagy gurulás következett: egészen 500 méteres magasságig ereszkedtem le a Morača folyó völgyébe, ahonnan aztán újabb emelkedő várt rám. A Semolj a túra talán legnéptelenebb szakaszaként maradt meg bennem. Eddig sem volt forgalmas az útvonalam, innen azonban már csak elvétve, óránként tűnt fel egy-egy jármű. Szerencsére délutánra a nap is kisütött, így – habár továbbra is hideg volt – sokkal kellemesebben teltek a kilométerek és az órák.
Fel a hágóra! S végre a Nap is kisütött!
A hágóról lefelé haladva nem vettem észre egy nagyobb követ az avarral borított úton. Akkorát ütött a hátsó kerék, hogy defekt lett a vége. Gyors javítás után hamar lent voltam a következő völgyben, ahonnan már csak egy dombos szakasz választott el a nap második kisvárosától, Šavniktól. A mélyen a folyóvölgyben fekvő település után azonban csak egy irányba vezethetett tovább az út: felfelé.
Kilátás északi irányba - a Durmitor felé
Nem akartam túl magasra menni, hiszen tudtam, hogy a túra egyik leghidegebb éjszakája vár rám, a meredek szerpentinen azonban sokáig nem találtam megfelelő táborhelyet. Végül az első falu közelében, nagyjából 1200 méteres magasságban állítottam fel a sátramat. A lenyugvó nap fényében csodás kilátás nyílt a tőlem 50-60 kilométerre északra húzódó Durmitor havas vonulataira. Idén végül nem sikerült bevennem ezeket a hegyeket, de ekkor már nem is igazán bántam. Tudtam, hogy csak ezt az éjszakát kell valahogy átvészelnem, és másnap már az Adriai-tenger melengető partvidéke vár.
4. nap – október 27.
Táv: 125,01 km (1627 m+)
Kellemetlenül hideg és hosszú volt az éjszaka. Szinte minden ruhámat magamra vettem, így végül túlélhetőnek bizonyult. Reggel a pirkadat első fényeire ébredtem, és deres táj fogadott. A fű, az autók szélvédője, minden fehér volt. Egy ilyen reggelen tiszta szerencse, hogy nem lejtővel indul a nap: tovább kellett kapaszkodnom, egészen 1450 méterig, ahol egy kopár, füves karsztfennsík várt.
Rettentően hideg volt a reggel.
Sokáig nem akart lejteni az út, az egyfokos, metsző szél pedig roppantmód csökkentette a hőérzetemet. Szerencsére legalább már nem szemből érkeztek a széllökések. Nagy megkönnyebbülés volt meglátni Nikšić városát a völgy alján. Hosszú gurulás következett, egészen 600 méteres magasságig. Itt, a városban már egészen kellemes volt az idő, mégis kellett hozzá még jó néhány kilométer, hogy végre átmelegedjek.
Negyven kilométer fagyoskodás után különösen jól esett a bőséges reggeli, és a helyi sört is megkóstoltam. A várost elhagyva nyugatnak haladtam tovább. Az út ismét enyhén emelkedett, majd egy kisebb mellékúton átvágva újra dél felé fordulhattam, egyenesen a tenger irányába. Már nagyon vártam a pillanatot, amikor végre megpillanthatom a Kotori-öblöt, de jól tudtam, hogy erre csak az utolsó pillanatban kerülhet sor. A meredek hegyoldalak miatt ugyanis sokáig nem ereszkedhettem 700 méter alá.
A délutáni órákban végre feltűnt alattam a mai végcél, Risan. Nem siettem el az ereszkedést, inkább apró mellékutakon haladtam, amelyek hatalmas panorámával, néhol szalagkorlát nélkül kanyarogtak az elképesztő mélységek felett.
Ereszkedés a Kotori-öböl partvidékére
A Kotori-öböl látványa már önmagában is különleges, de a kialakulása talán még érdekesebbé teszi. Bár gyakran Európa legdélebbi fjordjaként emlegetik, valójában nem gleccserek formálták. Egy ősi folyóvölgyrendszer húzódott itt, amelyet a jégkorszakok idején az alacsonyabb tengerszint mellett a folyóvízi erózió mélyített ki. A jégkorszakot követő tengerszint-emelkedés aztán elárasztotta ezeket a völgyeket, létrehozva a mai, mélyen a szárazföldbe nyúló öblöt. A meredek hegyek közé ékelődő vízfelület valójában több, szűk szorosokkal összekötött medencéből áll, így a partvonal egészen különleges, zegzugos formát ölt.
Risanban aztán tengerben fürdés és vacsora volt a program. Nem sokkal a település felett találtam alkalmi táborhelyet. Itt már nem kellett tartanom a hidegtől, éjszakára sem süllyedt tíz fok alá a hőmérséklet.
5. nap – október 28.
Táv: 44,96 km (131 m+) és 22,59 km futás (778 m+)
A hosszú, hideg hegyi szakaszok után némiképp újra kellett gondolnom a túra hátralévő részét. A kétezres csúcsok és a magashegyi útvonalak helyett most a tengerparton kellett új kihívásokat találnom. A végcélt, Bar városát a legrövidebb úton akár egyetlen nap alatt is elérhettem volna, de nyilván nem a megúszás volt a cél. Ezért még az előző esti órákban újraterveztem a következő három nap útvonalát. Úgy döntöttem, hogy tartok egy pihenősebb, könnyebb napot a Kotori-öböl partvidékén, majd az utolsó két napon ismét keményebben a lovak közé csapok: először a Lovćen Nemzeti Park, másnap pedig a Skadari-tó partvidéke lesz a cél, egészen az albán határig.
Ennek megfelelően ma nem vettem sietősre a tempót. Útközben megcsodáltam Perast óvárosát és a település előtt fekvő két apró szigetet, majd az öböl legvégén Kotor óvárosa várt rám. Többször jártam már itt, de a mai napig lenyűgöz ez a város. Történelme egészen az ókorig nyúlik vissza, természetes kikötője pedig évszázadokon keresztül fontos hajózási központtá tette. A középkorban jelentős művészeti és kulturális központként működött, majd 1420-tól közel négy évszázadon át velencei uralom alatt állt. Ennek nyomait ma is őrzik a szűk utcák, a kőpaloták, a templomok és a városfalak. Kotor és környéke 1979-ben került fel az UNESCO világörökségi listájára, ugyanabban az évben, amikor egy pusztító földrengés súlyos károkat okozott az óvárosban. Az épített örökség jelentős részét azóta gondosan helyreállították.
Kilátás a hegyről a Kotori-öbölre
A város azonban ma már nemcsak történelmi emlékeiről híres. Az UNESCO-védelem és a különleges fekvés egyre több látogatót vonz, a tengerjáró hajók pedig valóságos turistadömpinget hoznak a kisvárosba. Most is három hatalmas óceánjáró horgonyzott az öbölben, utasaik pedig kisebb csónakokon érkezve valósággal elárasztották az óváros szűk utcáit. A helyzetet jól érzékelteti, hogy az utóbbi években évente több százezer hajóutassal kell számolnia a városnak. A turisták mellett van még egy jellegzetesség, amely szinte minden látogatónak feltűnik: a macskák. Kotorban lépten-nyomon felbukkannak a sikátorokban, a tereken és az üzletek előtt. A helyiek különös szeretettel gondoskodnak róluk, a város pedig mára szinte a macskák egyik európai fővárosává vált.
Nekem szerencsére még a legnagyobb tömeg érkezése előtt sikerült bejárnom az óvárost. Így még emberáradat nélkül csodálhattam meg a kis utcákat, tereket és épületeket, sőt a városfalra is felkapaszkodtam, ahonnan körbenézve igazán jól kirajzolódott az egykori erődváros különleges fekvése.
Ezután magára hagytam a bringámat, és egy 22,6 kilométeres terepfutás keretében a szemközti Sveti Ilija csúcs meghódítása következett. A 765 méter magas hegy közvetlenül az öböl fölé emelkedik, és a Vrmac-félsziget gerincén választja el egymástól a Kotori- és a Tivati-öblöt. Az egykori osztrák–magyar katonai úton cikkcakkban kapaszkodtam fel a meredek hegyoldalban álló Vrmac-erődhöz, majd következett a gerincszakasz. A fenyvesek fölé érve mindkét irányban lenyűgöző panoráma nyílt a mélyen benyúló öblökre és a környező hegyekre. A korábbi napok magashegyi tervei ugyan nem valósultak meg, de itt fenn, a gerincen és a csúcson újra átélhettem azt a hamisítatlan szabadságérzést, amiért annyira szeretek hegyek között mozogni. Nem voltak útvonaltervek, időjárási aggodalmak vagy teljesítendő kilométerek, csak a futás, a hegy és a végtelen panoráma. Talán éppen erre volt most szükségem.
A Kotori-öbök két apró szigete
Futás után az öböl északi partján folytattam az utat. Ezt a szakaszt elkerüli a főút, így jóval kisebb a forgalom, mint a túloldalon. Kotor szinte már-már elviselhetetlen nyüzsgése gyorsan mögöttem maradt, és ismét az apró üdülőfalvak sajátos hangulata köszöntött. Amikor átértem a napsütötte, szélvédett déli oldalra, már szinte hívogatott a tenger. Nem is kellett sokáig biztatnia: be is csobbantam a kellemes, nagyjából 22 fokos vízbe, és jót úsztam. Az elmúlt napok fagyoskodása után ez már maga volt a tökéletes regeneráció.
Tivat kikötője nagyon szép és modern
Késő délután még Tivat városát is megcsodáltam. Ez a hely szinte a környék Monte Carlója: igényes tengerparti sétány, elegáns éttermek, szállodák, drága üzletek és a kikötőben sorakozó luxusjachtok jellemzik. Azért persze itt is megtaláltam a megszokott árszínvonalú pékséget, ahonnan finom burekkel és pizzával tértem vissza a bringámhoz. Nem sokkal a város után kezdett sötétedni, így az öböl partján, nem messze a repülőtértől, a Kalardovo strandon tértem nyugovóra néhány lakóautóssal egyetemben.
6. nap – október 29.
Táv: 114,92 km (2331 m+)
A könnyű, pihenőnap után az utolsó két napra ismét vártak rám a kihívások.
Közvetlenül a tengerpart fölött magasodott előttem a Lovćen, amit semmiképpen sem hagyhattam ki. Már jártam a tetején egyszer Peti társaságában, a 2023-as Albánia–Montenegró túránkon, de ebből az irányból még nem volt alkalmam meghódítani. Ha már a magashegyi szakaszokat kénytelen voltam a hideg miatt rövidíteni, úgy gondoltam, itt a legjobb alkalom, hogy ezt most bepótoljam.
A Lovćen nem csupán egy hegy Montenegróban: az ország egyik legfontosabb nemzeti jelképe, amelyről a nemzeti park is a nevét kapta. A területet 1952-ben nyilvánították védetté, és a hegyvidéki táj különlegességét az adja, hogy itt találkozik a mediterrán és a kontinentális éghajlat hatása. A park legmagasabb pontja a Štirovnik 1749 méteres csúcsa, de a közeli Jezerski vrh is fontos zarándokhely: itt található Petar II Petrović Njegoš, a montenegrói költő-püspök és uralkodó monumentális mauzóleuma. A hegy így egyszerre természeti látványosság és a montenegrói nemzeti identitás egyik jelképes helyszíne.
Így hát nem a kényelmes, de forgalmas parti úton indultam tovább, hanem a Kotori-szerpentin irányába, amely számtalan kanyarral kapaszkodik ki az öbölből, egészen közel ezer méteres magasságig. A szűk úton már a reggeli órákban is volt forgalom rendesen, még két nagy turistabusz is küzdött a visszafordítókkal.
Körülbelül 900 méter magasban Kotor felett
Nagyjából ezer méteren tértem le a nemzeti park irányába. A hibátlan, széles úton először egy fizetőkapu fogadott, ám közölték, hogy kerékpárral ingyenes az áthaladás. Innen jóval meredekebb szakaszok következtek: az eddigi 5–6 százalékos emelkedőket 8–11 százalékos kaptatók váltották. Fent a hegyekben már nem volt kánikula, mindössze 12 fokig emelkedett a hőmérséklet, de legalább biztosan tudtam, hogy innen estére újra visszaereszkedhetek a meleg tengerpartra.
A Lovcénban már újra magashegyi környezet fogadott
Hamar megvolt a hegy, jöhetett a gurulás Cetinje városáig, majd – mivel még nem voltam éhes – haladtam tovább dél felé, Budva irányába. Ez már forgalmasabb útvonal volt, egy könnyű hágóval, majd hosszú lejtmenettel vissza a tengerparti vidékre.
Budva nekem nagyon kétarcú városnak tűnt. Egyrészt ott van az óvárosa, amely remek állapotban maradt fenn, de ez csak egy apró szeglete a hatalmas üdülővárosnak. A története több mint 2500 évre nyúlik vissza, így az Adria egyik legrégebbi települése. A falakkal körülvett óváros szűk utcái és terei ma is őrzik a velencei építészet hangulatát, bár az 1979-es földrengés után jelentős újjáépítésre volt szükség. A város többi részén azonban egészen más kép fogadott: régi, elhanyagolt házak és üdülők váltakoztak az új, sokszor még félkész szállodakomplexumokkal, amelyek egyre inkább uralják a partokat. A strandokat sem találtam különösebben vonzónak, nem igazán méltók egy ekkora üdülővároshoz. Így hát nem is maradtam sokáig, továbbindultam a part menti sétányon, amely egy helyen még egy rövid alagúton is átvezetett.
A szomszédos öbölben található Bečići településen ebédeltem, és itt is strandoltam egyet. Beláttam, hogy jobb még a nap melegebb időszakában fürödni, mert hamar nyugszik a nap, és a sötétséggel együtt gyorsan romlik a hőérzet is. Tomi örökbecsű mondásával: innen már az a lényeg, hogy „úgy menjünk, hogy meg ne izzadjunk”.
Azért a mai szakasz tartogatott még néhány emelkedőt. Sveti Stefan bájos félszigetéhez már nem sokkal naplemente előtt érkeztem. A keskeny földnyelvvel a szárazföldhöz kapcsolódó, egykor erődített halásztelepülés a 15. században a környékbeli Paštrovići törzs menedékhelyeként és védelmi pontjaként szolgált. Később exkluzív üdülőhellyé alakították, és ma is Montenegró egyik legismertebb látványossága. Innen még várt rám egy száz méter feletti emelkedő, hogy aztán leereszkedhessek a mai nap végcéljához, Petrovac na Moru üdülővároskába.
Sveti Stefan bájos kis félszigete
A dombos részen találkoztam egy moldáv túrabringással, aki éppen tolta a gépét felfelé. Meg is álltam, megkérdeztem, segíthetek-e valamiben, de a bemutatkozás utáni első kérdése az volt, tudnék-e adni neki néhány eurót. Megértem, ha valaki szűkebb büdzséből utazik, de ezt mégis túlzásnak tartottam: az első mondat után rögtön pénzt kérni azért elég szokatlan. Közöltem vele, hogy nem vagyok bankautomata, majd továbbhaladtam.
Már szinte teljesen besötétedett, mire megérkeztem Petrovacba. A település régi neve Lastva volt, és a környéken római kori leleteket is találtak, köztük egy 3–4. századi mozaikpadlót. A kikötő fölött álló Kastio erőd pedig a velencei időkből, a 16. századból származik. Vacsorát vettem, amit a part egy szélvédett zugában készítettem el, majd a közeli fenyves gondjaira bíztam a sátramat. Itt volt a túra legenyhébb éjszakája: 17–18 foknál alább nem süllyedt a hőmérő higanyszála.
7. nap – október 30.
Táv: 112,8 km (2235 m+)
Az utolsó napra is terveztem magamnak egy jó kis kört, hiszen a túra végcélja, Bar városa mindössze 22 kilométerre volt innen. Nem akartam tétlenül tölteni az utolsó igazi bringás napot, így úgy döntöttem, hogy átkelnék a nagyjából 650 méter magas tengerparti vonulaton, és a túloldalon fekvő Skadari-tó partvidékét veszem célba. Itt is jártam már korábban, először 2007-ben, majd 2023-ban Petivel is, éppen ezért nem szerettem volna kihagyni ezt a kerékpáros szemmel is különösen látványos szakaszt.
A Skadari-tó a Balkán-félsziget legnagyobb tava, amelynek vízfelülete az évszakok és a vízállás függvényében jelentősen változik: nyáron nagyjából 370, télen akár 540 négyzetkilométert is elérhet. A tó mintegy kétharmada Montenegróhoz, a fennmaradó része Albániához tartozik, és 1983 óta nemzeti park védi. Nemcsak a táj szépsége miatt különleges, hanem rendkívül gazdag élővilága is figyelemre méltó: több mint 280 madárfajnak ad otthont, köztük a ritka dalmát pelikánnak. A sekély, mocsaras partvidék, a nádasok és a vízen úszó növényzet egészen sajátos hangulatot kölcsönöz a vidéknek.
A Skadari-tó néptelen útvonalán
Reggel kissé elvette a kedvem, hogy csepegett az eső, de kitartottam az eredeti tervem mellett, és nagyjából másfél óra alatt már Virpazarban voltam, a tó délnyugati csücskénél. Egy bőséges reggeli után indultam tovább a keskeny, kanyargós hegyi úton, amely rengeteg szintet tartogatott. Hamar a tó fölé emelkedtem, ahonnan csodás kilátás nyílt a vízre és a mögötte elterülő Albán-Alpok kétezres csúcsaira. Napközben fokozatosan javult az idő, néha még a nap is kisütött. Szebbnél szebb szakaszok követték egymást: hol közvetlenül a tó fölött kanyargott az út, helyenként egészen elképesztő szerpentineken, máshol öreg szelídgesztenyefák szegélyezték az aszfaltot.
Ostros után még egy hágó várt rám, a közvetlenül az albán határ közelében fekvő Stegvas. Itt keltem át a vonulat déli oldalára, és ezzel lényegében el is búcsúztam a tóvidéktől.
Innen már eseménytelenebb kilométerek következtek. Még tettem egy kitérőt Stari Barba, azaz az óvárosba, majd a tengerpart felé vettem az irányt, ahol a naplemente fényeiben még egy utolsó fürdésre is alkalmam nyílt. Bar egészen más karakterű település, mint az út során érintett üdülővárosok: elsősorban valódi kikötő- és közlekedési csomópont, nem a turisták kiszolgálására épült. A mai városközpont és a kikötő a parton található, az egykori történelmi település, Stari Bar viszont néhány kilométerrel beljebb, a hegyoldalban fekszik. A falakkal körülvett óváros romjai között több korszak emlékei keverednek, velencei, oszmán és helyi építészeti örökséggel. A modern Bar fejlődését pedig nagyban meghatározta a kikötő és a Belgrád–Bar vasútvonal, amelynek végállomása ma is itt található.
Naplemente előtt nem sokkal érkeztem meg Barba
Az esti órákban bolyongtam még egy keveset, vásároltam, és összefutottam a tegnap megismert moldáv bringással is. A tegnapi eset után nem volt túl barátságos: azt mondta, hogy minden magyar hülye. Nem különösebben foglalkoztatott a véleménye, inkább hagytam, hogy ez legyen az utolsó kellemetlen epizódja az útnak.
Este hat óra körül indultam ki a vasútállomásra, ahol előkészítettem a bringát a hosszú hazaútra. Nem sokkal nyolc után kigördült velünk a vonat, és kezdetét vette a Belgrád felé vezető, több mint tizenegy órás utazás.
Ezzel véget ért a montenegrói körutam, és valahol az idei bringás szezonnak is búcsút intettem. Furcsa kettősség volt bennem: egyfelől jólesett, hogy ismét sikerült végigtekerni egy újabb túrát, megmászni a hágókat, feltedezni a tengerpartokat és a kevésbé ismert vidékeket. Másfelől ott volt az érzés, hogy most egy időre el kell engednem a nyeregben töltött hosszú napokat, a reggeli sátorbontásokat és az úton levés szabadságát. A tervekhez képest ugyan több magashegyi szakasz kimaradt, de a túra így is tartogatott bőven emlékezetes pillanatot. A szezon véget ért, a bringa pedig most már a következő kalandra várhat.
8. nap – október 31.
Táv: 55,37 km (47 m+)
Negyven perc késéssel, reggel nyolc óra előtt érkeztünk meg Belgrádba. Pechemre éppen az orrom előtt ment el a Szabadkára tartó InterCity, így két órát kellett várnom a következőre. Ez már egy teljesen más dimenzió volt: a Budapest–Belgrád vasútvonalra szánt Soko motorvonat több alkalommal is elérte a 200 km/órás sebességet. A 184 kilométeres távolságot mindössze 94 perc alatt tette meg, ami hat közbenső megállóval együtt is közel 117 km/órás átlagsebességet jelentett.
Sajnos a magyarországi szakaszt még nem adták át, így Szabadkán ismét nyeregbe pattantam, és áttekertem Szegedre. Hűvös, ködös idő fogadott, enyhe oldalszéllel. Meglepett, mennyi jó minőségű kerékpárút van ezen az alföldi vidéken, különösen Szeged környékén, a kisebb települések között. Nem irigylem tőlük, inkább csak bosszantó az összehasonlítás: például a Balaton északi partján, ahol hétvégenként több száz bringás halad el, helyenként milyen keskeny és elhanyagolt kerékpárutakon kell tekerni, miközben itt, ahol jóval kisebb a forgalom, széles és hibátlan aszfalton gurulhattam.
Szegeden még volt fél órám, vettem némi harapnivalót, majd felszálltam a vonatra. Ezzel véget is ért ez a nyolcnapos történet.
Összességében jó döntés volt az őszi montenegrói túra. Tavasszal és ősszel különösen szeretem az Adria partvidékét, ilyenkor a nyári tömegek nélkül lehet felfedezni a tengerparti településeket és a környező tájakat. A hegyvidéki szakaszokkal azonban október végén már óvatosabban kell tervezni. A magashegyi környezetben ez az időszak korántsem a kellemes és kiszámítható időjárásról szól: néhány hideg, esős és szeles nap könnyen átírhatja a legjobb útvonalterveket is. Nekem most így alakult, de egy pillanatig sem bántam meg, hogy útnak indultam. Montenegró ismét megmutatott magából egy újabb szeletet, én pedig egy újabb országot zárhattam a bringás kalandjaim sorába. Ezzel az idei kerékpáros szezon is véget ért.
Fényképalbum
Korábbi túrák Montenegróban:
