bmenu1     fb1    insta1  

Itália, Szicília, Málta

Olaszország Európa talán legsokoldalúbb országa. Teljesen más képet kap az utazó a Dolomitok magasba törő csúcsai közt barangolva, a Pó-síkság végtelen egyeneseit járva, az Adriai-tenger homokos, vagy a Tirrén-tenger gyakran sziklás partvidékén utazva. 2004-ben Diával már egyszer vállalkoztunk az ország meghódítására, akkor Magyarországról indulva Velencén, Bolognán, Firenzén, Sienán és Rómán áthaladva egészen a Nápoly alatt lévő Capri-szigetéig jutottunk. 2011-ben ettől teljesen eltérő útvonalon, az Appenninek-hegyvonulatát követve tekertünk le Nápolyig, onnan pedig a Tirrén-tenger partján Szicíliáig. 9 napot töltöttünkel a Földközi-tenger legnagyobb szigetén, majd még plusz két napot Máltán. Fizikailag egy kifejezetten nehéz, ugyanakkor szemet gyönyörködtető kerékpártúra leírása következik...

Bevezető

Este 8 óra volt. A Nap már súrolta az Appenninek távoli hegyvonulatát midőn lomhán begurult vonatunk Rimini pályaudvarra. Testem-lelkem megkönnyebbült, ahogy a több mint nyolc órás fárasztó utazás után végre kiszabadult börtönéből: a szűk, levegőtlen és roppant zsúfolt kerékpárszállító kocsiból.

– Végre megérkeztünk! – nyugtáztam, miközben társaim sorba adogatták le a súlyos kerékpárokat.

Ahogy nyeregbe pattantunk rögtön megcsapta arcunkat a kellemes esti sós légáramlat, s hívó szavának engedelmeskedve az állomástól alig egy kilométerre lévő homokos tengerpartot vettük célba. Nem törődve a mogorva olasz strandfelügyelővel átvágtattunk a tekintélyes terjedelmű napernyő-erdőn, s ahogy belecsobbantunk a kellemesen hullámzó, langymeleg Adriai-tengerbe, minden gondunkat elfelejtettük. Fárasztó, zűrös volt az út idáig, mégis ott és akkor ez már egyáltalán nem számított.

Olaszország Európa talán legsokoldalúbb országa. Teljesen más képet kap az utazó a Dolomitok magasba törő csúcsai közt barangolva, a Pó-síkság végtelen egyeneseit járva, az Adriai-tenger homokos, vagy a Tirrén-tenger gyakran sziklás partvidékén utazva.

2004-ben Diával már egyszer vállalkoztunk az ország meghódítására, akkor Magyarországról indulva Velencén, Bolognán, Firenzén, Sienán és Rómán áthaladva egészen a Nápoly alatt lévő Capri-szigetéig jutottunk. Már ekkor ledöbbentett minket az ország sokszínűsége, építészeti remekeinek sokasága és természeti szépségei. Egy dologgal nem sikerült azóta sem megbarátkoznunk: az itt élő emberek mentalitásával.

Idén az Adriai-tenger partján fekvő Rimini városából indul a túránk. Elsőként – mellőzve a nagyvárosi nyüzsgést – az Appenninek hegyvonulatának mentén haladva megcsodáljuk az országot hosszában kettészelő magashegység nemzeti parkjait. Kemény, dombos szakaszok várnak ránk, de a nem mindennapi látvány kárpótolni fog minket fáradozásainkért.

Nápoly és a Vezúv után Dél-Olaszország Tirrén-tengeri partvidékén haladunk végig. Sziklás félszigetekből és festői tengeröblökből nem lesz hiány ezen a szakaszon, s mivel távol esik a nagyobb városoktól, turisztikailag nem túlságosan felkapott, de ugyanakkor csodás partvidékeken vezet végig az út.

Túránk 14. napján érkezünk meg a Földközi-tenger legnagyobb szigetére, Szicíliába. Túránk 12 napját, tehát majdnem felét a sokszínű sziget megismerésével töltjük. Feltekerünk Európa egyik legnagyobb vulkánjára, az Etnára, látogatást teszünk a partközeli, szintén vulkanikus eredetű Lipari-szigetek egyikén, majd pedig a sziget varázslatos Tirrén-tengeri partszakaszán tekerünk végig. Egy rövid szakasz erejéig megismerkedünk Szicília belsőbb vidékeivel is, majd fővárosa, Palermo kikötőjéből áthajózunk Málta szigetére, ahol egy egynapos „országjárással” fejezzük be a túrát.

Meleg, fülledt, kánikulai nap köszöntött ránk 2011. július 7-én. Déli 12-kor pattantam nyeregbe, öt órát hagyva magamnak, hogy az Őrséget átszelvén elérjem az első szlovén falucskát, Őrihódost. Ide beszéltünk meg találkát a csapat többi tagjával. Egyedül vágtam neki a mintegy 80 km-es útnak. Gyorsan magam mögött hagytam Szombathelyt, s vele együtt eddigi életemet, gondjaimat, s átadták helyüket az előttem álló 3 hét izgalmainak. Hiszen egy ilyen hosszúságú kerékpártúrán az ember értékrendje alapvetően megváltozik. Az anyagias, civilizált világból kiszabadulva új célokért kell megküzdeni, új, idegen környezetben, idegen emberek közt, új problémák, kihívások várnak rá. Itt már nem a pénznek, hanem a küzdelemnek és az általa elérhető élményeknek van értéke, melyek megszerzéséért mindenki az eddig befektetett munkájának megfelelő eséllyel indul.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, ahogy áthaladtam a jáki erdőn, a távolban feltűnt előttem a jellegzetes román kori templom masszív épülete. S bár még nagyon közel jártam az otthontól, lélekben mégis nagyon távol kerültem tőle. Hisz valójában tényleg most voltam a legmesszebb attól, hogy újra otthon lehessek szeretteim körében. Kerek 28 napnyi távolságra. Erre az időszakra az ember bekerül egy új „családba” melyet csapattársai alkotnak. Ez merően más közösség, hiszen mindenki más célból, más motivációkkal indul útnak, de két dolog azért közös bennünk: szeretünk bringázni és meg akarjuk ismerni a körülöttünk lévő nagyvilágot, pontosabban az elkövetkezendő hetekben Olaszországot.

A túra útvonala garantáltan az elejétől a végéig látványos, unalmas, egyhangú szakaszok nincsenek benne. Ennek viszont az az ára, hogy szinte végig dombos-hegyes terepen haladunk, s a sok kis domb mellett több toplistás hágót is meg kell másznunk. Ezek közül 8 1000 m-nél, kettő 1500 méternél és szintén kettő 2000 méternél is magasabb. A túra összes szintemelkedése meghaladja a 25 km-t. Ezért minden résztvevőnek alapos és teljes felkészülést ajánlottam a túrát megelőző hónapokra.

A csapat összetétele nagyban hasonlít a tavalyihoz. Nagy Tamás (Tomi, 30) szerencsére továbbra sem bírt megülni a fenekén, így már zsinórban hatodik éve indulunk együtt túrázni. Valójában bele sem gondoltam eddig, ilyen sokáig még senki nem húzta ki mellettem. Tomi az évek során nagyon hasznos és jó társ lett, szinte a kisujjában van a túrakerékpározás minden csínja-bínja. Állóképessége is töretlen az általában elég hiányos felkészülés ellenére is. De legjobban mégis azt szeretem benne, hogy nagyon hasonlók a túrakerékpározásról alkotott elképzeléseink. Mert bringatúrázni ezerféleképp lehet, s attól még, hogy egy hasonlóan nagy világjáró kerékpárossal akad össze az ember, nem feltételezi azt, hogy ők ketten hosszútávon együtt tudnának működni. Nos, Tomival ilyen gond soha nem volt. A kezdeti nehézségek után gyorsan megtaláltuk a közös hangot, s most már meg sem kell szólalnunk, szinte egymás szeméből látjuk, hogy mit gondol a másik, vagy éppen mit akar csinálni az adott helyzetben.

A vasvári csapat athéni „kálváriája” súlyos anyagi veszteséget mért a tavalyi csapatra. Ennek ellenére a lelkes Tolnai István (Pityu, 45) és Szita László (Laci, 44) úgy gondolta, hogy ad egy újabb esélyt a bringatúrázásnak. Idén már nem volt szó sem személyautókról, sem pedig utánfutóról. Jól tudják, hogy idén már csak ők lesznek és a bringájuk. És a tavalyinál jóval nehezebb, dombosabb terep, ami Olaszföldön vár rájuk. Bár úgy éreztem egy kicsit hiányos volt a felkészülésük, legalábbis kevésbé kommunikáltak velem a tavasz folyamán, de bíztam benne, hogy sikerrel veszik majd a ránk váró akadályokat, s továbbra is olyan hasznos tagjai lesznek csapatunknak, mint az elmúlt esztendőben.

Legnagyobb meglepetésünkre Cseke Ferenc (Feri, 37) is bejelentkezett a túra első szakaszára. A túra elejétől a nápolyi reptérig fog velünk tekerni, átszelvén az Appenninek hegyvonulatát. Elmondása szerint – bár magáról a túráról pozitívan nyilatkozott – kicsit gyors volt neki a tempó, s „túl nomád” a túra, ezért ért minket meglepetésként, hogy idén is csatlakozott hozzánk. Mi persze örültünk részvételének!

Ferit fogja váltani Nápolyban az elsőtúrás, szintén vasvári Leskó István (Pisti, 38). Ő tavaly az athéni „utánfutós” csapatot erősítette, idén viszont már élesben kell bizonyítania. Egyszer tekertem vele együtt, még 2009-ben a négynapos Velebit kerékpártúrán, ott elég változó lelkesedéssel tekert, így csak bízni tudtam benne, hogy mind testileg, mind pedig lelkileg bírni fogja a kéthetes, és roppant kemény etapot.

Tehát idén egy erősen vidéki csapattal indulunk útnak. A budapesti Bimbó László (Bimby) 4 évnyi közös kalandozás után sajnos kiesett a csapatból, ez már a tavalyi túrán is egyértelművé vált számunkra. Helyette volt egy lelkes új érdeklődőnk, egyik tanítványom testvére, a mindössze 22 éves Emszt Andris. Ő már évek óta barátkozik a gondolattal, hogy komoly kerékpártúrára induljon, s idén lett volna a nagy kiugrás életében. Bár a felkészülése neki sem sikerült valami fényesen, tavasszal csupán egy közös túrát sikerült teljesítenünk, s ott is komoly térdfájdalmakról számolt be. Így a következő hónapokat edzés nélkül töltötte, s csak nyár elején ült újból nyeregbe, de tervezett céljáig a Kékestetőig sajnos nem sikerült eljutnia, mert még Budapest belvárosában balesetet szenvedett, s eltört a csuklója. Így, bár számítottunk rá, sajnos mégis kénytelen volt otthon maradni.

Az első két óra – gondolataimba mélyedve – gyorsan elrepült a nyeregben. Körmend városát átszelvén Nádasdon álltam meg ebédelni, s egyszer csak teljesen váratlanul feltűnt 3 felmálházott bringás Vasvár irányából. Ezek nem lehetnek mások, csak a Tomiék!

Megörültünk egymásnak, hiszen már április óta nem találkoztunk személyesen. Rövid eszmecsere és frissítés után betekertünk az Őrség vad erdőrengetegébe. Gyorsan teltek a kilométerek, csak a Vadása-tó partján álltunk meg alig negyed órára, majd Őriszentpéteren vásároltunk, búcsút intettünk az itthoniaknak egy rövid telefonbeszélgetés formájában, s átléptük a szlovén határt. Pontban 17 órakor érkezett meg Budapest irányából a Citadella nemzetközi gyorsvonat, fedélzetén Ferivel, így végre-valahára összeállt ötfős csapatunk. Amíg szegény Ferinek Bonyhádról egészen Pécsre kellett beutaznia, hogy sikerüljön jegyet szereznie, ráadásul még helyjegyet is vetettek vele, addig itt még pénztár sem működött, a kalauztól tudtuk megváltani jegyünket.

– Már csak ezért megérte ide kitekernünk – gondoltam magamban, nem beszélve arról, hogy így jóval olcsóbb volt az út, mintha nemzetközi menetjegyet váltottunk volna. 4 órás vonatút állt előttünk keresztül Szlovénián, mely mindvégig jó hangulatban telt. Eleinte sík, alföldi jellegű tájon haladtunk, majd a hegyek közé beérve a Savinja és a Száva folyó szurdokvölgyében haladtunk. Itt már kerékpároztam 2003-ban Vámkával, jó érzés volt visszatérni. S látszatra a többieket is megragadta a kristálytiszta folyók és sziklás hegyvonulatok szépsége, hiszen kivétel nélkül mindenki kint lógott a vonatablakban. Már szinte teljesen besötétedett, mire megérkeztünk Ljubjanába. Szűk egy órát kellett várakoznunk, mire továbbindulhattunk volna a Postojna felé közlekedő személyvonattal. De mire beállt a vonatunk, egy roppant arrogáns kalauz is ott termett, s közölte velünk, hogy az egyébként teljesen üres kis motorvagonra csak két kerékpárt vihetünk fel. Nem használt neki sem a szép szó, sem pedig a kérlelés, hajthatatlan volt. Feri le akarta fizetni, de őt is csak kiröhögte.

– Na most mitévők legyünk? – merült fel mindenkiben a kérdés, s láttam rajtuk, hogy fáradtak, elcsigázottak, s persze mindenki elsősorban tőlem várja a választ.

– Hát, itt nem maradhatunk! De azt sem hagyhatjuk, hogy ez a köcsög, bunkó mitugrász nyerjen! – közöltem miközben szúrós pillantással méregettem az esti „szellemjárat kapitányát”, aki hatalmas kiskakasnak érezte magát a szemétdombján, s vígan mosolygott annak ellenére, hogy már a magyar nyelv roppant gazdag káromló kifejezéseinek túlnyomó többsége elhangzott vele kapcsolatban.

Feri friss ember, ő még csak vonatozott ma, így vígan vállalta az éjszakai túrát. Laci is csatlakozott hozzánk, Tomira és Pityura hárult az a feladat, hogy boldogítsa újdonsült „barátunkat”.

– Hö, hö, hö – kezdett hőbörögni a fickó, ahogy a két bicajt elkezdtük feltolni a vonatra.

– 2 – mutatta Tomi kaján vigyorral az arcán – Te mondtad, hogy ennyit lehet!

Felesleges is volt minden további szó, nyeregbe pattantunk, s kitekertünk a ljubjanai éjszakába. Alig negyed óra kellett, hogy elhagyjuk a fővárost, de sajnos a rossz irányba tettük meg, így további időhátrányba kerültünk. De kis segítséggel aztán meglett a helyes irány. Ahogy véget ért a közvilágítás némán suhantunk egymás után a hűvös, szinte teljesen néptelen országúton a Ljubjanica folyó völgyében. Átszeltünk néhány kis falucskát, s nem sokkal éjfél előtt érkeztünk meg a Szlovén Karsztvidék lábánál fekvő Vrhnika városába.

– Még erre a dombra fel kéne menni – közöltem a srácokkal, s néma hallgatásukat beleegyezésnek vettem. Nem túl meredeken, de határozottan emelkedett az út. Fél egy körül találtunk egy kis szükségtáborhelyet az út mellett. Innen már nem lett volna értelme továbbmenni. 110 km tekerés után mosdatlanul, büdösen feküdtem le hajnali 1 órakor. Hát ez a túra is jól kezdődik!

Másnap 6:20-kor keltünk, hogy 7-re elérjük Tomiékat, akik tőlünk alig tizenegynéhány kilométerre a Planinsko poljén (Pláninai-rét) táboroztak. Közösen keltünk át a karszthegységen a barlangjairól elhíresült Postojna városába, ahol 2003-ban már szintén megfordultam. Bármilyen szép és érdekes az itteni cseppkőbarlang, erre most nincs időnk, hiszen dél körül már Triesztben kell lennünk, hogy folytathassuk a vonatozást. Gyors reggeli után tovább kapaszkodunk a csodaszép hegyek között. Kellemes, nyárias idő volt enyhe szembeszéllel. Mindössze egy pihenővel értük el az olasz határt, s ahogy átléptük, az eddigi nyugodt, csendes táj helyett egy forgalmas, zsúfolt kisváros fogadott.

– Na ez Olaszország! – mondom vészjóslóan, hiszen annyi forgalmi dugót még egyik országban sem láttam, mint náluk. Útjaik, bár viszonylag szélesek s jó vonalvezetésűek, a városi közlekedési moráljuk sokkal jobban közelít az afrikai, mintsem az európai normákhoz. Mindenki dudál, tülekszik, ahogy nem szégyelli. Ugyanakkor pofátlanul leparkolnak akár az út közepén is, vagy megállnak cseverészni nem törődve azzal, hogy akadályozzák a forgalmat. S bár a szabályokat rendre felrúgják – talán épp ezért – mégis van bennük egy – az átlagosnál jóval nagyobb figyelem – amit a közlekedés többi résztvevője iránt tanúsítanak, így csak nagy ritkán történik komolyabb baleset.

Trieszt hatalmas és kaotikus kikötővárosáig már nem is csökkent a forgalom, de szerencsére gyorsan megtaláltuk a főpályaudvart, s sikerült jegyet vennünk a 11:47-kor Velencébe induló járatra. Az első vonatutunk nyugodtan és menetrend szerint történik, még aludni is van lehetőségünk a légkondicionált, emeletes kocsiban. Mestrében, Velence elővárosában már igazi Pó-síksági kánikula fogad 34°C-kal. Negyed óra múlva megérkezik a Bologna felé induló járat. Itt már jócskán nagyobb a tömeg, alig találunk magunknak ülőhelyet. Ráadásul az egyik kis állomáson – számunkra ismeretlen ok miatt – majdnem egy órát várunk, így jókora késéssel érkezünk meg az Appenninek lábánál fekvő nagyvárosba. Amit viszont az itteni pályaudvaron tapasztalunk, az minden eddigi vasúti utazással kapcsolatos rossz tapasztalatunkat felülmúlja. A vonatok szinte mindegyike késik, így az állomás szó szerint csurig van ideges, csatakra izzadt, s a hőségtől kimerült emberekkel. Rimini felé közlekedő vonatunkat 5 percenként más és más vágányra írják ki, így kivételesen nagy gyakorlatot szerzünk abban, hogyan szállítsuk át kézben a súlyos kerékpárjainkat a zsúfolásig tömött aluljárón. Vádlink és karizmunk rendesen sajog már a sok-sok lépcsőzéstől, mire végre befut a szerelvény, de percek alatt úgy megtelik emberrel, hogy egy gombostűt sem lehetne leejteni.

– Péntek van, mindenki megy le a tengerpartra – fut át az agyunkon. Nem marad más remény csak az egy óra múlva érkező következő szerelvény – persze, ha nem trükköznek a vágányszámokkal, és időben fel tudunk rá szállni.

Sorsunkba belenyugodva ténfergünk a peronon, s jobb híján az amott ácsorgó tömött vonatunkat szemléljük, melyet többszöri próbálkozásra sem sikerült elindítani.

– Ennyi embert egy vonaton utoljára a Keleti pályaudvaron láttam egy péntek délutáni hazautazásom alkalmával – fut át az agyamon – de ott még a kalauz is a mozdonyba szállt fel.

Itt is hasonló a fejetlenség: a forgalmista már többször kiadta az indulási parancsot, de a szerelvénynek csak nem sikerült elhagynia az állomást. Az emberek hada már az ájulás határán van, a kalauz nem lát a méregtől. Annyira lehetetlen helyzet, hogy Tomival már csak röhögünk az egészen! De a legnagyobb poén csak most jön. Bő ötven perc késéssel végül elstartol a „heringjárat”, s alig 10 percre rá megérkezik a következő Riminibe tartó szerelvény – majdnem üresen. Itt már bőven van helyünk, s végre mi is az Adriai-tenger felé vehetjük az irányt!

Tovább az első fejezetre

Az Appenninek

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.