1. fejezet

Magyarország – az álmokon innen

El szeretném olvasni a Bevezetőt

A finom szezámmagos rántott hús után jól esne még egy kis pihenő a hűs nappaliban. Kint ugyanis tombol az ilyenkor szokásos kánikula. De ez most nem aktuális! Délután nem sokkal két óra előtt a legnagyobb hőségben már a nemrég felújított Fő tér impozáns szökőkútja mellett beszélgetünk a Vas Népe újságírónőjével, majd elbúcsúzunk a családtól és útnak indulunk.

A várost elhagyva 32°C-os hőmérsékletű szembeszélben semmivel nem könnyebb haladni, mint bármely mediterrán ország útjain. 50 percnyi izzadás után egy eldugott Vas megyei faluban, Sorkifaludon mesélek öcsémnek arról az időszakról, melyben ő még nem volt az életünk része. Kisgyerekként ebben a kis faluban laktam szüleimmel, akik a helyi termelőszövetkezetben dolgoztak. Ide jártam óvodába, sőt az általános iskola első két osztályát is a helyi kis iskolában végeztem el. De ennek már több, mint húsz éve. Azonban az idő mintha megállt volna a világ eme szegletén. Szinte minden olyan, mintha most költöztünk volna be Szombathelyre. Bár az iskolán nemrég kicserélték a nyílászárókat, a salakos focipálya helyett aszfaltos fogad, de házunk és udvara még mindig olyan, mint rég. Ahogy ott téblábolunk egy idősödő néni szólít meg minket. – „Zoli, te vagy az?”.

- „Hihetetlen, de még mindig emlékeznek rám!”. Ahogy beszédbe elegyedek, gyorsan összeáll a kép: Éva néni valaha a szomszédunk volt ugyanitt. Negyed óráig idézzük fel a régmúlt emlékeit, de mivel 4 órára hivatalosak vagyunk a vasvári Fő téren, nem időzhetünk tovább a múltban. Nem sokkal a megbeszélt időpont előtt érkezünk Vasvárra, ahol már nagy a készülődés, az idei csapatunk régi-új tagjai mellett szinte mindenki itt van abból a lelkes kis csapatból, akiknek már második éve szervezem a négynapos őszi horvátországi bicajtúrákat. A vasvári bringacsapat azonban főként Tomi érdeme, én csak mint meghívott külsős szervező szoktam jelen lenni, mert ilyen jó kis összetartó csapat nem minden bokorban terem.

Pár fotó és a szokásos fél órás késés után egy 12 fős gárda élén indulok tovább. A nagy csapat ellenére jól haladunk, s két rövid megállóval estére elérjük a Balaton parti Vonyarcvashegyet, ahol egy túranyitó kerti összejövetelt rittyentünk, grillezéssel és hosszú, éjszakába nyúló beszélgetéssel. Ha már otthonról indulunk, akkor megadjuk a módját a túra kezdetének, remélve azt, hogy a célban is majd közösen tudunk örülni sikereinknek.

Másnap csak kilenckor mászunk elő az ágyból, álmosan betekerünk Keszthelyre, majd a nyugati part egyetlen szabadstrandján telepedünk le. Fél 12-kor búcsút intünk a népes kísérőtáborunknak, s Diával és Marcival hármasban Fonyód felé vesszük az irányt, míg a többiek elindulnak vissza Vasvárra. Ma is iszonyat hőség tombol, annyira, hogy még a tó vize sem hűsít kellőképp. Fél 5-kor intünk búcsút a Balatonnak a fonyódi móló végéről, s a Somogyi-dombvidéken délnek vesszük az irányt. Szűk úton haladunk, viszonylag nagy forgalommal, s rendre szidjuk a helyi nem normális sofőröket, akik fittyet hányva az út „szélességére”, a szembejövők totális leszorítása mellett lazán előzgetnek minket százas tempóval. Este fél 8-ra érkezünk a Kaposvár melletti Deseda-tóhoz, ahol ismét fürdés a program, majd gyorsan találunk megfelelő helyet az esti VB elődöntő megtekintéséhez egy pizza elfogyasztása mellett. 11 óra után a tó túlsó partján telepedünk le, ahol másnap reggel fél 8-kor halőrök ébresztenek, s udvariasan közlik velünk, hogy itt nem lehet táborozni. 

- „Köszönjük, de most már nem is akarunk tovább” – gondoljuk magunkban, majd gyorsan összedobjuk a sátrakat, s betekerünk Somogy megye fővárosába. Már többször jártam Kaposváron, de mindig csak átutazóban, így nem maradhat ki a városnézés. Hangulatos főutcája és főtere van a városnak.

A következő somogyi szakasz viszont nem lopta be ennyire a szívünkbe magát. Egy helyi születésű bringás haverom javaslatára ugyanis nem a főúton, hanem apróbb mellékutakon terveztem az útvonalat, rövid földutas átvágásokkal. Az első ilyen „offroad” szakasz Kistótváros előtt kezdődne, itt viszont egy hatalmas behajtani tilos tábla és egy elektromosan zárható kapu fogad minket. Elég határozottan jelzik, hogy szigorúan őrzött területre tévedtünk.

- „Sebaj, fél kilométerrel korábban láttam egy jól kitaposott földutat, arra talán átvághatunk” – oldom a feszültséget. Elsőre jó ötletnek tűnik, az út minősége azonban az erdőben rohamosan romlik, s közben százfelé ágazik a jelzetlen ösvény. Hatalmas pocsolyákon kell átgázolnunk, s többnyire csak tolni tudjuk a járgányokat ezernyi légy és szúnyog társaságában, de innen már nincs visszaút.  Valahogy át kell jutnunk a domb túloldalára! Nagy sokára végre kiérünk az erdőből s a távolban feltűnik a Mecsek vonulata, jelezvén, hogy jó irányba tartunk. Sárosan, porosan és kimerülten térünk vissza a műútra, megfogadván, hogy ezentúl kerülni fogjuk az ilyesfajta „rövidítéseket”. Délután 3 órakor, 33 fokot mutatnak a hőmérők mire elérjük Abaligetet. Marcit be is küldjük a hűvös cseppkőbarlangba, hiszen ő még soha nem járt itt, mi addig Diával áztatjuk magunkat a barlang előtti kacsaúsztatóban. Átkelvén a dombon feltűnik előttünk a Pécsi-tó. A strandot – magyar módra – most nyár közepén újítják fel, így mindenki az egyetlen kijelölt szabadstrandon nyomorog, vagy – mint ahogy mi tesszük – illegálisan lefoglal egy kis stéget és onnan próbál fürödni. Ma van a foci világbajnokság döntője, így a meccsnézést meg kell oldanunk. Egy kis Horgász büfében lehetünk szem- és fültanúi, ahogy Spanyolország megszerzi története első világbajnoki címét Hollandia ellen. A tegnapival ellentétben elég unalmas meccs volt, s Dia már el-elbólogatott a hosszabbításon. Majdnem éjfélt üt az óra, mire találunk egy szükségtáborhelyet a Tekeres felé vezető kerékpárút mentén, a Hermann Ottó-tó közvetlen közelében.

Hétfőn reggel Dia megkapja a túra első defektjét. Párás, fülledt meleg van ma is, sajnos mostanában erről szól nálunk a kánikula. Ez a fajta időjárás már 30 fokon jóval elviselhetetlenebb, mint egy tengerparti száraz 35 fok. Szerencsére hamar beérünk a Mecsek lombos útmenti fái alá, ahol árnyékban tekerhetünk. Egy rövid szakaszon begurulunk Pécs városába, majd felkaptatunk a Misinára a TV-toronyhoz. A pára miatt nem igazán élvezhető a panoráma! Innen egy kavicsos úton kaptatunk vissza a hegy gerince felé, útba ejtvén a Tubesre épült kilátótornyot is. Sajnos a Mecsekben a kis erdei utak meglehetősen rossz minőségűek. Hosszúheténynél úgy döntünk, inkább legurulunk és a hegy lábánál folytatjuk utunkat. Pécsvárad következik, majd a hatos út melletti kacskaringós és meglehetősen dombos kerékpárúton haladunk, vagy inkább szenvedünk tovább. Mecseknádasdnál találkozunk Ferivel, aki munkája végeztével Bonyhádról tekert elénk. Csomagok nélkül száguldozik az általa jól ismert kis utakon, alig bírjuk követni. Bonyhád városát gyorsan lerendeztük, mert Feri szerint nincs sok látnivaló, nekem azért így futólag is tetszett a város. Bevásárlás után a Szálkai-tóhoz vezet minket helyi idegenvezetőnk, de fürödni nem jön be a strandra. Ma is megvan az esti fürdés a langyos, már-már túl meleg kis tóban, s kevéssel odébb szintén a tóparton táboroztunk.

Kedden kiértünk a hegyek közül. Pörböly után a Gemenci ártéri erdőn vezetett át utunk, mely elég döbbenetes látványt nyújt. Ugyanis nevéhez híven az egész vízben áll. Hosszú, nyílegyenes út vezet át rajta, s mintha egy hatalmas tó terülne el alattunk. Magyarország ezen vidékéről nem sok jót hallani, errefelé a szúnyog a domináns faj, szenvednek tőle a vadak, az emberek, minden. De szerencsére az útra azért nem merészkedtek fel így napközben ezek a csúnya dögök. Azt is mesélték, hogy pár hete több órára lezárták a főutat, hogy a vadak ki tudjanak jönni az erdőből szárítkozni. Mindenesetre, ez nem emlősnek való vidék az biztos. Baján ismét időzünk egy keveset, majd farkasszemet nézünk a forró Kiskunsággal. Hosszú, unalmas alföldi szakaszok következnek végeláthatatlan gabona és kukoricatáblákkal. Csávolyban hűsítjük magunkat egy kút vízsugara alatt, majd Jánoshalmán ebédelünk és pihenünk egy lakótelep árnyékában. Délután ismét útba esik egy kis tó, mely a Kunfehértó nevet viseli. Itt is strandolunk egyet, s csak estére tekertünk be Kiskunhalasra. Az előzetes tervek alapján itt kellett volna Bimbyvel találkoznunk. Ő ugyanis a Szombathely – Gavdosz mintájára előállt a saját ötletével:

- „Ha ti Szombathelytől tekertek, akkor én Budapestről fogok, mert még én sem indultam egyetlen túrára sem otthonról” – hangoztatta büszkén. De senkit sem talált, aki elkísérte volna a 150 km-es szakaszra, így végül alább adta a dolgot, s igent mondott egy esti búcsúbuli hívószavára, s csak vonattal jön utánunk. A város után 1 km-rel közvetlenül az út melletti erdőségben találunk szállást, így sötétedés után is könnyen megtalál minket. Nincs túl feldobott állapotban, közel nem látom benne azt a lendületet, ami az elmúlt években jellemezte. De ekkor még úgy gondoltam, biztosan nem dobja fel annyira, hogy Magyarországon kerekezik, elvégre tavaly 2 repülőút után egyszerre Sevillából indult számára a túra.

Másnap már négyesben haladunk Szeged városa felé. Zsanán reggelizünk. A kis falucska arról híres, hogy itt található hazánk egyik legnagyobb gáztározója. Így, ha az ukránok, vagy az oroszok elzárják a csapot, még egy-két hónapig el lehet vegetálni azzal a gázmennyiséggel, amit itt tárolnak a föld alatt. Marci még nem járt Szegeden, így teszünk egy kört a belvárosban, megnézzük a főteret, a dómot és a Tisza-partra is letekerünk. Hangulatos város, csak ne lenne ilyen forgalmas. Megérdemelne már egy normális körgyűrűt, akárcsak Budapest! A tervezett tiszai fürdés sajnos kimarad, ugyanis az árvíz még nem vonult le rendesen, tiszta iszap a part, egyszerűen megközelíthetetlen a folyó. Feltekerünk Tápéba. A komp még itt sem jár, helyette egy kis motoros személykomp (úgynevezett dereglye) szállítja át az utasokat a túlpartra. Innen viszont garantáltan néptelen és forgalmatlan az út Makóig. A Pick egyik sertéstelepe mellett sziesztázunk. Annyi légy van, hogy szinte elviselhetetlen. Elég rossz úton döcögünk be Makó városába. Útközben Tomi többször hív, még a munkahelyén „dolgozik”, pontosabban a krétai kompjegyeket próbálja szervezni, mely már több hónapja esedékes lett volna. – „No, ezek sem fognak éjfél előtt ideérni” – mondom a többieknek. Hiába vett ki Pityu és Laci az egész napra szabadságot, Tomi egyszerűen képtelen időben elindulni Vasvárról, ha nincs időhöz kötve.

Mi már délután 4 órakor megtaláljuk a Magyar Közútkezelő Kht. helyi telephelyét, ahol a két közutasunk – Pityu és Laci – jóvoltából ingyenes szállást kapunk. Szívélyesen fogadnak minket, behűtött ásványvízzel és zuhanyzási lehetőséggel. Mindkettő nagyon jól jön ebben az irdatlan hőségben.

            S mivel időnk akad bőven, csapunk is egy magyar búcsúestet. Milánóit főzünk vacsorára, s egy hatalmas adag fagyit is beküldünk. Közben előkerül a táskából Bimby vadonatúj szandálja, mely kb. 3 számmal nagyobb, mint a lába. – „Csak ebben a méretben volt a boltban” – védekezik, ennek ellenére nehéz megállni röhögés nélkül a dolgot. – „Kár volt kompjegyet foglalni neked Krétára, hisz ezzel simán át tudsz futni a szigetre” – hülyítem.

7 óra körül befut Feri, akit a szülei hoztak Makóra, s ők is jönnek érte majd Szófiába. Első komolyabb túrája lévén kicsit feszült, de hamar megtaláljuk a közös hangot.

Este még hosszasan tévézünk, de mégsem bírjuk ki ébren, míg megérkeznek Tomiék. Velük már csak reggel találkozunk!

Olvass tovább

2. szakasz - a Balkán

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.