bmenu1     fb1    insta1  

1. fejezet

Az Appenninek - hosszában

(Monti Sibillini - Gran Sasso - 'd Abruzzo Nemzeti Parkok és a Monte Cassino)

 

Vissza a bevezetőhöz

 

Július 9-én, és az azt követő 24 napon meleg, nyárias reggel köszöntött ránk. Felszedtük a sátoraink hálófülkéjét a kavicsos folyómederből – hiszen a meleg miatt az esőponyvára nem volt szükségünk – s búcsút intve a zsúfolt tengerparti üdülővárosnak, az Appenninek hegyvonulata felé vettük az irányt. A tegnapi hosszú és forró vonatúttól kissé kábán telnek a túra első kilométerei az enyhén emelkedő terepen.

– Most már „csak” biciklizni kell – bíztatom a többieket. A hosszú zötykölődés talán Ferit viselte meg a leginkább. Állítása szerint ő ezentúl már mindig és mindenhová kerékpárral közlekedne, ha tehetné. Ekkor még nem gondolhatja, hogy még mielőtt lemegy a nap csúnya ellentmondásba fog keveredni saját magával. Hiszen – bár nagy hegyek errefelé még nincsenek – brutális terep vár ránk az első 100 kilométeren. Jópár 6-700 méter körüli dombot kell meghódítanunk, ugyanis a hegység gerincével merőlegesen haladunk, s az összes valamire való folyóvölgyet keresztbe kapjuk utunk során. Mindjárt itt az első: San Marino. A világ egyik legkisebb és legrégibb köztársasága. Büszkén kapaszkodik fel a Monte Titano homokkő-ormaira és gerincére.

– Legalább látjuk, hová is megyünk! – ez sem utolsó szempont, viszont bolt nem akad a sűrűn lakott vidék ellenére sem. Egyre keservesebben nyomjuk fel a széles, kanyargós úton. Tomival haladunk az élen, a többiek hamar elveszítik a ritmust.

– No kaja, no pia, helyette 10%-os domb – nem éppen a legjobb, így mindjárt az elején. Már-már karnyújtásnyira van előttünk a miniállam hegytetőre épült óvárosa, mire végre sikerül egy ivókutat és egy kis boltot találnunk.

– Megmenekültünk!

Kiadós reggeli után már jobban forognak a pedálok, így gyorsan elérjük a 749 méterrel a tengerszint felett lévő sziklagerincet, melyen helyt kapott ez a páratlan kis ország. Egyedi hangulatú kockaköves sikátorok, pompás épületek és pazar kilátás a szélrózsa minden irányába.

– Megérte felküzdeni magunkat!

Bő egy órás városnézés után dél felé folytatjuk utunkat. Gyorsan veszítjük a szintet a csodaszép toszkán-jellegű tájon. Csak úgy rohannak el mellettünk sárgálló búzamezők, zöldellő erdősávok, s aprócska pirostetős épületek. Ám nem sokáig tart a lejtő, csupán a Conca-folyó völgyéig, ahonnan néptelen, látványos, ám igencsak meredek kis úton kaptatunk fel a következő dombunkra, melynek két csúcsa 410, illetve 600 méteres magasságával újabb erőpróbát jelent. Hatalmas dilemmában voltam ezen a szakaszon az útvonal tervezésével, hiszen a felettébb dombos, kellemetlen terepen reménytelen volt minden egyes próbálkozás, mellyel csökkenthettem volna a szintemelkedésen. Egyetlen variáció az lett volna, ha visszatekerünk a tengerpartra, ez viszont kilométerben jelentett volna hatalmas többletet. Így minden dombbal nagyobb lett az áldozat, melyet San Marinoért hoztunk.

Délután 1 órakor rekkenő a hőség. Egy kis fenyves árnyékában pihenünk. Ferit és Pityut különösen megviselte ez az átlagosnál melegebb és dombosabb délelőtt, s még csak azzal sem bíztathatom őket, hogy ma már csak lefelé kell menni. Amerre szem ellát domb-domb hátán, csak egy kis szakaszon lehet látni még az Adriai-tengerből egy vékony szeletet. Fél 4-ig gyűjtjük az erőt a folytatáshoz, aztán jöjjön, aminek jönnie kell!

Pár perces gurulás után egy újabb kis patak völgyéből néztünk fel a következő dombra. Feri mellém szegődött az emelkedőre, s a túra során először végre egy jót beszélgettünk. A többiek viszont ismét nagyon lemaradtak, jó negyed órát vártunk rájuk Urbino városának határán, mely San Marinohoz hasonlóan valaha önálló hercegség volt, de aztán eladták magukat az olaszoknak. A dombon épült város 1998 óta a Világörökség része, ma is őrzi reneszánsz hangulatát. Bár közel sem akkora a felhajtás, mint a nála jóval híresebb San Marinoban, de az óváros és a hatalmas, 15. századi székesegyház megér egy látogatást. Délután fél hat is elmúlt mire elhagyjuk Urbinot s vele együtt a dombot, de még mindig nincs vége a mai napnak. Még egy kicsi, de roppant meredek hágó vár ránk, mielőtt megérkezünk a Burano-folyó völgyébe. Ez az utolsó domb azonban már nem igazán hiányzott a fiúknak. 102 km 2000 méter szintemelkedéssel a forró olasz dombok között 200-600 méteres magasságban hullámozva. Bárki bármit mond, ez keményebb tud lenni, mint egy kétezres alpesi hágó!

Cagli városa előtt a folyóparton táborozunk le. Laci, Pityu és Feri olyan elcsigázottak, hogy alig látnak a fáradtságtól. Úgy kell meggyőznünk őket Tomival, hogy fürödjenek meg a kellemes hőmérsékletű, bővizű folyócskában, mielőtt lemegy a Nap.

– Azt hiszem én túlvállaltam magam! – közli Feri vacsora után – szerintem holnap én L’Aquilában felszállok egy vonatra és elmegyek haza.

Tomival kettőnknek maradt meg csupán a jó hangulatunk, de köpni-nyelni nem tudunk a kijelentés hallatán.

– Feri vonatozni akar? Jól hallottam? – fut át az agyamon, s szemem előtt megjelenik az a Feri, aki alig 24 órával ezelőtt, a kétnapos zötykölődés után elnyűtt arccal közölte, hogy most már mindegy mi lesz, csak vonatra ne kelljen többé ülni. Tomival már bőven van tapasztalatunk abban, hogyan kell fáradt és reményvesztett embereket kezelni, főleg a skóciai túránk óta, így hamar helyrebillentjük Feri lelki világát:

– De Feri! L’Aquila még egy kicsit odébb van, azt majd csak a negyedik nap délutánján fogjuk elérni! – közlöm a ténymegállapítást, de még mielőtt végképp összerombolnánk vele elcsigázott társunk lelkivilágát, bíztatóra vált hangnemünk:

– Mindig az első nap a legnehezebb! Meglátod, holnap reggel már teljesen más színben fogod látni ezt a kilátástalan helyzetet! – Ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzanak el lelki beszéd gyanánt, s Feri is végre jobb belátásra tér.

A túránk harmadik napján még beljebb verekedjük magunkat az Appenninek egyre jobban fölénk magasodó vonulatai közé. A tegnapinál jóval könnyebb terep annak köszönhető, hogy több folyóvölgyet is sikerül „magunk mellé állítani”. Délelőtt áthaladunk a 2 km hosszú, hófehér sziklákkal övezett Frasassi-szurdokon, mely túránk első igazi természeti látnivalója. Vasárnap lévén boltra nem nagyon számolhatunk, így pozitív meglepetésként ér minket Matellica városában egy nyitott szupermarket falán hatalmas „Domenica aperto” felirattal, mely – gyorsan megtanultuk – azt jelenti, hogy „vasárnap nyitva”. A táj egyre festőibb, ahogy a távolban feltűnnek az első igazán magas hegyek. Alig várom, hogy végre bevessük magunkat közéjük. De ezzel sajnos nincsen mindenki így! Délutánra van még egy 800-as hágó, melyre Tomival kettesben tekerünk fel, a csapat többi tagja jócskán leszakadva jön mögöttünk. Így a második nap délutánján már határozottan aggasztó a tény, hogy – pár rövid szakasztól eltekintve – eddig nem igazán sikerült csapatként öten együtt bicajoznunk. Úgy véltem, hogy Feri, Pityu és Laci beleesett a „második túrások tipikus hibájába”, miszerint úgy vélték, hogy a tavalyi nagy menet után az idei túra már nem igényel különösebb felkészülést. Tomi persze egyből kiállt a védelmükben, s rossz időre, családi körülményekre s egyéb problémákra hivatkozva próbált mentséget találni a fiúk vártnál jóval gyengébb teljesítményére. Persze biztos igaza van, de a helyzetükön ez most nem változtat. Most duplán meg kell küzdeniük, s minden egyes kimaradt tavaszi felkészítő-túráért kemény árat fizetnek.

Este fél 7-kor érjük el a mára tervezett úticélt, a Monte Sibillini Nemzeti Park határán fekvő Visso városát. Ez is – mint minden hegyvidéki olasz város – rendezett és páratlanul hangulatos, szűk, kockaköves utcácskáival, jellegzetes, néha kissé lepusztult de mégis páratlan hangulatot varázsoló kőépületeivel, tágas és forgalmas főterével és pompás katedrálisával. Elhagyva egy keskeny, de forgalmas mellékúton haladunk, hatalmas kopár hegyekkel övezett folyóvölgyben, ahol gyorsan táborhelyre lelünk. Kristálytiszta, hideg vizű patak, dús, sötétzöld legelők – minden jel arra utal, hogy közeledünk a magashegység szívéhez.

Július 11-én megkezdődik túránk első igazi magashegyi szakasza. Táborhelyünktől, 700 méterről nekiindulva két komolyabb hágó vár ma ránk: az 1496 méteres Passo di Gualdo és – rövid lejtő után – az 1540 méteres Forca di Presta.

– Ezek aztán jól itthagytak minket – közlöm Tomival, miután 7-kor kikászálódok a sátorból. Az egyébként is korán kelő, s az első két nap jóval nehézkesebb tempójú trió úgy látszik kapcsolt, s megpróbált magának egy kis előnyt szerezni. Alig 10 perc alatt összedobjuk a sátrat, felmálházzuk a gépeket, s nekivágunk a dombnak. Castelsanangeloig lazán emelkedünk, majd elhagyva a folyóvölgyet megkezdődik az igazi hágó! Kanyarról kanyarra küzdjük fel magunkat a 8-9%-os dombon, s hamar utolérjük a „szökevényeket”. Visszaáll az eddig megszokott rend: egyedül nyomom a sor elején a pedált az egyre jobban kitárulkozó magashegyi világban. Az ezer méteren található Gualdo falujában egy lélek sincs az utcán. Kenyerünk már fogytán, de a reggeli – úgy látszik még várat magára. Jó tempóban hagyom magam mögött a kilométereket, a friss levegőt szinte harapni lehet a néptelen, jó minőségű mellékúton. S itt már nincs is akkora hőség, mint lent a dombok között. Ahogy elmarad mögöttem a völgy, egyre szebb, egyre vadabb a tájék, majd egyszercsak hirtelen eltűnnek a fák, s megpillantom az első hágónkat. Ritmust váltok, s izomból megtolom az utolsó egyenest. Egy kis kápolna, egy csobogó, tiszta forrás fogad a csúcson, s mögötte egy olyan világ, melyről azt hittem eddig, hogy csak mesében létezik.

Monti Sibillini hegylánc húsz hegycsúcsa az Appenninek egyik legszebb nyúlványa. A hegység nevét a szibillákról, a görög mitológia jósnőiről kapta. 1993-ban nyilvánították nemzeti parkká a barlangokban, vadakban bővelkedő hegyvidéket. De engem most kivételesen nem a hegyek szépsége igéz meg teljesen, hanem a közöttük elterülő hatalmas havasi rété, s a piros pipacs és lilás levendulamezőké. Gyalog rohanok vissza társaim elé:

– Gyertek fiúk! Ezt nektek is látnotok kell!

Jönnek is szépen, ahogy kell, először Laci és Tomi páros, majd Feri, s végül a fáradt, de jól küzdő Pityu is befut. Körülbelül negyed órát töltünk a hágón, sűrűn kattognak a fényképezőgépek, s próbáljuk befogadni azt a döbbenetesen szép látványt, ami a hegység szívéből árad.

Rövid gurulás után egy kis dombon hetykén emelkedik ki a vadvirágos rétek közül Castellucio pompás városa. Ezt már megszokhattuk az olaszoktól, hogy minden valamirevaló város egy domb tetején terül el, de most nemcsak a város, hanem a környezete is egyedülálló. A kicsiny dombocskáról minden irányban páratlan a rálátás a körülöttünk elterülő mesebeli rétekre. Különösen déli irányban érdekes a kép, hiszen arrafelé egy teljesen sík belső rét alakult ki 1300 méteres magasságban. Rajta ipari mennyiségben termesztik a levendulát és virágzik a pipacs. A látóhatárt minden irányból fűvel benőtt, kopár kétezer méter körüli hegyláncok zárják.

A városka igazi turistaparadicsom, s talán épp ezért itt sem akad semmilyen olcsó vásárlási lehetőség, így hozott kajából reggelizünk, majd egy gyors lejtővel lent termünk az imént említett tökéletes sík réten, mely így testközelből még ámulatbaejtőbb. S ez a túránknak is teljesen más hangulatot kölcsönöz. A csodás, vadvirágos rétek, s változatos formájú, hatalmas hegyek közt a fiúknak is sokkal jobb a hangulata, mint az elmúlt két nap kopár, forró dombjai között, most már látják, hogy érdemes volt küzdeni, s érdemes volt útnak indulni.

Az út azonban gyorsan kiemelkedik a páratlan szépségű rét síkjából, s hamarosan feltűnik előttünk túránk eddigi legmagasabb hágója, az 1540 méteres Forca di Presta. A tetőn bevárjuk egymást, majd búcsút intünk a Monte Sibillini hegység egyedi és utánozhatatlan vidékeinek, miközben megkezdjük az ereszkedést a másik oldalon.

Alig negyed óra múlva már Aquarata de Tronto falucskában töltjük fel a vízkészletünket jó 800 méterrel alacsonyabban. Ahogy ácsorgunk az út szélén egy hatalmas kamion kanyarodik be abba az utcába, amelyen mi lejöttünk.

– Ez nem lesz jó ötlet! – kiáltunk utána, de amint a sofőr meglátja a hegyvidéki falucska elképesztően szűk és kanyargós utcácskáját, már tudja, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan. Ez még személyautóval is gondot okozna néhány sofőrnek. Kell neki egy kis segítség, hogy visszatolasson a biztonságosan széles országútra.

A látványos hegyvidéki utak után folyóvölgyben, főúton haladunk tovább szerencsére minimális forgalommal. Bár fúj a szél szemből rendesen, mégsem sikerül bolyoznunk, Feri képtelen tartani az egyébként nem túl erős tempót. Pedig menni kell, lassan delet üt az óra, zárnak a boltok, s ez nem egy sűrűn lakott vidék. 1 órára Amatrice városába kell érnünk, vagy az ebédünknek lőttek! Már reggel is eléggé fogytán volt az élelmiszerkészletünk, ezt az étkezést tartalékból aligha tudtuk volna megoldani.

Húzom-vonszolom a csapatot az egyre meredekebb emelkedőn, végül már csak Tomi bírja tartani velem a lépést. Szieszta előtt alig 10 perccel érünk be a dombra épült kisvárosba. Szerencsére mindenki felér, s közvetlenül utánunk záródnak is a bolt ajtói.

Még ebéd előtt tovább kapaszkodunk a következő hegységünk, a Gran Sasso d’ Italia emelkedőin. Hamarosan újból elérjük az 1000 méteres magasságot. Még a város végén egy kutyus szegődik a nyomunkba, s szépen tartja velünk a tempót. Ez már szinte minden túrán megtörténik velünk, hogy kapunk egy kísérőt magunk mellé, általában dombnak felfelé. Még az 1320 méteres hágó előtt sziesztázunk az út szélén az árnyékban.

Indulás után nemsokkal már a Campotosto duzzasztott tó mellett kanyarog utunk. Öt kilométert teszünk meg partján, majd – még mielőtt átkelnénk a felette átvezető 430 méter hosszú hídon – ideális fürdőhelyre lelünk. Mivel az elmúlt napokban csak kis hegyi patakokban fürödtünk, ezt a lehetőséget kár lenne kihagyni. Nagyon kellemes hőmérsékletű az 1320 méteres magasságban lévő kristálytiszta vizű hegyvidéki tó. A túlparton pedig néha-néha feltűnik a felhőbe burkolózó Corno Grande sziklacsúcs, az Appenninek legmagasabbja.

– Holnap ott leszünk a tetején!

Azonban a mai napnak sincs még vége. Rövid lejtő után újra felfelé vezet utunk. Bár ez is főút, s mint minden rendes olasz főúton, itt is gyakran jelzik Róma távolságát, azért forgalom szerencsére elenyésző. Ez a vidék is olyan nyugodt és csendes, mintha nem is Olaszországban járna az ember. A Campanelle-hágó hamar megvan, de gurulásról szó sem lehet. Felkanyarodunk egy kis mellékútra, s tovább faljuk az emelkedőt, egye jobban megközelítve a hegység csipkés gerincét. A fenyvesek gyorsan elmaradnak mögöttünk, s nem marad más, mint az elképesztően zöld színű havasi rét itt-ott birka és marhacsordákkal. Az idő viszont már nagyon elszaladt. Egyre fáradtabb a csapat is, így az első adandó táborhelynél, egy kiépített itatónál megállunk. 1400 méteres magasságban vagyunk, fák már csak elvétve akadnak ezen a tájékon, kilométerekre ellátni minden irányban. Egy pásztor látogat meg minket a közeli lakóházból kutyáival, de nem szól semmit. Hallgatását beleegyezésnek vesszük, s felverjük a sátrainkat. Este még sokáig csodáljuk a naplemente fényjátékát, hallgatjuk a gulyák kolompolását, a pásztorkutyák ugatását, és magunkba szippantjuk a hely varázsát.

Hajnalban viszont meglep minket egy falka pásztorkutya. Körülállják sátrainkat, s vad csaholásba kezdenek. Felesleges kiabálni, hogy menjenek el, ezzel csak felbőszítenénk őket, ezt már jól tudjuk. Csendben várjuk, hogy odébbálljanak. Jó fél óra múlva meg is történik.

Másnap reggel 7-kor – akárcsak tegnap – megint csak a mi sátrunk áll már egyedül. Pityu és Feri már jó fél órája elindult, Laci is csak Tomi unszolására maradt itt: szerintem fél, hogy ha elkap a szokásos „hágó láz”, akkor egyedül kellene mennie. Napról-napra egyre jobban kialakul ez a felállás. Tomi-Laci, Feri-Pityu. Csak nekem nincs párom. Bár Tomi néha-néha eljön velem, de túl nagy kockázatot nem vállal, ha keményebbre változik a terep, akkor Laci a biztos pont számára.

Nem egyszerű a mai feladat, de nem kicsi az érte járó jutalom sem! Túránk talán legszebb magashegyi útvonala vár ránk. Rövid lejtő után ugyanis nekivágunk a Grand Sasso d’ Italia Nemzeti Park magashegyi útjának, vagy ahogy az olaszok hívják „funivia”-jának. 27 km emelkedő alatt 1179 méter szintkülönbséget legyőzve juthatunk el a Campo Imperatore páratlan fennsíkjáig, mely közvetlenül a Corno Grande hegycsúcs lábánál fekszik, mely 2912 méterével az Appenninek legmagasabb csúcsa. .

A Gran Sasso kifejezés olaszul egyébként annyit tesz: „nagy kő”. Találóbb nevet nem is adhattak volna neki!

Utunk eleinte sűrű fenyvesekben kanyarog felfelé, majd 1400 méter körül újra feltárul a csodás havasi rét páratlan panorámát varázsolva körénk. Kanyarról-kanyarra küzdjük fel magunkat, s nemsokára újra feltűnnek előttünk a „szökevények”. Utolérve váltunk velük pár szót, de mivel ők már túl vannak a reggelin, újabb 15 perc előnyt kapnak, amíg mi is beküldjük a folytatáshoz szükséges kalóriamennyiséget. A táj kilométerről kilométerre csodásabb. Minden kanyar után újabb és újabb látószögből gyönyörködhetünk a magashegység égbetörő hegycsúcsaiban. A völgyekben apró kis tavak mellett tehéncsordák, vadlovak, birkanyájak legelésznek teljes szabadságban. Kellemes az idő is, szikrázó napsütés, de ilyen magasságban kánikuláról már nem beszélhetünk. Nagyon sokhelyütt jártam Európában, de ez az ami mindig és mindenütt le tud nyűgözni. Pedig minden magashegység egyformának tűnik, de csak egy avatatlan szem számára. Valójában mindegyik teljesen más. Alpok, Pireneusok, Keleti-Kárpátok, Appenninek: mind-mind nagyon egyedi és jellegzetes. Hogy miben? Erre a kérdésre nehéz szavakkal válaszolni. Azt szoktam mondani, hogy ezeket a különbségeket, illetve hasonlóságokat mindenkinek a saját szemével kell megtapasztalnia.

Kanyar kanyart követ, hatalmas a látótávolság. Egyenletesen, de nem túl durván emelkedik utunk. Rövid lejtő következik, majd egy útelágazás után feltűnik a Campo Imeratore nevű hatalmas felföld, s mögötte szinte egyik pillanatról a másikra testközelből kibukkant egy kisebb vonulat mögül a „nagy kő”. Délelőtt 10 óra van, de már „pipál” rendesen: meredek falának nekiütköző légáramlatok a felső gerincélén átbukva felhő formájában távoznak.

Hosszú, egyenes szakasz következik: újból látótávolságba kerül Pityu és az élen haladó Feri. De a küzdelemnek még nincs vége, sőt most kezdődik igazán! Az utolsó két kilométer nagyon meredek, néhol 12-13%-os. Pityuval tekerünk együtt egy rövid szakaszon, majd rácsatlakozok Ferire. Örülnék, ha végre nem kell egyedül nekimennem az utolsó szakasznak, de Feri szenved, ahelyett, hogy küzdene. Próbálom bíztatni, lelkesíteni, s teker is szépen, csak a fejében nem érzem rendben a dolgokat. Brutálisan meredek szakasz jön, majdnem megállnak alattunk a bringák.

– Nem bírom – nyögi Feri – menj el nélkülem! Űz, hajt előre, amint nem értek, mert tapossa a pedált rendesen! Egyre jobban felülnézetbe kerül a Campo Imperatore hatalmas völgye. Alattunk Pityu küzd magányosan pár kanyarral lejjebb, Tomi és Laci pedig nagyon le vannak maradva, őket nem is látom sehol.

Az utolsó szakaszon Feri aztán belassul, így végül is egyedül érek fel a 2100 méteren lévő komplexumba. Hatalmas parkoló, szállodák, csillagvizsgáló található itt, valamint annak a felvonónak a felső végállomása, mely a völgyből pár perc alatt felrepíti az utasait.

– Bringával azért nagyobb élmény! – legalábbis nekem!

11 óra is elmúlt, mire mindenki felér.

– Akkor irány a Corno Grande! – közlöm lelkesen, s már pakolom is össze kishátizsákomba azokat a felszereléseket, melyek a magashegyi túrához szükségeltetnek. Társaim viszont még az elmúlt órák, napok megpróbáltatásai hatása alatt állnak. Nem osztják lelkesedésem, kivéve Pityut, akinek – bár elég nehezen ment eddig a bicaja emelkedőn felfelé – lelkesedése viszont szerencsére megmaradt. Lacinak a háta fáj, Feri elfáradt, Tomi pedig szerintem szimplán fél a szikláktól, így úgy döntött, hogy inkább meg sem próbálkozik a hegymászással. Helyette kerít nekünk egy helyi túravezetőt, kinek elmondása szerint legalább 8 óra az út a csúcsra és vissza. Még nem jártam itt, de el nem tudom képzelni, hogy 800 méter szintet 2-3 óránál több idő alatt tegyünk meg! Hátizsák a hátra, s irány a hegy még mielőtt ez a demagóg szöveg bárkit is befolyásolna! Feri közben úgy dönt, hogy eljön velünk egy darabig. Keskeny sziklás ösvényen kapaszkodunk fel a szűk, füves hegygerincre, 2430 méterre, melyből egy hatalmas lendülettel emelkedik ki a „nagy kő” bizarr sziklakoronája. Míg távolról szinte függőlegesnek, s megmászhatatlannak tűnt, innen már jóval tagoltabbnak látszik. Itt már hófoltok tagolják a havasi réteket, melyen tehénkék legelésznek. Az idő jóval hűvösebbé válik. A legrövidebb, s egyben legmeredekebb utat választottam meghódítására, a „via direttisimát”. Mint ahogy a nevéből is jól látszik, nem sokat gatyázik, direktbe kapja a hatalmas sziklát. Először meredek, csúszós kőgörgetegeken haladunk felfelé, majd 2550 méter környékén végre elérjük a sziklát. Feri ugyanazt játssza, mint még a hágón bicajjal, állandóan előre akar küldeni minket. Már-már úgy érzem, hogy mi jobban szeretnénk, hogy meghódítsa a csúcsot, mint ő saját maga. Végtére is eleget teszünk a kérésének, s Pityuval kettesben vágunk neki a „mászókás” szakasznak, mely – bár meredek – de nem túl nehéz, lépésekben és fogásokban bővelkedik. Jó ütemben haladunk felfelé, bár utunk egy sziklahasadékban haladna, melyet teljes egészében ellep a hó, így ki kell másznunk az oldalára. Mindketten élvezzük a mászást, s – talán a többéves rutinnak köszönhető – de egyszer sem éreztem, hogy kötélbiztosításra lenne szükség.

Egyre csodásabb a panoráma, ahogy méterről méterre haladunk felfelé a fehér sziklafalon, melyen felfestett zöld nyilacskák és háromszögek jelölik a helyes irányt. Egyszer csak felbukkan felettünk a csúcskereszt.

– Még 10 perc, negyed óra – állapítom meg, s órámra pillantva örömmel tapasztalom, hogy alig több, mint másfél órája indultunk útnak – na, kinek lett igaza?

Végül 1 óra 58 perc alatt sikerül megérintenünk a csúcskeresztet. Fél órát töltünk a 2912 méter magas hegycsúcson. A felhők jönnek-mennek, köztük néha egész jó a kilátás. Mellettünk rendre előtűnik a Corno Picolo csúcs, mely alig pár méterrel alacsonyabb nálunk. A két hegy között az északi oldalon pedig Calderone hótömege fehérlik. Ez Európa legdélebbi gleccsere. Bár Pityu szerint inkább egy átlagos firnlejtő.

Jóllakottan indulunk lefelé a nyugati gerincen, mely elég tagolt, így lassan haladunk, de legalább jó a kilátás északi és déli irányban egyaránt. Pityu bizonytalankodik egy kicsit az irányt illetően, de sikerül meggyőznöm, hogy tudom merre megyünk, nem tévedtem el.

Fél óra múlva már a déli kőfolyáson robogunk lefelé. Nem egészen másfél óra kellett a csúcsról a parkolóig. Fél órás ebédszünettel egybekötve is 4 óra alatt megjártuk a csúcsot, pont ahogy terveztem!

Hosszú lejtő kezdődik, L’Aquila városáig majdnem 1500 méter szintet veszítünk 44 km-en. A város nevét egy szomorú tragédia kapcsán 2 évvel ezelőtt az egész világ megismerhette, ugyanis 2009. április 6-án egy 6,3-as erősségű földrengés rázta meg, számos halálos áldozatot követelve. S bár azóta szinte semmit sem hallottunk róla, mégis megrázó élmény volt az az óra, amelyet falai között tölthettünk. L’Aquilában ugyanis még a mai napig szükségállapot van. Katonai járművek járnak-kelnek az utcákon, egyes városrészekbe pedig nem is engedélyezett a belépés. A házak túlnyomó többsége teljesen megrongálódott, s lakhatatlanná vált, vagy pedig hatalmas tartószerkezetekkel van kitámasztva. Tönkrement, szétcsúszott felüljárók, kidőlt házfalak, romos utcák, lezárt sikátorok ijesztő látványa fogad minket. A kerítéseket a halálos áldozatok fényképei, s az elhagyott, életveszélyes házak kulcsai „díszítik”. Ijesztő és elképesztő minden. A 70 ezer fős lakosság túlnyomó többsége már nem a városban él, hanem a város körül újonnan felhúzott lakásokban, melyek hatalmas tömegére már az bevezető úton felfigyeltünk. Hogy mi a céljuk az olaszoknak a romhalmazzá vált várossal, nem lehet tudni, mert jelenleg – azon kívül, hogy katasztrófa-turistalátványosság – más változás, fejlődés nem tapasztalható.

Időnk azonban fogytán. Hosszú, nehéz nap áll mögöttünk, de itt nem maradhatunk éjszakára. Tovább kell állnunk, tudván, hogy a völgyből utunk újra felkaptat a következő hegygerincre.

112 km és közel 2000 méter szintemelkedés után egy apró kis patak partján állunk meg Tomival. Bár fürdésre alig alkalmas, s a közeli gyümölcsös is inkább dzsungel, mint táborhely, de hamar elfogadjuk a tényt: mára ez jutott! Fáradtan meg különben is bárhol és bármilyen körülmények között elalszik az ember!

Másnap reggel ott folytatjuk a kaptatót, ahol tegnap abbahagytuk. Hamarosan úja magashegyi tájékon tekerünk 1200-1300 méteres magasságban. Eltűnnek a fák, s kinyílik a látótávolság, a szép lassan ellaposodó terepen messze látszanak a városok tornyai. Mögöttük pedig sziklás hegycsúcsok tornyosulnak. Hátrapillantva végső búcsút veszünk a Corno Grande homályba burkolózó sziklacsúcsától, melytől már széles völgy választ el minket.

Rocca di Mezzo egy a sok pompás hegyi városka közül melyet itt, az Appenninekben felleltünk. A főtéren nagy élet van, éppen piacoznak. Lehet mindent kapni a tengeri herkentyűktől a csecsebecséken át egészen a frissensültekig. Pityu és Feri nem is bír ellenállni a terjengő finom illatoknak, így meglepik magukat egy szép nagy lángossal. Ovindoliig emelkedik még utunk, majd átbukva a hágón eszeveszett lejtésbe kezdünk. A lejtőről már feltűnnek a következő városka – Celano – kőből épült „olaszos” házai és pompás vára. Itt is elidőzünk egy keveset, s gondolván arra, hogy a következő kilométereken hasonló méretű település nem lesz, megejtjük az ebéd beszerzését is.

Szokatlanul sík terep köszönt ránk a következő 20 kilométeren a Giovenco-folyó által kialakított síkságon. Jó tempóban, apró, alig jelzett utakon szeljük át a mezőgazdasági területet, de előttünk már ott magasodnak az Abruzzo Nemzeti Park pompás csúcsai jelezvén, hogy a „hegyi mókának” még nincs vége. 650 méteren található ez a sík vidék, itt már egyáltalán nincs hideg, sőt – ami azt illeti – rekkenő a hőség. Gioia de Marsi falucskában a templom mögötti árnyékban vészeljük át a nap legmelegebb időszakát. Jócskán meghaladja a hőmérséklet a 30 fokot.

Délután 4-kor aztán jöhet, aminek jönnie kell: utolsó csodás hegyvidéki szakaszunk, az itt őshonos marsicai barnamedve és az appennini farkas utolsó menedéke, az Abruzzo Nemzeti Park. Sajnos megint gyorsan szétszakad a csapat, Tomival ketten haladunk az élen a kellemesen, mindössze 5-6%-osan emelkedő hágóúton. Alig egy óra múlva elérjük a Diavolo hágót 1403 méteren. Innen már jól látszanak a magashegység kopár kétezres csúcsai, de – úgy látszik – már kezdünk túlcsordulni látnivalókból, mert már jóval kisebb hatást gyakorolnak ránk, mint a Monti Sibillini, vagy Gran Sasso hegykoronái. Jó 20 perc kell mire felér az egész csapat. Rövid lejtő következik, s – csakúgy mint a Sibillini esetében – begurulunk a hegység szívébe, hogy egy újabb hágón át kimásszunk a túloldalon. Itt is csupán egy kisvárost érintünk. Hatalmas élet, pompás házak, kávézók, tisztaság és rend jellemzi. Sokadszor járok az olaszoknál, de egyre inkább az az érzésem, hogy a „hegyvidéki” és a „tengerparti” olasz az két külön népcsoport. Akárcsak fenn északon, az Alpokban, ugyanúgy itt az Appenninekben sorakoznak a szebbnél szebb, hangulatosabbnál hangulatosabb olasz települések, melyek utcái igaz, hogy nagyon szűkek és forgalmasak, de ugyanakkor nagyon rendezettek is. A tengerparton teljesen más a helyzet, de a történet folytatásából ez úgyis hamarosan kiderül. Este 6-kor kezdjük meg utolsó magashegyi hágónkat, mely – bár 1535 méter magas, de mindössze 410 métert kell emelkednünk a legyűréséhez. Mellettünk egy szemközti hegygerincen emelkedik Opi hófehér, pirostetős házakból épült városa, tetején egy kis kőtemplommal. Eddig is sok csodás fekvésű, hegyre épült „fellegvárost” csodálhattunk meg, de Opi mindegyiken túltesz. Különösen emeli tekintélyét, hogy a háttért az Abruzzo sziklás-füves főgerince adja, így még kontrasztosabban jelenik meg előttünk az apró település.

Ma is bőven kijutott nekünk a „jóból”, így medvék ide, farkasok oda, már szívesen táborhelyre lelnénk, de folyóvíz nem fakad a hegy oldalából ezen a magasságon, így kénytelenek leszünk túljutni a hágón. Már fél 8 környékén jár, mire mindenki eléri a tetőt, s fáradt csapatunk megkezdi az utolsó nagy gurulását. 7-8 km-t ereszkedünk lefelé a hegység déli oldalán, mire egy hatalmas kőhíd mellett vízgyűjtő tartályokra és egy kicsi erdei bekötőútra leszünk figyelmesek.

– Ez tökéletesen megfelel nekünk – szögezzük le Tomival, s bár Laci és Pityu a tegnapi 3 cm mély és alig 30 cm széles patakocska után sokkal jobbra számítottak, elfogadják döntésünket. Kellemesen meleg a vize az ezer literes, esővízzel töltött tartályoknak. Megvacsorázunk, majd kiülünk a hídra, s csodáljuk a déli irányba nyíló panorámát. Ahogy eljő az este, kigyúlnak az apró falvak fényei a völgyben, s térképként rajzolódnak ki a síkságon. Holnap mi is búcsút intünk ennek a fantasztikus hegyvidéki útvonalnak, mely – bár állandó küzdelmet igényelt – mégis felejthetetlen látnivalókkal ajándékozott meg minket. S bár úgy érzem, hogy a csapat nagy részének már nagyon elege van a hágókból, hegyekből, mégis tudom, hogy ott lent egy teljesen új és más Olaszország kezdődik, ami nem az ezer méter feletti kaptatókról fog szólni, azért ott is lesz miért és mivel megküzdeni.

Ahogy lemegy a Nap, kellemesen enyhévé változik a levegő s a telihold fénye beragyogja a tájat. Az erdő és az út végtelenül nyugodt, de most kelnek életre a szentjánosbogarak, s ezerszám villóznak, röpködnek az abruzzo-i varázslatos éjszakában. Fő technikusunk, Pityu – állítása szerint – már szétszerelt egy ilyen állatot, hogy „megnézze, mitől világít”, de a titok nyitját azóta is homály fedi. De úgy érzem, hogy ez az éjszaka sem fogja megadni a választ kérdésére.

– Jöhet a gurulááás! – ez a reggel is jól kezdődik. Majdnem 40 kilométeren ereszkedik az út, egy rövid kaptatóval, 36 km/h az átlagsebességünk mikor megérkezünk a Volturno-i síkságon alig 40 méterrel a tenger szintje felett található Cassino városába. 2004-ben Diával már jártunk itt első olasz bicajtúránk keretében. Defektes hátsómat kell megjavítani, majd nekivágunk a híres Montecassino-i Apátsághoz vezető szerpentinnek. Bár sok kemény emelkedő áll mögöttünk, mégsem mondott le senki erről a 2*8 km-es kitérőről, melynek teljesítését mindenkinek saját belátására bíztam. Cuccaink egy részét elrejtjük a bozótosban, így könnyített felszereléssel szinte játszi könnyedséggel tekerünk fel a sziklás hegyoldalba vájt falatnyi úton. Pityu, aki eddig szinte mindig a sor végén jött, most elől vágtázik, alig bírom követni. Mögöttünk nem sokkal a másik „páros”, Tomi és Laci jön, s végül jócskán lemaradva a testileg és lelkileg egyaránt legjobban megfáradt társunk, Feri tapossa a pedált. Pedig titkon abban reménykedtem, hogy itt az utolsó emelkedőjén egy kicsit odalép neki, hiszen ő holnap dél körül Nápolyban már célba ér.

7 éve Diával sajnos késő délután értünk fel ide, akkor már nem jutottunk be az apátságba, most még maradt 1 óránk sziesztáig, hogy ezt megtegyük. Montecassino sokakban mint 2. világháborús helyszín ötlik fel, hiszen 1944. február 15-én az Egyesült Államok légiereje lebombázta kolostort, amely teljesen megsemmisült, csak a kripta (Szent Benedek sírjával) maradt épségben. Ezt követően a környéken állomásozó német csapatok állásokat foglaltak a kolostor romjai között. A hegy és környéke hosszú ideig tartó véres csaták színterévé vált. Manapság viszont egy teljesen újjáépített pompás épület fogadja az ide látogatót, hatalmas szép árkádos folyosókkal, terekkel, szökőkutakkal és egy díszes-pompás templommal. A háborúra már csak egy közeli sírkert emlékeztet a szomszédos hegy oldalában. Feri késése miatt 2 turnusban látogatjuk meg az apátságot, én mindkétszer bejutok, de másodszorra is ugyanakkora élményt jelent a látogatás, mint alig fél órája.

Gurulás után a város túloldalán sziesztázunk. A tegnapinál is rekkenőbb a hőség, 36°C van árnyékban. Visszagurulok a városba, kerítek egy postát, hogy fel tudjam adni Rebekának a levelet, melyet már napokon keresztül írtam. Rebi egy kedves tanítványom, akivel még az indulás előtt pár nappal találkoztam utoljára az iskolai táborban, Balatonakaliban. Ekkor véletlenül megemlítette, hogy mennyire szeret leveleket kapni. Én kaptam az alkalmon, hiszen a mediterrán túrákon számomra a forróság miatti kényszerűen hosszú szieszták többsége unatkozással telt. Így legalább elfoglaltam magam valamivel, nyugodtan összeszedhettem gondolataimat, élményeimet, s nem utolsósorban örömet is szerezhettem vele valakinek. A történetnek viszont van egy árnyoldala is, mivel kénytelen-kelletlen megismerkedtem az olasz posta intézményével, melyről nem túl sok kellemes élményem származik. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a „sóhivatal” kifejezés tökéletesen ráillik erre az intézményre, s nagyon reméltem, hogy nem azok az emberek viszik el a levelem, akik itt dolgoznak, mert akkor Rómáig sem fog eljutni irományom, nemhogy Budapestig! Ha röviden akarnám kifejezni magam ennyit mondanék: két ember volt előttem és bő fél órát vártam.

Délután még mindig tombol a kánikula, mikor útnak indulunk. Kemény oldalszél fogad az enyhén dombos terepen, s – bár végre együtt tudunk haladni – nem könnyű az életünk. Célunk, hogy – Feri miatt – minél közelebb kerüljünk Nápolyhoz, de még a „betondzsungel” előtt nyugodt táborhelyre leljünk. A legnagyobb olasz kikötőváros 2004-ben örök emléket hagyott bennem undorító, gusztustalan, büdös, zsúfolt és forgalmas macskaköves útjaival, s akkor a „szemétháború” még el sem kezdődött. De már most megfogadtam, hogy bármi is lesz, nem fogom felidegesíteni magam, röhögni fogok az egészen. Elvégre nem nekem kell itt élnem a mindennapjaimat! Capua városa mellet, közvetlenül a Volturno folyó partján találunk táborhelyet. Elég nagy a forgalom, de a mosdási, főzési lehetőség adott, a többi meg nem számít. Hiszen tudjuk, hogy holnap az egyik legdurvább, legforgalmasabb napnak nézünk elébe, s azt is, hogy ennél jobbat itt a pusztaságban keresve sem találnánk.

Olvass tovább

Délolasz végletek

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

© 2018 Két keréken a Nagyvilágban

Keresés

logo1

Túrabeszámolók

Tovább a hegymászós oldalra

Hegyi logo2

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.