Olaszország mindig tud újat mutatni. Többször tekertem keresztül-kasul az országon, de még mindig meg tud lepni néhány újdonsággal. Idén sem volt másképp. A háromhetes kenyai túra után csatlakoztam Petihez, Csabihoz és Diához, hogy együtt fedezzük fel újra magunknak ezt a sokszínű országot a Vezúvtól az Appennineken keresztül egészen az Alpokig.
 |
 |
|
Olaszország - San Marino 2024 kerékpártúra
2024. július 28 - augusztus 9.
A túra adatai - Útvonal a térképen - Fényképalbum
0. nap
Táv: 30,92 km
Mintha egy tömött szórakozóhely levegőtlen terében lennénk, olyan érzés volt kilépni a reptér légkondicionált belső csarnokából a fülledt nápolyi éjszakába. Pontban éjfélt mutatott az óra, mire – az esti járattal megérkezve – sikerült összelegóznunk a 4 megrakott túrakerékpárt, s kihajtottunk Európa egyik legkoszosabb városába. Szombat éjszaka lévén elég nagy volt a forgalom, s ez a Vezúv felé közeledve egyre csak fokozódott. Azon bosszankodtam, hogy nem sikerült egy nyitva tartó benzinkutat sem találnunk, mert tudtam, hogy a kis kézi pumpámmal megfelelő nyomást rakni 8 gumiba, ilyen körülmények között felér egy szaunabérlettel. De vészesen közeledett az öreg, ezeregyszáz méter magas vulkán kontúrja, így nem maradt más lehetőségem. A srácok becsülettel taposták a pedált, pedig tudták, hogy a neheze még csak most következik: fel is kell menni rá.
Én már kétszer jártam fent, Peti fiam viszont még most jár itt először, így ragaszkodott hozzá, hogy hódítsuk meg a Vezúvot.
– Jó menjünk – vágtam rá – de akkor már éjszaka. Úgy izgalmasabb.
Nem is lett volna jó ötlet a délelőtti hőségben nekiugrani. Hamar alánk került a Nápolyi-öböl a milliónyi szikrázó fénypontjával, a tengeren cikázó hajókkal, Capri és Sorrento vonulataival. Az autóáradat nagyjából ötszáz méteres szintig tartott. Több szórakozóhely is üzemelt ezen a magasságon, így a hajnali órákban sem állt meg az élet a hegyen. Feljebb szerencsére már csak néhány andalgó szerelmespár gyönyörködött a panorámában. Kőkemény küzdelem után hajnali 3 körül érkeztünk meg ezer méteres magasságba a felső parkolóhoz. Utolsó látogatásunk alkalmával, 2011-ben innen be tudtunk lógni a lezárt felső területre, de most a sok kamera és a megerősített kerítés miatt inkább nem próbálkoztunk. Nagyjából egy kilométerrel lejjebb a bozótosban állítottuk fel a sátrainkat, s nyugovóra tértünk ezután a hosszú és mozgalmas éjszaka után.
1. nap
Táv: 77,93 km
Délelőtt tíz környékén, nagyjából öt óra alvás után, szinte kisütött minket a Nap a sátorból. Az éjszakai hegymászás után kótyagosan indult a reggel. Újra felmásztunk a felső parkolóba, de csak neten lehet jegyet venni a Vezúvhoz egy vagyonért, ráadásul folyadékunk is fogytán volt, így hamar elengedtük a lehetőséget. Helyette visszagurultunk Torre del Greco-ba, a tenger partjára és jól bereggeliztunk. Dia az utazás előtt felsorolta azokat a helyeket, melyeket mindenképp szeretne útba ejteni, erre próbáltam meg felfűzni az útvonalat. Az első ilyen állomás Herculaneum volt, ahová a fiúk ingyenesen beléphettek.
Nápoly irányába folytattuk a túrát, tudtuk, hogy a déli órákban nem lesz könnyű átkelni dimbes-dombos macskaköves sugárútjain. De a fürdést sem hagyhattuk ki az egyik lepukkant városi strandon, hisz tudtuk, hogy az útvonalunk végleg elhagyja majd a Tirrén-tenger partvidékét. Ugyanakkor sejtettük, hogy ez a délután nagyon kemény lesz. Végig forgalmas, lepukkant környékeken haladtunk át Nápoly elővárosain. Csabi nem érezte igazán fényesen magát, ekkor még nem sejtettük, hogy nemcsak az éjszakai tekerés, hanem egy kisebb betegség is áll az ügy hátterében. De becsülettel tapostuk a pedálokat, így a naplemente fényei már Capua városánál köszöntöttek minket. Megnéztük a régi amfiteátrumot, majd a Volturno folyó partvidékén találtunk táborhelyet. Sajnos a folyóhoz sehogy nem sikerült lemenni fürödni, de a közeli benzinkút megoldotta a helyzetet. Tekintettel az éjszakázásra és a mai – cseppet sem könnyű – szakaszra hamar nyugovóra tértünk.
2. nap
Táv: 70,99 km
A tegnapi elcsigázott csapat helyett mára egy sokkal összeszedettebb gárda mászott elő a sátrakból. A mai célunk Cassino városa és a felette magasodó Montecassino apátság meghódítása volt. A terep viszonylag sík, ezért úgy terveztük, hogy még a déli órákban megpróbáljuk elérni a várost, majd szieszta utánra marad a mászás. Csabi még mindig nem volt a toppon, de egész jól haladtunk, s 2 pihenővel sikerült is véghezvinni a tervünket.
Cassinoban a park – felújítás miatt – zárva volt, így az út szélére heveredtünk le egy füves területre. Hamar eljött az indulás ideje, de Csabi állapotát látva úgy döntöttem, hogy inkább lent maradok vele. Nem akartam, hogy teljesen kikészüljön, tudván, hogy holnaptól egyre magasabban, hegyvidéki szakaszokon kell majd helytállnia. Látszott is rajta a megkönnyebbülés. Dia és Peti így cuccok nélkül, könnyen nekivághatott a nagyjából 8 kilométeres és 500 méter szinttel járó emelkedőnek.
A késődélutáni órákban értek vissza hozzánk. Gyors bevásárlást követően északi irányban hagytuk el a várost, s nagyjából 10 kilométerrel utána találtunk táborhelyet egy szép tiszta folyó melletti réten.
3. nap
Táv: 95,5 km
Megszabadulván a nápolyi forgatagtól és a fülledt sík partvidéktől ma végre eljött az én időm. Néptelen, kanyargós utakon haladtunk északi irányba, végre belevethettünk magunkat Itália kevésbé ismert, de annál szebb vidéki arculatába. Olaszországban szerencsére sokhelyütt nem a meglévő régi utakra építették rá az új, gyorsabb haladást lehetővé tévő főutakat, így a betonoszlopokra épült, kamionokkal és száguldozó autókkal sűrűn teletűzdelt SS749 helyett a szinte teljesen forgalmatlan, kerékpárosbarát SP259-en kapaszkodtunk felfelé a síkságból az ország belsőbb vidékei felé. Visszaemlékezve első két találkozásomra a taljánokkal két teljesen eltérő kép alakult ki bennem, s ez főképp annak volt köszönhető, hogy második alkalommal nem a tengerparti zsúfolt, forgalmas, mocskos és igénytelen üdülővárosokon, hanem a tiszta, néptelen és pompásan megépített belső falvakon át terveztem a túrát. Most is így tettem, így Cassino után jó hosszú időre most is magunk mögött hagytuk mindazt, ami Olaszországból kevésbé fog hiányozni. Csabi még ma is lábadozott, így próbáltunk kíméletes tempót menni, csak Peti száguldozott előre. Délután a kánikulát egy pompás kis pihenőhelyen vészeltük át. Volt víz, s egy kegyszobor világításának köszönhetően még működő konnektor is, mellyel feltölthettük a mobilokat. Én egyre kevésbé tudtam a fenekemen maradni, így egy rövid futás és néhány kis hegyi falucska is belefért a koradélutáni programomba.
Délután folytattuk az utunkat egészen a 700 méter magasan elterülő füves síkságig, ahol már sokkal kellemesebb volt az idő. Jó érzés volt a naplemente fényei közepette száguldozni a tágas síkságokon, mintha alig fél nap alatt egy teljesen más kontinensre tekertünk volna át. Ám közeledett a sötétség, így megálltunk a folyóparton, s fürdés, vacsorakészítés után gyorsan sikerül nyugodt táborhelyre lelnünk.
4. nap
Táv: 106,5 km
Túránk negyedik napján várt ránk az első igazi kihívás egy ezerkétszázas hágó formájában. A környék egyetlen kisvárosában, Tagilacozzoban feltöltöttük energiakészleteinket, s a várost elhagyva meg is kezdtük a kaptatót. Jól ment a tekerés, látszatra mindenki elkapta a fonalat. Peti a tőle szokásos vehemenciával előretört, Dia és Csabi jóval megfontoltabban követte, én pedig próbáltam a kétrészre szakadt csapat között ingázni. Az utolsó kilométereken végül nem bírtam magammal, Peti után iramodtam, s nagy nehezen sikerült olyan tempót diktálnom, melyet még ő sem tudott tartani. „Így legalább nem bízza el magát túlságosan” – gondoltam. Öt-hat perc után felért Csabi is, látszott rajta, hogy szerencsére kifelé tart a betegségből és önbizalmának is jót tett, hogy gond nélkül sikerült a „Kékestető fölé tekernie”. Kellemes gurulást követően egy kiadós ebéddel „ünnepeltük” a visszatérést a civilizációba (Carsoli város és az SR5-ös főút), ám „áldásait” (az olcsó szupermarketek mellett a megnövekedett forgalmat) nem élveztük sokáig, ugyanis újabb néptelen kis úton haladtunk tovább északnak a Lago di Turano irányába. A csodálatosan tiszta vizű, kellemes hőmérsékletű duzzasztott tó partja tökéletes sziesztahelynek bizonyult, így az árnyékban pihenés, ebéd elfogyatkozása és részemről egy egyórás dombfutás kombót most már egy kis fürdéssel is meg tudtuk spékelni. Délután a völgyben továbbhaladva elértük Rieti városát, mely tökéletes helynek bizonyult egy dobozos fagyi elfogyasztásához, majd az esti órákban újból elhagytuk a folyóvölgyet és egy nyolcszázas hágóra kapaszkodtunk fel, melynek tetején terveztük az éjszakázást. Tegnapi tapasztalatunk ugyanis az volt, hogy ezen a magasságon már jóval kellemesebb a hőmérséklet, ami nyugodtabb alvást tesz lehetővé. Az egyetlen hátulütője a dolognak az volt, hogy temérdek mennyiségű vizet kellett felcipelni. De jutott bőven nemcsak főzésre, hanem még fürdésre is, s egy régi kőépület előterében a padok mellé állítottuk fel sátrainkat.
5. nap
Táv: 97,86 km
A hágóról legurulva folytattuk kalandos utunkat a dombtetőre épült – vagy ahogy én szoktam mondani – „odaragasztott” városok között. A legrövidebb észak-északkeleti irányról kicsit letérve újból közeledtünk a Tirrén-tenger partjához. Persze nem akartunk visszatérni a partvidékre, csupán az egyik, Dia által kijelölt „kötelező” látnivaló irányát követtük. Ekkor még nem is sejthettük, hogy igencsak meg fogja nehezíteni a napunkat Civita di Bagnoreggio elérése, mely nemcsak hogy egy domb tetején foglal helyet, hanem megközelítéséhez át kellett kelnünk a majdnem tengerszinten lévő Tevere-folyón is. Ahogy csökkent a magasságunk, úgy lett egyre melegebb, s az útvonal is egyre kiszámíthatatlanabb, dombosabb. A küzdelmes délelőtt után Amelia kőfallal körbekerített óvárosa körül döngettem a szegmenseket a szieszta idején, ám délután sem lett könnyebb az útvonal. Nem sokkal naplemente előtt sikerült felküzdeni magunkat az ötszáz méter magasan, kopár dombokon és meredek szurdokvölgyek között fekvő Bagnoregio kisvárosába. De talán pont így volt ez rendjén, hiszen a löszös-agyagos szurdokvölgyből kiemelkedő meredek sziklára épült Civita di Bagnoreggiora talán épp most nyílt a legjobb kilátás. Jó fél óráig gyönyörködtünk benne, s ismét bebizonyosodott a túrakerékpározás régi nagy igazsága: azok a helyek a legértékesebbek egy túra során, melyekért meg kell küzdeni.
A városban mosakodtunk egy közkútnál, s közvetlenül utána tértünk nyugovóra egy elhagyatott bányaterület melletti mezőn.
6. nap
Táv: 112,19 km
Bagnoregio után visszaállhattunk az eredeti irányunkra: megcéloztuk a szemközti partot, azon belül is San Marino érintésével Rimini városát. Persze a Tevere-folyó ismét az utunkba állt a benne futó egyes számú autópályával és a tűzpiros szuperexpresszek vonalával az ország fő közlekedési ütőerét képezve. Így akadt még néhány domb, de aztán – mindenki nagy meglepetésére – hosszú idő után végre sík szakasz következett. Délután már a Trasimeno-tó a kellemesnél egy kicsit melegebb vizében pancsoltunk, majd Camucia város mellett egy szőlősben találtunk nyugodt táborhelyet magunknak. Éjszaka innen gyönyörködtünk a dombra épült Cortona város fényeiben, melynek hangulatos utcái több toszkán filmben feltűntek már.
7. nap
Táv: 88,4 km
A forró toszkán dombvidék után a túra hetedik napján újra megközelítjük ma az ország vízválasztójaként funkcionáló Appeninek büszke vonulatát. Bár magasabb vidékeit ezen a túrán nem érintettük, így is egy majdnem ezer méteres hágó vár ránk, hogy átkeljünk a túloldalára. Ám előtte még érintettük Arezzo városát. Firenze és Siena mellett nem igazán rúg labdába ez a közepes méretű városka, de nekünk akkor is nagyon tetszett. A srácok bejárták az amfiteátrumát, majd közösen megcsodáltuk a város leghíresebb szülöttjének Arezzoi Guidonak a szobrát. Ő volt az, aki kitalálta a kottázást. Természetesen a sétálóutca és a hangulatos, ám meglehetősen zsúfolt főtér sem maradhatott ki.
Délután már egy néptelen kis falu melletti parkos részen sziesztáztunk. Elromlott az eddig kifogástalan idő, beborult az ég, s megjelentek a viharfelhők. Egy kisebb hágó várt még ránk, mielőtt megérkezhettünk volna Sansrepolcro városába, mely már közvetlenül az Appenninek fővonulata alatti síkságon fekszik. Csapkodtak a villámok körülöttünk, de az égi áldás nagyrésze csodával határos módon elkerült minket. Bevásárlás után az esti órákra maradt a hágómászás. A vihar után újra csodálatosan tiszta lett az ég, s a hibátlan, forgalmatlan úton vígan kapaszkodtak fel a bringák.
A hágón találtunk egy pici tavat, s – bár kerítéssel körbe volt kerítve – nem zavart minket, jót fürödtünk benne. Innen már csak arra kellett ügyelnünk, hogy ne guruljunk le túlságosan, még valahol a hegyek között találjunk táborhelyet magunknak. Ez szerencsésen sikerült is.
8. nap
Táv: 98,9 km
Bár tegnap délután már átkeltünk az Appenninek főgerincén, a hegység a mai nap még nem engedett szabadon minket. Leérkezve alacsonyabb magasságba hullámos lett a táj, falvak is ritkán akadtak utunkba, jó hosszú szakaszt kellett megtennünk, míg végre megreggelizhettünk. Kisvártatva ott emelkedett előttünk San Marino, a hegytetőre épült ország.
Csabi napról napra jobb formában van. Tegnap még biztonságosan, inkább lassabban jött fel a hágóra, ma kilőtt, s Petinek már csak közvetlenül a vár alatt sikerült megállítania. Kellemesen meleg, szeles idő fogadott minket hatszáz-hétszáz méter között fent, San Marinoban. Megcsodáltuk kis ország nevezetességeit. Amíg az autósok a lenti nagyobb parkolóban tudtak megállni, s felvonóval jöhettek fel, mi egészen a középkori hangulatú városfalak közé tekerhettünk a bringákkal. Hamar megtaláltuk a kormányzati palotát (Palazzo Publico). Itt ülésezik a világ legkisebb köztársaságának parlamentje. Ezután a Titano-hegy három jellegzetes tornyát vettük célba, melyek közvetlenül a fővárost északkeleti irányból határoló sziklafal ormaira épültek. A legmagasabb és talán legszebb a 16. századi Cesta erőd tornya a második védőfal mellé épült egy egykori római erőd romjaira. A Titano-hegy legmagasabb pontján található (750 m), ahonnan igen látványos panoráma nyílik. Egykor az erődőrség székhelye volt és pár börtöncellával rendelkezett, ma az Ókori Fegyverek Múzeumának ad otthont.
Miután kigyönyörködtük magunkat a kilátásban megkezdtük a gurulást az Adriai-tenger partján található Rimini üdülőváros irányába. Nem maradhatott ki a strandolás sem a végtelenségig elnyúló napernyős strandok egyikében, bár a vízminőség cseppet sem volt ínyünkre. Valami tengeri moszat elszaporodott, s furcsa, ragadós réteget képzett bőrünkön, melyet a parti tusolók segítségével is csak hosszú vakarás után sikerült eltávolítani.
Este rendhagyó vacsora volt, a fiúk kérésére gyorsétterembe mentünk, majd a Marecchia-folyó kavicsos medrében találtunk éjszakai táborhelyet.
9. nap
Táv: 35,9 km
Tegnap véget ért túránk első szakasza, elhagytuk az Appenninek vonulatait, előttünk a Pó-síkság végtelen alföldje. A következő 260 kilométeres szakaszt ezért úgy terveztük, hogy "átugorjuk", magyarul átvonatozunk rajta egészen Ravennáig.
Reggel rögtön az állomásra hajtottunk, s megvettük vonatjegyünket. Regionale járművekkel terveztük az utazást, mely némiképp olcsóbb, több helyen megáll, ugyanakkor stabilan 140-160 km/h sebességgel halad. Az első vonat bő egy óra alatt elröppentett minket Bolognába. Megcsodáltuk a város hatalmas bazilikáját, macskaköves, hangulatos utcácskáit, tereit és ferde tornyait.
Dél körül újra vonaton voltunk, irány Verona. A Pó-síkság északi részén, az Adige-folyó egyik éles kanyarulata mentén elterülő város már igazi észak-olasz hangulatot áraszt, melyben keveredik az igényesség és a tradíció. Már többször elautóztam a város mellett, de még soha nem jártam a belvárosában előtte. Nagyon tetszettek a városkapuk, az óváros nyüzsgése és szűk sikátorai, az impozáns főtér, s természetesen a város legfelkapottabb látványossága, Júlia erkélye is.
Délután még átkeltünk a Pietra-hídon a mentol színű folyó túlpartjára, hogy a San Pietro kastély dombjáról felülről is megcsodáljuk Verona tornyait és piros háztetőit.
A késődélutáni órákban várt ránk egy harmadik rövid vonatozás, de csak azért, hogy ne kelljen kitekerni a városból. Domegliara után már újból visszatértünk a hagyományos kerékpártúrázó szerepkörbe. Rögtön szembesültünk az észak-olasz úthálózat sűrű forgalmával és zsúfoltságával, mely szöges ellentétben áll az ország belsejének nyugalmával. De nem volt mit tenni, várt ránk a Garda-tó, s egy rövid hágó megmászása után gyorsan le is gurultunk a partjára. Amennyire nem sikerült jól a tegnapi adriai fürdés, éppoly kellemes volt megmártózni Olaszország legnagyobb tavának kristálytiszta, kellemes hőmérsékletű vizében. Én egy rövid futással nyugtáztam a napot, felszaladtam a Garda fölé magasodó sziklára, s találtam is egy jó táborhelyet, így már erre sem volt gondunk, elég volt naplemente után elindulni a partról.
10. nap
Táv: 99,1 km
Szokatlanul felhős reggelre ébredtünk, mely az elmúlt hetek szikrázó napsütése, és kánikulai hőmérséklete után meglepően hatott. De ne felejtsük el, most már az Alpokban vagyunk, itt ritkán szokott egy hétnél tovább esőmentes jó idő lenni. Az egyre jobban elvékonyodó tó zsúfolt partvidékén haladtunk északi irányba. Malcesine után találtunk egy szimpatikus úszódokkot, így folytatódhatott a tegnap délutáni strandolás. Közben egyre melegebb lett és a Nap is újra kisütött. Riva del Gardában ebédeltünk, majd gyorsan magunk mögött hagytuk a zsúfolt üdülővárost, s kerékpárúton tértünk vissza az Adige-folyó völgyébe. Már-már osztrák színvonalú volt a kerékpáros úthálózat, így végig mellőztük a forgalmat egészen Trentó városáig. Itt sem jártunk még korábban, így megcsodáltunk Olaszország egyik legélhetőbb városának rendezett óvárosát, majd északra kitekerve egy mellékfolyó mentén találtunk viszonylag nyugodt táborhelyet. Este még egy kisebb vihar is megkínált minket, de az egész napos kánikula után határozottan jól esett egy kis csapadék.
11. nap
Táv: 100,44 km
Trentó után megkezdődött két napos alpesi átkelésünk Peti és Csabi első kétezres hágóival. Az Adige itt még kellemes, alig kétszáz méteres magasságon csordogál, s tudtuk, nem lesz könnyű feljutni a Passo Valles hágóig, mely innen még 82 kilométerre emelkedik felettünk. Két út határolta a nyugati mellékfolyót, mi a kevésbé forgalmasat választottuk (SP76). Albianoban reggeliztünk, majd folyamatosan haladva a déli órákra értük el Predazzot, s egyben az ezer méteres magasságot. Egy rövid sziesztát be tudtuk iktatni, ám délutánra viharfelhők gyülekeztek és lecsapott ránk a zivatar. Próbáltunk egy kicsit kivárni fedezékben, de komoly eső helyett inkább csak a szél tombolt, s időnk is vészesen fogyott. Tudtuk, hogy nyári hálózsákjainkkal nem szeretnénk nagy magasságban éjszakázni, még sötétedés előtt jó lenne visszagurulni nagyjából erre a magasságra.
Predazzo után sem csitult a vihar, ráadásul Dia váltóbowdene is elszakadt, nem volt könnyű ilyen körülmények között kicserélni. De már nem volt visszaút, kapaszkodtunk fel a hágóba. Megszűnt a forgalom körülöttünk, csak mi négyen tapostuk a pedálokat a szitáló, hideg esőben és nagyon vártuk már, hogy végre újra ereszkedhessünk. A Valles-hágó nem adta magát könnyen, de este 6 óra körül végre elértük a tetejét.
Iszonyat meredeken lejtett az út, s vizes volt az aszfalt, így csak óvatosan engedtük a gépeket, s teljesen átfagytunk, mire újból lakott településre értünk. Az eső végre elállt, így táborhely keresés helyett a gyors átöltözés mellett döntöttünk, majd száraz ruhában az erdőben futó kavicsos kerékpárút mentén próbálkoztunk sikerrel.
12. nap
Táv: 74,82 km
A Dolomitok-átkelés második napján szép napos, ám meglehetősen hűvös reggel köszöntött ránk. Egy rövidke gurulással kezdtünk, ezer méterről nyolcszázra, majd ismét a hegyek felé fordítottuk a gépeket. Alleghe csodálatos, ám meglehetősen forgalmas hegyi üdülőfaluban reggeliztünk, majd Caprile után kiléptünk a völgyből nekivágtunk a Falzarego-hágóhoz vezető 21 kilométeres és 1100 méter szintet tartalmazó, csodálatos útvonalnak. Errefelé már többször megfordultam autóval, mikor a Dolomitok sziklatornyait ostromoltuk, de ma végre eljött az idő, hogy a bringám nyergében is feljussak rá. A fiúk igencsak megtáltosodtak az elmúlt hetek sok-sok szintet tartalmazó útvonalán, így a forró Appenninek után az Alpok hűvösében meglehetősen nagy lendülettel ugrottak neki a túra legmagasabb hágójának. Én az elején a boltolás miatt eleve lemaradtam, majd könnyed tempóban meg-megállva haladtam, de az utolsó szakaszra összekaptam magam, s utánuk iramodtam. Nem sokkal Plan de Falzarego falucska előtt értem be őket 1900 méteren, innen már együtt haladtunk tovább. Tekintettel a jó időre javasoltam, hogy menjünk fel a hágó felett található első világháborús alagútrendszerbe. A fiúk kis unszolás után igent mondtak. Felkaptattunk a sziklába vájt sok-sok lépcsőn egészen a 2835 méteres Kis-Lagazuoi-csúcsig, közben megcsodáltuk a Toffana és a Marmolada óriásait.
A kellemesen rövid, de velős gyalogtúra után a hágótól ismét bringáink nyergében folytattuk az utat immár lefelé. Ahogy várható volt Cortina városában most is hatalmas forgalmi dugó alakult ki. Csodás hegyvidéki város ez, ám szörnyű lehet itt élni a télen-nyáron ostromló turistaáradat közepette. Bevásároltunk, majd végigsétáltunk a kisváros főutcáján (nekem eddig autós turistaként nem nagyon adatott meg, hogy leparkoljak és körbenézzek a városban, a boltba is úgy szoktunk menni, hogy kiraktam az utasokat, s amíg bevásároltak, addig mentem egy kört.
Cortinából kiérve egy elhagyott vasútvonal nyomvonalára épült kavicsos kerékpárúton indultunk tovább. Még egy kis hágó várt ránk (Passo Cimabanche, 1529 m), de a vasútvonal 2-3%-os emelkedésénél ezt alig vettük észre. A szokásos Dolomitok „alaptáborunk” környékén táboroztunk le a folyóparton 1400 méteres magasságban. Ez volt a túránk legmagasabban fekvő táborhelye. Hűvös, tiszta éjszaka várt ránk.
13. nap
Táv: 131,15 km
Túránk utolsó napján már nem vártak ránk nagy hegyek. Beereszkedtünk a Dráva-folyó forgalmas völgyébe, majd a Dolomitok impozáns csúcsait elhagyva szelídebb magaslatok között folytattunk utunkat keleti irányba a folyóvölgyben.
A bringaút végig jól kiépített és jól követhető volt. Lienz városában ebédeltünk. Délután kaptunk egy-két dimbes-dombos szakaszt, s néhol földútra váltott a bringaút, ám ez minket nem különösebben zavart. Délután ötre sikerült abszolválnunk a mai leghosszabb, 131 kilométeres szakaszt. Möllbrückében, a vasútállomás bringatárolójába zártuk le a gépeket, ugyanis még nem tértünk haza, innen egy új kaland vette kezdetét a Magas-Tauern csúcsai közt. De ez már egy másik történet.
