2015 áprilisában, izraeli bringatúránk alkalmával már jártunk a Holt-tenger elképesztő partvidékén, s ekkor még teljesen ismeretlen és elérhetetlen földként nyújtózott a másik parton Jordánia. Ugyanezt éreztem, mikor Eilatból, a Vörös-tenger partvidékéről pillantottam át a karnyújtásnyira lévő, mégis minden más szempontból igencsak távolinak tűnő Akaba városára.
2024 a megújulás éve. Számomra egy új bringatúrás korszak kezdetét jelentette. Peti fiam 15 évesen már egy olyan szintre jutott, hogy bátran el mertem vele indulni egy - az eddigekhez képest - sokkal nehezebb és összetettebb kerékpártúrára. Tudtam, hogy tűrni fogja a sivatag egyhangúságát, és forróságát ugyanúgy, mint az európai szemmel már-már túl intenzív arab városokat, ahol árgus szemekkel vizslatnak majd minket, mintha egy telejesen más bolygóról cseppentünk volna közéjük. Fizikailag készen állt az első kategóriás emelkedőkre, melyek velejárói egy jordán kerékpártúrának, s ami az arab kultúrát és történelemet illeti, még nálam is jóval felkészültebben érkezett meg az országba.
Mindez garancia volt egy sikeres nyolcnapos bringatúrához, mely szinte kitöltötte az egész tavaszi szünetünket és egy életre szóló ajándékkal lepett meg minket. Jordániát örökre a szívünkbe zártuk, s őszintén reméljük, hogy a szomszédaiban dúló konfliktusok ellenére még sokáig megmarad ilyen békés, befogadó helynek, mint amilyennek megismertük.
Jordánia 2024 kerékpártúra részletes túrabeszámolója
Általános tudnivalók a túráról - Fényképalbum - A túra útvonala
Akaba, JETT autóbuszállomás
2024. március 29. – este fél 7 környékén
Forró, perzselő sivatagi szél csapott az arcomba, ahogy elhagytam, a fülledt autóbusz utasterét, melyben az utóbbi három és fél órában zötykölődtünk. Harminc fokot még most is felülről súrolja a hőmérő higanyszála, pedig a Nap már lemenőben, a szemközti izraeli-egyiptomi partvidék felől küldi felénk sugarait.
– Hát itt vagyunk Peti fiam, újra a Vörös-tenger partján.
Legutóbbi alkalommal még közvetlenül a COVID járvány előtt, 2019 februárjában jártunk itt a környéken. Légvonalban alig 4 kilométerre innen, mégis egy teljesen eltérő világban, az izraeli Eilatban.
– Ez most egy teljesen más kaland lesz – tudatosult bennünk, már rögtön itt az elején, miközben a szomszédos mecsetből felzendül az esti „Allah akbar”. A hangszórók messze repítették a müezzin hangjait, itt nem az emberek mennek templomba, ahogy nálunk, sokkal inkább a templom megy az emberekhez. Más világ, más szokások.
Bringáink gyorsan visszakapják az első kereküket, s közben a busztársaság alkalmazottja még készségesen nekünk ajándékoz négy joghurtospohár méretű vizet és egy kis szárított datolyát, melyet a hosszú út kitikkadt utasainak osztogatnak, majd az egész napos rohanástól fáradtan, de újdonságokra kiéhezve pattanunk fel megpakolt járgányainkra, s a lenyugvó Nap fényében megkezdjük a nyolc napra tervezett kerékpártúránkat Jordánia legdélibb városából vissza, Ammánba.
Hosszú, s felettébb mozgalmas nap áll mögöttem. Hajnali kettőkor ébresztett telefonom Akabától 2400 kilométerre, a korántsem barátságos hőmérsékletű Budapesten. Gyorsan magamra rángattam ruháim, majd bringára pattantam s meg sem álltam a repülőtérig. Remegő lábakkal, lefagyott kezekkel érkeztem a nagypénteken igencsak forgalmas légikikötőnkbe, az út végére már egyetlen porcikám sem kívánta a tekerést. Peti és Dia autóval hozták a repülésre felkészített bringás dobozokat, így gyors bringacserét követően már állhattunk is be a kettes terminál épületében kanyargó végtelen hosszan kígyózó sor végére. Szerencsénkre miénk volt az első az aznapi járatok közül, így hamar előre hívták az Ammánba induló utasokat, így a vártnál gyorsabban sorra kerültünk.
Pontosan háromnegyed hatkor startolt a járat, s egy rövid bólintás után már a havas Pirin-hegység közelében ébredtem Bulgária felett. Majd feltűnt a horizonton a Földközi-tenger partvidéke, távolból megcsodáltuk az Olimposzt, majd egészen közelről a Chalkidiki-félsziget végén magasodó Athoszt, mely rögtön felkerült a „még megmászandó hegycsúcsok” listámra. Ezután hosszan repültünk a tenger felett, mire elértük az egyiptomi partokat. Az Ammánba tartó járat ugyanis nem haladt át a háború sújtotta Izrael felett, s nem is északról, Libanon és a szintén háborús helyzetben lévő Szíria felől érkezett meg, hanem „hátsó kertkapun” keresztül, a Vörös-tenger felett repült be az országba. Így megcsodálhattuk a Nílus deltáját, Kairó városát a piramisokkal, a kopár, sivatagos Sínai-félszigetet, majd Jordániába érve a Vádi Rum vörös homokos sivatagját is elképesztő sziklaalakzataival.
Amihez nekünk egy egész hét kell, azt gépünk alig fél óra alatt letudta, s simán landoltunk a fővárostól délre található Aila királynőről elnevezett nemzetközi reptéren.
Az országba való belépés teljesen simán ment lévén, hogy kiváltottuk a JordanPasst, a vízummal sem kellett bajlódnunk. Alapjában 40 jordán dinár a vízum (kb. 20 ezer Ft), de ezzel a 70 dináros elektronikus engedéllyel az ország összes főbb látnivalóját „ingyen” látogathatjuk. Az ország leghíresebb látnivalója, Petra romvárosa már eleve 50 dinárért látogatható a külföldiek számára, tehát nem volt kérdés, hogy sima vízummal, vagy JordanPass-szal utazunk-e.
Pillanatok alatt megkaptuk a pecséteket, s már csak a bringákat kellett megvárnunk. Korai indulás ide vagy oda, a három és fél órás utazás és a két órás időeltolódás miatt már bőven bent jártunk a napban, fél egy is elmúlt mire a felkötözött dobozainkkal elindultunk az innen negyven kilométerre, északra található főváros irányába.
– Szerinted hány ember mondhatja el ma azt, amit én? – jegyeztem meg Petinek, ahogy a repteret őrző gépfegyveres katonák utunkra bocsájtottak minket – alig múlt dél és már három földrész felett repültem és kettőben bringáztam is.
– Tutira benne vagy a top tízben! – jött a válasz.
– De nem fogjuk elérni a három órás buszt – morfondíroztam, miközben csigalassúsággal haladtunk a szembeszélben a kétszer két sávos reptéri bevezetőút tükörsima aszfaltján.
Jordánia már az első pillanattól kezdve kellemes benyomást keltett. Koranyári időjárás uralkodott a Jordán-fennsíkon, a forgalom elenyésző volt a táj pedig sokkal zöldebb annál, mint amire előzetesen számítottunk. „Jordánia jó közbiztonságú, konszolidált politikai helyzetű, békés térség” – olvastam egy blogban, így minden bizodalmam megvolt annak ellenére, hogy a Konzuli Szolgálat csak a „fokozott óvatossággal látogatható” országok listáján szerepelteti.
Alig öt kilométer tekerés után „papírszárnyainkat” egy benzinkút raktárhelyiségének gondjaira bízva már meglódultak a bringák. Mivel az ország legnagyobb főútján, a nálunk autópályának is simán betudható „Desert Highway”-en alig volt forgalom, így nem vesződtünk a kacskaringós mellékutcákkal, hanem felhajtottunk a lelállósávra, s egy tisztes tempóval megindultunk a centrum irányába.
– Talán mégis meglesz az a fránya busz – kaptam új reményt. Bár helyi pénzünk még nincsen, SIM kártyát sem sikerült vennünk, de egyikünk sem akart sötétedés után, az esti órákban megérkezni az innen majdnem 350 kilométere található Akabába.
Eredetileg egy körtúrát szerettem volna tenni, kihagyva az otthonról bizonytalannak tűnő buszos utazást, ám a Ryanair légitársaság három héttel az út előtt törölte az áprilisi ammáni járatait, így csak az odaúti jegyünk maradt meg, visszaútra új jegyet kellett váltanunk. Vasárnap este helyett szombat hajnalban jött a Wizz, ez két nap mínuszt jelentett, így ment a kukába az eredeti terv, s maradt egyirányú verzió. Mivel a busztársasággal többszöri próbálkozásra sem sikerült felvennem a kapcsolatot, így úgy döntöttem, a túra elején próbálkozunk velük, mert ha mégsem vállalják a bringák szállítását, az jobb, ha még itt Ammánban derül ki, nem pedig az ország másik végében található Akabában. Ez volt a nap és talán az egész túra legnagyobb kérdőjele, s pörgettük is a pedálokat rendesen, hogy minél hamarabb pontot csináljunk belőle.
Ammán első látásra meglepően békés városnak tűnt. Alig szállingózott néhány autó a kétszer két, majd kétszer három sávos főúton. Mint később kiderült, ez azért volt így, mert péntek van, az arabok vasárnapja.
A szorgos tekerésnek meg is lett az eredménye, fél háromkor izzadtan, csapzottan pattantunk le a gépeinkről a busztársaság irodája előtt. Nem volt túl bizalomgerjesztő a környék, így Peti vállalta, hogy kint vigyáz a cuccokra, amíg én a jegyeket intézem. Nem kellett sok lépést megtennem, az arab virtus már rögtön megmutatkozott egy taxis hiéna képében, aki rögtön felajánlotta, hogy 70 dinárért elvisz minket Akabába. Sok-sok évvel ezelőtt jártam Marokkóban, ott mindennaposak voltak az ilyen és ehhez hasonló ajánlatok, így egy könnyed mosollyal nyugtáztam a gálánsnak nem nevezhető próbálkozást és gyorsan besurrantam az üvegajtón a légkondicionált helységbe. Nem sok utas volt, de így is jó sokáig várakoztattak, míg végre kiadták a két jegyet (kettőnknek összesen 20 dinárért), s a társaság egyik alkalmazottja megnyugtatott, hogy a bringáinkat is magunkkal vihetjük.
– Jó-jó, de honnan indul a busz? – kérdezgettem. Lepukkant, szűk utcácskák vettek körül minket, nemhogy buszpályaudvarnak, hanem buszmegállónak sem volt semmi nyoma a környéken. A fickó csak nevetett. Végül eljött a három óra, s megkaptam a választ. Közvetlenül az irodaépület elé parkolt le egy öreg, leharcolt jármű, de mi így is nagyon örültünk neki. Nem kellett legózni a bringákat sem, csak az első kerekeket kaptuk ki, így befértek a csomagok mellé. Kaptunk egy kis üveg vizet és egy kis datolyát az útra, s már indultunk is.
Az út első felében bólintottunk egyet, kipihentük a majd’ negyven kilométeres sprintet. Mire újból visszanyertük a fonalat, már egytől-egyig eltűntek a főváros könyékének egyforma házai. Egyhangú, félsivatagos tájakon robogott a busz déli irányba a kétszer két sávos úton, melyet a ritkás lakott területeken hatalmas fekvőrendőrökkel láttak el. A jordánok valamiért előszeretettel alkalmazzák ez a forgalomlassító megoldást olyan helyeken is, ahol véleményem szerint semmi szükség nem lenne rá. A másik meglepő dolog, hogy háromszázötven kilométer alatt nagyjából 8 alkalommal volt rendőri ellenőrzés az út során, a busz lassított, vagy félreállt, s volt, hogy a rendőrök még a fedélzetre is feljöttek. Akaba előtt pedig még a csomagjainkat is kipakoltatták a csomagtartóból és a reptéren használatos szkennerekkel átvilágították.
A szokatlan incidensek nélkül sem telt volna eseménytelenül utunk, holott nem sok látnivalóval szolgált. A buszon lévő pelenkás utasok folyamatosan üvöltöttek, előttünk pedig egy nagyjából négy év körüli cuki arab kislány utazott az anyukájával, aki folyamatosan velünk próbált ismerkedni. Egy csomag Győri Édessel kezdődött közös történetünk. Anyukája szerencsére tökéletesen beszélt angolul, így megkérdeztem, hogy megkínálhatom-e a csemetéjét. A huncut csajszi aprócska tenyere elmerült a sárga zacskóban, s – nem tudom hogyan, de – nagyjából húsz darab kekszet sikerült egy markolásra kiemelnie. A kendős arab asszonyság persze sűrű elnézések közepette próbálta visszajuttatni nekünk az értékes csemegét, de a göndör hajú, barna szemű és igencsak csibész tekintetű kilánya ezt már nem hagyhatta. Innentől persze örök barátok lettünk, az út hátralévő részében folyamatosan hátul volt a feje, küldte a huncut grimaszait, simogatta az el-el bóbiskoló Peti fejét és megmutatta az összes játékát. Hát nem unatkoztunk, az egyszer biztos!
Két óra múlva leereszkedtünk a fennsíkról, kopár sivatagi tájon gurult az öreg jármű, szegényes falvak, az út mentén kószláló birkák, kecskék és tevék, valamint impozáns sziklaalakzatok mellett, hogy aztán egy szűk szurdokból kiérve végre megpillanthassuk a Vörös-tenger sziluettjét a láthatáron.
Rashidiyah falu határán
2024. március 30. – délután egy óra után nem sokkal
A Wadi Rum irányába tartó út egy végtelennek tűnő egyenessel veszett bele az aprószemcsés, sárgás-vöröses homokkal borított sivatagi tájba. Jobb oldalán egy három oldalról védett, masszív, kőből épített buszmegálló-jellegű építmény emelkedett ki egyhangú környezetéből, falára valami helyi graffitis egy egész pofás tevét pingált.
Akaba óta ez volt az első valamire való hely, amely csábított a megállásra. Ötven kilométert tekertünk, szinte megállás nélkül, a végig konokul emelkedő és erősen szembeszeles kétszer két sávos autópályaszerű út leállósávján, így nem lehetett kérdéses, hogy az egyik sarokban érezhető húgyszag ellenére is betoljuk a bringáinkat a némileg szélvédett, ám ülőalkalmatossággal nem rendelkező árnyékos térbe.
– A sivatag az más lesz, egészen más – mondtam még otthon Petinek miközben épp a rügyeit bontogató Börzsönyt szeltük át bringáinkkal felkészülés gyanánt – elképzelni sem tudod mennyire más.
És, amit otthon szavakkal szinte képtelenség leírni, arra itt és most, egy délelőtt alatt fény derült. Bemutatkozott neki a sivatag, a maga könyörtelen valóságában.
Mi már régi jó ismerősökként üdvözöltük egymást, ahogy elhagytuk a tengerparti nagyváros utolsó házát. Találkoztunk már egymással Amerikában, Izraelben, sőt már 2009-ben Marokkóban is. Pontosan tudtam, hogy mire számíthatok, de talán még ennél is jobban, hogy mi az, amire nem. „A sivatag semmit sem kínál, de mindent elfogad” – tartja a régi mondás – „a túrakerékpározás igazi érdeme, ha otthonra lelsz benne” – tettem hozzá a magam bölcsességét. Bármit is jelentsen ez.
Ha a túrakerékpározás olimpiai sportág lenne, akkor a bringások nem ellenfelek lennének benne, hanem csapattársak. Mindenki más képességekkel, más tapasztalatokkal, másfajta tudással érkezik, s ezek metszete adja meg csapatuk igazi erejét. Mert ide nem elég a fizikai erő és a kitartás, ezernyi más tulajdonság kell ahhoz, hogy valaki igazán esélyes legyen a „döntőbe jutásra”. De hát akkor mégis kik lennének az ellenfelek? Mert a versenysport ugye elképzelhetetlen versengés nélkül. Gondolhatná az ember, hogy talán az időjárás, a körülmények, a terepviszonyok vagy az útminőség. A hágó, melyet – úgy szokás mondani – „leküzdöttünk”, vagy a hegy, melyet „meghódítottunk”? Szerintem, aki így gondolkodik, az nagyon messze jár az igazságtól és magától a túrabringázás vagy a hegymászás valódi lényegétől. Egy hágót baromira nem érdekli az, hogy hány bringás teker fel rá aznap, s egy igazi túrabringás sem attól érzi menőnek magát, hogy egy-egyes fokozatban felrugdosta a gépét a tetejére. Sőt, a hegyeket sem zavarják a csúcsukra igyekvő kalandvágyó emberek. Ők ugyanis nem vesztesei ennek a küzdelemnek. Mi, emberek néha irtó nagynak érezzük magunkat, mondván, hogy igába hajtottuk a bolygónkat, de elég kilépni a négy fal, vagy – ahogy a mostanság oly divatos kifejezésként ható „komfortzónánk” – határain kívül, elég gyorsan pofán tud verni minket a nagy büdös valóság. De ebben a fordított esetben sem a sivatag vagy a sarkvidék győz le minket, csupán a saját gyengeségünknek, felkészületlenségüknek lehetünk áldozatai.
Nos ezért nem lehet soha olimpiai sportág a túrabringázás. Mert ebben a játékban mi egyszemélyben vagyunk önmagunk ellenfelei. Ha nem készülünk fel rendesen, ha nem gondolkodunk előre, ha elveszítjük a bizalmunkat, a magunkba és csapattársainkba vetett hitünket, akkor eleve vesztesek vagyunk, a hegyeknek, hágóknak, időjárási körülményeknek mindehhez az égvilágon semmi közünk sincsen. S csupán egy módon győzhetünk, ha minden kényelmetlenség, fájdalom és megpróbáltatás dacára élvezzük mindazt, amiért útnak indultunk.
A mai délelőtt Peti ebben az aspektusban kapott egy igazi leckét sivatagtól, ugyanis eljött élete első „felnőtt” bringatúrájának napja. Reggel a hegyek fölött átbukó Nappal együtt keltünk az esti órákban meglepően kihalt és nyugodt üdülőváros határában. A szombati nap – az arab hétvége második napja – is hasonlóan indult, alig néhányan kószáltak a széles utakon. Szinte minden zárva volt. Már kezdtünk aggódni, ugyanis pénzt továbbra sem tudtunk váltani, mi pedig pontosan tudtuk, hogy étel, s főképp tetemes mennyiségű innivaló nélkül nem hagyhatjuk el a várost. Az öngyilkosság lenne.
De nem tétlenkedhettünk, annál értékesebb volt az idő. Megnéztük az akabai erődöt, és a mellette magasodó hatalmas zászlórudat, mely 2004-es építésekor a világ legmagasabb árbóca volt a maga 130 méteres magasságával (ma már csak a hatodik), s három szomszédos országból is jól látható. Peti már első látásra kiszúrta, hogy a 20-szor 40 méter nagyságú vászon ott fent nem Jordánia, hanem az arab felkelés zászlaját lobogtatja, mely az Oszmán Birodalom 1916. évi nagy lázadásának emlékére készült. Jelenleg a jordániai nép szabadságának szimbóluma.
Már este is megmártóztunk a Vörös-tengerben, ez világosban sem maradhatott ki a programból, habár a város strandja egy szebb időket megélt Balaton déli parti szabadstrand színvonalát sem éri utol. Rajtunk kívül csak két turista ékelődött a helyi fiatalok ruhában fürdős, hangos csapatai közé: egy középkorú magyar pár vakációzott a leharcolt napernyők alatt.
Fél 10 után végre elkezdtek kinyitni a boltok, lett pénzünk, s jól bevásároltunk francia árubőséggel köszönő viszont sem ápoló, de mégis onnan származó Carrefour szupermarketben (mely még így is messze lekörözte a helyi kisboltok kínálatát, s itt legalább még lehetett kártyával is fizetni), s 10 óra környékén végre elindulhatott a nagy menet. Első nap nagyjából száz kilométer várt ránk 800 méteres szintemelkedéssel, szinte végig szembeszélben, sivatagi körülmények között. Kezdetnek nem gyenge!
Irány a sivatag!
A Vádi Rum sivatag közepén
2024. március 30. – este 7 óra körül
Az egész nap tomboló keleti szél estére brutális módon megerősödött. A vörös sivatag sziklái között homokviharokat, apróbb forgószeleket kavart, még a lenyugvófélben lévő napkorong körvonala a levegőben kavargó homokszemcsék fényszűrő hatására sápadtan tekintett le ránk a nyugati égboltról. Szélvédett helyet kerestünk éjszakára, ám ez itt és most reménytelen feladatnak látszott. Az egész napos küzdelem után Vádi Rum falutól 30-35 km/h-s sebességgel hozott vissza minket a keleti légáramlat a főút irányába. Ez az alig tíz kilométeres hátszelezés maradt a 95 kilométer tömény küzdelem jutalmául. Szemem folyamatosan az út menti sziklákon tartom, figyelem a beugrókat, a vonulatok ívét, keresem az ideális helyet az éjszakázáshoz. Egyrészt el akartam tűnni a kíváncsi szemek elől, másrészt pedig némileg óvni szerettem volna a sátrat és magunkat a széltől, de jelenleg mindkettő opció megvalósulási esélye igencsak csekély volt. Jobb oldalunkon feltűnt Vádi Rum egykori vasútállomása. Az 1970-es években épült Amman – Akaba vasútvonal stratégiai jelentőséggel bírt Jordánia közlekedésében, ám idővel a közúti szállítás nyert teret magának, s a vonalat nem sikerült rendesen karban tartani, így egyes részei elavultak, használaton kívül kerültek. A sivatagi vasútállomás az ott álló öreg szerelvényekkel így ma már sokkal inkább emlékeztet a néhai Vadnyugatra. Használaton kívüli gőzmozdonyok, öreg személykocsik vesztegelnek a vörös homokkal befútt sínpárokon. Felsejlettek előttem a Vissza a jövőbe című film harmadik részének képkockái, hisz – úgy, mint Marty McFly – mi is időutazóként érezhettük magunkat.
Vádi Rum vasútállomás - vissza a jövőbe!
Most azonban száguldunk vissza a főút felé, sercegnek az apró homokszemcsék fogaink között a tomboló szélviharban. Szemem a vasúti töltésen, de „túl messze van, s nem is biztos, hogy megfogja a szelet”. Meg különben sem szeretném szegény Dawit odáig betolni”. Hiszen köztudottan a bringák ősellensége a homok. Így marad a baloldal, melynek meredek sziklái majd’ csak nyújtanak némi menedéket.
Vádi Rum kihagyhatatlan desztináció, ha Jordániában jár az ember, de sajnos ezt a helyiek is tudják. Mióta elhagytuk a forgalmas autópályaszerű „Desert Highway”-t és megkezdtük az oda-vissza 56 km-es kitérőnket, folyamatosan lassítottak mellettünk a terepjárók. A fineszes arabok érdeklődtek, hogy van-e már fizetett szállásunk a faluban, illetve nem akarunk-e terepjárózni a sivatagban. Természetesen csak a második kérdésre mondtunk igazat, így elkerültük a hosszas beszélgetéseket.
Maga a sivatag a természet csodája a 800 méteres tengerszint feletti magasságban található szinte sík, aprószemű vörös homokos völgyeivel és az azokból kiemelkedő függőleges falú 1500-1600 méteres sziklatornyaival. Nem véletlen, hogy a természeti és kulturális világörökség része. De mindehhez a lélegzetelállító látványhoz sikerült arab barátainknak egy olyan lepra falut rittyenteniük, mely még helyi viszonylatban sem állja meg a helyét. Ócska épületek, rendezetlen udvarok, szemét és mocsok, mindenhol otthagyott ősrégi járművekkel, kiszuperált roncsokkal. Persze minden második épületen ott virít a „motel” felirat, de az igazán menő utazókat inkább arra ösztönzik, hogy hagyják el az aszfaltot, s jó pénzért terepjárózzanak be a sivatag közepébe valamelyik beduin táborba. Nyilván ez az opció – a bringák és a horror árak miatt – nekünk eleve nem játszott, mi csak távolról személtük a hegyeket, s csak érintőlegesen tapasztaltuk meg a sivatagi utak nem túl bringabarát világát. Cserébe láttunk mocskos utcagyerekeket, akik hamar körbevettek minket, ahogy leparkoltunk egy helyi „szupermarket” előtt. Ugyanakkor megmutatkozott a másik véglet is: láttunk tízévest, aki tök egyedül vezetett egy böhöm 4*4-es mostrumot. Sok turista nem érkezhetett mostanában, mert mindenki bennünk látta az üzletet, így aztán nem is marasztalt minket annyira a hely. Sokkal jobban élveztük a sivatag magányát.
- Az UNESCO képviselőinek bizonyára bekötötték a szemét, amikor átjöttek ezen a falun – jegyezte meg Peti, mikor megálltunk, hogy még néhány fényképet készítsek a fölé magasodó szilákról, melyet nagyon kedvelnek nem csak a helyi, hanem a külföldi sziklamászók is.
Tudtam, hogy nincs már sok lehetőség. Elfogy az út előlünk, hiába a 30 km/h feletti utazósebesség, meg kell állni, mielőtt újra megközelítjük a főutat. Ott már nem lesz szállás! Egy nagyjából 100 méter magas sziklás vonulat mellett haladunk éppen, s valahol azt súgják ösztöneim, hamarosan meglesz az, amit keresünk. Emlékeimbe ötlik 2013 augusztusa, mikor a Halál-völgy előtt a semmiből teremtettünk táborhelyet a sivatag közepén egy kiszáradt patakmederben. Talán most is szerencsénk lesz!
Táborhelyünk a sivatag közepén
De elfogyott a szikla, nem maradt több opció. Előttünk mindkét oldalon hatalmas nyílt tér, homok, ameddig szem ellát. Húzzuk, rángatjuk a gépeket, melyek majdnem tíz centi mélyre süllyednek a laza homokban. De csak meglesz az a kavicsos patakmeder. A szikla túloldala már tényleg védettebb a széltől és a kíváncsi tekintetektől is. Fáradtak vagyunk, legszívesebben bedőlnénk a sátorba, de tudjuk, itt még nem ért véget a nap. Jöhet a következő kihívás: vacsorát főzni beduin-módra itt, a sivatag közepén. – „Na, most mutasd meg, mit tudsz!”
A gázfőző otthon maradt! Nem véletlenül. Még otthon, a biztonságos négy fal között döntöttem így. Egyrészt nagyon bizonytalannak éreztem, hogy tudunk-e hozzá palackot szerezni, de talán ennél is egy kicsit erősebb volt bennem az a törekvés, hogy visszatérjek lélekben a 2000-res évek első évtizedének túráihoz, mikor még szóba sem jött ez a luxus. Mikor még voltunk annyira bátrak, vagy annyira „vademberek”, hogy ezt is bevállaltuk, hogy fával, szénával, papírral főztünk, épp amit találtunk. Emlékszem még 2012-ben Törökországban a Nagy-Sóstónál volt, hogy egy rozzant faépületet bontottam meg, hogy legyen meleg ételünk, vagy 2011-ben Vulcano szigetén a Grand Cratere egyik gázkitörésén készítettem el a vacsorámat. Az amerikai Vadnyugatot és a Mojave-sivatagot is így szeltem át, de ezután aztán egy kicsit elkényelmesedtünk, ezért úgy döntöttem, hogy Jordániában most visszatérünk a gyökerekhez. Pontosabban a fákhoz. A sok év alatt megszerzett tapasztalati tudásom még megvan hozzá, egyetlen problémát ezen a szeles estén viszont maga a sivatag jelentette. Megtippelni sem tudtuk, milyen távolságra lehet hozzánk a legközelebbi fa. A sivatag szárazságtűrő bokrai pedig – egyrészt nagyon nehezen gyulladtak meg – másrészt ebben az irdatlan szélben a hőértékük is nagyon gyatra volt. Hiába építettem meg kőből a lehető legjobb tűzhelyet, majdnem másfél órás küzdelem után egy félig kemény állagú, közepesen fogyasztható instant paprikás csirke volt a szerény menü, mielőtt mosdatlanul bemászhattunk a gondosan lecövekelt és kövekkel lesúlyozott sátrunk fedezékébe.
Vádi Músza előtt két kilométerrel
2024. március 31. – délután öt óra környékén
„Az ott a sziklákon túl, az már Petra!” – milyen régóta várok erre a pillanatra. Még egészen kicsi voltam, mikor szüleimtől „A világ száz csodája” című könyvet kaptam ajándékba, mely nagyon nagy hatással volt rám és későbbi utazásaimra is. Kisgyerekként teljesen álomszerű volt, de én már akkor hittem benne, hogy egyszer majd élőben is feltárulkoznak előttem a könyvben leírt csodák. Ahogy a kínai turistáknak az UNESCO Világörökség lista, úgy nekem ez volt a képzeletbeli vezérfonalam, s ha úgy adódott, nem sajnáltam a kitérőket sem a könyvben bemutatott bámulatos helyekhez, épületekhez, nevezetességekhez. Petra romvárosa ezek közül is a kedvencem volt. Nemcsak azért, mert az Indiana Jones – Az utolsó kereszteslovag című film kulcsjeleneteiben is feltűnnek jellegzetes helyszínei, hanem azért, mert hozzá hasonló kőbe faragott város nem igazán létezik másutt. Talán a törökországi Kappadókia vidéke fogható hozzá kismértékben. Ott is beleköltöztek őseink az égbe meredő „tündérkéményekbe”, de hogy függőleges sziklafalakat épületekké, templomokká alakítsanak át, ilyenhez eddig nem volt szerencsém.
Jordánia ma sem kegyelmezett. Kőkemény volt túránk második napja is. Az otthoniak számára a jól sikerült képek a tökéletesség és a könnyedség látszatát sugallják, de sokszor pont azt a rideg valóságot nem láttatják, ami mögöttük áll: szó szerint minden méterért meg kellett küzdenünk. Ma nem a meleg, hanem inkább a szél és a domborzat állított minket extrém kihívások elé, így az eddig megtett nagyjából 90 kilométeres távot legalább a másfélszeresének éreztük. De a látvány – a vörös homokkőrengeteg és a közelgő naplemente színei egy szempillantás alatt elfeledtették velünk ezeket a nyomasztó órákat. Ismét eszembe jutottak az Egyesült Államokban szerzett élményeim, amikor napokig küzdöttünk, nélkülöztünk a sivatagban egy-egy felejthetetlen pillanatért: egy Grand Canyon, vagy Bryce Canyon panorámáért. Ha autóval érkezem egy ilyen mesebeli helyre, alapjában az sem rossz, de sokkal összetettebb élmény, amikor egy bringatúrán jutok el oda. A látvány persze ugyanaz, de később már nem is ez számít, sokkal inkább az élmény és az ide vezető út. Aki már járt felvonóval és a saját erejéből is egy hegycsúcson, az nagyjából érzékelteti ezt a különbséget, amiről most beszélek.
Felejthetetlenül indult ez a nap! Reggel már 7 előtt kipattantak a szemeim, s úgy döntöttem, hogy amíg Peti szunyókál, felmászom a sátrunk felett magasodó, nagyjából száz méteres sziklára. A könnyed sziklamászás nagyon jól esett így a mai nap bemelegítéseként, különösen, hogy a csúcsról olyan panoráma tárult fel elém, amiről nem is álmodhattam. Itt érezhettem át igazán a sivatag nagyságát és kietlenségét. A horizontot minden irányból jóval magasabb sziklák zárták, melyek tornyokként emelkedtek ki a homoksivatagból. Csupán egyetlen szürke aszfaltcsík hasította ketté, melynek végén már Rashidiyah egyszerű házai emelkedtek. „Milyen hatalmas! Olyan kicsik, olyan jelentéktelenek vagyunk hozzá képest” – elmélkedtem magamban miközben hosszasan bámultam ezt az elképesztően, sivár és idegen, de valahol mégis a lelkemhez olyan közelálló világot.
A sivatag reggeli varázsa
A „Desert Highway”-re visszatérve újból visszakaptuk az akabai kikötő és a főváros között zajló eszméletlen kamionforgalmat, ám a széles leállósáv kellő védelmet biztosított számunkra, csupán a sok-sok szemetet, kavicsot és a még ennél is veszélyesebb gumidarabkákat kellett állandóan kerülgetnünk. Hiába vannak defektvédelemmel ellátott gumik alattunk, az ezekből kiszakadó apró drótdarabok ellen még az sem nyújt kellő védelmet – ezt már többször volt alkalmunk megtapasztalni. Ám ennél is problémásabb volt a napfelkelte óta folyamatosan erősödő, keleti irányból támadó oldalszél. Egy falut jelzett még a térkép a következő szakaszon, onnan a következő harmincas végig puszta, így betértünk reggelit venni. Ez a környék már köszönőviszonyban sem volt a tengerparti üdülővárosban megtapasztalt – egyébként az otthoninál még ott is jóval szerényebb – kínálattal. A lerobbant házak közül néhányban ősrégi járműroncsokat próbáltak újra mozgásra bírni, másutt sok-sok érdekes gyümölcsöt árultak. A hentesüzletek kirakatában megnyúzott birkatetemek lógtak mindenféle hűtés nélkül, vegyesboltot nem is nagyon találtunk. Eleinte kicsit féltünk is attól, hogy nem is lesz, hiszen még ramadán van, s az arabok ebben a vallási időszakban böjtölnek, azaz csak naplemente után étkezhetnek. S ha nem lehet enni, könnyen lehet, hogy a boltokat sem éri meg nyitva tartani.
Félelmünk szerencsére alaptalannak bizonyult, ugyanis kisvártatva megtaláltuk az első arab falusi vegyesboltunkat, melyet a túránk során még sok-sok követett. Alapjában véve az összes ugyanúgy nézett ki: nagyon zsúfolt, szűk sorok magas polcokkal és sok-sok beazonosíthatatlan termékkel. Az árak pedig szinte sehol sincsenek feltűntetve. Nem túl jó, hogy a jordániaiaknak ilyen erős pénzük van (1 dínár nagyjából 505 forintot ért a túra ideje alatt), mert minden termékük árát ide kerekítik. Egy dínárba kerül ugyanúgy egy két literes Coca Cola (néhány turisztikailag jelentős hely kivételével, ahol ennek a dupláját is simán elkérik), egy csomag kenyér, egy konzerv, sőt még mogyorókrém is akár (persze nem Nutella). Nem tudom, hogy a túrán hányszor próbáltak átverni, hiszen – mint mondtam, az árakat nem jelezték – de nagyjából mindig kerek összeget fizettem, elég ritkán volt szükség a nehezen beazonosítható aprópénzekre. Gyermekkoromban azt tanultam, hogy mi arab számokat használunk, de úgy látszik az araboknak ez nem volt túl jó, így ők nemcsak az írásukban térnek el jelentősen a nyugati világtól, hanem teljesen más számjegyeket is használnak. Ez azért is meglepő, mert még a szintén egyedi írással rendelkező grúzok, örmények, sőt a japánok és kínaiak is „arab” számokat használtak. Csak pont az arabok nem! Hová lett a világ dicsősége?
Egyedüli vevőként jól elcsevegtem a boltos fickóval, aki igazi arab kereskedő lévén hamar beszédbe elegyedett velem, majd a vásárlás után mosolyogva megjegyezte: „Ramadán van, ugye tudod, hogy estig nem szabad enni”.
– Sajnálom, de nekünk ez üzemanyag – válaszoltam viccesen – enélkül nem megy fel a bringa a Jordán-fennsíkra.
Mindketten jót nevettünk, s egy nem túl feltűnő, de annál tartalmasabb reggeli után nekiindultunk a végtelenbe tűnő dupla sávos betonszalagnak, mely szó szerint vágta ketté a körülöttünk elterülő hatalmas pusztaságot.
- Hová tűntek a tevék? – kérdeztem Petit – Tegnapelőtt a buszról egy csomót láttunk, most meg nincsenek sehol!
Azóta tervezem, hogy megetetek egy púpos állatot datolyával. A busztársaság ajándékozott meg minket néhány szárított gyümölccsel, de nem igazán ízlett, így azóta ott aszalódott a kormánytáskámban. Petinek meséltem, hogy az internet „hőskorában” létezett egy teveclub.hu oldal (megnéztem, még ma is működik!), ahol egy virtuális tevével kellett foglalkozni: etetni, itatni, trükkökre megtanítani. Aztán a nagy sikerre való tekintettel továbbfejlesztették a fizetős verziót is, ahol már datolyát lehetett vásárolni, amivel gyorsabban tanult az állat, könnyebben lehetett nagyobb eredményeket elérni. Az online szoftverek esetében ez manapság is jól bevált (le)húzás, de engem ennél sokkal jobban foglalkoztatott a kérdés, hogy „tényleg szereti a teve a datolyát?”. Sajnos erre a túra végéig nem derült fény, ugyanis csak Petrán belül találkoztunk tevékkel, ám akkor pont nem volt nálam a datolyám. A mai nap csak a messzeségben láttunk kódorogni néhány állatot a sivatag poros földútjain.
Dabet Hanut falucska buszmegállójában pihentünk meg egy röpke szusszanás erejéig. Innen már jól látható az a nagyjából 9 km-es emelkedő, melynek során búcsút intünk egy időre a sivatagnak. Ezt is megtanultam Amerikában, a sivatagot leggyorsabban úgy hagyhatod el, ha szó szerint felülemelkedsz rajta. Kilenc kilométerrel odébb, ugyanis már 1600 méteres magasságban a Jordán-fennsík jóval hűvösebb és már nem homokos talajú vidékén folytatjuk utunkat. Ez a magasföld egészen a fővárosig elhúzódik, bár néhány folyóvölgy mélyen kettévágja. A Desert Highwayt úgy építették meg, hogy keletről kerülje ki ezeket a szintkülönbségeket, így végig jól autózható, egyenes nyomvonalú pálya maradjon, bár én akkor sem értettem, hogy miért nem végig az Akabát a Holt-tengerrel összekötő mélyföldön építették meg ezt a főutat, ahol télen sem kell számítani havazásra. De biztos megvolt az oka.
Neki is vágtunk a stabilan 5-6%-os emelkedőnek. A kamionok a két sáv mellé még kaptak egy harmadik kapaszkodósávot is a beszűkült leállósáv mellé. Szükség volt rá, mert néhány böhöm nagyjából a mi sebességünkkel tudta csak felküzdeni magát, s jónéhány lerobbant jármű is vesztegelt az út szélén. Szerencsénkre az út balra ívelt, így a délelőtt folyamatosan hátráltató oldalszél egy rövid időre most a segítségünkre lett. Fent gyorsan megtapasztaltuk, hogy jóval hűvösebb és szelesebb az idő, mint lent, Vádi Rumban, de pulcsira azért még így sem volt szükség. Búcsút intettünk a sivatagi autópályának, s Jordánia másik országos főútján, a „Kings Highway”-en folytattuk a túrát. Bár a főút kifejezés a mai nap erős túlzás volt, mert csupán néhány rozzant jármű közlekedett ezen a dimbes-dombos. kétszer egy sávos, elég rossz minőségű aszfaltcsíkon.
A „Királyok útja” nagyjából a fennsík keleti peremét követi. Aki szokott hegyet mászni az pontosan tudja, hogy általában a letörések környékén lehet a legnagyobb széllökésekre számítani. Ez a következő nagyjából 20-30 kilométeren gyakorlatban is megtapasztalhattuk. A sivatagból kiemelkedni az is volt valami, de ennél sokkal nehezebb volt a pályán tartani a gépeket a nap további részében. Néhány helyen szabályosan rá kellett dőlni a szélre, különben esélytelen lett volna megtartani az egyensúlyt. Utoljára Izlandon, a Kjölur Highway-en tapasztaltam hasonló erejű lökéseket. Nagyon észnél kellett lenni, nehogy az árokban kössön ki a bringa.
Második nap a szél volt a legfőbb ellenlábasunk
Megállni nem volt értelme a kopár fennsíkon. Se falu, se buszmegálló, csak a hullámzó út alattunk. Egyszer csak egy fehér terepjáró lassított mellettünk „Tourist police” felirattal az oldalán. A benne ülő két férfi készségesen felajánlotta, hogy feldobhatjuk a platóra a gépeket és elvisznek minket egy darabig. „Ez nagyon veszélyes” – hangoztatták. Gyorsan mérlegeltem az ajánlatukat, de arra jutottam, hogy kilométerben is időben is a terv szerint állunk, így nem szakítanám meg azzal a túrát, hogy indokolatlanul segítséget vegyek igénybe, s Peti állapota sem tette ezt szükségessé. Bár küzdött a srác rendesen – ilyet és ehhez hasonlót sem látott még két keréken, de pont azért vagyunk itt, hogy mindezt megtapasztalja. Hihetetlen, hogy tizenöt évesen micsoda erő lakozik benne: fizikailag és fejben is teljesen egyben volt, így biztos voltam abban, hogy elérjük a mára tervezett végcélt.
Szerencsére a rend emberei sem erősködtek, mindenki ment a maga dolgára. A túra legmagasabb szakaszát letudva Rajif városában álltunk meg ebédelni. Bár a Nap égette bőrünket, inkább a szél elől kerestünk menedéket. Mivel az utóbbi szakaszokon sem a sivatagban, sem pedig a tomboló szeles fennsíkon nem volt módunk pihenni, így nagyon jól álltunk, már csak egy laza húsz kilométer maradt Vádi Múszáig, mely ráadásul ereszkedő tendenciával haladt, egyre inkább megközelítve az alattunk elterülő bámulatos sziklavilágot.
Dana falu felett – a „világ peremén”
2024. április 1. – nem sokkal naplemente után
Egy elhagyatott, félig kész épület mellett állítjuk fel sátrunkat túránk negyedik estéjén. Ismét hosszú, de élményekkel teli nap áll mögöttünk. Még bent az épület alagsorának szélárnyékában főztük meg szerény vacsoránkat, majd az utolsó faluból kért, s egy tíz literes műanyagtartályban ideszállított vízzel mosakodtunk. Fejlődő országok jellegzetessége ez a félig kész háztípus, Albániában is rengeteg ilyet láttunk, de ez a palota, ami itt a Kings Highway egyik legmagasabb pontján, a Jordán-fennsík peremén uralja látóhatárt, mindegyiken túltesz. Vajon kinek lehetett ennyi felesleges pénze, hogy építtessen ide, a dombtetőre egy szellemkastélyt, melynek alagsorát az egyszerű helyi pásztorok kecskeistállónak használják? A Nap alig egy órája távozott a Holt-tenger árka felett megrekedő párás, meleg légtömegek mögé, most már a helyette felkelő Hold fénye varázsolja valószerűtlenül sejtelmessé az alattunk elterülő, szabad szemmel szinte befoghatatlan tért.
Hideg éjszakára számítunk, így gondosan aláöltözünk. Nyári hálózsákjaink nem erre a magasságra lettek kitalálva. Ma nem is maradok sokáig csodálni a csillagos égboltot, ahogy szoktam, gondosan lezárom a sátor összes bejáratát és szellőzőjét, bevackolom magam, s hamar átadom fáradt testem a jól megérdemelt pihenésnek.
Bő egy nappal ezelőtt jóval kevesebb esélyünk volt arra, hogy ilyen nyugodalmas táborhelyre leljünk. A pihenőhelyről legurulva gyorsan elértük napi végcélunkat, a meredek völgyben épült Vádi Músza városát. A legenda szerint a hely Mózesről kapta a nevét, aki ezen a helyen vizet fakasztott a sziklából, hogy megitassa szomjazó zsidókat. Manapság Jordánia elsőszámú kulturális látnivalója, a közvetlen közelében lévő arabok inkább a nyugati emberek pénztárcáját szeretnék fakasztani. A városban konkrétan minden kétszer annyiba került, mint bárhol másutt az országban. A reggeli-délelőtti órákban, még a nagy tömeg előtt terveztük Petra meglátogatását, így szerettünk volna minél közelebb aludni a bejárathoz, ám a ritkás olajfaligetet nem vállaltuk be, inkább jó egy kilométerrel odébb, egy ósdi várrom mellett próbálkoztunk. Jó döntés volt, hiszen sikerült a naplemente fényeiben megcsodálni az alattunk elterülő vöröses sziklavilágot, mely a világ egyik legtitokzatosabb városát rejti. Estefelé már nem járt errefelé egy áldott lélek sem, az emberek csak a főbejárat és a közeli hotelek között közlekedtek. Este még feltekertem Muszába üdítőt és vizet venni. Jól tudtam, hogy a sivatagi éjszaka után nem bírok ki még egy alvást fürdés nélkül, patakot pedig még egyet sem láttunk, így vettem egy tíz literes tartályt, ez a túra végéig jó szolgálatot tett nekünk, s laposra taposva a szállítása sem okozott különösebb problémát.
A vacsorát a helyi kóbor kutyafalka társaságában fogyasztottuk. Az egyik eszes német juhász keverékkel sikerült összehaverkodnunk, egész éjszaka őrizte a sátrunkat, s minden idegen ebet elijesztett. Fantasztikus táborhelyünk volt a homokkő sziklák közé beékelődött zsebkendőnyi vízszintes területen, megfizethetetlen panorámával. Kora hajnalban keltünk, elbúcsúztunk Dugótól, aki farokcsóválva várt minket a sátor előtt, s hamarosan bebocsájtást nyertünk a sziklavárosba, mely messze az ország legdrágább és legnagyobb becsben tartott látnivalója.
Táborhelyünk közvetlenül Petra felett
Rövid, alig egy kilométeres bevezető szakasz után elértük az Al-Siq kanyon bejáratát, mely 1600 méter hosszú, és helyenként csupán 2 méter széles. Kellő védelmet biztosított az egykor virágzó sziklavárosnak. A túlsó végén rögtön megpillanthatjuk az első sziklába vájt templomot, mely az Indiana Jones filmben is feltűnik. Talán ez volt a legszebb az összes közül. A napfény még nem jutott be a magas sziklák miatt, így nem érvényesül jellegzetes vöröses színe, viszont legalább ekkora előny, hogy még a nagy tömeg érkezése előtt lehettünk is.
A nabateusok egykor virágzó fővárosa azonban innen még beljebb van. A völgy kiszélesedik, s megpillantjuk az egykori színház kőbe vájt félkörívét, s az egykor 20-30 ezer főt számláló ősi város főutcáját. Hirtelen megelevenedett előttünk a kétezer éves múlt a kőből kifaragott monumentális épületekkel, valamint a hatalmas alapterületű templomok ma már rogyadozó oszlopcsarnokainak romjaival. Peti összeszedett valami ázsiai bacit, de szerencséje volt, hiszen a park területén belül egymást érték a nyilvános illemhelyek. Ezt leszámítva tempósan haladtunk, vittek minket a lábaink, minden „csodát” látni szerettünk volna. Így tovább kapaszkodtunk egy másik szűk szorosban, melynek a túlsó végén feltárult előttünk a másik jellegzetes sziklába vájt épület: a Monostor. Itt már nem kevesebb, mint hét kilométere jártunk a főbejárattól.
A Monostor sziklába vájt épületét csodáljuk egy közeli magaslatról
Ahogy telt az idő, a Nap is fölénk kúszott, egyre melegebb lett a sziklák között, s egyre több ember érkezett megcsodálni az iszlám térhódítása miatt elnéptelenedett, majd ezer évig elfeledett várost. Épületeit lerombolhatták, de a sziklába faragott műalkotások a mai napig bizonyítják az ókori ember rátermettségét. S ahogy fentről, az egyik szikla tetejéről csodáltuk a Monostor tökéletesen kifaragott homlokzatát, hálát adtam érte, hogy ezt a napot is megérhettem, és egy újabb „csodát” kipipálhattam gyermekkori kedvenc könyvemből.
Koradélután – a nagy meleg ellenére – úgy döntöttem, hogy egy bő órás futóedzéssel is kiegészítem a látogatást. Sziklába vájt lépcsőkön jutottam fel egy közeli csúcsra, hogy felülről is megcsodáljam a város központját, majd egy elhagyatott, turisták által kevésbé járt ösvényen tértem vissza, hogy a kanyonon átfutva a koradélutáni órákban én is visszatérjek a bringákhoz.
Dugó a főbejáratnál várt minket. „Úgy látszik, itt dolgozik” – jegyeztem meg viccesen Petinek – „miránk csak hobbiból vigyázott az éjszaka”.
De eljött a végső búcsú ideje. Hűséges társunk nem kísérhetett tovább, hisz nem kevesebb, mint 60 kilométer várt ma még ránk, nagyjából ezer méter szintemelkedéssel, melyből az első ötszázas közvetlenül itt emelkedett előttünk. Brutál meredekséget hoztak az első kilométerek a délutáni hőségben. Legkisebb fokozatban „rugdostuk” fel a bringákat a sivatag pereméről már jól ismert fennsíkra. Szerencsénkre a szél jócskán alábbhagyott tegnap óta, így talán a túra eleje óta most először, végre élvezhető szakaszokon tekertünk. A Királyok útja továbbra sem volt forgalmas, elvétve jött egy-egy régi, japán autómatuzsálem, vagy egy leharcolt fehér busz, mely – mint már feltűnt – a helyi tömegközlekedésben játszik főszerepet. Egy rövidke kitérővel Shobak várát vettük be, melynek környezete jellegzetesebb volt, mint maga a domb tetején lévő rom. A fennsík szélén ismét kitárult előttünk a tér, hatalmas távolságokat engedve a szemnek. Útközben sokáig azon tűnődtem, hogy a Magyarország méretű Jordániának hogy lehet másfél millióval nagyobb lakossága, mint hazánknak? Az elmúlt kétszázötven kilométeren néptelen sivatagban, kopár fennsíkon haladtunk nagyvárosok nélkül, s jól tudtuk, hogy az ország keleti része is egy hatalmas, lakatlan kősivatag. A délen fekvő, központi jellegű Akaba is csupán 62 ezres lakosságú „kisváros” volt. persze ekkor még nem igazán tapasztalhattuk meg a főváros környékének zsongását, hiszen a szünnap miatt a közel hárommilliós Amman éppen csipkerózsika-álmát aludta. Egy kis túlzással több kecskét és birkát láttunk az utunk során, mint embert.
Este azért még át kellett kelnünk Al-Qadisiya városán, ahol sok-sok éhes ember sürgött-forgott és készült a közelgő nagy zabálásra. „Nem túl egészséges ez a Ramadán, egész napos koplalás után alvás előtt hülyére zabálni magunkat” – gondoltam midőn láttuk a kifőzdék, éttermek előtt várakozó embertömegeket. De hát a vallási jellegű böjtök általában nem is erről szólnak. A nap végére még jutott pár brutálisan meredek kilométer, melyet az esti fürdővíz szállítása tovább nehezített, de így is sikerült elhagyni a zajos kisvárost, s nyugodt, békés éjszakai szálláshelyre lelni.
A Holt-tenger partvidékén
2024. április 2. – Ghor Al-Haditha falu után nagyjából 8 km-rel, az esti órákban
Nem sokkal naplemente után találtunk táborhelyet. Egy meredek, kavicsos úton jöttünk le nagyjából 300 métert a főútról a Föld legmélyebben található tava irányába, azonban víztükrét még így sem sikerült megközelítenünk. Hiába próbálkoztunk közelebb kerülni hozzá, még mindig nagyjából 30 méterrel alattunk korbácsolja fel a forró északi szél a tó sós hullámait, melyek a partra csapódva még a sziklákat is sóbálvánnyá változtatták. Nem sokkal hat óra után távozott a Nap az izraeli vonulatok mögé, nagyjából egy órával korábban, mint a tegnapi napon a Jordán-fennsíkon. Ennek oka most csupán a magasságkülönbségből eredeztethető: tegnap 1600 méter felett, ma viszont mínusz 400 méter körül hajtjuk álomra a fejünket.
– Ne aggódj Peti – jegyeztem meg tegnap este a hideg sátorban viccesen – holnap este jó mélyen fogunk aludni.
Pedig az alvással azért még lehetnek gondjaink ezen a nyárias estén, ugyanis a Holt-tenger árkában nem valószínű, hogy 28 fok alá megy a hőmérséklet.
Igazi kietlen, vad vidék tárul elénk. Nemcsak a vízben, annak környékén sem mutatkozik az életnek semmilyen nyoma. A kopár, sárgás sziklák alatt hullámos kősivatag terül el egészen a sós partokig, növényzetnek nyoma sincs. Még a madarak is messze elkerülik ezt az élhetetlen vidéket.
Néma csöndben fogyasztjuk el az utolsó arab falucskában vásárolt shawarma névre hallgató jordán eledelünket, hisz tudni véltük, hogy nem lesz ma tűzifánk. Ízletes, kicsit csípős kaja, bár erről az elmúlt napok megpróbáltatásai során kicserepesedett ajkunk jobban tehet. A köretként tálalt zöldségek egy része számunkra ismeretlen eredetű, az élénk rózsaszín darabkákat Peti inkább átpasszolja egy kis húsos tekercsért cserébe. Visszaemlékszem, mikor 9 éve a tó másik partjáról néztünk farkasszemet a távolinak és még ennél is ismeretlenebbnek tűnő túlsó parttal, most pont ugyanilyen sejtelmesen bámulnak vissza ránk a szemközti sziklák.
Naplemente a Holt-tenger partvidékén
Távra túránk leghosszabb napját tudtatjuk magunk mögött, egész pontosam 135 kilométerrel, de – ahogy szoktam mondani – sok-sok „magassági előnyünk” volt. Ezt a kifejezést arra használom, ha a napi táv célpontja jelentősen alacsonyabban van, mint a kiindulópont. Ez az „előny” jelen esetben nagyjából 2000 méter. De ugye senki sem gondolja, hogy végiglazázhattuk az ötödik napot?!
Csípős reggelre és furcsa zajokra ébredtünk a Jordán-fennsík egyik legmagasabb pontján. Egy kecskepásztor család érkezett a hajnali órákban ők neszeltek fel minket apró nyájukkal és tábortüzükkel. Hamar legurultunk a jordánok számára is sokkal élhetőbb 1000 méteres magasságba. Reggelire sikerült valami helyi palacsintaszerű péksütit beújítani, mely – bár nem volt olyan édes, mint az itthoni – mogyorókrémmel és lekvárral fogyasztva igazi energiabombaként hatott. Kellett is a kraft, ugyanis újabb dombok jöttek. Áthaladtunk At Tafifah városán. Egy helyi bringás fickó kanyarodott elénk, így repesztettünk végig a forgalmas utcákon. Az ürge rohadt büszke volt rá, hogy a kíséretéül szegődtünk, minden ismerősének bőszen mutogatott hátra: „Nézzétek, kiket hozok”! Eddig is minden faluban, illetve apróbb városkában megbámultak minket, ám itt – újdonsült „barátunk” lévén – többszörösen jártak az integetések, mosolyok, ováció.
De a város után – mintha elvágták volna – úgy ért véget a fennsík. Az Al-Hasa-folyó völgyét a „Desert Highway” egy hatalmas keleti kitérővel elkerüli ugyan, de a „Kings Highway”, már nem volt ilyen szerencsés. Ezerkétszázról alig négyszáz méterre kellett leerekszednünk a következő 12 kilométeren, hogy aztán újból felkaptathassunk ugyanebbe a magasságra.
Meglódultak a bringák, nagyjából 45-50 km/h sebességgel zúgtunk bele a fennsíkot szó szerint kettévágó kopár, sziklás világba. Lent a már megismert sivatagi körülmények uralkodtak, csupán néhány ültetvény hozott egy kis zöld színt a tájba. A forró szél hamar megcsapta az arcunkat, ám az igazi hőséget csak akkor érzékeltük, amikor elfogyott a lejtő, és megkezdhettük a felkapaszkodást a szemközti hegy oldalába cakkozott országúton. Bele sem mertünk gondolni, hogy másnap még ennél nyolcszáz méterrel alacsonyabbról kell majd indítanunk a túra legnagyobb szintkülönbségű mászását. Mert igen! Így, hogy belebuszoztunk, s csak egy irányba tettük meg az Akaba-Ammán távot, maradt még két napunk, s ezt „jó szokásomhoz híven” nem holt-tengeri strandolással, hanem az Ammántól északra található híres városok megismerésével fogjuk tölteni, melyek mindegyike – magától értetődően – valami nagy hegy tetején kapott helyet. „Pusi, te az összes rohadt hegyet beletervezted ebbe a … útvonalba” – kaptam meg egyszer régen egy nálam idősebb, tapasztaltabb vasvári túratársamtól a 2011-es olaszországi túránkon. Úgy látszik az idők során nem sikerült „jó útra” térnem, s ennek most Peti fiam issza meg a levét, aki eddig hősiesen küzdött a meleggel, a széllel, és - mivel felkészült a túra útvonalából – így már biztosan tudja, hogy az utolsó két napon még a hatalmas szintekkel is meggyűlik majd a baja.
De nem kell őt félteni, forróság ide, vagy oda ma is jól „elkapta” ezt a hágót, csupán egyszer álltunk meg, akkor is a kilátás és a frissítés kedvéért. Így az ebédünket már újra a Jordán-fennsíkon, egészen pontosan Mota városában költhettük el. Ahogy haladunk északabbra, gombamód szaporodnak az egyre nagyobb, forgalmasabb települések. Némelyik már-már igazi közép-ázsiai hangulatot áraszt tébolyult forgalmával, dudáló, tolakodó autósok és közöttük életveszélyesen cikázó gyalogosok tömkelegével.
A nagy gurulás előtt még egy kiemelt látnivalónk maradt a fennsíkon: Kerak erődje. Ez a dombtetőre épült hatalmas építmény egyike a legnagyobb keresztes váraknak, amit a hajdani Szentföldön építettek. Jeruzsálem védelmére épített erődsorban a legnagyobb és legjelentősebb volt. Éjszakánként jelzőtűz égett, melyet tiszta időben még akár Jeruzsálemből is lehetett látni. Bár magát a várat inkább impozánsnak nevezném, mintsem szépnek. Sokkal izgalmasabbak voltak a hatalmas földalatti boltozatos, tágas csarnokok, folyosók, valamint a lenyűgöző panoráma annak ellenére, hogy a párás, homokkal szennyezett levegő miatt a Holt-tengerig sem láttunk le innen most.
Kerak városa és erődje büszkén uralja a fennsík peremét
A késő délutáni órákra már csak egy hatalmas gurulás maradt, 1400 méter szintet veszítve értük el a „Jordan Highway”-t, mely a Jordán-folyó völgyétől a Holt-tenger keleti partvidékén át egészen Akabáig vezet az ország legmelegebb, legsivatagosabb és legnéptelenebb vidékein keresztül. Eredeti terv szerint ezen jöttünk volna visszafelé Akabából, s lett volna egy szakasz, ahol majdnem 100 kilométeren át nem érintettünk volna lakott települést. Itt a Holt-tenger délkeleti csücskében, ezen az alapjában véve élhetetlen helyen viszont van élet. Bár a gurulás ismét teljesen más dimenzióba léptetett minket. Ha a hegy tetején lévő Karak egyébként igencsak arab beütésű, zsúfolt városát mondjuk Tirol egyik kisvárosához hasonlítanám, akkor Ghor Al-Haditha falu nagyjából Magyarország keleti peremének egyik szegényes falucskája lehetne. Sokkal sötétebb bőrű, s sokkal szegényebb emberek élnek itt lent ebben a pokolian meleg, halott vidéken és főleg öntözéses mezőgazdasággal foglalkoznak. A Jordán-fennsíkon ugyanis a hideg telek miatt nem terem meg a legtöbb zöldség és a gyümölcs, így kénytelenek a fentről érkező patakok vizét befogva itt lent, télen-nyáron ideális hőmérsékleti viszonyok között megtermelni mindezt.
– Bemész kaját venni, vagy megvársz itt kint? – teszem fel Petinek a kérdést, bár előre tudom a választ, most azt is sejtem, hogy egyik sem lesz könnyű feladat.
Bent az arab étlappal, az ismeretlen ételekkel és a reggel óta éhező arabok garmadájával, kint pedig a sok-sok vizslató idegen tekintettel és a rámenős utcagyerekekkel kell megküzdeni. Végül mindketten sikerrel járunk: étel, ital, fürdővíz van, s még Petit sem rabolták el a bringáinkkal együtt, így beletaposunk a pedálokba, hogy még világosban sikerüljön elérni a Holt-tenger varázslatos partvidékét, ahol végre nyugodt szálláshelyre lelhetünk.
A Zarka-folyó szűk völgyében
2024. április 3. este 8 óra tájékán
Csak egy apró lángcsóva világítja meg a feneketlen sötétséget körülöttünk. Jobbról-balról meredek vonulatok emelkednek fölénk, mellőlünk halk csobogás hallatszik, ahogy a kis folyó utat tör magának a Holt-tenger medencéjének irányába. Elkészült utolsó instant ételünk, melyet Peti ezután a kőkemény nap után nagy örömmel fogad. Én még egy kicsit élvezem a virágillatot, s azt a végtelen nyugalmat, ami ebből a varázslatos helyből árad felénk.
Szemmel még nem láthattam, hiszen jóval a sötétség beköszönte után tűzforró felnikkel érkeztünk meg ide, a nálunk 1200 méterrel magasabban fekvő As-Salt városából. A kanyargó, hepehupás aszfaltcsík eszméletlen meredekséggel zuhant le velünk ide, mínusz 100 méterre a fennsík hűvös pereméről. Csak elképzelni tudom magunk mellett csörgedező folyócskát, az első igazi folyóvizet, melyet Jordániában láthattunk, s a körülötte elterülő tücsökciripeléstől hangulatos, virágos rétet. Az utolsó biztonságos táborhelyünket.
Reggel a szokásosnál korábban indultunk útnak. Tudtuk, hogy a mai nap első felét, több mint 60 kilométert végig a Holt-tenger partvidékén, sivatagos környezetben tesszük meg. De az is nyilvánvaló volt, hogy a fölénk magasodó sziklák még órákig árnyékot tartanak a keletről, a Jordán-fennsík irányából bombázó napsugaraknak, s ezt mindenképp ki szerettük volna használni. Csakúgy, mint Izraelben, Jordániában is dombos a Föld legmélyebb tava mellett vezető út. Néha messze elhagytuk a partot, szinte az egész 50 kilométer hosszú és 15 kilométer széles vízfelületet beláthattuk. Szememmel kerestem a szemközt emelkedő Masszada erődöt, de a látási viszonyok tegnap óta sem javultak, így csak a kontúrjai emelkedtek ki az izraeli hegyvonulatoknak. Jól tudtuk, hogy ahhoz, hogy meg tudjuk fürödni a Holt-tengerben, először édesvizet kell vételeznünk. Ám ez korántsem tűnt egyszerű feladatnak. Nem csoda, hogy az a néhány „szabadstrand” mindegyike, ami az utunkba került, három dínárt kért a zuhanyzásért. Mi inkább a patakokat nézegettük. A Vadi Mujib folyójának torkolatát hatalmas kerítések védték halálfejes táblákkal, ide meg sem próbáltam lemászni, ám kevéssel odébb egy kis patakhoz sikerült lejutnom, s megtöltöttem a tíz literes flakonunkat. Már csak egy olyan helyet kellett találnunk, ahol meg tudjuk közelíteni a Holt tengert.
Jól tudtuk, hogy a tó északkeleti – a fővároshoz leközelebb eső – részén hotelek, s kiépített fürdőkomplexumok várják a nálunk sokkal vastagabb pénztárcájú fürdőzőket, így most már nincs sok esélyünk, de szerencsére hamar megtaláltuk, amit kerestünk: gy kis bolt mellett egy vastag cső segítségével zuhanyzó módjára másfél méter magasból ömlött egy kis patak vize, a másik oldalon pedig a parkoló mögött ösvények vezettek le a Holt-tenger partjára. Megreggeliztünk, átvedlettünk fürdőruhába, lezártuk a bringákat, értékeinket magunkhoz ragadtuk és így indultunk le a „tengerpartra”. Nagyon közelinek tűnt, de így is jó kis séta volt, mire végre elértük a vizet. Bár az útikönyv maximum húsz perces tartózkodást javasol a majdnem telített sóoldatban, annyira kellemes volt, hogy fél óra után sem nagyon akaródzott kijönni belőle. Ember közel s távol nem volt, csak miénk volt az egész „tenger”. Mit két uszály úgy lebegtünk, vitettük magunkat a széllel, majd szép komótosan visszaeveztünk a cuccainkhoz. Órákig el tudtunk volna lebegni a kellemesen meleg vízben, de a nap keményebb része még előttünk volt. Visszamásztunk a gépekhez, majd alaposan lezuhanyoztunk a meleg patakvízzel és immár verőfényes napsütésben, bőven harminc feletti hőmérsékleten újra az úton találtuk magunkat bringáink nyergében.
Lebegés a Holt-tengerben
Gyorsan magunk mögött hagytuk a tó partján emelkedő, nem túl ízléses, batárnagy szállodakomplexumokat, majd ismét ültetvények között vezetett az út a sivatagban. Vízkészletünk erősen fogyatkozott, így egyre inkább vártuk a völgy szélét határoló South Shouna városát, ahonnan egy bőséges ebéd és folyadékpótlás után indultunk neki az emelkedőnek.
A következő 27 kilométeren több mint 1250 méter szintemelkedés várt ránk, s ez ebben a pokoli melegben nem ígérkezett könnyen teljesíthető feladatnak. Soha nem felejtem el azt a morbid pillanatot, mikor az egyik kanyarban feltűnt a tengerszint magasságát jelző kőtábla. Ekkor már jó egy órája folyamatosan kapaszkodtunk felfelé. A völgy viszont a maga nemében csodás volt. Eleinte széles, kopár és sziklás volt, csupán a benne csordogáló patak mentén nőtt néhány fa és cserje. Később egyre zöldebb lett a táj. Megcsapott a narancsvirág jellegzetes illata, mely Mallorcát és Valencia környékét idézte elém, az út mellett hatalmas zöld ligetek tulajdonosai kínálták portékáikat az épp arra járó utazóknak. Az is feltűnt, hogy a völgyből folyamatosan érkeztek a megrakott teherautók, melyek a Holt-tenger kellemes klímájában megtermelt érett gyümölcsöket vitték fel a sűrűbben lakott, sokkal élhetőbb nagyvárosok irányába. Ez nálunk Európában szinte elképzelhetetlen, hogy természeti adottságainál fogva egy alig 30-40 kilométer távolságban lévő terület egy természetes „üvegház” módjára viselkedve télen-nyáron friss, ízletes gyümölcsökkel látja el a lakosságot, nem kell különféle mesterséges, kényszerérlelt növényeket fogyasztani. A mínusz 400 méteren található Holt-tenger mikroklímája így gondoskodik a fent élőkről.
Demotiváló pillanat - egy órás küdzelem után (még csak) tengerszinten
Ahogy fogytak a kilométerek egyre kellemesebb lett a hőmérséklet. Feljebb már olajfaligetek festették zöldre a tájat, s az esti órákban megérkeztünk a 3 dombhajlatra épült As-Salt ősi kereskedelmi városába, melynek városképét 2011-ben méltán vette fel az UNESCO a Világörökségek listájára. Szokásos esti hangulat fogadott minket: a mecsetek tornyára felszerelt hangszórókból bömbölt a müezzin, a sok-sok éhes ember pedig egytől-egyig megindult, hogy az egész napos éhezés után végre megtölthesse a bendőjét. Elmondani is nehéz, mekkora élet volt az utcákon, de ekkor még elképzelni sem tudtuk, hogy minden még mindig semmi Amman elképesztő belvárosához képest.
Időnk viszont fogytán volt, a Nap már az város egyik épületekkel „benőtt” domboldala mögül pillantott vissza ránk, így gyors bevásárlás után tovább kapaszkodtunk, hogy pár kilométerrel odébb egy esztelen száguldás végén megleljük a nyugodt éjszakai szálláshelyünket. Nem ment ez egykönnyen, mivel telefonunk GPS-e tegnap este óta teljesen megzavarodott. Mindkettőnk térképszoftvere Kairó külkerületében jelölte a tartózkodási helyünket. Nem tudom, hogy a tengerszint alatti magasság zavarta teljesen össze a mobilokat, vagy valami egészen más, de ma este újra elő kellett venni a „zsákból” a rég megszerzett rutint: csakúgy mint a „papírGPS”-ek hőskorában, most is fix pont nélkül kellett lenavigálnom a hegyről lefutó sok-sok jelöletlen apró úton. Attól rettegtem nehogy zsákutcába fussunk és vissza kelljen kapaszkodnunk a helyenként 15% feletti lejtőn.
De szerencsére megtaláltuk folyóvölgybe „lezuhanó” egyetlen szerpentint, s egyúttal nyugodt táborhelyre leltünk a Zarka-mentén. S miközben vacsoránkat fogyasztottuk, próbáltuk nem gondolni rá, hogy innen még holnap ki is kell kapaszkodni.
Ammán, Sweileh csomópont
2024. április 4. délután 3 óra környékén
Mint két apró porszem, olyannak érezhetjük magunkat a kétszer három sávos főút leállósájvában, miközben megállíthatatlanul dübörög mellettünk a forgalom. Ósdi teherautók, harminc-negyvenéves buszok öntik ki magukból a kormot szakadatlanul, temérdek gázolajat elégetve, ahogy velünk együtt felküzdötték magukat a Zarka-folyó völgyéből, ide, a jordánok hárommilliós fővárosának peremére. Huszonhat kilométernyi monoton emelkedés a hátunk mögött, de – bármennyire is kegyetlennek hangzik ez, ebben az embertelen hőségben – már látjuk az alagút végét. Tudjuk, hogy most jöttünk fel utoljára a fennsíkra.
Nem kellett sokat látnunk Ammánból, nagyjából tudni lehetett mire számíthatunk. Ez is egy tipikus ázsiai főváros. Szegényes, lepukkant külvárosokkal, melyet – az emelkedésnek köszönhetően – jobban szemrevételezhettük, mint amennyire szerettük volna. Majd egycsapásra eltűntek a romos házak, tisztábbak lettek az utcák és kecses üvegpaloták hasítottak az égbe. Ekkor már tudtuk, hogy közel járunk, még akkor is, ha papíron még mindig tizenhárom kilométerre található innen a centrum. Úthálózat tekintetében Budapest messze elbújhat mögötte. Az otthon kiemelkedőnek nevezhető Andrássy út áteresztőképessége itt minden átlagos hétköznapi délutánon megadná magát, s a mi „híres” BAH csomópontunk is olyan lenne az ammáni forgalomnak, mintha a Dunára akarnánk ráterelni a rotterdami kikötő hajóforgalmát. Itt egy átlagos csomópontban – olyanban mint ez a Sweileh – kétszer két sáv lemegy a föld alá, míg a keresztező sávok felfutnak a felüljáróra. Szintben pedig egy bonyolult, többsávos körforgalomra hajazó rendszer irányítja el sok-sok füstölgő járműcsodát.
Eredetileg nem erre terveztem az útvonalat, ám az első nap tapasztalataiból bátorságot nyerve ma is úgy döntöttem, hogy nem kockáztatunk az egyébként roppant meredek, sok szintet tartalmazó külvárosi mellékutakkal. Szintből ma már így is kijutott nekünk bőven, alig hetven kilométer alatt már a kétezerhez közelítünk. Sem erőnk, sem pedig türelmünk nincs már a kitérőkre, inkább átfűzzük valahogy magunkat ezeken az eszméletlen csomópontokon. Hibázni nem lehet, mert visszafordulni nincs lehetőség, a szembejövő sávba pedig születni kell, másképp lehetetlenség átjutni az út túloldalára.
Szerencsére a nap még nem ilyen körülmények között kezdődött. A napocska ma is a hegyek mögött pihent, miután megkerestük a legkisebb fokozatot a bringán, s nekicsaptuk magunkat a Zarka-völgye átellenes oldalának. Jó jordán szokás szerint „laza” 12-15%-kal indított a mellékút, így hamar alánk került a szűk folyóvölgy, s csodásan zöld rétek között kacskaringóztunk fel a néptelen vidéken. Nyugatra eltekintve a távolban még felsejlett a Holt-tenger sivatagos árka, de előre tekintve igazi életteli vidék nyújtózott fel a meredek hegyoldalak hátára. A küzdelmes bringarugdosás ellenére jó hangulatban telt a délelőtt. Pillanatok alatt hatszáz méteren találtuk magunkat, innen aztán már nem emelkedtünk tovább, ehelyett eszméletlen hullámvasút vette kezdetét. Fékgyilkos lejtőkön, hajmeresztő kanyarokban, s brutálisan meredek emelkedőkön gyakorolhattuk koordinációs képességeinket és a váltási technikák széles tárházát egészen Dzseras városáig.
20% feletti emelkedő - kikapaszkodunk a Zarka-folyó völgyéből
A szemiták alapított ókori Gerasza egykor virágzó kereskedelmi város volt köszönhetően a rajta áthaladó karavánutaknak. A római birodalom idején élte virágkorát, majd fokozatosan hanyatlott, s a 13. századra teljesen elnéptelenedett. Csak a 19. században fedezték fel újra, így az egykori Gerasza romjai kivételesen jó állapotban maradtak meg az utókornak. Jordan Pass-unk ide is érvényes volt, így nem kellett belépőt fizetni. Ezekkel az ókori romokkal korábban az volt a problémám, hogy nem igazán akart megelevenedni nekem a város. Sokszor azt éreztem, hogy nincs itt semmi látnivaló, csak sok-sok egymásra dobált kavics, ami ránk maradt ebből a dicső korból. Gerasza viszont egészen más volt. Szinte kétezer évet repültünk vissza az időben, ahogy végigsétáltunk a nyílegyenes sugárútján, megcsodáltuk Hadrianus diadalívét, s beültünk az északi színház kivételesen szépen megmaradt félköríves nézőterére egy jót falatozni. Visszafelé megcsodáltuk Artemisz és Zeusz templomának egész jó állapotban megmaradt boltozatát, s egy lelkes helyi fiatal srác jóvoltából néhány kivételesen jó képpel is gazdagodtunk némi borravaló fejében.
Dzseras romvárosa
Mindez jó is lett volna, ha itt van a nap vége, de hát nem. Ez még csak a kezdet volt. Itt az idő, hogy másodszor is leereszkedjünk a Zarka-völgyébe, északi irányból is bevegyük Jordánia fővárosát. Lefelé gurulva viccesen el is neveztem az útvonalunkat kétszer is kettévágó folyót „zárkának” lévén, hogy nem tudunk kiszabadulni belőle. De aztán szerencsére nem így történt, igaz, hogy ehhez jó sok piát magunkba kellett döntenünk ezen a nem túl hűvös délutánon.
Ammáni római színház
2024. április 4. este 9 óra környékén
Mint két szöcske a hangyaboly kellős közepén, úgy kirívunk a főváros egyik frekventált helyén összegyűlt hatalmas esti tömegből. Pedig most felpakolt túrabringáink nélkül vettük be a belváros forgalmas utcácskáit, piacait és elképesztően gazdag bazársorát. Amíg a túra első napjaiban többnyire a sivatag üres arcába bámulhattunk, s nem értettük, hogy lehet Jordániának éppúgy tízmilliós lakossága, mint hazánknak, addig az utolsó napok azért bőven megadták a választ kérdésünkre. A Vörösmarty tér adventi forgatagának csúcsidőszakában sem láthatunk annyi embert Budapesten, mint ma este itt Ammánban.
Kőkemény nap áll mögöttünk, 87 km-t tekertünk 2000 méter feletti szinttel, így elég meggyötört állapotban érkeztünk meg szállásunkra, mely közvetlenül a belváros fölé magasodó dombok egyikéről tekintett le a városra. Egy órás pihenőt engedélyeztem, ezalatt kicsit összekaptuk magunkat, s még naplemente előtt megindultunk az elképesztően meredek utcácskákon, lépcsőkön a város szívébe. Ammán forgataga rögtön magával ragadott minket. Nehéz leírni azokat az impulzusokat, illatokat, hangokat, érzéseket, melyeket egy ilyen intenzív, lüktető, szokatlan élmény adhat, néha még azt sem tudtuk, hogy merre kapjuk a fejünket. Néha nehéz volt szabadulni a felettébb rámenős arab kereskedők vonzáskörzetéből, s ugyanúgy izgalmas volt átjutni egy autókkal zsúfolt hatsávos főút túlsó oldalára.
Felsétáltunk a Citadellához, mely ezen az esti órán már nem fogadott vendégeket, viszont hatalmas kilátás volt fentről a sok-sok ezer fényben pislákoló, müezzintől hangos alkonyi városra. Bármerre néztünk, mindenfelé egyforma kockaházak uralták a környező dombokat, ha nem lett volna térképünk talán még vissza sem találtunk volna a szállásra. A megérkezés örömére Peti még betermelt egy nagy adag shawarmát, s – mivel készpénzkészletünk már a végét járta – én inkább Csabi ajándékába fektettem a vacsorám árát. Egy kis plüsstevével lettünk gazdagabbak.
Amman este élt igazán
Élvezzük még egy kicsit a főváros esti zsongását, a labdázó, rohangáló gyerekek, bandázó fiatalok és a nyugodalmasan sétálgató középkorúak és öregek békés összhangját itt a kivilágított színház előtti hatalmas téren. Idegen világ ez külső szemlélőként a sok lefátyolozott nővel, elsőre ijesztő tekintetű, szakállas, fejfedős, furcsa öltözékű férfivel, de – talán az a sok-sok év és tapasztalata teszi – már teljesen biztonságban érzem magam közöttük. A világban ugyanis szerintem nincsenek jó és rossz országok, csak országok és abban emberek, jók és rosszak egyaránt. S csak a szerencse dönti el, hogy kiket sodor elénk a sors.
Nébó-hegy
2024. április 5. délután 4 óra környékén
Mint a zsidók 40 éves sivatagi bolyongás után mi is úgy tekintünk le az alattunk elterülő hatalmas medencére, a Holt-tenger árkára. Bár két feltűnő különbség rögtön akad: egyrészt mi már jártunk lent a Holt-tenger árkában, másrészt pedig a még mindig rossz látási viszonyok miatt nemhogy az „ígéret földjét”, hanem még magát a Holt-tenger víztükrét sem láthatjuk. Ettől eltekintve persze jó megpihenni ezen a szent helyen, melyet még az ország iszlám vallású többsége is tiszteletben tart. Apró kis kápolna emelkedik oltalmat adva a benne rejlő régi mozaikoknak. Előtte pedig a hegy peremén a híres keresztre tekert részkígyó, mely egy olasz művész, név szerint Giovanni Fantoni alkotása.
A Nébó-hegy volt az egyetlen olyan látnivaló túránk során, ahová nem volt érvényes a Jordan Pass, de az arab pénztáros látva, hogy szűkében vagyunk már a készpénzkészletünknek szolidan intett egyet: „menjetek be srácok”. Így saját szemünkkel láthattuk Mózes feltételezett sírját, s ezt az egész meghitt varázslatot, mely itt a Nébó-hegy tetején várt minket.
A Nébó-hegy tetején
Reggel 8-körül keltem. Kidobott az ágy, nem volt maradásom. Felkaptam a futócipőimet, és úgy döntöttem, amíg hűvös van, elmegyek egy körre, itthagyom Petit a WiFi adta virtuális térben, ami már látható módon eléggé hiányzott neki. A tegnapi őrület immár a múlté, egy áldott lélek sem járta az utcákat. Először meglepődtem, aztán persze leesett: péntek van. Csakúgy, mint túránk első napján, mikor a reptérről tekertünk be a fővárosba, most is éppolyan nyugalom járta át Ammán sugárútjait.
Bármerre futhattam akár át a hatsávos főutakon, nem kellett várnom sehol sem. A futás nem igazán ment, így inkább nézelődősre vettem a tempót, s reggelivel tértem vissza a szállásra. Papíron 11 óráig maradhattunk, ezt csontra ki is használtuk, tudtuk nem kell sietnünk, a repülünk csak a hajnali órákban indul majd, elég lesz sötétedés környékén megérkeznünk a reptérre.
Hála az „arabok vasárnapjának” nyugodalmasan teltek a kilométerek a nagyvárosban. A tegnapi őrül kocsiáradat megpihent alig lézengett néhány kósza autós. Ebédre ma is az arabok egyszerű, ám roppant ízletes lepénykenyeréből lakmározhattunk be utoljára, melyet egy helyi pékségben vásároltunk. Fél dínárért annyit adtak, hogy ketten sem bírtunk vele. A Nébó annak ellenére, hogy papíron egy hegy, valójában csak 678 méter magas. Ez magyar viszonylatban sem lenne egy számottevő hegymagasság, de itt még 130 méter kellett gurulnunk a fennsík pereméről, hogy elérjük. Persze a másik irányból, a Holt-tenger felől már egészen más lett volna a helyzet.
„Most már nem szívesen gurulnék le oda” – mutatom Petinek, ahogy az alattunk lévő szerpentin elindul a sivatag felé – „pontosabban nem szívesen jönnék vissza”. Mindketten érezzük az elmúlt napok megpróbáltatásait, a sok-sok meredek emelkedőt, de legbelül mégis örülünk neki, hogy Jordánia északi zöld arcát is megismerhettük általuk.
Aila királynő nemzetközi repülőtér
2024. április 5. este 11 óra környékén
Csigalassúsággal telnek a percek a zsúfolt várócsarnokban. Ez a hajnali három órás indulás a lehető legrosszabb. Ahhoz túl korai, hogy táborhelyet keressünk a reptér előtt és megaludjuk valahol, ahhoz viszont túl késő, hogy még ébren, ép ésszel ki lehessen bírni ezeket a hosszú, unalmas órákat. Nemsokára elhagyjuk Jordániát 3 év telt el új ország nélkül, úgy érzem, nagyon ideje volt felfedezni magunknak egyet. S minden szó, amit előzetesen az országról hallottam igaznak bizonyult. Tényleg egy biztonságos, békés és barátságos, pontosan azt kaptam tőle, amit vártam. Természetesen kihívásokat, de nem olyanokat, mint amilyeneket a szintén arab lakosságú Marokkó tartogatott számunkra. Olyan kihívásokat, ahol mi irányítjuk az utazásunkat és miénk a döntő szerep abban, hogy mit vállalunk be és mit nem. Igyekeztem egy igazi „felnőtt” bringatúra-útvonalat összeállítani Peti fiamnak, s – úgy láttam – ő is felnőtt fejjel, komolyan készült és tudatosan indult neki az egyhetes útnak, mely olyan próbatételeket tartogatott számára, melyekben korábban még nem volt része. Nem tudott kifogni rajta sem a perzselő sivatag, sem a tomboló szél, sem pedig a túra végi hosszú, nehéz kaptatók. Bizonyítani akart és bizonyított is nekem, de elsősorban önmagának. Ezáltal olyan élményeket és tapasztalatokat gyűjtött, melyek – úgy gondolom – még sokáig el fogják kísérni útján.
A reptéri bevezetőn
Általános tudnivalók a túráról - Fényképalbum - A túra útvonala
A túra a számok tükrében
1. nap - 2024.03,29.
- DST 66,00 km
- TM 3:38:54
- 310 m D+
2. nap - 2024.03.30.
- DST 107,57 km
- TM 7:03:26
- 850 m D+
3. nap - 2024.03.31.
- DST 98,70 km
- TM 6:52:39
- 1360 m D+
4. nap - 2024.04.01.
- DST 63,70 km (+ 14 km gyalogtúra + 14 km futás)
- TM 4:21:50
- 990 m D+
5. nap - 2024.04.02.
- DST 135,89 km
- TM 7:41:59
- 1380 m D+
6. nap - 2024.04.03.
- DST 113,58 km
- TM 7:14:00
- 1810 m D+
7. nap - 2024.04.04.
- DST 86,91 km
- TM 6:36:33
- 2062 m D+
8. nap - 2024.04.05.
- DST 71,88 km
- TM 4:14:44
- 426 m D+
