2. fejezet

Délolasz élmények

Nápoly, Vezúv, Sorrentói-félsziget és a Tirrén-tenger elfeledett, de csodálatos partszakaszai Szicíliáig

Vissza az előző fejezetre (Appenninek)

Párás, fülledt reggel köszönt ránk július 15-én. Egész éjjel úgy világított a telihold, hogy többször felébredtem a fényétől. Elcsomagoljuk a csurom vizes hálófülkéket, ponyvát itt már nem használtunk a nagy meleg miatt, mert csak mégjobban befülledtünk volna.

– Jöhet, aminek jönnie kell! Irány a kosz és mocsok fővárosa: Nápoly!

Több, mint húsz kilométert teszünk meg a zegzugos, lerobbant elővárosokban, melyekben szinte képtelenség tájékozódni, így rendre követjük a „Napoli” táblákat, mégha néha jókora kitérőre is kényszerülünk miattuk, sőt egy kilométert még az autópályán is kénytelenek vagyunk megtenni. Délelőtt 10-kor érjük el a Nápolyi Nemzetközi Repülőteret. Feri bringáját pillanatok alatt szétkapjuk és becsomagoljuk a repülőútra, majd segítünk a becsekkolásban. Dél körül elbúcsúzunk megfáradt, de hősiesen küzdő társunktól, s sok szerencsét kívánunk neki élete első repülőútjához. Négyen maradunk, de nem sokáig, hiszen ugyanezzel a géppel érkezik Budapestről Leskó Pisti, aki szintén először repül, s most fogja megkezdeni élete első komolyabb biciklitúráját is csapatunkban. Kissé fáradtan, de vidáman tolja ki a bringáját az érkezési oldalon. Nem sokat aludt az éjszaka, Pesten nem volt szállása, s a közelgő vihar miatt kora hajnaltól már a repülőtéren várakozott.

Negyedóra múlva már úton is vagyunk a belváros irányába vezető széles, de erősen kifogásolható állapotú macskaköves főúton. Hamar elnyel minket az állandóan nyüzsgő kétmilliós város széles sugárútjaival, zegzugos sikátoraival és hatalmas forgalmával. Gyorsan meglelem a belvárost, Párizsi udvarnak nevezett a fedett vásárcsarnokban és a Dóm-téren teszünk röpke látogatást, majd megcsodáljuk a Nápolyi-öböl hajóforgalmát, s mögötte a Vezúv égbetörő vulkáni kúpját. Ő lesz a ma esti kötelező házi feladat!

A sziesztát a Castel Nuovo erőd melletti füves részen töltjük. Nem kell sokat várnunk, egy kétes kinézetű robogós fickó környékez meg minket. Nem meglepő a helyzet, egy olyan város közepén, mint Nápoly, de tudom, hogy Tomi a 2009-es rabati eset óta nagy ívben kerüli az ilyen „tapadós” emberekkel való találkozást. Táskájából iPhone-ok és egy táblagép kerül elő, melyeket eladásra kínál. Nem kell sokáig tippelgetnünk, honnan „szerezhette” be a készülékeket.

– Elmegyünk Lacival vizet keríteni – közlöm az árnyékban pihenő társaimnak – ti addig rázzátok le ezt az ürgét!

Negyedóra múlva – legnagyobb meglepetésemre – még mindig ott kelletlenkedik emberünk, sőt – ahogy közelebb érünk – látom, hogy már nagyban megy az alkudozás is.

– Ezek megőrültek? – kérdezem Lacitól, de válasz már nem érkezik.

Ahogy visszaérünk Tomi már javában próbálgatja az egyik eladásra szánt telefont:

– Ez teljesen rendben van – közli – Pityu! Nem veszel egyet te is a srácaidnak?

Pityunak persze nem kell kétszer mondani, ha vásárolni lehet – pláne jóval ár alatt – abban is ő a leglelkesebb. Beleszólni már nem akarok a csencselésbe, de egyre nagyobb aggodalommal figyelem, mi is lesz a vége ennek a számomra meglehetősen furcsa üzletnek.

– Százhúsz euró két iPhone-ért? – ismétli Tomi angolul az eladó ajánlatát – legyen inkább száz! Majd gyorsan hozzáteszi magyarul:

– Ez legalább negyvenezret ér így használtan is – már csak ezért is érdemes megvenni!

Pityu is egyre lelkesebb:

– Tomi aztán ért hozzá! Ha ő mondja biztosan így van – gondolja – de töltőt honnan szerzünk hozzá?

– Megoldjuk!

Egy kis gondolkodás után úgy tűnik, hajlik is a motoros fickó az ajánlatra. Száz euró két iPhoneért jócskán ár alatt van, de szemmel láthatólag megéri neki. Már úgy tűnik, nyélben is van az üzlet, de ekkor váratlan fordulat történik. A srác hirtelen felkapja a fűről a telcsókat, visszarakja a nem éppen gyári műbőr tokjaikba, s hetykén kijelenti:

– Százhúsz alatt nem adom!

– Jól van, hát akkor nem lesz üzlet – nyugtázza Tomi. De emberünk mintha újra kezdené az egészet újból előveszi a készülékeket:

– Száz euró? – ám legyen! A két műbőr tok újból landol a füvön, ahol az imént voltak, előkerül a száz eurós Pityu pénztárcájából, de nekem valami nagyon nem tetszik.

Miért ilyen ideges a fickó? Látszik rajta, hogy szinte szuggerálja, hogy Pityu végre előkotorja a bankjegyet. Ahogy megvan gyorsan el is rakja, majd motorra pattan és megszólal:

– Police!

S valóban. Két rendőr közelít a belváros irányából. Tomiék gyorsan el is rakják a telefonokat, nehogy meglássák a rend emberei, milyen mocskos üzlet zajlott le az imént, majd ahogy távoznak, újból előhúzzák a tokokat. De valami gond van!

A patent nem enged! Egyre keservesebben próbálják kinyitni, hogy végre hozzáférhessenek hőn áhított telefonjukhoz, de belül valami nagyon-nagyon rossz érzés kezd bennük elhatalmasodni!

– Ez átvert bennünket!

Emberünk már egy perce eltűnt a szövevényes nápolyi forgatagban, mire végre felpattannak a pillanatragasztóval odaerősített patentok, s feltárul a kis műbőr tok rémisztő tartalma: két karton és egy fémlap. Ezt vették a fiúk kemény száz euróért!

Hosszú percek kellenek, mire oldódik a mélységes döbbenet, mely eluralkodott rajtunk. Roppant ügyes trükk volt, az kétségtelen, s drága volt a tanulópénz.

– Jobb inkább nem is említeni – tudatosítom magamban, s a túra során ezentúl nem is került szóba az eset.

A nápolyi forgalomban nem különösen nagy élmény a kerékpározás. Aki járt már itt és testközelből tapasztalta már ezt a káoszt, ami itt uralkodik, az tudja csak igazán elképzelni. Ezt csak átélni lehet, elmesélni aligha. Dudáló, szabálytalankodó, tülekedő autósok, szemtelenül cikázó motorosok, alig pár centivel a kormány mellett elhúzó kamionosok. S mindez szinte járhatatlan minőségű, hatalmas kockákból kirakott macskaköves utakon. Azért egy rövid körre telik a tengerparton: megcsodáljuk a Castel d’Ovo (Régi erőd) impozáns, tengerre épült erődítményét, ahonnan jó kilátás nyílik a kikötőre és az egész Nápolyi-öbölre, majd a parti úton közelítünk a környék egyetlen lakatlan területe, ezáltal éjszakai szálláshelyünk, a Vezúv kúpja felé.

Ismét undorító, szemetes, koszos, zegzugos elővárosok következnek. A brutális mennyiségű macskakő nemcsak a bringákat, hanem minket is jócskán próbára tesz.

– De jó is volt nekünk ott fent a nyugodalmas Appenninekben – fut át az agyamon.

De nincs itt mese, ha betekertünk, ki is kell jutnunk Európa legnagyobb szeméttelepéről.

Már fél 6-is elmúlt mire végre megleljük a Vezúvra vezető falatnyi utat. Egy koszos szupermarketben tankolunk fel vízzel tudván, hogy a hegyen, mint általában a vulkánokon, sehol sem fogunk forrást találni. S mindannyian megkönnyebbülünk, ahogy végre alánk kerül a hatalmas kiterjedésű lakóház-rengeteg, ahol több millió ember éli (számunkra nem) mindennapi életét. Kedvünk is megjön ahogy elül a forgalom és végre jó minőségű, ám szűk és meglehetősen meredek úton kaptatunk felfelé. De ez legyen a legkisebb baj! Tomival és a lelkesen vágtázó újonc Leskó Pistivel állunk az élre.

– Vigyázz Vezúv jövünk, most már nem tudsz megállítani! – sütöm el Tomi tavalyi beszólását. Akkor az Olympos kapcsán hangzott el ez a mondat, oda sajnos nem sikerült feljutnia társunknak. Remélem idén más lesz a helyzet. Hamarosan kiderül!

Ahogy egyre feljebb érünk, sorra tűnnek el alattunk a kisebb fenyőerdők, s a kopár, bazalttufás, füves lejtőé lesz a főszerep. Az út mellet aprócska vendéglők hívogatnak, lakóházak már csak elvétve akadnak. S hamarosan feltűnik előttünk a hegy 1132 méter magas, jellegzetes vulkáni kúpja, melyet kopár bazaltfolyam szegélyez. Diával 2004-ben már jártunk itt, akkor is késő délután indultunk fel, s a 630 méter magasságban lévő obszervatórium mellett éjszakáztunk egy eldugott kis réten. Az akkor első kategóriás táborhelyet mára már jócskán benőtte a szeder. De egy éjszakára még megfelel. Mivel azonban még messze a naplemente, úgy döntünk, hogy felmászunk ma a vulkán tetejére, hiszen holnap e nélkül is elég sok látnivaló vár ránk:

– Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!

A holmink nagy részét elrejtjük a szederbokrok alatt, s nekivágunk az utolsó 6 kilométernek. Az este közeledtével jócskán megváltoznak az erőviszonyok, Tomi Pityuval tör az élre, Laci  pedig az azóta jócskán elfáradó Pistit próbálja támogatni a sor végén. Neki még sok ez az ezres domb így, az első nap derekán! A végét egy kicsit meg is kell tolnia, de vidáman ér fel az ezer méteren lévő parkolóba, ahol csak pár kósza autós és lakóautós fogad minket. S egy jókora tájékoztató tábla: a kráter reggel 9-től délután 5-ig látogatható 7 euró fejében.

Nem túl jó hír ez most nekünk! Egyrészt nem akarjuk holnap reggel még egyszer megmászni ezt a jókora dombot, másrészt pedig a délelőttünk is teljesen rá fog menni a Vezúvra.

– Ez nem fog menni! – közlöm a többiekkel – inkább lógjunk be most!

Azzal neki is látok rést keresni a jókora kerítésen. Az út hamar megvan, ám még várnunk kell, amíg az árusok összepakolnak, s elül a forgalom. 8 óra környékén már csak egy német lakóautós házaspár élvezi a naplementét.

– Figyelnének a bicajunkra, amíg mi felmegyünk a kráterhez? – kérdezi tőlük Tomi angolul.

– Fel a kráterhez? De hiszen az zárva van! – közlik.

– Tudjuk, de mi akkor is felmegyünk – vág vissza Tomi!

De gyorsan rájön, hogy felesleges németekkel ilyenről vitatkozni. Ők ezt úgysem értik meg. Náluk a szabályok azok szabályok, így nőttek fel. Nincsen kiskapu! Ehhez magyarnak kell születni!

Negyed kilenckor már a vulkáni hamuba vájt kis sétaúton kaptatunk felfelé. Hatalmas élmény a látogatás! Sehol egy lélek! A napközben rozsdabarna kúp vörösen izzik az esti fényben, alattunk szinte érzékelhető a több, mint hárommillió ember nyüzsgése, ahogy kigyúlnak Nápoly esti fényei. A távolban aranysárgán csillog a tenger Capri és Ishia sziklás szigeteivel, s a holnapi roppant látványos útvonalunkkal, a Sorrentói-félsziget szikláival.

A kráterből enyhe vulkanikus tevékenység figyelhető meg halovány füst formájában, jelezvén, hogy nem halott vulkán a Vezúv, csak most éppen pihen. De ha egyszer kitör, akkor azt – a kúp alját a szó szoros értelmében körbeépült lakóházak irdatlan mennyiségéből ítélve – sokan bánni fogják

Már teljesen sötét van, mire újra bringára pattanunk és visszagurulunk táborhelyünkre. Felnyomjuk a bozótosban a három sátrat és nyugovóra térünk.

Másnap reggel 7 órakor már egészen más arcát mutatja nekünk a napfénytől csillogó mélykék Nápolyi-öböl és a zsongó nagyváros. Visszagurulunk a partra, majd újra a döcögős parti utakon Pompei városába tekerünk.

A néhai római kori várost szintén nem kell bemutatni senkinek. Én viszont már jártam itt, s egyáltalán nem voltam tőle elragadtatva. Persze tudom, hogy ez is egy kihagyhatatlan látnivaló, így eszem ágában sincsen, hogy lebeszéljem társaimat. 2 órát kapnak a vulkáni hamu alól kiásott tragikus sorsú város megtekintésére. Ez – ha töviről-hegyire be akarnák járni – rémesen kevés lenne, de reméltem, hogy gyorsan be fogják látni, hogy amilyen nagy, épp olyan egyhangú hely ez a Pompei. S így is lett! Pontban 11-kor már ott vannak a bringáknál, s nincsenek hasra esve a látottaktól. No, ezt is letudtuk!

Újból bevetjük magunkat a Nápolyi-öböl eszméletlenül zsúfolt és forgalmas partvidékeinek városaiba, s egy óra múlva már annak déli vonulatán, a Sorrentói-félsziget északi útjain küzdünk a dombokkal. 2004-ben Diával tervben volt a félsziget teljes körbejárása, de akkor csak az északi partot csodáltuk meg. Idén viszont meg fogunk ismerkedni a jóval vadregényesebb és látványosabb déli partvidékével is. Sajnos az egymást érő, araszolgató kocsisor jócskán ront az egyébként fantasztikusan szép vidék élvezeti értékéből. Sorrentóban sziesztázunk a kikötő mellett, s végre alkalmunk nyílik megmártózni a Tirrén-tenger kellemesen hűs vizében. Még egyszer, utoljára szemrevételezzük a hatalmas Nápolyi-öblöt megannyi lakóházával és a mögötte magasodó Vezúv kúpjával. Szép ez a vidék, de zsúfoltsága miatt úgy érzem nem fog hiányozni!

Szieszta után jókora dombbal indítunk. Kilenc kilométeren 420 métert emelkedünk a Picco Saint Angelo nevű hágóig, melyről minden irályban képeslap minőségű a látkép. Leskó Pisti önmagához és a többiekhez képest is szokatlanul jól teljesít, végig tartja a tempót, s kettesben egymást űzve-hajtva jutunk fel a domb tetejére, ahol jó 10 percet kell, hogy várjuk a többiekre.

A déli partról sok fenomenális jelzőt olvashattunk útikönyvünkben. Dél-Itália legszebb tengerparti országútja – írták – s így utólag talán már kimondhatom, túránk talán legszebb kilométerei következnek.

Utunk falatnyi sziklapárkányon, vagy néhol ennek hiányában kőből emelt viaduktokon halad tovább eszméletlen magasságban a tenger felett. Alattunk megannyi vitorlás, s itt már végre kitekintést nyerhetünk a nyílt tengerre. Szinte minden kiugró sziklaormon kicsiny parkoló van kiépítve, ahonnan megcsodálhatjuk alattunk a következő öblöt és végigvezethetjük tekintetünket azokon az elképesztő építészeti megoldásokon, ahogy falatnyi utunkat a szinte függőleges falú szikla oldalában elvezették. Ez a sok-sok nézelődés azonban sok időt elvesz, s ahogy egyre közelít a Nap a Tirrén-tenger szintjéhez, úgy aggodalmunk is szépen lassan növekszik:

– Hol fogunk itt táborhelyet találni?

Pedig előre hiába tekingetünk, nagyon messze még a félsziget vége! Positano csodás városka, lépcsőzetesen helyezkedik el a szikla oldalában. Az út nagyjából felülről kerüli, így hatalmas a kilátás színes lakóházaira, szállodáira és kicsiny, sziklás strandjára, ahonnan javában lépcsőznek felfelé az emberek ezen a késődélutáni órán. A város után pár kicsiny sziklaalagúton haladunk át. Továbbra is 30-40 méterrel a víz színe felett tekerünk, a szerpentin a meredek sziklafalon kanyarogva követi a hegyoldal szeszélyes formáját. A keskeny és megannyi éles kanyarral tűzdelt aszfaltcsíkon baromi nagy a forgalom. Főleg a buszosok szenvednek, sokszor tekintélyes forgalmi dugó alakul ki, mely tovább lassít minket. Pedig most már nem állunk meg nézelődni, mindenki tudja, érzi, hogy ha nem akarunk éjszakába nyúlóan tekerni, akkor valahogy el kell hagynunk ezt a csodás, de meglehetősen sziklás és zsúfolt félszigetet. Az egyik alagút előtt két busz találkozik egymással szemben. Elakadnak. Szemlátomást nem fog gyorsan oldódni a probléma, hiszen az alig 3 és fél méter széles úton busszal kanyarban nem egyszerű tolatni, pláne hogy mögötte már feltorlódtak az autósok. Nápoly azonban megtanítja az embert pofátlanul közlekedni! Olasz módra átcsapok a szemközti sávba, s bevágtatok a két busz közötti szűk résbe. A többieket sem kell félteni, jönnek szépen utánam. A nagyobb gond az, hogy a szemből érkező motorosok hadát is hasonló fából faragták. Ők is „olaszból” vannak, a tervük ugyanaz, mint nekünk: időt nyerni valahogyan. Így ahogy átbújunk a résen szembe találjuk magunkat jó pár vadul száguldó motorossal. Jobbról-balról kerülgetjük egymást, az út kész dodgempályává változik, a KRESZ jópár másodpercig ismeretlen fogalommá válik. Egy magyar úton ilyen szituációban pattanásig feszülnének az idegek: mindenki integetne, villogtatna, mutogatna, dudálna. De itt nem. Olaszországban a káosz teljesen természetes dolog!

Már hét óra felé jár az idő, mire elérjük Amalfit. Positanohoz hasonlóan ez is pompás, elegáns üdülőváros, de talán pontosan ezért rettentően zsúfolt és forgalmas. A távolban már feltűnik a félsziget vége, ahol a táj ellaposodik és egy 30 km hosszú nyílegyenes, homokos partszakasz veszi kezdetét. De mielőtt átérhetnénk a néptelenebb, kihaltabb vidékre, át kellene kelnünk a környék legnagyobb kikötővárosán, Salernón, mely közvetlenül a félsziget sarkánál foglal helyet.

– Ez már nem fog beleférni a mai napba!

Egyre fáradtabbak és éhesebbek vagyunk, hosszú volt a mai nap, sok volt az alattomos szintemelkedés ezen az egyébként csodás útvonalon. De nincs mese: felettünk függőleges sziklafal, vagy ennek hiányában házak rengetege, alattunk ugyanez. Esélytelen, hogy bárhol is felállítsunk akár egy darab sátrat is, nemhogy hármat.

Fél kilenc elmúlt, a Nap már lebukott a tenger alá. Cetarában vagyunk a Sorrentoi-fésziget utolsó településén. Előttünk már felkapcsolták az öböl mélyén fekvő Salerno városának fényeit, így pontosan látjuk, hogy nagyon sokat kellene még tekernünk, hogy átérjünk a túlsó végére. Minimum 15 kilométert. A helyzet változatlan, akárcsak az elmúlt 50 km-en, továbbra sem mutat semmilyen jel arra, hogy valami halovány esélyünk lenne táborhelyet találni. De ekkor hirtelen megtörik az átok! Egy romos, bedeszkázott ablakú házat vélek felfedezni az út bal oldalán.

– Ennél jobbat nem is kívánhattunk volna!

S hogy teljes legyen a siker, találok még egy kis patakocskát is alig kétszáz méterrel a háztól. Bár vize vajmi kevés van, s úgy kell lemászni hozzá, mintha egy csatornába ereszkedne le az ember, de egy biciklitúrán, pláne egy ilyen zsúfolt és mozgalmas nap után megtanul az ember a kis dolgoknak is örülni. Pistin és rajtam kívül senki nem vállalja be a fürdést. Elkészítjük vacsoránkat a még mindig forgalmas út mentén, majd átgurulunk „házunkhoz”. Tomi és Pityu pár infrakamerát vélnek felfedezni az épület körül, így nem merünk túl közel menni, a kocsifelhajtóra terítjük ki hálózsákunkat. Teljes sötétség van, így már nem láthatnak minket a szomszédok sem. Szombat este lévén nagy az élet mindenhol, s az úton sem akar szűnni a forgalom, de minket ez már egyáltalán nem zavar!

Másnap reggel végre sikerült elhagynunk a félszigetet. Salernoban reggeliztünk, s ahogy számítani lehetett rá tényleg egyhangú, sík 30 km következett. Hosszú, nyílegyenes, homokos tengerpart, olasz-módra fizetős lidók (strandok) rengetegével, parkolóhely-gondok, s hatalmas dugóba tömörülő kocsisorok. Vasárnap van, ma minden olasz a tengerpartra vágyik! De ahogy elnézzük az autók számát, sokuknak ez a délelőtt inkább az autóban ücsörgésről fog szólni, mintsem a napozásról. Mi Nápoly óta megtanultunk dugóban közlekedni. Mint egy akadálypályán, úgy cikázunk az autók között. Még ebéd előtt elérjük Paestum romvárosát, mely szerepel az UNESCO Világörökségek listáján. Különös jelentőséggel bír a három dór stílusú templom, amelyek a abban építészeti korszakban mintaértékűnek számítottak. A belépőjegyet felesleges kifizetni, hiszen a kerítés mögül mindez testközelből feltérképezhető. Kevéssel odébb Agropoli üdülővárosán küzdjük magunkat keresztül. Majd, mintha elvágták volna, végre megszűnik a Nápoly óta folyamatosan tartó zsúfoltság és forgalom. Letérünk a főútról, dombos, nyugodt mediterrán jellegű tájon haladunk tovább. Castellabate üdülővárosában töltjük a sziesztát, közvetlenül a tenger partján, fürdéssel egybekötve.

Délután hasonlóan nyugodt, ám meglehetősen dombos parti úton folytatjuk a túrát. Az aszfaltcsík hol felkapaszkodik a környező dombok oldalára szép kilátást nyújtva a végtelennek tűnő mélykék Tirrén-tengerre, hol pedig meredek, kanyargós lejtővel visszatér a partvidék valamelyik nyugodt üdülővárosába. Itt már nincsenek külföldi turisták, ez már igazi olaszos vidék. S bár látnivalók ezen a partszakaszon nem igazán akadnak, mégis sokkal jobb lehet itt nyaralni, mint a Sorrentoi-félsziget egy pompás, de zsúfolt üdülővárosának szállodájában. Legalábbis szerintünk!

Az egyik domb tetejéről gomolygó füst száll fel. 2 repülő és egy helikopter a tengerből szállítja a vizet a gyorsan terjedő tűz eloltására. Nem ez az utolsó eset, hogy ilyet látunk az olaszoknál!

Pioppi falucska a következő pihenőnk helyszíne. Már éppen indulni szeretnénk, mikor egy jól megpakolt túrabringás közeledik az ellenkező irányból. S láss csodát, bringája elején ott lobog a magyar zászló! Hamar le is intjük, ritka pillanat ez, még Magyarországon is, hogy két magyar felmálházott világjáró bringás összeakad. Hát még itt a taljánoknál! Kovács Tamásnak hívják a srácot, s a szlovákiai Kürt nevű faluból indult útnak azzal a céllal, hogy az olasz csizmát körbejárja. Ő már elérte a csizma sarkát, ahová mi is igyekszünk, s már hazafelé vette az irányt. Legalább fél órát beszélgetünk, röviden mesél élményeiről, kalandjairól, s különösen csapatunk technikai szakiját, Pityut ejti ámulatba agydinamójával, mely – mint kiderült – jóval hatékonyabb, mint az ő napeleme. Ahogy mesél Tamás magáról és a túrájáról beugrik, hogy láttam az oldalát, s arra is emlékszem, hogy még e-mailt is váltottunk egymással a tavasszal. De nem tesz semmi utalást ezzel kapcsolatban, így nem kérdezek rá a dologra. Végül odaadja jegyzettömbjét, hogy adjuk meg elérhetőségünket, s amint visszaadom, kikerekednek szemei, s csak ennyit tud mondani:

– Nem mondod, hogy te vagy az a „Pusizoli”?!

Hangjából egyaránt éreztem tiszteletet és örömöt, s jól esett, hogy – ha engem személyesen nem is – ezt a „nicknevet” már lassan minden komolyabb magyar túrabringás ismeri. De akkor és ott ez persze nem számított. Inkább jót derültünk rajta mindahányan!

A mai napból azonban ekkor még hátra volt egy jókora emelkedő. A partvidék egyre sziklásabb lett, így fel kellett kaptatnunk a felette lévő Ascea falucskáig. Brutálisan meredek a domb, egy helyen 20% feletti. Innen egy jó darabig nem is tér vissza az út, a dombok között kanyargunk messze a tengertől. Pischotta városa is egy jókora domb tetejéről néz le ránk. A város mellett találunk egy közkutat.

– Fürödjünk meg, mert ma már szerintem kár tengeri fürdésben reménykedni – vetem fel.

Társaim eleinte kétkedve fogadják ötletemet, de aztán miután kipróbálják a bővizű kristálytiszta forrást, s mindjárt megjön a kedvük. Innen már nem számítanak a bámészkodó autósok, s a helyiek sem. Hajsampon, tusfürdő, borotvahab. Minden előkerül. Testileg-lelkileg megtisztulva indulunk tovább, s nem felejtem el ismertetni Tomi szokásos esti mondását:

– Most már úgy tekerjünk, hogy meg ne izzadjunk!

A temető mellett egy teraszos olajfa-ültetvényben találunk is táborhelyet, s a szabad ég alatt sokáig csodáljuk a csillagos eget ezen a nyugodt, teliholdas éjszakán.

A következő délelőtt csúnyán elvétem az irányt, így egy jókora dombot teljesen feleslegesen mászatok meg a csapattal. Jó 10 km, s majdnem 400 méter szintemelkedés a büntetés. Ráadásul Leskó Pisti kap egy defektet is. Hogy valamelyest jóvátegyem hibámat, lefelé már a főútra irányítom a csapatot, ahol bár tilos lenne kerékpározni a 3 kis alagút miatt, de felesleges buckák és kanyarok nélkül, nyílegyenesen gurulhatunk több mint 10 km-t . Valamivel délután 1 óra és 73 km megtétele után érjük el Sapri városát. Bevásárlás, majd tengerparti szieszta következik az árnyékban. Délután újból a térképen piros színnel jelzett S18-as számú főúton folytatjuk a túrát, melyről még Agropoli előtt jöttünk le. Ennek a szakasznak viszont már abszolút nincsen főút jellege. Ez is szűk, kanyargós aszfaltcsík, mint bármelyik mellékút, szerpentinekkel, apróbb sziklaalagutakkal és kisebb völgyhidakkal. Fantasztikus kilátás nyílik a sziklás, meredek tengerpartra! Már a túra tervezése során úgy éreztem, hogy egy ez elfelejtett része Olaszországnak. Errefelé nincsenek nagyvárosok, nincsenek hatalmas strandok, nincsenek a közelben repülőterek, sőt még az autópálya is jóval beljebb, az ország szívében halad. Ennek köszönhetően külföldi rendszámú autót egyet sem látunk. Pedig mennyivel jobb hely ez, mint a nyüzsgő, zsongó, benzingőzös Nápolyi-öböl környéke forgalmi dugóival és túlzsúfolt, szemetes strandjaival!

Azért ez a partvidék sem merült teljesen feledésbe az „idegenek” számára. Pár kanyar után egy németül beszélő srác állít meg minket. Elmondja, hogy a következő útszakaszon a Mercedes reklámfilmet forgat, így negyed órára a türelmünket kérik. S bár az autót ponyva alá rejtik, az útszakasz tényleg olyan, mintha egy autós reklámfilmben lennénk: csipkézett, sziklás hegyoldal, meghökkentő kanyarok, hatalmas mélységek, alattunk a mélykék színű tengerrel. Bevallom az olasz tengerpart eddig nem volt nagy kedvencem, a spanyol és francia riviérát jóval többre tartottam nála, de ahogy jövünk egyre délebbre, egyre jobban belopja magát szívembe az – északon jóval szemetesebb és igénytelenebb partvidékű – Tirrén-tenger.

Még hat óra sincsen mikor elérjük szakaszhatárunkat, a Castrocucco-folyó széles völgyét, s egyúttal az olasz csizma orrában lévő déli tartományt, Calabriát. A hídról megcsodáljuk a hatalmas hegyek felől érkező tiszta vizű, gyors folyású folyót. Mivel az elmúlt napok elég nagy rohanásban teltek, sokszor épphogy csak naplemente előtt sikerült megszállnunk, így azt javaslom, hogy tartsunk ma egy hosszabb estét. Mindenki szemlátomást örül az ötletnek. Le is cuccolunk a folyópartra, kimossuk ruháinkat, hosszasan áztatjuk magunkat a kellemes és meglehetősen tiszta édesvízben. Ez a jó hangulatú, nyugodt este már mindenkinek nagyon hiányzott!

Július 19-én nagy napra ébredünk. Ma van ugyanis Leskó Pisti születésnapja. Ünnepeltünk kérése csupán annyi, hogy olasz pizzával és némi-nemű alkohollal szeretné emlékezetessé tenni a mai napot. A nyugodt este után délelőtt jól elkapjuk a ritmust, s a terep is valamivel könnyebb, mint az elmúlt napokban. A partvidék viszont továbbra is csodálatos és nyugodt. Széles, könnyen tekerhető sík folyóvölgyek, s dombos, helyenként sziklás partvidékek váltakoznak. Paola városában töltjük a sziesztát. A város Calabria tartomány legnevezetesebb zarándokhelye. Itt született 1416. március 27-én Paolai Szent Ferenc remete, a minimita rend megalapítója. Barlangja azonban nem a tengerparton, hanem jóval feljebb, a hegyekben, majdnem 200 méterrel a tenger szintje felett található. Csak Tomi vállalkozik, hogy feljön velem a templomhoz. Átmászunk a szűk, meredek, macskaköves sikátorokkal tarkított óvároson, s jóval a főút felett megtaláljuk a pompás építményt, mely közvetlenül a szent barlangjára épült. Nincs nagy mozgás így a szieszta környékén, így nyugodtan körbejárhatjuk. A régi kőtemplom és kolostor mellett építettek egy új, modern imahelyet is. Megcsodáljuk a páratlan kilátást a városra és a partszakaszra, majd újabb kör egy olasz postán hasonlóan rossz tapasztalatokkal. Már majdnem hármat üt az óra mire visszaérünk a sziesztahelyre. Pisti égre-földre kereste az éttermeket, amik szép számmal akadtak is lent a parton, de hiába mondtam neki, nem hitte el, hogy olaszoknál pizzát este 6 óra előtt nem fognak neki sütni. Indulás után kapok egy hatalmas hátsó defektet. Hiába, hegyes csavarokra még az én – egyébként defektmentesnek titulált – külsőm sincsen berendezkedve.

Újabb sík szakasz következik, s a hátszélnek köszönhetően könnyedén haladunk tovább dél felé. Megcsodáljuk Amantea hegyre épült óvárosát (persze csak alulról), majd egy Lidl áruház csábít megállásra minket. Utoljára L’Aquila városában ettünk jó kis félkilós joghurtot 73 eurócentért. S a pezsgő(ke)t is be kell szereznünk estére!

A Savuto-folyó torkolatánál táborozunk le közvetlenül a homokos tengerparon. Ezen a szakaszon 20 km hosszú homokos part terül el, de ez már nem olyan elzárt és kiépített, mint az északi „lido”-k napernyőrengetege. Ezt már nyugodtan birtokba vehetjük! Rántottát sütünk vacsorára, és ahogy  a Nap eléri a horizontot, megkezdődik a pezsgőzés is. 8 óra után, az ekkor már pityókás Pisti Lacival és Pityuval elsétálnak a közeli üdülőhelyre, ahol találnak egy kis pizzériát. Mi ketten Tomival maradunk a cuccokra vigyázni.

– Na, milyen volt a pizza? – kérdem, miután visszaértek.

– Hát nem túl jó! Vékony, száraz, s alig volt rajta feltét – jön a válasz.

Ezen nem csodálkozok. Már jó ideje tudom, hogy nagyon nagyot téved, aki azt hiszi, hogy Olaszországban sütik a világ legjobb pizzáit. De szerencsére itt a világvégén vagyunk, nem egy neves, turistákkal tömött olasz nagyvárosban. Így fejenként megúszták 4-5 euróból a vacsorát, nem kellett ugyanezért a kosztért a dupláját kiperkálniuk.

– Fiúk, ébredjetek! Valami nagy vihar készülődik! – szól be Laci a sátrunkba.

Kinézek. Teljes sötétség honol még a tájon, s roppant erős szél fúj, hatalmas hullámokat korbácsolva a sátrunktól alig 3-4 méterre robajló tengerre. A Hold eltűnt, helyette szinte másodpercenként cikáznak a villámok.

– Ennek fele sem tréfa! – jelentem ki – Tomi gyere gyorsan!

Kiugrunk a hálózsákunkból, s jóval beljebb vontatjuk az elég kitett helyen felállított hálóhelyünket. Gyorsan feldobjuk az esőponyvát, majd segédkezünk az eddig szabad ég alatt alvó Pistinek is a sátorállításban. A vihar viszont csak nem akar megérkezni. Alig hull pár csepp eső, csak a szél tombol még hosszú órákon keresztül.

Reggel újból tiszta, felhőtlen égbolt köszönt minket. Kimászunk a homokból, s folytatjuk utunkat továbbra is dél felé. A partot elhagyva néptelen, unalmas mezőgazdasági vidékre tévedünk. Elhaladunk Lamezia reptere mellett, mely Nápoly alatt az egyetlen légikikötő a Dél-Tirrén partvidékén. Nincs túl nagy forgalma. Hosszú, végeláthatatlan sorban követik egymást az ültetvények. 45 km megtétele után, már az éhenhalás határán érjük el Pizzo városát. Reggeli közben aztán bepótolja a természet mindazt, amit éjszaka elmulasztott: hatalmas vihar érkezik a tenger felől. Az égi áldás nagy részét szerencsésen és szárazon megússzuk, a levegő alig  hűl le, de erős szélben küzdjük magunkat tovább. Újból elhagyjuk a főutat, s egy kis félsziget meghódítására indulunk, melynek legnagyobb nevezetessége Tropea.

Negyed egykor érjük el a 40 méter magas, tengerparti mészkősziklára épített várost. Teszünk egy gyors kört a forgalmas sétálóutcán, majd legurulunk a strandra. Közvetlenül mellette egy másik hatalmas sziklán található a Santa Maria Dell'Isola háromhajós bazilika és bencés kolostor. Ez sajnos nem látogatható, így be kell érnünk a látványával. Pistinek elpattant a hátsójában egy küllő és amíg Laci a szereléssel ügyködik, mi szemre vételezzük a homokos strandot. Az éjszakai vihar óta elképesztően szeles, s az átlagosnál kissé hűvösebb az időjárás. Ennek köszönhetően brutálisan nagy hullámok érkeznek a nyílt víz felől. Nem kell sok nekünk, bevetjük magunkat a kétméteres tarajosok közé! Még az sem tudja megzavarni a szórakozásunkat, hogy a strandon sorra lobognak a piros zászlók, melyek a fürdés tilalmát jelzik, s erre a túlbuzgó strandfelügyelő is többször felhívja a figyelmünket. Hiszen semmihez nem hasonlítható az az érzés, ahogy a fehér, lágy, s kellemesen meleg habok körülölelik az ember testét, vagy akár egy jókorát taszajtanak rajta. Pityuval és Pistivel felfedezünk egy közeli barlangot is, melybe szintén becsapnak a jókora hullámok.

Ez túra egyik legnagyobb strandélménye! Délután 2 óra tájban indulunk tovább. Ma nincsen kánikula, így sziesztázni sincs értelme. Szerencsésen találunk egy nyitva lévő marketet, így kiadós ebéd után eltekerünk a félsziget legnyugatibb csücskén lévő sziklás hegyfok irányába, melyet Capo Vaticano-nak neveznek. Újabb páratlan partszakaszban gyönyörködhetünk a kiépített kilátóhelyről. A kiugró szikláról csodás kilátás nyílik minden irányba. A távolban feltűnik a légvonalban 55 km-re lévő Stromboli szigetének vulkáni eredetű, majdnem ezer méter magas kúpja. Itt, az olasz szárazföldön most vagyunk a legközelebb hozzá.

Délután már a félsziget déli oldalán folytatjuk utunkat, mely – mint eddig a hasonló félszigeteknél megtapasztalhattuk – jóval meredekebb és sziklásabb, mint az északi. Hosszan toljuk a járgányokat a 15-20%-os kaptatókon. Majd egy szinte forgalmatlan panorámaútra tévedünk, ahonnan már látszanak a következő partszakasz nyílegyenes, homokos strandjai.

Nicotera városa után meg is érkezünk a Gioa Tauro-i öböl sík, mezőgazdasági vidékére. A város mellett található Olaszország legnagyobb, és Európa harmadik legnagyobb konténerkikötője. Itt hatalmas hajók horgonyoznak a még mindig viharos tengeren. Iparvidék lévén nem turistás hely ez sem, csak pár helyi lézeng San Ferdinando egyébként első osztályú, végtelenül hosszú homokos strandján. Itt még a tropea-inál is hatalmasabb hullámok fogadnak. Utoljára még Marokkóban, az Atlanti-óceánon láttam hasonlókat. Tomi és Pityu egyszerűen be sem tudnak jönni a vízbe, mert amint megpróbálják, elkapja őket egy hatalmas löket, s rögtön a parton találják magukat. Ismét nagyot strandolunk, s kellemesen lefáraszt minket a víz brutális ereje. Eszményien szép ez az öböl is így a naplementében. Jobbra még látszanak a tropeai félsziget olajfaültetvényei, balra a „csizma” elkeskenyedett orrának vonulata magaslik, s a távolban már felsejlik Szicília! Holnaptól már mi is szigetlakók leszünk!

A partközeli bozótosban ütünk tábort, s a szokásos esti főzőcskézéssel és beszélgetéssel, majd zenehallgatással zárjuk az estét.

Napra pontosan két héttel ezelőtt léptük át Trieszt előtt az olasz határt, ma pedig búcsút intünk a „csizmának”. Bár az országon belül maradunk, mégis új időszámítás kezdődik túránk történetében, hiszen megérkezünk Szicília szigetére.

Szicília a Földközi-tenger legnagyobb szigete, valamint Olaszország közigazgatásilag legkiterjedtebb régiója. Területe kb. ¼-e Magyarországénak, ötmillióan lakják. Lakosai jól beszélnek olaszul, de mégis van önálló nyelvük, melyet görög, arab, katalán és spanyol hatás alakított. Fontos megjegyezni, hogy a szicíliai nyelv nem az olasz származéka! Noha sokan csak nyelvjárásnak tekintik, a sicilianu egy különálló nyelv, gazdag történelemmel és figyelemre méltó, úgy 250 000 szóból álló szókinccsel bír, amelyet a különféle hódítóknak és telepeseknek köszönhet. Túratervünk 11 napot szán rá, hogy megismerkedjünk az olasz földnek ezzel az egyedülálló vidékével.

Mielőtt azonban kompra szállnánk, még egy 550 méter magas hágó vár ránk itt, a „csizma orrán”. Az ugyancsak meredek hegyekkel övezett sziklás partvidék a Costa Viola nevet kapta. Pompás üdülővárosok sorakoznak rajta, melyek közül kiemelkedik Scilla, mely egy partmenti sziklára épült erődjéről és pompás, homokos strandjáról vált híressé. Pár kanyar és pár kis domb után aztán végre testközelből érezhetjük magunk mellett Szicíliát! A Messinai-szoros elején mindössze 3,3 km távolságra van a sziget. Villa San Giovanni kikötővárosából kompozunk át. 2,5€-ba kerül a kompjegy kerékpárostól, és alig 15 perc a menetidő. Bár még mindig roppant erős szél fúj, itt a szorosban már jóval nyugodtabb a tenger. Fél 2 után pár perccel érkezünk meg a sziget harmadik legnagyobb városába, Messinába. A part mentén elnyúló kikötőváros nem éppen olyan hangulatot kölcsönöz, mintha szigeten lenne az ember. Megebédelünk egy forgalmas parkban, majd dél felé vesszük az irányt a sziget első és legfőbb természeti látványossága – az Etna hatalmas vulkáni kúpja – irányába. Szicília keleti, Jón-tengeri partvidéke meglehetősen unalmas és sűrűn lakott. Kinézetre szinte teljesen egyforma városok sorakoznak rajta, a viszonylag szélesebb sík tengerparti sávon. Ahogy haladunk déli irányba, úgy egyre jobban eltávolodunk a „csizma orrától”.

Este ¾ 6 körül érjük el az aznapra tervezett szakaszhatárt, Taormina városát. Pontosabban csupán a leágazást, hiszen Taormina is, mint minden „rendes” és szemrevaló város, jóval tenger szintje felett fekszik.

– Ezt nem hiszem el Pusi! Te az összes valamirevaló hegyet betervezted ebbe a rohadt útvonalba! – fakadnak ki társaim.

Belátom, hogy felesleges vitába bocsátkoznom velük Taormina szépségéről és a kilátásról, így, 115 km megtétele után úgysem tudnám őket meggyőzni.

– Én azért megnézném, mi van ott fent! – közlöm szerényen. Aki akar, megvárhat itt lent a parton.

Rövid tanakodás után aztán szép lassan mindenki belátja, hogy szörnyen unalmas lenne legalább másfél órát a forgalmas főút mentén ücsörögni.

– Milyen magasan is van az a Taormina? – jön a kérdés.

– Kétszáztizenkét méter – válaszolom – ennyit még talán ki lehet bírni!

Neki is ugrik a dombokon megedződött, de delejes lendületéből már jócskán vesztett csapatom, s némán gyűrjük a kemény kaptatót. Alig negyed óra múlva megérkezünk a forgalmas, ám igen szemrevaló városkába. Teszünk egy kört a hangulatos sétálóutcán, amelyen így az esti órákban hatalmas a tömeg, majd miután ezt letudtuk, óvatosan felhívom a többiek figyelmét a jócskán a város fölé magasodó erődítményre.

– Kinek van kedve közelebbről megnézni?

Laci és Tomi vállalják velem a további szerpentinezést, a két Pisti inkább a városban marad. Szűk, forgalmas úton, páratlan panorámával emelkedünk egyre magasabbra. A meredek hegyoldalban színes lakóházak kavalkádja fürdik az esti napfényben, jócskán alattunk pedig a Jón-tenger végtelen vize kéklik. Pár kanyar után déli irányban feltűnnek az Etna grandiózus hegycsúcsának a kontúrjai. Kráteréből füst gomolyog. Innen távolról nem is tűnik valami magasnak, se nem meredeknek. Első látásra meg nem mondaná az ember, hogy egy 3000 méter feletti csúcsról van szó. Ekkor még nem is gondoltunk bele, hogy alig 24 óra múlva már teljesen máshogy fogunk vélekedni a hegyóriásról.

– Az csak egy felhő ott a tetején – mondja Tomi lekicsinylően.

– Majd holnap kiderül, milyenek is a felhők errefelé! – válaszolom.

Szinte észre sem vesszük, hogy elhaladunk az erődítmény mellett. Jól tudtam ugyanis, hogy nem ezért indulok fel erre a hatalmas, sziklás vonulatra, hanem azért, mert a tetején található Szicília egyik legszebb fekvésű falucskája: az 550 méteren fekvő Castelmola. Lacira az utolsó kilométereken már nagyon ráfér a biztatás, de ha eddig feljött, már nem akar visszafordulni. 7 óra előtt pár perccel megérkezünk a sziklás, meredek hegyfokra épült kicsiny erődített falucskába, mely büszkén uralja minden irányban a látóhatárt. A Nap sugarai szinte már vízszintesen érkeznek hozzánk nyugati irányból, így hegyünk hatalmas árnyékot vet, mely fél Taorminát eltakarja. Alattunk térképként rajzolódik ki a táj: északra és nyugatra Belső-Szicília kopár hegyei, délre az Etna hatalmas hegytömege, keletre pedig – szinte függőlegesen alattunk – Taormina nyüzsgése a Jón-tenger síkjával a háttérben, melyen vitorlások, jachtok ringatóznak. Alattunk feltűnik az erőd is, ami az elsődleges úticél volt, de itt már sem Tomi, sem pedig Laci nem bánja, hogy nemcsak odáig mentünk. Teszünk egy kört a kicsiny falucska zegzugos, macskaköves, szűk sikátoraiban, megcsodáljuk kőből kirakott jellegzetes épületeit és erődjét, majd megkezdjük az ereszkedést. Alig 10 perc alatt újra elérjük Taorminát, majd újabb 10 perc múlva már az esti forgalomtól zajos parti út mentén próbálunk táborhelyre lelni. Gyors bevásárlás után végre sikerül elhagyni a forgalmas és zajos Giardini-Naxos nevű városkát, s rögtön utána az Alcantara-folyó kőből épült hídja alatt találunk szállást. A viszonylag tiszta és bővizű folyócska az Etnát választja el a Szicíliai-Appenninek hegyvidékétől. Szerencsénk volt vele, hiszen ezen a tengerparti szakaszon nehéz lett volna nyugodt szálláshelyre lelnünk.

Mozgalmas, kemény nap volt a mai is, akárcsak túránk legtöbb napja. Az elmúlt napok megpróbáltatásai után kicsit úgy érzem, most érte utol csapatunkat a „túra közepi lelki mélypont”. No, azért nem rossz a hangulat, de azért érezhetően köztünk van ez az állapot, amikor az ember már két hete minden álló nap kőkeményen küzd, de még úgy érzi, nagyon messze van a vége. Pont azt beszéltük az egyik nap, hogy mindenki irigyel minket otthon, mert annyi szépet látunk nap mint nap, amennyit nagyon kevesen láthattak Olaszországból. Csodás helyeken jártunk: bicajjal könnyedén bejutottunk a nagyvárosok szívébe, mely az autós turisták számára szinte megközelíthetetlen, eljutottunk a legszebb hegyvidékekre, partszakaszokra. De van a túrázásnak egy olyan oldala is, ami nem látszik a fényképeken, s nem képezi részét az otthoni élménybeszámolóknak sem, így gyakran feledésbe merül. Ezért úgy döntöttem, hogy most leírok pár olyan dolgot, melyek bár otthon természetesnek tűnnek, egy túrán mégis nélkülöznünk kell őket. Az, hogy két hete nem fürödtünk melegvízben, itt abszolút nem számít nekünk, de a patakban, ezer literes esővizes hordókban, sós vízben, közkutakban való mosakodás, fürdés mégis idegennek tűnhet sokak számára. Otthoni élelmiszer-készletünk már régóta a múlté, így elég silány a menü: olajos hal, nutellás kenyér, lekvár, vacsira tojás, virsli, főzelékkonzerv, vagy instant tészta. Nagy főzésekre nincsen mód, és idő sem, mindennap étteremben kajálni pedig egyrészt nagyon drága lenne, másrészt – ismervén az olasz pizza adottságait – nem is laknánk vele jól. Bár az elmúlt napokban már számunkra nem számít hőségnek a napi átlag 27-30°C, de az elején még sokat kivett belőlünk, főleg a hosszú emelkedőkön volt nehéz pótolni azt az irdatlan mennyiségű folyadékot, amit kiizzadtunk. Tiszta ruhát sem láttunk egymáson az utóbbi hetekben. Felesleges túlságosan váltogatni az öltözéket, hiszen öt perc alatt úgyis beleizzadunk. Néha egy-egy kútnál kiöblítjük a ruháinkat, amitől persze nem lesznek tisztábbak, de legalább jól hűtenek. Egyszóval koszosak vagyunk az út porától, barna, cserzett bőrünk már ellenáll a déli nap legerősebb sugarainak is, de száraz, szánk ki van cserepesedve, s ajkaink be vannak dagadva az állandó Naptól és széltől. Bár már megszoktuk, azért néha megvisel lelkileg, hogy soha nem tudjuk pontosan azt, hogy hol fogunk megszállni a következő éjjel. Persze ez a „hontalanság” a túra kalandértékét jócskán növeli, de – mint például az utolsó este – néha aggódással tölt el, főleg túravezetőként, hogy hol tudunk majd letáborozni. Lesz-e nyugodt, csendes éjszakánk, ami alapfeltétele annak, hogy másnap reggel kipihenten és újult erővel indulhassunk útnak. Persze Bimby már jóval korábban megmondta, hogy „olyan még nem volt, hogy nem volt hol aludnunk!”.

Szóval ezek azok a dolgok, melyek az Otthon biztonságot nyújtó falai mögül teljesen másképp festenek, mint több ezer kilométerre kis hazánktól, de csak az tudja igazán élvezni a túrát, aki felül tud emelkedni a mindennapi nehézségeken. Mert igenis meg kell próbálni az éhezés, fizikai kimerültség, vízhiány és egyéb tényezők ellenére nem otthon emlékeinkből, hanem itt „élőben” élvezni a túrát! Ez rutin és pozitív életszemlélet nélkül aligha szokott sikerülni. S bár az utóbbi így a túra közepén néha elég nehezen hozzáférhető, azért igyekszem mindig ezt sugározni magamból. Hiszen Szicília csak arra vár, hogy felfedezzük: előttünk az Etna, a Szicíliai-Appenninek, a Lipari-szigetek megannyi felejthetetlen látnivalóval. S ha már idáig eljutottunk nem elég túlélni, hanem igenis meg kell tudni élni ezeket a csodás élményeket.

Olvass tovább

Vulkánok hátán (Etna, Vulcano)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.