A Nagy-Szent Bernát hágón át a Pó-síkságra

Bázel-Nizza-Barcelona kerékpártúra 2006

1. szakasz (1-7. nap)

 

1. nap (2006. július 28. – péntek)   Az utazás napja

Rajka – Pozsony – (Bázel)

Táv: 33,70 km

Meleg, szinte kánikulai nap köszöntött ránk július utolsó péntekén, az indulás napján. 9-kor keltem, megreggeliztem, majd kitoltam a már gondosan felszerelt gépemet és kezdetét vette a három hetes kaland!

¾ 11-kor indult a vonat Szombathelyről Hegyeshalomba. Csornáig egyedül utaztam, innen csatlakozott Dia, aki Pápáról érkezett. Egy átszállással érkeztünk meg Rajkára. Nem sokat tétovázunk, az idő sürget, így irány a szlovák határ. Az időjárás és a hely is az osztrák túrát idézi. Itt aztán lehet nosztalgiázni! Hiszen Rajka nem egyszer szerepelt valamely túrám kezdő-, vagy végpontjaként. Az útvonal is ismerős, enyhe szembeszéllel toljuk a Duna-menti kerékpárúton a főváros irányába. Átkelve a folyamon sikerül egyszer eltévednünk, de ez eddig egyszer sem volt másként. Pozsony már csak egy ilyen város! A reptéren gyorsan és összehangoltan szétkapjuk a bicajokat, s mivel társaink nem érkeztek meg a megbeszélt időpontban be is csekkolunk.

Fél hat környékén fut be a fehér Mercedes kisbusz két társunkkal és meglepően nagy kíséretükkel. Jókora kerülővel jöttek Győr felé, ráadásul elég nagy volt a forgalom, ezért késtek. Dokey a sofőr, barátnője Adi és a tavalyi túráról ismerős Spanyó Andi is eljött, aki egyébként Tomi barátnője. Gyorsan feladjuk társaink cuccát, majd még búcsúzkodunk egyet a zsúfolt, meleg várócsarnokban, s elindulunk a kapuk irányába. A detektoros kapunál Lackó akad fenn, kisolló van a táskájában. Ez sajnos nem jöhet fel a gépre, itt kell maradnia Pozsonyban. Először repül a srác, ilyen kis bakik még előfordulhatnak. Fél órás késéssel indul gépünk. Végig a Duna mellett repülünk, Svájc pedig ködfelhőbe burkolózik. A késést ledolgozva ½ 9-re érkezünk meg az Euro-Airportra, mely svájci-francia-német hármashatár közvetlen közelében van, francia területen. Gondosan összeszereljük sérülésmentes gépjeinket. Itt derül ki számomra, hogy Tomi túladván az egyéves gépén egy új Kelly’s bicajjal vág neki a túrának. Kb. egy óra kell, mire mindenki túrakész. A repteret két kapun keresztül lehet elhagyni. Az egyik egy szolgálati úton egyenesen Svájcba vezet, a másik pedig ki az épület elé Franciaországba. Mi az utóbbit választjuk. Felszereljük világításunkat, majd kitekerünk az éjszakába. Nem kell sokat mennünk. A reptér melletti autópálya túloldalán találunk táborhelyet. A környéket a Google Earth program segítségével jól áttanulmányoztam, így nem kellett látatlanban keresgélnünk. Hogy hol tart már a technika!

Csupán a mosakodás volt csak egy kicsit bajos, egy kétes vízminőségű bányató állt csak rendelkezésre. Virslit vacsoráztunk, majd nyugovóra tértünk.

Estig megtett összes táv: 33,7 km


2. nap (2006. július 29. – szombat)  Egy hosszú svájci szakasz

St. Louis – Bázel – Liesthal – Solothurn – Bern - Belp

Táv: 126,79 km

Már az esti órákban villámok cikáztak a távolban. Hajnali 3-ra minket is elért a vihar, kegyetlenül zuhogott. Egy kicsit beáztunk. Ez a túra is jól kezdődik!

½ 8-kor kelünk, végigtekertünk St. Louis határmenti francia városka kihalt utcáin, majd egy gyors határátlépést követően már Bázelben is vagyunk. A két település teljesen össze van olvadva, határsávnak nyoma sincs az épületek között. Rövid tekerés után találunk egy Coop-ot. Eddigi svájci túráim tapasztalatából tudom, hogy ez egy jó bolt. Veszünk kenyeret, tejet a reggelihez, melyet egy közeli parkban fogyasztunk el. Még mindig elég komor az idő, lóg az eső lába. Első látnivalónk a Spalentor, Svájc egyik legszebb városkapuja. Annyira megragadja a fantáziámat a különös építmény, ki is nevezem a túránk „hivatalos” rajthelyéül. Betekerünk a hangulatos belvárosba, ahol már igazi svájci hangulat fogad, apró üzletekkel, hangulatos és tiszta utcácskákkal, zászlókkal. Feltekerünk a Münsterhez Bázel jelképéhez. A templom még nem nyitott ki, így kisétálunk a mögötte lévő kilátóteraszra, ahonnan feltárulkozik előttünk a mentol színű Rajna folyó impozáns hídjaival. Nagyon hangulatos egy hely ez még így reggel is. Jobban szemügyre véve az épületet látjuk, hogy 10-kor nyit. Már csak öt perc. S láss csodát, ahogy megszólal a harang, kattan a zár és megnyílik a templomajtó. Hát nem véletlenül híresek a svájciak az óráikról!

Svájc második legnagyobb városa után kerékpárúton haladunk tovább, ami ugyan kissé hosszabb, mintha országúton tekernénk, de jóval hangulatosabb. Dimbes-dombos szakasz köszönt ránk „svájcias” falvakkal, melyekbe elővárosi vasútként kijár a villamos is. Idén ismét egy újabb pozitív oldaláról ismerhettem meg az egyik kedvenc országomat: mint a kötöttpályás közlekedés országa. A hegyek ellenére szinte minden valamirevaló völgybe vasút, vagy villamos vezet fel. Sok utas persze nincs rajtuk, de valahogy nekik – ellentétben a hétvégenként rendre túlzsúfolt MÁV-val – mégis megéri.

Az első nap még nem vagyok formában, kétszer is eltévedek, rossz völgyben indulok el dél felé. Szerencsére mindkét alkalommal időben korrigálom a hibámat, így csak egy-két plusz kilométer terhelem meg a csapatot. A másik nagyon pozitív dolog ebben az országban, hogy minden faluban szinte dömping van ivókutakból. Így mindig van indok a megállásra.

Liesthal után elhagyjuk a Rajna széles völgyét, s nekiindulunk az első hegyi szakaszunknak, amelyben a Frank-Jura hegység vonulatai között szándékozunk átkelni. Az út szép lassan emelkedik. Közeleg az ebédidő, de még senki nem jelezte, hogy éhes. Kisvártatva egy nagy kanyarral elkezdődik az igazi hágó, itt aztán szétszakad a csapat. A következő autós pihenőhelynél 4 db előkészített fél literes Tetley’s dobozos sörrel várom a megfáradt kollégáimat. Kérdésükre, hogy honnan van a sör, azt válaszolom: „Vettem! Egy mozgóárustól”. Nehezen akarnak hinni nekem. Kicsit még húzom az agyukat, majd kinyögöm, hogy itt az asztalon találtam őket teljesen bontatlanul. Ha már üccsi nincs, igyunk sört!

Ebéd közben nézegetve a térképet és a túratervet arra a megállapításra jutunk, hogy eléggé elcsúsztunk a tervezetthez képest. Az egész szakaszra ugyanis 94 km van tervezve Bernig. De ha eddigi – bázeli városnézéssel és a két eltévedéssel tűzdelt – utunkkal számolunk 110-nél előbb nem igazán érünk a fővárosba.

Már csak 1 km a hágó teteje. Itt Svájcban minden hágót kőtáblával jelölnek. Még a kicsiket is. A kiírás szerint a neve: Oberer Hauerstein (734 m). Jöhet a gurulás!

Megállás nélkül haladunk Solothurnig. Útközben csak egy rövidke záporral kell szembenéznünk. Leérve az Aare-folyó völgyébe ismét egy hangulatos villamosvonal mellett halad utunk. Solothurn – az útikönyv szerint – Svájc legszebb és legjobban karbantartott barokk városkája. Nem kell csalódnunk, ismét egy hangulatos belvárosban találjuk magunkat. Igazi „svájci-feeling” fehérkeresztes piros zászlókkal, impozáns épületekkel, írásban visszaadhatatlan és utánozhatatlan eredeti hangulattal. A Rajna után ismét egy mentolszínű, tiszta folyó mellett találjuk magunkat. Ez az Aare. Közben az idő is megjavult, így kedvünk támadna fürödni, de itt a város közepén nem lenne illendő. Szerencsére azért olyan kánikula nincsen, mint otthon. Rövid pihenő után indulás tovább. A délután hátralévő részét egy enyhén dombos nyugodt vidéken tesszük meg hatalmas szántókkal, kicsiny falvakkal. Elkövettünk egy nagy hibát, miszerint szombat délután kijöttünk a városból bevásárlás nélkül. Kezdek aggódni, hogy ezt itt nagyon nehéz lesz helyrehozni. Az egyik faluban találunk egy Coop-ot. Fél órája zárt be. Ez a mi szerencsénk. Bedobunk egy csokit, közben Lackó bicaja ledobja a láncát. Nehéz napunk lesz holnap!

A következő faluban egy apró „Lebensmittel” feliratot vélek felfedezni. Egy kisbolt az, de ez most már nem szempont. Bemegyünk és felvásároljuk a kenyérkészletet. A boltot vezető arab fickó hálásnak tűnik, így megdob minket egy kiló banánnal. Már nem érné meg a hétfőt, így legalább nem kell kidobni. De azért jó fej, hisz ő is megehette volna. Pláne, hogy a boltból kijőve látjuk, hogy a nyitvatartási idő már rég lejárt. Ez mázli volt!

Folyamatosan tartva a déli irányt közeledünk Bernhez. Közvetlenül a város előtt Tomi hátsó defektet kap. Nem a legjobbkor, hisz így is időszűkében vagyunk, de ez nem kérdés. ¾ 7-re érjük el az Aare-folyó egyik kanyarulatába épült csodálatos fővárost, ami egyébként 140ezer lakosával csak az ország harmadik legnagyobb városa (Zürich és Bázel után).

Elsőként a Zeitglocknerturm-hoz megyünk mely mechanikus órajátékával az egyik legfelkapottabb látványosság. A 7 órás „műsorig” még 10 percet várnunk kell. Tomi megéhezik, s – kihasználva az időt – nekilát a kajálásnak. Májkréme azonban kifordul a konzervből és a macskakövön landol. Az egyre növekvő tömeg azonban nem zavarja. A legnagyobb nyugalommal szedi fel a krémet az utca kövéről. Mi egy kicsit távolabb húzódunk, hogy még véletlenül se feltételezze bárki, hogy együtt vagyunk. A harangjáték azért nem prágai, de jól ki van találva. Szemügyre vesszük még a Svájci Nemzeti Bankot, a dómot és a Parlamentet is. Az épület előtti hatalmas téren vígan fürdőznek a gyerekek a szökőkútban. Errefelé persze nem olyanok a szökőkutak sem, amit megszokhattunk. Itt a térkővel szintben vannak, s apró rácsokon folyik el a víz, így bárki áthajthat rajtuk gyalogosan vagy akár kerékpárral is.

Elhagyjuk a várost és az Aare-mentén keresünk szállást. Elsőként egy hatalmas kempinget és szabadstrandot találunk. Tekintettel szombat estére hatalmas élet van. Sokan grilleznek, tábortüzeznek, vagy csak egyszerűen beszélgetnek és élvezik a nyarat. A tiszta folyó csábít a fürdőzésre. A sodrása viszont félelmetes. Mindkét oldalon 50 méterenként kapaszkodók vannak kiépítve, ezek nélkül szinte lehetetlen lenne kimászni. A vadvíz ellenére sokan sodortatják magukat az árral. A legőrültebb egy csaj, aki biciklistül(!!!!) jön, melynek csomagtartójára légzsákot szerelt, nehogy elsüllyedjen. Elsőként én próbálom ki a vizet, életem leggyorsabb száz méterét „úszom”, majd ezen felbuzdulva jönnek a többiek is. A folyó vize kellemesen meleg, ami nem véletlen, hiszen a jókora Thuner See-ből „ered”. Alig akarunk leállni. A gyaloglás visszafele több időt vesz igénybe, mint az ereszkedés. Az utolsó körben elvétem a kapaszkodót, Tomi ment meg egy újabb 50-estől. 8 óra felé jár, lassan kezd sötétedni, ideje lenne már egy táborhelyet találni. A folyóparti kavicsos bicajúton indulunk tovább, 5 km után kinyílik a völgy, s egy nagy kukoricatábla mellett a mezőn találok szálláshelyet, közvetlenül a töltés mellett. A folyó túloldalán egy kis repülőtér található, a távolban már látszanak a Berni-Alpok háromezresei. Elfogyasztjuk főzelékkonzervjeinket, majd az – előzetes számításokhoz képest – hosszúra sikerült első nap után nyugovóra térünk.

Estig megtett összes táv: 160,5 km


3. nap (2006. július 30. – vasárnap) Koplalós, kemény, kaptatós vasárnap

Belp – Münstigen – Thun – Spiez – Zweisinnen – Saanen – Châteu d’Oex – Col des Mosses

Táv: 114,87 km

A mai nap ismét fél nyolckor kelünk, kellemes nyári idő köszönt ránk. Visszakanyargunk a kavicsos kerékpárútról a főútra, majd az első városnál – Münstigennél – reggelizünk. A közeli benzinkúton ingyenes cukorkával kínálják a vásárlókat, ebből is hozunk egy keveset. Alig megyünk 10 km-t, Dia hátsó defektet kap. 2 nap, 2 defekt. Ez a túra is jól kezdődik. Itthon egy év alatt nem kapunk ennyit. Egy jól megtermett kőszilánkot operálunk ki a vadiúj gumiból. Ennyit a bicajutakról! Thunban csak pumpálni állunk meg. Kisváros a róla elnevezett tó partján. A kristálytiszta vizű hosszú keskeny tó a jachtosok és a vízisíelők paradicsoma. Délkeleti irányban látszanak a Berni-Alpok 4000 méter feletti csúcsai. 5 km-t teszünk meg a tó déli partján, majd Spiez-nél legurulunk a partjára egy jókora lejtővel. Ezt azért mégsem hagyhattuk ki. Megnézzük a kikötőt, hasonló hangulatú mint Luzern-nél a Vierwaldstättler See. Igazi svájcias, hatalmas hegyekkel körülvéve. Mivel csak egy roppant kicsi fizetős strandot találunk, a sétányról próbálkozunk a fürdőzéssel. Közben meg is ebédelünk.

Jókora emelkedővel kezdődik a délután. Visszatérünk az útvonalra, majd bevetjük magunkat a hegyek közé. Eddig csupán dombok között tekertünk, innentől kezdődik Svájc „igazi arca”. Ennek – rajtam kívül – senki sem nagyon örül. Én persze könnyen vagyok az Ausztriában eltöltött 11 nap után, ők viszont még csak most szoknak bele a túra lendületébe. Azért mindenki jön szépen, ahogyan kell, csupán annyi a különbség, hogy a vízfogyasztásuk jóval nagyobb, valamint több megállóra van szükségük. Szerencsére hátszelünk van, így nem okoz gondot a szűk folyóvölgyben a folyamatosan emelkedő forgalmas közút sem. A nap délutánra rendesen beerősít, így a pihenőkben már keressük az árnyékokat. Az egyik alkalommal egy narancsfa társaságában pihizünk, ami természetesen nem őshonos faj itt, hanem egy cserépben lévő példány. 45 km alatt kb. 600 métert emelkedünk, egyre érezhetőbben, a Simmen-folyó mentén, mígnem elérjük a vízválasztó vonulatot kb. 1100 m-es magasságban. Itt már rendesen ki vagyunk égve! Elég kevés kenyerünk maradt, de Lackóék úgy döntenek, hogy esznek pár szeletet. Ez valóban indokolt, ugyanis a kelleténél kicsit korábban ebédeltünk. Csak annyit kérek, hogy egy kis darabot hagyjanak nekem vacsira a konzervhez. Ennek maradéktalanul eleget is tesznek. Én is betolok 2 Sport szeletet, aztán jöhet a rövid gurulás. Saanen az utolsó németajkú városka, innen Svájc francia-ajkú vidékén kerekezünk. Természetesen határról szó sincs. Ebben a kis országban 3 különböző nyelvet beszélnek, mégis mindenki „echte” svájcinak vallja magát. Van is mire büszkének lenniük!

Saanen egyébként még a hangulatos svájci települések sorából is kiemelhető. Gyönyörű fából épült házak a hatalmas hegyek között. Minden tiszta és rendezett, s minden apró részlet ki van találva. Szerintem csak mi magyarok mondjuk azt, hogy tökéletes nem létezik, a svájciak nem így gondolják. Legalábbis nem nyugodnak bele az előbbi mondásba! A városkának saját kis reptere is van.

Szép nyugodtan haladunk, Lackó néz el csupán egy járdaszegélyt, s megszikráztatja a hátsó váltóját. A következő városunk – Châteu d’Oex (ejtsd: satö déj) – neve már egyértelműen jelzi számunkra a lakói nyelvét. A táj azonban változatlan. Mindenfelé hangulatos faházak, s természetesen nem hiányozhat a vasút sem a völgyből.

Este ½ 7-kor következik a nap „slusszpoénja”. 985 méteren vagyunk, a szakaszhatár pedig 12 km-rel odébb, 1445-ön. Ha már a májusi Írott-kő felkészítő túrát többen ellógták, itt az alkalom a javításra. Hisz mindenképp fel kell még ma jutnunk, mert holnap jön a Szent Bernát, s nem lenne ildomos egy ilyen kemény napot egy másik mászással indítani. Neki is felszülünk és jöjjön, aminek jönnie kell. A fáradtsághoz hozzájárul még a kevesebb energia-bevitel is, amit Lackó bír a legkevésbé viselni. Az ő szervezete még nem állt át, meg hát folyton majszol valamit, így nehéz is lesz megszokni a szinte pótolhatatlan energiaveszteséget. Ennek biológiai magyarázata van. Ha folyamatosan cukrozzuk a szervezetünket, akkor ezzel azt érjük el, hogy a hasnyálmirigyünk folyamatosan termeli az inzulint, mely pillanatok alatt lebontja a cukrot, s ha elfogy, akkor éhségérzetet okoz. Ezért van az, hogy az édességet nehéz abbahagyni, ugyanakkor ez az alapja az „evéstől jön meg az étvágy” mondásnak is. Én rutinosan megpróbálom kihúzni vacsoráig a 2 Sport szelettel, bár már érzem – nálam is kigyulladt a „piros lámpa”. Lackót is próbálom rávezetni erre, de úgy látom ez most nem éppen a legmegfelelőbb alkalom. Saanen után egy újabb adag lekvárt kever el vizében.

A kaptatón én haladok a leggyorsabban, az első falunál várom be a többieket. Lackó ér utol elsőként, s kb. 10 perc várakozás után befut Tomi és Dia is.

Vizet veszünk fel, hiszen ki tudja, hogy feljebb találunk-e kutat, vagy forrást. Innen bedurvít a hágó, s kb. 8%-os emelkedéssel nekiugrik a hegyoldalnak. Pontban este 8-kor érünk fel a hágó tetejére. Nem is igazán hágó ez, inkább egy vízválasztó hétvégi házakkal és síparadicsommal a tetején. Kemény nap volt nem vitás, mindenkin látszik, hogy a maximumot hozta ki magából. Le is heverednek egyet az aszfaltra. Kevéssel odébb sikerül táborhelyet találnunk egy fenyvesben nem messze egy kis kempingtől. Patak is van, nem túl hideg, s folyásirányával jelzi, hogy nem vagyunk még a csúcson. Az esti csendet csupán a közelben legelésző tehéncsorda kolompolása töri meg. Elkészítjük a második és egyben utolsó konzervünket vacsorára, Tomi olyan éhes, hogy kettőt is betermel. Megteheti, hiszen eggyel többet hozott. Kenyér meg már úgysem nagyon maradt. De csinálunk még egy nagy adag teát is jó sok cukorral. Egy röpke szélvihar támad, de eső szerencsére nem lesz belőle. Hosszú kemény nap volt a mai is, de a túra java még csak most következik!

Estig megtett összes táv: 275,3 km


4. nap (2006. július 31. – hétfő) A Nagy Szent-Bernát hágó leküzdése

Col des Mosses – Aigle – Bex – Martigny – Sémbracher – Bourg st. Pietre – Nagy Szent-Bernát hágó – St.-Rhémy-en-Bosses

Táv: 106,51 km

A szokásunkhoz híven ismét ½ 8-kor másztunk ki a sátorból. A tűző nap ismét jó időt sejtet, bár 1400 m felett hűvös a reggel. De megérte itt fenn aludni, hiszen egy rövidke 1 km-es enyhe kapaszkodó után elérjük a vízválasztót, s a sípályákat, havasi legelőket elhagyva egy 19 km-es kellemesen enyhe kanyargós, de élvezhető lejtővel kezdjük a napot. A túrán először sikerült elérnem a 60 km/h-s sebességet. Az utolsó kilométereket hatalmas szőlőültetvények között tesszük meg, majd megérkezünk Aigle-be a Rhône-folyó völgyébe. A városban villamost találunk, de boltot nem így folytatjuk utunkat a folyóvölgyben egyre jobban kiéhezve. Mindenfelé a hegyoldalban szőlő-szőlő hátán. Igazi bortermelő vidék a svájci viszonylatban relatíve alacsonyan (450 m) kanyargó folyóvölgy. Úgy döntünk, hogy a következő városkát – Bex-et – már nem hagyjuk el kaja nélkül. Már benne járunk a 30. km-ben. Igaz, hogy ebből 19-et gurultunk, de a tegnapi nap veszteségeit még nem pótoltuk. Itt is csak egy kis élelmiszerboltot találunk. Nem törődve a magasabb árakkal jól bekajálunk. Jön a hágó, csak így van esélyünk feljutni a tetejére. A város bár kicsi, a vasútállomásról itt is villamos szállítja az utasokat a belvárosba. Innen még egy 10-es Martigny, amely a Svájcot szinte keresztülszelő Rhône-folyó kanyarulatánál épült. Elérjük a Svájcot délről határoló Wallisi-Alpok vonulatát, kezdődik túránk legkeményebb alpesi hágóútja a Nagy Szent-Bernát. Fantasztikusan szép magashegyi útvonal, 45 km hosszan kanyarog felfelé az olasz határhoz. A hágó legmeredekebb része 9,7%, átlagosan viszont csak 5,2%-os emelkedéssel kell számolnunk. Tehát inkább a hosszától van félnivalónk, mit a meredekségétől. Bár a szintkülönbsége sem elhanyagolható: 467 méterről 2469 méterig emelkedik, ami barátok közt is 2002 m. Már több kétezres hágót megmásztam, de ennyi szintet egyben még nem láttam!

De nem jutunk el egy lendülettel a hágóig, mint ahogy terveztem. Két benzinkútnál is megállunk, az utóbbinál kb. fél órát várunk Tomira, aki szarás közben mobiltelefonozik, mintha csak otthon lenne. Rendesen bepipulok rá, egyrészt azért, mert fél órát várakoztatott minket egy nem éppen szalonképes helyen, betonon ücsörögve, benzingőzt szagolva, másrészt azért, mert ¾ 12-van és még mindig itt vagyunk mindössze 40 km-rel a hátunk mögött, előttünk a túra leghúzósabb szakaszával, amit még a mai nap le kéne tudnunk. A reggelire leküldött kaja „párolog” belőlünk rendesen ahelyett, hogy hasznos munkát végezhetne a hegyen. Rendesen kap a fejéhez szegény, de elismeri, hogy többé-kevésbé igazam van. Az első napokban éreztem Tomin a felkészülés hiányát. Ő persze büszkébb annál, hogy bevallja, kemény az iram, inkább ilyen-olyan indokkal próbál minél több megállót belecsempészni a túrába. Elmondtam azt is, hogy nem akarok minden este 8-kor célba érni, ehhez pedig haladni kell. Főleg délelőtt. Bár a kioktatás senkinek nem tetszik, de általában hatásos. Ezután hasonló problémáink és összezörrenéseink nem voltak. S Tominak is sikerült elkapnia a fonalat.

Áttekerve Martignyn a déli harangszó kíséretében kezdtünk neki a forgalmas, széles hágóútnak. Jót nevettünk az egyik körforgalomban elhelyezett bikafejű, meztelen férfi testű Minotaurus szobron, amelynek valaki egy óvszert húzott legnemesebb szervére. Az első szakaszon csupán 3-4%-os az emelkedés. Egy útmenti barackost zsákmányoljuk le, majd Sémbracher falu Coop áruházában vásárolunk ebédet. Osiéres városa után kikanyarodunk a La Dranse-folyó völgyéből, 8%-os az emelkedés. Tomi és Lackó nyomják elől, Diával egy kissé lemaradunk. Az időjárás egyre borultabb. Lehagyva Diát elindulok az élboly után, hogy közösen találjunk alkalmas helyet az ebédre. Útközben a hátunk mögött elszürkül a völgy, s elkezd esni az eső. Elérem Lackót, majd az élen haladó Tomit is, s Liddes nevű falu előtt egy garázsbejáró menedékébe húzódva ebédelünk. Már 1250 m magasan vagyunk, távban elértük a hágóút felét, szintben még sajnos nem.

Délután 3-ra eláll az eső, megyünk tovább. A völgy is kitisztul, így láthatóvá válik a Grand Combin 4314 méteres havas csúcsa. Dia megint hamar lemarad, így leszakadok a többiektől és bevárom. Átveszem tőle a felszerelése egy részét: hátizsákját, a wok-sütőt és a nem elhanyagolható súlyú piperekészletét. Egy kis leszidást is kap: „Minek kell minden felesleges dolgot felcipelni a hegyre?”. Egy rövid 10 %-os szakasz után egy félalagútban folytatódik az út. Ezt valószínűleg azért építették, hogy a téli hónapokban is járható legyen. Fel is megyünk a tetejére, hogy erről megbizonyosodjunk. Akár az „út felett” is folytathatnánk a kaptatót. Elértük a felső erdőhatárt. Mellettünk havasi legelők, lejjebb pedig egy hatalmas víztározó. Az idő még mindig borongós, de legalább nem esik. Bár most amúgy is mindegy lenne nekünk. Az egyik pihenő alkalmával fent magasan a hegyoldalban szemmel alig látható barna-fehér állatokat látunk. „Nézzétek Bernáthegyik” – hívja fel a figyelmet Tomi, s Dia is csatlakozik hozzá. Bár már a völgy bejáratát egy bernáthegyis tábla jelezte, s az egyik benzinkútnál is lehetett kapni plüsskutyákat minden méretben hordócskával a nyakukon, én mégis kizártnak tartottam, hogy ott fenn magányosan kóricáljanak. A 10-szeres zoom végül eldöntötte a kérdést. Természetesen tehenek voltak.

Öt óra után nem sokkal elhagytuk a félalagutat, mely egy 6 km hosszú rendes alagútban folytatódott egészen Olaszországig. 1927 méteren vagyunk, már „csak” egy ötszázas a hágó. Innen már egy jóval néptelenebb és elhanyagoltabb út kanyarog felfelé a kietlen sziklák között. Ahogy nekivágunk, rögvest elered az eső. A többiek megállnak esőkabit venni, én küzdök tovább a jó 10%-os dombbal. Egy-két hajtűkanyar után Tomit vélem felfedezni, mögötte Lackó nem sokkal lemaradva. Az utolsó 4 km kifog rajtam, így lekényszerülök a nyeregből. Hamarosan beért Tomi és együtt másszuk a hegyet: én tolva, ő pedig „falmászó” fokozatban. A következő szakaszon eddig soha nem tapasztalt bíztatásnak lehetünk tanui. Szinte minden mellettünk elhaladó autós tapsol, dudál, kikiált egy hajrát. Egy olasz lakókocsist kivéve, aki még meg is áll, s többek között azt is megkérdezi, hogy mennyit kell készültünk, hogy ide fel tudunk tekerni. „Egész évben” – válaszolja Tomi, ami bár az ő esetében túlzás, azért mégis egyetértek vele. Egy furcsa betonépületnél állunk meg 2300 méter magasban, s – mivel az eső elállt – úgy döntünk, hogy megvárjuk a többieket. Lackó jön először, kerékpárját tolva, s hamarosan Dia is befut. Ő viszont nyeregben. Innen megint erősen szerpentines az út, meredeksége vetekedik a Grossglockner Hochalpenstrasse-val (12%). Ismét szétszakadunk. Pár kanyar után megpillantjuk magunk előtt a hágót. Innen már a lelkesedés is felhajt! Tomi ér fel először, s megnyeri a „nyalókát”, amiben még a túra előtt fogadtunk. A fogadás pontosan úgy állt, hogy addig nem száll le a nyeregből, amíg én, ezt maradéktalanul teljesítette, ráadásul még meg is előzött a végén.

Visszafutok Dia elé, a többiek addig ejtőznek egyet a parkolóban, ahonnan szinte az egész utolsó szakaszt belátni. Pont fél hetet mutat az óra! Megcsináltuk! Igaz, hogy 6 és fél óra kellett hozzá, de kimásztuk a túra legnagyobb szintkülönbségét, 2002 métert.

A hágó tetején megtaláljuk azt a X. századi menedékházat, ahol a bernáthegyieket nevelik a hagyomány szerint. Innen kapta nevét a hágó is. Találunk is egy szép nagy kennelt, benne egyetlen egy kutyával. Biztos esti sétáltatáson vannak! Vagy fent legelnek a hegyoldalban J! A hágó olasz oldalán egy csodálatos alpesi tó található 3 nagyobb menedékházzal a partján. Háromezer méter feletti kietlen sziklás csúcsok tornyosulnak föléjük. Alaposan körülnézünk, aztán nincs mit tenni, itt nem maradhatunk. Rossz az idő, biztosan megfagynánk az éjszaka. Ereszkednünk kell, amennyire csak lehet. Fel is öltözködünk rendesen, majd még pár foto és irány Olaszország!

Bár rendes határállomás van 2473 méteren rendes határőrökkel, az útlevelünket mégsem kérik el. Roboghatunk lefelé. Az olasz oldal már jóval szűkebb és rosszabb minőségű utat hoz, így csak szép lassan ereszkedünk. A végén haladok, többször megállok fényképezni apró pontként alattam haladó társaimat.

Ahogy elérjük az erdőhatárt szerencsére megvárnak a többiek, hiszen egy kanyarral lejjebb egy szuper táborhelyet találunk egy szép vízszintes mező szélén, patak partján, úgy 1800 méter magasságban. Hiba lenne innen tovább menni, hiszen ha elérnénk az alagútból kiérő nagyforgalmú utat, akkor már nehezebb lenne nyugis helyet találni. Fa is van bőven, így egy jó nagy tüzet rakhatunk. Megfürdünk a jéghideg patakban, s Maggit eszünk vacsorára. S mivel ivóvíz is van a patakból, egy jó nagy adag teával is meglepjük magunkat. A felhős égbolt miatt szerencsére nem hűl gyorsan a levegő, így még sokáig üldögélünk a tűznél. Egy kipattanó szikra jókora lyukat éget Tomi tekerős pólóján és persze a hátán is. A túra végére a „lyukas póló” az ő védjegyévé vált. Ezt az incidenst leszámítva egy nyugodt, beszélgetős esténk volt. Olyan, amiről túra eleje óta csak álmodni mertünk.

Estig megtett összes táv: 381,8 km


5. nap (2006. augusztus 1. – kedd)  Egy gurulós nap az Aosta-völgyben

St.-Rhémy-en-Bosses – Aosta – Chatillon – Verres – Ivrea - Montalenghe

Táv: 112,0 km

Hűvös hajnal köszönt ránk a túra legmagasabban fekvő táborhelyén. Mielőtt nekiindulnánk Dia megkér, hogy állítsam be a fékjeit. Addig „ügyeskedek”, míg az első fék menetét sikerül gallyra vágnom. Jobbkor nem is tehettem volna, pont a hatalmas lejtő előtt. A lakóautós „szomszédaink” még javában alszanak, mikor elhagyjuk az első kategóriás táborhelyünket.

Ahogy elérjük a főutat, már jócskán csökken a lejtő intenzitása, így Dia is fellélegezhet. A táborhelytől 30 kilométeren át egy pedálhajtás nélkül gurulhattunk egészen Aosta városáig. Ez Olaszország egyik legkisebb és legfranciásabb tartománya Valle de Aosta székhelye. Itt 583 méteren már egyáltalán nincs hideg. Végigsétálunk a zsúfolt főtéren, majd találunk egy boltot, ahol megreggelizhetünk. Ma is elég nehezen indul a nap, csak ½ 12-kor hagyjuk el a várost, de a mai szakasz már így is belefér. Egy széles, forgalmas főúton haladunk hegyek és várromok között a Dora-folyó irányát követve. Enyhe szembeszél van, de ez most így lefelé nem sokat nyom a latba. A következő nagyváros Chatillon. Ez a mai szakaszhatár és még csak fél 1 van. Ilyen gyorsan még nem értünk „célba”. A hőség itt már elképesztő méreteket ölt, amelyben Svájcban egyáltalán nem volt részünk, talán utoljára még otthon Magyarországon. A kutak itt persze már nem fordulnak elő olyan sűrűséggel. Ráadásul a szél is egyre erősebb lesz. A koradélutánt a folyóparton egy nagy szikla tövében sziesztázással töltjük. Mivel a reggeli nagyon megcsúszott, így az ebéd is tolódik. ¾ 4-kor kajálunk egy buszmegállóban, Pont St. Pietre után. A késődélutáni órákra szerencsére mérséklődik a légmozgás. Egyedüli esemény, hogy Dia elüt egy szegény gyíkot. Szegény pára Tomi kerekét még elkerülte, de az utána érkező bicaj pont keresztbe kapta. Hatalmas reccsenéssel leheli ki a lelkét. Nemsokkal ebéd után Ivrea város macskaköves utcáin döcögünk, melynek legfőbb nevezetessége az, hogy itt található az Olivetti-gyár. Találunk egy kis bicajosboltot. Dia és Tomi bemennek fékügyben. Gyorsan megfordulnak és hatalmas mosollyal az arcukon közlik: „Jó a fék és nem került egy fillérbe sem”. Az alacsony kopasz olasz srác inkább volt biciklista, mint kereskedő. Ahelyett, hogy rájuk sózott volna egy méregdrága féket, kihozott egy kicsivel hosszabb csavart, s egy anyával megoldotta a megszakadt menet kérdését. Ez a megoldás persze nem jutott eszünkbe. Így lehet olcsón és gyorsan biciklit szerelni!

Még a városban veszünk vacsit, így már csak táborhely kell. Az első alkalom közvetlenül a város után egy folyópart, de itt még nagyon nagy a forgalom, így megyünk tovább. A hegyek kétoldalt lassan megszűnnek, elérjük a Pó-síkság határát. Helyettük kapunk egy jókora dombot, pont az orrunk elébe. Nincs sok kedvünk feltekerni rá, közeleg az este is, így lehetőségeink eléggé beszűkülnek. Egy kút van, így mosakodni már tudunk, csak egy táborhely kéne. Mindenfelé szántók, elszórva itt-ott egy ház. Nem éppen egy ideális terep. Közvetlenül a domb alatt találunk egy ritkás akácost. Ez jó lesz éjszakára.

Kis tűzön tejbedarát főzök vacsorára, majd két csoportban visszamegyünk a kúthoz mosakodni. Az autósok csak lesnek, ilyet még nem láttak! Fürdőruha azért van rajtunk! Itt már nem kell félnünk a hideg éjszakától. Hiszen majdnem 1700 méterrel „mélyebben” alszunk, mint tegnap este!

Estig megtett összes táv: 493,8 km


6. nap (2006. augusztus 2. – szerda)  Egy „sima” nap a Pó-síkságon

Montalenghe – Foglizzo – Torino – Carignano – Savigliano – Solere

Táv: 110,13 km

Ismét fél nyolckor kelünk, majd nekivágunk a tegnap este túl nagynak tűnt dombunknak, ami – mint ahogy később kiderült – valójában egy aprócska hágó. A tetején ezt tábla jelezte, de a magassági adatnál szereplő háromszázvalamennyi métert azért az olaszok sem gondolhatták komolyan. Innen viszont tökéletesen sík a terep. Foglizzo belvárosában találunk egy supermercatót, s itt helyben egy padon kajálunk. Igazi olaszos hangulat van, az emberek úgy kiabálnak, mintha haragudnának egymásra. De mi már tudjuk, hogy ez itt így természetes.

Fél 11-kor elérjük Torino városát. Az 1,2 milliós iparváros Olaszország egyik gazdasági központja. Így aztán nem voltak elvárásaink vele szemben. Egy széles sugárúton haladunk a központ felé, amennyire a zöldhullámok engedik. Itt még nem volt olyan durva a forgalom. Nem úgy a Piazza Republicán ahol igazi olaszos kirakodós vásár volt. Hatalmas a nép és a hangzavar. Most már azt is tudjuk, hogy milyen, ha tényleg üvöltenek az olaszok.

Hamarosan rátalálunk a dómra, ahol a torinói leplet őrzik. Természetesen csak a másolatát tudjuk megtekinteni, de azt legalább ingyen. Eztán a város főterére hajtunk, amely impozáns, modern igazi európai. A rendőrök előtt megmártózunk a szökőkútban. Tomival átfutunk a vízsugár felett, végül Dia kis kap egy kis vizet. Nem önszántából. Ezután szemügyre vesszük a Palazzo Madama-t, mely hajdan középkori vár volt, ma múzeum. Majd a várostoronyhoz hajtunk. A 168 méter magas Molle Antoelliana lifttel 2 euróért látogatható. A belsejében filmmúzeum van, a tetejéről pedig hatalmas a kilátás a városra. Megérte felmenni!

A városnézéssel kissé megcsúsztunk. Egy órakor beköszöntött a sziesztaidő, így csak zárva lévő boltokat találtunk. A fiúkkal úgy döntünk, hogy szemügyre vesszük a várostérképünkön jelzett FIAT-gyárat, Dia inkább a dómnál marad. Átverekedjük magunkat a zsúfolt belvároson, de a kijelölt helyre érve csupán egy új városnegyedet találunk hatalmas irodaépületekkel. A gyár már biztosan kiköltözött! Szerencsére útközben találunk egy hatalmas IperCoop bevásárlóközpontot. Itt nem sziesztáznak, így nem kell fél 4-ig várnunk az ebéddel! Visszatekerünk Diához, majd a Pó-folyó partján ebédelünk.

A koradélutánt sziesztával töltjük egy árnyas folyómenti parkban, még egy rövid szunyára is van idő, majd fél 4-kor indulunk neki a délutáni szakasznak. A kivezető út az olimpiai városrészen át vezet. Kissé nehéz elképzelni, hogy fél éve ebben az iszonyatosan mediterrán jellegű városban téli olimpiát tartottak. Azt viszont elmondhatjuk, hogy Torino jócskán túllőtt az elvárásainkon. Egy koszos, zsúfolt iparváros helyett, egy látnivalókban gazdag, szép és kultúrált nagyvárost kaptunk.

A városból kiérve mellékutakon haladunk. Hosszú, egyenes szakaszok várnak ránk, a síkság igazi arca. De legalább hátszél van, ha nem is erős. Csupán térképészkedni állunk meg párszor. Na meg az útszéli gyümölcsösök miatt. A Pó-síkság köztudottan Olaszország „éléskamrája”. A frissen szedett őszibaracknál és igazi olasz paradicsomnál pedig nincs is jobb vitaminforrás. Savigliano városa után nekiállunk táborhelyet keresni. Az első lehetőség a fürdésre Solere falu után a Máira-folyó. Itt keresgélünk, de sajnos nem akar összejönni. A folyók vizét az egész síkságon csatornákba terelik, így öntöznek. Az egyik földet sikerült rendesen eláztatni, s az egyetlen utat is, mely a folyópartra vezet. Az egyik mellékúton egy „lago” (tó) van jelölve, errefelé indulunk el. Meg is találom a tavat, s amíg a többiek gondolkoznak gyorsan meg is csobbanok. Iszonyat meleg a vize, de legalább tiszta. Már kifelé tartok, mikor egy olasz fickó bőszen hadonászva integet, hogy azonnal jöjjek ki. Úgy tűnik itt mégsem szabad fürödni. Visszafelé indulva Tomi és Dia jön szembe. Elvesztették Lackót. Mikor elindultunk a hídtól ő még majszolt egyet a Nutellájából, így valószínűleg nem láthatta, hogy merre fordulunk. „Nem kell idegeskedni, vissza fog találni”. Megállok az út szélén, addig Tomiék elmennek táborhelyet nézni. Találnak is egyet egy gyümölcsös végében. Közben Lackó is megkerül. Amíg társaim megfürdenek a patakban, én megfőzöm a Maggi tésztát vacsorára. Lackó két adagot szeretne enni, de meggyőzöm, hogy jobb, ha nem termeli be az összes kajáját, mert holnap is lesz nap, akkor is kell valamit enni. Az instant kajákat pedig csak úgy tudom készíteni, hogy egyszerre 2 főre, így 3 adagban kéne megcsinálnom 2 helyett. Sok tűzifa sincs, ráadásul egy gyümölcsös végében vagyunk alig párszáz méterre a falutól. No meg hasznosabb az energiát reggel pótolni, aludni lehet üres gyomorral is, tekerni már bajosabb.

Vacsi után felállítjuk a barackfák kövébe a sátrainkat. Nem igazán tetszik a táborhely, de egy éjszakára megteszi. Az olasz úgysem egy koránkelős nép!

Estig megtett összes táv: 603,9 km


7. nap (2006. augusztus 3. – csütörtök)  Gyönyörű útvonal a Tengeri-Alpokban

Solere – Cuneo – Limone Piemonte – Tenda-alagút – Tende – Breil-sur-Roya – Airole – Ventimiglia (előtt)

Táv: 118,02 km

A borult ég ellenére enyhe időjárás fogad minket a sátron kívül. Bár két nagyobb települést érintünk, egyikben sincs bolt, így egy 30-cassal indítjuk a napot, s nagyon megörülünk Cuneo hatalmas bevásárlóközpontja láttán. Jól bekajálunk, majd átkelünk egy hatalmas völgyhídon és szép lassan elkezdjük az emelkedést. Társaim szívesen maradnának a síkságban, de itt még nem tudhatják, hogy ahová most megyünk, az nagyon fog nekik tetszeni. A hegyek a borult égbolt miatt nem látszanak, csupán az út emelkedik alig érzékelhetően. A hangulat ennek ellenére jó, Dia, Tomi és én dalokat költünk át az éppen aktuális eseményekre. Ahogy egyre feljebb érünk, fokozatosan tisztul az idő. Vernante falucskában pihenünk és veszünk fel vizet. Itt már kb. 800 méteres magasságban járunk. Limone Piemonte után, ahogy elérjük az ezer métert a napocska is kisüt és láthatóvá válnak a közeli kétezres kopár csúcsok. Az utolsó olasz falu után elkezdődik a hágó. Tomi és Lackó mennek elől, én maradok Diával egy darabig. Innen már 8 %-os az emelkedés, szépen látszanak a szerpentin kanyarjai egymás alatt. Délután egy órakor elérjük a Tenda-alagutat. Ez a 3186 méter hosszú, keskeny földalatti járat visz át Franciaországba. A hágóúton felfelé több táblával is találkoztunk, melyek a nehézgépjárművek és a vegyi anyagot szállító járművek áthaladását tiltották, de itt felkerült a listára a kerékpár is. Nekünk persze elég volt idáig feljönni (1279 m), semmi kedvünk nincs az 1871-es hágóhoz. Így hát várunk egy kicsit. Hamarosan feltűnik, hogy a lakóautókat, lakókocsikat és buszokat egy külön sávba terelik, ők csak negyedóránként haladhatnak át, ugyanis nem biztos, hogy elférnének egymással szemben az alagútban. A következő a taktikánk: megvárjuk, amíg elindítják őket, majd a nyomukban átszáguldunk Franciaországba. Egy bökkenő van csupán: a bejáratnál egy fickó tereli az autósokat. Az izgalom egyre fokozódik, ahogy a digitális kijelző közelít a nullához. Fokozza a feszültséget, hogy nem sokkal a „start” előtt egy rendőrautó is befut, de szerencsére nem sokáig marad. 3 perccel az indulás előtt felcsatoljuk a lámpáinkat, majd kiadjuk az elől menő Lackónak a parancsot: „Teljes gőzzel előre!”.

A terelő fickó köpni-nyelni nem tud, úgy elszáguldunk mellette, s már bent is vagyunk az alagútban. Az első 1500 méter enyhe emelkedő, itt csak 28-30-cal megyünk. Hátul menvén jelzem társaimnak, mikor jön autó. A járatban 200 méterenként jelzik a hátralévő és a megtett távolságot. Ahogy átérünk francia földre az alagút lejteni kezd. Kb. 6 perc alatt sikeresen átérünk. Nagy megkönnyebbülés látni előttünk a völgyet. Nagy kaland volt, de megcsináltuk! Innen már gurulunk egészen a tengerig!

Az első kilométerek a leggyorsabbak, Tende után már a Roya-folyó mellett halad az út. Csodálatos folyóvölgyet kapunk sziklás, kanyargós szakaszokkal, sziklába vájt alagutakkal, völgyhidakkal, sziklára épült házakkal és aprócska falvakkal. A völgy „szélességét” jelzi, hogy a velünk párhuzamos vasútvonal többet halad alagútban, mint a föld felett. 43 km-t kanyargunk Franciaországban, majd visszatérve Olaszországba még 14 km a tengerpart.

Ma is későn reggeliztünk, így az ebédre is csak 3 óra után kerül sor Breuil-sur-Roya városkában. Egy árnyas padról szemléljük a közeli strandon lubickoló hatalmas tömeget. Meleg nap a mai 33 fok lett délutánra, mégha reggel nem is így indult. A közeli kútnál megejtjük az első borotválkozást is a túra során az arra járók nem kis meglepetésére.

Visszatérve Olaszországba levonjuk azt a következtetést, hogy az olasz utak sokkal jobb minőségűek, mint a franciák. A tengerpartra ma még nem akarunk leérni, így a sziklás kanyonban keresünk táborhelyet. A lejtő visz minket rendesen, így majdnem leérünk Ventimigliába. A völgy szélesedik és nő a népsűrűség is. Így hát döntő lépésre szánjuk el magunkat és elindulunk visszafelé. No nem sokáig. Az utolsó, olasz szakaszon 3 új alagút is épült, ugyanakkor a régi út még végigkanyarog a folyóvölgyben. Ezt persze senki nem használja. Egy ilyen szakaszon próbálkozunk és sikerrel járunk. Este fél 7-kor hatalmas kavicsos partot találunk a kristálytiszta vizű folyó partján. Végre van egy nyugodt esténk! Időnk, mint a tenger, nem kell kapkodunk, hogy sötétedésig mindennel végezzünk, mint az eddigi táborhelyek esetén! Ez már nagyon kellett a Csapatnak! Az első dolgunk a fürdés, majd megfőzzük a vacsorát (instant tészta). Lackó nagymosást tart, közben jót beszélgetünk a parton.

Este még egy olasz fickó is „csatlakozik” bár nem igazán értünk szót egymással. Bebörrenti a szivattyúját, s kb. ¾ óráig hallgathatjuk a hangos benzinmotor egyhangú berregését. A növények viszont legalább nem szomjaznak. Elvileg szabadegezést tervezünk a kavicspadon, de estére befelhősödik az ég és elkezd csöpögni az eső, így mégis felállítjuk sátrainkat. 10 óra tájékán térünk nyugovóra.

Estig megtett összes táv: 721,9 km

Tovább a 2. szakaszra

(Végig a Francia Riviérán)

Két keréken a Nagyvilágban

A honlapot szerkeszti és a túrabeszámolókat írta: Puskás Zoltán (pusizoli).
A nagyvilagban.hu a következő, korábban az alábbi címeken elérhető weboldalat tartalmát egyesíti:

  • pusizoli.extra.hu
  • pusizoli.weboldala.net
  • pusizoli.notabringa.hu
  • usa.notabringa.hu

Az oldal tartalmi elemei - a forrás-megjelölés és szerzővel való egyeztetés után - szabadon felhasználhatóak.

Köszönjük látogatásod!

Közösségi oldalunk

Keresés

Free Joomla! templates by AgeThemes

This website uses cookies

A webhely cookie-k segítségével elemzi a forgalmat. A webhely használatával elfogadja a cookie-k használatát.
Statisztikák készítése céljából a felhasználási adatokhoz a Google is hozzáférhet.