5. fejezet

S akinek még mindig nem volt elege a hegyekből:

Egy kis Svájc

Vissza az előző szakaszra (Kréta)

Milánóban a szokásosnál hűvösebb éjszaka fogad, miután egy órát várunk csomagjainkra, összerakjuk gépeinket és elhagyjuk a hatalmas reptér épületét. Olasz-módra minden kereszteződésnél és körforgalomnál rengeteg tábla fogad, rendesen meg is keveredek, s lövésem sincs merre kéne elindulni. Ekkor még azt hittem velem van a baj, s csak otthon derült ki, hogy a reptér egy teljesen másik, oldalsó kijáratán jöttünk ki, ezért nem egyezett az itinerem az utak elhelyezkedésével és irányával. Másfél kilométert teszünk meg egy kihalt autóúton, majd letérve egy erdei földútra – a körülményekhez képest – szuper táborhelyre akadunk. A rossz idő nyomai még szemmel láthatóak. Minden nyirkos és párás, s hatalmas pocsolyák borítják utunkat. Ez nem éppen megszokott dolog számunkra! Hajnali fél háromkor sikerül végre nyugovóra térnünk.

Másnap 8-kor már javában bontjuk csuromvizes sátrainkat. Nem késlekedhetünk, az idő újra kulcstényezővé lépett elő. A laza krétai napok után megint időtervhez vagyunk kötve, 4 nap áll rendelkezésünkre, hogy átkeljünk a Svájci-Alpok hatalmas vonulatain, s megérkezzünk a túloldalon lévő Zürich fenséges városába. Ehhez még 423 km-t kell megtennünk. Egyszer, még 2005-ben túráztam már Zürich és Milánó között. Akkor az ellentétes irányból a Szent Gotthárd hágón keltem át, most pedig a Susten-hágót vesszük majd célba. Az induláskor még csak a távolban látszanak a hófödte hegycsúcsok. Szép napos, bár nekünk szokatlanul hűvös a reggel. Világosban, tiszta fejjel már hamar megtalálom a helyes utat, s igazi olaszos, piemonti falvakon száguldunk a Pó-síkság északi részén az Alpok hegyláncai felé. Most, hogy 10 fokkal hűvösebb van, s sík terepen haladunk érezzük igazából, hogy szinte zongorázni lehetne a különbséget. Amíg Krétán szinte minden kilométerért keményen meg kellett küzdeni a meleg és elképesztően változatos, dombos tájon, addig itt a hűvös síkságon könnyedén tekerve faljuk a kilométereket. S az sem utolsó szempont, hogy végre vannak normális, olcsóbb boltok is. Bőséges reggeli után a Maggiore-tó irányába indulunk. A 64 km hosszú völgytó a Garda után a második legnagyobb észak-olaszországi tó, a Ticino és a Toce-folyó táplálja. Átlagos szélessége 4,8 km, max. mélysége 372 m, víztükre 193 méterrel van a tengerszint felett. Mi a tó nyugati partvidékén teszünk meg kb. 30 csodaszép kilométert. S amíg Krétán mindössze 2 bringást láttunk magunkon kívül, addig itt sorra húznak el mellettünk az országútis csapatok. Az észak-olaszok igazi bringás nemzedék, de a svájciak még rajtuk is túltesznek!

Bringaboltért sem kell túl messze mennünk, még a tó előtti Sesto Calende városában sikerül kicserélnem szálszakadt első gumimat egy egészségesre. Így legalább lelki terhek nélkül száguldozhatok majd lefelé a kétezres hágókról, ami azért nem utolsó szempont. A tóból kifelé tartó Ticino folyó hídján állunk meg először gyönyörködni. Látótávolságba kerülnek az olasz-svájci határon emelkedő hegyóriások, köztük a Dufourspitze (4634 m) és a Monte Rosa (4554 m) is. Csodásan tiszta az idő, mi - messziről jött emberek – meg nem mondanánk, hogy tegnap itt még esett az eső. A tóparton az egyre növekvő forgalom elől leérünk a parti mellékútra, így kellemesebben és látványosabban telnek a kilométerek.

A Lago Maggiore gyöngyszeme kétségtelenül Stresa városa. A kavicsos parton, a nekünk most meglehetősen hűvöskés 25°C ellenére sokan élvezik az édesvízi strand nyújtotta lehetőségeket, páran még a tó kristálytiszta vizébe is bemerészkednek. Kicsivel beljebb pálmafás, rendezett zöld parkokban múlatják az időt az emberek, akik minden bizonnyal valamelyik elegáns közeli hotelben laknak. Mert olyan pompás szállodák sorakoznak az út mentén, melyekre nehéz lenne szavakat találni. A tó itt kiszélesedik és két kicsi és teljesen beépített sziget fokozza az eddig is nagyon intenzív élményt, melyekre szinte percenként járnak át a vaporetto-k. „Ezeket az észak-olaszokat sem kell megtanítani élni, az egyszer biztos” – fut át az agyamon, miközben a tiszta és roppant módon rendezett és igényes utcákat járva eszembe ötlik az ország déli lakóinak meglehetősen igénytelen, koszos és rendezetlen életmódja. Ilyen kétarcú országot még nem láttam, mint Olaszország! Nálunk azt mondják, hogy mekkora a különbség egy román, vagy ukrán határ melletti szatmári falu és egy nyugat-dunántúli település között. Nos, ez az olaszoknál százszorosan érzékelhető!

Stresa után röviddel elhagyjuk a Maggiore-tó partvidékét, az őt tápláló Toce-folyó völgyében indulunk el a hágónk irányába. A völgyben az autópálya és a főút mellett egy harmadik, kisebb út is halad a vasúttal párhuzamosan, mi ezen gyűrjük a kilométereket. Rosszul tettük, hogy valamelyik tóparti forgalmas helyen nem vásároltunk be ebédre, mert itt aztán falu nem sok akad, bolt meg még annyi se. Ami van, az is zárva van. Az olasz sziesztáról persze teljesen megfeledkeztünk. Aki már járt itt, az pontosan tudja, hogy nemcsak a forró tengerparton, hanem fent a hegyekben is tiszteletben tartják az olaszok a sziesztát. Délután 1 óra körül minden bolt bezár, s csak fél 4 – 4 környékén nyitnak ki újra. Korgó gyomorral toljuk a szembeszeles kilométereket Villadóssoláig, ahol végre szembe jön egy Penny Market, mely szerencsére nyitva van. Egy parkban ebédelünk, majd egyre jobban emelkedve küzdünk tovább a széles folyóvölgyben végigsüvítő szembeszéllel. Domodossola után sajnos nincs kitáblázva a mellékút, így rákavarodunk az autópályából ekkorra már csak autóúttá szelídülő főútra. Pont a legrosszabbkor, hiszen pár kilométeren belül egy 2280 m hosszú alagúton vezet át. Visszafordulni már nincs kedvünk, inkább jól kivilágítjuk magunkat és jöjjön, aminek jönnie kell. Az utolsó olasz város, Varzo után kezdődik az igazi hágó. Eddig az elmúlt 50 kilométeren mindössze 300 métert emelkedtünk, de a szél miatt ezt már jóval többnek érezzük. S még milyen messze van a teteje! Majdnem 1500 m szint vár még ránk az elkövetkezendő 30 kilométeren. A határállomás csak jelképesen van kiépítve, sorra engedik át az autókat és persze minket is az ekkor már egyetlen hágóra vezető főúton. Sajnos elég forgalmas útvonalat fogtunk ki, itt nincs alagút, mint a Szent Gotthárdnál, vagy a Nagy-Szent Bernátnál, mely átdobja a hegy alatt a kocsik nagy részét. Este fél 7-kor már fáradtan érjük el a svájci határt. Az olaszoknál még tágas völgy egyre jobban beszűkül, mindkét oldalon hatalmas sziklafalak merednek az égbe. Ez a Gondo-szurdok. Utunk egyre többet kényszerül félalagutakba, melyet gondolom a kőomlásveszély és a téli járhatóság miatt építik ki több, svájci, hágóra tartó főúton. Így már este hétkor is félhomályban, kivilágítva gyűrjük a csöppet sem könnyű kilométereket abban a reményben, hogy valahol végre kicsit kiszélesedik a völgy, s találunk magunknak táborhelyet.

Nem is kell túl sokat menni, körülbelül 1000 méteres magasságban, 16 kilométerre a hágó tetejétől egy régről meghagyott falatnyi úton végre eltávolodhatunk a forgalmas főúttól. Átkelünk pár kivilágítatlan sziklaalagúton, majd a folyó meredek partjain átívelő kőhíd túloldalán sikerül egy egyszerű, de jó táborhelyet találni. Bár nagyon hideg van, az esti fürdést a jéghideg patakban nem hagyhatjuk ki, hiszen tegnap éjszaka ez sajnos már nem fért bele a programunkba. Még este is olyan erősen fúj a szél, hogy Bimby le nem cövekelt sátrát egyszerűen odébb dobja. Már alig 8 után bent vagyunk a sátorban, s a korai fekvéssel próbáljuk pótolni tegnapi alváshiányunkat. Az éj leple alatt két bringás srác érkezik táborhelyünkhöz. Ők is túrázók, céljuk ugyanaz, mint nekünk, megaludni valahol. Fel is dobják a sátrukat mellénk, így már öt bringás alszik a Gondo-szurdok zord sziklafalai között felállított rögtönzött táborhelyen.

2010. augusztus 7-én, túránk kereken 30. napján roppant hűvös idő köszönt minket. A szomszédjaink még javában szunyálnak, míg mi gyorsan lebontjuk a sátrainkat és – amint lehet – folytatjuk utunkat a hágóra. Félalagutak sokaságában emelkedünk tovább újra a főúton. Bimby előkotorta táskája mélyéből, az olympos-i eső után frissen bezacskózott hosszú bicajosnadrágját, mely olyan bűzt áraszt, hogy az egyszerűen elképesztő. Eddig is művelt már hasonló dolgokat az elmúlt évek során, de ez most mindenen túltesz! Erősen fúj a szembeszél, de így sem lehet mögötte megmaradni. Ha látni lehetne bűzét, akkor most egy hosszú csík követne minket az út teljes hosszában. Így inkább odalépek neki, s amint lehet, átveszem a vezetést. A főútról – első lehetőséggel – ismét letérünk és a hágó előtti utolsó faluban, Simplon Dorf-ban reggelizünk. 1480 méteren, a gyönyörű napos idő ellenére reggel kilenckor még piszok hideg van. Vacogva esszük olasz kenyerünket és isszuk frissen vásárolt svájci tejünket, s alig várjuk, hogy újra nyeregben lehessünk. A környéken valami hegyi futóverseny van, mert sorra érkeznek a völgy felől a futók. Nagyon sportos és sportszerető nép ez a svájci, lenne mit tanulnunk tőlük!

Rögtönzött étkezés után mi is folytatjuk utunkat, már csak 9 km a hágó teteje. Továbbra sem egyszerű az élet, a szél ellenünk dolgozik. Eddig még soha nem tekertem kétezres hágóra úgy, hogy végig az arcomba kaptam volna a szelet. Eddig a napig. S így a könnyűnek mondott Simplon-hágó is feladja nekünk a leckét rendesen, még így a 30. napon is. Bimby nem is veszi fel vele a harcot, a háromtagú „boly” legbiztonságosabb helyén, közvetlenül Dia mögött teker. Jól tudja, hogy Dia biztosan nem fog meglódulni, s így mindig lesz, aki fogja neki a szelet. Nem éppen férfias dolog egy lánnyal felhúzatni magunkat egy hágóra, de Bimby cselekedetei ezen a túrán nem éppen a férfiasságról szóltak. Nem véletlen, hogy legaktívabb szurkolónk, a mindig lelkes nagyija csak ennyit üzent neki Diával: „Légy férfi!”.

Bennem a sok balkáni és krétai hegy után is maradt lendület bőven. Bár jó ideig próbálom segíteni, húzni Diát, de aztán elkap az ilyenkor szokásos „hágó-láz”, így az utolsó kilométereken tempót váltok, s az így nyert időt a fényképezésre fordítom. De így is kb. 5 perccel előbb elérem a tetőt. Forgalmassága ellenére fantasztikus hely a Simplon-hágó (2005 m). Szép hosszú, elnyúlt teteje van, melyen több, nagyobb vendéglátó-egység is helyet kapott. Minden irányban hatalmas hegyek vesznek körül minket. Mögöttünk emelkednek a Wallisi-Alpok négyezresei. Köztük a Fletschhorn (3993 m) és a Weissmies (4017) látványát már Simplon falu óta élvezhetjük. Jobbról a 3553 méter magas Monte Leone csúcsa tövéből leszaladó hatalmas gleccser fehérlik, balról pedig jelentéktelen kétezresek zárják a panorámát. Talán a legszebb szemben, a Rhone-völgyén túl emelkedő Berni-Alpok négyezreseinek vonulata. A ragyogóan tiszta időben szinte képeslapként rajzolódnak elénk a hívogató, hófödte, gigantikus hegycsúcsok, s Svájc egyik legismertebb hegyvonulatának bizarr, csipkés gerince.

A hágó tetején ránk kerül mégegy réteg ruha, Dia és Bimby pedig még az esőkabátjukba is belebújnak. Fél 11 ide vagy oda, itt fenn nem lesz ma meleg. Amit a Nap próbál melegíteni, azt a hűvös szél rögtön elviszi.

Így hát – pár csodás kép után – gyorsan nekiindulunk az előttünk lévő 23 km-es, s szinte végig 9-10%-os lejtőnek, melynek a vége már Visp városában, a Rhone-folyó völgyében található. Ez a svájci viszonylatban mélyen fekvő folyóvölgy választja el egymástól a Wallisi-Alpok és a Berni-Alpok négyezres vonulatát. Útközben csak egy monumentális viadukt után állunk meg fotózni. Lent, 650 méteren már kellemes, nyárias idő fogad, így gyorsan megszabadulunk felesleges holmijainktól. Egyedül Bimby az, aki állítása szerint úgy kihűlt, hogy még mindig a hosszúnadrágjával büntet minket, mely azóta sem volt képes kiszellőzni. „Ezen már csak egy legalább 60 fokos mosás segíthet!” – állapítom meg.  A folyóvölgyben hatalmas forgalmi dugó fogad minket. Számomra érthetetlen okból, a völgy ezen szakaszán még nem készült el az – egyébként az egész országot behálózó – autópálya, így alig vánszorognak az autók a főúton. A második negatív meglepetés, hogy nem találunk kitáblázott kerékpárutat a Rhone-partján, így jelzetlen mezőgazdasági utakon próbáljuk megtenni a 22 sík kilométert, mielőtt újra bevágtatnánk a hegyek közé. Nem ilyennek ismertem Svájcot eddigi tapasztalataimból!

Egy csodálatos zöld rét közepén ebédelünk egy nagy fa árnyékában. Jó dolog heverészni egyet, s csodálni a szinte tökéletesen sík folyóvölgy mellett tornyosuló monumentális hegyeket. Egy kis falut és a hozzá vezető szerpentin utat is felfedezünk az egyik hegy oldalán, valamint a Berni-Alpok alatt átkelő vasútvonal már itt megkezdi emelkedését, így láthatjuk, hogy jókora magasságban kaptatnak fel a szerelvények szintén a hegyek oldalán. Mert hegyre vasutat építeni senki sem tud szebben és jobbat, mint ezen ország lakói!

Ebéd után még pár sík kilométer, majd kezdődhet minden elölről. Kissé aggódó tekintettel pillantunk fel a Gampelből Goppenstein felé tartó út 5 látható szerpentin kanyarulatára. Szerencsére itt meghagyták a völgyben vezető falatnyi régi utat is, sőt ki is táblázták bringaútként, így nem kell a főúton tekernünk, amely – mivel a Berni-Alpok alatt átkelő egyetlen vonatkomphoz vezet – szintén elég forgalmas.

Nyugodt, s kb. 10%-os meredekségű egysávos úton kaptatunk felfelé. Itt végre nincs szembeszél! Én megint kissé ellógok a csapattól, Bimby viszont itt sem kockáztat. Mint egy hű szolga, szótlanul követi Diát. Ezt csinálta velem is a túra első felében, most örülök, hogy sikerült ebből a szerepből egy kicsit kikerülnöm. Bimbytől egyébként sem várhatunk túl sokat emelkedőkön az idei felkészülési szezonban nyújtott teljesítménye alapján, hiszen még áprilisban Dia legalább öt percet vert rá a Dobogókőre felfelé menet.

 Délután 3-ra sikerül leküzdeni az 561 m szintet. A Berni Alpokon nem hágón kelünk át, hanem egy kicsit „csalunk”, ugyanis a monumentális hegyen nem vezet át hágóút, megkerülése pedig annyi időt emésztene fel, hogy a Jungfrau környéke már nem férne bele az időnkbe. Pedig azt már korábban eldöntöttem, hogy az Eiger hírhedt északi falát látni akarom!

Goppenstein és Kandersteg között egy 14,6 km hosszú vasúti alagút húzódik, melyen 20 percenként vonatkompok közlekednek. Ez amolyan sok vasúti kocsiból álló tréler-szerűség, mely átviszi a járgányokat a túloldalra. A vonat végén minket egy zárt különkocsiba terelnek, melynek egyik fele bicikliszállító, a másikban pedig ülések vannak. Alig több, mint 10 perc múlva már a hegy túlsó oldalán élvezhetjük a megújult tájképet. Kandersteg csodás svájci falucska. 2007-ben mikor autóval utoljára itt jártunk csúnya esős időnk volt, így az egészből csak egy szétázott kempinget láttunk, s a hegyek felhőtakaróba burkolóztak. Most viszont teljes a kép, így megcsodálhatjuk a hatalmas vízesését, s a pompás hófödte csúcsokat is, melyek körülvesznek minket. Sajnos a gurulás közben elvétjük azt a kis szénapadlást, melyben 3 éve meghúztuk magunkat, de az egyre jobban kitárulkozó völgy látványa kárpótol minket. Még egy kicsi, alig 150 méteres emelkedő jut mára, melynek tetejéről újra változik a táj összetétele, mégpedig két hatalmas tó kerül a látóhatárba. Közvetlenül alattunk a Thuni-tó kéklik, mely 17,5 km hosszú, kb. 3,5 km széles. Kicsivel odébb a Brienz-i tó kék sávja húzódik hosszanti irányban mely 14 km hosszú és 2,4 km széles. Mélységük – alpesi tó lévén – 200 méter feletti, víztükrük szintkülönbsége viszont mindössze 6 méter a Brienzi-tó javára, de ez szabad szemmel nem is látható. Kettőjük között lévő kis földterületen helyezkedik el Interlaken városa. Ez a csodás, ízig-vérig svájci városka a Berni- Felföld kapuja. Bejárat a méltóságteljes hegycsúcsok: Eiger, Jungfrau, Mönch lélegzetelállító világába. Mi is teszünk egy kis kitérőt, hogy ezt a csodát is megtekinthessük. Innen egy 64 km-es kitérő következik a Svájci Alpok egyik legszebb vidékén. Maga a város bár meseszép, mégis meglep minket, hogy feltűnően sok arabbal találkozunk. Mikor már a harmadik-negyedik tetőtől talpig csadorba burkolt nő sétál el mellettünk, kezdjük azt feltételezni, hogy itt nem turistákról van szó, hanem betelepülőkről. Még pár éve egy Göteborgban élő kedves ismerősünk panaszkodott nekünk arról, hogy Svédországba is egyre több arab „háborús menekült” kér menedékjogot, s segélyekből tengeti mindennapjait. Úgy látszik mára – az eddig idegenekkel szemben meglehetősen zárkózottan viselkedő – Svájcot is megtalálták maguknak. Engem nem konkrétan az zavar, hogy ide jöttek, mert nem vagyok idegengyűlölő, még az sem hogy hogyan és miből élnek, mert nem az én adómból vonják el amit ők megkapnak, csak azt nem értem, hogy ha már egy európai életformát választottak, akkor miért nem próbálnak meg alkalmazkodni a mi szokás- és értékrendünkhöz? Ha tőlünk elvárják azt, hogy hozzájuk hasonlóan öltözködjünk, amikor országukba látogatunk, akkor ők miért nem teszik meg ugyanezt svájci lakosként? Ez az, amit talán soha nem fogok megérteni!

Így aztán sokat veszít számomra Interlaken városa igazi pompájából, s miután egy pompás konflis zörög el mellettünk tele „kányának” öltözött nőkkel, rögtön kiadom az indulási parancsot.

A Jungfrau lábához vezető úton is hatalmas a forgalom. Valahogy akármerre megyünk most Svájcban, végigkísér minket ez a jelenség. Ez a nyugodalmas balkáni, görög és főleg krétai utak után nem esik túl jól. De mit tehetünk ellene? Felmegyünk a hegy oldalában kanyargó kavicsos kerékpárútra! Utólag nem biztos, hogy jó döntés volt, de most már mindegy. A húzós kaptatókat egyre nehezebben tolerálja a mai hegyektől megfáradt testünk, de szerencsére hamarosan leereszkedünk a Grindelwaldba és Lauterbrunnenba vezető forgalmas hegyi vasútvonal mellé a Lütschine-folyó „gleccserszínű” vizének partjára. Nem csak a „színe” hideg, hanem maga a folyó is. Nem kell fél perc, hogy teljesen elfagyjanak benne a lábaink. Szerencsére sikerül jó táborhelyet találnunk a forgalmas főúttól távol. Csak a vasút szerelvényei zakatolnak menetrendszerűen a sátrunk előtt. A völgybe felfelé betekintve a táborhelyről is jól látható a Jungfrau 4158 méteres, havas csúcsának koronája. Minden bizonnyal a megközelíthetetlensége miatt nevezték el „Szűznek” hajdanán. A nap zárásaként a hegyről elnevezett helyi sört kortyolgatjuk, majd a sok-sok magashegyi élménytől meggyötört testünk nyugovóra tér.

Másnap reggel 7-kor az eső kopogása ébreszt fel álmunkból. Az elmúlt egy hónapban egyszer sem kellett esőben útnak indulnunk. De még ennél is jobban aggasztja lelkiállapotomat, hogy a mai napon – túránk egyik legszebb helyére – a Berni-Alpok négyezreseinek lábához készülünk, s a rossz idő nemcsak minket áztathat el, hanem a kilátást is teljesen tönkreteheti. Bízván a javulásban azért fél 8-kor előkászálódunk, majd csöpögő esőben felkaptatunk a nem sokkal ezer méter felett fekvő Grindelwaldig. Mellettünk folyamatosan kapaszkodik fel a völgyben a már említett, Interlakenből induló hegyi vasútvonal, mely a meredekebb szakaszokon „fogaskerekes segítséget” vesz igénybe. A falu egy festői völgykatlanban, talán az Svájci-Alpok egyik legszebb völgyében, közvetlenül a négyezresek tövében terpeszkedik kényelmesen. Szanaszét szórt házait mintha egy óriás véletlenül meglódult keze potyogtatta volna a környező dombokra. A lélegzetünk is eláll, mikor végigpillantunk az eddig takarásban lévő, de most már teljességgel látható hatalmas hegyóriások palettáján. Egészen balra a Wetterhorn nyitja a sort a maga 3692 méterével, majd a Schreckhorn alig négyezer fölé emelkedő sziklás-havas csúcsa következik. Azonban ők még csak a „mellékszereplők”. A „három Grácia” a közvetlenül felettünk magasodó, rekordmagasságú és nehézségű északi fallal büszkélkedő, a hegymászók réme, a 3970 m magas Eiger, a szorosan hozzátapadó 4099 méteres Mönch (Szerzetes), s amellett pedig az egész régiónak nevet adó, sokáig megmászhatatlannak tűnő, örökké jeges, 4158 m magas Jungfrau (Szűz). Bár tetejük még nem látszik, így is lenyűgöz minket látványuk.

A még mindig szemerkélő eső elől a helyi vasútállomás fedett peronja alá húzódunk be, s itt is reggelizünk. Dia a tegnapi megerőltető nap után ma nem vágyik mászásra, így ő inkább lent marad a csomagokkal, amíg mi Bimbyvel bevesszük a 2230 méteres Männlichen füves csúcsát, melyről a fáma szerint tökéletes panoráma nyílik az előbb felsorolt három fenséges csúcsra. Bevallom, kicsit furcsálltam, hogy Bimby a tegnapi „megúszós” tekerés után ilyen nagy feladatra vállalkozik, de talán mégis maradt még valami a tavalyi – sokkal keményebb és szívósabb – énjéből. „Majd most kiderül!”.

Gyors reggeli után cuccaink nagy részével otthagyjuk a zakatoló vonatoktól és a rajtuk ülő ferdeszemű turistáktól zajos állomást, s nekivágunk a hegyoldalnak. Egy falatnyi úton kaptatunk fel. Az első kilométeren is közel 10%-os az emelkedő, s ennél már csak durvább lesz. Nem véletlen, hogy pillanatok alatt alánk kerül Grindelwald, s egyre jobb szögből szemlélhetjük a reggel óta sokkal tisztábban látszó hírhedt északi falat. Tipikus, fából épült alpesi házikók, fogadók között kanyarog fel utunk a füves, meredek hegyoldalon. Nem sok autó jár erre, így eléggé meglepődünk, mikor szemből egy utasok nélküli busz érkezik. Csak úgy fér el, hogy teljesen lehúzódunk az útpadkára. Nem értem igazából minek kell pár utas miatt egy buszt teljesen szétgyilkolni a kíméletlen emelkedőn, mikor felvonó is jár fel a hegyre, de ez legyen a svájciak gondja. Nem sokat pihenünk, csak fotózni állunk meg néha. A felvonó középső állomása (kb. 1700 m) után már tisztán látszik a cél nagyon magasan előttünk. Ebben a magasságban már csak elszórtan áll egy-két ház, így a zöld szín ural mindent. Mivel a felhők Männlichen mögül érkeznek, nem igazán látjuk a folytatást, de nagyon megörülünk neki, hogy az ég színe egy csapásra kékre vált, s egyre tisztábban látszanak mellettünk a felhőtakaró mögül előlépő monumentális csúcsok. Ahogy kisüt a Nap, a kedvem is egyre jobban megjön a mászáshoz, így Bimby egyre jobban leszakad rólam, de szépen és becsülettel küzd. Grindelwald már eltűnt a völgy takarásában, így már csak felfelé tekingetünk, de a csúcsot jelző apró házak nem igazán akarnak közelebb jönni. Az utolsó 3 km-re tovább durvít az út, már nem ritkák a 17-18%-os szakaszok sem. Beletolok a járgányba, mert már nyeregben sem bírom gyorsabban kitekerni, így legalább könnyebb haladni. Bimby „falmászó” fokozatban szép lassan közelít, s a végére csak utolér. Ez igazi férfimunka volt tőle! Ha az elmúlt négy hétben fele ennyire tökös legény lett volna, most semmi bajunk nem lenne egymással!

Fél 12-re felértünk Männlicen forgalmas hegygerincére. Két felvonó is érkezik ide, az egyik Grindelwaldból, a másik pedig a szemközti Wengenből szállítja fel az utasok tömkelegét, így nem egy nyugis hely ez, de a panoráma láttán ez nem is csodálható. Bringákat lerakjuk, és gyalog tesszük meg az utolsó párszáz métert a 2230 méter magas csúcsra. Bár a mászás során végig rajta volt a szemünk a mellettünk magasló négyezreseken, mégsem bírunk betelni a látványukkal. Bár szívesen megismerkednénk velük közelebbről is, ez most nem fog menni! Gyalog még kevesek vagyunk hozzájuk, s bár – hála a svájciaknak – fogaskerekűvel is fel lehet jutni az Eiger gyomrában vezető Jungfraubahnon közvetlenül a „szűz” csúcsa alatt lévő komplexumba, ez a mostani borsos frank árfolyam mellett több mint 35 ezer forintunkba kerülne fejenként. „Ennyi pénzből inkább vennék egy profi hágóvasat és jégcsákányt, oszt hajrá…”.

Azonban nem csak felfelé érdemes pillantani erről a fenséges helyről, hanem a hegyünk szinte függőleges nyugati lejtőjén lefelé, a sziklafalakkal övezett Lauterbrunnen falu irányába is, mely bár több mint ezer méterrel lejjebb, de szinte közvetlenül alattunk helyezkedik el. Messziről látszanak a falu melletti híres vízesések, melyekről a nevét kapta.

A nézelődésünknek végül is egy hatalmas szürke felhőgomolyag vet véget, mely vészesen közelít nyugati irányból, így nem maradhatunk tovább. Bimbynek futólag sikerül csak megismerkedni egy helyes tehénnel, mely alaposan összenyalogatja, majd felpattanunk a gépekre, s irány a lejtő. A csúcsok egy pillanat alatt eltűnnek a ködben, s a csúszós úton, a szemerkélő esőben nekünk is észnél kell lennünk, száguldásról szó sem lehet. Két óra volt felfelé az út, s 35 perc lefelé. Grindelwaldban ismét kellemes, napos idő fogad. No, ez az igazi hegyvidéki időjárás!

A zsúfoltságot elkerülve nem akarunk az állomáson enni, inkább elindulunk a völgyben vissza Interlaken felé. Út közben egy újabb eső ér utol minket, de ügyesen kitérünk előle, egy vasúti megállóhely fából készült bódéjának menedékébe húzódva fogyasztjuk ebédünket.

Egy óra pihenő után ismét napsütésben indulhatunk útnak. Szerencsére Interlaken után megszűnik az eszméletlenül nagy forgalom, a Brienzi-tó partvidéke már nyugalmasabb szakaszokat tartogat. Kerékpárutat viszont itt sem találunk. Jelzést igen, de az nem a parton halad, hanem jó magasan, a hegy oldalában. Nem bírok ellenállni a mentolszínű tó csábításának, s – bármily hideg is – úszok egyet benne. Senki sem követi a példámat.

Brienz után még egy utolsó, 1007 méteres hágó vár ránk. Sajnos itt sincs sem autópálya, sem pedig alagút. A bringaút is csak egy alagutat kerül ki, majd ráküldenek a durván forgalmas főútra. Egymást érik az autók a szűk, szerpentines úton, ráadásul alig férnek el tőlünk. Nem jó ilyen kipufogófüstben kaptatni felfelé! Újabb csalódás ér Svájcban, s ez ebben a pár napban már a sokadik. Tudom, én is hibás vagyok, mert nem túl jól választottam útvonalat, de már kezdek besokallni, hogy bármerre megyünk szinte mindenhol baromi nagy a forgalom, s nincsenek rendes biciklisutak. Nem ilyennek ismertem eddig ezt az országot!

Meredeken kaptat fel az út, mellettünk szinte függőlegesen lepillantva tátong mellettünk a völgy, melyből kiléptünk. Diával együtt érkezünk a csúcsra, a délelőtti mászástól jócskán megfáradt Bimby több, mint öt perccel utánunk jön, így lemarad a mai nap egyik szenzációjáról. Pontban velünk együtt, a másik irányból egy svájci biciklitúrás család érkezik fel a hágóra, elől az apa első és hátsó nyeregtáska, utánfutóban a nagyobbik gyerek. Utána az anya, első és hátsó nyeregtáska, mögötte rögzített kis kerékpáron a nagyobbik gyerek. Nem lehetett nem megtapsolni őket! Ők az igazi példája annak, hogy aki kerékpárra ül, az nem ismer lehetetlent! Sajnos nincs túl jó kedvük, látszatra nekik sem ízlik ez az embertelen forgalom, így nem sokat törődnek velünk, mennek is tovább. Közben megjön Bimby is, s mi is elkezdjük az ereszkedést. Itt már nem finomkodunk az útpadkán, mint felfelé. Keményen bekormányozzuk a gépeket a sáv közepébe, hogy csak akkor próbáljanak előzni minket, ha senki nem jön szemből. S az ötvenes tempónkkal nem is csinálunk nagy dugót a kanyargós úton. Elsőként a Lungern-See tűnik fel a következő völgyben. A mindössze 2 km2-es tavacska 688 méteres magasságon terül el két hatalmas hegylánc közötti zöldellő síkságon. A tó után végre találunk normális kerékpárutat, így először érezhetem az igazi „svájci bicajos feelinget”, amikor nem egy főút közvetlen közelében, hanem apró mellékutakon kanyarogva cikázhatok az üde zöld mezőkön minden forgalom nélkül. Ez az, amit nagyon vártam Svájctól!

Egy 12%-os lejtő után már ötszáz méter alatt a Sarner See északi partvidékén haladunk. Ez jóval nagyobb, mint az előbbi, 6 km hosszú és 1,5 km széles. Kristálytiszta és a Brienzinél jóval melegebb vizében fürdünk egyet, majd a közeli erdőségben találunk éjszakázásra alkalmas helyet. Túránk utolsó előtti estéje nyugodtan, csendesen telik. Alig 90 km-re vagyunk a céltól, a nagy hegyeken mind átjöttünk, a holnapi nap már csak örömtekerés lesz.

S közben Tomiéktól is megjön végre a várva-várt jó hír. A sok-sok viszontagság és megpróbáltatás, mely – elválásunk óta – útjukat jellemezte véget ért. Nekik aztán bőven kijutott a jóból: bár azt a pár napot, melyet a várakozással töltötték Athénban, jól töltötték: kirándulgattak a környéken, áthajóztak egy közeli szigetre, s természetesen bejárták a görög fővárost is alaposan. De ahogy útra keltek, újra kezdődtek a bonyodalmak. Az első meglepetést a lerobbant autó jelentette, mely közben megjavult és saját erejéből fel tudott állni a trélerre. Ez felettébb bosszantó volt számukra! Hazafelé az utánfutóval gyűlt meg a bajuk, mely útközben elvesztette az egyik kerekét. Kaptak jégesőt, órákig álltak a fizetőkapuknál és a határokon, míg végre sok-sok keserves kilométer után megérkeztek hazánk földjére. Így ért véget számukra ez a kaland!

Ma már nem kell sietnünk sehova! ¾ 8-kor kelünk, s kellemes napsütésben indulunk neki az utolsó svájci szakaszunknak. Alpnachban egy parkban reggelizünk. Szegény Bimby még mindig olyan büdös, hogy nem lehet egy padon megmaradni vele! De az is lehet, hogy ő az utóbbi napokban a szagával próbál meg kommunikálni velünk, mert a hallószervünkre jóval kevesebb inger érkezik tőle, mint a szaglóéra. A város után nem sokkal elérjük az amőba alakú Vierwaldstätter See partvidékét, melyet – szokás szerint – minden oldalról jókora hegyek szegélyeznek. Bár ezek már nem olyan magasak, mint a Berni-Alpok. A környék „királyának” számító, s jelenleg felhőtakaró alatt rejtőzködő Pilatus csúcs is mindössze 2121 m. A partvidék azonban az előző két tóéval ellentétben eleinte roppant meredek. Az autópálya alagútban halad, s falatnyi utunknak is néhol alig akad hely. Ráadásul egy szakaszon még ezt is aszfaltozzák, így kiterelnek minket egy U alakú pontonhídon a tó felszínére. Nem egyszerűek ezek a svájci útépítészek, ezt mindig is tudtuk, de gondosan és hibátlanul leaszfaltozott, külön kerékpársávval ellátott alkalmi úszó hídra azért mi sem számítottunk.

Luzern után egyre zsúfoltabb lesz a partvidék. Ez már ismerős táj, hiszen egyszer már bringával, egyszer pedig autós kirándulással is eljutottam a csodás tóparti városba. A középkori fahidat természetesen nem lehet kihagyni harmadszorra sem. Büszkén toljuk át rajta bringáinkat a turisták áradatában. Még egy rövid körre futja a belvárosban, de nem bírunk sokáig ellenállni a végcél – Zürich – hívó szavának.

A forgalmas 4-es úton haladunk Zug felé, sajnos a bringautak megint nincsenek sehol. Ebikon után viszont találunk egyet a Zuger See partvidékén, így ismét adunk egy kicsit a svájci bringás élménynek. Dombos vidéken haladunk a már sokadik csodás tavunk mellett. Cham-ban a kikötő melletti füves-parkos rész annyira tökéletes, hogy nem lehet nem megállni. Most látjuk igazán, hogy a tó vízszintje jócskán meghaladja a normálist, egy-két helyen majdnem kilép a medréből, s a közeli szabadstrandhoz épített stégek is – zátony módjára – a víz alá kerültek. Csábítom Diát és Bimbyt fürödni, de az eredmény a tegnapihoz hasonlatos. Semmi lelkesedés! Kezd zavarni, hogy itt vagyunk egy köpésre célunktól egy csodaszép, változatos és látnivalókkal tömött országban, az idő jobb nem is lehetne, de ezt rajtam kívül mégsem tudja senki értékelni és élvezni! Bimbyről eddig is tudtam, hogy ő nem az „utolsó napok embere”, ő ilyenkor már csak testben van itt köztünk, lélekben már teljesen máshol jár. Vele nem túl nagy élmény célba érni! De Diát eddig nem ilyennek ismertem! A régi, első túráim ötlenek vissza emlékemben, mikor az érkezés napja mindig nagy ünnep volt. Megadtuk a módját annak, hogy emlékezzünk rá, milyen nagy dolgot vittünk véghez, s büszkék voltunk teljesítményünkre. Az utóbbi években viszont valahogy eltűnt ez a varázs! Tomi mindig elkövet valami végzetes bakit, így általában nincs ott a túra végén. A többiek meg megfáradnak lelkileg, így nincsenek olyan állapotban, hogy reálisan értékeljék ezt a pillanatot. Még utoljára Vámkával, valamint korábban Pungival és Angellel volt nagy élmény megérkezni.

De rázódjunk vissza a valóságba! Szóval, bevallom elég egyedül éreztem magam ezen a csodálatos délutánon a svájci Zuger See partján! Talán jobban egyedül, mint 2005-ben, mikor tényleg egymagam tekertem errefelé. Úsztam a tiszta vizű tó kellemes vizében, napoztam a gondosan nyírt zöld pázsitszőnyegen, majd fél 4-kor kiadtam az utolsó „indulás”-t. Még egy kis domb áll az utunkba Zürichig, mely nem jelentett különösebb gondot. A városba beérve elsőként kedvenc helyemre, a Limmatquai-hoz vezettem a csapatot. Itt folyik ki a Limmat-folyó a Zürichi-tóból. Jó érzés volt egy kicsit nosztalgiázni a tóparton. Eszembe jutottak azok az élmények, melyek ide köthetők: a 2002-tes párizsi túra, majd 2005-ben, mikor innen indultam Nizzáig. S harmadikként egy svájci autós túra, mely szintén érintette a várost. Hosszasan mélázok a tó szinte kaotikusnak tűnő hajóforgalmán, s ahelyett, hogy örülnék annak, hogy 33 nap után célba értem, ismét a délutáni érzés kerít hatalmába: „milyen jó lenne, ha tényleg lennének társaim, nem pedig csak kísérőim”. Rossz ezt leírni, de sajnos most ez az igazság! S bármily furcsa, annyira nem is vágyok haza innen még ennyi idő után sem, mert otthon sem vár dicsőség, csak feladat és sok-sok elvárás, melyeknek meg kell felelnem.

            Hat óra közeleg, már lassan indulnánk bevásárolni, majd a reptérre, mikor egy hatalmas ugrótornyot pillantunk meg közvetlenül a Limmat szájánál. Álmélkodva tekintünk fel a hídról a 10-12 méteres építményre, melyről helyi, elég profinak látszó műugrók tolják a szaltókat. „Próbáljuk ki!” – lököm oda Bimbynek, miután sikerül felülemelkednem eddig összegyülemlett önsajnálatomon, s helyét az adrenalin okozta bizsergésnek átadnom. Mélabús társam persze élből elutasít. „Most nincs kedvem hozzá”.  Eddig persze mindig osztotta az észt, ha valahonnan ugrani kellett mesélte, hogy vadvizezés közben micsoda sziklákról vetik le magukat, sőt Zugban azért nem ugrott le egy hídról, mert azt monda: „a krétai sziklánál alacsonyabbról nem ugrok le”. Most itt lett volna a lehetőség, hogy élesben bizonyítsa, mit tud, de őszintén; nem is vártam tőle mást. Viszont mivel feltettem a kérdést, most már magamat hoznám hülye helyzetbe, ha visszakoznék! Nincs mit tenni, egyre jobban remegő kezeim és lábaim ellenére átvedlek fürdőruhába. Ahogy lemászok a vízpartra látom, hogy onnan még hatalmasabbnak tűnik ez az építmény, s ahogy úszom be alá tovább romlik a helyzet. A talpazaton egy úszómester foglal helyet, őt környékezem meg először:

- „Itt csak profik ugrálhatnak, vagy bárki kipróbálhatja?” – teszem fel a kérdést németül.

- „Menjél csak nyugodtan” – jön a válasz félvállról, mint akinek tökmindegy, hogy egy élő embert húz ki a vízből, vagy egy hullát.

- „A fenébe!” – fut át az agyamon – „most már semmi mentségem nem maradt”. Az eszem szíve szerint lent tartana, de lábaim már ösztönösen lépkednek fel a torony függőleges létrájának fokain. Fent három izmos fiatalember fogad. Nem kell bemutatkoznom, szerintem rám van írva, hogy abszolút amatőr vagyok, s mivel tudom, hogy ha nem ugrok hamar, akkor egyre rosszabb lesz, gyorsan megkérdezem tőlük: „mehetek?”. Igent intenek, s én azzal a lendülettel repülök is bele a kékségbe. Eszméletlen sebességre gyorsulok fel, s hatalmas erővel csapódok a Zürichi-tó vizébe. Tempóznom kell felfelé rendesen, mire újra a víz felett lehetek, talpaim sajognak az érkezéstől, de szerencsére más bajom nincsen. „Ez brutál jó volt!” – szakad ki belőlem, majd ezzel a lendülettel újra a torony felé veszem az irányt.

            Fent éppen egy srác szaltóhoz készülődik, ő sem nagyon ugrálhatott ilyet ebből a magasságból, mert nagyon rákészül és többször eljátssza magában az ugrást, mire végre elszánja magát. Most már egy fokkal lazábban nézelődök az alkalmi kilátóhelyről, s az ugrást is egy kicsit félvállról veszem. Nem zárom rendesen össze a lábaim, így sokkal nagyobb csapást mér rám a víz, mint az első alkalommal. „No, ennyi pont elég volt” – úszom ki fájdalmas arccal, majd visszamászom a hídra, ahonnan Diáék mellett sok-sok járókelő figyelte álmélkodva az ugrásaimat. Lehet, sőt biztos, hogy nem ugrottam olyan szépeket, mint az eddigi izmos fiatalok, de valami értelme csak volt, hogy felmásztam a toronyba. Amíg visszaöltözök, több „mezei” ugró is kedvet kapott „produkcióm” láttán, így a helyi „szaltósok” mellett megnövekedett a torony forgalma. Bimbynek nem szólok be semmi bántó szót, pontosan tudom, hogy ez is épp elég nagy alázás volt a részemről, hogy a saját, s eddig oly nagyra tartott műfajában lepipáltam.

            Bevásárlunk, majd a város legszebb, Limmat-menti útjain végighaladva a reptér felé vesszük az irányt. Egy kevés bolyongás után, nem sokkal 8 óra előtt érjük el a forgalmas légikikötőt. Én már fürödtem, most a többieken a sor. Mosdás után közvetlenül a reptér körforgalmában lévő domb tetejét nézzük ki magunknak, melyen egy szép nagy füves, fás, gondozott park kapott helyt. „Így legalább nem kell reggel túl korán kelni”. Megvacsorázunk, majd – ahogy lemegy a Nap – egy eldugott sarokban felállítjuk a sátrakat. Pompás sátorhely ez, bár egy kicsit zajos. De a panoráma mindent megér! Alattuk a hatalmas légikikötő minden fénye! 10 óra után még egy rendőrjárőr végigpásztázza lámpával a parkot, csakhogy ne legyünk teljesen nyugodtak, de szerencsére nem zavar el minket. 11-kor elrakjuk magunkat holnapra.

            Öt óra harminckor ébreszt a vekker, 20 perc múlva már a terminál előtt vagyunk. 6:45-re elkészülünk a bicajok becsomagolásával és 7 órakor már a check in pultnál várjuk a sorunkat. Ezt még a helyi svájciak sem csinálhatták volna nálunk gyorsabban!

            Minden probléma nélkül megy, leadjuk a táskáinkat, a bringákkal pedig – szokás szerint – a túlméretes csomagleadáshoz küldenek. Itt kezdődnek a bonyodalmak, ugyanis Dia bringája sehogy sem akar beleférni a szkennerbe. Ilyenkor más reptereken kézzel szkennelik a gépet, s így is kerül le a csomagelosztóba, de a pultnál dolgozó két – nem túl segítőkész – fickó köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig oda be kell férnie a bringának. Hiába magyarázzuk nekik, hogy a szerelőkészletünket már rég feladtuk a másik pultnál, nincs kegyelem! Végül a csomagspecialistához irányítanak, akinek véletlenül akad 15-ös kulcsa, s (nem kis pénzért) ragasztót is kapunk, hogy ráerősíthessük a kiszedett első kereket a vázhoz. A majdnem egy órás gondos csomagolómunkának lőttek, csak azért mert nem voltak hajlandók egy kicsit rugalmasabban kezelni a problémánkat! Újabb rossz pontot gyűjtenek a svájciak, akik a korábbi túráim alapján felállított magas elvárásnak idén közel sem tudtak megfelelni.

            De most már minden rendben, kezdődhet a hazaút. 1 órát töltünk a levegőben, futólag sikerül fentről megtekinteni pár általam ismert és már bejárt osztrák magashegyet: a Dachstein, a Hochschwab és a Schneeberg jellegzetes formáját. A Fertő-tó felett aztán északnak fordulunk, s nem sokkal 10 óra után megérkezünk Schwechatra.

            Bringáink gyorsabban megérkeznek, mint az olaszoknál, de Dia szabadon maradt első sárvédője cudar állapotban van, köszönhetően a zürichi reptér nem túl megértő személyzetének. Egy kicsit bosszankodunk emiatt, majd elindulunk hazafelé.

            Jó tempóban, két megállóval letoljuk a 71 km-es, már jól ismert utat. A Bécsi-síkság után felkaptatunk a Lajta-hegységre, majd a Fertő-tó nyugati partján haladunk. Fertőrákosnál lépjük át a magyar határt. „Kicsit vicces, Makónál hagytuk el az országot, s totál az ellentétes felén lépünk újra be” – tárgyaljuk ki az esetet – „olyan, mintha megkerültük volna az egész Földet!”. A tökéletes osztrák utak után, elég gyorsan visszarázódunk a magyar valóságba. Sopronban Dia apukája már vár ránk, a bicajok a csomagtartóra kerülnek, mi pedig négy keréken gurulunk tovább. Csornán búcsút intünk Bimbynek is, őt barátnője és családja fuvarozza vissza Pestre, mi pedig folytatjuk az utunkat Pápára, ahol Peti fiúnk már minden bizonnyal nagyon vár minket!

Végszó

            Hogyan lehet 33 nap és 3330 csodaszép kilométer élményét egyetlen mondatba belesűríteni? Sehogy, ez képtelenség. Hisz minden túrán olyan érzelmi- és élménylöketet kap az ember, melynek feldolgozásához is rengeteg időre van szüksége, nemhogy visszaadásához.

            Valójában minden szépen indult, mint a mesében. A magyar „bemelegítés” után egy erős és vidám csapattal indulhattam útnak, egy olyan gárdával, amilyennel még nem volt dolgom. Bár sokan voltunk, nem volt széthúzás, egymásra várogatás, hanem mindenki a tőle elvárt kereteken belül teljesített, s ahhoz is volt ereje, hogy élvezze a túrát. Bár csapatunk átlagéletkora a három, nálam idősebb új taggal jelentősen megugrott, úgy érzem elfogadtak vezetőként a „vén rókák” is, s észosztás helyett megfogadták tanácsaimat és nem vitatták döntéseim helyességét, ami nagyon jól esett. Egy ilyen gárdával bármikor, bárhová elmegyek, akár még a világ végére is. A csapatból idén a legfiatalabb, de mégis rutinosnak mondható Bimby lógott ki legjobban, aki idén valahogy nem találta a helyét köztünk. Már a közös felkészülést is megpróbálta minél jobban megúszni, s ez a túrán soha nem látott módon visszaütött.

– „Nem tudom Bimby, de valahogy túl gyorsan felnőttél. A tinikre jellemző pörgésed és lelkesedésed elveszett, de még nem lépett a helyére az öregekre jellemző rutin és lelki tartás. Ezen képességek hiányában viszont nem lehet egy ekkora túrára vállalkozni. Elég hamar érezted, hogy túlvállaltad magad, de ekkor már nem volt menekvés. Ha valaki egyszer elindul, annak végig kell menni az útvonalon. De az sem mindegy ám, hogy ezt hogyan teszi! Lehet egy túrát otthon a biztos környezetben, az emlékeiből is élvezni, de szerintem jobb inkább ott helyben. No, ez az ami neked idén nem igazán ment. Már az elejétől, sőt már tavasszal úgy éreztem, hogy valahogy az afrikai kaland után téged már nem motivál kellőképp ez az "európai" turné. Motiváció nélkül pedig nincs sok értelme bicajtúrázni. Sajnálom, hogy ezt kell írnom, talán én sajnálom a legjobban, hiszen a kezdetektől fogva figyelem és egyengetem a kerékpáros pályádat, de valahogy úgy érzem, hogy mostantól már nem lesz szükséged a segítségemre, tanácsaimra. Persze nem csak bringatúrázásból áll a világ, s remélem, hogy másban is megtalálod magad benne!”.

            A túra két részre osztható, melyet elég éles határ választ el egymástól. Athénig tökéletes összhangban tekertünk, s minden bejött, amit elterveztünk. Nem tudtak megállítani és lelassítani minket a Balkán hegyvonulatai, így erős csapattal érkeztünk Görögországba, s meg sem álltunk annak a legmagasabb pontjáig, majd csodás, mediterrán tájékon kerekeztünk a fővárosig. Itt aztán fenekestül felfordult az életünk, így az utolsó – talán legszebb szakaszt – már csak hárman élvezhettük. Az új csapat mentálisan közel sem volt olyan erős, hiszen Dia még, Bimby pedig már nem tudott kellően felpörögni Krétára. S a „nagy szigetkaland” is elmaradt. De cserébe végig képeslap minőségű táj, kristálytiszta tenger, fantasztikus kis falvak és kedves emberek feledtették velünk az út nehézségeit. No és a nyugalom, ami megfizethetetlen volt. Az esték a kihalt sziklás strandokon, semmi más csak a tenger morajlása és Nap esti színjátéka a végtelen víztükör felett. Talán ezért is nem jutottunk át Gavdosra, hogy egyszer ide még vissza kelljen jönni! Majd hirtelen váltással egy másik világ következett. Hófödte hegycsúcsok meredeztek az ég kékje felé. A Svájci-Alpok Kréta után maga volt a megváltás. A tíz fokos hőmérsékletesésnek köszönhetően lazán nyomtuk fel a kaptatókon, még a kemény szembeszél ellenére is. S Svájc, mint mindig, most is káprázatos volt. Amíg Krétán egyetlen bicajost sem láttunk, addig itt szinte hemzsegtek a kétkerekűek. De jó lenne, ha a Világ egy kicsit "Svájc" lenne!

            Egy szó, mint száz, az idei valamilyen szinten a „megvalósítatlan álmok túrája” volt, de mégis szerintem alapvetően pozitív emlékekkel zárult minden résztvevő számára. De, ha mégsem, ígérem jövő nyáron lehet javítani!


Tetszett a beszámoló?

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.