4. fejezet

Szicília

Északi partvidék, a sziget közepe és keleti fele (Trapani, Palermo)

Vissza az előző fejezetre (Vulkánok hátán)

Egy rövid éjszaka után fél 7-kor, a Nappal együtt kelünk. Hajnalban egy rövid, de határozott futózápor is áthaladt a sziget felett, így szokatlanul vizes minden. 7-re már a kikötőben is vagyunk. Kompunk pontosan érkezik Lipari irányából, felveszi utasait, majd neki is vágunk a másfél órás útnak, vissza Milazzoba.

Ez az út már jóval komfortosabb, mint idefelé jövet. Hamar mögénk kerül Vulcano, s csak komor körvonalai emelkednek ki a tenger kék síkjából. Megkerüljük a Milazzo-fokot, majd pontosan megérkezünk Szicíliába. Reggeli után rögvest nekivágunk következő szakaszunknak. Ma és a holnapi nap délelőttjén Szicília legszebbnek tartott Tirrén-tengeri partvidékén tekerünk végig. Rövid, sík szakasz után meg is mutatkozik az útvonal jellegzetessége. Szikláról sziklára haladunk, jobbra mellettünk pedig ott csillog a csodás tenger a Lipari-szigetek sziluettjével.

– A vulkánok még sokáig a kísérőink lesznek – közlöm a többiekkel.

Az út hol felkaptat a tengerparti hegyek vonulatára, hol pedig közvetlenül a part mentén lévő sziklaplatón halad. Gyönyörű, szép, nyugodt útvonal ez, mindenkinek elnyeri a tetszését. A szokásos tengerparti szieszta után már kevésbé látványos, többnyire a hegyek oldalán kanyargó, valamint a folyóvölgyeknél a parttól jócskán eltávolodó úton haladunk. Ezen a szakaszon nincsenek komolyabb városok, minden kihalt és csendes. A forgalmat szerencsére elviszi a jóval a tenger szintje felett haladó autópálya, nekünk csak egy szinte teljesen forgalmatlan vasútvonal marad kísérőül. Így táborhelyet sem nehéz találni a kavicsos part közelében.

A festői útvonal másnap is folytatódik Szicília tengerpartjainak legszebbikén. Bolt híján 43 km-t tekerünk le egyhuzamban a sziget egyik legszebbnek tartott üdülővárosáig: Cefalú-ig, melyre a közvetlenül a parton lévő 237 m magas kopár sziklája már messziről felhívja magára a figyelmet.

Be is kavarunk a zsúfolt, forgalmas, de nagyon hangulatos belvárosba, mely közvetlenül a fehér mészkőfalak és a tenger szorításában kapott helyt. Gyorsan megtaláljuk jellegzetes, kőből emelt, kéttornyú katedrálisát egy pálmafákkal övezett kis téren. Miután „alulról” megtekintettük a kicsiny óvárost, nekivágunk a sziklának, hogy mindezt „felülről” is megtehessük. Nem kell sokat mászni, s mindjárt alánk kerülnek a háromszög alakú félszigetet teljesen kitöltő egykori halászfalú látszatra egyforma pirostetős házai. Csupán a katedrális emelkedik ki közülük. Mivel a sziklatömb egy jókora félszigeten van, így a partvonalon is sokáig ellátni, sőt még mindig jól látszik a tengeren Lipari vulkanikus szigetcsoportja. Kevéssel odébb hosszú homokos strand húzódik, mely – az útikönyvek szerint – minden valamire való Szicíliát bemutató katalógusban szerepel. Nekünk is ez a következő célpontunk, mielőtt búcsút mondunk az északi partvidéknek, s nekivágunk a kopár és hegyes Belső-Szicíliának, természetesen még megmártózunk a Tirrén-tenger kristálytiszta vizében.

Az idő jócskán elszaladt, már delet üt az óra, mire sikerül elhagynunk a páratlan fekvésű várost. Határozottan délnek fordulunk, a hegyek irányába. Alig fél óra múlva már eltörpül alattunk a híres szikla, melyet az imént gyalog már meghódítottunk. Pityuval törünk az élre. Hőség van, de szervezetünk ezt már teljesen megszokottnak tekinti. A főutat és az autópályát keresztezve egy nyugis kis mellékúton szerpentinezünk felfelé a Szicíliai-Appenninek vonulatára. Még egyszer, utoljára átkelünk rajta. Másfél órai mászás után érünk fel a 781 méteres magasságban lévő Gibilmanna kegytemplomát. Itt már magyaltölgyesek uralják a hegyvidéket, s meredeken emelkednek fölénk csúcsai. Több, mint egy órát sziesztázunk a kőből épült templom árnyékában. Innen már nincsen messze a hágó, ám rövid gurulás után újból felfelé vezet az út. Itt már kitárulnak a Madonie Nemzeti Park hófehér sziklákkal övezett kopár, 1600 méter körüli csúcsai. Ez már nem olyan hangulatú, mint az Appenninek: sárgás, kopott, mediterrán-jellegű a táj, kicsiny rétekkel, örökzöldekkel tarkítva. Isnello és Collesano egyaránt tipikus olasz település, hegyre épült kőházakkal, katedrálissal, romokkal. Falatnyi utunk újból felkaptat egy hágóra. A táj egyre mesésebb, hatalmas sárgás legelőkkel, kopár hegyvonulatokkal, zöldellő ültetvényekkel. Mintha egy más dimenzióba csöppentünk volna.

Hosszú lejtő következik egészen a Cataniát Palermóval összekötő autópálya völgyéig. Pisti szíve szerint már itt befejezné a mai napot, de a következő dombra még mindenképp fel kell jutnunk. Ahogy áttekerünk a pálya alatt újból megkezdődnek szenvedéseink. Vizünk fogytán, így már csak a következő nagyobb városban reménykedhetünk, amely egy újabb domb tetején pihen.

A sok-sok emelkedő után jócskán szétszakad az egyre jobban megfáradó csapatunk. Már fél hetet üt az óra, mire betekerünk Caltavuturo városába. Ez már igazi belső-szicíliai város, hatalmas esti élettel. Az utcán hömpölyög a tömeg, a bárok rogyásig emberekkel, de turisták egyáltalán nincsenek, csupán a helyiek élvezik a langymeleg este hangulatát. A városban több ivókutat találunk, de el vannak zárva. Kérdezzük az olaszokat, honnan tudnánk ivóvizet szerezni:

– A bárból – válaszolják.

S tényleg, sehol egy szupermarket, sehol egy kis bolt, itt csak a bárokból áll az élet.

– Nem lesz ez így jó!

Mivel még van egy kis készletünk, úgy döntünk, hogy folytatjuk utunkat, hátha lesz valami jobb lehetőség. A kis hegyvidéki várost elhagyva azonban tovább emelkedik az utunk. Száraz, kopott sárgás táj terül el előttünk jókora dombokkal, melyeknek tetején szélkerekek forognak. Learatott búzatáblák tarlói aranylanak az esti napfényben, ameddig csak szem ellát. Így kaptatunk tovább Tomival kettesben, egyre fáradtabban és elcsigázottabban. A többiek jócskán lemaradva tekernek utánunk a néptelen úton, rá sem merek gondolni, hogy ők milyen lelkiállapotban lehetnek. A kis aszfaltcsík hatalmas kanyarokat ír le a jellegtelen, dombos tájon. Azt azonban tudjuk, hogy még jelentős szintemelkedés vár ránk a 900 méter magas hágóig, de azt, hogy ezt pontosan mikor érjük el, lehetetlenség megjósolni.

Már majdnem 8-at üt az óra, mire felérünk egy lapos hegytetőre. A szélkerekek már ott forognak mellettünk, így sejtjük, hogy innen tovább felfelé már nem nagyon vezethet út. A távolban megpillantjuk Valledomo városát.

– Végre átjutottunk!

Egy gyors gurulás után már a város falai között próbálunk szerencsét. Vizet kell szereznünk! Most már mindenáron! A helyzet azonban ugyanaz: kiülős helyek tömkelege, hatalmas élet az utcákon. Bolt viszont nincsen. Nincs mit tenni, bemegyünk az egyik bárba, s – igaz, a szokásosnál jóval drágábban – de másfél liter jéghideg nedűvel leszünk gazdagabbak. Közben Pisti és Laci a benzinkúton tankol fel vízzel, melynek ihatósága azért kételyeket vet fel bennem.

A város után folytatódik a lejtő, szépen veszítjük a szintet. A Nap már lebukott a nyugati égbolton, így egyre sürgősebb, hogy megfelelő táborhelyet találjunk. Elbújni biztosan nem fogunk, hisz továbbra is hatalmas kiszáradt és learatott búzatáblák uralják a vidéket apró tanyaépületekkel. Egy ilyen tanya közelében a tarlón állítjuk fel sátrainkat. Nagyon fáradt a csapat, Laciék és Tomi rögtön bemennek aludni, én a közeli itató hínáros vizében próbálom egy kicsit megtisztítani magam. Nem tehetek róla, utálok mosdatlanul belebújni a hálózsákba!

Az útszéli bokrokról letördelt száraz ágakból kis tüzet rakok, s nekilátok a vacsorám elkészítéséhez. Nem telik bele öt perc egy őrül autós közelít a földúton, lefékez előttünk, s három idegesen hadonászó, kiabáló temperamentumos olasz fickó ugrik ki belőle. Az egyik kezében vödör, a másikéban egy partvis. Ahogy rohannak felém pontosan tudom mi a helyzet. A kopár tájon kilométerekről szemet szúrhatott nekik a kicsiny tüzem, s azt hihették, hogy kigyulladt a domb oldala. A helyi mezőgazdászok nyilván féltették termésüket, állataikat, ezért ijedtek meg annyira. Ahogy látták, nem olyan nagy a baj, mint gondolták, de a biztonság kedvéért rögtön eloltották a tüzemet, s még vagy öt percig hadonásztak, kiabáltak velem, mintha valami pitiáner bűnöző lennék.

– No fuoco! – ez volt minden második mondatuk, mely annyit tesz „tüzet rakni tilos”. Szerencsére amilyen gyorsan jöttek, úgy el is mentek az esti „vendégeink”, én meg büntetésül ropogós tésztát ehettem vacsorára a szicíliai „préri” végtelennek tűnő pusztaságában ezen a 127 forró, dombos, gyilkos kilométer után.

Másnap ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A lejtő után elérjük a szigetet keresztülszelő vasútvonalat, majd újabb néptelen dombos vidéken kaptatunk  dél felé. Sok esélyt nem látunk arra, hogy valami bolt szembejöjjön. Tomi egyre jobban kétségbe van esve, hiszen a következő 50 km-en nagyvárosnak még csak a közelébe sem megyünk.

Másfél órás tekerés után látunk egy nagyobb települést: egy hatalmas domb tetején. Hol máshol? Lélekben már fel vagyunk készülve egy hosszú-hosszú korgó gyomros délelőttre, de ezúttal megszán minket a kietlen belső-szicíliai vidék. Ahogy elérjük az észak-déli irányú S189-es főutat, egy jókora InterSpar feliratra leszünk figyelmesek.

– Megmenekültünk!

Bőséges reggeli után, feltöltött vízkészlettel már teljesen másképp telnek a kilométerek az egyhangú vidéken. Az enyhe szembeszél ellenére jó tempót sikerül mennünk, s a déli harangszó már a másik partvidék közelében, Agrigento városában köszönt minket. Teszünk egy kört a forgalmas, s dombra épült belvárosban, majd legurulunk a Templomok-völgyéhez. Alig hagyjuk el a nagyvárost, már rögtön feltűnnek a távolban a dór stílusban épült Kr. e. 5-6. században épült görög templomok. A legnagyobb – akárcsak az athéni Akropoliszon található társai – büszkén uralja a hegygerincet, mögötte pedig már ott kéklik a Földközi-tenger, jelezvén, hogy megérkeztünk Szicília déli partvidékére. A műemlékeket gyorsan letudjuk, s még a nagy forróság beállta előtt sikerül árnyékos sziesztahelyet találnunk. Fél 4-kor indulunk tovább a déli part mentén futó főútvonalon, melyen jelentős a kamionforgalom. Sajnos ide még nem építettek autópályát!

A tengerpart jellege nagyban elüt a Tirrén-tengerétől. Itt nincsenek hegyek, viszont jókora dombok követik egymást, így 2-3 km-re a tengertől a táj is folyamatosan hullámzik, s csupán egy távoli, hosszú, kék sáv jelzi számunkra, hogy tengerparton haladunk.

– Ez nem túl izgalmas – közlik a többiek.

Ezt már a tervezéskor is sejteni lehetett, ezért kalkuláltam úgy az útvonalat, hogy az Etna után egy éles kanyarral visszatérünk a Tirrén-tenger partjára, így hosszabb, de jóval látványosabb lett az utunk, mintha a jellegtelen déli oldalt kerekeztük volna végig.

Este 6-kor Secca Grande nevű üdülőfalu leágazásánál hagyjuk el a főutat. Forgalmas, élettel teli, bár jóval igénytelenebb, mint északi társai. S a külföldi turisták is messze elkerülik. Boltot viszont szerencsére találunk. Veszünk egy jókora dinnyét, majd közvetlenül a város mellett egy köves partszakaszon nyugodt táborhelyre lelünk. Nagy főzést rendezünk, két kőből épült tűzhelyben lobog a tűz, s a gázfőző is üzemel: Tomival igazi olasz „pasta”-t kreálunk szósszal, Laci gombás-virslit főz, Pityu pedig – szokásához híven – valamilyen vegetáriánus kosztot készít magának. Leskó Pisti pedig szokásához híven kihagyja a vacsorát, ő inkább a hajnali órában készít magának valami meleg ételt. Ahogy a Nap lebukik a tenger alá, egyre párásabbá válik az idő, így a szabadegezés sajnos elmarad, visszahúzódunk sátrainkba az éjszakára.

Szicília nyugati partvidéke még az eddigieknél is jóval egyhangúbb, unalmasabb képet mutat. A dombos terepen zöld ültetvények sorakoznak itt-ott egy-egy tanyaépülettel, vagy egy kicsiny falucskával. Sciacca városa után, a főutat elhagyva egyre közelebbi kapcsolatba kerülünk a természettel. Bár forgalom nincsen a kicsiny mellékutakon, de jóval több dombra vagyunk kárhoztatva, mint a főúton. Ennek ellenére én jobban szeretek itt tekerni, mint a kamionok társaságában, mégha nehezebb is tájékozódni és többet is kell érte küzdeni. A sziesztát is egy ilyen világvégi lepusztult kisvárosban töltjük. A bolt nagyjából olyan színvonalú, mint nálunk a komcsi időkben, egy koszos garázsajtó előtt fekszünk polifoamjainkon az árnyékban és – hogy a szembeszélnek is végre legyen valami haszna – kirakjuk száradni az éjszakai párától jócskán átnedvesedett hálózsákjainkat. Már éppen indulnánk tovább, mikor egy idősödő olasz fickó jön oda hozzánk, s perfekt angolsággal megkezdi az ismerkedést. Elég meglepő a helyzet, hiszen ennél jóval színvonalasabb helyeken sem nagyon hallottunk más hangot az olaszon kívül. Gyorsan kiderül, hogy emberünk is nagy világjáró, s korábban ő is szívesen kerékpározott. Látszik rajta, hogy örül, hogy végre valamilyen külső impulzus éri ezen az isten háta mögötti kis koszfészekben, így elég nehezen akar minket továbbengedni. De ránk még sok-sok szembeszeles kilométer vár a mai napon ebben a kietlen pusztaságban!

Mazara de Valo városában pillantjuk meg újra a tengert. Ez a nyugat-szicíliai város arról híres, hogy itt található Olaszország legnagyobb halászkikötője. Állítólag a lakosság több mint fele észak-afrikai bevándorló. A belváros azonban roppant igényes, pálmafás parkokkal, szép katedrálissal és rendezett tengerparttal. Rosszabbra számítottunk. Bevásárlunk, majd visszatérve a főútra toljuk tovább az egyre erősödő szembeszelet a sziget legnyugatibb városa, Marsala irányába. Este fél 7-kor érkezünk meg a Capo Lilibeo fokhoz. Tunézia innen már csak 145 km-re van. A Nap már erősen közelít a tenger víztükréhez, de így még csodásabb a látvány. Az egyhangú, sík vidék után végre feltárul a mélykék víztükör a belőle hegyként kiemelkedő Egadi-szigetekkel, s északon pedig a még Szicílián található Erice-csúccsal.

– Ő lesz a holnapi feladat – mondom. Társaim elég vegyes érzelmekkel fogadják kijelentésemet.

Innen utunk ismét megtörik: északnak fordulunk, s most már a part mentén kerekezünk Trapani irányába. A partközeli kis szigetek és a sekély víz miatt jelentős beltengerek alakultak ki, így egymást érik a sólepárlótelepek, melyeket régi szélmalmok tesznek még érdekesebbé. Közvetlenül a nagyváros reptere előtt találunk táborhelyet, s mivel már nyakunkon a naplemente, a tenger felé vesszük az irányt. Az erős szél miatt kissé hűvös a levegő, a sekély beltenger nagyon kellemes, legalább 28 fokos hőmérsékletű. Alig akarunk kijönni a vízből. A nyugodt estét csak a repülők zúgása és a közeli házban hosszasan hangoskodó olasz família zavarja.

Másnap a reggelit már Trapaniban költjük el egy parkban. A háromszög alakú félszigetre épült város nem túl látványos, de az utána következő hegyi szakasz annál inkább. Túránkon – bár nagyon sok volt a hegy – mégis egyre jobban úgy éreztem, hogy ezekért a szakaszokért érdemes végigcsinálni az utat. Egy ilyen emelkedőn annyi látvány, annyi élmény, annyi impulzus éri az embert, amennyi sehol máshol. Nyilván kellenek a síkabb, átvezető szakaszok is, de aki minden hegyet kikerül, az komolyabb élmények nélkül megy haza. Mert – bár az Erice – kikerülhető lett volna, Pityu és Tomi mégis feljött velem a csúcsra. De nemcsak feljöttek, hanem élvezték is a jó 15 km-es kaptatót. A túra eleji szenvedés, küzdés már rég a múlté, mindenki úgy teker fel, mintha héliummal lennének töltve a csomagjaink. Ennyit tesz 3 hét bringatúrázás Olaszországban!

A 700 méter magas tetőn egy középkori város található, mely már önmagában is megér egy látogatást. Kőből épült épületei, ódon utcácskái magukkal ragadóak. S ekkor még nem is beszéltem a pazar kilátásról. Szinte egész Nyugat-Szicília belátható: a sík vidék, melyen végigtekertünk, Marsala, a sólepárlók, a Trapani-háromszög, s a sziget belseje is, ameddig a hegyek engedik. Gyors gurulás után Valderice városában futunk össze Lacival és Pistivel, akik már jóval visszafogottabbak így a túra vége felé. Rövid szárazföldi szakasz után délután 4 órakor pillantunk le Castellamare di Golfo városára, s a csodálatos Castellamare-i öbölre. A partvidék közelről már kevésbé látványos, egybefüggő üdülőterületekkel, lepusztult nyaralókkal, kockaszállodákkal, nyílegyenes vasútvonallal kicsit olyan képet fest, mintha a Balaton déli partján tekernénk. S táborhelyet is hiába találunk a túlsó végén, vacsoránk még nincs. Innen viszont keményen sziklásra vált a terep, jókora kaptatóval jutunk fel a sziklateraszra, mely 70 méterrel a tenger szintje felett található. Terrasini városában végre meglesz a bolt, de annyira közel kerültünk Palermóhoz, hogy táborhelyet csak hosszas keresés után találunk. Üggyel-bajjal megfőzök 1 kg tésztát elemlámpánk fényénél a tengerparton, majd megtöltjük éhes gyomrunkat utolsó szicíliai éjszakánk előtt.

Július utolsó napjának reggelén már csupán egy 50 km-es szakasz választ el minket a sziget fővárosától, egyben utolsó szicíliai városunktól. S mivel ez így túl egyszerű és túl unalmas lenne, útba ejtjük a közvetlenül előtte magasodó Monte Pellegrino nevű sziklatömböt. Ezt már mindenki bevállalja. 400 méteres tetején egy hangulatos fenyőerdőben kirándulók, piknikezők százai töltik vasárnap délelőttjüket. Amint felérünk a kilátóhelyhez, rögtön feltárul előttünk a hegyekkel övezett, síkságon fekvő Palermo és hatalmas kikötője. Szintén itt fent található Santa Rosalia sziklatemploma, ahol szintén látogatást teszünk.

Kora délután már a nagyváros széles utcáit rójuk. Hatalmas meglepetés számunkra, hogy az eddigi olasz nagyvárosainkból ismeretes forgalomnak és fejetlenségnek nyomát sem véljük felfedezni. Nem tudjuk, hogy a vasárnap van-e az olaszokra ekkora hatással, vagy valami más, de mi persze cseppet sem bánjuk, hogy a túrán először egy nagyváros végre a nyugodt arcát mutatja felénk. Megcsodáljuk Palermo csodás köztereit, szobrait, épületeit, kalapot viselő lovaikkal baktató konflisait és érdekes, hatalmas mediterrán fákkal beültetett parkjait. Nagyon szép minden, bár egy kicsit lepusztult. Érdekes módon a turisták sem tolonganak a városban, s ajándékboltok helyett is csupán lepukkant, rámenős arab eladóktól hangos üzletecskéket találunk.

Mivel más dolgunk nincs, bolyongunk egy kicsit a hatalmas város utcáin. A külváros felé haladva még szegényesebb a városkép, lepusztult ótvar házakkal, igénytelen, szemetes utcákkal, udvarokkal. Mintha csak Nápoly külvárosában lennénk. Persze a forgalmat leszámítva. Felettébb érdekes, hogy nagyváros lévén az udvarokon, utcákon lévő lovak száma elég nagy, az egyik srác például robogójával vezeti futószáron az egyik jószágot. Öt óra tájékán aztán úgy döntünk, hogy megcsobbanunk még egyszer, utoljára a Tirrén-tengerben, mielőtt a kikötő felé vennénk az irányt. Szegény Pityu a tavalyi szófiai zakózása után Olaszországban sem bír végig nyeregben maradni. Bár idén legalább nem „önszántából” nézi meg közelebbről az aszfaltot: egy figyelmetlen olasz nő kanyarodik eléje. Minden a túra olasz szakaszának utolsó előtti kilométerében. Szerencsére nincs komoly baj, hamar talpra áll, s horzsolásai sem vészesek.

6 óra tájékán már a forgalmas kikötőben tanyázunk. Vasárnap délután sajnos nem találtunk nyitva tartó boltot a nagyváros ellenére sem, s ez egy kicsit elszúrta az utolsó olasz esténket. Átvesszük jegyeinket, majd fél 8 tájékán bebocsátást nyerünk a Tenacia teherszállító komp fedélzetére. Hatalmas, kétszintes rakodótér a 200 méter hosszú hajó nagy részét kiteszi. A kicsi, ám roppant igényes utastér a hajó első harmadában kap helyet. Hivatalosan 8 órakor kellene indulnunk, ezért kissé furcsálljuk, hogy bár órák óta rakodják a hajót, a rakodótér nagy része még mindig üresen áll. 8-kor aztán közlik velünk a rossz hírt: a csatlakozás késése miatt csak este 11 óra után lesz indulás. Unalmasan és lassan telnek a percek a kikötőben rostokoló hajónk fedélzetén, hiszen a mai nap sem volt túl nehéz, mozgalmas, s különben sem vagyunk hozzászokva az egyhelyben üléshez. Szép komótosan megesszük utolsó olasz halkonzervünket, s hosszasan csodáljuk, ahogy a Napkorong eltűnik a szomszédos Monte Pellegrino hegy mögött, s kigyúlnak Palermo fényei. Szívünk szerint Tomival még visszamennénk egyet a városba egy esti városnézésre, de nem valószínű, hogy díjazná ötletünket a személyzet. Unalmunkban hosszasan bámuljuk az utastérben elhelyezett TV-készüléket. Semmi érdekes nem történik, unalmas kvízműsorok, reklámok tömkelege. Azonban az esti híradónál felkapom a fejem. A helyszín nagyon ismerős: egy hatalmas vulkán, mely okádja ki magából a lávát! Te jó ég! Kitört az Etna! Alig 1 héttel utánunk! A hírt anyukám SMS-e is megerősíti

– Remélem, hogy nem éppen arra jártok! – teszi hozzá aggódva.

Fél 11-kor aztán kiköt mellettünk a „csatlakozás”, s a kikötő rakodómunkásai kicsiny, de gyors traktoraikkal megkezdik a temérdek kamion-utánfutó áthordását. Úgy dolgoznak, mint a szorgos hangyák. Hosszasan csodáljuk munkájukat, a kis gépeikkel hogyan húzzák-vonják a súlyos terhüket, s milyen pontosan képesek utánfutóval tolatni, s zsebkendőnyi helyen megfordulni.

– Ha késünk is, rajtuk biztosan nem fog múlni – állapítjuk meg.

De nagyon sok ilyen utánfutó felfér ám egy ekkora hajóra! Így még az éjféli tűzijátékot is megcsodálhatjuk, s csak hajnali negyed egykor hagyjuk el a legnagyobb szicíliai város kikötőjét. A hűvös esti szellő gyorsan álomba ringat. Kétévnyi tapasztalat után tudom, hogy sokkal jobb kint, szabad levegőn aludni, mint a légkondicionált utastérben. Gyorsan álomba is szenderülök.

Olvass tovább

Málta

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes