3300 kilométer a semmibe
31 nap. Közel 3300 kilométer.
Norvégia, Svédország, Finnország és a balti államok.
Júliusban elindultunk észak felé. Négy ember, négy kerékpár, és előttünk egy út, amely sokszor úgy tűnt, mintha egyszerűen belefutna a semmibe.
Ahogy telnek a napok, lassan elkezdenek a helyükre kerülni az emlékek. Egy-egy táj, egy különös településnév, egy hosszú emelkedő, egy hideg reggel, a sarki fény helyett az éjféli világosság, a finn erdők végtelensége, a norvég fjordok, a svéd utak magánya, a balti városok hangulata… és persze rengeteg olyan történet, amelyet menet közben egyszerűen nem volt idő elmesélni.
Most eljött az ideje.
Nem egyszerű útinapló következik.
Hanem 31 nap, közel 3300 kilométer, négy ország, rengeteg találkozás, különös helyek, és egy északi világ, amely egészen más arcát mutatja annak, aki kerékpárral közelít hozzá.
Az út véget ért.
A történet most kezdődik.
1. fejezet
Amikor elindulsz a semmibe
Van az indulásnak egy pillanata, amikor már nem lehet visszacsinálni.
A repülőgép elvisz. A kerékpár összerakva. A csomagok felpakolva. Otthon pedig minden marad, ami ismerős és biztos.
Te pedig ott állsz egy idegen országban, a bringádon, és egyszer csak rájössz: mostantól minden napért meg kell dolgozni.
A magyar nyár helyett 10–12 fok, szürke ég, metsző szél és szemerkélő eső fogadott bennünket.
Négyen indultunk neki Norvégiának.
És az első napokban még egyikünk sem tudta, hogy valójában nemcsak egy túra kezdődött el.
Hanem egy lassú elszakadás mindattól, amit otthon természetesnek veszünk.
Ez volt az első néhány nap északon.
Az indulás előtt könnyű elképzelni egy norvég kerékpártúrát.
Fjordok. Hatalmas hegyek. Vízesések. Rénszarvasok. Végtelen utak.
És persze az a bizonyos éjféli nap, amelyről mindenki mesél.
Talán sokan irigykedtek is bennünket, amikor júliusban elindultunk Magyarországról. Miközben otthon tombolt a nyár, mi a „hűvös észak” felé vettük az irányt. Légkondi kikapcsolva.
Csakhogy Észak-Norvégiában a nyár néha egészen mást jelent.
Amikor megérkeztünk, 10–12 fok körüli hőmérséklet fogadott bennünket. Nem volt napsütés. Nem volt kék ég. Csak alacsonyan ülő felhők, hideg, párás levegő, szemerkélő eső és egy olyan szél, amely néha olyan kegyetlenül fújt, hogy majdnem az árokban kötöttünk ki. Mintha nem is július lenne, hanem március.
Vagy talán november.
Négyen álltunk ott: én, a fiaim, Peti és Csabi, valamint Dia. Mindannyian sokat látott kerékpárosok vagyunk. A fiúk 15 és 18 évesen már több nyáron bizonyították, hogy lehet rájuk számítani hosszú és nehéz túrákon is.
De ez most más volt. Az otthon megszokott nyara egyetlen pillanat alatt megszűnt létezni. Pár órával korábban még egészen más világban voltunk. Itt pedig fel kellett venni polárpulcsit, csősálat, sapkát sőt néha a kesztyűt is. S az esőkabát, esőnadrág sem a táska térfogatát növelte.
Nem volt különösebben drámai. Csak éppen nem volt kényelmes. És talán éppen ez volt benne a legfontosabb.
Mert amikor az ember elindul egy ilyen útra, valójában nemcsak kilométereket hagy maga mögött. Lassan elengedi az otthon kényelmét is.
Az első napokban még minden szokatlan volt. A hideg. A soha meg nem száradó ruhák, az egyszerű ételek, s a hosszú, monoton nyeregben töltött órák.
Az, hogy nincs csak úgy egy bolt az út szélén. Nincs miért megállni. Valószínű este egy jéghideg patakban fogsz fürdeni, és ha elfáradtál, akkor nem áll meg körülötted a világ.
Egyszerűen tovább kell menni.
Eredetileg a hőn áhított Nordkapp felé indultunk, de az első kilométereken éppen ellenkező irányba, délnyugat felé vettük az utat. Ki az óceánhoz szigetekre.
Senja és Andøya számomra is új volt. S már az első napokban megmutatták, hogy Norvégiát nem lehet egyszerűen csak „végigtekerni”.
Ezt az országot időnként járni is kell.
A kerékpárút ugyanis csak a történet egyik fele.
Ahol lehetett, gyalogtúrákat is beillesztettem az útvonalba. Elhagyni az aszfaltot, és belevetni magunkat abba a norvég tájba, amelyet az út mellől eddig csak díszletként szolgált.
Ez itt cseppet sem egy egyszerű kirándulás, alig teszel meg 20-30 métert a biztonságot jelentő úttól, s rögtön egy egészen más világba cseppentél: meredek, alig követhető, sáros ösvények, buja vegetáció, rohanó patakok hidak nélkül és alattomos tőzeglápok, melyek egycsapásra elnyelik a figyelmetlen látogató bakancsát.
Az út elején ez még sok volt a kis csapatnak, így két alkalommal inkább egyedül indultam neki. A Tromsdaltinden meredek ormának, majd néhány nappal később a Møysalen sziklás világának.
Mindkettő különös élmény volt.
A felhők közé kapaszkodva néha olyan érzésem volt, mintha kétezres hegyek között járnék. Pedig a csúcsok alig emelkedtek ezer méter fölé. Itt, ahol alig háromszáz méteren már hófoltokkal találkozhat az ember, ez nem meglepő. Norvégiában azonban nem feltétlenül a magasság dönti el, hogy milyen egy hegy karakterisztikája.
A bringás mindennapok közben pedig lassan kezdtük megtanulni ennek az északi világnak a szabályait.
Például azt, hogy a kerékpárosoknak a kompokon nem kell fizetniük.
Ez egészen más tervezési szabadságot ad. Nem kell minden tengerszorosnál azon gondolkodni, hogyan kerüljük meg a vizet. Fel lehet szállni a kompra, át lehet kelni, és máris folytatódhat az út.
Az alagutak pedig újabb külön világot jelentettek.
Norvégiában rengeteg alagút van, és a többségük kerékpárral is járható. Volt közöttük hat kilométernél hosszabb is, sőt olyan is, amely egy tengerszoros alatt vezetett. Furcsa érzés úgy tekerni, hogy hajók járnak a fejed felett, s mire kiérsz a világosságra már egy teljesen más szigeten vagy.
De ugyanaz a végtelen táj vár.
Norvégia nem volt számomra új, már harmadszor tekertem ennek a csodaszép országnak a határain belülre. Így a legnagyobb változást nem a környezetben láttam.
Hanem a fiúkon.
Az első napokban még ott volt a döbbenet. Ez nem az a nyár, amit otthon megszoktunk. Nem lehet csak úgy leugrani a strandra. Nem lehet pólóban tekerni estig. Nem lehet minden nap valami kényelmes szállásra megérkezni.
Itt a hideg folyóba, vagy a tengerbe kell belemenni, ha fürdeni akarsz. A vacsora sokszor egyszerű, könnyen elkészíthető instant étel. Nincs más, hiszen az előző bolt, már több mint 100 kilométerre, a következő szintén ekkora távolságra van előttünk.
A nap pedig nem akkor ér véget, amikor elfáradtál, hanem amikor végre találtál egy szélvédett, nyugodt helyet a sátornak.
És minden nap újra fel kell ülni a nyeregbe. Akkor is ha esik, ha szemből fúj a szél, ha nehezen melegedsz be, ha semmi kedved az egészhez.
Aztán egyszer csak történik valami.
Ami az első napon még probléma volt, néhány nappal később már természetes.
A hideg folyóban fürdés nem nagy ügy.
Az egyszerű étel nem hiányérzet.
Az egész napos tekerés pedig nem valami különleges teljesítmény, hanem egyszerűen a nap része.
Alkalmazkodtak.
És talán ez volt számomra az egész út egyik legfontosabb része.
Mert egy ilyen túrán nem az a cél, hogy mindent kényelmessé tegyünk.
Éppen ellenkezőleg.
Néha jó kikerülni abból a világból, ahol minden egyetlen mozdulattal elérhető.
Jó megtapasztalni, hogy sokkal kevesebb dologra van szükségünk, mint gondolnánk.
És jó látni, ahogy a gyerekből lassan önálló túratárs lesz.
A természet közben szinte felfoghatatlan méreteket öltött.
Ritkán lakott vidékeken tekertünk. Volt, hogy hosszú órákon keresztül nem láttunk települést, néha még egy házat sem. Sűrű vadon mellett haladtunk, vagy egy fjord partját követtük kilométereken át.
Az utak nagy része szinte üres volt.
És ha eljött az este, általában nem kellett sokáig keresni a táborhelyet.
A norvég szabályoknak köszönhetően a természetben való sátorozásnak is megvannak azok a lehetőségei, amelyek egy ilyen túrát egészen különlegessé tesznek.
Lehúzódni valahol a víz mellé.
Felállítani a sátrat.
S hallgatni a végtelen csend apró zenéjét: a madarak csivitelését, a szél zúgását, a tenger hullámzását, vagy az apró esőcseppeket a sátor ponyváján.
És tudni, hogy micsoda hatalmas, kietlen világ vesz minket körbe. A végtelen norvég tundra.
Az éjféli napot ezen a szakaszon ugyan nem láttuk. A felhők végig takarták az égboltot.
De valójában nem is lett volna szükségünk rá.
Éjjel sem lett sötét.
Csak egy szürke, tompa világosság vette körül a sátrat, mintha a természet egyszerűen megfeledkezett volna arról, hogy ideje lenne lekapcsolni a lámpát.
És talán ez volt az első napok legfontosabb tapasztalata.
Hogy Északon nem minden úgy történik, ahogy elképzeltük.
Nem kaptunk képeslapra illő kék eget.
Nem sütött folyamatosan az éjféli nap.
Nem volt meleg.
Nem volt kényelmes.
Viszont kaptunk valami mást.
Egy olyan világot, ahol a természet még mindig sokkal nagyobb nálunk.
Ahol egy út órákra eltűnhet a semmiben.
Ahol a hegyeknek, vízeséseknek, tavaknak nincs gazdájuk.
És ahol néhány nap alatt rájössz, hogy sokkal kevesebb dolog kell ahhoz, hogy jól érezd magad, mint amit otthon természetesnek gondolsz.
Négyen indultunk.
Négy különböző ember, négy különböző gondolattal a fejében.
De néhány nap alatt ugyanazt kezdtük érezni:
megérkeztünk.
Nem csak Norvégiába.
Hanem az útra.
És ekkor még közel 3000 kilométer állt előttünk.
2. fejezet
Svédország – ahol elfogy az út
Az Atlanti-óceán partvidékét és Észak-Norvégia szigeteit magunk mögött hagyva kelet felé fordultunk. A fjordok, a meredek hegyek és a tenger helyét lassan átvették a végtelen fenyvesek, tavak és mocsarak. Megérkeztünk Svédország északi részére, Lappföldre.
Itt már nem az volt a kérdés, hogy merre menjünk tovább, hanem hogy meddig lehet egyáltalán ellátni az úton. Volt, hogy hetven kilométeren keresztül szinte semmi nem történt. Csak tekertünk a tajgában, miközben a következő bolt, a következő település és néha még a következő ember is valahol nagyon messze volt.
Aztán ott volt a Kebnekaise, Svédország legmagasabb hegye, amelyhez a kerékpárokkal megtett 140 kilométeres kerülő után még egy 42 kilométeres gyalogtúra is várt rám. Közben a fiúk egyre otthonosabban mozogtak ebben a végtelen északi világban, mi pedig lassan rájöttünk, hogy ezen a vidéken nem a lábunk jelenti a legnagyobb kihívást.
Hanem az, hogy fejben is végig ott maradjunk az úton.
Ez volt Svédország.
Az Atlanti-óceán partvidékét lassan magunk mögött hagytuk. A norvég szigetek, a fjordok és a csipkézett hegyek eltűntek mögöttünk, velük együtt pedig reményeink szerint az a masszív felhőtakaró is, amely napok óta folyamatosan kúszott fölénk az óceán irányából.
Az előrejelzés nem sok jót ígért a Skandináv-hegység északnyugati oldalára. Kiadós esőt jósoltak, így nem bántuk, amikor kelet felé fordulva lassan a hegység túloldalára, Svédország felé tartottunk. A Lappföldet védő hegyek mögött valamivel szárazabb idő várt ránk. Persze a körülbelül ötszáz méteres hágó tetején azért megkaptuk a magunkét hidegből és esőből, de ekkorra már volt bennünk néhány nap északi edzőtábor. Ami az első napokban még kegyetlennek tűnt, azt a szervezetünk kezdte természetesnek venni. Talán ez az egyik legfurcsább dolog egy hosszú túrán. Nem történik semmi különös, csak napról napra egy kicsit jobban bírod a kiképzést.
Az éjszakát a Torneträsk tóvidékén, egy autóspihenőben töltöttük. A svéd autóspihenők külön fejezetet érdemelnének. Az ember először azt gondolja, hogy egy autópálya melletti egyszerű megállóról van szó, aztán körülnéz, és rájön, hogy a skandinávoknak erről egészen más elképzelésük van. A szokásos WC, ivóvíz és padok mellett több helyen komplett kis faház állt, ahol asztal mellett ehettél, ha szedtél fát, befűthettél, sőt akár még bent is aludhatnál (bár ezt néha írásban tiltják, senki sem ellenőrzi).
A mi szemünkben ez már szinte luxusnak számított. Egy ilyen túrán ugyanis egy száraz, meleg, szélvédett hely egészen más értéket képvisel, mint otthon. Alváshoz maradtunk a sátraknál, a vacsorához és az esti kártyázáshoz viszont jó szolgálatot tettek ezek a kunyhók.
Kiruna felé haladva lassan megjelent előttünk Svédország másik arca is. A város az ország északi részének egyik fontos ipari központja, a vasércbányászat azonban szó szerint átírta a település életét. A hatalmas kitermelés miatt a talaj megsüllyed, épületeket kellett elköltöztetni, és a városközpontot is új helyre telepítik. Furcsa látvány egy olyan városban tekerni, ahol nemcsak az utak, hanem maga a város is mozgásban van.
Itt találkoztunk először igazán a svéd bevásárlással is. A norvég árak után kellemes meglepetés volt, hogy ugyanaz a néhány alapvető dolog, amit a boltokban keresgéltünk, már valamivel barátságosabb áron került a kosárba. Persze a mi bevásárlásaink ekkorra már nem egészen úgy néztek ki, mint otthon. Hiszen sokszor három-négy napra előre kellett gondolkodni. Amíg Csabi a kimérve kapható gumicukrok és apró csokik világában kalandozott, nekünk biztosítani kellett a masszív energiát, mely négy ember négy napi mozgásához szükségeltetik.
Mert Svédország ezen a részén már tényleg megváltozott a lépték.
Norvégiában a táj folyamatosan gondoskodott arról, hogy ne unatkozzunk. Egy fjord, egy vízesés, egy hegy, egy tengerszoros, egy apró település vagy egy újabb lenyűgöző panoráma szinte minden kilométeren kínált valamit. Itt viszont előfordult, hogy hosszú órákon keresztül egyszerűen csak az erdő volt velünk.
Fenyőfák, nyírfák és tőzegmohalápok között folyók bővízű folyók törtek utat maguknak, amelyek aztán hatalmas tórendszerekbe futottak be, hogy néhány tíz kilométerrel odébb újra zabolátlan folyóként folytassák az útjukat.
Egy ideig még lenyűgöz a természet, aztán megszokod, s végül rájössz, hogy a következő száz kilométeren pont ugyanezt fogod látni.
De mégis van ebben valami egészen különleges. A tajga nem akar lenyűgözni. Nem mutatja meg magát minden kanyarban. Csak ott van.
Végtelenül.
A Kirunát Nikkaluoktával összekötő nagyjából hetven kilométeres szakasz különösen néptelen volt. Egy hosszú tórendszer mellett közeledtünk újra a Skandináv-hegységhez, amelynek hatalmas csúcsai innen már ismét felhőkbe vesztek.
Mert nekünk éppen ott volt dolgunk.
A tervben ugyanis szerepelt Svédország legmagasabb hegye, a Kebnekaise. Itt található Svédország legmagasabb pontja 2096 méterrel.
Papíron nem tűnik különösebben félelmetesnek.
Körülbelül akkora, mint az Alpok Schneebergje, csak hát az ember itt hajlamos elfelejteni egy fontos apróságot: nem az Alpokban vagyunk.
Az északi sarkkörön túl járunk.
Itt már az ezer méter körüli hegyek is egészen más arcot mutatnak. A völgyekben tíz fok körüli hőmérséklet mellett odafent fagypont körüli hideg, hó, jég és metsző szél várhatja az embert.
Ráadásul a Kebnekaise nem úgy áll ott az út mellett, hogy csak leparkolod a biciklit, és felsétálsz rá. A bringáinkkal hetven kilométert kellett kerülni oda, majd ugyanennyit vissza. Ezután következett egy nagyjából 42 kilométeres gyalogtúra a hegyvidék belsejébe és vissza. Összesen tehát egy 140 kilométeres kerékpáros kitérőért cserébe kaptunk egy komoly magashegyi túrát.
No meg persze ott volt az időjárás.
A hegyekben az időjárás nem kérdez rá, hogy neked megfelel-e.
Az előrejelzést nézve lassan tudatosult bennünk, hogy szűkül az időjárási ablak. Ha fel akarok jutni, gyorsítani kell. Még körülbelül hatvan kilométer bringázás várt rám a mászás előtti napon, miközben a csapat többi tagja sem kapott pihenőt.
Ez így már sok volt.
A hosszú túrán egyébként is furcsa dolog az idővel versenyezni. Nem az a kérdés, hogy meg tudsz-e tenni még hatvan kilométert. Meg tudsz. A kérdés az, hogy mennyibe kerül ez másnap.
Így végül a hegy lábáig bringázott, majd gyalogolt velem a csapat, onnan pedig egyedül mentem tovább. A Kebnekaise történetét és a mászás részleteit majd külön mesélem el, mert az már egy másik történet.
Most maradjunk a bringáknál.
A hegy után visszatértünk Kirunába, ahol egy egészen másfajta meglepetés várt ránk.
Egy Zoli nevű, számunkra addig teljesen ismeretlen magyar ember meglátta a közösségi oldalunkon, hogy errefelé járunk, és meghívott magához bennünket. Így aztán a hegymászásból visszatért, fáradt vándorokat nem egy újabb egyszerű ebéd, hanem finom ételek, sütemény és egy meleg otthon várta.
A legjobb az egészben talán az volt, hogy bár ő nem kerékpározott, mégis rögtön megtaláltuk a közös hangot. Valahogy az ilyen helyeken hamar kiderül, hogy a világjárásnak nem feltétlenül ugyanaz az eszköze a fontos.
Lehet valaki bringás, lehet hegymászó. Lehet csak egyszerűen olyan ember, aki fogta magát, és elindult a világ egy távoli pontjára.
A kíváncsiság és a felfedezés öröme hajt minket.
Kirunát elhagyva ismét visszatértünk a végtelenbe. A biztonságot és bőséget jelentő város után újból belenéztünk a Lappföld igazi arcába.
Erdők, tavak, hatalmas folyók, sötét, szinte fekete víztükrök. No és persze ott vannak a szúnyogok. Eszméletlen mennyiségben!
Ilyen vad ragadozók itthon már talán csak a Tisza holtágainak vagy a Kis-Balaton nádtengerének távoli szegleteiben tanyáznak. Ha megállsz, rögtön megtalálnak. Minél többet állsz, annál több és annál agresszívabb a banda. Így aztán a Lappföldön néha egészen sajátos motivációt jelentett a továbbhaladás.
Ezek között a tavak és erdők között gyakran eszünkbe jutott Nils Holgersson története is. Selma Lagerlöf klasszikus meséjében Nils egy lúd hátán repülve járja be Svédországot, és tulajdonképpen ugyanazt az országot fedezi fel, amelyen mi most kerékpárral haladtunk keresztül. A történet annyira összeforrt a svéd kultúrával, hogy a régi 20 koronás bankjegy hátoldalán is Nils és Márton repülő alakja szerepelt.
Néha tényleg olyan érzésünk volt, mintha egy könyv lapjai között tekernénk.
Csak Nilsnek könnyebb dolga volt. Ő nem cipelt húsz-huszonöt kiló felszerelést a kerékpárján.
A fiúk közben egyre inkább belakták ezt az életet. Néha előre tekertek, mert a fiatal lábak még nem mindig ismerik a gazdaságos tekerés fogalmát. Néha kettesben rohantak előre és olyan hosszan beszélgettek, amennyit otthon talán egy hét alatt sem. Volt, hogy egész nap poénkodtunk egymással, máskor pedig a legfontosabb kérdés az volt, melyik instant lesz az esti vacsora.
Mert mindannyian tudtuk, hogy a következő bolt csak hosszú, nehéz órák, tekeréssel töltött napok után jön el.
Egy hosszú túrán az ember értékrendje lassan átalakul.
Otthon talán az a kérdés, hogy mit vacsorázunk. Itt az, hogy hol tudjuk megvenni.
S amikor végre megérkezünk fejben már mindenkinek tökéletes a bevásárlólistája, mert pontosan tudja, hogy ami ott marad, az lehet, hogy napokon át hiányozni fog.
A fiúk egyre önállóbbak lettek. Már nem kellett minden apróságot megbeszélni. Tudták, hogyan pakoljanak, hogyan haladjanak, mikor érdemes enni, és hogyan kell berendezkedni egy hosszú nap után.
De amikor feltámadt a szél, még mindig gyakran visszahúzódtak az árnyékomba.
Nem azért, mert ne lett volna bennük erő.
Éppen ellenkezőleg.
A fiatalos lendület sokszor nagyon is velük volt. Csak egy ekkora túrán idővel megtanulja az ember, hogy az erő önmagában nem elég.
Tudni kell beosztani. Tudni kell várni. Tudni kell, mikor lehet hasítani és mikor kell visszavenni.
Egy idő után azt is megtapasztalják majd, hogy egy könnyelmű döntés ára nem egy rossz óra lesz, hanem akár egy rossz nap.
Ebben pedig még mindig nálam volt több tapasztalat.
A lábak ekkorra már tudták a dolgukat.
A napi 100–130 kilométer nem számított különlegesnek. A szembeszél kellemetlen volt, de nem állított meg bennünket. A hideghez hozzászoktunk, a monotonitást megtanultuk kezelni, és ha elfáradtunk, tudtuk, hogy másnap valószínűleg rendbe jövünk.
Egy hosszú távú túrán ugyanis nem feltétlenül az a legnagyobb veszély, ha elfárad a lábad.
Az izmok bámulatosan tudnak regenerálódni. Az erő másnapra visszatér.
A fejet viszont „karban kell tartani”.
Mert amikor egész nap ugyanazt az utat látod magad előtt, amikor száz kilométer után még mindig ugyanaz az erdő vesz körül, amikor fúj a szél, amikor hideg van, amikor még messze a következő bolt, és amikor a térképen a cél még mindig csak egy apró jel a távolban, akkor nem az izmokkal kell megküzdened.
Hanem saját magaddal.
Ilyenkor kell elővenni a céltudatosságot. A pozitív gondolatokat. Az akaratot. És azt a belső tartást, amely azt mondja: bármi is történik, csak egyetlenegy dologra koncentrálj: mindig menj tovább!
Svédország pedig közben lassan, szinte észrevétlenül újra észak felé húzott bennünket.
A végtelen erdők mögött ott maradtak a norvég hegyek, a Kebnekaise havas világa, a szúnyogok, a tavak és a hosszú, egyhangúnak tűnő utak. Mi pedig tekertünk tovább a soha véget nem érő nappalokban.
Nem siettünk vissza Tromsø felé.
Éppen ellenkezőleg.
Egyre messzebb kerültünk tőle.
Mert miközben a lábunk automatikusan tette a dolgát, és a térképen lassan újabb és újabb kilométerek tűntek el mögöttünk, már tudtuk, hogy az út valódi célja valahol még sokkal északabbra van.
De ez már egy egészen más történet lesz.
3. fejezet
A Kebnekaise árnyékában
Már Kirunában tudtuk, hogy nem lesz egyszerű dolgunk. Négy napra előre kellett gondolkodnunk. Négy nehéz és emberpróbáló nap állt előttünk, s pontosan tudtuk, hogy ezen a bevásárláson most sok múlhat, hiszen a térképet nézve hamar kiderült: a következő lehetőség nem néhány kilométerre, hanem egészen más léptékben értelmezhető távolságra lesz. A terv szerint egy nap alatt eltekertünk volna Nikkaluoktáig, onnan gyalog fel a Kebnekaise lábához, másnap pedig jöhetett volna a csúcsmászás.
A hegy azonban nem igazán törődött a terveinkkel.
Kiruna után egy idilli autóspihenőben vertünk tábort. Saját kis faházunk is volt, így este még egészen kényelmes körülmények között ültünk a következő napok térképe fölött. Majd – ahogy mindig szoktam – rápillantottam a Mountain Forecast oldalára az aktuális időjárás előrejelezésért. Ekkor jött a döbbenet. Két nappal ezelőtt még teljesen más szerepelt itt. Holnap délelőtt még elfogadható időt ígért a csúcsra, délutántól azonban romlani kezdett az idő, másnapra és az onnan következő napokra pedig orkán erejű szelet jósoltak kiadós havazással. Ez így nem lesz jó! Ha fel akarok jutni a Kebnekaise-ra, akkor holnapután már késő lesz.
Holnap kell próbálkoznom.
Túl messze volt még a hegy! Ez azt jelentette, hogy a bringázás és a gyalogtúra után nem marad idő pihenni. Egyetlen napba kellett belesűríteni mindent.
Reggel jó korán keltünk. Felpakoltuk a bringákat, és szinte egyvégtében tekertünk Nikkaluokta felé. Az út néptelen volt, dombos, de a lábak ekkorra már jól tudták a dolgukat. Sőt, a gyalogos út első szakaszán is még nyeregben maradhattunk. Az első 6 km már ösvény volt, de javarészt még kerékpározható. Igaz volt egy függőhíd és néhány pallós szakasz is a mocsarak fölött.
A Laddjujavri-tó partján álló Enoks kis étteremnél aztán hamar elfogyott a kerékpározható út. A bringákat az útszéli nyírfák gondjaira bíztuk, innentől már gyalog folytattuk az utat.
Innen még 24 km nehéz gyaloglóterep válaszott el minket a hegycsúcstól. Ennek első fele térképen könnyűnek tűnt, hiszen alig tartalmazott szintemelkedést. A valóságban már kevésbé. Sziklák, sáros szakaszok, folyamatos emelkedők és lejtők váltották egymást. Bárhogy próbáltunk gyorsítani, a négy kilométeres óránkénti tempót alig tudtuk tartani.
Nagyjából egy kilométerrel a Fjällstation előtt, egy függőhíd ívelt át a bömbölő gleccserfolyón. Ennek közelében találtunk sátorhelyet. Az ég még kék volt odafenn, de a magasabb hegyek teteje ekkor már komor felleg alá bújtak. S a szél is egyre erősebb lett.
A sátrakat gondosan lecövekeltük, aztán leültünk megbeszélni, hogyan tovább. Éreztem, hogy sok volt ma ez a hajnal óta tartó erőltetett menet, s tudtam, hogy a folytatás sem lesz könnyebb. Az egyre romló időjárás és az erős tempó miatt nem lett volna értelme kockáztatni, és én is tudtam, hogy a csúcsmászás után még hosszú út vár rám visszafelé.
Dia és Csabi a sátraknál maradtak, Peti még elkísért a Fjällstationig. Onnantól egyedül mentem tovább.
Az ösvény egyre meredekebben kapaszkodott felfelé. Ahogy beléptem az oldalvölgybe, a szél valamelyest mérséklődött, és közben egészen meglepődtem azon, mennyi túrázó tartott lefelé. Az eddigi napok néptelen Lappföldje után szinte tömegnek tűnt ez a többszáz hátizsákos.
Hamar elhagytam az ezer méteres magasságot. A völgy végében már látszottak a gleccserek. A jégnyelvek éppen csak kikandikáltak az alacsonyan ülő felhők alól. Az út balra ívelt, ám ehhez kereszteznünk kellett a völgy alján végigfutó zabolátlan gleccserfolyamot. A délutáni relatív meleg időjárás és a napsütés miatt a megáradt víz zavaros, hideg és elképesztően sebes volt. A hidat azonban valahogy sikerült úgy elhelyezni, hogy az egyik fő ág húsz méterrel alatta csatlakozott a másikhoz.
Vagyis az egyik ágon át lehetett menni. A másikon nem.
Ott maradtam a parton, és kerestem a helyet, ahol át tudok jutni anélkül, hogy térdig merüljek a jeges vízbe. Láttam, hogy a lefelé tartók is hatalmas kerülővel, a meredek hegyoldalban keresgélik a biztos helyet. Fent ugyanis a patak több kisebb ágra szakadt. Én is inkább biztosra mentem.
Ugráltam egyik kőről a másikra. Kerestem a megfelelő lépést. Közben persze bosszankodtam. Hiszen híd húsz méterrel lejjebb építve mindkét ágat áthidalta volna. S ennek a húsz méternek húsz perc volt az ára.
Az ösvény a völgy után meredeken felkapaszkodott a gerincre, és amikor elértem a rohamtempóban átbukó szürke fellegeket, egyszerre megértettem, mit jelentett az előrejelzésben az a bizonyos „erős szél”.
Alig bírtam megállni a lábamon.
A szél oldalról támadott, nekifeszült a testemnek, és minden egyes lépésért meg kellett küzdenem. Rengeteg fáradt túrázó jött velem szemben. Néhányan erőtlenül, kimerülten s átfagyva botorkáltak lefelé. Az egyikük megállított, s próbált lebeszélni arról, hogy továbbmenjek. Azt mondta, odafent nulla a látótávolság, a szél pedig egyre erősebb.
Nem sikerült meggyőznie.
Talán azért, mert már túl sok kilométer volt mögöttem. Talán azért, mert tudtam, hogy ez az egyetlen lehetőségem.
Vagy egyszerűen csak azért, mert amikor az ember egy hegyért 140 kilométert kerül a kerékpárjával, majd 42 kilométeres gyalogtúrát vállal érte, nehéz megfordulni.
Továbbindultam.
Összeszedtem minden erőmet és végül felkapaszkodtam a Vierranvárri 1706 méteres csúcsára. Néhány kőépítmény szélárnyékában pihent még néhány lefelé tartó csapat. Az egyik svéd lány azt kérdezte tőlem, hogy mennyi idő még innen hegy lába. Bevallom őszintén, megtippelni sem tudtam. A csúcsról út több mint száz métert veszített a magasságából, majd egy keményen oldalszeles nyeregből újra emelkedni kezdett.
Innen már egyre kevesebben jöttek szembe. Látszatra közel volt már a csúcs, a hegy ellaposodott, a meredekség megszűnt, de a térkép nem hazudott. Még több mint másfél kilométert kell megtennem ebben az ítéletidőben. A jeges szakaszt elérve még jött szembe egy svéd srác és figyelmeztetett: „a déli csúcson nagyon vigyázzak. A hóban könnyű elveszíteni az irányt. A szél pedig olyan erős, hogy ha letérsz a gerincről, könnyen lesodorhat.”
Bólintottam. Aztán mentem tovább. A gleccserre érve minden eltűnt körülöttem, mintha egy zavaros tóban kellett volna víz alatt úszva megtalálni a helyes irányt.
Csak a hó, a köd és a szél maradt.
Fagypont körüli lehetett a hőmérséklet. Apró szemű jég vágta az arcomat, a szél pedig olyan erővel tombolt, hogy minden lépésnél meg kellett keresnem az egyensúlyomat. A látótávolság alig néhány méterre csökkent.
Egyedül voltam.
Ekkor már nem az volt a kérdés, hogy fel tudok-e jutni. Sokkal inkább az, hogy biztonságosan vissza is tudok-e jönni. Éreztem, ahogy elérem a határt, s pontosan tudtam, hogy itt nem szabad hibázni. Ha eltévedek, nincs kit megkérdezni. Ha kicsúszom, nincs, aki segítsen. Ha valami történik velem, odafent senki sem tudja, hogy pontosan merre vagyok. Egy ilyen helyen a hegy nem büntet.
Egyszerűen csak nem ad második esélyt.
Az egyhangú hómező lassan csúcsgerinccé állt össze. Alattam körvonalazódott az ismeretlen mélység, de tudtam, hogy innen már közel vagyok. Néhány perccel később ott álltam a Kebnekaise déli csúcsán.
2095 méteren, Svédország legmagasabb pontján. Legalábbis régen ez volt az.
A gleccser folyamatos olvadása miatt a déli, jéggel borított csúcs ma már néhány méterrel alacsonyabb, mint a sziklából álló északi csúcs.
Gondolatban még felsejlett, hogy megpróbálom elérni a másik csúcsot is, hisz alig négyszáz méterre volt. Ez nem távolság, az atlétikai pályán egy kör, alig több mint egy perc.
De itt fenn ez a négyszáz méter már teljesen más dimenzió, ezen a napon túl messze volt.
A gleccser gerince meredeken vezetett lefelé, a hóban nem volt rendesen kitaposva az út, s nem tudtam pontosan milyen mélységek és meredekségek rejtőznek alattam. Hágóvas nélkül pedig nem kell sok a kicsúszáshoz. Ráadásul kezdtem kihűlni.
Nem volt értelme tovább kockáztatni, elértem, amit ezen a napon biztonságosan el lehetett érni. Ideje visszatérni!
Néhány száz méterrel lejjebb, a hómező alján egy bivak állt. Ezt már láttam felfelé menet is. Behúzódtam, végre ettem és ittam valamit, majd újra nekifeszültem a szélnek. A visszaút azonban nem lett könnyebb. Az ítéletidőben minden kilométer legalább a duplájának érződött.
Tudtam, hogy amíg nem érek vissza a Vierranvárri környékére, és nem tudom elhagyni a gerincet, addig minden lépés koncentrálós és kimerítő lesz. A szél ugyanúgy oldalról fújt, csak most a jobb kezemet és arcomat fagyasztotta. Nem bizonyult jó segítőnek. Csak mentem, lépésről-lépésre, míg aztán egyszer csak újra kezdett visszatérni az ismert világ.
Lassan kiértem a felhőből, s végre kiléphettem ebből a zárt, szürke világból. Még egy kicsit lejjebb ereszkedtem, és hirtelen újra ott volt előttem az egész táj.
A végtelen zöld völgy, a tavak, a gleccserpatakok és a távoli hegyek.
Mintha az egész egy gombnyomásra történt volna.
A lefelé igyekvő fáradt túrázókat már sorra előztem. Újra jött a patak, a bosszantó átkelés a sziklákon, majd a végtelennek tűnő völgy, mely valahol távolban a reggeli táborhelyünket rejti.
S még egy fontos dolog tért vissza: a térerő. Végre üzenhettem: megvagyok, bő egy óra múlva érkezem.
Ennyi elég volt, nem kellett több. Tudták, mit jelent.
Amikor leértem a sátorhoz, már várt a meleg vacsora és a tea.
34 kilométert gyalogoltam, az órám szerint több mint 2200 méter szintemelkedéssel. Nem volt könnyű.
A gerincen töltött nagyjából két óra alatt tényleg eljutottam oda, ahová egy hegyen nem szívesen jut el az ember, a saját határaimhoz.
De most már lent voltam, fáradtan, de biztonságos környezetben, s ez volt a legfontosabb.
Jól esett a vacsora, s a meleg tea, s este sem kellett elringatni.
Úgy aludtam, mint a bunda.
Másnap már csak tíz kilométer gyaloglás várt ránk az otthagyott kerékpárokig.
Aztán visszaültünk a nyeregbe, hagytam megnyugodni hegymászó énemet, s folytattuk a túrát ebben a csodálatos, lappföldi környezetben.
A Kebnekaise számomra nem azért marad emlékezetes, mert 2095 méter magas, hanem azért, mert ezen a napon egy pillanatra minden leegyszerűsödött.
Nem az volt fontos, hogy hol tartok, hogy hol lesz a következő menedék, sőt egy idő után már az sem érdekelt, hogy mennyi van még hátra.
Csak az számított, hogy jó döntést hozzak a következő lépésnél.
Nem az, hogy soha ne félj. Nem az, hogy soha ne fáradj el. Hanem hogy amikor eljön a nehéz pillanat, képes legyél tiszta fejjel eldönteni, meddig mész el.
A Kebnekaise déli csúcsán ezen a napon én eddig mentem.
A hegy pedig elfogadta a döntésemet.
4. fejezet
Ahol már nem számítanak a kilométerek
A Kebnekaise után hosszú bringás szakasz állt előttünk. Olyan hosszú, hogy utólag nehéz is lenne pontosan megmondani, melyik napon mi történt. Összefolynak a kilométerek, a tavak, az erdők és az utak. Nem voltak nagy események, nem történt semmi különös.
Csak tekertünk, s talán éppen ez volt benne a különleges.
Amikor letekersz negyven kilométert egyben úgy, hogy szinte semmi sem változik körülötted. Amikor átkelsz egy széles, zabolátlan folyón, és nézed, ahogy a víz eltűnik a messzeségben. Amikor este a tűz mellett melegedve figyeled, ahogy a napsugarak egyre aranyszínűbbre festik körülötted az erdőket, miközben a szikrák visszatükröződnek a tó felszínén.
Mind a négyen lenyugodtunk.
Átvettük ezt a végtelenül lassú ritmust. Itt nincs hová sietni. Nincs olyan érzés, hogy még ezt a helyet meg kell nézni, aztán tovább kell menni, mert vár a következő látnivaló. A távolságok egyszerűen más léptékben léteznek.
Megtanultuk értékelni a nyugalmat, a hálózsák melegét és a végtelen nappalok szépségét.
Száz kilométeren keresztül Finnországban haladtunk, de valójában semmi lényeges nem változott. Csak a kimondhatatlan nevű helységnevek lettek mások, bár ezek is igencsak ritkán követték egymást.
Aztán újra sárga lett a felezővonal az úton, visszatértünk Norvégiába, annak is a legészakibb vidékére, Finnmark tartományba. Ahogy pedig lassan eltűntek az erdők, és újra a tundráé lett a főszerep, úgy költözött vissza szép lassan az élet is.
Alta – az itteni viszonylatok között – már-már igazi pezsgő nagyváros hatását keltette. Meglátogattuk az Alta Múzeumot is, ahol több ezer éves sziklarajzokat őriznek. A környéken több ezer ilyen ábrázolást találtak: vadászó embereket, rénszarvasokat, jávorszarvasokat, medvéket, halakat, bálnákat és csónakokat. A legrégebbiek nagyjából hétezer évesek.
Álltunk a sziklák mellett, néztük ezeket az egyszerű vonalakat, és közben egészen furcsa érzés volt belegondolni, hogy akik ezeket készítették, ugyanazt a tájat láthatták, amit mi néhány ezer évvel később kerékpárról.
Közben újra feltűnt a tenger. A tavak lassan visszaadták a helyüket a fjordoknak. A szúnyogok, a tőzeglápok, a fenyvesek és a nyírfaerdők pedig végleg magunk mögött maradtak. Újból kinyílt előttünk a tér. Egy-egy dombtetőről hatalmas, szinte végtelen füves pusztaságok tárultak elénk.
Végre megjelentek a rénszarvasok is.
Nem néhány kósza példány, mint korábban, hanem csapatokban vonultak az utak mentén. Néha még az útra is felmerészkedtek, mintha nekik lenne elsőbbségük. Mi pedig természetesen megálltunk.
Néhányat egészen közelről is megcsodálhattunk.
Ahogy közeledtünk az Északi-fokhoz, újra megjelent a várakozás a szívünkben. Már jártam a Nordkappon, így tudom, hogy önmagában nem feltétlenül ez a legkülönlegesebb hely ezen a vidéken. Inkább maga az érzés különleges, hogy az ember eljut odáig.
De addig még napok voltak hátra.
A fiúk pedig egyre vidámabbak lettek, ahogy újra eseménydúsabbá vált körülöttünk a világ. Újra lehetett csodálni a Porsangerfjord méreteit, a partján sorakozó különleges sziklaalakzatokat, a végtelen víztükröt és a fölé magasodó kopár hegyeket.
Esténként Csabival többször is útra keltünk. Nem kellett hozzá útvonal, nem kellett hozzá különösebb terv. Térkép alapján kiválasztottunk valami közeli hegyet, aztán elindultunk. Hol patakokat és mocsaras részeket kerülgettünk, hol sziklákon másztunk keresztül. Sokszor fogalmunk sem volt, pontosan mi vár ránk a következő domb mögött, de éppen ez volt benne a jó.
Hihetetlen, milyen rejtett kincseket találtunk így. Csúcsokat, ahonnan egészen elképesztő panoráma nyílt. Vízeséseket, amiket talán senki sem látott rajtunk kívül aznap. Apró völgyeket és sziklafalakat, amelyek mellett nappal egyszerűen eltekertünk volna. Közben lent, a völgyekben már csípőssé vált az idő, de fent a csúcsokon sokszor meleg és napsütés fogadott bennünket.
Élveztük az éjszaka csendjét. A nyugalmat. Az együttlétet.
Norvégiát.
Közben napról napra közelebb kerültünk a 71. szélességi fokhoz, amely Európa szárazföldjének egyik legészakibb pontján húzódik. De ekkor már egyre kevésbé számított a teljesítmény.
Nem a kilométerek, nem a százalékok az emelkedőkön, nem a sebesség.
Hanem az, hogy úton vagyunk.
Mert egy idő után az ember rájön, hogy egy ilyen túrán nem feltétlenül az a legjobb nap, amikor a legtöbb kilométert teszi meg, vagy amikor sikerül valami különleges helyre eljutnia.
Hanem az, amikor egyszer csak azt veszi észre, hogy nem akar máshol lenni.
Csak ott. Az úton.
A bringán.
5. fejezet
Nordkapp - az út vége
Több ezer kilométer tekerés, hideg, eső, szembeszél és végtelen északi utak után elértük a Nordkappot. A nap végén még lesétáltunk Európa egyik legészakibb pontjára, a Knivskjelloddenhez, majd éjfél után a földgömb mellett néztük, ahogy a Nap a horizont fölött köröz. A Nordkapp számunkra nem egyszerűen egy látványosság volt, hanem az út egyik legfontosabb állomása. Másnap pedig már dél felé indultunk: hazafelé.
A Nordkappra nem nagy szám megérkezni. Az út egy háromszáz méter magas platón egy hatalmas parkolóba torkollik. Szemben egy látogatóközpont, mögötte pedig egy fémből készült földgömb közvetlenül a plató peremén. Semmi extra.
A Nordkappra történő megérkezést nem a látvány teszi érdekessé, hanem az út, amit magunk mögött hagytunk. A távolságok, a végtelen fenyőerdők, az északi táj elképesztő kietlensége és hatalmassága.
Bringásként azonban van még egy dolog, amit érdemes megemlíteni.
A Nordkapp elérése már önmagában sem egyszerű feladat.
Már a Magerøyára vezető út is tartogatott egy különleges élményt. A 6871 méter hosszú Nordkapp-alagút a tenger alatt vezet, legmélyebb pontján 212 méterrel a tengerszint alatt. Az út első része közel 9 százalékos lejtőn visz lefelé, aztán ugyanezt a szintet kell visszamászni. Kerékpárral ez már önmagában is érdekes mutatvány.
De igazából nem az alagút volt a nehéz.
Magerøya szigete önmagában is megérne egy külön történetet. Hatalmas, égbe nyúló, kopár hegyvonulatok, szinte érintetlen természet és olyan végtelen tér fogadott bennünket, amit addigra már jól ismertünk, mégis minden alkalommal újra lenyűgözött.
Honningsvåg, a sziget legnagyobb települése ehhez képest egészen más világ volt. Színes halász- és turisztikai központ, kikötővel, üzletekkel, éttermekkel, emberekkel. Nekünk már-már szokatlanul mozgalmasnak tűnt. Megnéztük a Nordkapp Múzeumot is, aztán bevásároltunk, ettünk, és készültünk az utolsó harminc kilométerre.
Délután indultunk el.
A térképen ez már nem tűnt komoly távolságnak. Harminc kilométert máskor szinte észre sem veszünk. Ez az utolsó harmincas azonban egészen más volt.
Az út elhagyta a biztonságosabb part menti sávot, és felkapaszkodott a nagyjából 300 méter magas Nordkapp-fennsíkra. A kietlen, fák nélküli táj eszméletlen módon hullámzott, messze alattunk feltűnt a tenger, a völgyekben apró tavacskák csillogtak a hófoltokkal tarkított tundrán. A szél is egyre erősebben fújt. Rövid, meredek emelkedők váltották egymást hosszú lejtőkkel, aztán újra emelkedő jött.
Késő délután végre megpillantottuk a Nordkappot.
Ott állt előttünk a híres földgömb, mögötte pedig a végtelennek tűnő tenger. Rengeteg ember érkezett ide aznap. Turistabuszok, autók, motorosok, mindenféle nemzetiségű emberek. Mindenki ugyanazt a pillanatot kereste: azt, amikor végre odaállhat a földgömb mellé, és elmondhatja, hogy megérkezett.
A mi megérkezésünk azonban más volt, mint a földgömb körül hömpölygő, szelfiző tömegé. Sokkal több.
Nem volt bennem semmiféle diadalérzés.
Talán azért, mert ez nem egyetlen nap teljesítménye volt. Nem az a hatvan kilométer számított, amit aznap megtettünk, hanem az előtte lévő több ezer. A hideg reggelek, a szembeszél, az eső, a végtelen utak, a hegyek, a hideg sarkköri éjszakák, a jó döntések és a rosszak. Az összes nap, amit addig együtt töltöttünk.
Most egyszerre ott volt mögöttünk mind.
Hihetetlen belegondolni, hogy itt ér véget Európa egyik kultikus úticélja. Persze földrajzilag ez sem egészen így van. A Nordkapp Magerøya szigetén fekszik, és a sziget északi csücskén található Knivskjellodden még valamivel északabbra nyúlik. Petivel ezért ketten vállalkoztunk arra, hogy oda is kijussunk.
A többiek addig pihentek.
Mi pedig nekivágtunk a gyalogútnak.
Oda-vissza tizennyolc kilométer várt ránk. Ahogy távolodtunk a Nordkapp parkolójától, úgy tűnt el lassan a tömeg is. Egyre kevesebb ember jött szembe, aztán már szinte senki. Mellettünk feltűnt a Nordkapp komor sziklafala az öböl túloldalán, de ez a hely most már szinte csak a miénk volt. Az út végén nem várt ránk látogatóközpont, nem volt parkoló, nem voltak turistabuszok. Csak a végtelen víz, a szél és a sziklák, melyeken ütemesen porladtak szét a Jeges-tenger hullámai.
A Knivskjelloddennél már tényleg úgy éreztem, hogy eljutottunk a világ szélére.
Pedig tudtam, hogy ez csak egy érzés. De néha éppen ezekért az érzésekért utazunk.
Este tíz után értünk vissza a Nordkapphoz. Mivel közvetlenül a látogatóközpont mellett van egy legális sátorhely a kerékpárosoknak, nem is volt kérdés, hol töltjük az éjszakát.
Itt fent.
A parkolót éjszakára kiürítik, senki sem maradhat itt. Mindenki visszavonul az innen 20–30 kilométerre található méregdrága szállodájába. Csak néhány túrabringás maradhatott. Talán éppen azok, akik ezt a helyet a legjobban kiérdemelték.
A napközbeni tömeg így éjfélre eltűnt. Sűrű ködben pedáloztunk vissza Petivel a hat kilométerrel a Nordkapp előtt található Knivskjellodden parkolójából. Az úton már nem járt senki. Néha hófehér ködpaplan kúszott át a fennsíkon, máskor megcsillant a mélyen az északi égbolton suhanó éjféli Nap, s aranyszínűre festette ezt a hihetetlen tájat. Mintha valamilyen mesevilágba tévedtünk volna.
Mire felértünk, a turistabuszok nagy része elhagyta a parkolót, mi pedig újra kisétáltunk a földgömbhöz.
Csak most már szinte egyedül voltunk.
Micsoda kivételes pillanat ez, s micsoda szerencse kell hozzá. Némán csodáltuk a horizont felett suhanó Napkorongot. Hajnali egy óráig süllyedt, aztán szép lassan újra magasabbra emelkedett. Mi pedig egyszerűen képtelenek voltunk betelni a látvánnyal.
Talán ekkor értettem meg igazán, miért volt fontos nekünk ez a hely. Nem azért, mert ez lenne Európa legszebb pontja. Nem azért, mert itt áll egy földgömb a sziklafal szélén. És nem is azért, mert készíthetünk róla egy fényképet, amit aztán megmutathatunk másoknak. Hanem azért, mert amikor hónapokon át készülünk egy útra, amikor több ezer kilométert tekerünk érte, amikor közben vannak nehéz napok, fáradtság, bizonytalanság és olyan pillanatok, amikor legszívesebben csak hazamennénk, akkor egyszer eljön ez a pillanat. Ott állsz, ahová elindultál.
Ilyenkor egy pillanatra megáll az idő. Nem kell továbbmenni, nem kell keresni a következő célt. Csak állsz a világ végén, nézed a soha le nem nyugvó Napot, és érzed, hogy minden eddigi kilométernek volt értelme.
Amikor elindulsz egy útra, soha nem tudhatod, mit hoz majd a következő kilométer. De ez nem is a te dolgod. Neked csak haladni kell. Feltekerni az emelkedőre, megküzdeni a szembeszéllel, a hegyekkel, az esővel, az akadályokkal. Egy feladatod van csupán: hogy bármi is történjen, neked menni kell tovább. Előre.
Mert az út igazságos. Minél komolyabban veszed, minél többet beleraksz, annál többet fogsz visszakapni tőle. Minden érzés, minden gondolat, mely ott lapul benned, pontosan ennek a tettnek az eredménye.
A Nordkapp is ezt bizonyította. Hisz nem a látványért jöttünk, nem azért, hogy elmondhassuk, hogy ide is eljutottunk, s végképp nem a fényképekért, melyek készültek rólunk.
Hanem azért az érzésért, amelyet mind a négyen éreztünk azon az éjszakán.
Megérkeztünk.
De mégis volt ebben valami furcsa. Mert miközben úgy éreztük, hogy egy hosszú út végére értünk, valójában ezen az éjszakán voltunk a legtávolabb az otthonunktól. A Nordkapp nem lehetett az út vége. Legfeljebb egy fontos állomása.
Másnap délnek vesszük az irányt.
Újra meg kell küzdenünk a fjordokkal, a hegyekkel, a tajga fenyőerdeinek egyhangúságával. Újra jönnek majd a hosszú kilométerek, a szembeszél, az emelkedők és a végtelen utak.
De most már valami megváltozott.
Hazafelé tartunk.
Bár még több mint ezer kilométer van előttünk, most először nem egy távoli cél felé tekerünk.
Hanem hazafelé.
6. fejezet
Hazafelé a végtelen Lappföldön
A Nordkapp után délnek fordultunk, de az otthon még több mint háromezer kilométerre volt. Finn Lappföld végtelen fenyvesein, szembeszélben, rénszarvasok között tekertünk tovább Rovaniemi felé. Inari, a Siida múzeum, elhagyatott utak, folyóparti szaunák és éjszakai menedékek adtak újabb élményeket, miközben a fiúk fejben is egyre közelebb kerültek a túra végéhez.
A Nordkappnál délnek fordítottuk a kormányt. Hazafelé tartottunk. Furcsa érzés volt ezt kimondani, hiszen nagyon messze tévedtünk kis hazánktól. Légvonalban körülbelül 2700, közúton pedig több mint 3300 kilométer választott el Budapesttől. Ha innen végig bringával terveztük volna, az egész nyári szünet ráment volna. Az út végét ezért egy kicsit másképp álmodtuk meg.
Finnország északi részének legfontosabb városa felé vettük az irányt. Rovaniemi pontosan az északi sarkkörön fekszik, s közvetlen vonatösszeköttetéssel rendelkezik az ország déli részéhez.
Lélektanilag mégis nehéz volt újra beletekerni a lappföldi semmibe. A Porsangerfjord környékén még ott volt a tenger, a fjordok, a sziklák és az északi táj minden különlegessége. Lakselv után viszont lassan elfogyott a látnivaló.
Az út befurakodott a végtelen fenyvesek közé, és onnantól kezdve sokszor úgy éreztük, mintha ugyanazt a tájat tekernénk újra és újra. Az út emelkedett, majd lejtett, aztán újra emelkedett. Egy domb után jött a következő, a következő után pedig még egy. A falvak és városok ritkán bukkantak fel, sokszor száz kilométereken keresztül nem történt semmi különös. Naponta átlagosan egy-két település akadt utunkba, de volt olyan nap, amikor még ennyi se jutott.
Ráadásul megérkezett a szembeszél is. Nem egyszerűen néha fújt szemből, hanem ettől kezdve szinte állandó társunkká vált. Nem volt különösebben erős, csak éppen annyira, hogy minden egyes kilométerért meg kellett dolgozni. Egy hosszú túrán ez az egyik legfárasztóbb időjárás: nem lehet igazán harcolni vele, nincs látványos akadály, amit le lehet győzni. Csak tekersz, és ugyanazért a sebességért valamivel több erőt kell beletenned.
A fiúk is kezdtek fejben elfogyni. Közel kétezer kilométer volt már mögöttünk, és egy ilyen túránál nem csak a lábak fáradnak el. Peti különösen türelmetlenné vált. Korábban többnyire beállt mögénk, együtt haladtunk, beszélgettünk, figyeltünk egymásra. Mostanában viszont egyre gyakrabban messze előre tekert, és egyedül küzdött a széllel meg a végtelen úttal. Nem tűnt különösebben jó ötletnek, de azt is tudtam, hogy Azt is tudtam, hogy ezen a ponton már nehezebb kontrollálni a türelmet. Neki lehet, hogy most pont erre volt szüksége a továbblépéshez.
Azért Lappföld sem engedte, hogy teljesen belefásuljunk. Egy nagyobb városba megérkezni például önmagában esemény lett. Bolt, meleg étel, néhány perc nézelődés a polcok között – ezek a hétköznapi dolgok egy ilyen túrán egészen más jelentőséget kapnak. Aztán újra feltűntek a rénszarvasok is, amelyek lassan már annyira hozzátartoztak az északi tájhoz, hogy szinte hiányérzetünk támadt volna, ha egy napig nem látunk egyet sem.
Inariban azonban még keresnünk sem kellett őket. Ott a rénszarvasok egyszerűen a város részei voltak. Sétáltak az úttesten, feltartották a forgalmat, bementek a lakótelepek közé, autók között kóboroltak, sőt az áruház parkolójában is teljes természetességgel mászkáltak. Mintha nem ők tévedtek volna be az emberek világába, hanem mi zavarnánk meg az ő megszokott életüket.
Inariban a Siida múzeum is nagy élmény volt. Néhány óra a lapp kultúráról, a számikról és a körülöttünk lévő vidékről, aztán újra vissza az útra. Egy hosszú túrán az ilyen megállók különösen sokat számítanak. Nem feltétlenül azért, mert önmagukban hatalmas élményt jelentenek, hanem mert néhány órára kizökkentenek abból a monoton ritmusból, amelybe több száz kilométer után óhatatlanul belekerül az ember.
Az esték mindig jó hangulatban teltek, valahol a semmi közepén. Néha egy kis lavuu, egy egyszerű halászkunyhó akadt az út mellett, máskor egy folyóparti szauna. Behúzódtunk, tüzet raktunk, megszárítottuk, amit kellett, előkerült a kártya, és végre nem kellett sehova sietni. A folyó vize rohant mellettünk, a tavak felszíne fölött pedig ugyanaz a különös, soha igazán sötét nyári este terült el, amelyet már annyiszor megtapasztaltunk.
Ezek a pillanatok valahogy mindig visszaadtak valamit abból, amit a hosszú tekerés elvett. Napközben csak az utat láttuk magunk előtt, a következő emelkedőt, a következő kanyart, a szembeszelet és azt, hogy még mennyit kell tekerni. Este viszont volt idő körülnézni. Leültünk a tűz mellé, ettünk, beszélgettünk, kártyáztunk, közben pedig tudtuk, hogy másnap újra fel kell ülni a biciklire.
Az Inari–Pokka–Sirkka szakasz különösen emlékezetes maradt ebből a szempontból. Az egész túra egyik legeldugottabb és legnéptelenebb vidékén tekertünk keresztül. Hosszú órák teltek el úgy, hogy alig találkoztunk valakivel. Nem voltak nagyvárosok, híres látnivalók, különleges hegyek vagy látványos hágók. Csak az út, a fenyvesek, a tavak, a folyók és időnként egy-egy rénszarvas.
Ennek a helynek maga az elszigeteltsége adta az igazi különlegességét.
Ekkor már majdnem kétezer kilométer volt mögöttünk. A Nordkapp élménye még friss volt, de már mögénk került az is. A cél pedig lassan átalakult. Korábban azért tekertünk, hogy eljussunk valahová. Most már azért tekertünk, hogy közelebb kerüljünk valamihez.
Persze Rovaniemi még messze volt, Budapest pedig annál is sokkal messzebb. A lappföldi utak továbbra is végtelennek tűntek, a szembeszél sem akart elengedni bennünket, a fenyvesek pedig ugyanúgy sorakoztak egymás mögött, mint előző nap.
Mi azonban már tudtuk, hogy minden kilométer, minden domb, minden kanyar közelebb hoz otthonunkhoz.
S ez az, ami igazán számított!
7. fejezet
Az északi sarkkörön innen
Három hét és mintegy 2500 kilométer után végleg magunk mögött hagytuk az északi sarkkört. Finnország déli részén végre újra szántóföldek, melegebb idő és emberek vettek körül bennünket, majd Helsinkin és a Balti-tengeren átkelve Tallinn, Riga és Vilnius felé tekertünk tovább. A három balti ország közül Litvániában éreztük magunkat a legjobban, innen pedig repülővel indultunk haza. 31 nap és 3300 kilométer után véget ért a túra.
Három hét és körülbelül 2500 kilométer után magunk mögött hagytuk a sarkkörön túli világot. Rengeteg mindent láttunk ezalatt, fjordokat, hegyeket, gleccsereket, végtelen fenyveseket, tavakat, rénszarvasokat, a Nordkappot és az északi nyár soha igazán le nem nyugvó fényeit. A végére azonban már nem is volt olyan furcsa, hogy egy kis melegre és nagyobb népsűrűségre vágytunk.
Rovaniemit elhagyva vonatra szálltunk, de nem utaztunk egészen Helsinkig. Tamperében szálltunk le, innen pedig újra bringára ültünk. Két napig kanyarogtunk a finn tavak között, s közben valami egészen szokatlan kezdett feltűnni a tájban: a fenyvesek mellett megjelentek a szántóföldek. Repcetáblák, búza, árpa. Olyan növények, amelyekkel hetek óta nem találkoztunk.
Az időjárás is megváltozott. Végre előkerülhettek a rövid bringás nadrágok és a pólók, a vastagabb ruhák pedig visszakerültek a táskák mélyére. A fiúk eleinte nehezen hitték el, hogy tényleg itt az ideje megszabadulni a rétegektől. Annyira hozzászoktak már a hosszú nadrághoz, pulcsihoz és kabáthoz, hogy szinte le kellett imádkozni róluk a melegebb ruhákat.
Néhány nap alatt egészen más világba csöppentünk. A finnek közül eddig főleg azokat ismertük, akik autóban ültek és elsuhantak mellettünk a lappföldi utakon. Most végre találkozhattunk velük személyesen is. Persze ettől még nem lett hirtelen nyüzsgő az ország, de az északi magány után már az is feltűnt, hogy mennyi ember van körülöttünk.
Helsinki után átszeltük a Balti-tengert, és Tallinnban folytattuk az utat. Este érkeztünk, így az első benyomásunk már rögtön az esti fényekhez kötődött. Hangulatos főváros fogadott bennünket, és bevallom, nekem sokkal jobban tetszett, mint a túlparti Helsinki. Az óváros szűk utcái, régi épületei és az egész város hangulata nagyon bejött.
Észtország vidéke is sokban emlékeztetett Finnországra. Hatalmas fenyvesek, hosszú utak, tavak és kevés ember. Városról városra haladva azonban egyre jobban éreztük, hogy már nem a skandináv világban járunk. A táj lassan változott, az utak és a környezet is egyre inkább Közép-Európára kezdett hasonlítani.
Lettországba átlépve aztán egészen más élmény fogadott bennünket. Kicsit olyan érzésünk volt, mintha Ausztriából tekernénk át Magyarországra. Az addig megszokott, gondosan kialakított EuroVelo-hálózat eltűnt, a bringás útvonal pedig több helyen egyszerűen rávezetett bennünket a forgalmas főútra. Rigáig sokat kellett nagy forgalomban tekernünk, ami egyáltalán nem tartozott a túra kellemesebb részei közé.
A Balti-tenger viszont felüdülést jelentett. Egyik este közvetlenül a tengerparton aludtunk, végignéztük a naplementét, másnap pedig a strandolást is beiktattuk. A víz persze itt sem volt különösebben meleg, de három hét északi tekerés után a húsz fok körüli víz már egészen kellemesnek tűnt. Valahogy a tenger is melegebbnek érződött, mint amilyen valójában volt.
A tengerpartnak azonban nem volt egészen olyan tengeri hangulata, mint amit megszoktunk. A víz barnás színű volt, nagyon lassan mélyült, a part pedig inkább a Balaton déli partjára emlékeztetett. Ettől még jólesett megmártózni benne, főleg a hosszú, hűvös északi napok után.
Riga már egészen más léptékű város volt. Forgalmas, zajos, valódi fővárosi hangulattal. Az óvárosa ennek ellenére nagyon tetszett, talán éppen azért, mert sokkal inkább éreztük rajta a nagyvárosi jelleget, mint Tallinnon. A külvárosok viszont több helyen meglehetősen elhanyagoltak voltak, a forgalom pedig kerékpárral kifejezetten kellemetlenné tette a közlekedést.
Riga után végleg letértünk az EuroVelo útvonaláról, és délnek fordultunk Litvánia felé. A kisebb utak sem jelentettek azonban feltétlenül nyugalmat. Lettországban valahogy mindenhol meglepően nagy volt a forgalom. Kerékpáros szemmel ez az ország maradt számunkra a túra egyik kevésbé kellemes emléke.
Litvániában viszont ismét megváltozott minden. Papíron a három balti állam közül ez a legszegényebb, mi mégis itt éreztük magunkat a legjobban. A határ után szegényesebb, de sokkal nyugodtabb utak fogadtak bennünket. A fenyvesek lassan eltűntek, helyüket lombos erdők és egyre nagyobb szántóföldek vették át. A táj már egyértelműen közép-európai hangulatot árasztott.
Jó érzés volt itt tekerni. Nem volt már semmi északi különlegesség, nem kerestük a következő fjordot, hegyet vagy rénszarvast. Egyszerűen csak mentünk tovább dél felé, egyre közelebb az út végéhez.
Persze azért itt is akadtak emlékezetes pillanatok.
Egyik este például egy elhagyatott farm mellett próbáltunk aludni. Az épület annyira romosnak tűnt, hogy biztosak voltunk benne, senki sem használja. Már éppen kezdtünk berendezkedni, amikor egyszer csak előkerült egy idős néni. Mi néztünk rá, ő nézett ránk. Egyikünknek sem volt igazán fogalma arról, hogy a másik mit keres ott. Rövid magyarázkodás után azonban a fő a békesség elvén továbbálltunk, és kerestünk magunknak egy másik helyet.
Talán ezek a jelentéktelennek tűnő helyzetek mutatták a legjobban, mennyire megváltozott körülöttünk a világ. Néhány héttel korábban még olyan helyeken tekertünk, ahol egy egész nap alatt is alig találkoztunk emberrel. Most pedig egy romos farmon is sikerült valahogy összetalálkoznunk egy helybélivel.
Vilniusba már úgy érkeztünk meg, mint akik fejben is befejezték az utat. A biciklik még alattunk voltak, de a történet vége már ott volt előttünk. Innen már nem kellett újabb országot keresni, nem volt újabb nagy földrajzi cél. A repülőgép hazavitt bennünket Budapestre.
Harmincegy nap telt el az indulás óta.
3300 kilométer.
Tudom, nem a számok a fontosak. Egy ilyen út végén mégis nehéz nem megemlíteni őket. Mögöttünk volt Norvégia, Svédország, Finnország és a három balti állam. Több ezer kilométer bringázás, rengeteg emelkedő, hideg, eső, szembeszél, végtelen utak, fjordok, hegyek, tavak és erdők.
A Nordkappnál azt hittük, elértük az út végét. Lappföldön már hazafelé tekertünk. Dél-Finnországban éreztük először igazán, hogy visszatértünk Európába. A Baltikumban pedig lassan minden egyre ismerősebb lett.
Aztán egyszer csak vége lett.
Pontosan olyan gyorsan, ahogy elkezdődött.
