Irány Osló

A záró fejezetben már Norvégia hegyektől mentes, barátságosabb vidékein tekerünk délnek Osló irányába, majd városnézés után visszatérünk a Gardermoen-i repülőtérre.

Vissza a bevezetőhöz

Sørum, egy párházas falucska a Begna-folyó völgyében

2022. július 11. – délutánján

Egy teljesen kihalt, bezárt kemping egy elnéptelenedett kis falucska mellett. Ma is tökéletes táborhelyre leltünk. A napi kötelező 80 kilométer már mögöttünk, a sík folyóvölgyben senkinek sem esett nehezére a tekerés. Felállítjuk a sátrakat a kiépített tűzrakóhely melletti dús gyepszőnyegen, a fiúk pedig megtalálják az utat lassan hömpölygő folyó partjára.

A tegnapi nappal véget értek az igazán nehéz szakaszok a túrán, így már csak az volt a feladatunk, hogy a fjordokkal szabdalt hegyvidéket magunk mögött hagyva eljussunk a fővárosig, mely a Valdresflye magasföldjétől még 250 kilométer távolságra van. Tegnap délután letudtuk a gurulást – kellemesen, 30 kilométeren keresztül ereszthettük a bringákat. Közben a táj jellege teljesen megváltozott. A zöldellő fenyvesek helyét lombos erdők, a kopár havasi réteket sárgálló búzamezők váltották, s a napok óta egyre javuló időjárás is a maximumot hozta  - 23-24°C-os melegben, alul-felül rövidben – igazi nyári időben tekerhettünk végre.

A reggelünket Fagernesben kezdtük, hosszú idő után ez volt az első civilizált városunk. Bőséges reggeli után egy elhagyott vasútvonal helyén megépült kerékpárúton tekerhettünk majdnem Bagn városáig. A fárasztó, hosszú napok után kijárt a szieszta a fiúknak, így amíg ők Diával kártyáztak, én felmentem egyet a város környéki dombokra futni. Délután sem kellett kitenni magunkat a főút forgalmának, ugyanis a folyó túlsó partján egy nagyon jó minőségű és teljesen forgalmatlan mellékút húzódott. Itt végre egymás mellett is haladhattunk, s a könnyű tempónak és az enyhe hátszélnek köszönhetően jókat beszélgethettünk.

Könnyű útvonal és jó idő, eddig nem sok ilyenben volt részünk

Csabi szemmel láthatólag napról napra jobban élvezte a túrát. Emlékszem az első napok milyen nehezek voltak számára, hiszen a norvég terepviszonyok bőven meghaladták mindazt, amivel eddigi rövid kerékpáros pályafutása alatt találkozott. Aztán felküzdötte magát az első, majd a második helyre, jött az eső, majd a hideg, de ahelyett, hogy szétesett volna, napról napra egyre erősebb lett fizikailag és fejben is. Az elmúlt tíz napban sikerült teljesen ráhangolódnia arra az életmódra, amit ez a túra megkívánt. Amint leszálltunk a bringáról rögtön megtalálta a helyzet adta lehetőségeket: üveget gyűjtött, kipróbálta az edzőpályát, vagy – mint ahogy éppen most – fürdőruhára vetkőzve száguldott bele a kristálytiszta folyó vizébe. Nagy örömmel töltötte el a visszakapott nyár, így a kellemesen friss, s enyhén feketés, magas tőzegtartalmú víz sem tudta visszatartani.

Peti lelkileg sokkal kiegyensúlyozottabb, s fizikailag is sokkal felkészültebb életkorából és testi adottságaiból fakadóan is. Neki nem voltak gondjai a túra első napjaiban, minden akadályt simán leküzdött. Néha zsörtölődött Csabi miatt, hogy jöhetne egy kicsit gyorsabban, de alapvetően türelemmel viselte a kényesebb szituációkat is. A hideget, szelet, esőt egyaránt. Sajnos a Gaularfjellet mászása közben a nyolcfokos, nyirkos esős idő ráment a fülére. A reggeli fájdalom a nap közben sem enyhült, s ez elég rendesen rányomta a bélyegét a hangulatára. Számára egyre nagyobb kihívás volt élvezni a túrát, egyre jobban hívta az otthon melege és biztonsága, de egészségi állapotából fakadóan ezt mi maximálisan megértettük és toleráltuk.

Norvégia legszebb arcát mutatta felénk

Így ő a mai pancsolást kihagyta, csak a partról szemlélte, hogy öccsével beúszunk a folyó közepéig, majd hagyjuk egy kicsit vitetni magunkat a sodrással mielőtt visszatérünk. De – mint mindannyian – ő is látja már a célt: tudja, hogy holnapután elérjük Oslo-t, s nemsokára repülünk vissza az otthoni kánikulába.

Haugsbygda felett a hegyekben

Jaklefoss közelében

2022. július 12. – késő esti órákban

Este tíz óra múlt, de a Nap még mindig aranysárga színben pompázik az Oslótól északra elterülő hegyvidék fenyőfáinak takarásában. Táborhelyünket egy igényes, de jelenleg nem lakott kis nyaralóház kertjében töltjük. Enyhe túlzás itt a „kert”, ugyanis Norvégia tele van hasonló, bekerítetlen, vörösre festett, lakatlan faházakkal. Ezek az autóval nem megközelíthető, egyszerű, de igényes épületek a norvégoktól már megszokott harmóniával simulnak bele az anyatermészetbe. Körülöttük mohával benőtt sziklák, fölöttük hatalmas fenyvesek emelkednek: egy fát nem vágtak ki hiába, s egy követ nem mozdítottak el feleslegesen! Maga a főváros innen alig 35 kilométerre, délre található, de én úgy döntöttem, nem megyünk végig a sok-sok elővároson, inkább ezen a „hátsó bejáraton” a hegyek felől, északi irányból közelítünk majd. Ennek az ára egy jókora kaptató volt itt közvetlenül táborhelyünk előtt, melyet a fiúk az egyébként is dombos, szembeszeles nap után igencsak jól tűrtek. Az esti UNO-parti előtt ma is hatalmas tüzet raktunk, Csabi pedig egy szál alsónadrágban egyedül indult egy röpke felfedezőtúrára a ház mellett csordogáló kis patak mentén.

Csabi és a tábortűz

A tegnapi kellemes, már-már nyárias nap után ma egy fokkal hűvösebb, szelesebb nap köszöntött ránk. Hamar elhagytuk a Begna-folyó völgyét, egyúttal a benne futó főútvonalat, s egy jóval nyugodtabb útvonalon, a Randsfjorden partján haladtunk déli irányba. Ez már csak a nevében fjord, valójában egy édesvízi völgytó. Negyven nyugodt, de dombos kilométert tettünk meg a nyugati partvidékén, míg a késő délutáni órákban elértük a déli végében található Jenavker városát. Innen – ha a völgyben maradunk – már szép lassan elkezdődött volna a főváros vonzáskörzete, de egy apró trükkel a legrövidebb, ám legdombosabb variánst kiválasztva újra felkaptattunk nagyjából ötszáz méteres magasságba, ahol újra Norvégia a hegyi szakaszokon már megismert arculatát tapasztalhattuk meg.

- Hol lehet Csabi ilyen sokáig? – méltatlankodtunk Diával - Már vagy 20 perce elment fürödni!

- Eltűnt! Sehol sem látom!

Gyorsan a keresésére is indulunk, de nem kell sokáig mennünk, hamar feltűnik a patakmederben.

- Megkerestem a vízesést – mondja teljesen nyugodt hangnemben – Gyere apa! Neked is megmutatom.

Hát nincs mit tenni, fel is kerekedünk az alkonyi fényekben pompázó, már-már sejtelmes fenyőerdőben, s lesétálunk a Jaklefoss nagyjából 3-4 méter magas vízeséséig. Maga a látványosság nem volt nagy szám az eddigi norvég zuhatagok után, így inkább az a lelkesedés nyűgözött le, amivel kisebbik fiam elkalauzolt ide. Jót beszélgetve egy kis kitérővel tértünk vissza a sátrainkhoz ezen az enyhe, napsütötte norvég éjszakán.

Tuvholmen Sjøbad, Oslo

2022. július 13. – délutáni órákban

- Ugorjunk még egy fejest – bíztat Csabi. Hideg az Északi-tenger vize, s a metsző szél miatt a levegő is didergős a napsütés ellenére is, mégsem bírok nemet mondani.

Oslo igazi élhető város. Nem kirakatváros, mint az ázsiai fővárosok, de nem is az a nyüzsgős, multikulti hely, mint a nyugat-európai metropoliszok. „Fele olyan nagy, mint a chicagói köztemető, de kétszer olyan halott” – csengenek fülemben az útikönyv szenzációhajhász sorai még 2007-ből, mikor először jártam itt. Most érkeztem életemben harmadszor ide, de egyszer sem éreztem halott helynek a norvég fővárost. Lakosságban nyilván nem veheti fel a versenyt a tőle délebbre fekvő fővárosokkal, ám zsongó, de mégis rendezett belvárosa, csilingelő villamosai gyorsan feledtetik velünk ezt a tényt.

A "hátsó bejáraton" közelítettük meg Oslót

Most kivételesen nem a szokásos irányból, hanem északról, a hegyek felől közelítettük meg. Ennek következtében át kellett kelnünk egy természetvédelmi területen. Az itt letekert negyven kilométer nagyjából olyan volt, mintha valahol az érintetlen tajgán utaztunk volna. Apró kavicsos és földutak nulla forgalommal, hatalmas tavak, zöld csúcsok és végtelen erdőségek feledtették velünk azt a nyilvánvaló tényt, hogy itt tekerünk a főváros közvetlen vonzáskörzetében. Aztán egyik pillanatról a másikra kinyílt a völgy és megérkeztünk.

A síugrósáncról szép kilátás nyílt a zöld színben pompázó fővárosra

Első utunk a Winterparkba vezetett. Ha már innen jövünk, gondoltuk, érdemes lenne megtekinteni a Holmenkolleni síugrósáncot, s a benne elhelyezett sí múzeumot. A lenyűgöző létesítmény mellett a kilátás is pazar volt a városra. A koradélutáni vihart feledtetve visszatért a ragyogó napsütés, így ezután ellátogattunk a Frogner Parkba megcsodálni a rózsaültetvényeket és főképp a szobrokat, majd a királyi palota érintésével egyenest a kikötőbe hajtottunk. Itt található az Aker brygge ultramodern városnegyede, mely egyenesen hadat üzen az iménti „chichagói köztemetős” hasonlatnak. Ez a város legforgalmasabb része, tele éttermekkel, kávéházakkal és a végén egy jól megépített kis tengeri stranddal. Furcsa olyan helyen fürödni ahonnan alig 20-30 méterre hatalmas komphajók közlekednek szűntelenül, de a norvégok bizonyították, hogy semmi sem lehetetlen. Peti sajnos még mindig fájlalja a fülét, így Csabival kettesben vetjük be magunkat a tenger tajtékzó hullámai közé.

Gardermoen Nemzetközi Repülőtér

2022. július 15. – korahajnali órákban

Gépünk indulásra kész. Csodálatosan tiszta nap köszöntött ma Norvégiára, feledtetve velünk a sok-sok esős kilométert, így fájó szívvel búcsúzunk el mélyzöld fenyveseitől és csodálatosan kék fjordjaitól, melyeket utoljára már csak felülről láthatunk, ahogy gépünk maga mögött hagyja a Skandináv-félszigetet és kirepül az Északi-tenger fölé.

Az utolsó szakasz azért még próbára tett minket rendesen. A norvég főváros ugyanis csak jelképes célja volt a túránknak, innen még ki kellett tekernünk a jó hatvan kilométerre lévő légikikötőhöz. Oslo és Lillestrøm városa közt végig elővárosi környezetben haladtunk dombos terepen. Hét éve, mikor utoljára itt jártam, sikerült rendesen elkeverednem ebben az autópályák szabdalta rengetegben. Estére találtunk egy kulturált kis tavacskát a fürdéshez, majd jobb híján az autópálya menti erdőségben húztuk meg magunkat éjszakára.

Másnap hűvös, szeles időben tekertünk be Lillestrømbe, s szerencsés módon sikerült két dobozt szereznünk az egyik kerékpárboltban. Jól tudtuk, hogy nem lesz egyszerű feladat mind a négy bringának dobozt szerezni, hiszen a sajátjainktól sajnos Ålesundban meg kellett szabadulnunk annak ellenére, hogy a reptér alkalmazottai készségesen felajánlották a segítségüket a tárolásukban. Innen véget ért a betonrengeteg és a dombos terepen, metsző szembeszélben haladtunk az utolsó városunk, Jessheim irányába. Egész nap jöttek-mentek körülöttünk a záporok, némelyik minket is megtalált, ennek most – papírdobozokkal felszerelkezve – különösképp nem örültünk. A városban a bevásárlóközpont védelmébe húzódtunk vissza, bringákat pedig a fedett mélygarázsban hagytuk. Nem kellett sietnünk, hiszen a hajnali felszállást figyelembe véve elég volt az esti órákban megérkeznünk a Gardermoen-i reptérre.

Közel a reptér

Nagy meló volt felkészíteni a 4 bringát a repülésre, figyelembe véve a Norwegian súlyszabályait, de Diával nagyjából 2 óra alatt mindennel végeztünk. A srácok addig élvezték a reptér melegét és viszonylagos nyugalmát. Este még futottam egy kört a reptér mellett, majd a terminál egy félreeső helyén rendezkedtünk be éjszakára néhány hasonlóan nomád útitársunkkal. Szerencsére éjjel nem indultak járatok, így hamar kiürül a hatalmas várócsarnok és viszonylagos nyugalomban telt az éjszaka.

Éjszaka a reptéren

Igazi nagy kaland volt két gyerekkel útra kelni egy ilyen könnyűnek egyáltalán nem mondható útvonalon, mint Norvégia. Egyrészt láttam a fiúk lelkesedését, érdeklődését minden új iránt, s ebből a tűzből jócskán ragadt rám is. Norvégiát egy kicsit az Ő szemükön keresztül láthattam, s így a harmadik látogatás is megannyi újat tudott mutatni.

Fizikailag nagy kihívás volt számukra ez a túra, de elég volt három kemény nap, hogy a fiúk elűzzék aggodalmaimat, s bizonyítsák, hogy igenis képesek arra, hogy végig tekerjék ezt a minden szempontból nehéz terepet, s a változó időjárás miatt sok kihívást tartogató útvonalat.

Nyilván nem az volt a cél, hogy végig rugdossuk őket, sokkal inkább az, hogy megismerjenek egy – a miénktől sok mindenben eltérő – országot, mely kész volt arra, hogy ismét feltárja nekünk a maga szépségeit és nehézségeit. Kellett az elején azért pár nap, hogy el tudjuk fogadni mindazt, amin nem tudunk változtatni.

Norvégia az első nagy próbatétel volt. Nem tudok újat írni zárszóként, csak azt, amit a 2015-ös norvég beszámoló végén már leírtam:

„Ez egy olyan hely, mely csak az igazán kitartóknak és bevállalósaknak tárja fel igazi szépségét, akik tudnak dacolni a hideggel, a széllel és mindenfajta kihívással, melyet az út elénk tár. Norvégia azon ritka országok egyike, mely igazi kalandot kínál a magunkfajta vándornak, de végül rajtunk múlik majd, hogy győztes hadvezérként, vagy vert seregként távozunk.”

•  Általános információk a túráról
• Fényképalbum

Sognefjell és Valdresflya

A harmadik fejezet ismét visszakalauzol minket a magashegyek világába.Átkelünk a túra két legkomolyabb, 1400 méteres magasságú hágóútján.

Vissza a bevezetőhöz

Sognefjellshytta (1410 m)

2022. július 8. – délutánján

Jókedvűen falatozunk a kellemesre fűtött menedékház tágas fogadócsarnokában elhelyezett padok egyikén. Akinek téli síelésről, vagy nyári hegymászásról ismerősek az osztrák, vagy svájci Alpok „hüttéi”, az pontosan tudja, hogy ott ez főbenjáró bűnnek számítana. Ezekben az országokban nemfizető vendégként már akkor is morcosan néznek rád az alkalmazottak, ha átléped a küszöböt, nem hogy egy asztalnál falatozol a saját hátizsákodból. Szerencsére Norvégiában teljesen más a helyzet. Itt egy menedékház valódi menedéket ad. Jelen esetben az alig ötfokos, csípős, szeles hideg elől, melyet rendre futózáporok kísérnek. De mi már nem aggódunk ezen, hiszen a mai nap neheze mögöttünk van, csak le kell gurulni.

A Sognefjell 1300-1400 méteren elnyúló, nagyjából 12 kilométer hosszú fennsíkja túránk egyik királyszakasza. Délelőtt hosszú és meredek kaptatón másztunk fel az azonos nevű fjord partjáról ide, a magashegyek világába. Mellettünk emelkedik a Jotunheimen, magyarul az „Óriások Világa”, Norvégia legmagasabb hegysége. Kétezerötszázas csúcsai a kiterjedt gleccsersapkáiknak és az éles gerinceiknek köszönhetően úgy néznek ki, mint az Alpok négyezresei. De itt „lent”, 1400 méteren is mindent hó borít. A ház melletti tó még nem olvadt ki, a felette lévő ormon pedig egyre csak köröznek a sífutók. Diával kimegyünk egyet sétálni a közeli domb tetejére, mely még tökéletesebb kilátást enged a hegyekre, a srácok addig élvezik még egy kicsit a menedékház vendégszeretetét.

Jár is a pihenés, hiszen ma is nagyon nagyot mentek. Még lent a Sognefjord legvédettebb öblében, Skjolden falucskában reggeliztünk, majd visszapakoltuk a gépeket a legkisebb fokozatba, s kezdetét vette a húsz kilométeres hegymenet. A keskeny út rövid kanyarokkal vágta bele magát a meredek hegyoldalba, s mint egy lift úgy emelkedtünk fel. Ötszáz méteren eltűntek a fák, innen már olyan táj fogadott, mint az Alpok kétezres régiójában fűvel, kopár sziklákkal, beúszó felhőkkel. Nyolcszáz méteren pihentünk egy rövidet, majd egy kilátónál álltunk meg. Egy kedves lakóautós családdal elegyedtünk szóba, akik őszinte elismeréssel illették a fiúkat. Azt mondták, ma már többször láttak minket felfelé, elképesztő amit művelünk. Látszatra Peti és Csabi is élvezte a tekerést. Peti mindig pár kanyarral előttünk járt, szeret egymagában tekerni a saját tempójában. Csabinak még elkél a segítség, a bíztatás. Néha rá kell szólni, hogy váltson vissza, ha már nagyon rugdossa a bicajt, s hajlamos túl nagy sebességgel menni, ami ahhoz vezet, hogy elszáll a pulzusa és lekényszerül a nyeregből. Így hol Dia, hol pedig én diktálom neki a tempót, hogy egyenletesen tudjon haladni.

Csak felfelé

A fennsík szélén, az Oscarhaug pihenőhelyen álltunk meg ebédelni. Mint a norvég magashegyi utakon szinte mindenhol, itt is rengeteg bárány mozgott szabadon. Ezek a félénk állatok általában elkerülik az autósokat s a gyalogosokat, ezért nem igazán tudtunk közel kerülni hozzájuk eddig. Itt azonban találkoztunk egy kifejlett nősténnyel, amelyik úgy tudott pitizni, mint egy kutya. Szabályosan kunyerálta az ételünket, még a kiürült Nutellás üvegbe is bedugta az orrát, amitől tiszta mogyorókrém lett az orra. Jót derültünk rajta. Petiék gyorsan össze is barátkoztak vele, s nem győzték simogatni vastag bundáját. Innen már csak egy rövid kaptató volt hátra, s fel is értünk a „fjellre”. Mint megtapasztaltuk, ezek a norvég magashegyi utak mind ilyenek: egyik oldalon, a fjord felől meredek emelkedőn lehet őket elérni, majd felérve enyhén hullámzó úton haladhatunk a kiszélesedett völgyben, általában kiterjedt tavak társaságában. A másik irányból kevésbé meredek úton lehet lejutni róluk az ország belsőbb vidékére.

Az első 1400-as hágóm

Délután öt órakor, szemerkélő esőben mi is ezt az utat választottuk, felvettük a legmelegebb öltözékünket, rá az esőcuccunkat, s megkezdtük az ereszkedést a mai táborhelyünk irányába.

Ridderspranget vízesés

2022. július 9. – késő délután

Ez a zuhatag bőven megérte a másfél kilométeres kitérőt. Teljesen véletlenül bukkantam rá, amikor még ma délben Lom városában táborhelyet kerestem estére.

„Ridderspranget” – avagy a „lovag ugrása”. Ebből a rövid kifejezésből az derül ki számomra, hogy mennyire hasonlít a norvég a német nyelvre! És miért is így hívják ezt a vízesést? Hát azért, mert a két áthajló sziklatömb, amelyek között átrobog ez a félelmetesen nagy erejű, kristálytiszta víztömeg, egy pontban olyan széles, hogy némi bátorsággal át lehet ugrani a másik partra. Elvileg kivitelezhető az ugrás, mint ahogy a tájékoztató táblán leírt lovag is átlibbent rajta szerelme kedvéért, ám elég egy apró hiba: egy kis megcsúszás, vagy egyensúlyvesztés, s ha elvéti az ember, akkor rögvest ott találja magát a jéghideg sodrásban. A víz erejét és hőfokát ismerve a túlélés esélyei elég alacsonyak.

A Ridderspranget vízesés Petivel

Így hát mi is, mint a többi bámészkodó turista, csak a bal partról szemléltük meg a természet bámulatos műalkotását. Estére újra kisütött a Nap, s eszményi színkavalkádot varázsolt a szurdokba. Meredek sziklafalban az életükért kapaszkodó gircses-görcsös fenyők zöldje tökéletesen passzolt a komor szürke sziklák között utat törő fehéren habzó mélykék folyóéhoz. Méltó lezárása volt ez a helyszín a mai igencsak sokoldalú és változatos napunknak.

Tegnap este a Sognefjellről legurulván nagyjából hétszáz méteren álltunk meg. 2015-ben, amikor egymagam kerekeztem errefelé, itt egy szuper ingyenes kemping állt vizesblokkal. A csapokból akkor meleg víz folyt, erre határozottan emlékeztem, hiszen akkor is cudar időjárási körülmények között érkeztem. Most azonban csalódnunk kellett. A bejáratot hatalmas sóderkupacokkal torlaszolták el, s a fenyőerdő rejtette táborhelyen is minden létesítmény zárva volt. Így a szemerkélő eső elől egy tájékoztató tábla esővédőjének fedezékébe vonultunk vissza, majd a beígért meleg víz helyett jöhetett a dermesztően hideg folyóvíz, melyet a hálózsákunk melegével próbáltunk ellensúlyozni.

Másnap reggel is komor, hűvös idő fogadott. Így nem is tétováztunk, egyhuzamban letekertük a Lom városáig hátralévő 30 kilométeres távolságot. A nemzeti parkok metszéspontjában fekvő kisváros legfőbb nevezetessége egy régről megmaradt jellegzetes fatemplom.Nyaranta a környéken található temérdek természeti látnivaló komoly tömegek vonz, és rengeteg ember lepik el  az apró város szűk utcácskáit. Mi sem siettünk tovább, hiszen délutánra jobb időt ígértek. Bevásároltunk, majd a Norsk Fjellmúzeum fűtött falai közé vonultunk vissza. Amíg a fiúk bejárták norvég nemzeti parkok élővilágát és a túrázás hajnalkorát bemutató kiállítást, mi egy kandalló melegében vártunk rájuk. Nem holmi szokványos kandalló volt ez, inkább egy tábortűzhöz hasonlított, melyet körbe lehetett ülni, felette pedig egy vastag cső szívta ki az izzó keményfák füstjét. Nagyon kellemes volt az itt eltöltött bő egy-másfél óra.

Tábortűz a múzeum falai közt - a norvégok kreatívitása határtalan

Mivel az esős szakaszon sikerült egyenesbe hozni a túrát, s a Sognefjell sem tudott minket lelassítani, már sejthető volt, hogy a Valdresflye, az utolsó magashegyi szakasz sem tud rajtunk fogást találni. Lom városa 380 méteren van. Úgy terveztük, a délután felkaptatunk nagyjából 7-800 méteres magasságig, s holnap fogjuk kimászni az 1400-as hágót. A fiúk is tudták, hogy ez lesz az utolsó felmenetel, így kellő önbizalommal és nagy lelkesedéssel várták.

Lom után az első kilométerek szokatlanul nagy forgalmat hoztak, de továbbra is bízhattunk a norvég sofőrök előzékenységében. Senki nem kezdett veszélyes előzésbe, minden autós kivárta a sorát. Tessand után aztán egycsapásra alánk került a folyóvölgy. Az 51-es úton indultunk tovább dél felé, mely az első kilométerekben tíz százalék felett emelkedett. Tíz kilométer sem kellett hozzá, s már majdnem kilencszáz méteren voltunk újra. Innen igazi vadregényes tájon tekertünk az enyhén hullámzó terepen. Körülöttünk hatalmas fenyvesek borították a völgyet és a hegyoldalakat, balra tőlünk a távolban csillogtak a Jotunheimen havas kétezresei. Este hat óra felé érkeztünk meg a vízeséshez, így bőven maradt mindenre időnk. Finom vacsorával és meleg teával zártuk ezt a napot is, s egyre inkább éreztük, hogy mindazt, amit a túra elején elvett tőlünk Norvégia, azt szép lassan – apró cseppekben – most mind-mind visszaadja.

Néptelen utakon kapaszkodunk fel az utolsó magaslatra

Valdresflye (1389 m)

2022. július 10. – délután négy óra tájékán

„Felértünk! Megvan az utolsó domb”. Csabi ökölbe szorított feltartott keze jelzi egy újabb diadal végét. A tágas, kopár fennsík ezúttal hómentes. Csupán egy kisméretű, de modern étterem dacol a szelek játékával, a Flye 1389.

Hosszú, de nem túl meredek kaptató vezetett idáig, a nem egészen a harminc kilométerre található táborhelyünktől. Reggel hűvös, de napos idő fogadott minket, ám a hideg szél nem engedte, hogy elérjenek hozzánk a nap melengető sugarai. Délelőtt egy rövid, alig öt kilométeres gyalogos körtúrára vállalkoztunk, hogy közelebbről szemügyre vehessük a körülöttünk elterülő természet igazi vadságát. Amikor 2015 nyarán hazaértem a Norvégiát szinte teljes egészben átszelő Tromsø – Osló kerékpártúrámról megkérdezték, hogy mi tetszett legjobban. Rögtön rávágtam, hogy a gyalogtúrák. Bár engem mindenki ősbringásnak tart, mégis úgy éreztem, hogy Norvégia igazi vadsága akkor nyílik meg számunkra, ha elhagyjuk az aszfaltot. Norvégiában rengeteg gyalogos útvonal van, de általában ezek nincsen túlságosan túlgondolva. Egyszerű, nehezen követhető és járható ösvények, technikás terepviszonyok várnak arra, aki itt barangolásra adja a fejét. Folyókon kell átkelni, apró patakok, csermelyek medrében ügyeskedni a köveken. De amint elhagyjuk a biztonságot jelentő országutat, rögtön érezhetjük, hogy itt valami egészen más világba csöppentünk bele. Ha otthon elindulunk egy erdei ösvényen, szinte biztosak lehetünk benne, hogy 10-15 km múlva újra civilizált helyre érkezünk. Itt napokig lehet bolyongani úgy, hogy az ember egy áldott lélekkel sem találkozik. Nyilván a mai délelőtt megtett öt kilométeres kör csak ízelítőként szolgált, de mégis rengeteg újat tudott mutatni.

A Valdresflye az előző fjellekkel ellentétben inkább zöld volt, mint fehér

Ebédünket már majdnem ezer méter magasan, Gjerdesheimben költhettük el, mely a nagyjából 20 kilométer hosszú és 1-2 kilométer széles Gjerde tó egyik végében található. A tótól északra található vonulat szikláin halad Norvégia egyik leghíresebb gyalogtúra útvonala, melynek teljesítése után a vándorok a tavon rendszeresen közlekedő hajójáratok egyikével tudnak visszatérni a kiindulási pontra. Nyaranta nagy népszerűségnek örvend ez az útvonal, rendszeresen érkeznek a turistabuszok és a hajók is túrázók százaival.

Ebéd után nem maradt más hátra, mint az utolsó 15 km 425 m szintemelkedéssel. Az út a hófoltokkal borított kétezres csúcsok mellett szinte nyílegyenesen kaptatott fel a mészkőplatóra. Peti szokásához híven megindult előre Diával, én Csabinak segítettem az utolsó monoton szakaszon.

Folytatás a túra utolsó szakaszán a fővárosig

(tovább a 4. fejezetre)

• Általános információk a túráról
• Fényképalbum

Fjordok mentén

A második fejezetben Norvégia legnagyobb fjordjai mellett vezet utunk: a Nordfjord és a Sognefjord mentén haladunk, illetve a kettő között átkelünk a Gaularfjellet Turisztikai Útvonal magaslatain.

Vissza a bevezetőhöz

Myklebust,

egy apró falucska a Jølstra-tó partján, Norvégia

2022. július 5. – délutánján, zuhogó esőben

Lassan melegszik a víz. Hiába vackoltuk be magunkat a partmenti faház szélárnyékos oldalának fedezékébe, egyre csak kifújja egy kósza szellő a gázfőző lángját. A két sátor már áll a nagyjából ötször öt méteres füves placcon. Lehet, hogy valakinek a kertje ez? Nem számít! A szomszédos házak mindegyike zárva, ki tudja, vannak-e lakói? Norvégiában nagyjából kétszer-háromszor annyi ház van, mint ahány ember él. Rengeteg a hétvégi nyaralóház fent, a hegyekben, valamint rengeteg az elhagyatott épület itt, az apró falvakban. Olyanokban, mint ez az isten háta mögötti Myklebust.

Kíméletlenül locsog az eső. Peti és Csabi már külön sátorban, hálózsákjukba burkolózva várják a meleg ételt és az esti teát. Mi, Diával még küzdünk kint az elemekkel. Talán egy kicsit bánjuk, hogy nem sikerült a környéken sehol sem fedett helyet találnunk a főzéshez, de nem csinálunk túl nagy problémát belőle. Ez van. Ez itt Norvégia! Mégis, mire számítottunk?

Előre tudtuk, hogy két esős nap következik. „Norvég barátaink” (yr.no) már jó előre szóltak. Eddig is minden nap esett egy kicsit, de az amolyan csöpörgés volt a mostanihoz képest. Esett már akkor, amikor reggel kimásztunk a sátrunkból, s elhagytuk a tegnapi első osztályú táborhelyünket. A Panoramaweg alagútjainak így a megszokottnál jobban örültünk. Bár azért mi is meglepődtünk, mikor az 1155 méteres Nostunnellen bejáratánál a fényeket felszerelve megérkezett szemből néhány kivilágítatlan bárány.

Miközben felkészülünk az alagútra szemből megérkezik néhány kivilágítatlan bárány

Mire elértük a Nordfjordon, Lote és Anda falvak között 20 percenként közlekedő kompot, már rendesen elegünk volt az égi áldásból. Legszívesebben mentünk volna még néhány kört a meleg, száraz komppal. Innen az út nagy részét a viszonylag forgalmas 5. számú főúton tettük meg. Ennek egyetlen előnye az volt, hogy három nagyobb települést is érintettünk, ahol meg tudtunk állni, és be tudtunk menni a boltokba egy kicsit pihenni. A ramaty időben szinte folyamatosan világítással haladtunk a forgalmas útpályán, de nem volt különösebb félnivalónk. A norvégok roppant figyelmesen vezetnek, senki sem kockáztatott egy veszélyes előzést, inkább percekig követtek minket az autósok-kamionosok egy-egy kanyargósabb útszakaszon, minthogy megkockáztattak volna egy beláthatatlan előzést.

A fjord partján fekvő Sandane volt az első nagyobb megálló. A fiúk gyorsan kiismerték az itteni szupermarketeket, s a következő napokban is sokat köszönhettünk nekik, hiszen itt Norvégiában minden üveg betétdíjas. A sörösüvegek és egy fél literes palackok 2, addig a másfél literes, nagyobb PET palackok 3 koronát érnek. A norvégoknak ez annyira aprópénz, hogy rendszeresen hajigálják bele ezeket az üvegeket akár még a bolt környéki szemetesekbe is, így nem nehéz egy-egy városban 20-30 koronányi palackot összegyűjteni. A srácok ezután nagy lelkesen dobálták be a zsákmányt a boltban lévő automatába, mely egy levásárolható bónnal jutalmazta meg őket. És igaz, hogy itt minden drágább, mint otthon, de ezentúl egyszer sem kellett nasira költenünk, ennek árát a fiúk mindig megkeresték maguknak.

A másik kedvencük az önkiszolgáló édességpult volt, mely Norvégiában minden szupermarketben alap felszereltség. Volt itt minden a bon-bontól a gumicukorig. Lehetett válogatni, s a végén súly alapján kellett utánuk fizetni. De nem tilos vásárlás előtt egy kis kóstolót venni, hogy előre meggyőződhessünk az áru minőségéről és ízéről. Nagy tételben soha nem vásároltunk, de a kóstolást soha nem hagytuk ki!

Így hát az esős idő ellenére a mai nap végig megvolt a motiváció: Sandane után 13 kilométer Breim, majd onnan még 25 km Skei. Ha elhagytunk egy biztonságot jelentő boltot, mindig csak előre néztünk, a következő irányába. Ezt is meg kell tanulni. A mai nap jó lecke volt. Így 80 hideg, esős kilométer után is jókedvűen érkeztünk meg Jølstravatnet partjára.

Jó volt bebújni a viszonylag száraz sátorba, hálózsákunk melegébe, de tudtunk, örömünk csak reggelig fog tartani. Holnap újabb esős nap kezdődik új terepen, új kihívásokkal.

Táborhelyünk a Jølstra-tó partján

Egy kis fűrésztelep a Sværafjord partján, Norvégia

2022. július 6. – délutánján, még mindig zuhogó esőben

- Csabi! Tedd már le azt a fűrészt és gyere végre enni!

Újra elemében van a kölyök, konkrétan már minden szerszámot kipróbált. Talán egy asztalos veszett el benne? Nem tudhatjuk. De biztos nem az apjára ütött! Egyelőre csak annyi derült ki, hogy az egész nap szakadó eső sem tudta kedvét szegni.

Ma tényleg odacsapott nekünk Norvégia! Tegnap is kóstolgatott rendesen, de ami ma volt, azt egyetlen bringás sem köszönte volna meg!

Esőben sincs megállás

Reggel ugyanarra az esőkopogásra ébredtünk, amelyre este sikerült álomba szenderülnünk. Vassendenben azon mérgelődtünk, hogy a bolt mellett nem sikerült rendes fedett helyet találnunk a reggelihez. Jócskán lehűlt a levegő, alig 10°C-ra süllyedt a hőmérséklet, mely a folyamatosan ömlő esővel karöltve nem volt jótékony hatással a hőérzetünkre. Még egy keveset tekertünk a forgalmas ötös út melletti kerékpárúton, majd letértünk a néptelen 613-mas mellékútra, mely a Gaularfjellet nevet viseli, s egyben a harmadik nemzeti turisztikai útvonalunk. Eleinte hatalmas fenyőfákkal övezve haladtunk a bővizű Gaular-folyó völgyében, majd egy 542 méter magas hágón melegítettük fel egyre fagyosabb lábainkat. A túloldal jókora lejtőt hozott, s a déli órákban már el is értük a betervezett hosszú pihenőnk helyszínét, a Viksdalen faluban található Joker nevű kis boltot. Jól tudtuk, hogy a mai napon – a reggelizőhelyet leszámítva – ez lesz az egyetlen civilizált hely az út mentén, így nem kapkodtuk a vásárlással.  Maga az áruházlánc nem tartozik az ország legolcsóbbjai közé, viszont minden esetben tudott nyújtani valami kevés pluszt, mely kellemesebbé tette a látogatást. Egyik helyen például külön kis társalgó volt kiépítve a boltban fotelekkel, asztallal, s rajta ingyenesen fogyasztható finomságokkal. Itt, Vikdsdalenben nem volt ingyen kaja, de volt egy igényes kis sarok asztalokkal, székekkel a bolt fűtött előterében. Így a pihenőben átöltözhettünk száraz ruhába, s emberi módon fogyaszthattuk el szerény ebédünket.

Bolt és menedék egyben

Mivel a délelőttöt szinte egyben letekertük, nem kellett sietnünk. Háromórás szieszta után indultunk neki a délelőttinél is jóval keményebb etapnak, mely már a 750 méter magasan található Gaularfjellet hágót is magába foglalta. Ez nagyjából 300-400 méterrel alacsonyabb, mint a már megjárt Strynefjell. Így, ha összefüggő hótakaróval nem is, jó néhány hófolttal azért itt is találkoztunk. A hőmérséklet a hágóban +8°C volt, szűnni nem akaró égi áldással.

A nap végére már csak egy feladatunk maradt: le kellett gurulnunk Sognefjord mellé. Sajnos a kilátóból a felhőtakaró miatt semmit sem láthattunk Norvégia második és a világ második legnagyobb fjordjából, mely 203 kilométerre nyúlik be az Atlanti-óceán partjáról. De azt tudtuk, hogy ott van alattunk és reménykedtünk, hogy a holnapi napon már esőmentes időben haladhatunk a partvidékén.

A fagyos gurulást követően újból visszatért az élet. Bár az eső és a szürkeség megmaradt, de a hegyvidéki fagyos tundrákat újra művelt területek váltották fel, visszatértek a házak is itt-ott elszórtan az egyre szélesedő völgyben. A gurulás viszont megtette a hatását. Az eddig hősiesen védelmező esőruhák végleg megadták magukat, beázott esőkabátunk, beáztak cipőink, így pulóverünk, esőnadrág alatti rétegeink mind-mind vizesek lettek. Kellett egy száraz hely, ahol kicsit szétpakolhatunk, átöltözhetünk, melegedhetünk. Így esett a választás erre az út felől nyitott fűrészüzemre, ahová betolhattuk a bringákat, s megpróbálhattuk újra egy kicsit embernek érezni magunkat.

Lassan oszlank a felhők a fjord partján

Az Otta-alagút kerülőútján,

Lustra falu után, még mindig a Sognefjord partján

2022. július 7. – délutánján, végre újra napsütésben

Csak a vízesés apró moraja és a tűz ropogása töri meg az est csöndjét. Sátraink a fél kilométer hosszú Ottatunnellen alagút mellett, a sziklafalba vájt régi úton állnak, a Sognefjord partján, melytől egy nagyjából 7-8 méter magas, teljesen függőleges sziklafal választ el minket.

- Fiúk, ha itt beleszédül valaki, jó sokat kell úsznia – figyelmeztettem a srácokat, még mielőtt letáboroztunk volna. Az út nagyrészét mára már betemették a kőomlások. Ezért is épültek meg ezek az alagutak, hogy biztonságosabbá, kiszámíthatóbbá tegyék ezeket a hajdanán veszélyes útszakaszokat. Gyakorlott vadkempingesként viszont gyorsan megtanultuk, hogy ezek az elfeledett utacskák a forgalom zajától mentes, nyugodt táborhelyet biztosítanak. A sátrak egy áthajló fal alatt állnak, mely megvéd minket a lezuhanó kövektől. Szükségét is éreztük ennek, hiszen kevéssel odébb teherautó méretű sziklák tették teljesen járhatatlanná a kis földutat.

Idilli táborhely a kerülőúton

Ma könnyű szakaszunk volt, végig a Sognefjord partvidékén haladtunk, nagyjából sík vidéken, hátszélben. Igaz, már a kétnapos esős szakaszon behoztuk a lemaradásunkat, de ennek és a fiúk figyelemreméltó teljesítményének hála, holnap már húsz kilométer előnnyel kezdhetjük meg a következő hegyi szakaszunkat. Fel is kell kötni a gatyát, hiszen alig tíz kilométer múlva véget ér a fjord, s 1400 méter szintemelkedés vár ránk egyben a következő fagyos átkelés tetejéig.

De ne rohanjunk annyira előre, álljunk meg egy kicsit, s pillantsunk vissza az elmúlt hét történéseire. Hat napja vagyunk úton, s 514 kilométert tettünk meg bringával. Első látásra nem tűnik soknak, de aki kicsit is ismer engem, és bringázott velem, az tudja, hogy én nem szeretem a sztenderd útvonalakat. Számomra a biciklitúrának akkor van értelme, ha minden kilométer tud valami újat mutatni, akár kihívás, akár látnivaló tekintetében. Jobb esetben mindkettőében. Hisz a cél is valójában kettős: meg szeretnénk ismerni a körülöttünk elterülő világot (jelen esetben Norvégia bámulatos tájait), s a kihívások, tapasztalatok által meg szeretnénk ismerni önmagunkat. Ha mindkét cél teljesül, csupán akkor van értelme útnak indulni. Ezt a túrát valójában Peti fiamnak terveztem, eleinte úgy volt, hogy kettesben indulunk útnak. Jóval később döntött úgy Dia, hogy ő is csatlakozna a mindössze 11 éves Csabival. A kisebb fiam egy 26-os kerékméretű kis bringán vágott neki ennek a nem mindennapi kalandnak; a hat nap alatt 5336 méter pozitív szintemelkedést tartalmazó útvonalnak. Az első két nap nagyon kikészítette fizikailag, többször elsírta magát az úton, ahogy elkeseredetten taposta a pedált a nem egyszer 10%-os végeláthatatlan dombokon. De soha nem adta fel! S ahogy leszálltunk a bringáról, mintha elfelejtett volna minden addig szenvedést, gyötrelmet, újra gyerek volt. Kirohant a vízesések menti apró kilátóhelyekre olyan közel, hogy a pára teljesen belepte a ruháját, lemászott a meredek partokon, hogy köveket szórjon a fjord vagy hegyi tó kristálytiszta vizébe. Esténként tűzifát gyűjtött, megfürdött az alig tízfokos fjordban, s szívta magába az új élményeket. Peti már jócskán magabiztosabban indult neki a túrának, a nap nagyrészében előttünk tekert, még a komolyabb dombok sem tudták igazán meglassítani. Talán az első nap fáradt el komolyabban, bár ebben akkor a kialvatlanság is szerepet játszott. Nem voltak hullámvölgyei, s láthatóan bírta és élvezte a túrát.

Csabi miatt az elején többször megfordult a fejemben, hogy rövidítenünk kell, hiszen a Geirangerfjord után Lom felé továbbhaladva akár egy egész szakaszt kivághattunk volna a túrából. A túra végén Oslo kihagyásával szintén egy napot tudnánk majd csalni. De ahogy teltek múltak a napok, egyre inkább beláttam, nincs szükség kibúvókra. Nem szeretem azt, hogy ha valaki kitűz maga elé valamilyen célt, majd beéri kevesebbel és a végén mindenkit, de legalább önmagát jól becsapva megmagyarázza, hogy az adott körülmények között ez volt a reális. Ebben a dologban két óriási buktató van: egyrészt a körülmények soha nem tökéletesek. A tervezőasztalnál lehet nézegetni csodálatos éjféli napban fürdő fjordokat, lehet látni fjordban pancsoló gyerekeket, de tudni kell, hogy Norvégiában nem jellemző, hogy nyáron kánikula van. Igen, néha ilyen is előfordul, de nem ez az általános. Egy bringatúra mindig elfogadásra és alkalmazkodásra tanít minket, s én is ezt szeretném tanítani gyermekeimnek. Másrészt pedig a könnyebb út lehetősége szinte mindig ott lebeg előttünk. Lehet hegyet kikerülni, vonatra szállni, kitérőt levágni, de ne feledjük, hogy minden cselekedetünkkel tanítunk valamit magunknak. A fenti kibúvókkal éppen azt, hogy „nem kell ragaszkodnunk az álmainkhoz, nyugodtan beérhetjük kevesebbel, akkor sem lesz semmi baj”. Így utólag visszagondolva talán az juttatott engem el idáig a bringatúrázásban, hogy ezt az opciót mindig zárva hagytam. Nem szerettem megalkudni senki fiával, magammal pedig végképp nem. Mert aki ezt egyszer megteszi, az notórius megalkuvóvá válik, legközelebb már egyre könnyebben magyarázza meg magának, hogy most épp miért nem csinálja azt, amit korábban eltervezett. A végén már kifogás sem kell hozzá. Egy jól megtervezett, s végig ezek alapján teljesített bringatúra a céljaink, álmaink elérésére tanít meg minket, s én is ezt szeretném tanítani a gyermekeimnek.

S igen, ma este, talán most érzem először, hogy igen. Ez meglesz. A fiúk felnőttek a feladathoz. Két kegyetlen esős nap, s a mai Sognefjord-menti hátszeles lazázás után most már nincs az a fjell, nincs az az eső, ami őket megállítsa!

Ma reggel szokatlanul hűvös, de végre esőmentes idő köszöntött ránk az apró fűrésztelep előtt felállított sátrainkból kibújva. Egy rövid tekerés után Draksvikban átkeltünk a fjord egyik ágán, ez volt az utolsó alkalom a kompozásra. Innen végig a fjord északi partvidékén haladtunk. Songdal városában gyönyörű napsütés fogadott, melyet a város közepén egy szál pólóra vetkőzve élveztünk. Minden újra csodás zöld színben fürdött körülöttünk, a fjord partján végig barnára és pirosra festett faházak díszelegtek. Norvégia a kétnapos szürkeség után újra megtelt élettel.

A délutáni órákban értük el Gaupne városát, ahol bevásároltunk a következő néptelen hegyi szakaszra. Nem maradt más dolgunk, mint táborhelyet keresni a sűrűn lakott partvidéken. Nem is ment egykönnyen, hiszen a takaros kis kempingek mellett nyilván nem sok lehetőséget hagytak a vadkempingezésre. Végül az Otta-alagút megoldotta a problémánkat.

S most itt ülünk magasan a fjord fölött, s szemléljük a túlsó part szikláiról lezúduló hatalmas vízesést, melynek halk moraját átvezeti a négy kilométer széles víztükör. Bográcsunk alatt lobog a tábortűz, mindenkinek jól esik az esti meleg tea. A fiúk kellemesen elfáradva nyújtóznak végig polifoamjukon, miután Csabi megint mindenkit cipóvá vert UNO-ban, s élvezik a semmittevést. Lehet, hogy most azt gondolják, hogy „ez csak egy újabb nap volt, melyen túl kellett lenni” – de valójában talán legbelül már ők is érzik, hogy nem. Ez annál sokkal többről szólt.

Folytatás a Sognefjell és a Valdresflye magashegyi útvonalakon

(tovább a 3. fejezetre)

• Általános információk a túráról
• Fényképalbum

Geiranger és Strynefjell

A túra első szakszán az Atlanti-óceán partján fekvő Ålesund városból indulva bevetjük magunkat a fjordok közé. Útba ejtjük a Geirangerfjordot, melyet a világ egyik legszebb fjordjaként tartanak számon, majd felmegyünk a hegyek közé és a Strynefjell Nemzeti Turisztikai Útvonalt járjuk be.

Vissza a bevezetőhöz

Lyabygda kompkikötő, Norvégia

2022. július 2. – az esti órákban

A kicsiny mólóról tökéletes kilátás nyílik mindkét fjordra. Az egész nap gyötrő hűvös szél estére megnyugodott, így végre elérnek hozzánk a gyengélkedő napsugarak langyos hullámai. Szememmel bőszen kémlelem ezt a varázslatos díszletet, s ahogy Geiranger felől befut egy hatalmas szállodahajó, maga az előadás is elkezdődik. A meredek falú, a zöld ezernyi árnyalatában pompázó hegyvonulatok tökéletes kontrasztban vannak az előttük elterülő tükörsima vízfelülettel, melyet csak ennek a nagy hajónak a hullámai tudnak felkorbácsolni. A srácok a fagyos hullámok helyett inkább meleg vízben fürödtek a kompkikötő igényes mosdójában, s most vígan fogyasztják instant vacsorájukat, melyet az utóbbi negyed órában gázfőzőn készítettünk el nekik. Arcukon már alig látszik milyen kőkemény nap áll mögöttük. Hihetetlen gyorsan túltették magukat azon a sok nehézségen, amit a mai nap tartogatott számukra.

A reggeli kelés volt a leggyötrelmesebb. Éjjeli fél tizenkettőkor érkeztünk meg Ålesundba, egészen pontosan a várostól nagyjából 10 km-re, az Atlanti-óceánon található Vigra szigetére. Fantasztikus volt, ahogy gépünk a naplementében ereszkedett a többszáz kisebb-nagyobb sziget felett, mielőtt kerekei alá kapta ennek az apró szigetnek a kifutóját. Maga Vigra nagyjából olyan széles, mint maga a kifutópálya, s alig párszáz ember lakja.

 Ez volt az utolsó járat Osló felől, így gyorsan eloszlott a kétszáz fős „tömeg”. A reptér viszont bezárt, így kitessékeltek minket is az épületből, s az éjszakai félhomályban hullafáradtan legóztuk össze a négy bringát Diával kettesben, miközben a fiúk a közeli padon szunyókáltak. Nem is erőltettük már a bringázást, az első alkalmas helyen (nagyjából 1 km-re a terminál épületétől) nyugovóra tértünk.

Ma reggel viszont időhöz voltunk kötve, ugyanis a szigetet közúton csak egy tenger alatti alagúton lehet elhagyni, ide nem tekerhettünk be bringával. Helyette a szomszédos Valderøya szigetéről induló személyhajót kellett elérnünk. Késve indultunk, de szerencsénkre a hajó is késett pár percet, így délelőtt 10 órára már Ålesund centrumában reggeliztünk. S – bár a nap nagyrésze még előttünk állt – úgy éreztük, nem hagyhatjuk ki az itteni látnivalókat sem. Maga a város a szerény 45 ezres lélekszámával itt, Norvégiában már igazi központnak számít. Közvetlenül az óváros felett található 418 lépcsőfokon megmászható Askla-hegy kínálja a legpompásabb kilátást a szecessziós stílusú házakra, s a körülöttük elterülő bámulatos szigetvilágra. Bár a tegnapi reggeli 30 fok feletti hőmérséklet után erős váltás ez a szeles, hideg 12 fok, s az utazás fáradalmai sem múltak el nyomtalanul, azért gyorsan beláttuk, hogy megéri ide felgyalogolni. Vettük még elegendő élelmiszert, valamint gázt mielőtt elhagytuk volna a civilizációt. Magerholmban ráfért már a pihenő a csapatra, de a húsz percenként közlekedő kompok nem adtak sok lehetőséget a lazításra. Viszont gyorsan megtanultuk, hogy a komp meleg, száraz hely, s ráadásul bringásoknak teljesen ingyen van itt, Norvégiában. Legalábbis a fjordokat átszelő ingajáratokon.

Egy rövid városnézés azért belefért Ålesundban 

Alig 20 perc hajókázás után megérkeztünk Sykkylvenbe. Jó lett volna még egy hosszabbat pihenni a kikötőben, de már bőven bent jártunk a délutánban, s előttünk magasodott még a Strandfjellet, egy 542 méter magas hágó így az első napra. Bemelegítésként. Neki is veselkedtünk, de hamar kiderült, hogy Csabi még nem találja az összhangot újonnan felpakolt csomagjával. Többször meg kellett állnia a meredek domboldalon, végül a könnyítés mellett döntöttünk a saját csomagjaink terhére. Peti persze bőszen tekerte az Amerikát megjárt fehér Caprine-omat, magabiztosan mászta meg a dombot. Gyorsan be kellett látnom, hogy a mára tervezett 80 km már túl sok lenne a csapatnak, így Strandát jelöltem meg végcélul, amitől már csak egy alig hét kilométeres lejtőzés választott el bennünket. Diadalmasan gurultuk be a kisvárosba, majd zárásként az esti komppal ide, a túlparton lévő Lyabygda kikötőjébe. Hetven kilométer nem tűnik soknak, de ott, azon a terepen, azok között a dombok között, azokon a fjordokon átkelve, abban a hűvös, szeles, néha szemerkélős időben nem volt könnyű történet. Nem kellett kimondani, hisz nekik is meg kell tapasztalniuk, hogy az ilyen vad és könyörtelennek tűnő vidék, mint Norvégia, először elvesz, s csak azután ad. Elveszi tőlünk az otthon kényelmét, a könnyen és olcsón beszerezhető finom étkeket, a tekerés otthon megszokott könnyedségét. Elvesz minden luxust, hogy aztán később az így fennmaradt helyet fel tudja tölteni azokkal a csodákkal, melyeket csak akkor tapasztalhatunk meg, ha nyitottak vagyunk rájuk. Ez az, amit egy autó fűtött utasteréből a szélvédőn át kikémlelő útitársaink talán soha nem élhetnek át, nem tapasztalhatnak meg. Norvégia varázsa a mai napon még csak apró jelekben érkezett meg hozzánk, de tudtuk, hogy minél nagyobb kihívások elé állít majd minket, annál bőkezűbben méri a jutalmait.

"Itt a hegyek kicsit magasabbak mint otthon" - az első nap küzelmei

Djupvashytta,

a befagyott Djupvatnet (tó) partján 1030 méteres magasságban, Norvégia

2022. július 3. – a késő délutáni órákban

Dermesztő hideg lopózott be a nyirkos esőkabátom alá. A bővizű folyókkal, vízesésekkel tarkított, széles völgyet szürke felhőpamacsok lepték el, alig ötven méter a látótávolság. Bármerre nézek, nem látok mást csak havat. Nem aprócska hófoltokat, mint az Alpokban nyár elején, hanem igazi 20-30 centis vastag hótakarót. A tócsákkal teli, hepehupás, szűk út egyre csak kanyarog alattam. Nem látom még hol az emelkedő vége, de tudom, hogy hamarosan előkerül a ködfátyol mögül a Djupvas-menedékház többemeletes, szürke épülete. A falatnyi út komoly forgalmat bonyolít, percenként előznek meg minket a kocka alakú lakóautók, melyek közé több hatalmas, a hajtűkanyarokat teljesen elfoglaló turistabusz is társul, de ezen nem kell csodálkozni, végtére is Norvégia egyik leghíresebb nemzeti turisztikai útvonalán tekerünk: a „Geiranger-Trollstiegen turistveger”-en.

Messze, alattunk már több, mint egy „kékesnyi” távolságban elterülő Geirangerfjord partján még egy szál pulcsiban napoztunk alig két órája. Élveztük az apró, de igencsak mozgalmas turistafalu zsongását, valamint a fjord vizén keresztül-kasul cikázó, változatos méretű hajók látványát. Csabival természetesen végig kellett járni az összes ajándékboltot. Neki születésétől fogva a vásárlás a lételeme, habár – tanár szülei mellett – az érték-ár szemlélete folyamatos fejlesztés alatt áll – pláne itt, Norvégiában. De szerencsére azzal is megelégszik, ha végig nézheti, megfoghatja, felpróbálhatja az üzletek díszes kínálatát a trollfiguráktól, a plüssállatokon keresztül egészen a csúcsminőségű túracuccokig. Ez utóbbi az, amiben a világnak eme zord tájékán nem ismernek kompromisszumot. Itt mindenből csak a legjobb minőség kapható, de meg is kérik az árát!

Jól esett a déli pihenő, már csak azért is, mert délelőtt már a tervezett napi táv felét – negyven kilométert – magunk mögött hagytuk. És ez sem volt azért egy sima negyvenes!

A tegnapi fárasztó nap után jó kedvvel ébredtek a srácok a meredek domboldalba ékelődő kis füves gerincen felállított sátraikban. Nyugodt volt az éjszaka, csupán hajnalban érkezett néhány komp az alattunk lévő apró kikötőbe.

Aki Norvégiába szeretne jönni bringázni, az jó, ha tudja, hogy az ingyenes fjordátkelések mellett rengeteg alagúttal is kell számolnia. Vannak olyanok, melyek különösen veszélyesek, ide nem is engedik be a bringásokat, vannak megengedőbb, ám nagyforgalmú földalatti járatok, s vannak olyanok is, ahová szinte teljes biztonságban behajthatunk. Minderről egy nagyon pontos adatbázis található a neten egy részletes Google térképpel a cycletourer.co.uk oldalán. Fontos ezt tudni, hiszen ellenkező esetben könnyen belefuthatunk egy kikerülhetetlen, vagy nagy kitérőt, esetleg komoly hágómászást igénylő procedúrába. Ezért mi is pontosan tudtuk, hogy a következő 11 kilométeren 4 hosszabb alagúton is át kell majd tekernünk (600-1200 m). Mivel a mögöttünk található kompkikötő felől csak szakaszosan érkezett forgalom, így ezeken teljes biztonságban átkelhettünk. Linge után még várt ránk egy negyedórás kompozás, majd – bőséges reggeli után – a Storfjorden partjáról megkezdhettük a nap első felkapaszkodását Geiranger irányába.

A fiúknak jót tett a pihenés, örömmel tapasztaltam, hogy a kicsi Csabi is sokkal jobban „elkapta” a mai dombot. Természetesen nem mertem elmondani neki, hogy az igazi feketeleves majd délután következik, egyelőre tudtunk örülni annak is, ami van: az Eitsdal-tó mélykék vizének (ennek a partján táboroztam 2015-ben mikor egyedül jártam errefelé), majd egy sötét alagút után a 625 méteres hágó tetejéről már szinte függőlegesen leláthattuk a méltán híres Geirangerfjordra. Bár hajóval is körbe lehetett volna jönni a fjordokon keresztül (jó pénzért), nem bántuk meg, hogy innen érkeztünk, mert talán így fentről mutatja a legszebb arcát a világ egyik legszebb fjordjának kikiáltott tengernyúlvány. Partjai egy lendülettel, szinte függőlegesen emelkednek ki a kristálytiszta tengervízből egészen 1400 méteres magasságig az örök jég és hó birodalmáig, ahonnan bővizű patakok erednek, s robogva, zuhanva bukdácsolnak a meredek sziklákon. A Hét-nővér vízesés innen épphogy nem látszik, az csak hajóval közelíthető meg, de így is ámultunk és bámultunk a meredek szerpentinen lefelé ereszkedve.

Alattunk a Geirangerfjord

Geiranger után folytatódott a varázslat: a kisváros hoteljei közül pár kanyarral kiemelkedtünk, s hosszasan csodáltuk az út mellett dübörgő folyót. Pár napja Magyarországon, sőt a szomszédos Szlovákiában is komoly szárazság tombolt. A kisebb patakok, források egytől egyig kiszáradtak, a Szlovák Paradicsom vízesései alig csordogáltak. Így nem győztük csodálni a norvég zuhatagok mérhetetlen erejét, ahogy bömbölve, dühöngve, hatalmas párafelhő közepette törnek utat maguknak a tükörsima fjord irányába. Ez szerencsére sokáig le is foglalta a srácokat, nem volt idejük az emelkedő meredekségével foglalkozni. Tudtam, hogy fent nem lesz komfortos az éjszaka, alig 7-8 fokot írnak, ám azt is tudtam, ha ma nem vágunk neki ennek a magashegyi szakasznak, akkor olyan hátrányt szenvedünk, amit képtelenek leszünk behozni az elkövetkezendő napokban.

Már 700-800 méteren lehettünk, mikor nyugat felől, Geiranger irányából szürke felhők jelentek meg, s egyre csak úsztak felénk a szűk völgykatlanban. Egycsapásra eltűnt alólunk a fjord, s a nyirkos légtömegekből egyre jobban szitált az eső. Menni szerettem volna felfelé, a biztonságot nyújtó menedékház irányába, de Csabi egyre fáradt 60 km-rel a háta mögött és lassan 2000 méter szinttel a lábában, így érthető volt, hogy egyre jobban elkélt neki a bíztatás és az energia-utánpótlás.

Az utolsó kilométeren engem is elfogott a didergés, így előre mentem a házig, ott vártam őket, míg Dia Csabival és Petivel tekert a gleccserszínű tavak és hófalak között. Ázott ruhában, átfagyva érkeztek fel az 1030 méter magas hágó tetejére, de nem voltak kétségbe esve. Gyorsan összeszedtük a meleg holmikat, bemenekítettük őket a fűtött épületbe ahol mindannyian átöltözhettek és egy kicsit felmelegedhettek. Apró örömök az életben.

Jégbe zárt világ a Djupvashytta környékén

Fjelli,

Panoramavegen, Stryn után 17 kilométerrel az 5742-es út mentén, Norvégia

2022. július 4. – a késő délutáni órákban

- Nézzétek, micsoda tó van ott!

A Vestfjorddal párhuzamosan kanyargó aprócska utunk nem annak partján, hanem fölötte, többszáz méteres magasságban követte a széles tengernyúlvány nyomvonalát. Harmadik napunk vége felé közeledve fáradtan, lassan teltek ezek a dombokkal tarkított kilométerek, így igencsak megörültünk Fjelli falucska közelében található kis horgásztónak.

- Lemegyek, megnézem közelebbről! – mondtam, s bár már szinte elérhető közelségben volt a mára tervezett szakaszhatár, beláttam, hogy jobb táborhely aligha akad majd a következő hegyekkel és hosszú alagutakkal tarkított szakaszon.

A tó partján a Norvégiában már megszokott, egyszerű igényesség vett körül. Apró faházak egyikének nyitott aljában egy hatalmas kemence, padok, szerszámok fogadtak minket. A vízen pedig egy négyzet alakú, nagyjából háromszor három méteres dokk, melyet egy kötél segítségével lehetett áthúzni a túlpartra.

- Gyertek le! – intettem a többieknek. A srácok nagy elánnal indultak meg a meredek szerpentinen, fellélegezve, hogy a nap bringás része véget ért. Az alig fél órája az utolsó emelkedőn küzdő Csabi fáradsága elillant, s szélsebesen járta be az apró létesítményeket. Természetesen az úszódokkot is ki kellett próbálni.

Csabi - mint révész

Egy napja még nem álmodhattunk hasonló esti körülményekről a Djupvas-tó 1033 méteren lévő, szinte teljesen befagyott víztükrét szemlélve. Nem volt könnyű elhagyni a menedékház fűtött épületét, de tudtuk, az emelkedő véget ért, most már csak táborhelyet kell találnunk a hófoltokkal borított ezer méter feletti tóvidék kopár partvonalán. Az eső elállt, de az igencsak kellemetlenül fújó szél nem könnyítette meg dolgunkat, így a tóparti panorámás autóspihenők nem jöhettek szóba, helyette egy göcsörtös, fenyőfákkal és nyírfákkal övezett apró tisztásra esett a választásunk. A fiúk legnagyobb örömére tüzet is gyújtottunk, s – ahogy „kedves barátaink, az yr.no meteorológusai – szinte tűpontosan megjósolták, még a Nap is kisütött.

Sokat is viccelődtem ezen napközben, ha elkapott minket egy kisebb eső: „ne aggódjatok, éjszakára úgyis kisüt majd a Nap”. S bármilyen vadul hangzott, eddig minden este működött!

A fagyos éjszakát egy hűvös, de napos reggel követte. Letértünk a „Gamle Strynefjellsvegen” útvonalra, mely a túra második nemzeti turisztikai útvonala. Népszerűségében jócskán alulmarad a tegnap megismert Geiranger mögött, ám minket így is lenyűgözött. A széles, aszfaltos út után egy alig másfélsávos földút fogadott, és hatalmas – talán soha el nem olvadó – hófoltokon keresztül talált utat magának a kopár völgyben, melynek alját szintén befagyott tavak öveztek. Néhány apró ház, s csupán pár szikla bontotta meg a völgy hófehér arculatát. Tegnap a nagy hegyet már megmásztuk, most 850 méterről kellett felküzdeni magunkat az 1139 méteres hágóra. Innen, alig észrevehetően elkezdett lejteni az út, mely egy kicsiny síkomplexumba futott be. Méreteiben jócskán alulmaradt ez a „sógoroknál” megismert hatalmas pályarendszerektől, ám itt – mint ahogy mi is a saját szemünkkel megtapasztaltuk – nyáron is lehet síelni. A norvégok nem voltak restek élni ezzel a páratlan lehetőséggel, így a közeli pályán sorra érkeztek le a síléces figurák.

A Strynefjell a maga havas valóságában

Mi egyre jobban vágytuk már a fjord partjának melegét, így igent mondtuk a lejtő hívó szavának, s immár aszfaltos úton megkezdtük túránk első komolyabb ereszkedését. A mellettünk eleinte szelíden csobogó patak pillanatok alatt zúgó, bömbölő folyóvá hízott, s több komoly vízesésrendszeren keresztül zubogott alá. Egyiket, az Øvstebrufossen-t egész közelről tanulmányoztunk, hála a jól kiépített, ám nem túl száraz kilátóinak. A hófoltok pillanatok alatt köddé váltak, s végre újra zöld színben pompázott alattunk a völgy.

A túra eleje óta nem igazán volt alkalmunk bevásárolni, így stratégiai jelentőséggel bírt számunkra Styn városa, mely alig hétezres lakosságával magyar viszonylatban inkább nagyközségnek számítana. Természetesen minden megtalálható egy ilyen helyen, ami kell nekünk, így újra étellel megrakodva indultunk neki a következő szakasznak, mely - letérve a forgalmas főútról - hamarosan felvitt minket erre a csodálatos panorámaútra. Jóval nehezebb szakasz volt, mintha a Vestfjord szélesebb, déli partján indultunk volna tovább, de az esti táborhelyről visszagondolva már mindannyian egyaránt konstatáltuk, hogy jó ötlet volt erre jönni.

Folytatás Norvégia legnagyobb fjordjai mentén

(tovább a 2. fejezetre)

• Általános információk a túráról
• Fényképalbum