3. fejezet

Norvégia hegyes arca

Vissza az előző fejezethez

Trondheim

2015. július 16. este

Hihetetlen jó érzés újra száraz ruhában lenni! A mai napon ritkán adódott ilyen pillanat. Délelőtt még Gergővel küzdöttünk az elemekkel a reptérig, majd délután ennél is durvább szakasz következett: egy hihetetlenül dombos, szembeszeles 35 km végig locsogó esőben. A ruházatunk teljesen megadta magát, a már felmelegített vízréteg helyére folyamatosan dőlt a jéghideg utánpótlás, mi pedig – mint valami érzéketlen robotok – gyűrtük a bringákat a nagyváros felé. A zuhogó esőben való tekerésben semmi magasztos sincs. „Hagyd el a kényelmet, tapasztald meg, milyen az élet a komfortzónádon túl” – micsoda divatos kifejezések mostanában! Az emberek a biztonságot nyújtó négy fal között előszeretettel beszélgetnek a komfortzónájukról és az azon túli világról, ám ha hozzánk hasonló helyzetbe kerülnek, azt már kevesen viselik jól. A mai nap Tomival mi is közel jártunk tűrőképességünk határaihoz. Egy hihetetlenül kemény etap után elcsigázottan, meggyötörve gurultunk be Trondheim városába.

Szürke idő – színes házak, ez Trondheim

Az egykori viking főváros mintha megérezte volna jöttünket, próbálta a szebbik arcát mutatni. A komor fellegek egy időre odébbálltak, az eső is alábbhagyott, s így már mindjárt más színben pompáztak a Bakklandet színes, folyóparti faházai és ódon fahídjai. Kevéssel odébb széles utcák, s hatalmas épületek hirdették a város központi jellegét, ám a norvég léptékek nem hazudtolták meg magukat: közép-európai szemmel nézve még mindig csak egy közepes méretű városkában vagyunk.

Mivel az idő nagyon elszaladt, s a nap nagy részét a reptéren töltöttük, nem sok időnk maradt nézelődni, ráadásul – rövid szünet után – újra rázendített az égi áldás, ezért úgy döntöttünk, hogy ma estére nem ártana valami fedett helyet keresnünk magunknak. Természetesen az meg sem fordult a fejünkben, hogy becsekkoljunk egy olcsó szállodába, vagy motelbe, ennyire azért még nem jártunk túl az évek során jelentősen kiszélesedett „komfortzónánk” határain, de egy garázsnyi méretű fedett hajlék jól jött volna, ahol a vízzel megszívott, ránk tapadt ruhákat egy kicsit kiteregethetnénk. Végül – jobb híján – a helyi síugró sánc tőszomszédságában épült kis faház fedett verandájára esett a választásunk, mely sátrainknak, bringáinknak, sőt ruháinknak is kellő fedezéket nyújtott. Egy jobb nap reményében bújtunk be nyirkos hálózsákjainkba.


Åndalsnes

2015. június 19.

Nagy pofon volt a Trondheim előtti szakasz ám nem gondoltam, hogy ekkora. A vasútállomás modern várócsarnokába most kivételesen nem az eső elől húzódtunk be. Tomi haza akar menni!

– Így nem élvezem már az utat – panaszkodott többször – ha nem javul az idő hazamegyek.

Csábított engem is, szálljunk vonatra, menjünk le délre, Oslo környékére, hátha ott jobb az idő. De nem tudott meggyőzni. Előttünk a Trollok útja, a Dalsnibba, a Sognefjell: túránk legnagyobb kihívásai, melyekre már évek óta fentem a fogam. Ráadásul itt lesznek a leglátványosabb szakaszok: a világhírű Geirangerfjord, s a kevésbé ismert, de annál szebb Jotunheimen Nemzeti Park Norvégia legmagasabb hegyvidéke. Ki tudja, hogy eljöhetek-e még értük ebben az életben? A lehetőség most adott, most kell megragadni!

Trondheim után újra ragyogóan napos ám felettébb hideg idő köszöntött ránk midőn elhagytuk a síugrósánc melletti fabódé biztonságot nyújtó fedezékét. Ekkor még úgy tűnt, hogy túl vagyunk a nehezén. Egyszerűen megszárítjuk ruhánkat és minden rendben lesz. Közép-Norvégia lankás vidékei nem nyújtottak sok újdonságot. Eleinte a Trondheimfjord tágas partvidékén szeltük a kilométereket, majd zöldellő folyóvölgyekben, haladtunk nyírfaerdőkkel, s tágas mezőgazdasági területekkel. Mindkettőnk emlékképeiben a már jól megismert Ausztria tájai sejlettek fel. Az ország nyugati felén nőttünk fel, így már szinte hazajártunk a sógorokhoz bringázni és hegyet mászni. Az osztrák tájak így már szinte beleégtek retinánkba, s a gondosan művelt, a völgy adottságait maximálisan kihasználó búzatáblák, s a föléjük nyújtózkodó, sűrű fenyőerdő borította hegyvonulatok most ezt a képet idézték elénk.

S ekkor döbbentem rá, már több, mint tíz éve tekerünk Tomival együtt, de még soha nem voltunk kettesben. Mindig volt egy harmadik, netán negyedik útitárs, aki lekötötte figyelmünket, akit nem egyszer terelgetni, irányítani, bíztatni kellett, máskor pedig épp elég volt elviselni. Mi meghoztuk a döntéseket, irányítottuk az utazást, de csevegni ott volt a többi ember. Az utóbbi évben azt vettem észre, hogy közös témáink halmaza is egyre fogyatkozott. Tomi gondolatainak fő irányait egyre inkább a pénz és az ezzel kapcsolatos tevékenységek, folyamatok kötötték le. Elmesélte, hogy milyen drága sportág a motorozás, s egy átlagember félhavi fizetését simán el lehet költeni egy nap alatt az ostffyasszonyfai Pannónia Ringen. Tudom, mennyibe kerül egy egyhetes síbérlet Ausztriában, tudom miért jó befektetés, ha erdőt, vagy másik lakást vesz az ember a sajátján kívül. Ezzel persze nincs is semmi baj, szívesen meghallgatom, s elmondom véleményemet, gondolataimat akkor is, ha közvetlenül nem vagyok érintett a témákban, de egyre inkább hiányoznak azok a mélyebb beszélgetések, melyek még a Mojave-sivatag kietlen vidékén jellemeztek minket. Sosem felejtem el milyen volt éjjel a sátrunk előtt, hátunkat a földnek vetve bámulni a hullócsillagokat. A világ végén egy szál bringával, alig húsz kiló felszereléssel, távol a civilizációtól, a pénztől a kényelemtől. S ott, akkor mégsem vágytunk másra, mégsem ez volt a téma. Senki sem arról lökte a sódert, hogy mekkora pizzát fog enni, s milyen sört fog inni, vagy miféle új ketyerét fog vásárolni majd, ha egyszer hazaér. Azt látom, hogy Tominak évről-évre egyre nehezebb elszakadni ettől a civilizált kényelemtől, egyre inkább meghatározza, átszövi életét, s valamilyen szinten egyre inkább rabul ejti.

Jellegzetes füves tetejű épületek az ország középső részén

Ám mindez nem bélyegezte meg hangulatunkat túránk 17. napján. Vidáman szeltük a kilométereket a napsütötte folyóvölgyben. Látszatra minden rendben volt, csak az ingyen Wi-Fi adta lehetőségek korlátlan kiaknázása, s az időjárási adatok folyamatos, már-már kényszeres frissítése jelezte számomra, hogy itt valami váratlan dolog van készülőben. Határozottan zavart ez a sok kívülről jövő információ! Pedig korábban én is erre az útra léptem: agydinamó az áramellátásért, élő nyomkövetés, informálódás, publikálás a lehető legrövidebb időn belül. De rájöttem, hogy ezzel csak magunk alatt vágjuk a fát! Ha mindig kifelé tekintünk, a jövőt böngésszük, s olyan emberekkel keressük a kapcsolatot, akik jelenleg nem lehetnek részesei életünknek az semmi jóra nem vezet. Így jobb esetben csak az adott pillanat varázsát veszítjük el, de az is lehet, hogy mély apátiába süllyedünk miatta. Egy túrán az a legfontosabb, ami most történik velünk, a jelen pillanatban. A múlt csak egy emlékkép, melynek feldolgozására ott lesz a hosszú, túra utáni időszak, a jövő pedig csupa rejtély és kiszámíthatatlanság. Az események most történnek velünk, most kell átélnünk őket, később aligha lesz erre lehetőségünk.

De beláttam ez nem a legalkalmasabb pillanat, hogy ilyen dolgokról beszélgessünk. Pláne, hogy napos, bár hűvös napot újabb esős követte. A táj újból felvette a legkomorabb arcát, hideg szél kapott az arcunkba, ha álltunk, vagy gurultunk, fáztunk, csupán az emelkedő vitt egy kis melegséget végtagjainkba. A mai nap először határoztunk úgy, hogy nem hagyjuk magunkat és minden rendelkezésre álló eszközzel felvesszük a harcot a hideggel és a szűnni nem akaró csapadékkal. Elsőként profi első sárhányót készítettem egy tojástartó dobozból, melyben a tegnap esti vacsoránkat vásároltuk, így első keretem már nem verte direktbe az útról felszedett vizet cipőimbe. Nem volt valami esztétikus, de célnak tökéletesen megfelelt.

S – hogy ne unatkozzunk – hosszú alagutak is tarkították utunkat a fjordok mentén. Némelyeket kalandos, immár használatlan régi utakon ki tudtunk kerülni, ám egyszer egy rövid alagútba és egy masszív kapuba torkollt. Valószínű ezt már nem tartja karban senki, s nem akarták, hogy baleset legyen belőle, így lezárták. Nem maradt semmi más helyette csak a főút 7,5 km-es új alagútja, ahová – a tábla tanulsága szerint – kerékpárral szigorúan tilos a bemenet. Persze meg sem fordult a fejünkben más, a hegyek és a fjordok országában nincsenek kerülőutak. Neki is indultunk a körülbelül 25-30 percesre tervezett földalatti szakaszunknak, s a lelkünk mélyén talán még egy kicsit örültünk is neki, hogy legalább ennyi időre függetleníthetjük magunkat az időjárás viszontagságaitól. Ráadásul nem az úton, hanem a mellette futó szűk menekülőjárdán egyensúlyoztunk. Körülbelül 10-15 percnyi utat tettünk meg, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy az alagút oldalán egy biztonsági fénycsík gyúl, éles szúrófényeivel jelezvén a menekülés útvonalát.

– Valaki észrevett minket – jegyezte meg Tomi, ám nem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget az eseménynek. Az csak később tűnt fel, hogy már jó ideje egy autó sem előzött meg minket, mitöbb szemből sem érkezett senki. Teljesen kiürült az alagút. Ekkor már valahol a felénél járhattunk.

– Most már tényleg rendkívüli a helyzet – futott át az agyamon, s az első lehetőséggel letértem a kihalt útra, valamint a lehető legnagyobb sebességre kapcsoltam. Így is több, mint tíz percbe telt, mire elértük a túlsó kijáratot. Száguldás közben tippelgettünk, hogy vajon hány rendőrautó fog minket várni, s hány év börtönt kapunk ezért a szabálysértésért.

Rendőr nem volt, ám az alagút bejáratánál lévő sorompót leeresztették, s piros fény jelezte az áthaladás tilalmát. A sorompó mögött hosszú, tömött sorban álltak az autósok. Nem voltunk túl népszerűek körükben. Dudáltak, integettek, mutogattak, kiabáltak. Minden volt, amit csak el lehet képzelni egy ilyen szituációban. Igazuk volt, hisz mi voltunk a hibásak, s elvettünk legalább negyed órát, de az is lehet, hogy húsz percet életükből. Viszont ennyi időre volt egy saját, külön bejáratú alagutunk! Köszönjük Norvégia!

Délután aztán végre újra kisütött a napocska. A meredek, sziklás falú fjordok újra barátságosabb színt öltöttek, s hangulatunkat még egy defekt sem tudta elrontani. Nevesincs kisforgalmú utakon kanyarogtunk haragoszöld, áthatolhatatlan fenyvesek közt, minden tökéletes lett volna, ha Tomi nem töltötte volna le ismét a legfrissebb időjárási információkat, mely szerint újabb komoly esők vannak kilátásban, a délután hátralevő részére. Este 7 órára aztán tényleg megjött az égi áldás, s mi – a napi távot letudva – egy elhagyatott raktárépületben találtunk menedéket. Voltak itt régi traktorok, csónakok, sőt egy legalább 60 éves autóbusz-matuzsálem is. Megvacsoráztunk, majd a tető alatt felállított sátrunk előtt figyeltük, hogy tűnik el a fjord a szemünk elől, ahogy a szürke felhők megérkeztek. Mielőtt nyugovóra térhettünk volna egy helyi farmerlegény érkezett traktorjával. Amint meglátott minket, gondolkodás nélkül ki akarta tenni a szűrünket az esőre. Tomi könyörgött neki, ám hetykén csak ennyit mondott:

– Ez Norvégia! Mégis, mire számítottatok?

Szerencsére egy kis csoki és pár jó szó mégis meg tudta puhítani „házigazdánkat”, így száraz helyen tölthettük az éjszakát, s csak másnap reggel kellett újra kimennünk a még mindig zuhogó esőbe.

Mielőtt elhagytuk biztonságos fedezékünket, újabb szintre emeltük az eső ellenni egyre fejlettebb készültségi szintünket. Nejlonzacskókból kamáslit készítettünk cipőnkre, mely napok óta a legérzékenyebb pontunk volt ezen a téren. Átkompoztunk a fjordon és vegyes hangulatban indultunk el utolsó harminc kilométeres szakaszunkra Åndalsnes városáig, bár ekkor szerintem még egyikünk számára sem volt egyértelmű, hogy tényleg itt fog véget érni közös, 19 napos kalandunk.


Trollok-fala

2015. július 19. – a délutáni órákban

Európa legmagasabb függőleges sziklafala alatt állok. A szürke fellegek jönnek-mennek, csak ritkán és nehezen tudom kivenni tetejét, ám így is elbűvölő. Bázisugrók előszeretettel vetik le magukat az 1700 méteres sziklameredélyről, mely a Romsdal-folyó völgyéből egy lendülettel emelkedik a magasba.

Alig tizenöt kilométert tekertem az állomástól, ahol Tomi meghozta a végső döntést, s megvásárolta vonatjegyét Osloba. Nem marasztaltam, hisz tudtam, ha tovább jönne velem, azt csak értem tenné, nem pedig saját kénye-kedvéből, így pedig élvezhetetlenné tenné a túrát maga, s rosszabb esetben akár mindkettőnk számára. Elfogadtam döntését, s bíztam benne, hogy később sem fogja megbánni tettét. Ugyanakkor nagyon rendes volt tőle, hogy semmilyen módon nem akadályozott engem, hogy a túrát, az előre megtervezett módon folytassam. Megkaptam kétszemélyes sátrát, s jó minőségű esőnadrágját is. Az enyém elég hamar megadta magát a nedvességnek. Mindketten tudtuk, hogy innen az útvonal erősen hegyessé válik, nincs több kiszállás, kerülő- illetve menekülőútvonal.  Ha valaki belevág, s beteker a hegyek közé, annak ki is kell tekernie onnan, mégpedig a saját bringáján. Tomi azt is pontosan tudta, hogy a fjelleken (fennsíkok), ezer méter fölött nem sokkal megy fagypont fölé a hőmérséklet, s ez az, amitől igazán félt. Mindezt összevetve a vonatozást tartotta kisebb kockázatú, kiszámíthatóbb lehetőségnek.

Életemben második alkalommal tekerek többnapos külföldi túrán egyedül. Ám már most tudom, hogy ez a 8 nap egészen más lesz, mint két éve Amerikában a pusztában eltöltött két hét. Hiszen mindvégig tudtam, hogy a „Great Plains”-t magamban kell letudnom, s hónapokkal előtte készülhettem rá. Itt nem volt időm agyalni rajta. A legfontosabb szerintem, ha egyedül tekerünk, hogy legyen előttünk cél, mely irányítja gondolatainkat, cselekedetünket. Így biztosan nem fogunk unatkozni. Miután elköszöntem Tomitól, megálltam a vasúti felüljárón egy utolsó kép erejéig, s innentől egy csapásra elengedtem minden negatív, visszahúzó tényezőt, melyet e rendkívüli helyzet szült, tekintetemet a hegyek, a kihívások, a kalandok felé fordítottam, beletapostam a pedálba, s azt mondtam magamnak:

– Hát akkor vágjuk bele!

Egészen furcsa módon felszabadító érzés volt egyedül tekerni. Valahol legbelül azt éreztem, hogy élvezni fogom az út minden percét. Eddig itt volt Tomi, aki – bár nem nagyon mutatta – de látszott, hogy egyre inkább teher számára minden kilométer. Norvégia varázsa az utóbbi héten egyre inkább megkopott benne, a századik fjord már nem tudott újat mutatni, s egyre nehezebben szabadult a Wi-Fit és az eső elől menedéket nyújtó biztonságos helyektől. A túrában már nem a kalandot, hanem a kiszámíthatóságot kereste, s ezeket a dolgokat én egyre kevésbé tudtam magamban összeegyeztetni. Ha ő őrlődött, már én sem tudtam mellette élvezni a túrát, ha ő rágódott, hogy mit hoz a holnap, én sem tudtam másképp tenni, ha valami miatt rossz hangulata volt, az rám is átragadt. Ezért esett le egy jó nagy kő a szívemről. Hiszen mától csak magamért felelek. Most már nem számított, mit hoz a holnap, nincs okostelefon, amely megmondja, mikor ér utol a következő csapadékzóna, s a hegyek között a biztonság és a kiszámíthatóság is teljesen ismeretlen fogalmak. S én valahogy pont ezt szeretem a kerékpározásban, valahogy mindig ez hajtott, hogy ismeretlen tájakon, emberek és természeti viszonyok között kerekezhessek. Visszatért belém a régi „láz”, s eszméletlen energiával küldött neki a túra első igazi magashegyi hágójának: a Trollok-útjának.


Eidsvatnet

2015. július 19.

„Ez már nem Ausztria! Ez sokkal szebb annál.” – írtam Tominak SMS-ben, miután hogyléte felől érdeklődtem.

„Basszus, Osloban is esik” – érkezett a rövid helyzetjelentés – „a reptéren alszom, holnapra talán lesz szállás”. Egyedül egy idegen városban, sátor és szállás nélkül, egy ötórás vonatút után. Nem cseréltem volna vele semmi pénzért!

Ahogy híre ment különválásunknak, utamat jóval nagyobb érdeklődés övezte, mint eddig bármikor. Így szokott ezt lenni, mindig a váratlan és a negatív események mennek szenzációszámba, ezt már Marokkóban megtanultuk! Este, ahogy bekapcsoltam mobilom, több bátorító, biztató, sőt sajnálkozó üzenetet érkezett. Boldi pedig egészen a napfényes Itáliából hívott és érdeklődött felőlem. Nagyon úgy látszott, hogy mindenki csapásként élte meg ezt az előre be nem tervezett eseményt. Egyedül csak én nem.

Bizarr módon, ahogy elhagytam az åndalsnes-i vasútállomás kicsiny épületét, egyetlen csepp eső sem hullott rám. Eleinte súlyos felhők alatt haladtam, s – ahogy megkezdte a híres Trollok Útja 750 méter magas, szinte függőleges szikla falába cakkozott emelkedőjét – rövidesen el is tűntem bennük. Igaza lett Tominak, aki az elmúlt napokban többször említette: „Hiába megyünk fel a hegyekbe, ha rossz az idő, úgysem látunk majd semmit”. Hideg, ködös idő volt fent a hágóban, a látótávolság alig 10-15 méter volt. Én mégis baromira örültem annak, hogy itt lehetek. Hallhatom az elemi erővel dübörgő 180 méter magas Stigfossen-vízesés robajlását (az alját még sikerült látnom is a felhőtakaró alatt). Mindenem fázott, mégis valamiért felemelő érzés volt itt lenni. De nem sokat időztem, hamar megkezdtem a 30 kilométeres ereszkedést a következő fjord irányába. Arra számítottam, hogy végig barátságtalan szürkeség vesz majd körül, ám a hágó túloldalán gyorsan kitekertem a felhőből, s eszméletlenül szép magashegyi tájék vett körül, kopár, havas hegyvonulatokkal, zuzmóval és apró cserjékkel borított, rohanó patakokkal sűrűn átszőtt völgyekkel, legelésző birkanyájakkal, s felettem húzódó halvány felhőcsíkokkal. A több mint kétezer kilométer hosszú, de alig 4 millió lakosú Norvégia bővelkedik a bámulatosabbnál bámulatosabb útvonalakban, de ezek közül mindössze 18 volt érdemes rá, hogy megkapja a Nemzeti Turisztikai Útvonal (Nasjnoal Turistveger) címet. Ezeket az utakat táblákkal külön jelzik, s a turistaforgalom tényleg jóval élénkebb rajtuk, mint társaikon. Az ország méreteiből és szerkezetéből adódóan nekünk mindössze négyet sikerült beillesztenünk útvonaltervünkbe. Az északi részen a Lofot-szigeteket, a középső részen RV17-es óceánparti útvonalat (Helgelandskysten), s a déli részen a Sognefjell magashegyi útvonalát, valamint Geiranger-Trollsiegen bámulatos hegyvidéki és fjordokkal szabdalt útvonalát, melyet ma már kerekeim alatt érezhettem. Tény, hogy mindegyik útvonal különlegesen szép volt, de ez szépségében, változatosságában túltett az összesen.

Alattam szakadék, felettem felhő – a Trollok Útján

Így történhetett, hogy miközben otthon mindenki értem aggódott, hogy egyedül vagyok, s szétfagyok a hegyekben, kiválóan éreztem magam. Este még átkompoztam a Norddalsfjordon, majd újabb 400 méter szintet letudván egy páratlan szépségű kristálytiszta tó partján ütöttem fel sátramat. S miközben vacsorát, s teát főztem magamnak, egy régen várt vendég toppant be hozzám. A napsugár volt az, melynek rozsdavörös alkonyi fényei ezernyi szikraként táncoltak a tó mélykék vizén. Gondolataimba mélyedve a sátor fedezékéből csodáltam a körülöttem elterülő természeti csodát és hálát adtam életem minden percéért.


Geiranger

2015. július 20.

Másnap reggel újra visszatért a komor, felhős idő.

- Tominak mégiscsak igaza lesz – gondoltam magamban – ronggyá fogok ázni.

Csak lassan melegedtek be izmaim, ízületeim, ahogy kaptattam felfelé a 800 méteres hágó irányába. Mögöttem a tegnap még aranysárgába öltözött tó homályba burkolózott, s a fölém magasodó hegyeket is ellepték a komor fellegek.

- De mi lesz a Geirangerrel? – ez járt a fejemben. Hiszen Európa, s csaknem az egész világ legszebbjeként számon tartott fjord itt volt előttem egy karnyújtásnyira.

UNESCO Világörökség ide vagy oda, gyakran előfordul, hogy ez a természeti látványosság nem mutatja az igazi báját. Az ember rácsodálkozik az útikönyvek bámulatos fotóira, majd ideutazik több ezer kilométert, s mégsem azt kapja a „pénzéért”, amire számított.

Sokáig nagyon úgy tűnt, hogy nálam is ez lesz a helyzet, de ahogy megkezdtem az ereszkedést a majdnem függőleges falú fjord oldalára cakkozott szerpentinen, egyszer csak eltűntek a fellegek és ott ragyogott alattam a Geiranger teljes pompájában. Hosszú percekig bámultam némán és próbáltam befogadni elképesztő méreteit.

Lent a fjord csúcsához épült kis faluban persze a „szokásos” kép fogadott. Világörökségi helyszínen járunk, ennek kötelező „kellékei” a távol-keletről érkezett turisták, akik csak és kizárólag ilyen szempontok alapján válogatnak maguknak látnivalókat. Pörögtek a helyi utazási irodák, szinte percenként indultak hajók a közeli Hét nővér-vízeséshez, valamint egy hatalmas óceánjáró is horgonyzott az öbölben, utasait kisebb hajókkal éppen most juttatták a szárazföldre.

Elmélkedés a Geirangerfjord peremén

Nem sokáig bírtam ezt a zsongást, gyorsan megreggeliztem, s hajók helyett inkább egymagamban, gyalog indultam a fjord felfedezésére. A déli oldal meredek sziklafalai apró ösvényt rejtenek, ahonnan ugyanúgy szemügyre vehetők az előbb említett vízesés vízoszlopai. Norvégia itt sem hazudtolta meg magát. Meredek, vizenyős, hatalmas pocsolyákkal, mocsaras részekkel tarkított útnak nem igazán nevezhető sárcsíkon kapaszkodtam fel, melyet néhol bálnahát méretű sziklák tettek változatosabbá. Fent egy forrás és egy kis kunyhó fogadott, majd – rövid ereszkedés után – rátaláltam a kilátóhelyre. Nem járt ott senki, így teljes csendben adhattam át magamat a látványnak és az élménynek. Szinte teljes csend volt, a szél sem járt, s a szemközti hófoltok olvadékvizét leszállító vízesés hangjai is csak foszlányokban jutottak el hozzám. Szinte megigézett a lábam előtt elterülő mélykék öböl, melyet olyan erősen fogták közre az ezer méternél is magasabb helyek vonulatai, mintha csak össze akarnák roppantani. Szinte szabad kézzel fel lehetett volna rajzolni sziklás vonulataikra a szintrajzokat: lombos, majd fenyőerdők, havasi rétek, kopár sziklás és hó. Ahogy általános iskolában tanítják. Ennél jobb szemléltető „ábrát” még nem találtak ki.

Itt azonban még nem ért véget a nap. De hová is vezetne tovább utam a legmeredekebb falú fjord „szájából”? Csakis felfelé. Nem akármilyen emelkedő ez, hiszen szinte egy lendülettel kaptat fel az ezer méter feletti havas világba. Mert amíg a nyári Alpokban ezer méteren kellemes időjárás és zöldellő erdők, legelők fogadnak, itt Norvégiában már betekintést nyerhetünk az örök hó világába. Nem véletlen, hogy az északi országrészben egyáltalán nem vezetnek utak 4-500 méternél magasabban. Itt Dél-Norvégiában már több hágó is megpróbálkozik túllépni az ezres határt, s a következő napokban többször megtapasztalhatom majd, milyen az élet itt ebben a magasságban.

Ezer méter felett változik a táj

Továbbra is nagyon jó formában voltam, nem okozott komolyabb gondot a forgalmas emelkedő. A Djupvatnet (tó) felszínén még így július végén is hatalmas jégtáblák úsztak. De ha már idáig feljöttem, nem állhatok meg az ország egyik leghíresebb kilátóhelyéig, a Dalsnibba csúcsig. A tóparti menedékház személyzete készségesen vállalta csomagjaim megőrzését, ezért az utolsó szakaszt már egy szál bringán tehettem meg az 1465 méteren lévő kilátóhelyig, melynek legfőbb különlegességét az adja, hogy ez a legmagasabb pont a Földgolyón, ahonnan az autónk szélvédőjén át egy fjordra tekinthetünk le. Ehhez mérten volt is forgalom rendesen. Fizetős út ide vagy oda. Aki idáig elautózott, annak már ez nem számított. Még egyszer, utoljára megcsodáltam a Geirangert és bevetettem magam Norvégia legmagasabb hegyvonulatai közé.


Egy autóspihenő az 55-ös út mentén

2015. július 21. esti órákban

Hét fokot mutat hőmérőm. Testemet vastag hálózsákomba bújtatom. Tágas, kényelmes hely Tomi sátra így egymagamnak, de lehetetlenség belehelni. Alig múlt este 6, mégis a megállás mellett döntöttem. Elérkeztem ugyanis az út egyik legkritikusabb részére: a következő kilométerekben fel kell kaptatnom a Sognefjell 1400 méteres fennsíkjára, majd rövid ereszkedés után még az 1300-as Tindeweget is meg kell másznom, mire újra hasonló magasságba érkezhetek. Az út innen már egyre keményebben emelkedik, s még legőrültebb terveim közt sem szerepelt a fent éjszakázás. Nem vagyok még álmos, sem fáradt, csak fekszem a világosban a metsző szél elől védelmet nyújtó alkalmi lakhelyemen és cikáznak a fejemben a gondolatok. Alig 65 kilométert tettem, ez nem tett túlságosan elégedetté. De nem nagyon volt más választásom a reggel óta folyamatosan szakadó esőben.

- Lám igazad volt Tomi – most aztán tényleg utolért az égi áldás.

Pedig tegnap délután varázslatos vidékre érkeztem. Ahogy legurultam a Dalsnibbáról és betekertem az az ország belső vidékére, hibátlanul felhőtlen égbolt fogadott Egy hatalmas tábla tudatta velem, hogy megérkeztem Oppland tartományba, Norvégia legnagyobb átlagmagasságú vidékékére. Eddig folyamatosan fjordok mellett kanyargott utunk, csak néha kaptattunk fel a köztük elterülő hátságokra, itt ennek végérvényesen vége szakadt. Hatalmas hósipkás hegyek ragyogtak felettem, a széles folyóvölgyeket pedig zuzmóval benőtt, göcsörtös fenyőfák, és itt-ott kopár havasi rétek borították. A sziklák között tört utat magának a kristálytiszta, és igencsak bővizű folyó, mely néhol mélykék tóvá duzzadt fel, másutt pedig tajtékozva bömbölt a teherautónyi méretű bazaltsziklák között. Igazi vad vidék volt ez: falvak helyett csak néhány fából készült hétvégi ház törte meg a végtelen fenyvesek magányát.

Oppland egy igazi ősvadon

Egy kisgyermekes belga család mellett éjszakáztam a folyó egyik nyugodtabb partszakaszán. Ők öreg lakóautójukkal tévedtek erre a tájékra, s egy kicsit beszédbe elegyedtem velük, miközben tüzükön megfőtt a vacsorám és az esti teám. Kellemes este volt, másnap viszont újra komor fellegek gyűltek fölém, melyekből hamarosan megnyitotta az ég csatornáit.

Körülbelül 4 órát töltöttem el Lom városában. Ha az ember ilyen cudar időben biztos pontot talál, nem szívesen hagyja maga mögött. Hiszen volt itt bolt, valamint egy csodálatos viking fatemplom, melyet még 850 évvel ezelőtt lucfenyőből, egyetlen szög nélkül ácsoltak össze. Gondosan meg kell választanom a helyet, hogy olyan szögből tudjam lefotózni, ahonnan egyetlen „A dohányzás és nyílt láng használata tilos” tábla sem látszott. Pedig a mai nap igencsak nagy teljesítmény lett volna akár szándékosan is felgyújtani a pompás építményt. A szűnni nem akaró csapadék elől a Norsk fjellmuseumba vonultam vissza, ahol a környék állat- és növényvilágának, valamint terepviszonyainak másfélórás átfogó tapasztalatszerzése után egy számítógép kötötte le figyelmemet, melyen keresztül végre egy kicsit hosszabban kommunikálni tudtam az otthoniakkal.

Késő délután végre megkönyörült rajtam az eső, így el tudtam hagyni a várost. De nem mehettem sokáig, a Jotunheimen (magyarul Óriások hazája, így hívják Norvégia legmagasabb, kétezres hegyeit felsorakoztató nemzeti parkot) hamar utamat állta. Egy gondosan karbantartott autóspihenőbe kanyarodtam be annak biztos tudatában, ha itt melegvizet találok, akkor egy lépést sem fogok ma továbbmenni. És így is lett.


Tyin-tó partvidéke

2015. július 22. esti órákban

Végre kisütött a Napsugár! Egy ilyen didergős nap végén igazi ajándék ez Norvégiától! Igaz ugyan, hogy így a késő délutáni órákban kellemetlen, metsző szél is társul hozzá, de a lelkemnek mégis jót tesz egy kis melegség.

- Túlvagyok rajta! Amit lehet, kihoztam ebből a szakaszból! – merengve ülök a tóparton és a szemközti félsziget egyszerű lakóházait figyelem. Tetejükön pala helyett igazi fű díszeleg. Már hozzászoktam a látványhoz az elmúlt majdnem három hétben, de most mégis odavonzza tekintetem. Még nem látom, de biztosan tudom: valami véget ért! Norvégia hegyvidéki szakasza ezzel lezárult.

Reggel még vastag felhőréteg borította a Jotunheimen óriásait. Alig volt hat fok csöpögött az eső. De nem késlekedtem. Tudtam, ma már nincs választásom. Át kell jutnom a túlsó oldalra! Megkezdtem az egyhangú kaptatót a Sognefjell magaslataira. Minden tekintetben a túra legkeményebb napja előtt álltam, pontosan tudtam, hogy ezt a napot még ideális időjárás esetén is nagy kihívás lenne teljesíteni. Három, egyenként ezer méternél magasabb hágó áll ugyanis előttem, s az utolsó előtt még a tengerszintre is vissza kell majd ereszkednem. A brutális 2700 méteres napi szintemelkedéshez 60 kilométer magashegyi szakasz is társul majd, melynek során 3-5°C hőmérsékletnél magasabbra nem igazán számíthatok. Otthonról rendre jöttek az üzenetek a hőségriadókról, még a Balaton is túlmelegedett, néhányan konkrétan megfogalmazták „milyen jó nekem, hogy itt a hűvösben lehetek”. Annyi bizonyos: oly sok havat egész múlt télen nem láttam összességében, mint amennyit a mai nap látni fogok, de ez mégsem csigázott fel túlságosan. Mégiscsak kipróbálnám, hogy milyen az a túlmelegedett Balaton!

Sognefjell nem éppen a legbarátságosabb arcát mutatta felém

Ennek reális esélye azonban nagyon kicsi volt. Oslo és a hazajutás reménye ott vár rám a túlsó oldalon. Tudtam, hogy itt maximum izommunkával fűthettem fel magam. Lassan melegedtek lábaim, ahogy kapaszkodtam felfelé a néptelen, szűk úton, melyet kilencszáz méter felett, masszív többméteres hófalak öveztek. A fennsíkon egyhangú, téli táj fogadott síelőkkel, szitáló esővel, 3 fokkal és egy nagyon modern és fűtött menedékházzal. Ki is használtam a lehetőséget, s fedél alatt fogyasztottam el szerény reggelimet.

Az út innen kellemetlenül hullámossá vált, tombolt a szembeszél, így nagyon lassan és keservesen teltek a kilométerek. Kesztyűmre most először volt igazán nagy szükség, s Tomi jó minőségű esőnadrágja nélkül valószínű végem lett volna. Vártam, hogy kezdődjön már végre a lejtő, szemem is utálta már a sok fehérséget, de minden domb mögött ott figyelt egy másik. Balra tőlem a fennsíkon egy befagyott tó körvonalai rajzolódtak ki, előttem csak az út szürke sávja bontotta meg a hófehér magányt. Ez volt a túra legkeményebb, legembertelenebb szakasza.

Nem volt sok időm száguldani, hiszen alig nyolcszáz méteres magasságra gurultam le csupán, épphogy a felhők alá. Itt ugyanis elhagytam a nyugatra tartó főutat, s birtokba vettem a Tindewegen magashegyi út 31 kilométeres szakaszát. Ez az autósok számára fizetős út észak-déli összeköttetést biztosít a Jotunheimen óriásaitól nyugatra. Legmagasabb pontja 1321 méteren található, ám dombokból itt sem lesz hiány. Hamarosan ismét az örök hó világában találtam magam, de szerencsére itt már nem ért a szembeszél, s az eső is megszűnt. Meredek, kanyargós úton gurultam vissza a civilizációba, Øvre Årdal-ba a Sognefjord partjára. Norvégia legnagyobb fjordja 170 kilométerre nyúlik be a szárazföldbe. A hegy déli oldalán határozottan javult az idő, még a Nap is kisütött. Bőséges ebéd után vágtam neki az utolsó magashegyi szakasznak, mely a Tyin-tó ezer méter feletti világába repített. Fáradtságom ellenére nagyon élveztem ezt a szakaszt. Újra napsütésben tekerhettem. Sokáig ott pihentek alattam a város házai, ahogy húztam fel a gépet a szinte függőleges, egykor jégcsiszolta oldalfal meredek szerpentinútján. Aztán újra néptelen utak és csodás tájék vett körbe.

A Tyin-tó és a Jotunheimen napsütéssel búcsúzott

- Igen, a Balaton még várhat. Az mindig megvár – gondoltam magamban – de jó, hogy itt lehetek. Napokig reménykedtem benne, hogy esetleg még összefutok Tomival Oslóban, sőt javasoltam neki, hogy akár még egy napot elém is tekerhetne, így hamarabb találkoznánk, de végül nem így alakultak a dolgok. A reptéri éjszaka után sikerült egy éjszakára szállást találnia egy fővárosi kerékpárosnál, de nem tudott tovább maradni, s Oslo is egy egynapos város, ott sem érdemes egy hetet eltölteni. Így visszatekert a reptérre, átíratta a repjegyét és nálam majdnem egy héttel korábban elhagyta az esők országát.

Fáradtan, de mégis boldogan érkeztem meg a Tyin-tó partvidékére. A hatalmas mélykék vízfelülethátterében a Jotunheimen vonulatai sorakoznak. Havas csúcsaikon aranysárgán csillannak meg az alkonyi fények. Az „óriások hazájába” nem jutottam fel, ez most társ és megfelelő időjárás nélkül lehetetlennek bizonyult. De Norvégia hegyes arca így is örök nyomot hagyott bennem.


Frogner Park, Oslo

2015. július 25. délután

A hegyekkel együtt a kaland is megszűnt. Ismét megszokott és kiszámítható lett minden. Bármekkora szenvedést, bármekkora küzdelmet jelentettek, számomra mégis a fjellek adták meg az értelmét a túra utolsó szakaszának.

- Nincs ott más csak fenyő – mondtam Tominak, mikor még Åndalsnes előtt fűzött, hogy tartsak vele vonattal.

S bár ez nem volt teljességében igaz, mégis hatalmas ürességet éreztem volna, ha erről a nehéz szakaszról lemondok. Nyilván lent a biztonságos civilizált környezetben sokkal könnyebb tekerni, ettől függetlenül egyáltalán nem vártam, hogy újra itt legyek. A főváros könyékén már kerékpároztam 2007 nyarán, s akkor is szinte sokként ért a néptelen sarkköri utak után ez a környék. Persze nincsen vele komoly baj, egyszerűen csak a hegyvidéki tájak kényeztetnek el minket képeslap minőségű tájképpel, hogy a déli csücsök fenyvesei, folyóvölgyei, apró városkái már nem tudnak hatni ingereinkre.

Ez várt rám a hegyek után

A másik ok, amiért nem vártam ezt a szakaszt, az időkeret volt. Alig 280 km könnyű tekerésre maradt 3 teljes napom. Csapatban nem lett volna gond, ott eljátszottuk, elbeszélgettük volna az időt, de így egyedül nagyon nem lehet mit csinálni a tekerésen kívül. Így viszont könnyedén megvan a napi 120-130 km is, de az előnnyel nincs mit kezdeni. Oslót már láttam, más miatt meg nincs értelme rohanni.

Így hát kényelmesen és lassan indultam tovább abban a tudatban, hogy ha a környezet nem fog túl sok információt közvetíteni felém, akkor ezt saját magamnak kell megtenni.

- De szívesen ennék egy kis Nutellát! – ötlött fel bennem, miután legurultam a kopár hegységből a barátságos fenyvesekbe. Könnyedén megtehetnémem, hiszen itt már 20-30 kilométerenként találok boltokat, s pénzem is van bőven. De az úgy túl egyszerű lenne!

- Ehetsz nyugodtan, ha megkeresed az árát! – mondtam magamnak viccesen – ám teljesen komolyan gondoltam. Ha már játék, játsszuk komolyan!

Neki is láttam az „üvegezésnek”, s rögtön felötlöttek gyermekkori emlékeim, amikor még általános iskolás kissrácként unokatestvéreimmel gyűjtöttük a német nyaralók által otthagyott sörös és üdítőitalos palackokat a vonyarcvashegyi strandon. A többórás „komoly munka” után általában csak egy-két gombóc fagyira tellett belőle, de így is nagyon élveztük. Most újból gyerek lettem, azzal a különbséggel, hogy Norvégiában kerékpározom, s nap mint nap felelős döntéseket kell meghoznom. Felnőttem, de belül úgy érzem ugyanaz a lelkes kissrác maradtam. S játszani még mindig nagyon szeretek! Így történhetett, hogy aznap délben már elégedetten dobáltam be a „zsákmányt” az egyik automatába.

- Itt van ez is! Bedobnád helyettem? – rakott le mögém az öregúr két zacskónyi flakont.

Látta a norvég bácsi, hogy nem vagyok kispályás, így nem várta ki a sort, no meg ők nem az áráért, egyszerűen környezetvédelmi okokból hozzák vissza üvegjeiket. Már akik visszahozzák. Elmondható ugyanis, hogy kilométerenként átlag egy flakont rejt az útmenti árok. Ezek az autósok, kerékpárosok hanyagságából kerülhettek ide.

- Bedobom persze – köszöntem meg a „támogatást”, mely azt jelentette, hogy az egy délelőtt alatt összegyűjtött Nutella mellé egy kiló barackhoz is „ingyen” hozzájutottam. Ilyen jó „órabérért” még soha nem tekertem!

Másnap reggel egy kis falu boltjába mentem be reggelit venni. Este már nem találtam boltot, így a tegnap délutáni zsákmányt is magammal hurcoltam.

- Van itt automata? – kérdeztem az eladótól.

- Nincs sajnos – közölte a vidám hölgy – de adja csak, majd hátul elszámolom. Addig vásároljon be nyugodtan.

Így is tettem, amíg a hölgy elvonult (és teljesen egyedül hagyott engem az üzletben), finomabbnál finomabb dolgokat raktam a kosaramba. Mire visszatért, egy bőséges reggelim tételei már ott sorakoztak a pulton. Lehúzta az árucikkeket, majd az üvegblokkot. Mínusz hét koronát mutatott a pénztárgép. No, ennyire drága ország ez a Norvégia!

Osloig így teljesen önfenntartó módon és ráadásul csodálatos napsütésben kerekezhettem. Végre egy kicsit utolért az északi nyár, ami 20 fokot jelentett csupán, de én így is nagyon örültem neki. Fjordok helyett édesvizű tavak, hófödte hegyvonulatok helyett lankás fenyvesek, havasi rétek helyett szelíd búzamezők mentén kanyargott az út dél felé.

S most itt ülök a norvég főváros szívében, a Frogner Park rózsái között. Előttem magasodik a Monolit, Viegeland szobrászművész leghíresebb alkotása. Újra elérkezett a túra zárómomentuma, utam lassan a végéhez közeledik, s újra csak ugyanazt az ürességet érzem, amit ilyenkor szoktam. Elfogyott a látóhatár előttem. Szívem szerint mennék tovább szívesen, de nem is. Hiszen túrám a célját elérte, megkaptam azt, amiért idejöttem, s – bár Norvégia minden zugát nem láthattam (hisz ez képtelenség) – most már elég széles képet kaptam erről a hatalmas, ugyanakkor más szempontból igencsak kicsi országról. Ugyanakkor így a végére céltalanná váltak napjaim, s vár már otthon a Nap melege, az éjszaka sötétsége, s a legfontosabb: a Családom.

Oslo, Frogner park

Megteszem még a kötelező tiszteletköröket itt a norvégok alig félmilliós fővárosában. „Fele olyan nagy, mint a chicagói köztemető, de kétszer olyan halott” – mondták rá régebben, ám ezt a norvégok nem hagyták annyiban. A régi kikötői és gyárnegyedekből csillogó-villogó posztmodern városnegyedet hoztak létre, így most már igenis van élet az ország szívében. De számomra így sem veheti fel a versenyt mindazzal a csodával, melyet a sarkkörön túli Norvégia tartogat számunkra.


Oslo-Gardermoen Nemzetközi Repülőtér

2015. július 27. kora reggel

Egyetlen árva felhő sem úszik az égbolton. Norvégia a legszebb arcát mutatja felém, ahogy álmosan ülök a kellemesre légkondicionált terminálban és várom, hogy végre én is társaim után mehessek. Furcsa belegondolni, de mindenki megfordult itt hazafelé: Diáék már 17 nappal, Gergő 10 nappal és Tomi alig 4 nappal ezelőtt ült ugyanitt, abban a tudatban, hogy pár óra múlva már közép-európai levegőt szívhat. Valószínű az is, hogy mindannyiunk lelkére megkönnyebbülésként hatott ez a tudat. Pedig szerintem sokat kaptunk Norvégiától. Aki csupán képeken követi majd végig utunkat az megcsodálhatja ennek az ezerarcú országnak a szebbnél szebb vidékeit, de csakis mi tudhatjuk, hogy ezért bizony rendesen meg kellett szenvedni. Ez egy olyan hely, mely csak az igazán kitartóknak és bevállalósaknak tárja fel igazi szépségét, akik tudnak dacolni a hideggel, a széllel és mindenfajta kihívással, melyet az út elénk tár. Norvégia azon ritka országok egyike, mely igazi kalandot kínál a magunkfajta vándornak, de végül rajtunk múlik majd, hogy győztes hadvezérként, vagy vert seregként távozunk.


 Tetszett a beszámoló?

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.