Bázel-Nizza-Barcelona kerékpártúra 2006
5. szakasz (20-23. nap)
20. nap (2006. augusztus 16. – szerda) - Újra a tenger partján!
Manresa – Monistol de Montserrat – Mohestir de Montserrat (Montserrat-i kolostor) – Olesa de Montserrat – Martonell – St. Vicenc – Gavá
Táv: 89,37 km
Éjjel egy iszonyat vihar tombol végig felettünk, melynek nagy részétől a már említett vasúti híd szerencsésen megóv minket. Viszont a lecsurgó víz pocsolyákban áll össze, így hajnalban ismét „jön a víz”. Alulról ázunk be, így a sátrunkat odébb kell költöztetnünk.
Reggel 8-kor már csak a borult idő emlékeztet a hatalmas viharra. Összepakolunk és nekiindulunk a végső szakasznak. Már az út elején egy spanyol kerékpáros fickó próbál csatlakozni hozzánk. Érthetetlenül pofázik össze-vissza, majd mikor megtudja, hogy Barca felé tartunk mutatni akarja nekünk az utat. „Kössz, de ha eddig eljutottunk, innen már talán nem fogunk eltévedni” – gondoljuk magunkban. Szerencsére nem kell sokáig élveznünk felettébb furcsa társaságát, mert Monistol de Montserratnál lecsatlakozunk. Itt emelkedik ugyanis a Katalánok szent hegye az összetéveszthetetlen, utánozhatatlan és megismételhetetlen Montserrat, rajta a híres kolostorral. A bencés kolostor Santiago de Compostella után Spanyolország második legnagyobb bucsujáróhelye, a katalánok vallási központja.
Reggeli nélkül persze nem ildomos nekiugrani egy ekkora hegynek. A hegy alatt fekvő kisvárosban – eddigi tapasztalatainkhoz híven – nem egyszerű boltot találni. Egy kis pékség azért szerencsére mindenhol akad. Itt aztán lemérhetjük a spanyol helybeliek bunkóságát, akik úgy tolakodtak elém a pulthoz, mintha levegőből lettem volna. Nagy nehezen végre sikerült egy 800 g-os kenyeret venni 2,3 euróért, amelyre a köcsög boltos néni még 10 cent szeletelési díjat is rászámolt. „Ennyiért én is felvágtam volna”. Egyetlen haszna a dolognak, hogy egy spanyol szót örökre megtanultunk: „kortal” = szeletelni.
A mai reggeli sem teljes értékű, de azért jobb, mint a semmi. Kaja után útba ejtünk még egy kis internet-kávézót, majd nekivágunk a szerpentinnek.
A hegy lábától egy 8,5 km hosszú átlagban 6,9 %-os (de néhol 10 % feletti) kanyargós úton érhető el a kolostor, mely 735 méteres magasságban található, a szintemelkedés pedig 588 méter. A cuccaink nagy részétől már az első kanyar után megszabadulunk, így aztán a hágókon megedzett lábaink meglehetősen könnyen tolják fel járgányunkat az impozáns hegyre. Én haladok elől, hogy útközben legyen időm fényképezni társaimat, a szintén felfelé kanyargó siklót és az egyre jobban kitáruló panorámát is.
Az út merész építészeti megoldásokkal tekereg fel a szinte függőleges sziklafalakkal övezett keskeny párkányokon. Lefelé kell majd nagyon vigyázni. A 6. kilométernél állunk meg először egy kisebb templomnál, majd a következő lendülettel már a hegy déli oldalán lévő híresebb kolostorig tekerünk.
Hát nem pont olyan, amilyenre számítottunk. Mindent ellep a turisták özöne, s a hely is sokkal inkább egy zajos turistaparadicsom, mint egy meghitt kolostor. Mindenfelé éttermek, kegytárgyboltok biztosítják, hogy minél több pénzt el tudjon szórni a zarándok, akit már idáig is kemény parkolási díjjal, illetve a siklón menetdíjjal sújtottak.
A kolostor előtt hatalmas sor kanyarog. Mint később megtudjuk ez a temérdek ember arra vár, hogy szemtől szembe „találkozhasson” a Fekete-Madonna szoborral, s elmondhasson egy félperces imát. A várakozási időt úgy 3 órára saccoljuk. Bent a kolostorban is nagy az élet. Természetesen a padok közül is látszik a szobor, de úgy 10 méter távolságból. Bár jómagam is katolikus vallású vagyok, mégis esztelen időpazarlásnak tartom azt a temérdeknyi sorban állást, amit ez a sok ember arra szán, hogy 9 méterrel közelebb kerüljön a szoborhoz. Végigülünk egy rövid szertartást, mely – a tömegre való tekintettel – szinte minden félórában esedékes, majd visszatérünk a bicajokhoz, s mivel újra romlik az idő, egy újabb megázást elkerülve elindulunk lefelé. Vetünk még egy utolsó pillantást a hegy 1235 méteres csúcsa felé, mely büszkén uralja a horizontot bármely irányból is nézünk rá, megcsodáljuk a meredek hegyoldalban, sziklák között elhelyezkedő impozáns kolostorépületet, s letekintünk a tőlünk 48 kilométerre elterülő tenger homályos körvonalaira, majd megkezdjük az ereszkedést.
Délután 1 óra tájban érünk vissza csomagjainkhoz. Kiássuk őket rejtekhelyükről, s ismét felmálházva folytatjuk utunkat. A forgalom sokkal nagyobb, mint az elmúlt napokban. Ez egyrészt a munkanap miatt van így, másrészt pedig amiatt, hogy egyre közeledünk Barcelonához, a térség központjához. A roppant gyér és drága reggeli hatása már rég a múlté, így egyre kisebb vércukorszinttel és egyre nagyobb lelkesedéssel figyeljük az út szélét, hátha valamilyen boltszerű épületet vélünk felfedezni. Olesa-ban aztán végre megtörik a spanyol átok! A vasútvonal túloldalán ugyanis egy számunkra is jól ismert név virít egy totemoszlop tetején: „PLUS Superdescompte”. Nekünk sem kell több! Rögvest keresünk egy aluljárót, ahol átkelhetünk a sínek alatt, s meg sem állunk a bolt bejáratáig. Persze végig kétséges, hogy nyitva van-e, vagy spanyol módra éppen sziesztáznak. De nyitva van! Igaz, hogy csak 11-kor nyit, de este 10-ig fogadja a szerényebb anyagi lehetőséggel érkező vevőket, olyanokat, mint például mi. A napok óta tartó ínséges idők után hatalmas bevásárlást rendezünk: kenyér, húsfélék, zöldség, dinnye, doppelkeksz, minden, amit egy ilyen jófajta német boltban olcsón meg lehet vásárolni. A hatalmas bevásárlást mégnagyobb kajálás követi. Fél óra múltán teli hassal dőlünk el az épület roppant szemetes oldalában. Mivel útközben a Nap is kisütött, elővesszük az éjjeli vihar óta nedves hálózsákjainkat, ruháinkat, melyet az élénk szél pillanatok alatt megszárít.
Egy meglehetősen hosszúra sikerült szieszta után ½ 5-kor vágunk neki az utolsó menetnek. Eleinte egy forgalmatlan mellékúton haladunk, majd ahogy az El Llobregat-folyó völgye beszűkül mi is felkényszerülünk egy forgalmasabb útra. Mellettünk még egy autópálya és egy forgalmas vasútvonal is halad. Egyre fejlettebb az infrastruktúra. Koszos, olaszos jellegű katalán kisvárosok következnek, melyek monotóniáját csupán egy markológép oldja fel, amely mintegy 10 km-en keresztül üldöz bennünket. Átrepesztünk a piros lámpákon is, így tudjuk tartani a lépést vele. Jól alkalmazzuk az Olaszországban és Franciaországban már jól bevált új és egyedi KRESZ szabályunkat, mi szerint, ha nincs rendőr és nem jön senki, akkor nyugodtan át lehet haladni a néptelenebb kereszteződéseken. Ezekben az országokban ugyanis nincs hiány a villanyrendőrökből, még oda is tesznek ahol ezt semmi sem indokolja.
Már nem kell sokat mennünk, s az úthálózat sűrűjében feltűnik végcélunk: Barcelona városa. Mi azonban meghagyjuk a megérkezés örömét holnapra, hiszen jól tudjuk, hogy ha egyszer bemegyünk, akkor valahogy ki is kéne jutnunk a városból. Erre pedig nem lenne elég időnk. A város határán találunk egy – az eddigi összes áruháznál hatalmasabb – Alcampo hipermarketet, amely az Auchan spanyol megfelelője. Erről úgy győződhetünk meg, hogy az „A” betűn ugyanúgy ücsörög a piros-zöld madárka, mint a francia társáén. Mivel bejárat az áruház parkolójába csak az autópálya felől van, mi a parkológarázs felé vesszük az irányt, s egy mozgójárdán jutunk fel az előcsarnokba, biciklisül.
Nézegetni azonban nincs időnk. Gyorsan végigszaladunk a sorok között, s eldöntjük, hogy konzerv lesz a vacsi. Áthaladunk még a lepukkant Gáva városán, majd egy rövid egyenes szakasz következik, s a végén ott terem előttünk a hőn áhított Földközi-tenger. Mindenfelé homokos tengerpart ameddig szem ellát, s az élénk szélben mindegy másfél méteresek hullámok. Be is vetjük magunkat közéjük. A tenger – eddigi utunk során – messze itt a legmelegebb, már-már közelíti a 28-30 fokot. Nagyon kellemes még este is. A nap azonban egyre mélyebben bukik a horizont alá, így lemossuk magunkról a sót, s nekilátunk a táborhely-keresésnek. Nem kell sokat mennünk, az üdülőterületet elhagyva percek alatt találunk egy nyugodt fenyőerdőt. Bár egy-két futó még szeli a kilométereket, de biztosak vagyunk benn, hogy amint besötétedik már nem fog minket zavarni senki. Csupán a repülőgépek, melyek szinte percenként szállnak fel a közeli nemzetközi repülőtérről, s pontosan a fejünk felett repülnek el. Elköltjük a vacsoránkat, majd felverjük sátrainkat, s a megérkezést tudatában térünk nyugovóra.
Estig megtett összes táv: 1964,8 km
21. nap (2006. augusztus 17. – csütörtök) - Első látogatás Barcelonában
Gavá – BARCELONA – Gáva
Táv: 69,35 km
8 órakor hagyjuk el utolsó „vad” táborhelyünket. Első utunk a mintegy 4 km-re lévő kempingbe vezet, melyet költségmegtakarítási célzattal nem vettünk már tegnap este célba. Még így is húzzuk kissé a szánkat, mert 11 euróba kerül a szállás éjszakánként egy főre. Hát igen! Csúcsszezon van! Örüljünk, hogy egyáltalán bemehetünk. Felállítjuk a sátrainkat, majd pontban 10 órakor felpattanunk a cuccok nélkül pillekönnyűnek tűnő kerékpárjainkra és irány Barcelona.
Erős hátszél fúj, így eszméletlen sebességgel (30-32 km/h) haladunk a város felé. Elhaladunk a nemzetközi reptér mellett, majd az egyik elővárosban El Prat de Llobregat-ban vásárolunk reggelit. Ez a hely, s a kemping és a város közötti roppant forgalmas és szövevényes út már ismert Dia számára és számomra is, hiszen egy évvel korábban már jártunk itt egy 3 napos tavaszi kirándulás keretében.
Kiadós reggeli után már csak pár kilométer és elérjük a városhatárt, melyet tábla itt sem jelez, mint ahogy ez a nagyvárosoknál általában lenni szokott, csupán az épületek rendezettsége és összefüggő láncolata utal arra, hogy megérkeztünk.
Barcelona nem egy egyszerű város. Az 1,8 millió lakosú székhely a katalánok fővárosa, Madrid után Spanyolország második legnagyobb városa. Mértani pontossággal tervezett és rendben tartott város, az egyik legszebb nagyváros, amit valaha láttam. 1992-ben nyári olimpiát rendeztek itt, ennek emlékei a mai napig karban vannak tartva. Nem véletlenül ez Spanyolország kulturálisan és gazdaságilag legfejlettebb régiója.
Első utunk az olimpiai létesítmények központjába vezet, mely a város szélén, a tengerparton magányosan emelkedő dombon a Montjuïc-en találhatók. Ennek része a 60 ezer főt befogadó Olimpiai Stadion és a 17 ezres Palau d’ Jordi sportcsarnok. A létesítmény közelében található a Torre Calatrava nevű érdekes telekommunikációs torony és napóra egyben. Eztán a Castel de Montjuïc-hez kapaszkodunk fel.13. században épült erőd a kikötőt védte. Nagyszerű a kilátás a kikötőre és a belvárosra. Legurulunk a forgalmas kikötőbe, melynek központjánál található Kolombusz szobra. Amerika felfedezője egy 50 méter magas oszlopról mutat a tenger felé, aki hazatérve itt mutatkozott be a spanyol uralkodónak. Itt a kikötő közepén éri el elsőként Dia a túra 2000 kilométerét, melynek pontos helyén fényképpel örökítjük meg. Szintén a kikötőben található még egy modern bevásárlóközpont és az Akvárium is, ahová a kígyózó sor miatt inkább nem kíséreljük meg a bejutást.
Következő utunk a város talán legnyüzsgőbb utcájára a Ramblák-ra vezet. A szokásos fasor és a kiülős helyek tömkelege mellett nem akármilyen művészek szórakoztatják a folyamatosan változó nagyérdeműt. Már az út elején egy fickó egy hatalmas dudával egymaga olyan zenét csinál, hogy szinte képtelenek vagyunk továbbmenni. Kicsivel odébb egy bűvész mutat be jó néhány trükköt. S ez így folytatódik egészen a sétálóutca másik feléig. Szinte 20 méterenként állnak az élő szobrok, zenészek, csupa-csupa exhibicionista emberkék, akik ettől az életformától remélnek valami bevételt. Útközben betérünk egy ajándékboltba is, s természetesen nem feledkezünk meg az otthon maradt rokonokról sem. Mindenki kap valami apró ajándékot. Megkóstoljuk a spanyol fagyit is, majd egy francia szupermarketben ebédet vásárolunk. Ezt azért be kell vallani, a spanyolok sehol sincsenek áruházláncok tekintetében az északi szomszédaikhoz képest, hiszen úgy a városok központjában, mint a határukon lévő hatalmas bevásárlóközpontokban mindenhol a francia láncok uralják a vásárlókat.
A város főterén a Palaca de Catalunya-n ebédelünk. Természetesen itt is hatalmas a néptömeg. Az étkezés után Gaudi főművét a La Sagrada Familia templomot vesszük célba. A neogótikus katedrális méltán a város egyik jelképe. Bár még nem készült el. A belépőjegyek árából épül, s 2022-re tervezik a befejezését. Mi csak kívülről csodáljuk meg a roppant különös építményt, hiszen Diával már tudjuk, hogy egy olyan félkész épületbe, amelyikben meg sem lehet mozdulni a tömegtől nem igazán nagy élmény bemenni, pláne 8 euróért. A délutáni kört a Güell-parkban folytatjuk, ahol tovább csodálhatjuk a város leghíresebb alkotóművészének – Gaudinak – agyament alkotásait. Több szót nem is ejtenék a bizarr kertről, hiszen ezt úgysem lehet igazán érzékletesen elmesélni, ezt látni kell!
Jól elszaladt az időnk. Találunk egy Plus-t a város határán, s 6 órakor indulunk visszafelé, s iszonyat szembeszéllel és egy rövidke esővel megküzdve 7 órakor érünk vissza a kempingbe. A parton „piros jelzés” van, kb. 2 méteres hullámok csapkodnak a hatalmas szélviharban. Ezt persze nem lehet kihagyni! Tomi kéreti magát, aki láthatóan tart a hatalmas víz erejétől, de aztán ő is csatlakozik hozzánk balszerencséjére, hiszen nem sokkal később egy megtermett tarajos végigsodorja a partra kihozott kagylókon és kisebb kavicsokon. Rendesen lehúzza szegény az oldalát. A vacsorát egy jó helyen, egy a tengerbe kiugró hullámtörőn fogyasztjuk el naplementekor. Itt a tengerparton nem hűl le úgy a levegő, mint a szárazföld belsejében, hiszen a hatalmas víztömeg szinte érezhetően hozza felénk a meleg, párás, sós áramlatokat. Még sokáig beszélgetünk, s még egy hosszabb sétára is vállalkozunk a beláthatatlanul hosszú homokos tengerparton. A délutáni viharnak már nyoma sincs, csillagok ragyognak fenn az égen. Útközben találunk egy életmentő posztot, olyat mint a „Baywatch” sorozatban. Bár a 4 méter magas torony alól a létrát elvitték, azért megmásszuk, s kipróbáljuk milyen lehet éjszaka David Hasselhoff-ot játszani. Sokat bolyongunk még a tengerpart hideg homokjában, s csak éjfél után térünk nyugovóra.
Estig megtett összes táv: 2028,2 km
22. nap (2006. augusztus 18. – péntek) - A második és egyben utolsó látogatás
Gavá – BARCELONA – Gáva
Táv: 73,43 km
A tegnapi mozgalmas nap után, csak fél 11-kor tud előkényszeríteni minket a tűző nap az addigra már felforrósodó sátrunkból. A délelőttöt a kempingben és a strandon töltjük. A fürdés és napozás mellett azzal szórakoztatjuk magunkat, hogy beássuk Tomit a parti homokba, ahonnan önerőből képtelen kiszabadulni. Jó hecc ugrálni rajta, miközben semmit sem tehet ellenünk. Lackó abban éli ki aberrációját, hogy megpróbálja hősünket homokkal etetni, amit még hűséges hálótársa kezéből sem szívesen fogad el.
Délután 3-kor indulunk be a városba. Még a kempingben derül ki, hogy Tomi ismét defektet kapott (ez már a 4. neki, a csapatnak összesen a 6.), így szerelés miatt megint csúszunk egy negyed órát. A belvárost megállás nélkül át is szeljük. Első utunk ugyanis az Olimpiai Kikötőbe vezet, majd az olimpiai falu következik. Mindkét helyszín korhű bizonyítéka annak mekkora felemelkedést jelenthet egy város számára az olimpia megrendezése. A kikötő kapujában áll Barcelona két csodálatos felhőkarcolója, melyet azóta is irodaházként használnak, a régi, koszos lerobbant bérlakások helyén épült olimpiai falu ma modern lakónegyed egytől-egyig pompás stílusban megépült, barátságos lakásokkal.
Utunk innen már jó minőségű kerékpárúton vezet. Áthaladunk az impozáns vörös téglából megépített Diadalív alatt, melyet az 1929-es világkiállításra Vilaseca tervezte. Ha már a bázeli városkaput, a Spalentor-t kineveztem túránk rajtkapujául, akkor illendő egy célkaput is választani. Ez az építmény tökéletesen megfelel erre a célra.
A következő célpont a város legmagasabb pontja a Tibidabo. Diának nincs kedve feltekerni, meg már úgyis volt fent, így hárman vesszük célba a fantasztikus kilátóhelyet. A feljutás nem egyszerű, egy meredek földúton kanyargunk felfelé, az utolsó szakasz pedig kemény 16-17%-os emelkedő. A csúcson egy csodálatos templom áll, körülötte egy vidámparkkal. Fantasztikus a kilátás, szó szerint az egész várost belátni. Körülbelül egy negyed órát időzünk fenn, majd egy kerülőúton át gurulunk vissza Diához, aki már aggódva vár minket. Már lassan sötétedik, így ismét a belváros felé vesszük az irányt. A tájékozódás a város utcáin roppant egyszerű. Az utak hálószerűen keresztezik egymást, találkozási pontjuk pedig egy apró térben teljesül ki. Így csupán az irányt kell belőni, s szabadon cikk-cakkozhatunk állandó térképböngészés nélkül bárhová. Az ördög azonban ma este sem alszik! A tiszta város nem garancia semmire, hiszen Dia hátsója leereszt. Már nagyon elegünk van a defektek tömkelegéből. Az utóbbi 3 évben nem jutott annyi ki belőlük, mint itt a 3 hét alatt! S még az a szerencse, hogy Tominak ma már volt egy defektje, mert enélkül biztosan nem hoztam volna el a szerelőkészletet. Morcosan, de roppant rutinosan és összehangoltan megjavítjuk a hibát. Volt lehetőségünk gyakorolni! Ez volt a túra utolsó, szám szerint 7. defektje!
A tegnapi helyen a Place d’Catalunya-n vacsorázunk, ahol a tegnap délutánihoz képeset kb. másfélszeres a tömeg. A déli népek éjszaka élnek! Így nem meglepő, hogy a Ramblákon is félelmetes a tömeg. Szép lassan átsétálunk a kivilágított főutcán, majd a Place d’ Espanyá-ra hajtunk. Itt található ugyanis a Font Mágica, a város legnagyobb esti látványossága. A Szépművészeti Múzeum előtti téren a Montjuïc lábánál hatalmas tömeg fogad. Mindenfelé kisebb-nagyobb szökőkutak uralják a teret, melyek közül kiemelkedik a leghíresebb, mely az 1929-es világkiállításra épült, de azóta felújították. Félóránként hang és fényjáték kíséretében törnek elő belőle a váltakozó vízsugarak. Most éppen szünet van, így egyre csak gyűlik a tömeg a következő előadáshoz. Mi közvetlenül a kút előtt kapunk helyet, s ahogy elkezdődik a „műsor”, mindenkit elvarázsol a látvány. A 15 perces előadás után percekig nem jutunk szóhoz. Ez felért legalább 3 tűzijátékkal! Úgy döntünk, hogy még megvárjuk a 11 órás előadást is. Keresünk is magunknak egy kényelmesebb ülőhelyet, s innen csodáljuk végig a hasonlóan szép víz és fényefektekre épülő kompozíciót. Fantasztikus zárása volt ez túránknak, s a kétnapos barcelona-i látogatásunknak egyaránt!
Már majdnem éjfélt üt az óra, mikor elindulunk a még ilyenkor is forgalmas, eleinte 4*4, majd később 2*2 sávos főúton vissza kempingbe. A 15 km-es úton nagyon kell vigyáznunk, mert a nagy sebességgel érkező autók – főképp a kijáratoknál és a bejáratoknál – könnyen elsodorhatnak. Fél egy környékén érünk vissza a kempingbe, de még nincs kedvünk aludni. Ismét lemegyünk a tengerpartra, ahol a tegnapihoz hasonlóan nagy az élet még ilyenkor is. Sétálunk egyet, majd Diával ½ 2 körül nyugovóra térünk. Tomi és Lackó még lent maradnak a parton s beleolvadnak a multikulturális társaságba.
Estig megtett összes táv: 2101,6 km
23. nap (2006. augusztus 19. – szombat) Búcsú Spanyolországtól!
Gavá – Barcelona Nemzetközi Repülőtér
Budapest-Ferihegy 1. – Szemeretelep
Budapest-Nyugati pályaudvar – Budapest-Déli pályaudvar
Budatétény – Szigetszentmiklós-Lakihegy
Táv: 26,20 km
½ 10-kor kelünk, lebontjuk sátrainkat, búcsút intünk a tengerpartnak és kijelentkezünk a kempingből. Első utunk a barcelona-i látogatások során kifigyelt hatalmas Carrefour áruházba vezet (természetesen francia). Itt élünk az utolsó bevásárlás jogával. Mindenki megpróbál egy kis „Spanyolországot” hazavinni: bort, sajtot, miegymást.
Szerencsére kartont is sikerült szereznünk, így kaja után rögvest az áruház szomszédságában lévő reptérre hajtunk, s rögvest nekilátunk a kerékpárok szétszerelésének. Gyorsan és összehangoltan dolgozunk, csupán a fóliázás megy egy kicsit nehézkesen. Nem könnyű megtalálni a zsúfolt reptéren a megfelelő chek-in-t! Jókora sor van, mire odaérünk! Átesünk a procedúrán, s áthelyezzük magunkat a már jóval nyugodtabb tranzitváróba. Itt ebédelünk.
A várakozás hosszú órái nem telnek unalmasan. Egy szinttel feljebb egy tévékészüléken például sikerül elkapnom egy spanyol időjárás-jelentést. Nem kell érteni spanyolul, így is minden világos: térkép tele napocskával, felhő egy szál se, eső meg pláne, majd a távlati előrejelzésekben is hasonló az ábra. De jó lenne még maradni!
Félórás késéssel megérkezik a mi gépünk is, de a spanyolok olyan csigán pakolnak, hogy egy óra lesz belőle, mire hazaindulunk. Kirepülünk a tenger felé, vetünk egy utolsó pillantást Barcelona irányába, majd az Oroszlán-öblöt levágva hosszan a végtelen víz uralja a panorámát. A Francia-Rivéránál érjük el ismét a szárazföldet, s mint egy térképen, úgy tudjuk végigvezetni utunkat a tájon. Természetesen visszafelé: Toulon – Hyéres – Cannes – Nizza. Mindannyiunk számára jól ismertek a térképről, így a valóságban sem nehéz beazonosítani őket. 2 és fél napi utunk „filmje” 10 perc alatt lepereg. Az Alpokot viszont felhőkoszorú borítja, így legközelebb a földet már Magyarországon látjuk. A Velencei-tavat, a Dunát és a már majdnem sötétségbe burkolózó alföldi tájat.
Este 8 óra 10 perckor landolunk Ferihegy 1-en. Összerakjuk a gépeket, melyek komolyabb sérülés nélkül úszták meg ezt az utat is. Tomi ügyetlenkedik csak, s a bicskájával egy mély vágást ejt az alkarján. Dia látja el a sebet. Felcsatoljuk a lámpákat, majd kitekerünk az meglehetősen enyhe budapesti éjszakába. Nem megyünk tovább, csak Szemeretelep megállóhelyig. Itt – amíg a vonatra várakozunk – felhívjuk az itthoniakat, hogy szerencsésen megérkeztünk. A szerelvény Budapest-Nyugati pályaudvarra visz minket, ahonnan egy újabb éjszakai-fővárosi szakasz következik a Déli pályaudvarig. Ezt is túléljük! Vonatra szállunk, s este pontban 11 órakor megérkezünk Budatéténybe. Előzetes tervünk szerint a Campona Tesco-ját vesszük célba. Már mindenki nagyon várta a pillanatot, hogy belépve az első magyar áruházba, végre nyugodtan megvásárolhassa mindazt – amit a szeme megkíván. Erre már nagyon rég nem volt példa! De a sors kegyetlenebb, mint gondolnánk. Bár a Tesco éjjel-nappal, a nap 24 órájában nyitva van, ezúttal mégsem jutottunk be. Holnap ugyanis augusztus 20-a van, ami nemzeti ünnep. Bár még egy óránk lenne „holnapig”, de a bolt már 11-kor bezár. Egy biztonsági őr közli velünk ezt udvariasan. Szomorúan és éhesen tekerünk ki Lakihegyre. Lakásunk egész nyáron üresen állt, kevés az esély, hogy valami ehetőt találunk.
Dia azonban szerencsére feltalálja magát! Maradt még egy kis „dugi” készlet rizsből és édes-savanyú mártásból. S pezsgő is van hozzá! Bár hús nincs, de így is fenséges a vacsora! Kajálás után a Szállító című filmet nézzük meg. Ezt is már jóideje elhatároztuk. A film ugyanis a Francia-Rivérán játszódik. A nizzai üldözős jelenet a film nyitójelenete. Szinte látjuk magunkat a fehér kavicsos hosszú plage-on! A film után már nem sok erőnk maradt. Az egész napos utazástól megfáradt testünk mély álomba merül. Itt ér véget a közös történet!
A túra során megtett összes táv: 2127,8 km
Végszó
Hát ez is sikerült! Igaz, hogy az eleje kissé döcögősen indult, s az első emelkedők némelyünket komolyan gondolkodóba ejtették: „Mit keresek én itt?”. De Svájcban nem könnyű túrát kezdeni, még egy profi számára sem. De ez az ország, ahol az ember tényleg úgy érezheti, hogy nincs lehetetlen. A Nagy Szent Bernát legyőzése hatalmas lelki erőt és önbizalmat adott a társaságnak. Az olasz szakasztól nem vártunk sokat, mégis tudott újat mutatni: az Aosta-i-völgy, Torino és a Tenda-hágó kellemes élményként maradtak meg mindannyiunkban. Jót nyaraltunk a zsúfolt Côte d’Azur-on, bár nem igazán járultunk hozzá Franciaország idegenforgalmi bevételéhez. A provance-i városok egytől-egyig nagyon hangulatosak voltak, s sikerrel vívtuk meg a csatánkat a 3 napos iszonyú szembeszéllel. S még a Pireneusokra is maradt erőnk, ahol ismét nem mindennapi magashegyi hágós kalandokat élhettünk át. Kissé abszurdnak tűnik, hogy a legkomolyabb esők pont Spanyolországban törtek ránk, de ezt is túléltük. Nem volt mindig könnyű dolgunk, defektek, küllőtörés, fékprobléma nehezítette utunkat, de úgy érzem, hogy ez a túra mégsem erről szólt.
Sokkal inkább szólt a kolompok hangjáról a svájci legelők közt, a hatalmas kajálásokról a szupermarketek árnyékában, a Bernát út szédítő szikláiról, az esti beszélgetésekről, teázásokról, a hatalmas hullámfürdőkről, a só ízéről és a tenger illatáról, a nagyvárosok forgatagáról, az emelkedők küzdelméről, a hágók diadaláról, a lejtők hosszú száguldásairól, a Pireneusok, nyugodt és egyszerű szépségéről, a havasi rétek puhaságáról, a sötét alagutakról, az augusztusi hullócsillagokról, a szabadeges alvások varázsáról és még számos olyan apró érzésről, amelyeket nem lehet szavakba önteni, hisz ezek a szavak csak azok számára jelentenek valamit, akik ott voltak és végigcsinálták. Az események egy idő után feledésbe merülnek, de az élmények azok nem múlnak el soha!
Szigetszentmiklós-Lakihegy, 2006. szeptember 26.
A beszámolót készítette: Puskás Zoltán
Reggelre szerencsére elvonulnak az esőfelhők. Defektszereléssel kezdjük a napot, ismét Tomi bicaja a soros, a túra során már harmadszor. Mintha vonzaná a gumija a tüskéket! Miközben ügyködünk, egy öreg nyanya áll meg mellettünk kocsijával. Először arra gondolok, hogy útbaigazítást szeretne kérni, de addig magyaráz franciául, amíg szép lassan összeáll a kép: csupán azt szeretné közölni, hogy az árokpart, ahol tegnap sátraztunk az ő tulajdona. Bizonyára az esti kutyasétáltatós fickó adta le neki a drótot. Így reggel azonban nem tulajdonítunk nagy jelentőséget a megjelenésének, hiszen kárt nem okoztunk, s bizonyítsa be, ha tudja, hogy hol voltak negyed órával ezelőtt a szépen összehajtogatott sátraink. Csupán annyit szűrünk le a dologból, hogy az öregasszonyok itt is ugyanolyanok, mint nálunk.
íres Camurac falucskába, majd nekivágunk a következő hágónknak, sorrendben a mai napon a harmadiknak. Ez már 1361 m magas, a neve Col de Marmare. Itt nincs szerpentin, szép lassan és könnyen emelkedik az út, s nincs lejtő se, pontosabban a mi útirányunkban nincsen. A hágón ugyanis egy mellékút tér le a völgybe, a mi utunk tovább emelkedik egészen 1431 méterig a Col de Chioula hágóig. Újabb fénykép, majd felvesszük a pulcsinkat, s bátran nyugtázzuk, hogy nem is volt olyan nagy feladat kimászni ezt a 4 hágót, mint amilyennek a nap elején tűnt.
Ködös, hideg reggel köszönt ránk. A körülöttünk lévő hegycsúcsok felhőbe burkolóznak, így a völgyben megszorult a hűvös, párás éjszakai levegő. L’Hospitalet falucskáig emelkedünk, melynek kicsiny főterén találunk alkalmas helyet a reggelizésre. Bolt nincs, de még mindig van a péntek esti készletünkből. Keményen 10 fok alatt van a hőmérséklet, didergünk rendesen. Innen egy rövid szakaszra elhagyjuk a főutat, s egy kicsivel hosszabb, de valamivel lankásabb, szerpentines úton haladunk tovább. Hamarosan felülnézetbe kerül a völgy, a pulcsik meg a táskába. No nem lett melegebb, csak a hőérzetünk lett más az egyre keményebb kaptatón. Innen fentről látjuk, hogy a főút eléri a Puymorens alagút bejáratát. Ez a földalatti folyosó 4,5 km hosszan vezet át az 1915 méteres hágó alatt Spanyolországba. Az autóáradat egy része eltűnik a föld gyomrában, de számtalan lakóautó és személyautó számomra eddig érthetetlen okból mégis a kaptatót választja. Ahogy lenni szokott, 1600 méter körül elérjük a felső erdőhatárt, s mindenfelé hatalmas sárgászöld színű havasi rétek. Itt azért szárazabb az éghajlat, mint az Alpokban, ezt a fű színe egyértelműen jelzi számunkra. 
Szépen, de nem túl meredeken emelkedik tovább utunk, s hamarosan feltűnik előttünk az első andorrai település, közvetlenül a határnál: Pass de la Casa 2085 méterrel a tenger szintje felett. Még a falu előtt jobbra lehet letérni egy újabb alagútba, mely a főhágó alatt vezet át. Nagyon gyér a forgalma. Ahogy beérünk a faluba mindjárt megértem, hogy miért jön ide ez a sok-sok autós! Vásárolni! Még az útikönyvekből tudjuk, hogy az Andorrai Hercegség uralkodócsaládja kihalt, így jelenleg két „uralkodója” van az urgeli püspök és a mindenkori francia elnök. Mivel a két ország mezsgyéjén helyezkedik el minden szempontból, a csaknem adómentes ország, így hatalmas bevásárlóparadicsom is egyben. Ha nem lenne előttem mindez, akkor talán el sem hinném: itt kétezer méter felett a Pireneusok kellős közepén olyan élet van, mintha 10 db Westend Citycentert helyeztek volna el közvetlenül egymás mellé. Kínálatból nincs hiány, szinte bármi kapható, s természetesen – ahogy eddig tapasztalhattuk – keresletből szintúgy. Diával fényképezkedünk egyet az Andorra határát jelző táblánál, mely közvetlenül Pass de la Casa első bevásárló-közponja előtt van, szinte jelezve, hogy egy métert sem kell tovább menned, itt a határon mindent megkapsz.
Maga Andorra 465 négyzetkilométer (31*26 km), lakossága 49ezer fő. Itt található Európa legmagasabban fekvő fővárosa – Andorra la Vella 1024 méteren – valamint ez a legnagyobb átlagmagasságú ország a kontinensen, legmagasabb pontja 2900 méter, a legalacsonyabb pedig 850 méter körül van. További érdekesség, hogy Andorrában mindössze 23% andorrai él, emellett 55% spanyol, 5% francia, 5% portugál. Hivatalos nyelv a katalán. Az országot minden irányból hatalmas hegyek veszik körül, csupán 2 irányból lehet megközelíteni: ezen a 2408 méteres hágón, ahol megérkeztünk és dél felé nyíló egyetlen folyóvölgyön, ahol majd távozni fogunk. Mivel az egész ország szűk folyóvölgyek láncolata, nagyon kevés helyük maradt az építkezésre, de ezt nagyon jól kihasználták. Ennek ellenére nagyon zsúfolt ország!
Spanyolországban végre megszűnik a zsúfoltság, egy széles nyugodt országúton haladunk az első város – La Seu d’ Urgell – felé, akinek a püspöke Andorra egyik uralkodója. A hegyek valamivel kisebbek és kopárabbak, mint a Pireneusok gerincén. A városba beérve bolt után nézünk, ekkor még persze nem tudhatjuk, hogy ez a spanyoloknál nem megy ilyen könnyen. Keresztbe-hosszába megjárjuk a kisvárost, de még egy kis boltot sem találunk. Elég döbbentő a helyzet figyelembevéve azt a tényt, hogy a következő 70 km-en ennél csupán kisebb településeket érintünk. Kajánk pedig egy szál se. „Innen biztos mindenki Andorrába jár át vásárolni” – gondoljuk – „jobb lett volna, ha mi is így teszünk”. Vissza azonban nem akarunk kapaszkodni, így egy megoldás marad: irány tovább, s lesz ami lesz.
Nem sokára elhagyjuk az El Segre-folyó völgyét, s nekivágunk utolsó hágónknak. A forgalom teljesen jelentéktelen. Egy kemény 9-10%-os emelkedővel indítunk, ahol az amúgy is jó minőségű utat egy kapaszkodósávval is kibővítették. Itt már tudunk egymás mellett is haladni. Az eső már elállt, s felfelé lekerülnek az esőkabátok is. Egy 6 km-es enyhén kanyargós emelkedőt mászunk ki, mígnem elérjük a hágó tetejét. „Collada Clara 880” – szerepel a táblán a neve és a magassága. Egy rövid lejtő következik a 667 méteren fekvő Solsona városáig, mely – méretei alapján – Urgell óta az első igazi városunk. Rögtön neki is látunk az élelmiszer felkutatásának. Hát nem valami nagy a kínálat! Találunk néhány szupermarketet – zárva. Most már egyre valószínűbb a következtetésem: augusztus 15. nemzeti ünnep Spanyolországban is. Mindenki más és más részét kutatja át a városnak. Enyém az óváros, ahol egy pékségben sikerül kenyeret vennem. Tomiék egy kisebbfajta éttermet találnak két előnyös tulajdonsággal. Az egyik, hogy nyitva van, a másik pedig, hogy meleg van benne. Fél óra múlva nyit a konyhájuk, így – más megoldás nem lévén – egyhangúlag eldőlt az ebéd kérdése. Első körben pasztát rendelünk a katalán nyelvezetű étlapból. Ez Spanyolország nem turisztikailag fontos vidéke, így minden csak katalánul van kiírva, s nem is nagyon beszélnek más nyelvet az emberek. A tészta finom, de nagyon kicsi adag, így bevállalunk melléje még egy pizzát is. A kettő együtt már valami. Bár nem esszük degeszre magunkat, de az egy napja tartó kalóriaszegény étkezés után határozottan jól jött ez a meleg és ízletes ebéd.
Szem előtt tartva a tegnapi szeles időjárást, ma a szokásosnál korábban, 7 órakor kelünk, s bele is vágunk a mai etapba. A boltok természetesen mind zárva vannak, még a E’Leclerc-is Avignon után, így egy 20-ast teszünk meg kaja nélkül. Remoulins-ban 9-kor nyit a Lidl, itt reggelizünk. A város után egy öt kilométeres kitérőre vállalkozunk, hogy megpillanthassuk a világ száz csodájának egyikét a Pont du Gard-t.
S ami napközben –a szembeszél miatt – olykor-olykor reménytelen vállalkozásnak tűnt, mégis sikerült. Elértük a szakaszhatárt. Lackóék átrobognak a csatorna felett, úgy kell visszahívni őket. Megérkeztünk! Az estét egy nagyon hangulatos helyen töltjük. A csatorna partja, akár az országutak itt Franciaországban, hatalmas platánsorral van végigültetve. Raja számtalan lakóhajó, a többség már kikötve várja a holnap reggeli indulást. A vízben egy vidra úszik el előttünk.
Az egész város akkora, hogy külön térképet kapunk a bejárásához. A középkori hangulatot nagyban rontja, hogy a la Cité telis-tele van éttermekkel, büfékkel és különféle vendéglátó, valamint turisztikai egységekkel, melyek hangulata merően elüt a városképétől. A látogatás egyébként ingyenes, csupán a kastélyba kérnek beugrót (4,5 euró), ahol többféle egyszerűbb kiállítással próbálnak magasabb szintű szolgáltatást nyújtani. Teszünk még egy szép nagy kört a hangulatos utcácskákban, megnézzük a székesegyházat, majd egy kisebb zápor kíséretében visszasétálunk a kerékpárokhoz.
A Cap Martin félsziget után már látszik Tomi kedvenc városa, a luxus és a fényűzés hazája. Az utakon mindenfelé hatalmas Rolls Royce-ok, Ferrarik, Porschék, drágábbnál drágább járgányok. A hotelek szintén megfizethetetlenek. Teszünk egy kört a Forma 1-es pályán, majd feltekerünk a hercegi palotához. Minden olyan tiszta és rendezett, mint az elmúlt évben. Bár az kissé szorítja a szívemet, hogy 2 év alatt kétszer eljutottam ide, a Balatonunknál pedig egyetlen egy napot nem voltam az idén. Más ember lehet, hogy erre büszke lenne, de én inkább szégyellem.
½ 8-kor indulunk, s Tomi egyik kedvenc boltjából, a Géántból vásárolunk reggelit. Kissé várnunk kell, ugyanis a déli népeknél fél 9-előtt nem nyit ki semmi. Reggeli után meg sem állunk Cannes-ig a filmfesztiválok városáig. Tominak – a tavalyi botrányos távozása óta – itt is maradt mit megnézni. A „balhé” színhelyén, a Carlton Hotel előtt azonban már nincs ott az orrszarvú. Van helyette viszont egy furcsa acélszörnyszobor. Itt fényképezkedünk. Következő megállónk az Auditórium, az Arany Pálma díjak kiosztásának színhelye. Ez az európai Oscar-díj. Tomi bicajával kaptat fel a vörös szőnyegen nem kis meglepetést okozva a sok kószáló, fényképezkedő turistának. Elhaladunk a vitorláskikötő mellett, s újból ismeretlen tájon haladunk tovább.
St. Raphaël könyvünk szerint világhírű üdülőhely, de mi még eddig nem hallottunk róla. Van is élet rendesen akárcsak Nizzában, vagy Cannes-ban. A város után találunk egy hatalmas Géant-ot, eljött az ebéd ideje. Itt aztán nem kell félnünk, hogy éhen maradunk, mint egy hete Svájcban! A továbbiakban is dombos terepen haladunk a forgalmas tengerparti úton, többnyire az álló kocsisor mellet. Az autók között felfedezünk egy angol rendszámú járművet, amely még úgy 20 perce húzott ki az áruház parkolójából. Azóta idáig jutott. S. te Maxime-ben már látszik a szűk öböl túloldalán a legendás St. Tropez. Délután 4 órakor érjük el a várost. Hangulatos kikötőváros, de gyorsan hozzá kell tennem: a hírneve jócskán megelőzi. Semmivel nem nyújt többet egy átlag turistának, mint a partszakaszon lévő városok bármelyike. Tomi és Dia találnak egy jó stéget, ahonnan jókat lehet ugrálni a tengerbe. Hatalmasat fürdünk. Majd egy közkútnál lemossuk magunkról a sót és a kikötő felé vesszük az irányt, melyben szinte egytől-egyig luxusjachtok sorakoznak. Nagyon nagy az élet! Egy korábbi beszámolóból olvastam, hogy szinte meg sem lehet mozdulni a városban, ezért tartottam tőle, de korántsem volt ilyen rossz a helyzet. Képeslapokat veszünk, majd 6 óra tájékán elindulunk tovább. Letérvén a főútról egy dombos, de nyugodt félszigetre tévedtünk. Előttünk egy jókora vonulat, melyen a térkép egy 129 méteres hágót is jelöl. Kb. 2 km izzasztó mászás után egy csodálatos fekvésű, hegyoldalba épült városkába érünk. Ez Ramatuelle. Este 7 óra van, itt most kezdődik az élet. A mai estére pizzázást terveztünk, így ahogy beérünk, rögtön szemügyre is vesszük, milyenek a lehetőségek. Egy elég rossz éttermet sikerül kifognunk, bunkó pincérekkel és nagyon kis adag pizzával. Vacsi után jóval szegényebben és ráadásul nem is jóllakottan indulunk neki a további emelkedőknek. A meredek, szerpentines úton többnyire toljuk a kerékpárokat. A domb tetején találunk alkalmas táborhelyet egy szúrós, mediterrán növényzettel övezett bozótosban. Szabadegezést tervezünk, de a szél és a távolban villódzó villámok megváltoztatják a tervünket. Este sötétedés után még kisétálunk védett helyünkről a hágóra, s csodáljuk a tengeren csillogó ezüsthidat. Gyönyörű helyeken jártunk ma is!
Toulont a kerékpárúton érjük el. Akárcsak Hyéres, ez sem igazán üdülőváros. Védett tengeröble miatt itt található Franciaország legnagyobb hadikikötője, itt horgonyoz a földközi-tengeri francia flotta. Szerencsére még a város előtt találunk egy kutat, mert már rendesen kezdtünk kitikkadni. Ahogy a városba beérünk, rögtön szembeötlik: ez nem egy Nizza, vagy egy Cannes. Pálmafák helyett széles, forgalmas utcák, kommersz lakótelepek váltják egymást. Bevásárlunk, majd letekerünk a kikötőbe. A hadikikötő turisták számára nem látogatható, így csak messziről szemléljük a hatalmas tengeri herkentyűket. Betekerünk még az impozáns fő-térre, mely már igazi nagyvárosi hangulatot áraszt. De már fél 7-felé jár az idő, s még ki is kell jutnunk valahogy. Így hát nekiindulunk. Első lendülettel majdnem az autópályán kötünk ki. Az autóstársaink feltűnő tülkölése hatására gyorsan megtaláljuk a számunkra kijelölt útvonalat, mely egy koszos, szemetes, igénytelen külvároson keresztül kanyarog. Rövidesen átérünk La Seyne-sur-Mer-be, mely a vele egybeépült Toulonnak az üdülővárosa. Innen az öböl túloldaláról napnak háttal már sokkal jobb kilátás nyílik a hadikikötőre, s sikerül egypár közeli anyahajós fényképet készíteni Tominak. Rendesen megcsúszva, este 8-ra érjük el a homokos tengerpartot, de egy gyors fürdést mindenképp be kell iktatni. Amíg a többiek fürdenek, teszek egy kört, de a zsúfolt üdülőváros környékén nem könnyű táborhelyet találni. Egyetlen megoldásként déli irányban emelkedő Cap Sicié félszigetet nézem ki, így bár emelkedő árán, de ki tudunk jutni ebből a forgatagból. Még pár kilométer a forgalmas utcákon, s végre feltárul előttünk a mediterránra jellemző örökzöld pineaerdő. Meglepően gyorsan találok táborhelyet, bár tele van agyonjárt ösvényekkel, de így este már nem jár errefelé senki. Ráadásul találok egy 3 irányból védett zsákutcát is, így a többórás forgalmas bolyongás után meglepően nyugodt helyen táborozhatunk. Virslit sütünk vacsorára, melyet természetesen dijoni mustárral fogyasztunk. Emellé Tomi és Dia – az 1000. kilométer kapcsán – vett egy üveg jó francia bort is, melynek nagy részét ketten fogyasztottak el. Szegény Tominak rendesen fejébe szállt az itóka, egész este vigyorgott tőle, mint a tejbetök. Egyensúlyérzéke nem volt tökéletes, így hamar a vízszintes mellett döntött. Még egy ideig hallgatjuk gagyogását és feltörő kacajait, majd nyugovóra térünk. Ismét szabad ég alatt alszunk.
A hosszas gurulás még mindenkinek tetszik, s a bevezető sugárút is meglehetősen jó, külön kerékpárúttal, osztott pályás úttal (2*2 sáv + 1-1 kis sáv a két szélén külön), igazi Andrássy út feelingje van. Meg sem állunk a kikötőig. Innen lehet áthajózni If várába, ahol Dumas regénye szerint Monte Cristo grófja raboskodott. Jó lenne megnézni, ha már itt járunk, de sajnos nem fér be az időnkbe még akkor sem, ha egy körben mehetnénk, nemhogy kettőben. Megnézzük a kikötőt védő hatalmas erődrendszert, majd a forgalmas sétálóutcán korzózunk egy keveset. Itt még elég pozitív a kép a városról. Nemúgy a kivezető szakaszon. Ahogy kiérünk a centrumból, találkozhattunk az emberi faj összes fajtájával. Az egyik romos épületben hithű muzulmán imaest volt, de kínai árusokból sem volt hiány, s na persze négerekből sem. Tipikus nagyvárosi jelenség ez, s csak londoni és párizsi látogatásomnak köszönhetem, hogy nem félek az ilyen helyeken. Az utolsó nevezetesség Marseille-ből a szép, nagy diadalív, majd elindulunk kifelé. Mivel az összes jelzés az autópályákra akar ráterelni minket, rendesen szenvedünk szűk, forgalmas utcákon. Egy helyen francia lányok próbálnak segíteni, természetesen csak egy nyelvet beszélnek: az anyanyelvüket. Felesleges itt „angolozni”, Tomi kerek perec kimondja a következő nagyvárosunkat: „Avignon”. A választ csak sejteni lehet: „Ez nem Avignon! Ez Marseille!”. Jót röhögünk rajta. „Kössz, azért ennyire nem vagyunk hülyék”. Inkább gyorsan továbbállunk.
Meleg, szinte kánikulai nap köszöntött ránk július utolsó péntekén, az indulás napján. 9-kor keltem, megreggeliztem, majd kitoltam a már gondosan felszerelt gépemet és kezdetét vette a három hetes kaland!
Az első nap még nem vagyok formában, kétszer is eltévedek, rossz völgyben indulok el dél felé. Szerencsére mindkét alkalommal időben korrigálom a hibámat, így csak egy-két plusz kilométer terhelem meg a csapatot. A másik nagyon pozitív dolog ebben az országban, hogy minden faluban szinte dömping van ivókutakból. Így mindig van indok a megállásra.
Elsőként a Zeitglocknerturm-hoz megyünk mely mechanikus órajátékával az egyik legfelkapottabb látványosság. A 7 órás „műsorig” még 10 percet várnunk kell. Tomi megéhezik, s – kihasználva az időt – nekilát a kajálásnak. Májkréme azonban kifordul a konzervből és a macskakövön landol. Az egyre növekvő tömeg azonban nem zavarja. A legnagyobb nyugalommal szedi fel a krémet az utca kövéről. Mi egy kicsit távolabb húzódunk, hogy még véletlenül se feltételezze bárki, hogy együtt vagyunk. A harangjáték azért nem prágai, de jól ki van találva. Szemügyre vesszük még a Svájci Nemzeti Bankot, a dómot és a Parlamentet is. Az épület előtti hatalmas téren vígan fürdőznek a gyerekek a szökőkútban. Errefelé persze nem olyanok a szökőkutak sem, amit megszokhattunk. Itt a térkővel szintben vannak, s apró rácsokon folyik el a víz, így bárki áthajthat rajtuk gyalogosan vagy akár kerékpárral is.
gumiból. Ennyit a bicajutakról! Thunban csak pumpálni állunk meg. Kisváros a róla elnevezett tó partján. A kristálytiszta vizű hosszú keskeny tó a jachtosok és a vízisíelők paradicsoma. Délkeleti irányban látszanak a Berni-Alpok 4000 méter feletti csúcsai. 5 km-t teszünk meg a tó déli partján, majd Spiez-nél legurulunk a partjára egy jókora lejtővel. Ezt azért mégsem hagyhattuk ki. Megnézzük a kikötőt, hasonló hangulatú mint Luzern-nél a Vierwaldstättler See. Igazi svájcias, hatalmas hegyekkel körülvéve. Mivel csak egy roppant kicsi fizetős strandot találunk, a sétányról próbálkozunk a fürdőzéssel. Közben meg is ebédelünk.
következő városkát – Bex-et – már nem hagyjuk el kaja nélkül. Már benne járunk a 30. km-ben. Igaz, hogy ebből 19-et gurultunk, de a tegnapi nap veszteségeit még nem pótoltuk. Itt is csak egy kis élelmiszerboltot találunk. Nem törődve a magasabb árakkal jól bekajálunk. Jön a hágó, csak így van esélyünk feljutni a tetejére. A város bár kicsi, a vasútállomásról itt is villamos szállítja az utasokat a belvárosba. Innen még egy 10-es Martigny, amely a Svájcot szinte keresztülszelő Rhône-folyó kanyarulatánál épült. Elérjük a Svájcot délről határoló Wallisi-Alpok vonulatát, kezdődik túránk legkeményebb alpesi hágóútja a Nagy Szent-Bernát. Fantasztikusan szép magashegyi útvonal, 45 km hosszan kanyarog felfelé az olasz határhoz. A hágó legmeredekebb része 9,7%, átlagosan viszont csak 5,2%-os emelkedéssel kell számolnunk. Tehát inkább a hosszától van félnivalónk, mit a meredekségétől. Bár a szintkülönbsége sem elhanyagolható: 467 méterről 2469 méterig emelkedik, ami barátok közt is 2002 m. Már több kétezres hágót megmásztam, de ennyi szintet egyben még nem láttam!
Délután 3-ra eláll az eső, megyünk tovább. A völgy is kitisztul, így láthatóvá válik a Grand Combin 4314 méteres havas csúcsa. Dia megint hamar lemarad, így leszakadok a többiektől és bevárom. Átveszem tőle a felszerelése egy részét: hátizsákját, a wok-sütőt és a nem elhanyagolható súlyú piperekészletét. Egy kis leszidást is kap: „Minek kell minden felesleges dolgot felcipelni a hegyre?”. Egy rövid 10 %-os szakasz után egy félalagútban folytatódik az út. Ezt valószínűleg azért építették, hogy a téli hónapokban is járható legyen. Fel is megyünk a tetejére, hogy erről megbizonyosodjunk. Akár az „út felett” is folytathatnánk a kaptatót. Elértük a felső erdőhatárt. Mellettünk havasi legelők, lejjebb pedig egy hatalmas víztározó. Az idő még mindig borongós, de legalább nem esik. Bár most amúgy is mindegy lenne nekünk. Az egyik pihenő alkalmával fent magasan a hegyoldalban szemmel alig látható barna-fehér állatokat látunk. „Nézzétek Bernáthegyik” – hívja fel a figyelmet Tomi, s Dia is csatlakozik hozzá. Bár már a völgy bejáratát egy bernáthegyis tábla jelezte, s az egyik benzinkútnál is lehetett kapni plüsskutyákat minden méretben hordócskával a nyakukon, én mégis kizártnak tartottam, hogy ott fenn magányosan kóricáljanak. A 10-szeres zoom végül eldöntötte a kérdést. Természetesen tehenek voltak.
Ahogy elérjük a főutat, már jócskán csökken a lejtő intenzitása, így Dia is fellélegezhet. A táborhelytől 30 kilométeren át egy pedálhajtás nélkül gurulhattunk egészen Aosta városáig. Ez Olaszország egyik legkisebb és legfranciásabb tartománya Valle de Aosta székhelye. Itt 583 méteren már egyáltalán nincs hideg. Végigsétálunk a zsúfolt főtéren, majd találunk egy boltot, ahol megreggelizhetünk. Ma is elég nehezen indul a nap, csak ½ 12-kor hagyjuk el a várost, de a mai szakasz már így is belefér. Egy széles, forgalmas főúton haladunk hegyek és várromok között a Dora-folyó irányát követve. Enyhe szembeszél van, de ez most így lefelé nem sokat nyom a latba. A következő nagyváros Chatillon. Ez a mai szakaszhatár és még csak fél 1 van. Ilyen gyorsan még nem értünk „célba”. A hőség itt már elképesztő méreteket ölt, amelyben Svájcban egyáltalán nem volt részünk, talán utoljára még otthon Magyarországon. A kutak itt persze már nem fordulnak elő olyan sűrűséggel. Ráadásul a szél is egyre erősebb lesz. A koradélutánt a folyóparton egy nagy szikla tövében sziesztázással töltjük. Mivel a reggeli nagyon megcsúszott, így az ebéd is tolódik. ¾ 4-kor kajálunk egy buszmegállóban, Pont St. Pietre után. A késődélutáni órákra szerencsére mérséklődik a légmozgás. Egyedüli esemény, hogy Dia elüt egy szegény gyíkot. Szegény pára Tomi kerekét még elkerülte, de az utána érkező bicaj pont keresztbe kapta. Hatalmas reccsenéssel leheli ki a lelkét. Nemsokkal ebéd után Ivrea város macskaköves utcáin döcögünk, melynek legfőbb nevezetessége az, hogy itt található az Olivetti-gyár. Találunk egy kis bicajosboltot. Dia és Tomi bemennek fékügyben. Gyorsan megfordulnak és hatalmas mosollyal az arcukon közlik: „Jó a fék és nem került egy fillérbe sem”. Az alacsony kopasz olasz srác inkább volt biciklista, mint kereskedő. Ahelyett, hogy rájuk sózott volna egy méregdrága féket, kihozott egy kicsivel hosszabb csavart, s egy anyával megoldotta a megszakadt menet kérdését. Ez a megoldás persze nem jutott eszünkbe. Így lehet olcsón és gyorsan biciklit szerelni!
Fél 11-kor elérjük Torino városát. Az 1,2 milliós iparváros Olaszország egyik gazdasági központja. Így aztán nem voltak elvárásaink vele szemben. Egy széles sugárúton haladunk a központ felé, amennyire a zöldhullámok engedik. Itt még nem volt olyan durva a forgalom. Nem úgy a Piazza Republicán ahol igazi olaszos kirakodós vásár volt. Hatalmas a nép és a hangzavar. Most már azt is tudjuk, hogy milyen, ha tényleg üvöltenek az olaszok.
A terelő fickó köpni-nyelni nem tud, úgy elszáguldunk mellette, s már bent is vagyunk az alagútban. Az első 1500 méter enyhe emelkedő, itt csak 28-30-cal megyünk. Hátul menvén jelzem társaimnak, mikor jön autó. A járatban 200 méterenként jelzik a hátralévő és a megtett távolságot. Ahogy átérünk francia földre az alagút lejteni kezd. Kb. 6 perc alatt sikeresen átérünk. Nagy megkönnyebbülés látni előttünk a völgyet. Nagy kaland volt, de megcsináltuk! Innen már gurulunk egészen a tengerig!
Visszatérve Olaszországba levonjuk azt a következtetést, hogy az olasz utak sokkal jobb minőségűek, mint a franciák. A tengerpartra ma még nem akarunk leérni, így a sziklás kanyonban keresünk táborhelyet. A lejtő visz minket rendesen, így majdnem leérünk Ventimigliába. A völgy szélesedik és nő a népsűrűség is. Így hát döntő lépésre szánjuk el magunkat és elindulunk visszafelé. No nem sokáig. Az utolsó, olasz szakaszon 3 új alagút is épült, ugyanakkor a régi út még végigkanyarog a folyóvölgyben. Ezt persze senki nem használja. Egy ilyen szakaszon próbálkozunk és sikerrel járunk. Este fél 7-kor hatalmas kavicsos partot találunk a kristálytiszta vizű folyó partján. Végre van egy nyugodt esténk! Időnk, mint a tenger, nem kell kapkodunk, hogy sötétedésig mindennel végezzünk, mint az eddigi táborhelyek esetén! Ez már nagyon kellett a Csapatnak! Az első dolgunk a fürdés, majd megfőzzük a vacsorát (instant tészta). Lackó nagymosást tart, közben jót beszélgetünk a parton.