A Grampian-hegységen át Edinburgh-ig

vissza a 2. szakaszra

Skócia + Benelux túrabeszámoló

(3. szakasz, 9-12. nap)

 

9. nap (2008. július 11. – péntek)      Tomin innen, Tomintoul

Loch Laggan – Laggan – Newtonmore – Aviemore – Nethy Bridge – Bridge of Brown – Tomintoul – Cock Bridge

Táv: 118,89 km

Ismét hideg reggel köszöntött ránk Skócia egy eldugott és nagyon csendes pontján, s mint ahogy a túrán már oly sokszor, szemerkélt az eső. Kikanyarodtunk a néptelen útra, az első 24 km-en nyomát sem láttuk semmiféle civilizációnak. Elhaladunk a Laggan-tó mellett, de csak jóval utána értünk be az azonos nevű falucskába. Egy kis bolt előtt állunk meg, mely stílusosan a Laggan Store nevet viseli. Én még kihúzom a következő nagyobb városig, a fiúk bemennek egyet vásárolni. Ma reggel úgyis Bimby a soros a tejvásárlásban. Felváltva vesszük és felezve isszuk vele a kerékpárosok „benzinjét”, igazi skót – talán bundás marháktól származó – nedűt, Tomi nem terheli a szervezetét ilyen nehezen emészthető, de kalóriában és kalciumban dús itallal. Egyszerűen, mert nem szereti. Bimby viszont jól bevásárolt! A tej mellé vett egy 1,5 fontos üdítőt! Mikor mondom neki, hogy majdnem ötszáz forintjába került ez a „buborékos víz”, alig akarja elhinni. Úgy látszik a tegnap esti számtan órának még nem jött meg a foganatja.

Meglep, hogy egy ilyen kis falunak is van kitáblázott nyilvános mellékhelyisége, nem is akármilyen tisztaságban. Erre, s a buszmegállókra nagyon adnak a skótok. Jól is teszik!

Szegény fényképezőgépem a tegnap esti esőzés után megint nem akar bekapcsolni. Tokja benedvesedett, s mivel – a „dingle”-k miatt – éjszakára be kell húznunk teljesen a sátrat, gondolom az ott lévő 100 %-os pára sem tesz jót neki. Csak nehogy maradandó károsodást szenvedjen szegény! A bolt előtt egy kis faasztalnál reggelizünk, szerencsére az eső is alábbhagyott.

A táj a további szakaszon is csodás, bár ahogy elérjük a Spey-folyó völgyét, egyre nagyobb a népsűrűség. Az út mellett először látunk kis szőrös bocikat. Nagyon aranyosak!

Kingussie után elérjük az A9-es főutat. Ez a fő ütőér köti össze az alföld nagyvárosait – Glasgow-t és Edinburgh-t – Invernessel. Mi persze a Loch Ness felé jókora kerülővel érkeztünk. Ezen kívül egy fő vasútvonal is fut a forgalmas és sűrűn lakott völgyben. Szerencsénkre egy percig sem kell kitenni magunkat a forgalmas útvonalnak, hisz – bár térképem nem jelezte – végig van párhuzamos mellékút is a völgyben. Közben egyre jobb az idő, néha-néha előbújik a napocska. Legközelebb a Kincraig közelében, Highland Wildlife Park bejáratánál állunk meg, mely elsősorban autós turistáknak készült, szafari-szerűen lehet megismerkedni az itt élő állatokkal. Mivel a belépő is elég húzós (10,5 font), ráadásul a kör is elég nagy, s bicajjal nem valami biztonságos, no meg amúgy is elég sok állatot láttunk eddig az út mellett, s néha az úton is, a továbbhaladás mellett döntünk. Valahol ezen a szakaszon értük el a túra 1000. kilométerét!

Innen már nincs messze Aviemore. Nem túl nagy város, de váltig állítom, hogy ott biztos van Tesco. Társaim persze nem tudják, hogy csak blöffölök, de most bejött a tipp, mert tényleg igazam lett.

Ma egész nap jönnek-mennek a felhők, már többször megáztunk, s az ebédet is kénytelenek vagyunk egy fedett buszmegállóban tölteni. A városban egyébként – mérete ellenére – elég nagy az élet, talán azért, mert a közeli Caingorms National Park, vagyis a Grampian-hegység legmagasabban fekvő területe kedvelt hegymászó- és turistaparadicsom.

Ebéd után még egy kicsit kénytelenek vagyunk a völgyben haladni, majd hirtelen váltással ismét szűk és néptelen mellékutakon találjuk magunkat. Nethy Bridge falucskában van a szakaszhatár, innen már csak egy 3 napos 312 km-es szakasz maradt Skóciából melynek az első része igazán kemény, hiszen Skócia legmagasabb közúti hágóin haladunk át.

A faluból küldök egy e-mailt haza egy nyilvános fülkéből, így több infót kapnak rólunk, mint a 160 karakteres sms-ekből. Majd kezdődhetnek a dombok. Az új szakaszt elázással kezdjük, majd a völgyből kilépve megkapjuk az első igazán komoly emelkedőt is.

Bridge of Brown falucskánál aztán jókora meglepetés ér minket. Utunk 18%-os lejtővel „zuhan” be egy patakvölgybe, majd a másik oldalon 20%-os intenzitással emelkedik. Mikor meglátjuk a táblát, alig hiszünk a szemünknek. Persze nem is bírjuk nyeregben kitekerni az elképesztően meredek dombot. Majd leereszkedünk az Avon-folyó völgyébe, melynek félelmetesen sötét színű a vize. A völgyet elhagyva újabb kisvárosba érkezünk, melynek a neve érdekesebb, mint maga a város: Tomintoul. Most már elmondhatjuk, hogy tudjuk mi van „Tomin túl”. Ő persze beáll háttal a táblának és bőszen mutogat: „Na látjátok az ott Tomin túl”. Legalább van min röhögni, ha már az időjárás ma sem sok jót tartogat számunkra. Ha állunk, akkor még hosszú ruhában, kabátban is fázunk.

Rövid pihenő után nekiindulunk túránk első komolyabb hágójának, mely a Lecht nevet viseli, s teteje 640 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. Aviemore után – ahogy délnek fordultunk – szerencsére a hátszél egyre többet segít, így – a dombos terep ellenére – is jól lehet haladni.

Már messziről látjuk a kopár, fűvel és zuzmóval benőtt vonulatot, amit majd meg kell mászni, csak azt keresgéljük, vajon hol megy fel majd utunk. Lazán, 3-4%-osan kezd, majd ahogy elhagyjuk a patakot, egy hirtelen lendülettel jön a „már megszokott” 20%-os tábla. No nem baj, a bicajt tolva legalább jobban meg tudjuk figyelni az útmenti, festett szarvú kosokat, melyek ugyancsak bőszen figyelgetnek minket. Bimby marad egyedül nyeregben, de ő úgy kitekeri magát ezen a szakaszon, hogy a későbbi 8-10% körüli lejtőn jócskán lemarad. Tomi térdfájása úgy látszik már a múlté, úgy jön fel mögöttem, mintha csak madzagon húznám. Egyszerre érkezünk fel a tetőre, ahol megtaláljuk a sífelvonókat. Hágónk ugyanis télen síközpontként üzemel. Jócskán belementünk a felhőbe, iszonyatos erejű északi szél fúj, mely szerencsére most nekünk hátulról jön, s a látótávolság alig 20 méter. Szerencsére két percen belül jön Bimby is, így megkezdhetjük az ereszkedést.

A túloldalon hamar kiérünk a felhőből, de az eső továbbra is szitál. Gurulásban persze Bimby a legjobb, mi Tomival óvatosabban követjük. Az út nem egyszerre tér le a következő völgybe, hanem egy darabig hullámzik le-fel. Az első (egyébként szintén 20%-os) lejtőn mégis olyan iszonyat erővel megindulunk, hogy a következő dombon felfelé is úgy megy a bicaj, mintha motoroznánk. Még fékezni is kell, hogy a jó 3-400 méter hosszú domb tetején a kanyart be tudjuk venni. Ilyen gyorsan még talán soha nem mentem bicajjal dombnak felfelé. Még egy gyors lejtő és a Don-folyó völgyében találjuk magunkat. Egyeztetjük a max. sebességet, nem kérdéses ki a leggyorsabb, ez az állat Bimby 74 km/h-val jött lefelé! Nekem 64 volt a vége, Tomi meg valahol a kettőnk között.

A völgyben hamarosan ódon kőhíd ível át a koromfekete Don-on, melynek partján találunk alkalmas helyet a táborverésre. Elég nehéz lecuccolni a meredek domboldalon a folyómederbe, de az az egyedüli sík rész széles e vidéken. Poénosan meg is jegyezzük, hogy ma a Don-kanyarban fogunk aludni. Felállítjuk a sátrat, majd – a már órák óta szemerkélő eső ellenére – Bimbyvel fürdünk egyet a folyó koromfekete vizében. Szegény Bimb úgy kihűlt, hogy a sátorban hosszú idő, s a ruhakészletének tekintélyes része kell ahhoz, hogy felmelegítse magát. A vacsit már a sátor előterében melegítjük magunknak. Ma konzerves virsli a menü, mely nem olyan tápláló, mint a Maggi, de örülünk annak is, hogy ilyen időben egyáltalán valami meleget tudunk enni. Estére a hegyek között nagyon lehűlt az idő, így már nem is nagyon akarunk kimászni a sátrunkból reggelig.

Estig megtett összes táv: 1070,5 km

 

10. nap (2008. július 12. – szombat)      Zord szeles-esős nap a Grampian-hegységben

Cock Bridge – Crathie – Braemar –Devil’s Elbow – Bridge of Cally – Rattray – Alyth - Meigle

Táv: 102,61 km

Egész éjjel zuhogott az eső és keményen döngette a szél a sátrunkat. Mivel előnyünk van bőven, próbálunk kivárni egészen 9 óráig, de az időjárás nem változik, így kénytelenek vagyunk indulni. A sátor is kicsit beázott, s szegény Bimby jobb cipője pontosan a sátorkötő madzag alá esett, mely bevezette az esőcseppeket, így állt benne a víz! Ennél rosszabbul nem is indulhat egy nap!

Mire elindulunk, már rendesen megázunk, s jócskán áthűlünk, de a következő domb gyorsan helyreállítja a hőháztartásunkat. Egy újabb folyóvölgybe ereszkedünk le, majd egy mellékúton rövidítünk, mely persze ismét egy jókora emelkedést eredményez. Tomi – az eső ellenére – nagyon felszabadultnak tűnik, most éppen a „Skócia Rádió” riportereként rögtönzi hülyeségeit, tartja a lelket mindenkiben. Hisz amíg tudunk nevetni, addig komoly gond nem lehet, még ha fogalmunk sincs, hol tudunk reggelizni ezen a kietlen és néptelen vidéken. Buszmegálló híján egy erdősáv mellett a kihalt úttesten eszünk. A fák úgy megfogják az oldalról érkező esőcseppeket, hogy szinte száraz az aszfalt. De indulni kell tovább, mielőtt teljesen megfagyunk. A következő dombon aztán ismétcsak bekapcsol a „fűtés”, mégis meglepve tapasztaljuk, hogy egy szemből érkező bicajos lazán rövidnadrágban, „hagyományos” esőkabátban ereszkedik. „Ennek valamelyik felmenője jegesmedve volt, az biztos!”. A skótok nem fázós emberek, ezt már többször megtapasztalhattuk, ő mégis túltesz mindannyiukon.

Crathie már a Dee völgyében fekszik. Ez a legnagyobb és legszebb minden sötét, de annál gyorsabb vizű folyó közül. Nem véletlenül itt kapott helyet az impozáns Balmoral Castle, mely az angol királynő hivatalos nyári rezidenciája. Biztos jó lehet a Buckingham palota forgatagából ide, az Isten háta mögé visszahúzódni, még ha az idő valamivel kellemetlenebb, mint Londonban. Nekünk azonban nincs szerencsénk, ugyanis a kastély egy hatalmas fenyőerdőben van, s a kapun meg már csak csoportosan lehet bemenni vezetővel. Engem elsősorban kívülről érdekelnek egy kastélyok, semmi kedvem egy egész délelőttös körtúrához. Társaim is hasonlóképp gondolkodnak, így a továbbindulás mellett döntünk.

Szegény Bimby, most „igazoltan” van rossz hangulatban, jobb lába teljesen elfagyott, ráadásul mivel sem esőnadrágja, sem pedig térdvédője nincs, rendesen lehűltek izületei ebben a sarkvidéki időjárásban. Braemarban így kerítünk neki egy nyilvános wc-t, ahol mindenét meg tudja szárítani. Amíg Tomival keményen dolgoztatják a kézszárító gépet, addig én dobok egy újabb e-mailt. Mégis jobb a szélvédett telefonfülkében ácsorogni, mint kint a hidegben. Én csak a fényképezőgépet fújatom ki, s mivel egyre jobban tisztul az idő, reménykedek, hogy hamarosan úgyis mindenem megszárad. Ha meg újabb eső jön, akkor pedig szintén teljesen felesleges volt a szárítkozás.

Tomi térde már sokat javult az elmúlt napokban, legalábbis kevesebbet emlegeti, viszont Bimbyvel új kínt „találtak” maguknak. A hideg, esős napokban valószínűleg megfázott az Achilles ínuk, így ha húzódik, az olyan érzés, mintha apró kis golyócskák mennének fel s alá a lábukban. Én is kicsit érzem az inamat, de elég keveset tekerek vádliból, így nem nagyon dolgozatom a lábamnak ezt a részét.

Most már csak egy hágónk maradt, a híres Devil’s Elbow, mely a következő 13 km-en esedékes. Még hosszasan kanyargunk az egyre kisebb Dee-folyó mellett, majd megkezdjük a kapaszkodást. Skócia legmagasabb hágója 665 méterével bár nem tűnik igazán nagynak, mégis kíváncsian várom, mi módon szolgált rá az „Ördög könyöke” elnevezésre. Képzetemben egy roppant kanyargós út jelenik meg, mely szerpentinről szerpentinre közelít az éles hágó felé. Ehhez képest azonban itt nem volt igaz az a mondás, hogy „az ördög nem alszik”. Hasonlóan a Lechthez, egy szinte teljesen egyenes, de nem olyan meredek út vezetett fel egészen a csúcsig, ahol szintén hatalmas síközpontra lelünk több, jelenleg használaton kívüli felvonóval.

A hágón ismét iszonyat szél fúj továbbra is hátulról. Beöltözünk s egy „laza” 10%-os táblával megkezdődhet a lejtmenet. Az út innen jócskán beszűkül, s nagyon sok a bucka, s a kanyar. Így ereszkedünk le az egyre szelídebb dombok között.

Délután 3 körül ebédelünk egy útszéli padon. A reggel 9 órás kelés után jócskán meg vagyunk csúszva a napirendünkkel. Ahogy egyre jobban jövünk ki a hegyekből végre a Nap is kisüt. Tomi kilométerórája meg felmondja a szolgálatot. Elég drasztikus módot választ a hiba kiderítésére: késével elvágja a vezetékét. Ennél rosszabbat szerintem nem is tehetett volna vele.

Még egy laza hátszeles 25 km a Glen Shee völgyben, s kiérünk a hegyek közül. A táj egycsapásra megváltozik. Ahogy lejövünk a Felföldről a hegyekből dombok lettek, a fű és a zuzmó helyét a gabona veszi át. Utoljára – igaz, hogy csak egy rövid szakaszon – Inverness előtt láttunk hasonlót. Kicsit olyan érzés, mintha hazaértünk volna. A táj képe ugyanis sokkal jobban hasonlít az otthon megszokotthoz, mint az előző szakaszokon.

Alyth városkába tekerünk be üdítőt venni a vacsihoz, majd Bimby ismét megcsillanthatja angol nyelvtudását egy vízkérés erejéig. A már sokkal inkább alföldi folyóra emlékeztető Isla melletti derékig érő füves részen találunk táborhelyet. Van egy-két horgász, de nem zavarjuk egymást. Maggit főzünk vacsira, megfürdünk a felföldinél jóval melegebb vízben, s mivel a késői kelés és a könnyű, hátszeles nap miatt még nem jön álom a szemünkre, sokáig hallgatjuk a zenét, melyet - már többízben a túra folyamán - Bimby mp4 lejátszója szolgáltat.

Estig megtett összes táv: 1173,1 km

 

11. nap (2008. július 13. – vasárnap)      Dundee és a Fife-félsziget

Meigle – Glamis – DUNDEE – Newport-on-Tay – St. Andrews – Anstruther – St. Monans – Leven - Buckhaven

Táv: 103,7 km

Reggel – biztos előny tudatában – fél 8-kor van ébresztő. Szépen süt a Nap, reméljük, már így is marad legalább a skót-szakasz végéig. Első lendülettel Glamis-ig tekerünk, ahol a „store” előtt egy padon reggelizünk. A tej itt méregdrága, így beérjük a tegnapi üdítővel. Közben a sapkámat keresem, még a sátrat is szétbontom miatta, de szerencsére megtalálom benne az elveszett holmit. Ma nagy nap van, Tomi újra vállalja a sátorcipelést. Az első nap kivételével, eddig ugyanis sérült térde miatt Bimbyvel ketten vittük/küzdöttünk a 4,5 kg súlyú teher alatt. Remélhetőleg ez már annak a jele, hogy tényleg kezd teljesen rendbejönni.

Első mai látnivalónk a soktornyú Glamis Castle. A kastély udvarán hatalmas a felhajtás. Sorra érkeznek a veterán járművek: autók, motorok, buszok. Bár a kiállítás már fizetős, így, kívülről is lehet bámulni az eszméletlen mennyiségű járműcsodát. Megkockáztatom, nálunk szerintem az egész országban tized annyi veterán jármű nincs, mint amennyi ezen a délelőttön itt Glamisban. Útnak indulva Dundee felé még sorra jönnek velünk szembe az autómatuzsálemek, mintha soha nem lenne vége a sornak.

A tengerparti nagyváros előtt még egy hágót gyorsan letudunk, majd begurulunk a 172 ezres Dundee-ba. Ekkora települést Glasgow óta nem láttunk, sőt, azóta messze a legnagyobb a 42 ezres Inverness volt. Itt, Skóciában csakúgy, mint Skandináviában más mércével kell mérni a városok lélekszámát, mint felénk, Közép-Európában.

Dundeeban minden út a Tay-folyó tölcsértorkolata partjára vezet, melyen két hosszú híd vezet át. A közúti 2,25 km-es. A mellette futó vasúti híd arról híres, hogy 1879-ben egy hatalmas erejű vihar a tengerbe döntötte a rajta közlekedő vonattal egyetemben. Azóta persze már újjáépítették.

Elsőként a Discovery Pointnál állunk meg, mely a város legnagyobb nevezetessége. Az Antarktisz jeges világába kalauzolnak el minket egy modern, mindenféle audiovizuális technikával felszerelt kiállítás keretében, majd megtekinthetjük Robert F. Scottnak, a Déli-sark kutatójának a hajóját is kívülről-belülről. Dundee kikötőjéből indult, s ide érkezett vissza ugyanis a világ első és leghíresebb kutatóhajója, a Discovery, melyet hónapokig a sarki jég tartott a fogságában. Ez a tárlat bőven megérte a 7,5 fontos belépőt!

A múzeumlátogatás után a Tesco-ban vásárolunk. Most már nem kell halmoznunk az élelmiszert, elég annyit vinni, amennyit még a mai nap elfogyasztunk. Lemegyünk az öböl partjára ebédelni. Tomi gyorsan befalja a kaját, mert a Discovery Pointban talált egy ingyenes Wi-fi area-t. Inkább ott tölti a sziesztát. Mondjuk nem csoda, hogy így 11 nap után már inkább más társaságra vágyik. De mi Bimbyvel sem unatkozunk. Kirakunk a korlátra egy kis kenyeret és nézzük, hogyan küzdenek érte a madarak. Jönnek verebek, galambok, de a sirályokkal senki nem veheti fel a versenyt.

Délután 2 óra körül még kívülről megnézzünk a Victoria Dockban egy régi csatahajót, az elég rozzant állapotú „Unicorn”-t, majd átkelünk a hosszú Tay hídon. A bicikliseknek a két autós sáv között épült külön járat, melyet egy bicajos lifttel tudunk megközelíteni. Nagyon komoly!

A túlparton hatalmas tábla hívja fel figyelmünket, hogy megérkeztünk a Fife-félszigetre. A főutat elhagyva nem vesszük rögtön Edinburgh felé az irányt, hanem teszünk még egy kis kört itt is. Az első városunk St. Andrews már rászolgált a kitérőre. Még az állunk is leesik. A város előtt hatalmas, rendezett golfpályák, beljebb rendezett brit-stílusban épült épületek, ezen kívül szállodák, éttermek tömkelege fogad bennünket. A part olyan rendezett, mintha a Francia Riviéra valamelyik híres üdülővárosában lennénk. Gyönyörűen nyírt zöld gyep virágágyásokkal, padokkal, ahol emberek tömkelege élvezi a napsütést és az Északi-tengerre nyíló panorámát. Lent, a széles homokos parton talán még ennél is több ember sétál, strandröplabdázik, vagy éppen napozik. Ha csak egy kép lenne, nem hinném el, hogy ez a város itt Skóciában van. A látnivalóknak azonban még koránt sincs vége. Kevéssel odébb egy ódon katedrális romjai között sétálhatunk. Itt is hatalmas a tömeg. Az utcák tele emberrel, mindenütt műemlék jellegű épületek, inkább megyünk is tovább, mert ha mindent meg akarunk nézni, akkor estig sem keverednénk ki a városból.

St. Andrews után áthágjuk az ezen a részen már jócskán beszűkült félszigetet. Egy kicsit eltévedünk, de így is kb. 15 km múlva megpillanthatjuk a déli partvidékét. Itt már sorra érik egymást az üdülővárosok, így a forgalom is jócskán megnövekszik. Elie-ben pihengetünk még egy jót egy gondozott parkban, Tomi és Bimby elfogyasztják a 2. ebédüket, vagy inkább uzsonnáznak?! Mindenesetre napról-napra többet esznek, s főleg Bimby elég sokat nassol is. Persze amíg elégeti és nem a pocak nő tőle addig nincs gond. Már pedig itt garantáltan elégeti.

A nap hátralévő részében sorra átvágunk a dimbes-dombos partszakaszra épült forgalmas falvakon, városokon. Kell is szoknunk a tömeget és a népsűrűséget, mert eléggé el vagyunk szokva tőle. S hamarosan már Európa legsűrűbben lakott országában kell helytállnunk.

Az egyik szakaszon, az útpadkán csillogó fémpénzekre, leszek figyelmes, s jó, hogy megálltunk, ugyanis fél perc alatt kb. 500 forintnak megfelelő aprót kapkodunk fel az úttestről.

Buckhaven városában kicsit elkeveredünk, ami végtére is jól sült el, ugyanis így legalább le tudunk menni a tenger köves partjára. Eddig ezen a partszakaszon ilyen lehetőségünk egyáltalán nem akadt. Egy helyi skót család uralja a strandot, van szélfogósátruk és egy jól megrakott tűz mellett múlatják az időt. Egy felnőtt nő sörrel a kezében, körülötte sok-sok gyerek. Amint a nő meglátja a WOK-sütőnket, rögtön felajánlja a tüzet, amit készségesen elfogadunk. Közben Tomival próbálunk beszélgetni újdonsült ismerősünkkel, aki nagyokat kortyol a söréből, bár azt állítja, hogy vodka a kedvenc itala. Egy kissé csodáljuk, hogy skót létére miért nem a whisky, de tapasztalatlanok lévén nem akarunk okoskodni ebben a kérdéskörben. Miután megettük a vacsit megkérdezzük, hogy lehet-e a környéken sátrazni. „Ott, ahol csak akarunk” – hangzik a válasz, így a köves part feletti, szinte golfpálya-minőségű gyepet választjuk. De mikor elindulunk fürdőnadrágban a tenger felé, még a skótok is komplett őrültnek tartanak minket. A víz nem volt túl hideg, viszont hiába szóltak előre, hogy vannak éles kavicsok, mindhárman vérző sebbel a lábunkon jövünk ki a partra. Most már komolyan nem értem miért mondják a skótokra, hogy zsugoriak? Alig egy órája vagyunk itt, de már átadták nekünk a tüzüket, megkínáltak sörrel, valamint látván fürdésünket még azt is felajánlották, hogy ha akarunk, felmehetünk a fürdőszobájukba. Bár a két utolsó ajánlatot elutasítottuk, még egy mobiltöltés jól jött volna. Mivel Bimby mobilakkuja már nagyon a végét járta, gondoltuk, ő legyen a kiválasztott, de csak akkor, ha meg tudja/meri kérdezni. No ez az egyszerű kérdés aztán minden várakozásunkat alulmúlta. Szegény srác annyira ideges volt, hogy még a legegyszerűbb kérdőszavak sem jutottak eszébe. Rossz volt nézni, ahogy szenved! Tomival azt sem tudtuk, hogy nevessünk-e vagy sírjunk? Végül is az előbbi mellett döntöttünk, de szinte már sírtunk a nevetéstől.

Persze megpróbálunk mi is kedveskedni, szétosztottam kekszemet a gyerekek körében, mégis Bimby zászlója aratja a legnagyobb sikert azzal, hogy megengedi, hogy a gyereksereg aládedikálja. Este még főzünk egy teát is, mellyel szintén megkínáljuk vendéglátóinkat. A gyerekek, úgy látszik, még soha nem ittak bográcsban készült teát (vagy nem is tudom, hogy ittak-e teát egyáltalán). Először elég kétkedve fogadták, aztán gyorsan elfogyott. Csinálnánk egy második adagot, de a cukrunk most fogyott el. „Nem gond” – mondják, s hamarosan meglepnek minket fél kiló cukorral. Bimby telefonja közben nagy nehezen felkerül a töltőre, mi pedig az alkonyat beálltával tábortűznél folytatjuk a beszélgetést. A téma természetesen Skócia és Magyarország. Mi persze most már jóval többet tudunk róluk, számukra az is gondot okoz, hogy pontosan behatárolják országunk helyzetét. Viszont énekelnek nekünk egy igazi skót dalt, melyre mi hosszas tanakodás után a „Petróleum lámpával” válaszolunk. Beszélgetünk továbbá az évszázadok óta zajló angol-skót viszályról, valamint a skót nyelv különlegességéről az angollal szemben. Jócskán beleszaladunk az éjszakába, amit most abszolút nem érzünk terhesnek, hiszen – így a skót-szakasz végeztével – annyi szép tájon jártunk már, de igazán a skót emberekkel még nem volt alkalmunk beszélni.

Este már igen hűvös szél fúj, be is öltözünk rendesen, de a skót kislányok még mindig mezítláb vannak hideg homokban. Az egyikük inkább a remegő kutyusra adja rá a pulcsiját, ahelyett, hogy felvenné. Nem tudom, de egyre jobban az az érzésem, hogy erre születni kell, hogy valaki így bírja a hideget.

Éjfél körül aztán búcsút intünk vendéglátóinknak, megköszönünk mindent és eltesszük magunkat holnapra. Számomra ez a skót-túra ezzel az estével vált teljessé, de egyvalami még mindig hátravan: a főváros.

Estig megtett összes táv: 1276,8 km

 

12. nap (2008. július 14. – hétfő)     Skócia fővárosában

Buckhaven – Kirkcaldy – Forth Bridge – South Queensferry - EDINBURGH

Táv: 72,84 km

 

A tegnapi éjszakázás ellenére már ¾ 8-kor kint vagyunk a sátorból. Pedig ma már nem nagyon kell sietnünk. Az elmúlt napokban olyan szép előnyre tettünk szert, hogy az utolsó napra már csak egy laza 60-as marad Edinburgh-ig.

A partról a szükség felvisz azon az úton, ahová skót barátaink is jártak intézni kisebb-nagyobb ügyeiket. Alig megyek be a bozótosba, pontosan az ösvény kellős közepén egy hatalmas emberi ürülék található. „Ez tegnap este még nem volt ott! No lássuk csak, ki volt utoljára wc-zni?!” Hát persze nem más, mint Bimby! Neve miatt poénból szoktuk (Száguldó) Tehénnek hívni, most aztán jól rászolgált a nevére. Hisz egyetlen állat sem képes olyan pontosan az út közepére szarni, mint a tehén.

Komoly szembeszelet kapunk a Firth of Forth öböl dombos partvidékén, de tudjuk, már nem tart sokáig, hamarosan elérjük a hidat, s ezután már pontosan ellenkező irányba kell menni a főváros irányába. Elég rossz minőségű az út is, ez – úgy látszik – mint mindenhol, itt is igaz. Minél nagyobb a forgalom, annál rosszabb utak vannak. De nem ez a legnagyobb gondom. Bal szemem kegyetlenül szúr. Tomival megnézetem, aki egy gennyes, csipás bogártetemet emel ki belőle. Ez sem ma reggel repült bele! Furcsa, hogy eddig nem vettem észre! Most már nekem is megvan a saját kínom. Duzzadt és vörös szemmel tekerhetek tovább. Ráadásul úgy könnyezek, hogy alig látok ki a fejemből.

Kirkcaldy városában reggelizünk. Borús az idő, de innen már szépen látszik az öböl túlpartján Skócia fővárosa. Innen a Forth Bridge-ig Bimby megy elől, leveszi vállunkról a szembeszél okozta terhet. Már messziről látszik a két impozáns híd, melynek párja nincs Európában, de a világban sem sok. A vörösre festett vasúti híd különösen szép! 2466 m hosszú, duplavágányú, 1883-1889 között építették. Ez volt a világ első monumentális acélhídja. 1964-ben megépítették a Forth Road Bridge-t, melyen 2*2 sávos autóút halad át. Emellett gyalogos és kerékpáros forgalomra is alkalmas. Az impozáns függőhíd fesztávolsága 1006 méter, a híd teljes hossza 2,5 km. A motorizált járművek hídpénz fejében juthatnak át rajta. Messziről csak a színe különbözteti meg a Golden Gate-től.

A hídon természetesen hatalmas a forgalom. A kerékpáros út a keleti oldalon halad, így jó a kilátás a mellettünk átívelő vasúti hídra. Közvetlenül a pillér alatt állunk meg, mely olyan magas, mint egy felhőkarcoló. Ezennel elhagytuk a Fife-félszigetet, s egy tábla szerint már meg is érkeztünk Edinburgh-be. Bár a belváros azért még jóval odébb van.

Találok Tominak az út szélén egy napszemüveget, majd először a kanyargós, iszonyat szűk és rossz minőségű bicikliúton, majd az egyenes, de forgalmas és ugyancsak félelmetesen rossz minőségű főúton próbálkozunk a város meghódításával. Pedig délután egy órára mindenképp be kell érnünk a belvárosba, hiszen ekkor dörrentik el minden nap az ágyút a várban, jelezve ezzel a pontos időt a kikötő számára.

A rossz utak és a dombos terep ellenére is sikerül tervünk, feltekerünk a kastély udvarába, s – igaz nem látjuk az ágyút – de halljuk, amint elsütik. Megérkeztünk! A skót fővárosban, ahol 1999 óta független skót parlament is itt ülésezik, egyébként minden a turizmusról szól. Skótszoknyába (kilt) öltözött férfit eddig egy darabot sem láttunk, itt persze minden sarkon áll egy, hatalmas dudával a kezében. A várban kész élőszobor-kiállítás látható, megtalálható itt Willam Wallace, a nagy skót szabadságharcos (A Rettenthetetlen) és még sok más alak. Végigsétálunk az óváros macskaköves főutcáján, a Royal Mile-n, ahol egymást érik az ajándékboltok és a kávézók. Benézünk a Saint Giles katedrálisba is, mely üvegmozaikjairól nevezetes. Alapjában szép a város, de engem mondjuk annyira nem fog meg. Elég nyomott a hangulat, ami részemről érthető, hiszen nagyon szenvedek egyre jobban bedurranó szemem miatt, de a srácokon is kiüt az előző napok kemény hajtása. Bimby különösen erősen küzd, mert megint nagy dolga lenne. Itt persze nem lehet büntetlenül az út közepére szarni, mint tegnap este! De azért az művészet, hogy még a kitáblázott nyilvános WC mellett is elmegy. Az az érzésünk Tomival, hogy ahogy telnek-múlnak a napok, egyre jobban elhagyja magát, már nincs meg benne az a tartás és lendület, ami a túra előtti időszakban és a túra első napjaiban szinte túltengett benne. S ez nem fizikailag nyilvánul meg - hiszen teker, ha kell, húz az emelkedőkön, nem egyszer ellép tőlünk, s rengeteget vitte a sátrat is – hanem elsősorban lelkileg. De ezt nem vethetjük a szemére, hiszen ez még csak a második nagyobb bicajtúrája Montenegró után. Bár az is igaz, hogy ott a 12 nap alatt, ha küzdött is rendesen, ennyire soha nem hagyta el magát, s ha jól belegondolunk, most is a 12. napnál járunk. Egy szó, mint száz, ez a Bimby most nem az a Bimby, aki szokott lenni!

Már az újváros legforgalmasabb főutcája, Princess street melletti parkban ebédelünk. Igazi londoni a forgalom, egymást érik a double deckerek (kétszintes autóbuszok), s innen különösen szép a kilátás a sziklára épült kastély épülete is. Délutánra a Nap is kisütött, végre megjött az otthoniak által már régóta ígérgetett 20-22 fok! Ajándékboltról ajándékboltra járjuk be a főutcát, közben meghallgatunk egy különösen tehetséges fiatal, skót dudás srácot. Tomiék a ruháját becsmérlik mondván, hogy fenn a várban sokkal elegánsabban öltözött öregek fújták a dudát, de mindezt csak az első ajándékboltig teszik, ahol gyorsan kiderül, hogy egy ilyenfajta minőségi kilt-et 100 font alatt (30 ezer Ft) meg sem mutatnak.

Veszünk apró csecsebecséket és képeslapot az otthon maradottaknak, s természetesen a bögre sem maradhat el, hisz Dia parancsba adta, hogy miden országból legalább egy bögrét be kell újítanom a gyűjteményéhez.

Megunván a belvárosi forgatagot a kikötő felé vesszük az irányt, de olyan rosszak és kacskaringósak az utak, hogy hamar lemondunk erről a tervünkről. Skóciában messze itt, Edinburgh-ban vannak a legrosszabb minőségű utak, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy talán egy kicsit még rosszabbak is, mint Budapesten.

El is indulunk a délutáni csúcsban a forgalmas kivezetőúton a reptér felé. Még szerencse, hogy csakúgy, mint Angliában, a buszsávot a kerékpárosok is szabályosan használhatják. Kifelé menet Tesco helyett találunk egy hatalmas Sainsbury-t. A szigetországban ez a nálunk is jól ismert áruházlánc legnagyobb vetélytársa. Jól bevásárlunk, több napra kaját, konzerveket, minden jót, hisz talán ez az utolsó alkalom, hogy fontot költhetünk. Sőt, még a tegnap talált 1,74 fontot is elköltjük. Mivel az útszélén hevert pénzérmék kissé eldeformálódtak, bedobjuk inkább az aprópénz-számláló gépbe, mely gond nélkül megeszi még a hibás érméket is. Közös csokit és joghurtot veszünk a hozományból.

Este 6 óra felé már a jókora dombokkal tarkított kertvárosok közt tekerünk. A körgyűrűn kívül, egy mellékútra letérve, egy patakparton a Skót Nemzeti Bank épülete mellett tervezzük az éjszakát. Innen már csak pár kilométer a reptér. Egy gondozott sétányon lévő padnál az imént vásárolt konzervekből, friss kenyérből és édességből lakmározunk, majd fürdünk a kis patakban, s sms-ezéssel, zenehallgatással, jó hangulatban telik az este. A forgalomra való tekintettel csak fél 9-kor megyünk be a fák közé sátrat állítani.

Jól telik az utolsó skóciai esténk is, csak a szemem lenne egy kicsit jobb. Remélem, reggelre kialszom belőle a gyulladást.

Estig megtett összes táv: 1349,6 km

Tovább a 4. szakaszra

(Hollandia- a Biciklisek országa)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.